2020. május 13., szerda

Hongkong, Makaó, Dél-Kína


Előzmények

Az mindig izgalmas érzés, ha az ember hosszú idő után visszatérhet egy olyan helyre, amelyet valamilyen szempontból érdekesnek, izgalmasnak talált, amivel kapcsolatban kialakult egyfajta érzelmi kötődés. Andival szinte még alig ismertük egymást, de a korai beszélgetéseinkből annyira megmaradt, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rá Hongkong, annak ellenére, hogy balszerencséjére végig esett az eső, amikor szüleivel ott járt. Ahogy teltek az évek, és tervezgettük az újabb és újabb utazásokat, Andi időről időre felvetette egy hongkongi kiruccanás lehetőségét, bármilyen ázsiai desztinációt is néztünk ki.
-       Oh, Hongkong… oda olyan jó lenne egyszer visszamenni! Nem tudnánk valahogy Hongkongot is útba ejteni?
A tavalyi nagysikerű kínai körutunknak köszönhetően több ízben is felmerült az ötlet, hogy akár hongkongi kiindulással ismételten nekivághatnánk a világ legnépesebb országának, ám ezúttal Kínának azokat a délnyugati tartományait bejárva, melyek anno kimaradtak.
Mivel idén sikerült ügyesen gazdálkodni a szabadnapokkal, úgy számoltunk, hogy az októberi hosszú hétvégéknek köszönhetően akár egy bő két és fél hetes út is beleférhet még az idei évbe.  Már csak az volt a kérdés, hova utazzunk.
A Hongkonggal megfűszerezett kínai út mellett egy újabb dél-koreai, valamint egy kanadai útiterv maradt a közös prioritási lista élén. Mivel késő ősszel az időjárás már távolról sem ideális Kanada legtöbb részén, így inkább az ázsiai célpontok felé kacsingattunk.
Heteken keresztül figyeltem a repjegyek alakulását, s míg a szöuli járatok árai lassan, de biztosan emelkedni kezdtek, az Air China által kínált, pekingi átszállásos Hongkong továbbra is 130 ezer forintos tartományban tartotta magát, többek között a városban hosszú ideje zajló, Kína-ellenes tüntetéssorozatnak köszönhetően. Augusztus elején már mindenképpen döntenünk kellett, ha menni akartunk egyáltalán valahova. Hosszas gondolkodás után végül arra jutottunk, hogy talán Korea és Kanada könnyebben bejárható lesz még később – akár családosan is –, viszont Kínában már egy fokkal körülményesebb lenne mindezt kivitelezni, így végül a hongkongi repjegy mellé tettük le a voksunkat.

Sok időnk nem maradt felhőtlenül örülni az újabb izgalmas utazás tényének, mivel pár nappal később a semmiből érkezett a hidegzuhany – váratlanul felmondtak nekem a Tungsramrál.
Nyolcévnyi hűség és kemény munka után meglepő könnyedséggel mutattak nekem ajtót, ami egy jó ideig fájó tüske maradt a számomra, ráadásul pénzügyileg is a lehető legrosszabbkor jött. Szerencsére a helyzet nem volt annyira vészes, hogy az egész utat kukázni kelljen, viszont az ésszerű, költséghatékony utazási büdzsé sokkal inkább szemponttá vált. 

Miután kitöltöttem az utolsó napjaimat a munkahelyen, augusztus második felében már teljes lényemmel az utazás szervezésére koncentrálhattam. Már rutinosan intéztem a kínai vízumigénylést, majd miután kiolvastam mindkét útikönyvet (Eyewitness Travel Guide: China és Eyewitness Travel: Top10 Hong Kong), körvonalazódott az útiterv is. Andi teljes mértékig rám bízta a tervezőmunkát, mindössze két dolgot kért – ne zsúfoljunk bele túl sok mindent, illetve a Jünnan tartománybéli Lijiangot mindenképpen iktassuk be, mivel látott róla egy videót a Youtube-on, és teljesen beleszeretett a hangulatos óvárosába. 
Az már a szervezőmunka elején nyilvánvalóvá vált, hogy a kinézett főbb látványosságok közötti közlekedés távolról sem lesz olyan kényelmes, mint tavaly, mivel sok helyen még nincs nagysebességű vasútvonal kiépítve, mely hiányában sokkal többször kényszerülünk a belföldi repülőjáratokra támaszkodni. Az út főbb sarokpontjainak Hongkong mellett Guilin, a Zhangjiajie Nemzeti Park, Lijiang, Kunming és Chengdu bizonyultak, melyekhez még hozzácsaptuk az egynapos programpontnak szánt Guangzhout és Makaót. Sajnos, nagy bánatomra, a fenséges természeti látképeiről híres, Szecsuan tartománybéli Jiuzhaigou Nemzeti Parkot le kellett húznunk a listáról, mivel a költséges megközelíthetőség mellett a két évvel ezelőtti földrengés óta erősen korlátozzák a látogatók számát, amely újabb kockázatot jelentett.
Hongkongi kiindulással Guangzhou és Guilin könnyen megközelíthető nagysebességű vasúttal, míg Jünnan tartományon belül, Lijiang és Kunming között is a gyorsvasút az egyértelmű megoldás. A nagyobb gondot a többi úti cél beintegrálása jelentette, úgyhogy először fel kellett térképezni az egyes viszonylatokon szóba jövő belföldi repülőjáratokat is, aminek segítségével össze tudtam állítani több konkrét menetrendet az út teljes időtartamára, amiből aztán Andival közösen kiválasztottuk a végleges verziót.
Ezután következhetett a kinézett belföldi repjegyek lefoglalása. Bár akadt olyan légitársaság is, mely még angol nyelvű weboldallal sem rendelkezett, bíztam annyira a kínai tudásomban (és a Google Translate mágikus erejében), hogy azért csak megbirkózom a feladattal. Egyik reggel szépen leültem az íróasztalomhoz, laptop és útitervek elő, s indulhatott a móka. El is terveztem, hogy délelőtt végigdarálom a foglalásokat, délután pedig már a szálláslehetőségeket fogom előszűrni Andinak. Ehhez képest elég gyorsan borult a rövidtávú ütemterv – ebédig mindössze egyetlen repjegy-foglalással végeztem, s a harmadikat is akkor fejeztem be, amikor délután fél 6 körül Andi hazaért a munkából.

Nehéz szülés volt, s annyira lefáradtam a nap végére, mintha egész nap a bányában robotoltam volna. Hogy mi volt ennyire nehéz az egyszerű repjegyvásárlásban? Vegyük szépen sorra!
Elsőként a Guilin-Zhangjiajie viszonylatra kinézett China Southern volt a soros. Azt hamar kitapasztaltam, hogy ha a honlapon kiválasztunk bármilyen országot, annak az adott országnak a valutájában adja meg a rendszer a repjegyek árait – Egyesült Királyságnál fontban, az USA esetén dollárban, vagy például Németország esetén euróban, és így tovább. Ezzel nem is lenne baj, ha az így megadott összeg nem a két-háromszorosa lenne a kínai nyelvű beállítás esetén jüanban megadott árnak. Az nyilvánvalóvá vált, hogy valahogy a kínai oldalon keresztül kell végignavigálnom magam, amivel nem is lett volna gond, viszont az elérhetőségként kötelezően megadandó telefonszám rubrikába semmilyen formátumban nem lehetett magyar (vagy bármilyen nem kínai) számot megadni. Hosszú ideig agyaltam rajta, hogyan lehetne átverni a rendszert, de mivel itt nem az emailcím, hanem a telefonszám az elsődleges kontaktinfó, ha valamilyen kamu számot adok meg, lehet, hogy még a foglalási visszaigazolást sem kapom meg.
Jól jött volna egy kínai telefonszám, ám mivel a Kínában élő ismerősömet, Dórit nem tudtam elérni, egyelőre más megoldás után kellett néznem. Hosszadalmas próbálkozást követően arra jutottam, kipróbálom, mi történik, ha nem vendégként foglalok, hanem regisztrálok a légitársaság törzsutas programjába, hiszen akkor eleve minden elérhetőségemet megadom előzetesen, így akár még egy kínai nyelvű beállítás esetén végig tudom vinni a foglalást. Becsülettel végigcsináltam a hosszadalmas regisztrációt, melynek végén nemcsak az előkelő hangzású China Southern Sky Pearl Clubnak lettem a tagja, de még egy hitelkártyához hasonlító e-tagkártyát is hozzám vágtak, rajta az egyedi azonosítókódommal. Na, most vagy soha! Ha az elitklub tagjaként sem tudok normál áron foglalni, kiborulok! Szerencsére innentől már úgy ment, mint a karikacsapás, leszámítva, hogy a végösszegen felül legomboltak még rólam néhány jüannyi pótdíjat, de összességében sikerként éltem meg, hogy fejenként 530 jüanos (kb. 22 ezer forint) árért sikerült lefoglalni a repjegyet Zhangjiajiébe. 

A következő járattal még ennél is jobban megszenvedtem. A Zhangjiajie-Lijiang távra kinézett Loong Air nevű kis légitársaságnak nemcsak hogy nincs angol nyelvű honlapja, a kínai telefonszámot ők is kötelezően előírják. Ráadásul a törzsutas regisztrációjukkal sem javultak az esélyeink, mivel ahhoz még kínai személyit is kértek. Ezt már végképp nem tudtam kínai telefonszám nélkül megoldani, viszont Dórit továbbra sem értem el. Gondoltam, megadom számát ettől függetlenül, megnézve, hogy befogadja-e a rendszer, de nem véglegesítem, amíg nem tudtam vele beszélni. Erre nem volt semmi szükség, még az ő kínai számával sem engedett tovább a fizetéshez, úgyhogy ezzel is zátonyra futottam.
Kipróbáltam, hogy Skyscanneren rákeresek a járatra, hátha azon keresztül el tudom végezni a foglalást, de a közel kétszeres felár nem bizonyult túl kecsegtetőnek. Egyre nagyobb talánynak bizonyult külföldiként Loong Air járatra helyet foglalni, úgyhogy külön rákerestem a neten, hátha más is találkozott már ezzel a nyilvánvaló problémával. Mint kiderült, létezett egy közvetítőoldal, mely épp a Loong Air járatokra kínált angol nyelvű foglalási lehetőséget… csak épp a közelmúltban felfüggesztette a tevékenységét. Remek!
Ezen a ponton nagyjából három opcióm maradt:
  1. Felforgatom a Zhangjiajie utáni útitervet és Lijiang helyett Kunmingba repülünk majd tovább, egy másik légitársasággal. Ebben az esetben kevésbé kényelmes indulási és érkezési időkkel kell számolni a hátralévő napokra, s értékes időt vesztettünk volna az egyes helyszíneken.
  2. Foglalok egy vagyonért erre a Loong Air járatra Skyscanneren keresztül.
  3. Megbízom az egyik kínai utazásokra szakosodott oldalt – mint amilyen a Chinahighlights.com vagy a Chinatravelguide.com –, hogy némi díj fejében végezzék el nekem a foglalást.
Jobb híján elkezdtem böngészni a Chinatravelguide.com oldalát, de mielőtt még a repjegy-foglalós felületre tértem volna, gondoltam egyet, s próba szerencse alapon inkább az instant helpdesk chat ablakot hívtam be, ahol élőben lehet az operátornak kérdéseket feltenni. Egy rendkívül segítőkész kínai hölgyet kaptam, akinek röviden felvázoltam a problémát, miszerint képtelenségnek mutatkozik külföldiként a Loong Air oldalán foglalni, mivel kínai telefonszámot kér a rendszer. Fel voltam készülve a válaszára („Semmi gond, uram, a honlapunkon, DÍJ ellenében, gond nélkül el tudjuk végezni önnek a foglalást.”), de őszinte meglepetésemre, teljesen más reakciót kaptam. Elkezdte maga is végigcsinálni a foglalást, ám a telefonszámos résznél ugyanúgy fennakadt, mint én.
-       Furcsa. Nekem sem működik.” – érkezett az üzenete.
Hát ez remek. Erre az elátkozott járatra már a kínaiak sem tudnak foglalni a saját honlapjukon keresztül…
-       Hmm… van egy javaslatom. Mennyire tud kínaiul olvasni?”
-       Hát… ööö… minimálisan…”
-       Próbálja meg a Ctrip.com nevű oldalon keresztül, de a kínai nyelvű verziót válassza. Ott felár nélkül foglalhat…”
A Ctrip egy rendkívül hasznos gyűjtőoldal, amelyen vonat-, busz- és repülőjegyektől, szállásfoglalásokon és belépőjegyeken át csoportos utazásokig mindent lehet foglalni. Az hamar bebizonyosodott, hogy nem véletlenül emelte ki a helpdeskes csajszi, hogy a kínai felületen foglaljak, mivel a külföldi verziókon még ez a járatot sem találtam meg. Természetesen itt is először regisztrálnom kell, csak utána lehet bármit is foglalni. Itt viszont megpróbáltam kicselezni a rendszert. A regisztrációt angolul végeztem el, majd a repjegyfoglaláshoz visszaállítottam kínaira, ahol sikerült is megtalálni a kérdéses Loong Air járatot. Elég fárasztó és bonyolult menet volt kínaiul végigvergődni az egész procedúrán, a végére már golyóztak a szemeim, úgyhogy meg sem próbáltam kisilabizálni, mit értek és mit nem, betoltam az egészet a GoogleTranslate-be. A fizetéshez érve már kezdett meghűlni bennem a vér, hogy esetleg nem fogad el MasterCard-ot, csak kínai kártyákat, de szerencsére 30 CNY pótdíjjal megúsztam az egészet. A sikeres fizetést követően egy kínai nyelvű visszaigazoló email lett a jutalmam, amiről őszintén reméltem, hogy elegendő bizonyítékul szolgál a későbbiekben a jegyvásárlásról. Ezzel együtt az egyik legnagyobb félelmem az volt, ahogy majd a zhangjiajiei reptér check-in pultjainál dolgozó hölgy értetlenül visszanéz ránk azzal a kommenttel, hogy „maguknak nincs is foglalása”. 

Ezután az újabb többórás szenvedés után kész felüdülés volt a harmadik, Chengduból Makaóba közlekedő, Air Macau járatra megvenni a jegyet. Angol nyelvű, letisztult, átlátható weboldal, gyors navigáció, semmi lehúzás, pikk-pakk kész is! Nahát, itt érződik az európai hatás.

Ezen kívül már csak egy belföldi repjegyet kellett beszerezni, de a China Eastern által Kunming-Chengdu viszonylatra jelzett 860 CNY árat igencsak sokalltam annak fényében, hogy két héttel korábbra már 360 CNY körül vesztegették a jegyeket, úgyhogy itt még kivártam egy kicsit a foglalással. Egy kicsit – na jó, bő egy hónapot. A türelem meg is hozta a gyümölcsét, október elejére már kis híján megfelezték a jegyárat, így még a nyavalyás pótdíjakkal együtt is csak fejenként 510 jüanért tudtunk foglalni – újfent a Ctrip-en keresztül.

A szállásfoglalások elvégzése ehhez képest úgy ment, mint a karikacsapás. Azt sejtettem, hogy a vidéki Kína városaiban azért nem kell majd mélyen a zsebünkbe nyúlni, ha egy korrekt kétágyas szobát szeretnénk, viszont Hongkong már egy kategóriával drágábbnak bizonyult. A tüntetések hatására jelentősen estek a szállások árai, de a megfizethetőnek címkézett privátszobák sok esetben alig 8-9 négyzetméteres kis lyukak voltak, ráadásul nem kínáltak ingyenes lemondási lehetőséget. Andival megvitattuk az opciókat, majd augusztus végén megcsináltuk a foglalásokat. Pár héttel indulás előtt megírtam a Hongkongban élő ismerősömnek, Yeyének, hogy mikor érkezünk, s merre lesznek a szállásaink, ha van kedve, majd fussunk össze. A hostelokat meglátva finoman szólva sem kecsegtetett túl sok jóval:
-       Nem mondod, hogy Chungking Mansion-be foglaltál szállást?!! Direkt csináltad vagy nem ismered, milyen hely az?” – hüledezett Yeye.
Ajaj, hát ez nem indul jól. Mint kiderült, a 90-es években a Chungking Mansion Hongkong egyik hírhedt bűntanyájaként működött, ahol virágzott a drogkereskedelem, prostitúció, s az egész épület illegális bevándorlókkal, pitiáner bűnözőkkel volt tele. Yeye találóan a Hongkong „Hős utcájaként” jellemezte, ami aztán végképp nem egy hízelgő hasonlat. Szerencsére az azóta eltelt időben kinőtte a hely a rossz hírnevét, s az új tulajdonosok mindent elkövettek, hogy biztonságossá tegyék az épületkomplexumot. 
Ettől függetlenül nem töltött el felhőtlen boldogsággal a hír, de legalább csak az első három hongkongi napunkat töltjük itt, az utolsó három napra másik hostelt foglaltunk. Már féltem megkérdezni Yeyét, hogy arról esetleg mit tud.
-       Ó, jaj, az meg Mong Kok. A tüntetések egyik fő gyülekezőpontja és most nem működik a metró (megrongálták).” – jegyezte meg Yeye.
-       Hát, ez remek…”  
A slusszpoén az, hogy mivel a tüntetéssorozat még mindig tartott, az augusztus végi állapotokhoz képest még olcsóbbak lettek a szállások, ám mivel nem lemondható szobákat foglaltunk, az eredeti foglalásokat lemondva rögtön buktuk volna az összeget, amiért jelenleg már 3-4 csillagos hotelszobákat is kaphatnánk.
Andival megvitattuk a helyzetet, és abban maradtunk, hogy már ne mondjuk le őket, legfeljebb ha nagyon gáz a helyzet, egy nap után átcuccolunk valahova máshova.

Az indulás előtti hétre már csak a készpénzváltás maradt. Sajnos eléggé limitáltak voltak a lehetőségek, mivel egész Budapesten mindössze egy pénzváltónak volt elég kínai jüanja és nem mutatkozott nyitottnak, hogy nagyobb összegért cserébe egyéni árfolyamok kínáljanak. Így végül maradt a 43 Ft/CNY ráta, ami jelentős növekedés a tavalyi 39,50 forintos árfolyamhoz képest. Váltottunk még egy minimális hongkongi dollárt is, remélve, hogy ott azért lehetséges lesz a bankkártyás fizetés is.

A felkészülés végére már csak annyi maradt, hogy minden appot letöltsek az új telefonomra, amire az út során szükségünk lehet. TransferWise (bankkártya), Maps.me (offline térkép), Evernote (jegyzet), Spotify (offline zene), Booking.com (szállásfoglalás) mellett az egyik legfontosabbnak a kínai WeChat nevű program bizonyult, amit telefonálás, üzenetküldés mellett fizetésre és ezernyi más dologra használnak a kínaiak. WeChat-en terveztem tartani a kapcsolatot a volt kínai tanárommal, Feng Guanggal is, akit Chengduban szerettünk volna meglátogatni.

Ezzel az úttal debültált az új 50 literes túrahátizsákom is, mely már az indulást megelőző nap szépen, bepakolva figyelt a nappali sarkában.


1. nap – Repülőút Pekingig (2019. október 16.)

Első látásra úgy is tűnhetett, hogy milyen jól sikerült felkészülnünk erre az útra. Hátizsákjaink már másfél nappal korábban összepakolva várták az indulást, készpénz, iratok, vízum, útitervek rendben, engem még a munka terhe sem szorított, Andi pedig home office-t kért az utolsó napra. A gépünk csak késő este indult, szüleim újfent felajánlották, hogy kivisznek minket a reptérre, sőt még ebédre is megvendégeltek minket. Hogy mivel lehetett akkor gond? Minden mással.
Andinak sikerült még a múlt héten megfáznia, aztán pedig én is teljesen lerobbantam az indulás napjára, így egy halom Coldrex-szel, Strepsils-el, és C-vitaminnal felszerelkezve vártuk az utazást. Andit még az utolsó utáni pillanatban is munkahelyi gondokkal zaklatták, s amikor már azt hihette volna, hogy lesz egy nyugodt pillanata, a semmiből elkezdett fájni a foga. Ez így délután három körül, alig hat órával a gép indulása előtt elég rossz hírnek bizonyult. Még sietve felhívott néhány közeli fogászatot, hátha valahol soron kívül fogadni tudják, de nem járt sikerrel. Egyre inkább érett a valószínűsége, hogy hongkongi tartózkodásunkat egyből fogorvos-kereséssel fogjuk kezdeni. Finoman szólva, nem egészen ilyen felvezetésről álmodtunk…

Délután háromnegyed 6-kor indultunk el szüleiméktől, hogy bőven három órával a gép indulása előtt már kiérjünk a reptérre.
-       Három órával?! Mi a jó istennek?!” – kérdezhetnénk joggal.
Ó, hát ennek is megvan ám az oka! Röviden – az Air China! Ugyanis, amikor az előzetes ülőhelyfoglalást szerettem volna elvégezni online, csak a Peking-Hongkong viszonylatra engedte a rendszer, pont a hosszú, 8,5 órás Budapest-Peking járatra nem. Márpedig a tavalyi borzalmas sanghaji repülőút után tuti, hogy én ugyan nem fogok a gép belsejében utazni! Hetekkel korábban már beszéltem az Air China európai és budapesti központjával is, akik megnyugtattak, hogy a reptéri utasfelvétel alkalmával mindenképpen lehetséges lesz a helyválasztás, csak érjünk ki minél korábban.
Ok, de miért nem lehet mindezt előre, online elvégezni, mint minden más járat esetén? Hát erre azt az elég béna magyarázatot adták, hogy a visszaúton lévő minszki technikai megálló miatt nem lehetséges az online check-in, s vele együtt a helyválasztás sem. Hogy a visszaút miért befolyásolja a mostani utunkat, az örök rejtély marad.
Enyhén frusztrálónak éreztem, hogy egy nyilvánvaló marhaság miatt kell olyan szörnyen korán érkezni, amikor még az Air Chinás check-in pultok gondolata sem fogalmazódott meg senkiben, mindenesetre Andival jobbnak láttuk beállni a gyanúsan egy helyen tömörülő kínai csoport mögé, akik mintha hatodik érzékükkel ráéreztek volna, melyik asztal fölötti kis képernyőn jelenik majd meg a kínai légitársaság logója. Amikor aztán hosszan várakozást követően végre felbukkant egy hölgy az üres pultok mögött, a kínai tömeg szó szerint megrohamozta őt, mint kiéhezett csirkék a kukoricás tálat. Hallani ugyan nem lehetett semmit, de amikor a hölgy a jelentőségteljesen jobbra mutatott, a tömeg nyomakodva, könyökölve áttolongott a kettővel odébb lévő pulthoz.
-       „Kezdődik…” – Andival egymásra mosolyogtunk.
Kínaiak és a tolongás. Ez a kettő kéz a kézben jár, s valami azt súgta, ismételten lesz benne bőven részünk az elkövetkezendő két és fél hétben.
Amikor aztán végre ránk került a sor, elérkezett az igazság pillanata. A köszönést követően alig vettem levegőt, s már azzal folytattam, hogy amennyiben lehetséges, hátul, baloldalon, ablak mellett szeretnénk ülni. Teli gép esetére már kezdtem magamban fogalmazgatni az esetleges válaszreakciót, de szerencsére semmi szükség sem volt erre, az utasfelvételt végző csajszi nagyon segítőkésznek bizonyult, és lazán elintézte nekünk a kívánt helyeket. Huhh, minő megkönnyebbülés!

Innen egyből a biztonsági ellenőrzések felé vettük az útirányt, ahol ezúttal Andi kis körömreszelője akadt fenn a szűrőn.
-       Hopp, hát ez bent maradt véletlenül.” – állapította meg Andi szórakozottan.
Már előre ingattam a fejemet ezen a bénaságon, amikor legnagyobb meglepetésemre visszaadták neki a „gyilkos eszközt”.
-       Na, bezzeg tőlem Kijevben elvették az egycentis biztosítótűmet…” – vigyorogtam vissza rá.
Mivel a lounge-ot már zárva találtuk, elbattyogtunk a terminál végében lévő új ivókutakhoz megtölteni a palackjaikat, majd elnyammogtunk néhány pogácsát, amit Anyukám sütött nekünk.
A Star Alliance színekbe öltöztetett Air China gépünk a reptéri terminál egyik új („C” jelzésű) szárnyáról indult. Szerencsénkre az Airbus A330-200-as típus esetén a 2-4-2-es üléskiosztást találjuk, így a szélső sorban nem is ült más mellettünk. Beszállás előtt még megeresztettünk egy utolsó telefonhívást a szülőknek, s indulhatott a nagy utazás!
A hosszadalmas beszállási procedúra ellenére teljesen pontosan (21:25) szálltunk fel. Emelkedés közben még figyeltük, ahogy Budapest esti fényei belevesznek az éjszakába, majd jobb híján az üléstámlába épített, fedélzeti szórakozási lehetőségeket vettük volna sorra, de ez is nagyobb kihívásnak bizonyult, mint előzetesen gondoltuk. Bő negyedórába telt, míg az angol nyelvet be tudtuk állítani, majd újabb heroikus küzdelem következett, hogy a főmenübe navigáljunk. A távirányító készülék rémesen gagyi és elavult volt, Andiénak például a navigálógombok közül csak a „jobbra” működött, az is csak minden harmadik lenyomásra. Az aktuális helyzetet mutató térképnézet helyett egy egybefüggő sötétséget kaptunk, míg a filmek közül alig néhányat ítéltünk valamilyen szinten nézhetőnek. Végül jobb híján a kritikusok által – joggal lehúzott – Men In Black Internationalt raktuk be, mely még az egyszer nézhető kategória szintjét sem igazán ütötte meg. A filmművészeti remekből alig 20 perc telt, amikor elkezdték felszolgálni a vacsorát. Elsőként a speciális menüt igénylők kapták meg az ételt, úgyhogy Andi jó 10 percet várt a vegánbarátnak felcímkézett sült padlizsános, répás, tofus rizse fölött, míg végre nekem is kiosztották a borsós, csirkehúsos rizses fejadagomat. A kaja ellenben meglepően finomra sikerült, melyhez járt még saláta, egy kerek buci vajjal és egy szeletnyi csokitorta. 
Vacsora végeztével folytattam a mozizást, de olyan érdekfeszítő volt a cselekmény, hogy a film felénél bealudtam.


2. nap – Érkezés Hongkongba (2019. október 17.)

Bár csak nagyjából öt órát szundítottam, kifejezetten kipihenten ébredtem. Pont idejében, mivel nem sokkal később elkezdték felszolgálni a reggelit. A várakozáson felüli vacsorát tekintve a kilátások biztatónak tűntek, egészen addig, míg fel nem fedtem, mi rejtőzik az alufóliával lefedett tálcácskában.
-       Jesszusom, mi ez?” – hüledeztem egy sort, meglátva a kapott étket.
-       „Úú, hát ez nem néz ki túl jól…” – állapította meg Andi.
-       De komolyan, ez szerinted mi?” – tettem fel a költői kérdést ismét, miközben az alapvető alkotóelemeit igyekeztem analizálni.
A teljességgel beazonosíthatatlan, undorító, fehér, ízetlen trutyiban csirkehús darabkák úsztak, ami így leginkább egy tejbegrízre hasonlított, melybe belehánytak volna egy adag pörköltet. Néhány kanállal lenyomtam a torkomon, majd feladva a harcot, inkább a kiegészítőnek kapott lekváros croissantra, barackos joghurtra és gyümölcssalátára váltottam.  
A 8 és fél órás repülőút utolsó szakaszában Mongólia fővárosa, Ulánbátor mellett húztunk el, majd a Góbi-sivatag kietlen tájait vehettük szemügyre felülről.
Délután fél 1 körül landoltunk Peking (北京) nemzetközi repülőterén, ahol egy háromórás tranzitidővel kellett számolnunk a Hongkongba menő járat indulásáig. Kényelmesen átkeveredtünk a terminál túloldalára, s vártuk a beszállás megkezdését. 
Hongkongba már jóval kisebb géppel (Boeing 737-800) mentünk, viszont itt is újból végignézhettük az Air China animált biztonsági videóját, melyen egy utasként utazó pandát okítanak a szigorú fedélzeti szabályokra. 
Ahogy a gép elkezdett kigurulni a helyéről, Andit azonnal elnyomta az álom. Amikor bő 20 perccel később félálomban kikukkantott az ablakon, még mindig a kifutón várakoztunk.
-       Ne örülj, még el sem indultunk.” – jegyeztem meg lelombozóan.
Ilyen hírekért fölösleges felkelnie, úgyhogy a pillanatnyi helyzetértékelést követően a vállamra borulva újból elaludt.
Bár ezúttal egy lényegesen rövidebb, háromórás repülőút állt előttünk, kajával ezúttal is bőven el lettünk látva. A gombás-répás csirkehúsos tészta erősen a középmezőnyt képviselte a fedélzeti étkek sorában, de a förtelmes reggelit azért némileg feledtette. 
Fedélzeti szórakozás címén egy kisfilmet vetítettek az Air China minszki járatnyitásának történetéről, amit alig néhány hónap alatt hoztak tető alá, majd a Hongkongot Makaóval összekötő, 55 kilométeres híd építéséről szóló dokumentumfilmet tekinthettük meg. Ahogy megkezdtük az ereszkedést Hongkong irányába, a saját szemünkkel csodálhattuk meg ezt a mérnöki csodát, ahogy a szuroksötét tengerben egyszer csak eltűnik a kivilágított úttest, hogy a víz alatt folytassa az útját…

A döcögős indulás ellenére sikerült minimálisra csökkenteni a késést, így helyi idő szerint este 7 körül landoltunk Hongkong (香港, Xiānggǎng) nemzetközi repülőterén. Úgy tűnik, itt nem jár az Air China gépeknek az a megkülönböztetett bánásmód, hogy egészen a terminálépület mellé parkolhatnak, gyakorlatilag ennél messzebb aligha állhattunk volna meg az utasvárótól. Azon már végképp röhögtünk, hogy a csordultig telt gépből velünk együtt kiszálló kb. 160 utast egy árva reptéri buszra préselték fel.
Beérve a terminálépületbe, következhetett az útlevélvizsgálat, ahova már a kitöltött Bevándorlási lappal együtt kellett járulni. Ezen a kis papírkán fel kell tüntetni a személyes adatokon kívül a hongkongi tartózkodási helyet, címet, illetve a járat számát, amivel érkeztünk. Az indigós másolatot meg kell őrizni (és tilos összehajtogatni), mivel a távozáskor kérhetik. Gépiesen végigpörgették az útleveleink lapjait, majd – pecsét helyett – egy belépést igazoló kis papírfecnivel együtt adták vissza.
A csomagkiadó szalagokhoz érve megnyugodva konstatáltuk, hogy a gondosan befóliázott hátizsákjaink is sértetlenül megérkeztek. 
Málhásszamár módjára magunkra halmoztuk a csomagokat, majd kilépve a terminál fogadócsarnokába a városi transzferlehetőségeket vettük számításba. Bár a legolcsóbb opciót a városi buszjáratok jelentik, mi inkább a sokkal gyorsabb és kényelmesebb megoldást, az Airport Express-t választottuk, mely közvetlen vasúti összeköttetést biztosít a reptér és hongkongi belváros (Kowloon, Hong Kong Island) között. Összehasonlításképpen, Kowloonig egy egyirányú jegy nagyjából 2,5-szer annyiba kerül (105 HKD), mint a busz, viszont már kétfős csoport esetén jelentős kedvezménnyel utazhatunk (75 HKD/fő). Ennek tudatában álltunk meg az Airport Express kétasztalos pénztárának szabad pultjához, amikor az ott dolgozó úriember finoman felhívta a figyelmünket a padlóra festett nyilakra, melyek az össze-vissza kígyózó tömeget lettek volna hivatottak akkurátusan terelni.
Tökéletes értetlenséggel néztem vissza a férfira, majd Andira, majd a felfestésre, mivel rajtunk és a mellettünk lévő pultnál álló hölgyön kívül egy lélek sem volt, de rendben betartva a szabályokat, visszaléptünk a nyilas felfestéshez, hogy utána a pénztáros jelzésére visszatérjünk ugyanahhoz a pulthoz. Beszereztük a két Airport Express jegyet, majd kisietve a peronhoz felpattantunk a következő vonatra. 
Alig 20 perc alatt végigsüvítettünk a Kowloon Airport Express állomásig, mely egybe van integrálva a nagysebességű vasúti pályaudvarral (Hong Kong West Kowloon), valamint a metróként funkcionáló MTR-vonallal. Bár már hullafáradtak voltunk mindketten, tettünk egy kitérőt vasúti pénztárakhoz, hogy mielőbb beszerezzük a vonatjegyeket Guangzhouba és Guilinba. Ez igen bölcs döntésnek bizonyult, ugyanis a kinézett vonatokra már alig maradt hely, Guangzhouba például csak két órával későbbi járatra fértünk fel. Nézve a dolgok jó oldalát, ez két órával több alvásidőt jelentett vasárnap reggelre.

Innen már tényleg a szállás felé vehettük az útirányt. A Maps.me szerint ez egy másfél kilométeres sétát jelentett volna, de Andival elég volt egymásra néznünk ahhoz, hogy belássuk, még ilyen kis távért is megéri inkább metróra (MTR) szállnunk. Ehhez azonban előbb be kellett szereznünk egy-egy Octopus Card-ot (八達通), azaz egy olyan multifunkcionális mágneskártyát, mellyel kedvezményes áron vehetjük igénybe a hongkongi tömegközlekedést. Az MTR, buszok és villamos mellett érvényes a kompokra és (kiegészítő jeggyel) az Airport Expressre is, sőt akár egyes boltokban, kioszkokban, éttermekben vásárolhatunk is vele. A normál Octopus kártya fejenként 150 HKD-ba kerül, melyből 100 HKD felhasználható, míg a maradék a kártya depozit. A turistáknak ajánlott Sold Octopus Card ellenben csak 39 HKD-ba kerül, sokkal szebb és dizájnosabb a normál verziónál, s magunk dönthetjük el, kezdetben mekkora összeget töltünk rá. Utóbbit viszont – furcsa módon – csak a 7Eleven-höz hasonló trafikokban lehet venni, az MTR pénztáraknál nem, így jobb híján a tradicionálissal kellett beérnünk. Már ennek a ténynek sem örültem, viszont azon kibuktam, hogy sem az MTR pénztárnál, sem az jegyautomatáknál nem lehetett kártyával fizetni, így az egyetlen 500 dolláros bankóból álló készpénzállományunk 60%-ának búcsút inthettünk az első félórában. 
Innen az Austin (柯士甸) MTR állomástól legalább csak egy megállót kellett mennünk a West Rail Line-on (lila vonal) az East Tsim Sha Tsui () állomásig, ahonnan alig kétsaroknyira jelezte az offline térkép a szállásunkat (Manila Lounge), mely a hírhedt Chungking Mansion (重慶大廈, Chóngqìng dàshà) grandiózus, 17 emeletes épülettömbjében várt ránk. Az 1961-ben épült szálló gyakorlatilag egyet jelent az „olcsó hongkongi szállás” fogalmával, így nem csoda, hogy az 1980 szobára jutó közel 4000 fős vendégsereg zömét többnyire a szegényebb rétegek, bevándorlók és a bevállalósabb (illetve a hozzánk hasonlóan alulinformált) hátizsákos turisták adják. A forgalmas Nathan Roadról nyíló főbejáratról a földszinten működő, nyüzsgő bazársorra jutottunk, ahol mindenféle dél-ázsiai, afrikai népek árulták a portékáikat. A boltosok láthatóan jól szórakoztak a hozzánk hasonló, hátizsákokkal megrakott nyugati turistákon, akik össze-vissza bolyongva próbálják megfejteni, hogy a hatalmas épülettömb öt (A-F) blokkjának tucatnyi liftjéből melyik visz fel a szállásukig. Szerencsénkre többen is kérés nélkül segítettek nekünk, úgyhogy beálltunk az egyik lifthez, annak ellenére, hogy mellette lévő részletező táblán nyilvánvalóan nem szerepelt a hostelünk neve. Egyik boltos a 16. emeletet emlegette, míg a liftkezelő a nyolcadikra küldött fel minket. Utóbbinak hittünk, hiba volt, itt ugyanis közölték velünk, hogy erre csak szobák vannak, előbb a 16.-on be kell csekkolni. Újra be a liftbe.
-       Ááá, nem lefelé akarunk menni!!!” – fakadtam ki, mind hiába.
Türelmesen kivártuk, míg minden nyavalyás emeleten megállva visszasüllyedünk a földszintre, hogy utána ugyanilyen sebességgel „kilőjünk” a 16.-ra.
-       Az jó jel, ha itt sincs sehol kiírva a Manila Lounge?” – tettem fel a költői kérdést.
A recepciónál aztán megnyugtattak minket, hogy jó helyen járunk, mivel több szállásnév alatt is meg vannak hirdetve szobák. Mivel korábban már levonták a szállásdíjat, most már fizetnünk nem kellett, viszont a szoba mágneskártyájáért elkértek 100 HKD depozitot.
-       No, hát maradt kereken 100 dollárunk (kb. 3800 Ft). És még nincs vége a napnak, hehe.” – foglaltam össze a pénzügyi helyzetünket kissé szórakozottan.
Az ingyenes készpénzfelvétel tudatában egy pillanatig nem aggódtam ezen a kérdésen, csak fölöttébb mulatságosnak tartottam, hogy ilyen gyorsan borult a hongkongi „cash plan”.

A szobánk a hatodik emeleten volt, s annak fényében, hogy az eddig látott emeletek, folyosók hogyan néztek ki, egy kifejezetten korrekt, tiszta hely benyomását keltette. Azt sejtettük, hogy nem éppen egy bálterem méretű szobát kapunk majd itt, de arra nem számítottunk, hogy belépve az ajtón gyakorlatilag rögtön az ágyba jutunk, ami mellesleg faltól falig kitölti az egész helyiséget. A pöttömnyi, alig 6 négyzetméteres kis lyuk egy saját fürdőszobát is magába foglalt, ahol mérnöki precizitással integrálták egybe egy zsebkendőnyi helyre a mosdót, zuhanyzót és a vécét. A szabadon maradt kis padlófelület sem maradt sokáig kihasználatlan, ugyanis pakolófelület híján itt még pont elfértek a túrahátizsákjaink, viszont egyszerre csak egyikünk fért már oda hozzájuk pakolni.
Míg Andi az beépített ágy fölé szerelt hajszárító praktikusságán elmélkedett („Nézd, már akár az ágyban is száríthatnám a hajamat. Nóri ezt biztosan értékelné!”), én a tornádó erejével süvítő ventilátor és a sarkvidéki hideget fújó légkondi kettőséből igyekeztem megtalálni az optimális választást, ami enyhíthet valamit a kintről beáramló fülledt, párás, meleg levegőn. Estére végül egyiket sem hagytuk bekapcsolva, attól tartva, hogy az így is bosszantó náthánk egy combos tüdőgyulladássá „upgradelődik”.
Még szinte el sem kezdődött az út, de már volt mit kipihennünk.


3. nap – Hongkong: Kowloon és a Peak (2019. október 18.)

Hajnal 4 körül arra ébredtem mintha egy gőzkamrában lennék. Teljesen átizzadtam a pizsamámat, mindenemen folyt a víz. Muszáj volt bekapcsolni a légkondit, hogy lehűtse kicsit a szobát, különben reggelre elszublimálunk mindketten. Tízperces hűtőkört követően már elviselhetőbb lett a klíma a szobában, úgyhogy azzal a lendülettel vissza is zuhantam aludni.
Mire negyed 9 körül felkeltünk ugyanolyan csapzottak voltunk, mint hajnalban, úgyhogy az első utam a fürdőbe vezetett. A frissítő zuhanyt követően összekészülődtünk, megtöltöttük a folyosón lévő ballonos vízzel a palackjainkat, s nagyunkba vettük a várost!

A Chungking Mansionből kilépve Kowloon városrész nyüzsgő fő útjára, a Nathan Road-ra (彌敦) értünk ki. A „Golden Mile” („aranymérföld”) néven is ismert 3,6 kilométer hosszú sugárút volt az első, amit ebben a negyedben építettek, miután a kínaiak 1860-ban átadták a területet a briteknek.
Végignézve a szokatlan utcaképen, Andival elfogott minket az izgatottság. Balos közlekedés, suhanó piros double-decker buszok, a briteknél megszokott útburkolati jelek egy merőben szokatlan, távol-keleti környezetben, ázsiai emberekkel és kínai feliratokkal, mely rendkívül érdekes elegyét alkotta brit gyarmati kori és a kínai világnak.
A Nathan és Salisbury Road találkozásánál megcsodáltuk a gyarmati kor extrém előkelőségét idéző The Peninsula luxusszállodát, ahol egy kisebb autó árát is otthagyhatjuk egy éjszakáért. Egy kőhajításnyira tőle a világ első ablaktalan épületének tartott, bugyirózsaszín cserepekkel borított Hong Kong Cultural Centre (香港文化中) terül el, ahol koncerteket, színházi előadásokat és művészeti kiállításokat tartanak. 
Első utunk a Hongkong talán legszebb panorámájával rendelkező helyére, a Tsim Sha Tsui (尖沙咀) vízparti promenádra vezetett. Megkerülve a kulturális központ modern épületét a sétány nyugati végét jelző Óratoronynál (尖沙咀鐘) találtuk magunkat. A város egyik jelképének tartott, 44 méter magas műemlék az egykor itt álló a Kowloon-Kanton vasúti pályaudvar része volt, melyet épp a kulturális központ építése miatt bontottak el az 1970-es években. Egyedül az óratorony maradt hírmondónak a legendás állomásépületből, ahol még a híres Orient Express is megfordult kivételes alkalmakkor.
Ahogy kiértünk a sétányra, szó szerint elakadt a lélegzetem az izgalomtól, ahogy elénk tárult az öböl túlpartján elterülő Hongkong-sziget (香港島, Hēunggóng dóu) felkarcolókkal teletűzdelt, ikonikus látképe. Ennél ütősebb, jellegzetesebb kezdőképet nem kívánhattunk volna a hongkongi utunkhoz!
Hasonló izgatottság fogott el bennünket, mint tavaly Shanghaiban a Bundon. Az érzés, hogy megérkeztünk, itt vagyunk végre Hongkongban! Egészen hihetetlen!
Miután minden szinten kifotóztuk magunkat, leültünk egy kicsit az egyik padra élvezni a páratlan kilátást, miközben szerény reggeli gyanánt elnyammogtuk a maradék pogácsáinkat. 
Ezután végigsétáltunk a nagyjából egy kilométer hosszú vízparti sétányon, melynek egy jó részét a neves hongkongi hírességeknek szentelték (Csillagok sugárútja). A promenád végében megcsodálhattuk a hongkongi származású színész és harcművész, Bruce Lee ikonikus szobrát is.
Bár én magamon kívül voltam az izgatottságtól, Andi láthatóan nem tudta teljesen átadni magát az utazás élményének, mivel a szűnni nem akaró fogfájása konstans kellemetlenséggel járt. Sejtettem, hogy komoly a helyzet, mivel már nem habozott, amikor felvetettem neki, hogy hívjuk fel a biztosítót, hanem belátta az elkerülhetetlent – meg kell oldani ezt a problémát, lehetőleg minél előbb.
Sikerült is beszélni az ügyfélszolgálattal, ahol megnyugtattak minket, hogy mivel nincs szerződött fogorvosi partnerük Hongkongban, bármilyen ügyeletet igénybe vehetünk, s számla ellenében el tudjuk számolni a későbbiekben. Andit ez láthatóan megnyugtatta.

Innen visszakanyarodtunk a szállás felé, ahol beugrottunk Andi fogkeféjéért, majd a hangulatos Kowloon Parkban (九龍公園) tettünk egy sétát. Kellemes felüdülés volt a tűző napsütésből és nagyvárosi nyüzsgésből kiszakadni, s andalogni egy kicsit a halastóval, flamingókkal, madárházzal és kis pavilonokkal szegélyezett parkban. 
A rekkenő hőség közepette Andi vágyakozva nézett le a kültéri medencével rendelkező uszodai részre, mely a park északi részében lévő uszodához tartozott. Kerengtünk még sort, majd végigjártuk a távol-keleti képregényhősök színes szobraival kirakott kis utacskát is, melyet a park peremén alakítottak ki. 
Bár nekünk egyik figura sem tűnt ismerősnek, a helyet ellepő, kacarászó, ovis gyerekekből álló csoport tagjai majd kiugrottak a bőrükből örömükben.
A parkot elhagyva még megálltunk a város legnagyobb mecsetjénél, a Kowloon Mosque-nál, de mivel sem kívülről (takarásban van), sem belülről (nem vagyunk hívők) nem lehetett rendesen megcsodálni, nem időztünk itt tovább.

Innen aztán MTR-ra pattantunk, s átmetróztunk a Hong Kong Islanden lévő Causeway Bay (銅鑼灣, Tùnglòwāan) megállóhoz, ahol fél 1-re beszéltük meg a találkozót Yeyével.
Míg várakoztunk, megcsodálhattuk az Andi által annyiszor emlegetett emeletes villamosokat, melyek vidáman csilingelve siklottak tovább a forgalmas főúton. 
Pár perc késéssel Yeye is befutott. Jó volt viszont látni, évek teltek el mióta utoljára találkoztunk. Bemutattam egymásnak a lányokat, majd hármasban elindultunk megkeresni azt a dim sum éttermet, amit Yeye nézett ki. Bár évek óta él itt, az látszott, hogy a tájékozódással még egy háztömb viszonylatában is meggyűlik a baja, sebaj, jót szórakoztunk miközben kerengtünk egyet a környéken, hogy végül visszaérjünk a kiindulóhelytől egy saroknyira lévő helyre.
-       Ó, bocsi a kitérőért!” – fogadkozott Yeye.
-       Jaj ne csináld! Betudjuk egy kis városnézésnek!” – vigyorogtunk vissza rá.
Amúgy egy szavunk sem lehetett, szuper étterembe hozott minket. A több tucatnyi ínycsiklandozó fogást elnézve arra jutottunk, inkább berendelünk több mindent, és megosztjuk őket. 
Kértünk például elsőre pekingi kacsához hasonlító, ropogósra sütött barbecue libát, édes-savanyú szószban megforgatott, ananászos sertést, zöldségekkel töltött, rózsaszín dim sum batyut, sült babos rétest, valamint rákkal töltött rizstekercset. Már ahogy írom, szinte érzem a finom ízeket a számban!
Az ebéd tehát mennyeire sikeredett, ráadásul Yeye nagyvonalúan meg is hívott minket.

Evés után viszont egy sokkal kellemetlenebb témát kellett körüljárnunk – hogyan találunk Andinak mielőbb fogászatot. Yeye hatalmas segítségnek bizonyult ezen a téren is. Felinvitált minket az irodájába, majd a munkát félretéve addig keresgélt a neten, míg nem talált a közelben egy szabad fogorvost, aki egy órán belül tudott fogadni miket. Telefonon leegyeztette az időpontot, majd az addig hátralevő időben lezavart néhány callt, mesélt nekünk egy sort az itteni munkájáról és kitárgyaltuk a régi GE-s kollégákat. A munka hívószavának a későbbiekben sem engedett, s lazán hátrahagyta az irodát, hogy elkísérjen minket a fogorvoshoz.
A magán fogászati klinika alig 5 percnyi sétára volt Yeye munkahelyétől. A kiszűrődő fúró nyekergő hangja hallatán szegény Andi a legkevésbé sem repesett az örömtől, hogy mi várhat rá. Míg ő a kezelést kapta, mi Yeyével egymás útlevelét lapozgattuk. Életemben nem láttam még ennyi pecsétet egy helyen, mint Yeye útlevelében, mely olyan szinten tele volt zsúfolva, hogy külön kis nyilacskás könyvjelzővel kellett jelezni a határellenőrnek, hova nyomhatja be a következő bélyegzőt.
Alig negyedórája vártunk még csak, amikor Andi váratlanul felbukkant, széles mosollyal az arcán.
-       Nos, mint kiderült, a fogaimmal semmi baj! Helyette…” – kezdte a helyzetjelentést.
-       Helyette…??” – kérdeztem türelmetlenül.
-       Helyette az állkapocs csonton van egy kis hajszálrepedés, ahonnan lesugározhat a fájdalom a fogakhoz.”
Ami azt illeti, ez sem hangzott túl jól, de pillanatnyilag nem lehetett vele túl sok mindent kezdeni, leginkább az állkapocsszorításra kellett figyelnie. A fogorvos rendkívül kedvesnek és alaposnak tűnt, a kezelés első osztályú volt, úgyhogy Andit láthatóan megnyugtatta mindez.
Ezt a kis fogászati intermezzót követően elbúcsúztunk Yeyétől, hogy még napnyugta előtt felérjünk a Hongkong Island legmagasabb pontjára, a Peak-re (山頂). Bár gyalogosan és busszal is fel lehet jutni a 428 méter magasan lévő Peak Tower (凌霄) kilátóteraszához, mi inkább leggyorsabb és egyben legjellegzetesebb módot, a híres Peak Tram-et (山頂纜) választottuk. Az 1888-ban átadott kis kétkocsis siklószerű hegyivasút retró kinézetéhez képest elképesztően meredek (27°) domboldalban kénytelen felkapaszkodni a csúcsra.
Ennek fényében még inkább becsülendő, hogy 131 éves működése alatt egyszer sem történt baleset a pályán. Mivel a Peak Tram önmagában is turistalátványosság, a jegyárak hamar visszatükrözik a jelentőségét. Leginkább megéri kombinált belépőt váltani, mely a siklóra és a kilátóteraszra is érvényesek. Mi spórolás gyanánt beértük az egyirányú menetjeggyel, de magasabb árért menettértit is lehet kérni.
Felért egy igazi időutazással, ahogy beszállva a fabetétes, múltszázadi kis kocsival végigzötykölődtük a csúcsig tartó, tízperces utat, miközben szépen-lassan kiemelkedtünk a város fölé tornyosuló felhőkarcolók rengetegéből.
A felső végállomás egybe van építve a Peak Towerrel, mindössze fel kellett mozgólépcsőznünk a legfelső szintre.
Érdekes volt kilépni a kilátóteraszra, ugyanis az egyik legelső kép, amit Andiról láttam, itt készült ezen a helyen. A vékony, piros esőkabátját viselte, s éppen az üvegfal korlátjának dőlve pózolt a párás, esős hongkongi látképpel a háttérben… Szeretem azt a képet. És jó belegondolni, hogy végre együtt is eljutottunk ide. 
A hely okozta kellemes, jóleső érzést némileg beárnyékolta a városra ereszkedő délutáni szmog, és a kilátónál uralkodó permanens tömegtumultus, ami közepette az emberek egymást túlszárnyalva próbáltak kedvező helyre nyomakodni egy-egy jó fotó vagy szelfi reményében. 
Bár a csalódást keltően szmogos szürkületben is megérte kijönni ide, azért mindez jelentősen rontott az élményen. Andival abban maradtunk, hogy ha már ilyen későn értünk fel ide, megvárjuk, míg teljesen besötétedik, s éjszakai fényekben csodálhassuk meg a Hongkong felhőkarcolóinak a látképét. Ez kiváló döntésnek bizonyult, mivel időközben láthatóan tisztult is az idő, s sokkal szebb, karakteresebb látványban lehetett részünk. 
Nem sokkal 7 óra után elindultunk lefelé, hogy legkésőbb este nyolcra mindenképpen visszaérjünk a Tsim Sha Tsui sétányra. Ugyanis ebben az időpontban minden este a Hong Kong Island egyes felhőkarcolóiról látványos, zenére komponált fényjátékot mutatnak be, amit legjobban innen lehet megtekinteni.
A hegyről lefelé jövet a #15 jelzésű emeletes busszal jöttünk, egészen a Centralnál lévő végállomásig. A sofőrön nem múlt semmi, ugyanis olyan dinamikusan vette be a szuroksötét hegyi szerpentineket, mint egy veterán rally-versenyző.
A Centraltól Kowloonig terjedő utat viszont ezúttal metró helyett inkább a hongkongi tömegközlekedés talán legemblematikusabb eszközével, Star Ferry elnevezésű komppal szerettük volna megtenni. Ezek az 1960-as években készült, retró hangulatú kompok nemcsak a legélvezetesebb, hanem legolcsóbb módját is jelentik a Kowloon és Hong Kong Island közötti közlekedésnek, úgy mind a mai napig elképesztő népszerűségnek örvendenek, mind a helyiek, mind a turisták körében.
A Star Ferry (vagy ahogy Andival viccesen elneveztük: „Sztár Feri”) a Central kikötőjének #7-es hajóállásáról indul, nagyjából 5-10 percenként, és Octopus kártyával ugyanúgy használható, mint az MTR, busz vagy villamos.
Nagy rohanással, de még pont elértük a következő kompot, így pár perccel 8 óra után értünk át a túlpartra. A fényshow időközben elkezdődött, de szerencsére a nagy részét gond nélkül meg tudtuk csodálni a sétányra összegyűlt tömeg közepéről.
Miután kialudtak a fények, ideje volt valami vacsora után nézni, úgyhogy eltrappoltunk a Temple Street Night Market-ra abban a reményben, hátha találunk valamilyen finomságot az utcai kifőzdékben. Útközben belefutottunk a Nathan Road mentén élőláncot alkotó tüntetőkbe, akik a legkülönbözőbb – Micimackós, Darth Vaderes, Guy Fawkes-os és kínai elnökös – álarcok mögé bújva békésen demonstráltak, vagy lelkesen skandáltak valamilyen rigmust.
Lekanyarodva a Jordan Roadra, magunk mögött hagytuk a tüntetőket, majd megkerestük az innen nyíló Temple Streetet, amely már zsúfolásig volt árusokkal. 
Az előzetes várakozásokkal ellentétben főleg ruhákat, bőrárukat, cipőket és egyéb csecsebecséket árultak, míg a kajáldák többsége rákos, kagylós, polipos étkeket kínált. 
A tenger gyümölcseit ezúttal egyikünk sem kívánta, így végül egy kis gombócos helyre ültünk be. Itt ettünk egy adag húsos dim sumot, majd Andi kérésére rendeltünk a vörösbabpasztával töltött, aranyos, malacos gombócból is. Hiába találtuk elképesztően tüneményesnek a tálból kissé riadt tekintettel kikukucskáló malackákat, a sorsukat egyikük sem kerülhette el. 
Szépen sorjában lecsusszantak a gombócok, ám hazamenetel helyett, láthatóan Andi még mindig jelentőségteljesen méregette a többi kajálda kínálatát, ami két dolgot jelentett – 1.) Lesz második fogás. 2.) Ehhez készpénzt kell szereznünk, mivel kemény 14 dollár (kb. 530 Ft) figyelt a pénztárcámban. Ennyiből még kis zacskónyi kekszet sem tudunk venni, úgyhogy kerestünk egy közeli ATM-et, ahol debütálhatott a TransferWise kártyám ingyenes készpénzfelvételi funkciója. 1000 dollárt vettünk fel, s kiváló árfolyamon váltva, extra díjak nélkül megúsztuk a történetet.
Készpénzzel a zsebünkben aztán nyugodtan beülhettünk az egyik szimpatikusnak tűnő levesezőbe, ám sajnos a húsos tésztaleves nem bizonyult egy felejthetetlen konyhaművészeti remekműnek, de mára beértük ennyivel. Innen szépen visszabattyogtunk a szállásra.
Az első hongkongi napunk igencsak rendhagyóra sikerült – megjártunk egy fogorvosi rendelőt, egy vállalati irodát, sőt még egy régi baráttal is össze tudunk futni. Ha ez csak az első nap, vajon mit hoz a folytatás…


4. nap – Hongkong Island és Wong Tai Sin templom (2019. október 19.)

Háromnegyed 9 körül ébredtünk, újfent izzadtan, így gyorsan elhasalt a tegnap esti hipotézis, miszerint nyitott ablaknál biztos majd jobban jár a levegő, s nem lesz olyan fülledt meleg. De lett. És ez egy újabb hajnali légkondizós kört jelentett annak érdekében, hogy a kora reggeli órákat még valahogy át tudjuk vészelni.
Készülődés közben töprengtünk egy sort a lehetséges reggeliző helyszíneken, míg végül arra jutottunk, hogy mi értelme lenne külön emiatt elmenni bárhova, amikor a Chungking Mansion földszintje roskadásig van tömve az afrikai, indiai és délkelet-ázsiai kifőzdékkel, először nézzünk körbe ott.
Bár engem sem az ételkínálat, sem a higiéniai körülmények nem nyűgöztek le, Andit mindez nem zavarta, s lazán bizalmat szavazott az egyik indiai büfénél kapható fűszeres borsóval és krumplipürével töltött szamoszának. Mellé még kértünk egy-egy krumplis péksütit és indai teát (chai latte), mely így tökéletes reggelivé állt össze. Ennél jobban aligha indulhatott volna a nap!
A mai első látnivalónak a város egyik legnagyobb és legjelentősebb templomát, a Wong Tai Sin Temple-t (黃大仙祠) jelöltük meg, mely Kowloon északi részén (Új-Kowloon negyedben) található. Metróval egyszerűen el lehetett ide jutni, a szállásunktól indulva mindössze egy átszállásra volt szükség, miután a Kwun Tong Line (zöld MTR-vonal) Wong Tai Sin megállójánál kellett leszállnunk.
Kilépve az metrókijárat ajtaján egy eléggé kiábrándító látkép fogadott minket. Ablakok betörve, aluljáró falai telefirkálva, összegraffitizve. Szó szerint mindent – falakat, járólapot, oszlopokat és az információs táblákat is – Kína-ellenes plakátok borítottak. A szomorú összkép csak sejteti, milyen hangulat uralkodik itt, amikor a két oldal nem csak szavakkal és plakátokkal üzenget egymásnak.
Hátrahagyva a háborús állapotokat, elindultunk megkeresni a Wong Tai Sin templomot, mely jelentőségéhez képest kissé lelombozó környezetben, gigantikus panelházak közé ékelve található. 
A belépés – a többi hongkongi templomhoz hasonlóan – ingyenes. Ahogy jártuk körbe a templomkomplexum egyes pavilonjait, eszembe jutott Peti, aki magán kívül lenne az örömtől, hogy mennyi vallási áhítatban fürdő egyént lehet itt füstölővel hajlongva lencsevégre kapni, úgyhogy ennek ürügyén diszkréten én is felcsavartam a telét, és bérgyilkos módjára egy oszlop mögé bújva lőttem róluk néhány képet. 
Sajnos a főpavilont már távolról sem lehetett ilyen jól megörökíteni, mivel a belógó napernyőn, vízpárásító vezetékeken és útmutató táblákon kívül még a hívőket elkerítő kerítés is belerondított az összképbe. 
Miután a hátsó kertben lévő 9 sárkány mozaikfalat pedig lekerítették a látogatók elől, Andival kigondoltuk a következő megállót. A döglesztő melegben minimalizálni szerettük volna a fölösleges sétát, így a fallal körbevett városi park (Kowloon Walled City Park) helyett inkább a hozzánk közelebb lévő Fat Jong Temple-t (法藏寺) szavaztuk meg. Még féltávál sem jártunk, amikor először komolyabban elgondolkoztunk, hogy lehet, rosszul választottunk. A táv hiába volt valamivel rövidebb a másiknál, konkrétan végig meredek hegymenetben kellett felvánszorognunk a legnagyobb déli hőségben. Fiatalság ide, fitt életmód oda, ebben a párás, fülledt melegben olyan gyalázatos szintidőt mentünk, mint két nyugdíjas lajhár, s az ötpercenkénti pihenők ellenére végig árgus szemekkel figyeltem a telefonomat, még hány száz méter van hátra.
-       Már csak 430 méter… már csak 400 méter… és már csak 370 méter…” – jelentettem két nyögés között.
Mire felszenvedtük magunkat a kitűzött célhoz, jobban lihegtem, mint a szeptemberi félmaraton után. Ráadásul az egész hely nem igazán emlékeztetett egy jelentőséggel bíró buddhista templomra, miután egy elég jellegtelen, sorházhoz hasonlító épületegyütteshez jutottunk. Ami mellékesen be is volt zárva.
A zárt ajtókat látva éreztem, ahogy a vér elönti az agyamat.
-       Nos, ha komolyan EZÉRT másztunk fel egészen idáig ebben a hőségben, hogy aztán még zárva is legyen ez a… mi ez egyáltalán? Hol a templom? Nincs semmilyen kiírás sem sehol…ááááá”
Andi már kimerülten, sorsába beletörődve ballagott volna visszafelé, de én már túl frusztrált voltam, hogy csak úgy annyiban hagyjam. Mivel az épületsor egyetlen nyitott része konkrétan egy parkolóház volt, megszólítottam egy ott üldögélő bácsit, aki a láthatóan ingerszegény délutáni sziesztáját töltötte.
Megnyugtatott, hogy jó helyen járunk, a templomba innen parkolóházból lehet bejutni, azon a hátsó ajtón át, végig a folyosón, majd lifttel fel négy emeletet… és már ott is vagyunk. Á, így már rögtön világos minden! Hogy is nem találtuk meg elsőre!
A Fat Jong templom a külvilágtól gondosan elzárva várt minket, s az épületkomplexumban zajló felújítások és konstans flexelés közepette valahogy mégis egy harmonikus hangulatot árasztott. Miután megcsodáltuk az arany Buddha szobrokkal díszített fő szentélyt, leültünk szusszanni egyet a pavilon oldalába, mielőtt visszaindultunk volna a belvárosba. 
Ezt követően a Kowloon eddig még fel nem fedezett részeit – a Prince Edward és Mong Kok környékét – terveztük bejárni. Első körben elmetróztunk a Price Edward állomásig (太子), bejártuk a nyüzsgő virág- és madárpiacot, majd az egykori kínai-brit határként funkcionáló, nyílegyenes sugárút, a Boundary Road mentén visszakanyarodtunk az MTR állomáshoz. 
Innen a Yau Ma Tei (油麻) megállóig mentünk, ahonnan a Shanghai Streeten (上海街) haladva Hongkong hagyományosabb kínai negyedét jártuk be. Ez már határozottan nem egy turisztikailag népszerű része a városnak, viszont kiváló betekintést nyújt abba, hogy hol és milyen körülmények között él egy átlag kínai Hongkongban. Merőben más utcakép fogadott itt minket, mint a Hong Kong Island üzleti központjában, vagy Kowloon felkapottabb déli területein.
Érdekesnek találtuk, hogy a sokszor lepukkant, omladozó, felújításra szoruló társasházak szinte mindenhol bambuszból készült tákolmányokkal voltak felállványozva. 
Bár az útikönyv jádepiacként jelölte meg a Canton és Shanghai Street környékét, valójában csak jádét árusító boltok nagyobb koncentrációjára utalt mindez, melyet enyhe csalódásként éltünk meg. Ha már erre jártunk, bekukkantottunk a tölcsérszerű spirális füstölők füstjében úszó, sötétbe burkolódzó Tin Hau templomba, de mivel a fojtogató levegő mellett még a fényképezést is tiltották, szinte azonnal ki is fordultunk az ajtón. 
Mivel már alaposan benne jártunk az ebédidőben, a következő napirendi pontnak az ebéd lett megszavazva. A forgalmas Bowring Street mentén egymást érték a jobbnál jobb kajáldák, melyek közül végül a King Noodles (麵皇) nevű helyre esett a választásunk. A guszta kínálatból végül a helyi specialitásként megjelölt, enyhén csípős hagymás, marhahúsos pitét kértem, míg Andi maga válogatta össze a saját tésztalevesének összetevőit, melybe végül vastag tészta, gomba, babcsíra, saláta és a tegnapról ismert „tofurétes” került. 
A húsospitémnél okozott a pincérek között némi „zavart az erőben”, hogy mennyire szeretném csípősre kérni a tölteléket, miután a „kicsit csípős” és a „nem túl csípős” kategóriáknál szubjektívebbet aligha lehet elképzelni, de úgy döntöttem, elengedem ezt a témát, s megelégszem a meglepetés erejével. Nem is jártunk rosszul, mindkét fogás fergetegesen finomra sikerült!
A délután hátralevő részében vissza akartunk menni a Peakre, hátha ezúttal szmogmentesen élvezhetjük onnan a kilátást, de ezúttal a drága Peak Tram helyett felfelé is inkább buszra (#15) szálltunk. A járat a Centralról indult, viszont a sok megállónak és belvárosi dugónak köszönhetően jó 40 percbe telt, míg felértünk a Peak Towerhez. Ettől függetlenül nagy élmény volt, az emeleti első ülésekből végignézni az utat. Ezzel így volt a mellettünk ülő bácsika is, aki annyira élvezte a menetet, hogy egy-egy kanyarnál fel is sikkantott örömében. Bár a levegő némileg tisztábbnak tűnt, mint tegnap, a különbség nem volt annyira érzékelhető, hogy ezért egy újabb belépőjegyet váltsunk, így inkább a torony tövéből lőttem néhány képet. 
A Peak ugyanakkor bőven más látnivalót is tartogat. Egyrészről fel lehet túrázni az 552 méter magas Viktória-csúcshoz, lehet egy 4 kilométeres kört (Peak Circuit) tenni a domboldalban, így a Viktória-kikötő mellett a délen fekvő Aberdeen és Lamma Island felé is el lehet látni. 
Mielőtt elindultunk túrázni, jó lett volna vizet szerezni valahonnan, mivel a palackjaink már egy jó ideje üresen kongtak. Látva azonban, hogy a Peak Tower egyik büféjében egy félliteres ásványvízért képesek pofátlanul, vérlázító módon 24-25 dolcsit (kb. 1000 Ft) elkérni, addig böngésztem az offline térképemet, míg nem találtam egy ingyenes ivókutat az egyik sétaútvonal mentén. Elbattyogtunk a kútig, mely egy játszótérrel, kültéri edzőgépekkel, padokkal és pavilonokkal felszerelt kis parkban volt. Egy rövid technikai pihenőt mi is beiktattunk itt, így megfigyelhettük a technikai izompólóban és edződresszben feszítő egyéneket, amint az gépeken… ülnek, beszélgetnek, müzliszeletet csócsálnak, könyvet olvasnak, majd hazamennek. Na, ez aztán a kemény edzés!

Az offline térképet böngészve úgy tűnt, innét pont indul egy erdei ösvény fel a csúcshoz, s mivel alig volt 850-900 méter, Andi is rábólintott a könnyednek ígérkező túrára. Mint elég hamar kiderült, nem fogytak olyan gyorsan a méterek, mint ahogy mi fáradtunk a felfelé vezető lépcsőkön, úgyhogy mire végre felértünk csúcsnál kialakított parkhoz (Victoria Peak Garden), Andi morcossága már a vészjósló szintet ütötte meg. Szerencsére az elénk táruló kilátás és az eget narancsos színre festő naplemente látványának hatására azonban hamar megenyhült. 
Egy ideig elnézegettünk a piknikező családokat, illetve a park túlsó végében tartott esküvőt, majd az autóút mentén elindultunk lefelé. Útközben elhaladtunk egy Viktória korabeli őrház mellett, majd megcsodálhattuk az összes domboldalba épült luxusrezidenciát, előkelő palotát és elitlakást, amit a város leggazdagabb rétege csak megengedhet magának.
Mire visszabattyogtunk a Peak Towerig, teljesen besötétedett. Amíg csak lefelé kellett menni, Andi a sétát preferálta, így busz helyett inkább lesétáltunk a városba. Az út szépen ki volt világítva végig, Andi pedig külön élvezte, hogy hegyoldalból be lehetett látni a szemközt óriási toronyházak lakásaiba, különösen, mivel a függöny nem igazán számított a háztartási alapfelszereltség részének. 
Egészen a Central szívében lévő Statue Square-ig (皇后像廣場) sétáltunk le, melyet Hongkong pénzügyi, gazdasági és politikai epicentrumaként szoktak jellemezni. A banki világ krémje kapott helyet itt a magasodó felhőkarcolók erdejében, melyek mind magasságilag, mind építészetileg igyekeztek túltenni a másikon. 
Így éjszakai fényekkel kivilágítva kifejezetten megkapó kompozíciót nyújtottak ezek a gigantikus toronyházak, melyek többségét – bár elsőre nem gondolnánk – a kínai feng shui szigorú szabályai szerint tervezték. Ilyen például az HSBC Bank Központja, mely 1985-ös átadásakor az egész város legdrágább épületének számított. A másik két jellegzetes épület a 415 méteres, 88 emeletes Two IFC Tower, illetve a rendhagyóan kivilágított, 367 méteres Bank of China Tower, melyek közül utóbbi a „világító háromszögeinek” köszönhetően különösen jó fotótémául szolgált. 
Az ultramodern felhőkarcolóerdő közepette végképp tájidegennek hatott a Statue Square közepén álló, 1911-ben átadott, neoklasszikus stílusú palota, mely a Legfelsőbb Bíróságnak az otthonául szolgál.
Mivel már este 8 körül jártunk, ideje volt valamilyen vacsora után néznünk. Ehhez képest éppen egész Hongkong legdrágább kerületében, az üzleti negyed közepén voltunk, ahol – ha volt is szóba jövő étterem – nagyjából minden kétszer-háromszor annyiba került, mint bárhol máshol. Andi azt javasolta, hogy nézzünk körül a Queens Road Central környékén, mivel anno szüleivel jártak arra, s mintha lettek volna megfizethető kajahelyek. Bolyongtunk arrafelé egy sort, de ami étterem szembejött, többnyire drága, nyugati konyhára specializálódott, amit első körben kizártunk, így inkább a kevésé forgalmas mellékutcákban próbálkoztunk.
Így bukkantunk a Hongkong híres egybefüggő mozgólépcsőrendszerére (Central-Mid levels Escalators, 中環至半山自動扶梯), mely 792 méter hosszan vezet a Queens Road Centraltól fel a hegyoldalba, amivel kiérdemelte a világ leghosszabb kültéri mozgólépcsője címet.
Andival felmentünk a legtetejére, majd lefelé menetben végignéztük a mellékutcák étteremkínálatát. Már gyakorlatilag visszaértünk a lépcsők legaljához, amikor végre találtunk egy szimpatikus jiaozi (töltött batyu) helyet (Dumpling Yuan), amire mindketten rábólintottunk. Egy szerény kis családi étterem volt, melyet többnyire a nagyszülők vittek. Olyan szívet melengető volt látni a pénztár mögötti falon a kisunokáik rajzait, a közös családi fotókat és amilyen lelkiismeretesen tették az étterem körüli dolgukat, hogy szívből reméltem, nem omlik bennem össze a kezdeti kedves, idilli kép, mondjuk a pocsék kaja oltárán. A több tucatnyi fajtájú jiaoziből zöldségeset és bárányhúsos-zöldhagymás ízesítésűt is kértünk, desszertként pedig egy jó kis vörösbabpasztás sült palacsintával leptük meg magunkat. Az étel egyszerűen isteni finom volt, az egyik legjobb jiaozi, amit valaha ettem. (Ez nagy szó, mivel jiaozi-evés tekintetében már igen jelentős háttérrel rendelkezem.) 
Mivel a bácsinak rendkívül tetszett, hogy kínaiul rendeltem, búcsúzáskor kínaiul köszöntem meg neki a kiemelkedően finom vacsorát, s külön megdicsértem a szép családját a fotókra mutatva. Láthatóan értékelte a gesztust, még a kezemet is megrázta. Kedves jelenet volt.

Időközben írt Yeye is, hogy ő is végzett a vacsorájával, hol szeretnénk összefutni. Végül a Statue Square mellett találkoztunk, ahova annak ellenére sikerült bőröndöstül odakeverednie, hogy már szinte az összes metrókijáratot lezárták. (A tüntetések miatt az MTR állomásokat mostanság lezárják 22 óra után.) 
Yeyének is mozgalmas napja volt, ugyanis az itteni MBA-tanulmányainak egyik fontos vizsgáját tudta le. Mindannyiunkra ráfért volna egy ital valahol, ám mivel Yeye szerint ezen a környéken nagyjából egy kisebb vagyont kéne otthagyni már pohár sörért is, arra jutottunk, bőven megteszi a sarki 7Elevenben vett és a vízparton elfogyasztott itóka is. Így hát felpattantunk a „Sztár Ferire” és visszahajóztunk Kowloonba, ahol a kompterminállal szemben találtunk is egy éjjel-nappalit. Némi rágcsa mellé nekem sör, a lányoknak pedig cider járt, amikkel felszerelkezve kiültünk a Kulturális Központ lépcsőjére beszélgetni. Alaposan kiveséztünk minden érdekes témát. Yeye sokat mesélt az itteni életéről, hogyan találkozott Colinnal, a vőlegényével, milyen esküvőt terveznek, mik a terveik Hongkong utánra. Felvetettük neki, hogy akár valamikor becsatlakozhatnának a kínai körutunk során, ha van kedvük, mire Yeyének felcsillant a szeme. Megígértem, hogy még a szállásról átdobom neki a részletes menetrendet, járatszámokkal, szállással és költségvetéssel, hogy ki tudja gondolni, hol lenne érdemes becsatlakozni. 
Az éjszakába nyúló, maratoni traccspartinak végül éjjel fél 2 körül lett vége, amikor miután már minden alkohol és rágcsa elfogyott, s azon kaptunk magunkat, hogy hárman egyszerre ásítunk egy hatalmasat. Együtt elbattyogtunk a Chungking Mansion előtti sarokhoz, megvártuk, hogy befusson Yeye taxija, majd a búcsút követően felmentünk a szobánkba.
Belegondolni is borzasztó, hány óra lett, mire lefürödtünk, bepakoltuk az összes cuccunkat, s megírtuk a napi „jelentést” az otthoniaknak… Mekkora áldás, hogy csak a 10:05-ös vonatra volt hely…


5. nap – Guangzhou (2019. október 20.)

Az alig 4 órányi alvást követően érthetően kókadtan ébredtünk. Mivel a reggeli indulást semmiképp sem szerettünk volna kicentizni, bőven hagytunk elég időt, bármi vis maior ütne be. Kelés 7:30-kor (ehhh…), gyors készülődést követően kicsekkolás 8 óra körül. Bő két óra csak elég lesz venni lent venni két szamoszát reggelire, majd eljutni a másfél metrómegállónyira lévő gyorsvasúti pályaudvarra, átverekedni magunkat a határellenőrzésen és felszállni a 10:05-ös vonatra. Ez volt a terv.
Menetrend szerint nyolckor el is hagytuk a pöttömnyi szobánkat, fellifteztünk a 16.-ra kicsekkolni, begyűjteni a 100 HKD depozitot (jéééj, pénz állt a házhoz!), majd irány a földszinti indiai büfé.
-       Úgy tűnik, zárva van. Mindegyik hely zárva van…” – állapítottuk meg lenti üresen kongó boltsor előtt állva.
-       Majd veszünk valamit az állomáson, menjünk…”
Elsiettünk az egy saroknyira lévő MTR állomásra, hátizsákok le, biztonsági ellenőrzés, hátizsákok vissza, irány a metró! Csak egy megállót kellett mennünk az Austin állomásig, mely szerencsére egybe van integrálva a Hong Kong West Kowloon High Speed Train Terminállal, ahonnan a mi vonatunk is indult.
A metróaluljáróból feljőve azonban a pályaudvarra vezető átjáróhidat lezárva találtuk, mire a kivezényelt biztonságiak egy távoli kijárat felé tereltek minket.
Onnan kimentünk az utcaszintre, majd az éjjel kirakott kordonok mentén meg kellett kerülnünk az egész gyorsvasúti pályaudvart, mely önmagában egy plusz 20-25 perces sétát jelentett. Az egyik hátsó kijárathoz érkeztünk, ahol már egy nagyobb tömeg gyülekezett, melyet rendőrök és biztonságiak próbáltak csitítgatni. Előrenyomakodtunk a jegyünkkel és az útlevelünkkel, mire átengedtek minket, viszont az esti tüntetésekre való készülődés miatt – a Rolex márkaboltot leszámítva –egy bolt sem nyithatott ki az állomás területén, így konkrétan étel nélkül, éhgyomorral várhattuk az egész vonatutat. (Sebaj, egy gyémántberakásos Rolex karóra gondolatával jóllakhattunk.) 
Míg az összes, megszigorított biztonsági ellenőrzésen, útlevélvizsgálaton átjutottunk, a közel egyórás puffer kevesebb, mint 10 percre redukálódott, s már gyakorlatilag kezdődött is a beszállás. Amúgy a hongkongi kilépőpapírokat nem kérték, viszont a kínai vízumunkat nemes egyszerűséggel áthúzták tollal.
-       Hát, ez így csodásan néz ki.” – jegyeztem meg ironikusan a firkálmányra meredve.
Ahogy vártuk a beszállás megkezdését, igyekeztünk a maradék ehető dolgokat felkutatni a táskánk mélyéről. A beható kutatómunka meghozta a gyümölcsét, két nyomott alma, néhány szétmorzsolódott pogácsamaradvány és némi müzliszelet képében, melyek csak az akut éhenhalás elhárítására bizonyultak elegendőnek.
A vonatunk másodpercre pontosan 10:05-kor gördült ki a hongkongi pályaudvarról. Ahogy lassan magunk mögött hagytuk a nyüzsgő metropolisz sziluettjét, hamarosan a kínai határnál fekvő, halászfaluból 12 milliós nagyvárossá lett Shenzhen (深圳) toronyházainak erdeje tűnt fel a láthatáron. Megállt egy rövid időre itt a vonat, majd süvítettünk tovább Guangzhou felé.
Maga a vonatút meglehetősen eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a mellettünk ülő csajszi a fedélzeti büféből vásárolt, műanyagdobozba csomagolt sült csirkecombot rágcsált könnyed reggeli gyanánt. Hm, lehet, hogy mégiscsak rokonlélek valahol mélyen a kazah és kínai nép…
Háromnegyed 11-re érkeztünk meg Guangzhou (广州, Guǎng​zhōu) hatalmas Déli pályaudvarára (广州南站, Guǎng​zhōunánzhàn), mely építésekor a legnagyobbnak számított egész Ázsiában.
Leszállva a vonatról, még szinte fel sem eszméltünk, hogy újfent Kínában járunk, amikor megláttuk az ide érkezőket köszöntő óriásplakátot – a „szocializmus alapértékeiről”, mint például a demokrácia, szabadság, egyelőség, harmónia. 
-       „Mintha a számból a vették volna a ki a szót! Pont ezekre az értékek jutnak először az eszembe szárazföldi Kínával kapcsolatban!” – jegyeztem meg viccesen, majd elindultunk megkeresni a kijáratot.
Szerencsére a pályaudvart bekapcsolták a város kiterjedt, 14 vonalas metróhálózatának rendszerébe is. (A nehezítés kedvéért 1-9. számú vonalak után nem a #10 jön, hanem a #13 és #14, majd pedig a #21, míg az utolsó két vonalat valamilyen fantázianévvel (Guangfo, APM) látták el.)
A guangzhoui metrót (广州地铁, Guǎngzhōu Dìtiě) – hasonlóan a többi kínai nagyvároshoz – legegyszerűbben leutazható összeggel feltölthető mágneskártyával lehet használni, viszont ennek az alapdíja 50 CNY (2150 Ft), amin felül jön az utazásra fordítandó keret. Ehelyett mi végül megmaradtunk az alkalmi vonaljegyeknél (token), melyeket a jegyautomatából előre, két konkrét állomás közti távra kell megváltani.

Szerencsére a szállásunkhoz legközelebbi metróállomás (市桥, Shìqiáo) mindössze öt megállónyira volt tőlünk, viszont még az egyszeri átszállást is belekalkulálva sem gondoltuk volna, hogy közel egy óra lesz egyáltalán eljutni a szállásra. A metrózás önmagában elvitt vagy 35 percet, majd még közel félórás gyaloglás következett a hostelig, melyről eredetileg úgy tudtuk, alig 800 méterre helyezkedik el a metrótól. Aha, csak az nem lett az útvonaltervezésbe belefaktorálva, hogy ez csak légvonalban értendő, márpedig közben egy gyorsforgalmi főút túloldalára kell egy hatalmas kerülővel átkeveredni, ami helyből beduplázta a kezdeti távot. Mindezt álmosan, fáradtan, az összes cuccal a hátunkon már alaposan megszenvedtük.

Nagy nehezen sikerült elkeveredni a szálláshoz (Zhaohuaxishi Youth Hostel), mely egy keskeny kis sikátorban kapott helyet. Bár menetközben – a szomszédságot elnézve – teljességgel valószínűtlennek tűnt, hogy ezen a lepukkant, külvárosi környéken majd egy nemzetközi utazók által kifejezetten jónak minősített hostel található, de tévedtem, a hely alapvetően teljesen korrekt és szimpatikus volt. A kezdeti jó benyomást aztán hamar agyoncsapta a fiatal recepciós csajszi elképesztő inkompetenciája. Az egy dolog, hogy nem beszélt angolul, de rosszul tudta az általunk foglalt szobatípust, az árat és gőze sem volt, mit lenne érdemes bő fél napban megnézni Guangzhouban. Ezenfelül a kínaiját is elég nehezen lehetett érteni, és meg sem próbálta máshogy, egyszerűbben, alapszavakkal megfogalmazni a mondandóját, vagy telefonos beszédfordítást alkalmazni, hanem egyszerűen csak nézett vissza rám bambán, hogy majd egyszer biztos megunom. Mindenesetre az egyik kínai srác, aki éppen a többi vendéggel cseverészett odajött besegíteni neki, sőt adott nekünk egy-egy félliteres ásványvizet a hűtőből ajándékba, így határozottan jobb szájízzel vágtunk neki a városnézésnek!

Bár sajnos nekünk csak bő fél nap jutott Guangzhoura, Guangdong (广东) tartomány 15 milliós fővárosaként ennél sokkal több érdekességgel szolgál. A nyugatiak számára Kanton néven talán jobban ismert metropolisz gazdag történelemre tekint vissza. A Gyöngy-folyó (珠江, Zhū Jiāng) révén természetes tengeri összeköttetéssel rendelkezik, melynek köszönhetően már az ókorban nyüzsgő kereskedelmi kikötő működött itt. Kiváló elhelyezkedéséből adódóan mind a közel-keleti és nyugati kereskedők özönlöttek ide, mellyel megnyílt a világkereskedelem kapuja Kína felé. A britek és a franciák mellett a portugálok is megvetették itt lábukat a történelem során, melynek még mai napig látható nyomai vannak a városban.

A limitált idő ellenére az első programponthoz kétség sem férhetett – ennünk kellett valamit. Mivel a környékünk éppenséggel nem dúskált a hívogató éttermekben, elmetróztunk a Shamian-sziget mellett lévő Huangsha (, Huángshā) megállóhoz annak reményében, hogy azon a turisztikailag frekventáltabb részen találtunk majd valamit. Bár csak egy átszállással kellett számolni, így is közel 50 percbe telt megtenni ezt a 17 megállót. Miután megérkeztünk, a metrókijárattal szemközti plázában próbáltunk szerencsét, ahol némi nézelődés után végül találtunk egy alkalmas éttermet. Én marhahúsos vastagtésztát, Andi pedig wokzöldséget kért rákkal, a kókusztejbe főzött zöldséglevesen pedig megosztoztuk ketten. Utóbbi – melyben többek között batáta, zeller, bab és jam gyökér is úszott – nem igazán bizonyult az én ízvilágomnak, de egy próbát megért.
Evés után a kicsiny Shamian-szigeten (沙面岛, Shāmiàndǎo) tettünk egy sétát, mely anno stratégiai jelentőséggel bírt a városvédelem terén. Miután a kínaiak elbukták a második ópiumháborút, a britek és franciák ellenőrzése alá került, s amolyan külföldi irányítás alatt lévő enklávé lett a városon belül. 
Kínaiak be sem léphettek a sziget területére, melynek minden szegletét az európai hangulat és építészeti stílus lengte át, s ennek jó része mind a mai napig megmaradt. 
Végigsétálva a szigetecske hangulatos fő utcáján (沙面大街, Shāmiàn dàjiē) csodálatos gótikus, barokk és neoklasszikus épületek sorakoznak – mintha csak Európában lennénk! Az egykor itt élő francia közösség részére még egy gótikus stílusú katolikus templomot is emeltek, ami pedig végképp tájidegenül hat az színtiszta kínai környezetben. 
A fákkal, szökőkutakkal és vicces szobrokkal díszített sétálóutca rendkívül kellemes helynek bizonyult, viszont elég hamar végig lehet érni rajta, mivel az egész sziget alig 800 méter hosszú. 
Tettünk egy kört még a vízpart menti parkban is, ahol egy pagodában egy néni éppen rögtönzött karaoke-fellépését figyelte az összegyűlt tömeg. 
Mivel ekkorra már délután fél 5 is elmúlt, a közeli Qingping piac helyett inkább az 1700 éves történelemre visszatekintő Guangxiao-templomhoz (光孝寺, Guāngxiào Sì) igyekeztünk. A belépőjegy mindössze 5 CNY fejenként, viszont sietnünk kellett, mivel délután ötkor bezár. Elmetróztunk a Ximenkou (西门, Xīménkǒu) megállóig, ahonnan rohamtempóban siettünk a híres buddhista templomig. 15 perccel zárás előtt értünk oda, de még sikerült bejutnunk. 
Kár lett volna kihagyni, mivel az ilyen buddhista kegyhelyeknek mindig egészen egyedi hangulatuk van, ráadásul a liliomokkal és füstölőkkel körberakott főcsarnokban éppen valamilyen esküvőszerű rituálét tartottak, amibe – így távolról – mi is betekinthettünk. 
Bejártuk a többi épületet is, majd leültünk a főcsarnok mögött lévő, kicsinyített hétemeletes pagoda tövébe kigondolni a következő helyszínt.
Mivel a másik közeli buddhista templom (Liu Rong Si) már bezárt, ezért innen egyből a híres forradalmárról elnevezett Szun Jat-szen Emlékcsarnok felé vettük az irányt. A katonás gyalogtempó ellenére az átlagos utcakép nyújtotta érdekességeket is volt alkalmunk értékelni – a sarkon lábtengózó anyukákat, vagy a rózsaszín virágtengerbe borított gyalogfelüljárót, mely kellemes üdeszínfoltot jelent a környező szürkeségben. 
Nagyjából 20 perces sétát követően értünk a Szun Jat-szen Emlékcsarnokhoz (中山纪念堂), mely egy hatalmas park középpontjában állt. A csodaszép, nyolcszögletű, kékcserepes épület nevét a híres köztársaságpárti kínai politikusról, forradalmárról kapta, aki vezető szerepet játszott a 20. század elejére már haldokló császári rendszer megbuktatásában. 1912 elején rövid időre – pontosan másfél hónapra – a frissen kikiáltott Kínai Köztársaság első elnökének is megválasztották, majd lemondását követően a Kuomintang párt élére állva a szétbomlott ország egyesítéséért dolgozott. Bár Szun Jat-szen nem a Mao-féle szovjet típusú kommunista berendezkedést, hanem sokkal inkább a klasszikus köztársasági vonalat képviselte, történelmi jelentőségét a későbbi rendszerek sem vonták kétségbe. 
Maga a csarnok sajnos már bezárt, viszont kívülről mindenképpen érdemes volt megtekinteni. Egy fotót lőttünk a híres politikus szobrával is, mely a csarnok előtt áll, majd az épületet megkerülve, a hatalmas Yuexiu Parkban (越秀公園, Yuèxiù gōngyuán) folytattuk a sétát.
A térkép itt is mutatott egy Szun Jat-szen emlékművet egy 150 méternyire, úgyhogy maximalizálandó a gyors egymásutánban bejárható látnivalókat, tettünk még arra egy kitérőt. A terv szépséghibája csak az volt, hogy mindehhez nagyjából 100 lépcsőt kellett megmászni a meredek domboldalban, ami már féltávnál sem tűnt túl jó ötletnek. Ilyenkor – menteni a menthetőt – hiába vetem fel Andinak, hogy hagyjuk az egészet, menjünk másfelé, ő nem tágít, morcosan bár, de a fáradtság ellenére felküzdi magát. Nem mintha különösebben megérte volna a látvány, az emlékmű elég jellegtelen volt, ráadásul még a fák is takarták a kilátást.
-       Ez a lépcsőzés úgy hiányzott, mint egy alapos hátba verés.” – állapítottuk meg.
Közben teljesen besötétedett, ami egy parkban alapvetően nem egy előny. Ezen a helyen azonban hamar megdőlt ez az általános hipotézis, ugyanis az egész parkot elképesztően látványos, színváltós fényekkel világították meg. 

Különösen a lila és vörös színbe borult lombok mozgatták meg a fantáziánkat, ilyenkor pedig hosszú percekig képesek voltunk a fényképezőgépeinket kalibrálgatva próbálkozni, hogy a lehető legjobb fotók születhessenek.
Megragadva az alkalmat, innen gyűjtöttem egy kis guangzhoui földet is, majd felsétáltunk a város szimbólumául szolgáló Öt Bakkecske Szobrához. A legenda szerint ugyanis öt halhatatlan érkezett ide öt bakkecske hátán, s rizzsel és kukoricával hintették be az itteni földet, hogy soha többet ne törhessen ki éhínség. A kecskék kővé dermedtek, Guangzhou pedig innen kapta a „Kecskék városa” becenevet. (Mondjuk, ennyi erővel „Halhatatlanok városának” kellene hívni, hiszen nem is a kecskék vetették be a földet.)
Az este hátralévő részében már csak egy érdemi látnivalóra maradt idő, viszont ezt vártam a legjobban – ez a világ negyedik legmagasabb épülete, a 604 méter magas Canton Tower (广州,Guǎngzhōutǎ) volt. Bár a kecses, csavart szerkezetű felhőkarcoló rövid ideig világszerte is az első helyet tudhatta magáénak, most már csak kínai viszonylatban fér fel a dobogóra, a Shanghai Tower mögé. 
Nehéz szavakba önteni az érzést, ahogy kilépve a metróaluljáróból az utcaszintre visszanéztünk az égbe, s fölénk tornyosult a szivárvány teljes színskálájában pompázó, kecses torony. 
Órákig tudtuk volna egy helyben a tornyot bámulni, viszont tartva attól, hogy esetleg a pénztáraknál tömegnyomor vár ránk, mielőbb be akartuk szerezni a belépőjegyeket.
Többféle jegykonstrukcióból lehet választani – drága, nagyon drága, még drágább. Az alapjegy – amilyen mi is kértünk – fejenként 150 CNY, s a 433 méteren lévő kilátóteraszra érvényes, míg attól függően, milyen kiegészítő élményt kérünk, az ár egészen 400 CNY-ig is felmehet. Márpedig elsőre nem is gondolnánk, hogy az emberek szórakoztatására mi mindent ki nem találnak egy torony esetében. Van kültéri kilátóterasz 450 méteren, innen akár szabadesős ülésben le is dobathatjuk magunkat, 460 méteren be lehet ülni egy kis buborékba (Bubble Tram), mely körbevisz a torony peremén, s végül még hozzácsaphatjuk a 488 méteren lévő kilátóteraszt is.
Andival egyetértettünk abban, hogy ami 488 méterről szép, az 433-ról is szép lesz, ezért nem fizetnénk két és félszeres árat. Meglepetésünkre a pénztárhoz várakozó, elsőre ijesztően hosszan kígyózó sor viharos gyorsasággal haladt, így viszonylag gyorsan be tudtuk szerezni a belépőket. Azt már megszoktuk, hogy a kínaiak szeretik a jegyvételhez elkérni az útlevelet is, de az már kicsit fárasztó, hogy még utána is, minden egyes jegyellenőrző ponton is be kell mutatni a belépő mellé.
A körülményes bejutást gyorsan feledtette a rakéta módjára kilövő, üvegfalú lift, ahonnan egy jó ideig követhettük a szédítő emelkedés ütemét. Felérve aztán a 433 méteren kialakított, zárt kilátóteraszra, fantasztikus éjszakai látkép tárult elénk. Megcsodálhattuk a Gyöngy-folyó fölött átívelő hidakat, a folyópart környékét, a Haixinsha-szigetet, valamint a szemközti túlparton fényárban úszó üzleti negyedet.
Sajnos a látogatók által összetapicskolt, tükröződő ablaküveg miatt a legkevésbé sem számított fotósbarátnak a helyszín, de lenyűgöző látvány nyújtotta élményből ez nem vont le semmit. Ennek ellenére nagyon szerettem volna kívülről, teljes egészében is lencsevégre kapni a kivilágított tornyot, viszont a túlpartra, vagy a Haixinsha-szigetre átgyalogolni közel egy óra lett volna (majd még ennyi visszafelé), amit helyből kizártunk. Ahogy böngésztem a sziget felé vezető buszjáratokat, feltűnt, hogy valamilyen vasúti megálló is található pont a sziget közepén. Mint kiderült, ez nem hagyományos vasút, nem is metró, hanem APM (Automated People Mover). Nehéz elhinni, hogy ténylegesen volt egy olyan illetékes személy, aki komolyan úgy gondolta, nevezzük ezt a kis könnyűvasúti vonalat „automata embermozgatónak”, az biztos olyan jól hangzik angolul. Erről persze azonnal Nóriék jutottak az eszünkben, akik anno sírva röhögtek az ehhez hasonló félrefordításokon.

Mindenesetre az APM vonalra külön tokent kell váltani, a metrós zsetonok nem érvényesek rá. A mi esetünkben – erre az egy megállóra – fejenként 2 CNY-be került a jegy. Épp jókor érkeztünk meg a Hiaxinsha-szigetre, mivel a Kanton-torony előterében éppen látványos drónshowt tartottak. A különböző formációkba rendeződő drónok időnként valamilyen képpé, figurává, időnként pedig valamilyen szponzor vállalat logójává álltak össze. Elég menő volt!
Ezt követően tettünk egy sétát a szigeten, minden lehetséges szögből megörökítve a tornyot, melynek félelmetes méreteit ilyen távolságból lehetett igazán érzékelni. 
A szuper fényképek birtokában elégedetten, bár piszok fáradtan indulhattunk vissza a szállásra. Útközben betértünk egy élelmiszerboltba venni estére vizet és valami kis harapnivalót, viszont azzal nem számoltunk, hogy ez a körülmény mekkora fennakadást okoz a pénztárnál. A kb. három darab csomagolt csokis bucinkkal hátrarohant a pénztáros segítséget kérni, majd egy kisebb kupaktanács kellett, hogy megpróbálják lemérni a mérlegen a (jelek szerint kimérős) csokis édességet. Amikor már 10 perce szobroztunk a pénztárnál (és hátul már a boltosok félig kibelezték a mérleget), meguntuk a várakozást és inkább leléptünk. A hosteltől egy saroknyira lévő kis éjjel-nappaliban aztán beszereztünk helyettük egy-egy meglehetősen „mű ízű” előrecsomagolt pékárut, mely a kötelező kalóriavitelen felül teljességgel értelmezhetetlen tápláléknak bizonyult.

A szobánk legalább kellemes meglepetést tartogatott. Egyrészről akkora volt, hogy a Chungking Mansionös szoba legalább hatszor belefért volna, s mindamellett laza, fiatalos hangulatot árasztott. Bár nem néztünk elébe túl hosszú alvóidőnek, de azt legalább egy hatalmas, kényelmes ágyon tölthettük.  


6. nap – Guilin (2019. október 21.)

Zsinórban második nap kellett 4-5 órányi alvással beérnünk, így ennek fényében már konkrét fájdalommal járt, amikor hajnali fél 6-kor megszólalt az ébresztőóra.
Már szinte tökélyre fejlesztettük az ilyen viharos gyorsaságú reggeli indulókat, így szűk félóra alatt letusolva, felöltözve, összepakolva hagyhattuk hátra a szobát – és a sarokban felfedezett csótány „kollégát”, amit meglátva, Andi még jobban kapkodta a lábát.

Bár a vonatunk csak 8:02-kor indult, semmiképpen sem akartuk kicentizni a kijutást, így bő két órát számoltunk az egész hercehurcára. Mint kiderült, ezúttal is kellett ennyi.
Nagyjából egy óra helyből elment a pályaudvarra való kijutással, pedig ezúttal nem is hőségben kellett cipelni a cuccainkat. Aztán az állomásra (Guangzhounanzhan) érve, normális kiírások és információs pult hiányában bolyongtunk egy sort az óriási csarnokban, mire – némi segítséggel – megtaláltuk, hogy a vonatunkhoz a harmadik (!) emeletre kell előbb feljutni. 
Úristen, mekkora ez a hely?! Biztonsági ellenőrzések egész során kellett átverekednünk magunkat, míg egyáltalán eljutottunk a harmadikra, ahol aztán az ezernyi beszállókapuból megkerestük a miénket (A23).
Tanulva a tegnapi hibából, gyorsan néztünk valami harapnivalót reggelire. Első körben egy sajtos bucit vettem tejes „afternoon” teával, míg Andi kávét és mandulás bucit választott, de alig pakoltuk el a szerzeményeket, a szomszéd boltban olyan gusztának tűnt a háromrétegű (halas, salátás, paradicsomos) szendvics, és a csirke wrap, hogy azokat sem tudtuk otthagyni. Egy kis kompenzáció a tegnapi kimaradt reggeliért.
A beszálláskor meg kellett kicsit harcolni a tolakodó tömeggel, de legalább jó helyet kaptunk, s a vonat is teljesen pontosan indult. Ahogy kigördültünk a pályaudvarról, s reggeli fényben is megcsodálhattuk a várost, jöttünk rá, hogy mennyire zöld is Guangzhou valójában! A külváros már kevésbé számított szép látványnak, mivel többnyire raktárépületek, gyártelepek és növénytermesztő sátrak egész erdeje uralta a látképet.

Ahogy a vonat magasabb sebességre kapcsolt, lassacskán magunk mögött hagytuk Guangdongot, s már Guangxi (广西, Guǎngxī) tartomány változatos vidékein süvítettünk. Kiélveztük a körülményekhez képest bőséges reggelit, majd a Li folyó környékét borító, festői karszthegyek látványában gyönyörködtünk.
Háromnegyed 11-re érkeztünk meg Guilin (桂林, Guìlín) nagysebességű vasútállomására, a Guilin West-re (桂林西站, Guìlínxī Zhàn). A legtöbb gyorsvasúti megállóhoz hasonlóan ez is bőven a városhatáron kívül található, viszont legalább az érkező utasokra hiéna módjára ráugró taxisok mellett busszal (#22) is be lehet jutni a központba, fejenként mindössze 2 jüanért. 
Szerencsére nem kellett sokat a tűző napon spékelődni a buszra várva, viszonylag hamar beállt a megállóba a következő járat. Pechemre nem volt 4 jüanom apróban, így egy 5 jüanos bankót kellett bedobnom a sofőr pénzgyűjtő dobozába, mire ő vigyorogva vállat vont. No, ennyit a visszajáróról. Az út nagyjából 25 perc lehetett a központig, s ahogy közeledtünk egyre jobban telt meg a busz. Egyik megállónál felszállt egy idősebb nénicsoport, úgyhogy Andi reflexszerűen felpattant (miután kihámozta magát a hátizsákok alól) átadni a helyét. Hölgyek igazán értékelték a gesztust, de mosolyogva jelezték Andinak, nyugodtan maradjon a helyén. Kedves jelenet volt. 
Én mindeközben az offline térképemet bújva folyamatosan követtem, merre járunk, majd amikor a hostel közelébe értünk, leszálltunk a következő megállónál.
Elég könnyen sikerült megtalálni a szállásunkat (Lakeside Hostel), mely nevével ellentétben nem egy tó, hanem egy folyó partjára épült. A recepciós nem volt a helyén, így a takarítónéni fogadott minket, s mindenféle foglalási infó vagy azonosítás nélkül a kezembe nyomott egy szobakulcsot. Kérdezgettem a hölgyet, hogy honnan tudja, melyik a miénk, amikor azt sem látta, mit foglaltunk, de csak legyintett, hogy kövessük. Kifejezetten örültem, hogy a korai érkezés ellenére már át is lehetett venni a szobát, igaz kétágyas helyett háromágyasat osztottak ki nekünk. A plusz ágy nemhogy nem zavart minket, hanem kifejezetten hasznos pakolófelületnek mutatkozott. 
Lepakoltuk a cuccainkat, s nyakunkba vettük a várost! Azt tudtam, hogy a települést körülvevő cukorsüveg formájú sziklák, dombok, valamint a hangulatos Li folyó olyan csodálatos természeti adottságokat kölcsönöz Guilinnak, melynek köszönhetően az egyik legnépszerűbb turistacélpontnak számít egész Kínában.

Mi elsőként a város egyik leghíresebb látnivalóját, az Elefántormány-dombot (象鼻山, Xiàngbí Shān) kerestük fel. A Li folyó partján magasodó 100 méter magas kis dombocska nevét egy jellegzetes sziklaformációról kapta, mely egy folyó vizéből ivó elefántra hasonlít. A legenda szerint a császári konvoj egyik teherhordó elefántját magára hagyták itt folyóparton, miután megbetegedett. Bár egy idős házaspár gondoskodásának köszönhetően visszanyerte az erejét, az elefánt megtagadta, hogy újból csatlakozzon a konvojhoz, mire a gonosz császár bosszúból legyilkolta a lázadó állatot, mely ezen a helyen heggyé változott. Hát, ez egy szép, felemelő történet volt, happy enddel a végén.
A kasszához érve kértünk két jegyet, s mivel a pénztáros hölgy látta, hogy beszélek kínaiul, lelkesen elkezdett ajánlgatni egy kombinált napijegyet, amivel az elefántos hegy mellett még valami mást is meg lehet tekinteni. Eleinte nem igazán hajlottam az ajánlatra, ám mivel a kínált jegyen annak a csodálatos cseppkőbarlangnak a képe volt, amit a mai napra még mindenképpen be akartunk iktatni, gondoltam, így biztos jutányos áron juthatunk ahhoz is hozzá.
-       Akkor EZ a jegy, ERRE a helyre is jó, ugye?” – kérdeztem a barlangos képre mutatva, mire ő a jegy hátoldalán lévő térképen magyarázott valamit.
Elég nehezen értettem szegényt, de végül csak meggyőzött minket, hogy jó lesz nekünk a kombinált jegy. (Mint kiderült, nem érvényes ez a jegy a cseppkőbarlangba, csak dekoráció miatt került a jegyre. Ez milyen már?! A másik helyszín pedig ahova be tudtunk volna menni, a város déli felénél lévő Pagoda-domb (穿山, Chuānshān) lett volna.)
A belépőért cserében viszont nemcsak magát a kis dombot és a híres sziklaformációt lehetett megnézni, hanem igyekeztek egy teljeskörű elefántos élményt biztosítani. Egy rendkívül hangulatos parkot alakítottak ki a hegy körül, tele cukibbnál cukibb elefántos szobrokkal, elefántformára nyírt sövénnyel, elefántos lámpaoszlopokkal, elefánt-faragmányos korláttal. Ahova csak be lehetett suvasztani egy kis elefántot dekoráció gyanánt, ott elefánt volt.
Első körben az Elefántormány-domb meredek lépcsőin másztunk fel a dombtetőre, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt Guilin belvárosára. Innen fentről nagyszerűen be lehetett látni a várost övező, fogsorszerű karszthegyláncolatokat, de megfigyelhettük a Li folyó túlpartjáról induló városnéző hajókat is. Körbesétáltuk a „hegycsúcsra” épült omladozó stupát, mely a legenda szerint azon a helyen áll, ahol a gonosz császár az elefánt hátába vájta a kardját. 
Ezután lejöttünk a hegyről, majd a szomszédos csatorna fölötti kis hídon átkelve a még szintén a parkhoz tartozó kis folyóparti részhez sétáltunk át, ahonnan a legjobban lehetett az elefántormányos sziklát megtekinteni. 
Tucatnyi képet készítettünk egymásról a híres sziklával a háttérben, ám a közös fotókhoz kértünk némi segítséget. Remélve, hogy a helyi fiatalság magabiztosabban tudja kezelni a tükörreflexes gépet, mint partot ellepő nyugdíjascsoport tagjai, egy fiatal srácot kértünk fel eme nemes feladatra, de a rövid kínai magyarázat (hol nézzen bele, mit nyomjon meg stb.) ellenére jobban megszenvedett a masinával, mint előzetesen gondoltuk. Miután végre sikerült eltalálni az exponálógombot és a keresőablakot is felfedezte magának, pár másodperc leforgása alatt legalább 25-30 képet lőtt, amivel egy modellfotóst is lepipált volna. A dolog szépséghibája az volt, hogy amelyik képen nem 95%-ban az eget fotózta, azon egy az egyben kitakartuk Andival az elefántos sziklát, így a műveinek oroszlánrészét csuklóból törölni kellett. Végül sikerült összehozni egy jó közös képet is, amiért viszont már nagyon hálásak voltunk neki. A fényképezős mizériát látva egy idős bácsi is bekapcsolódott a muriba, s velünk együtt kért egy képet magáról. 
Míg mi a fotózkodással voltunk elfoglalva, a parton unatkozó egyik halászbácsi éppen a bambusztutajának székén trónoló kormoránokat rendszabályozta meg, s nemes egyszerűséggel a nyakánál fogva hajította vissza a vízbe a rosszalkodó madarakat, akik nem igazán vették zokon a dolgot. Amint a bácsi elfordult, a két madár már megint a széken termett, sőt menetközben a tutajt is összecsinálták, amit duzzogva moshatott le az öreg.
A part mentén végignéztük a kézműves árusok portékáit, majd a Szerelmesek parkjában tettünk egy sétát, ahol az 1870-es évek óta randizgattak a párok.

Ezután a kijárat felé vettük az útirányt, azzal az elgondolással, hogy a környező utcákban keresünk majd valamilyen jó ebédelő helyet. A korábban kinézett kajáldák azonban eddigre bezártak, mivel már bőven túl voltunk az itt megszokott ebédidőn, így visszabattyogtunk a szállásra, hátha ők tudnak valamilyen jó helyet ajánlani a környéken. HIBA volt, és nem kicsi. Jesszus, még rágondolni is rossz! A szállás tulajdonos csajszi nagy büszkeséggel ajánlotta a házi készítésű gombócait, úgyhogy Andival tettünk egy próbát, és kértünk egy-egy adagot. A nő amúgy nagyon segítőkésznek mutatkozott, segített reptéri transzfert intézni holnaputánra, ma délutánra pedig taxit és belépőjegyet szervezett nekünk a cseppkőbarlanghoz.
Az itteni ebéddel pedig időt is spóroltunk, így kifejezetten elégedetten várhattuk a gombócokat. Jajj, azok a gombócok, bár ne érkeztek volna meg… Vitán felül a legförmedvényesebb kínai kaja volt, amit valaha ettünk. A tészta lisztes volt és nyers, töltelékek közül volt olyan, amiről azt sem tudtuk megállapítani, hogy mócsingos hús vagy valami növényi alapú dolog volt-e, de valószínűleg amit találtak, beledarálták. Látszott, hogy nincs is rendesen megfőzve, mert a gombócok egy része egyszerűen kirepedt. Ahh… rémálmainkban se jöjjenek elő még egyszer.
A borzasztó ebédet követően még beszereztünk egy másfél literes ásványvizet, majd rohantunk ki az utcára, ahol a Didi-taxi (kínai Uber-szerű társaság) kocsija már várt ránk, hogy a város északnyugati végén található, kissé zenei hangzású Nádfuvola barlanghoz (芦笛岩, Lúdí Yán) vigyen minket. Az 500 méter hosszú, közel 180 millió éves barlangrendszert teljes hosszában elképesztő cseppkőformációk díszítik, melyek különböző színes fényekkel vannak „megfestve”, amitől még inkább kihangsúlyozza a különleges alakzatokat.
A taxisofőr rendben felhozott minket a barlang környékére, majd megállt egy utazási iroda előtt.
-       No, jól van, és akkor most mi történik? És hol van a beígért jegyünk?” – néztünk egymásra Andival értetlenül.
A sofőr az iroda felé mutogatott, hogy ők majd segítenek. Elég abszurdnak tűnt a helyzet, mivel ez ennek az irodának köze nem volt sem a barlanghoz, sem a hostelhez, így ennek fényében nem volt csoda, hogy alig palástolt módon ki lettünk röhögve a problémánkkal együtt. Sebaj, a sofőrt addig nem engedtük el, amíg nem sikerült felvenni WeChat-en a kapcsolatot hosteles csajszival, Christine-nel. Végül tisztázódott a helyzet, s átküldött egy kódot, amit a pénztárnál be kellett mutatnunk és megkaptuk a belépőket. 
Úgy tűnt, a barlangba csak vezetett túra keretében engedik le az embereket, így mi is egy kínai turistacsoporthoz lettünk csapva. Idegenvezetőnek egy fiatal, vékony csajszit kaptunk, akinek a kellemes, megnyugtató hangját még úgy is szívesen elhallgattuk, hogy tulajdonképpen egy kukkot sem értettünk belőle. 
Szerencsére a híresebb mészkőformációknak az angol nevét ki is írták, így tudtuk például megcsodálni a „kristálypalota”, a „hóember”, az „oroszán szikla és napfelkelte”, a „havas fenyőfák” vagy „égimeszelő ikrek” fantázianévvel illetett cseppkőszobrokat. 
A barlang feléhez közeledve egy kis oldalsó leágazáshoz tereltek minket, ahol aztán egy kis asztalkánál plusz belépőt szedtek az érdeklődőktől. Meg is kérdeztem, hogy mi van arra, amiért külön kellene fizetni, mire az egyik másik idegenvezető csajszi megvillantotta az angoltudását.
-       Tötőősz…” – felelte.
-       Öö… I’m sorry, but… what?” – kérdeztem vissza, miután nem sikerült elsőre dekódolni a mondandóját.
-       Tötőősz. Do you wanna see the tötőősz???” – kérdezte egyre türelmetlenebbül, miközben asztalon lévő teknősös prospektus felé hadonászott.
-       Tötőősz? Ja, hogy „tortoise” (teknős)! – világosodtam meg, majd ahogy Andira néztem, mindkettőnkből kitört a nevetés.
Szegény csajszi nem értette az egészet, mindenesetre továbbállt a csoportjával megnézni a „tötöszöket”, míg mi a hasunkat fogva, percekig sírtunk a röhögéstől. Huh, ez bearanyozta a napunkat, az biztos.
A teknősökről annyit érdemes azért megjegyezni, hogy ebben a barlangban hat fajtájuk őshonos, melyeket valamilyen kis elkerített részen – külön pénzért – meg lehet tekinteni. Nos, mi erről az élményről inkább lemondtunk. 
A másik fő látványosság a barlangrendszer végében kialakult hatalmas csarnok volt, ahol megrekedt karsztvíz tükörsima vízfelszínén csodálatosan tükröződtek vissza a környező cseppkőformációk. 
Még szerencse, hogy bevártuk az eredeti csoportunkat, mivel elsötétítették a fényeket, majd a barlang falára egy rövid geológiai ismeretterjesztő animációs filmet vetítettek ki cseppkőbarlang kialakulásáról, dinókról és mamutokról. Ezután a vízfelszín fölé feszített vékony hálóra sugároztak egy kecses balett-táncot, mely így szépen tükröződött a zavartalan vízfelszínen.
Miután teljes hosszában bejártuk a cseppkőbarlangot, próbáltam valamilyen buszt nézni, amivel visszamehetünk a városba. Elindultunk visszafelé a főút mentén, egészen az utazási irodáig, ahol a taxis korábban kirakott minket, de buszmegállónak még nyomára sem leltünk, így leálltam alkudozni az ott lebzselő taxisokkal a fuvaráron. Ha már a kombinált jegyünk révén kifizettük az árát, jó lett volna még zárás előtt feljutni a Pagoda-dombra, amihez sajnos a város másik végére kellett volna elbumlizni. Ekkorra már délután 5 óra is elmúlt, így a taxis kézzel-lábbal próbált lebeszélni erről a helyről, mondván, hogy bő félóra az út még dugó nélkül is, s biztosan bezár, mire odaérünk. Helyette viszont nagy elánnal reklámozta a városközpontban található másik fő látványosságot, az Egyedülálló Szépség Csúcsát, valamint Jingjang herceg Városát, melyek a legmagasabb (AAAAA) kulturális örökségi besorolást kapták.
Andival rábólintottunk az útvonalcserére, s mivel az online taxis app sem adott jobb árat, elmentünk ezzel a taxissal. A késő délutáni dugó mértékét viszont érzékelhetően alulbecsültük, így sajnos nagyjából kétszer annyi ideig tartott bejutni a belvárosba, mint előzetesen terveztük. Ez láthatóan frusztrálta a sofőrünket is, akinek a javaslata miatt jöttünk egyáltalán idáig. Miután leparkoltunk a Jingjiang hercegi palota (靖江王府, Jìngjiāng Wángfǔ) bejáratának közelébe, még ki sem fizettük a fuvardíjat, a sofőr bácsi kipattant a kocsiból, hogy mutatva az irányt együtt rohanjunk a főkapunál lévő pénztárig. Pár perccel az este hatos záróra előtt érkeztünk, így nem ért nagy meglepetésként, hogy a szigorú pénztáros hölgy a fejét ingatva közölte, hogy ma már ugyan nem jutunk be. Derék sofőrünk azonban nem hagyta ennyiben a dolgot – addig magyarázott a hölgynek, míg végül kiadta nekünk a jegyeket. Reméltem, hogy ha már ilyen későn érkeztünk, akkor legalább kedvezményesen mehetünk be, de a nő nem bizonyult ilyen nagyvonalúnak, s lazán a fejenként 100 jüanos belépőjegyet számította fel. Amikor 200 CNY (kb. 8600 Ft) csak úgy kihussant a kezemből, akkor azért elgondolkoztam, hogy megéri-e ez nekünk, de a rohanásban csak fogtuk a jegyeket és a sofőrt követve bekéredzkedtünk a már bezárt kapun.
Ezután nagy szemekkel néztünk a taxis bácsira, hogy rendben, kifizettük a pénzt, bent vagyunk, akkor most merre tovább, mit is kéne megnézni. Az öreg felhajtott valamilyen ott dolgozó nőt, magyarázott neki egy sort, ránk mutogatva, aki végül odalépett hozzánk, kivette a jegyeinket a kezemből, majd pár perc múltán egy térképes brossúrával tért vissza, s intett, hogy mehetünk a dolgunkra.
-       És a jegyeink?!” – néztem kérdőn utána.
A sofőr ezzel elintézettnek tekintette a helyzetet, úgyhogy sebtében elköszönt, s ment is a dolgára. Meg kell hagyni ügyesen csinálta. Ha nem sikerült minket bejuttatni minket, akkor joggal mondhattuk volna neki, hogy fölöslegesen hozott el minket ide, így a végén még akár ráfizetésessé is válhatott volna neki a kitérő, így viszont gondoskodott róla, hogy ne éljünk semmilyen panasszal az irányában.

Az esti szürkület ellenére azért igyekeztünk megnézni még mindent, amit csak lehetett. Maga a Jingjiang hercegi palotakomplexum eredetileg 1372-ben egy Ming herceg (Zhu Shouqian) részére épült, s méreteit tekintve a kicsinyített Tiltott városhoz lehetne hasonlítani. Az 1920-as években Szun Jat-szen itt rendezte be főhadiszállását, napjainkban pedig a Guangxi Tanárképző Kollégium működik itt. 
A palota főépületét már érthetően zárva találtuk, úgyhogy egy gyors fotó megeresztése után siettünk tovább az Egyedülálló Szépség Csúcsához (独秀, Dú xiùfēng), mely 216 méter magasan tornyosul a palotakomplexum fölé. A meredek falú, cukorsüveg formájú szikla tetejéről páratlan kilátás nyílik Guilinra, melyet mi ezúttal már csak szürkületben tudtunk megcsodálni. Ez persze újabb adag lépcsőzéssel járt, de úgy tűnt, ma még nem másztunk meg elég hegyet. 
Körbefotózam a látképet minden irányban, s vártam, hogy teljesen besötétedjen, s a város éjszakai fényeit is megcsodálhassam, mígnem a gondnokok le nem zavartak. Közben ráadásul Andit is elvesztettem egy rövid időre, aki közben engem keresve már elindult lefelé. Elég nagy tudomány kellett hozzá, hogy azon a pár négyzetméteren így elveszítsük egymást, mindenesetre sikerült. A lépcsőn lefelé aztán újra összetalálkoztunk, s jöhetett a kölcsönös fejmosás.

Mivel közben teljesen besötétedett, a kijárat felé vettük az útirányt, hogy a városközpont felé tendálva valamilyen harapnivaló után nézzünk. Alighogy kiléptünk a palotakomplexum masszív kapuján, szinte azonnal egy rendkívül hangulatos, tradicionális stílusban épült – látszólag nemrégiben felújított – food street-es környékre érkeztünk. 
Kíváncsian megszemléltük a számtalan kézműves árucikket, ételt, fűszert, szuvenírt, és teát árusító bolt kirakatait, megkóstoltuk az ingyenes étel-italmintákat, majd Andi unszolására egy helyi édességeket, mini süteményeket kimérve árusító helyre tértünk be. A borzasztó, délutáni gombócokat feledtetendő alaposan bevásároltuk ezekből a gesztenyepüré állagú tésztából készült falatnyi kis sütikből, melyek mellé – Andi nagy örömére – találtunk mochi-szerű finomságokat is. 
A food street másik slágerének a fűszeres standok bizonyultak, ahol a nénik óriási bárdokkal aprították a chilit, fokhagymát, melyek egyéb fűszerekkel és szezámmaggal összekeverve rendkívül ízletes, és legalább annyira csípős eleggyé értek össze. Jó lett volna ebből is hozni haza, de a közepes méretű befőttesüveg nagy valószínűséggel nem érte volna meg a hazautat. 
Vacsora gyanánt vettünk négy hússal töltött bucit, melyet a hosszas gőzölés után még alaposan át is sütöttek. 
Miközben elnyammogtuk a frissen sült szerzeményeinket, lesétáltunk a festői „Két folyó, négy tó” környékére, mely a város szívében, a Li és Taohua folyók találkozásánál alakult ki. Bár a tavak esetében valójában egybefüggő vízfelületről beszélhetünk, legalább egytucatnyi híd osztja fel keresztül-kasul minden irányba, mely révén négy kisebb-nagyobb tó alakult ki. A két leghíresebb és egyben leghangulatosabb a Rong Hu (榕湖), illetve a Shan Hu (杉湖). Míg előbbit a legkülönlegesebb formájú és stílusú hidak keresztezik, utóbbi fő látványosságának az csodálatosan kivilágított ikerpagodák (Riyue Shuang Ta) bizonyulnak. Míg az aranyszínűre festett, esténként pedig sárga fénnyel megvilágított magasabbik torony a Napnak (日塔, Rì tǎ), míg a kékes-fehéres fényben úszó testvére (, Yuè tǎ) a Holdnak van szentelve. 
A vízen tükröződő ikerpagodák látványa egészen lenyűgöző, ha félszáz képet nem lőttünk róluk, akkor egyet sem. A viszont tény, hogy a part menti sétányról nyíló kiépített kiszögellésnél – ahol már kritikus mértékű tömeg nyomakodik a tökéletesebbnél tökéletesebb fotós helyekért – százszor jobb kilátás nyílik a tornyokról, kicsivel odébb, így fölösleges ezen a helyen letáborozni. 
Kellemes esti séta keretében megkerültük a Shan Hu tavat, gyönyörködtünk a meseszép látványban, majd elindultunk vissza a szállásra.


7. nap – Hajókázás a Li folyón (2019. október 22.)

A mai nap sem az alvásról szólt. Reggel 7-re már érkezett is értünk a kocsi, hogy a Mopanshan hajókikötőhöz vigyen minket, ahonnan a Li folyós hajókirándulás indult. Eredetileg egy órával később szedtek volna össze minket, viszont az utazásszervező ügynökség (Yangshou Insider) jelezte pár nappal korábban, hogy korábbra kell húzni az indulás idejét, mivel egy nemzetközi bicikliversenyt rendeznek Guilin és Yangshou között, aminek következtében a város útjainak nagy része le lesz zárva a reggeli órákban a rajt miatt.
Éppen szálltunk be az értünk küldött kocsiba, amikor Christine (a hostel tulajdonosa) kiviharzott utánunk, attól tartva, hogy már (egy nappal korábban) el is hagyjuk a szállást. Megnyugtattuk, hogy csak hajókázni megyünk, estére jövünk vissza.

Sofőrünk is érdeklődőbbnek bizonyult, mint azt az ilyen korai órán gondoltuk volna. Kínaiul nagyon szépen elmagyarázta, hogy milyen nagy felfordulás van a bicikliverseny miatt, ugyanis a 80-90 km-es táv teljes szakaszát kordonnal kerítik el a rendőrök, amitől nemcsak a két város, hanem a fél régió is megbénul.
A reggeli forgalom miatt nagyjából 40 perc kellett, hogy kiérjünk a Mopanshan hajókikötőhöz (磨盘山客运码头), ahol már ekkor turistabuszok tucatjai, s turisták százai várakoztak.
Miután leparkoltunk mi is, a sofőr a zárva lévő bejárati ajtóhoz állított minket, majd elrohant beszerezni a jegyeinket. 
Számtalan utazási iroda kínál hajókirándulós programokat a Li folyóra, úgyhogy alaposan rá kell szánni az időt, hogy átnézzük, ki pontosan milyen szolgáltatást ajánl a pénzünkért cserébe. Alapvetően külföldi turistáknak kétféle csomagot szoktak ajánlani:
-       3-csillagos hajóutat, kikötői transzferrel, szerény ebéddel a fedélzeten, ahova 100-120 ember fér.
-       4-csillagos luxus hajóutat, kikötői transzferrel, bőséges svéd asztalos ebéddel a fedélzeten, ahol nagyjából 60-70 fő utazik.
Mindkét típusú hajó nagyjából ugyanakkora, ugyanazt az utat járják be, annyi különbséggel, hogy előbbi a Mopanshan, utóbbi a Zhujiang-kikötőből indul. Mivel a két hajóállomás Guilin határain kívül fekszik, a kikötői transzfert mindenképpen érdemes külön kérni, ha nem tartalmazza az alapár, mivel tömegközlekedéssel elég körülményes a kijutás. Állítólag a 4-csillagos hajókon jobb és érhetőbb az angol nyelvű idegenvezetés, a 3-csillagoson erre kevesebb hangsúlyt fektetnek. A lényegi szempont a kaja minőségében, mennyiségében, illetve utasok számában lelhető fel. Utóbbi főleg akkor lehet érdekes, ha telt ház esetén mindenki a hajó kilátóteraszára nyomakodik fel, s minden egyes fotóért meg kell harcolni. Mi végül hosszas gondolkodás után a 3-csillagos hajót választottuk, s a rendkívül korrekt, Yangshou Insider nevű ügynökségen keresztül foglaltunk. 10% előleget kellett online kifizetni, a maradékot pedig itt a helyszínen, a sofőrnek.

Reggel 8-kor megnyitották a hajóterminál ajtaját, úgyhogy az épület előtt összegyűlt nép megindult egyszerre, s felajzott heringek módjára átpréselték magukat bejáraton, hogy aztán a biztonsági ellenőrzéseken átesve egybefüggő tömegmasszává álljanak össze a beszállókapuknál. Sofőrünk szerencsére megnyugtatott minket, hogy mivel a mi hajónk csak 9:30-kor indul, bőven elég 8:50-kor beállni a hatalmas sorba. Kifizettük neki a hátralékot, majd elköszönt, s ment a dolgára. Megnyugtató volt látni, hogy azért nem mi vagyunk az egyetlen külföldiek itt. Franciák, németek mellett egy csapatnyi angol gimnazista diák is gyülekezett is, akik vélhetően osztálykirándulás keretében jöttek ide. 
Miután mi kerültünk sorra, lekezelték a jegyeinket, majd kiérve a kikötőbe megkerestük a mi hajónkat (#15), mely már 6-os hajóálláson, öt másik társához préselődve várta az utasait.
Ahogy haladtunk a hajó felé, egy brit bácsi kedvesen odaszólt Andinak:
-       Nem semmi osztálykiránduláson vagy, nem igaz?” – feltételve, hogy ő is a diákkontingenst erősíti.
-       Ahhoz már egy kicsit idős vagyok, de azért szuper, igen.” – felelte mosolyogva, majd odafordult hozzám. – „Azért jó érzés, ha harmincon túl is tinédzsernek nézik az embert.” – jegyezte meg vigyorogva.
Felszállva a fedélzetre megkerestük a helyünket, mely az első emeleten egy hat fős asztalnál volt, az ablak mellett. Asztaltársaságul egy idősebb brit párt és egy kínai anyukát kaptunk, aki a tinédzser lányával érkezett. Miután teljessé vált a létszám, a szorosan egymás mellé parkolt hajók ügyesen kimanőverezték magukat a kikötőből, majd egymás után libasorban megkezdték a Yangshouig hátralévő 4 órás utat.
Az indulást követően felszolgáltak egy kancsónyi forró jázminteát, amit lassacskán elszürcsöltünk a pár falatnyi müzliszeletünk mellé, majd a többiekkel együtt felmentünk a hajó legfelső szintjén lévő kilátóteraszra. 
Sajnos a térségre hulló köd, pára és szmog miatt az ideálisnál rosszabb látási viszonyokkal kellett számolnunk, de a folyó mentén sorakozó, cukorsüveg formájú karszthegyek látványa is így lenyűgözőnek bizonyult. A hajó szépen lassan haladt, így maradéktalanul ki tudtuk élvezni a látottakat. Andi még meg is jegyezte, hogy a köd révén sokkal misztikusabbnak tűnik így a vidék, mégis kinek van itt szüksége napsütésre. Ha például végig szembe sütne a nap, kinek lenne az jó, nemde? Fő a pozitív gondolkodás!
Szerencsére a tömeg sem bizonyult zavarónak, az utasok meglepően körültekintően viselkedtek, s tolongás helyett szépen kivárták a sorukat, vagy egy-egy kép erejéig bekéredzkedtek a jobb fotós pozíciókba. Miután mindezt így megállapítottuk, az egyik turistacsoport idegenvezetője – egy fiatal srác, aki időnként a hangosanbeszélőjével harsogta el a főbb tudnivalókat – lazán kipaterolt mindenkit a legjobb állóhelyekről, hogy utána külön pénzért képeket készítsen a jelentkező utasokról az ismertebb látnivalókkal a háttérben. Eleinte alig jelentkezett bárki is, úgyhogy a gyerek nem bizonyult túl népszerűnek ezzel a magánakcióval, de végül néhány utas befizetett a spontán fotós körre. A srác amúgy mindenre felkészült – amikor a 20 jüanos bankjegy hátoldalánál látható sziklákhoz értünk, előkapott a zsebéből egy bekészített húszast, hogy a modellek ezt tartsák majd maguk elé. 
Az út során több ehhez hasonló, híres hegyet, sziklát lehet megtekinteni. Ilyenkor rendszerint kínaiul és angolul is bemondják, hogy mit látunk, vagy mit kell figyelni, bár az angol szöveg rendszerint elég tömör és feleolyan érthető, mint a kínai.
Yangdi halászfalut elhagyva érkeztünk el a hajóút legszebb részéhez, innentől kezdve gyakorlatilag egymást érték a híresebbnél híresebb sziklaképződmények. Elsőként például a szokatlanul hegyes „Tolltartó-csúcsot” csodálhattuk meg, mely szerintem leginkább egy ugró delfinre hasonlított, majd az egyik sziklaormon csücsülő, teknősformájú kiszögellést figyelhettük meg. A legtöbb hegyet többnyire növényzet borította, viszont ahol kőomlás okán erodálódott a hegyoldal egy része, az erdős, sötét részeket világos sziklatörések borították. Ezek időnként egészen érdekes alakzatokká álltak össze, melyekbe – némi képzelőerő birtokában – mindenféle különleges figurát bele lehetett látni. Ilyen volt például a „Fehér lovas” fantázianévvel illetett képződmény is, mely – mint egy természet alkotta óriásplakát – a fél hegyet beterítette. 
Ennél még grandiózusabb és ismertebb sziklarajz a „Kilenc Ló Freskó-domb”, mely a kínai folklór szerint egy kilenc vágtató paripából álló ménest ábrázol, bár ehhez igencsak szabadjára engedjük a fantáziánkat, ha meg akarjuk számolni a pacikat. 
Ezt követi nem sokkal később a jellegzetes 20 jüanos tájkép, majd lélegzetelállító hegyi kilátójáról ismert Xingping mellett elhajókázva a „Csiga-domb” majd a „Öt ujj-domb” következik. 
Ahhoz képest, hogy eleinte a nyomakodó tömegtől tartottunk a 3-csillagos hajók esetében, az út oroszlánrészében alig lézengett rajtunk kívül néhány utas a legfelső kilátószinten. Amikor a néhány neves szikla következett, nyilván mindenki kiözönlött a tetőteraszra, végigkattintgatták a kötelező fotókat, szelfiket, majd húzták vissza a csíkot a hajó kellemesen fűtött belsejébe. Ugyanez történt, amikor néhány csepp esődara kezdett el szitálni kint, gyakorlatilag másodpercek alatt kiürült a fedélzet.

Bár távolról sem mi számítottunk az egyetlen külföldinek a hajón, nem telt bele sok idő, hogy a hegycsúcsok mellett mi is a figyelem, illetve a fényképezőgépek középpontjába kerüljünk. Az egész jelenet az egyik középkorú kínai hölggyel kezdődött, aki elsőként vette a bátorságot és közös képet kért Andival. Őt követte a férje, majd egy újabb pár lépett oda, ugyanezzel a kéréssel. Egymást követték fotózkodni vágyók, össze-vissza mutatták Andinak, éppen melyik kamerába kell néznie, kattantak az exponálógombok, s mire feleszméltünk, gyakorlatilag már kisebb sorba rendeződtek az emberek, hogy rájuk is sor kerüljön.
A kiemelt figyelemből nekem is csurgott egy kevés, de a lobogó szőke hajával és kék szemével Andi számított az egyértelmű sztárnak. Mihelyst lenyugodtak a kedélyek, az első kínai párral beszédbe is elegyedtünk. Rendkívül kíváncsinak bizonyultak, bár csak pár szót beszéltek angolul, próbáltak érdeklődni, hogy honnan jöttünk. Itt robbantam be én a figyelem középpontjába azzal, hogy kínaiul válaszoltam, s meséltem merre jártunk tavaly, s merre visz majd az utunk ezúttal. Mint kiderült, ők pedig meseszép óvárosáról híres Pingyaóból érkeztek, ahol a tavalyi körút során mi is megfordultunk. Ezt hallva teljesen ledöbbentek, hogy nemcsak ismerjük Pingyaót, de jártunk is ott. 
Az útiközönség maradék tagjaiból még egy idős francia pár maradt emlékezetes, akik lecövekeltek a tetőterasz jobb elülső sarkában. A bácsi arca annyira aszott volt, hogy elsőre vén anyókának néztem, mivel semmilyen maszkulin jegyet nem mutatott. 
Dél környékén felszolgálták az ebédet, így szinte mindenki visszatért az asztalához. Igencsak szerény, műanyagtálas menü várt minket, mintha csak egy otthoni ételfutár szolgálat hozta volna házhoz. Ettől függetlenül teljesen korrektnek bizonyult az étel – rizs, párolt zöldségmix mellé külön csirkepörkölt és halpörkölt járt, amit kedvünk szerint ízesíthettünk egy kis extracsípős trutyival. Andival rögtön nyélbe ütöttük a nyilvánvaló barterügyletet, miután a halamért cserébe felajánlotta az összes csirkehúsát. 
Ebéd után még fotózgattunk egy keveset a tetőn, majd az út utolsó félóráját a hajó belsejéből figyeltünk végig, miután újból elkezdett cseperegni az eső. 
Andi egy rövid időre be is aludt a kellemesen meleg utastérben, úgy kellett kedvesen felpiszkálni, amikor megérkeztünk Yangshou-ba (阳朔, Yángshuò).
A kikötőből egy hosszú fedett, kirakodó árusoktól zsongó folyosó vezetett az óváros széléig. Ahogy kiértünk a tömegből, a folyóval párhuzamos utcán indultunk tovább, majd megálltunk az egyik kiszögellésnél fényképezni. A fő fotótémának egy tradicionális, vörös népviseletbe öltözött, idős kormorános halász bácsika bizonyult, aki keskeny bambusztutaján ücsörögve, mindössze néhány evezőcsapással „sikeresen” felnavigálta magát egy kőzátonyra a bokáig érő part menti vízben, ahonnan sehogyan sem tudott lekecmeregni. 
A kora délutáni szundítás ellenére Andi továbbra is kókadozott, úgyhogy amikor pár méterrel odébb szembejött egy (erősen külföldi turistákra specializálódott) kávézó, nem is lehetett kérdés, hogy mi lesz a következő megálló. Még a mezei cappuchinót is aranyárban mérték, viszont legalább megadták a módját, s olyan szép, oroszlános mintát készítettek a tejhabra, hogy Andinak alig volt szíve meginni. 
Az egészségügyi kávészünetet követően az út menti szuvenír- és képárusok portékáit vettük szemügyre. Nagyon megtetszettek a cukorsüveg alakú hegyeket és a folyót ábrázoló, pergamenre ragasztott képecskék, úgyhogy az egyik bácsival le is álltam alkudozni az árról. A kezdeti 80 jüanos árat végül 50-re sikerült letornázni, de szerintem még így is bőven megérte neki. Mindenesetre a 30 CNY megtakarítás felett érzett sikerélmény mellett egy kedves emlékül szolgáló képpel is gazdagabbak lettünk. 
Ezután Yangshou óvárosának nyüzsgő sétálóutcájára a kínai zászlókkal teleaggatott Xijie-re (西街) kanyarodtunk rá. Újfent végigkóstoltuk a fűszeres, chilis boltok kínálatát, s megint megállapítottuk, hogy milyen kár, amiért nem tudunk ebből hazavinni egy adagot. 
Megálltunk pihenni az óváros szívében lévő hangulatos kis tavacska partjánál, majd az offline telefonos térképünket böngészve próbáltuk megfejteni, milyen útvonalon juthatunk fel a városközpont fölé magasodó Zöld Lótusz-csúcsra (碧莲峰, Bìliánfēng), ahonnan állítólag pazar kilátás nyílik Yangshou-ra és egész környékére. 
Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen szintű látványossághoz egy egyértelműen jelzett, könnyen megtalálható út vezet, de mi hosszas bolyongás után is csak egy lepukkant fodrászat mellől induló, meredek, elhagyatott hegyi ösvényt találtunk, melyet teljes szélességében több rétegnyi szemét szegélyezett. Ennyire azért én sem akartam felmenni a dombtetőre, Andi pedig szerintem kifejezetten fellélegzett titokban, hogy az eddigi könnyed, laza nap nem egy fárasztó hegymászással folytatódik.
A nap hátralevő részére egy egészen formabontó programot találtam ki magunknak – egy rövid biciklitúrát a békés rizsföldek és a csodálatos, dimbes-dombos hegyvidék mentén, egészen a varázslatos Hold-hegyig (月亮山, Yuèliàng shān). 
Szinte minden útikönyv, utazási iroda ajánl kerékpáros programokat innen Yangshouból, ezért úgy gondoltam, valószínűleg itt az infrastruktúra is ennek megfelelően rendelkezésre áll. Elindultunk tehát keresni egy kerékpárkölcsönzőt, de helyette egy háromkerekű terepjáró mocikat ajánlgató nénibe sikerült belebotlani, aki fokozott elánnal igyekezett meggyőzni minket, hogy inkább a +1 kerekes verziót válasszuk. Amikor látta, hogy ez nem működik, beletörődve az elbukott bizniszbe, a kétsaroknyira lévő bolthoz vezetett minket, ahol az egyik ismerőse történetesen néhány ósdi biciklit is kínált bérlésre. Az utcán parkoló, leponyvázott, ütött- kopott drótszamarak közül kiválasztottunk egyet-egyet, s 2x70 jüan átadása mellett már vihettünk őket is isten hírével. Nagy választék amúgy nem állt rendelkezésre – Andi rózsaszín paripája túl nagynak bizonyult a számára, míg kis kékem ülése annyira lentre volt állítva, hogy olyan terpeszben ültem rajta, mintha egy csoppert vezetnék. Búcsúzóul a boltos néni a lelkünkre kötötte, hogy este 6-ig hozzuk vissza őket, majd a kezével elmutogatta, melyik úton kell egyáltalán elindulni.

És akkor uccu neki! Biciklivel, Kínában! Már az első métereket is hajmeresztő közlekedési körülmények között tettük meg, de egész gyorsan beintegrálódtunk a kínai utakon uralkodó őskáoszba. Szinte folyamatosan, minden irányból kellett számítani valamilyen autóra, robogóra, biciklire, vagy éppen egy úttesten bámészkodó gyalogosra.
Előzetesen bejelöltem a Hold-hegy helyét a telefonom térképén, majd az útvonaltervező által javasolt utat követtük. Bár eleinte úgy emlékeztem, hogy egy alig 6-8 kilométeres távról van szó, a GPS ekkor már alsó hangon 12-15 km-t prognosztizált. Az útirány mind a Maps.me, mind a GoogleMaps alapján helyesnek tűnt, viszont furcsállottam, hogy semmilyen tábla nem jelzi előre ezt a híres látványosságot. Lépten-nyomon árgus szemekkel lestem a kiírásokat, hátha valami megerősíti az elméletemet, de ezek híján random útszéli emberektől kértem segítséget. Ők aztán jobban összezavartak, mint ahogy előtte voltam, úgyhogy a kellemes délutáni biciklizés helyett kezdett a nyilvánvaló frusztráció erőre kapni.
-       Na, most akkor merre kell tovább menni? Biztos ez a jó irány?” – kérte számon rajtam Andi teljesen jogosan.
Az sem segített a helyzeten, hogy a kellemes vidéki bicajozás helyett tulajdonképpen egy forgalmas főút szélén haladtunk, mely később egy soksávos autópályává bővült. Igaz, itt már vadonatúj, elkülönített bicikliút fogadott minket. Ez a kényelmes szakasz sem tartott sokáig, ráadásul a kilométerek sem fogytak olyan ütemben, hogy – így alig egy órával sötétedés előtt, a semmi közepén kerekezve – megnyugtató érzéseink legyenek azzal kapcsolatban, hogy valóban jó úton járunk. A környező karszthegyek látványa magáért beszélt, viszont a tény, hogy egy 2x3 sávos autópálya mentén haladtunk, s hangosan kerregő sárkányrepülősök és dübörgő hangot hallató hőlégballonosok zavarták meg az békés összképet, egy kicsit levont a hely idilli hangulatából. 
Ráadásul csakhamar véget ért ez a szép új útszakasz is, s egy kissé lehangoló, mezei főút peremén találtuk magunkat, melyről az volt az ember érzése, hogy konkrétan a semmibe vezet.
Már szinte éreztem Andiban felgyűlő frusztrációt, ahogy fáradtságosan felkerekeztünk a váltómentes, kényelmetlen kerékpárjainkkal a következő dombra, minközben egy-két nagyobb kamion elhúzott mellettünk. Ennyit a romantikus kerekezésről a rizsföldek és a süveghegyek között.
Szerencsére a távolban aztán feltűnt a híres Hold-hegy! Fogalmam sem volt, hogyan jutunk oda, de feltételeztem, hogy az előtte elterülő, hatalmas mező szélén lévő, szállodákkal, éttermekkel teli turistaközpontban tudnak segíteni nekünk. A dolog szépséghibája pusztán annyi volt, hogy az épületek mentén haladó út teljes hosszában fel volt túrva, s fullasztó por, kipufogógáz, munkagépek és fúrógépek zaja lepte el az egész környéket. Andiból már kezdetek keresetlen szavak formájában előtörni a frusztráció első morzsái, így jobbnak láttam előresietni megérdeklődni, hol lehet feljutni, jegyet venni a hegyhez. Mint kiderült, még tekerhettünk tovább, ez gyakorlatilag csak egy szállodasor vendéglőkkel és vendégházakkal. Visszaevickéltem Andihoz, aki poros útszélen sállal tekerte körbe az arcát, mintha csak egy sivatagi kofa lett volna, s csendben beletörődve vette tudomásul, hogy még mindig nem érkeztünk meg. Ez a csend mindig rosszabb, mintha lekáromkodná az összes aprószentet az égről.

Innen még egy pár száz métert kellett tekernünk a Hold-hegy (月亮山, Yuèliàng shān) bejáratáig. Gyorsan megváltottuk a belépőjegyeket (11 CNY/fő), s sietve elindultunk a lépcsőkkel kirakott erdei ösvényen fel a hegyre. A nap már rég lebukott a horizonton, ráadásul a sűrű erdőben haladva alapból minden sötétebbnek hatott. Reméltem, hogy lesz alkalmunk közelről egy jól képet készíteni erről a híres hegyről, közepén a jellegzetes óriás lyukkal, de a fák lombjaitól még az eget se nagyon lehetett látni, nemhogy a hegyet.
Bő félórás folyamatosan lépcsőzés várt ránk a meredek hegyoldalban felfelé, mire végre valahára felértünk, patakokban csurgott rólam a verejték, miközben nyomdafestéket nem tűrő módon, ezerszeresen elátkoztam az ostoba ötletemet, hogy bumlizzunk el ide biciklivel, majd másszunk is meg egy nyavalyás hegyet. Bár valóban szép kilátás nyílt innen a környékre, a szürkületben már távolról sem bizonyult olyan ütősnek a panoráma. 
Azt pedig jobb nem is említeni, hogy magáról a Hold-hegyről pedig egyetlen értelmes képet sem tudtunk készíteni, mivel eleve a hegytetőnél ért véget az erdő.
-       Ó, de jó, már azt hittem mi leszünk az utolsók!” – jegyezte meg mosolyogva egy amerikai csajszi, amikor holtfáradtan felértem, majd elindult lefelé a barátnőjével.
Nem sokkal később Andi is felért, s bár láthatóan megfáradt szegény, egy rossz szót sem szólt. Körbefotóztunk mindent, szusszantunk egy kicsit, majd elindultunk visszafelé. Nem árulok el nagy titkot, hogy minden szinten mi voltunk az utolsók. A pénztárból utolsó mohikánként hátramaradt csajszi éppen az egyik fiatal biztonsági őrrel társalgott, miközben türelmesen vártak, hogy végre mi is lefáradjunk a hegyről, s mehessenek végre haza. A leányzót még meginterjúvoltuk a hazavezető bicikliúttal kapcsolatban, s legnagyobb megnyugvásunkra egy láthatóan rövidebb utat javasolt vissza Yangshouba.
-       Ezúttal én megyek elől.” – jelentette ki Andi, és nekem eszem ágában sem volt vitatkozni vele.
Az a vicc az egészben, hogy egy alig 6 kilométer hosszú, nyílegyenes, zsírúj főút elkülönített biciklisávjában kerekezhettünk vissza egészen Yangshouig, nagyjából harmadannyi idő alatt, mint idefelé. Persze annak is megvolt a maga izgalomfaktorja, hogy a szuroksötétben, kivilágítatlanul (ja igen, egy darab lámpa sem járt a biciklihez), bukósisak és csengő nélkül cikáztunk a húszméterenként a biciklisávra halmozott kerítéskordon-elemek között, melyek a délelőtti kerékpárversenyből maradtak itt. Annyira koncentráltam, hogy kövessem Andit és közben egy kerítéselemnek se szálljak neki, hogy fel sem tűnt az a durva baleseti helyszín, ami mellett elhaladtunk. Jobb is talán, mert Andi elmondása szerint a durván vérző fejű motorost úgy kellett összekanalaznia a mentősöknek.

Visszaérve a városba elsőként leadtuk a bicikliket. A boltos bácsit teljességgel hidegen hagyták a kerékpárok, meg se nézte, hogy visszahoztuk-e őket egyáltalán, vagy hogy lyukas gumival, netán hiányzó kerékkel szolgáltatjuk vissza őket.
Innen elbaktattunk a Déli buszterminálig, ahonnan Guilinba is közlekednek járatok. Egy sötét, távolról sem bizalomgerjesztő mellékutca vezetett a buszpályaudvarnak még jóindulattal sem nevezhető placcra, ahonnan éppen egy járat készülődött az induláshoz.
-       桂林? 桂林? Guilin?” – elrikkantotta magát a sofőr, mire gyorsan odavágtattunk.
Nagy mák volt, hogy épp elértük, de szinte még el sem helyezkedtünk, átszállítottak egy másik buszra, melyen már lényegesen többen utaztak. Éppen a Ready Player One vége ment a fedélzeti tévén, majd ahogy véget ért, egy kosztümös kínai szörnyes filmet tettek be. Bár a „Zs-kategóriás” filmművészeti remekmű egészen döbbenetesen pocséknak bizonyult, egész jól elszórakoztunk azon, ahogy a császári palotát ellepő szörnyek ellen felveszik a harcot a levegőben repülő kardos harcosok…

Sajnos a buszunk a városközpont helyett a külváros szélén tett le minket, így onnan még taxit kellett fognunk. Összeálltunk egy többhónapos ázsiai körúton lévő dán sráccal, hogy csökkentsük némileg a fuvardíjat, amin még sikerült egy kicsit alkudni is. Mint kiderült, éppen Zhangjiajiéből érkezett a srác, mutatott is néhány képet a lenyűgöző hegyekről. Egészen a Yang hídig (阳桥, Yángqiáo) utaztunk együtt, ott kifizettük a sofőrt, majd elköszöntünk a dán útitársunktól. 
Levezetésképpen sétálgattunk még egyet a Rong Hu (榕湖), és a Shan Hu (杉湖) tavacskák mentén, miközben átszeltük a legkülönbözőbb formájú, stílusú hidakat. Számunkra a legkülönlegesebbnek mind közül a Yingbin híd (迎宾桥, Yíngbīnqiáo) bizonyult, mely bár a budapesti Lánchíd egyértelmű koppintásaként értékelhető, a látványa ezáltal egy kellemes nosztalgiát is jelentett a számunkra.
Mivel Andi még szívesen evett volna valamit, elindultunk a tegnap felfedezett óvárosi sétálóutcák felé valamilyen harapnivaló után nézve. Ezúttal egyik étterem sem nyerte el igazán a tetszésünket, mindössze egy xi’an-i szaftos, húsos bucit kértünk az egyik bódéból, de azt is csak én ehettem meg. Alighogy lenyeltem az utolsó falatot, szó szerint leszakadt az ég, úgyhogy lemenekültünk az egyik aluljáróba. Mivel a hostel alsó hangon 30 percnyi sétára volt, gondoltam a frissen letöltött kínai taxis appon hívok egy kocsit, mivel az sokkal olcsóbb, mintha csak úgy az utcán leintenénk egyet. Az app által ajánlott ár nem igazán tűnt nagy spórolásnak, mindenesetre megigényeltem a kocsit, mire le is vonta az egész összeget. Ezután felugrott egy kis chat ablak egy operátorral, aki írt, hogy éppen keresnek autót. Legalább 5-10 percig semmi sem történt, s hiába türelmetlenkedtem, semmi kézzelfoghatót nem tudtak ígérni, így lemondtam az egészet a fenébe, s leintettük az első taxit, aki szembejött. 10 jüanért hazahozott minket.
A szakadó esőben odarohantunk a hostel bejáratához, mely már egy vastag lánccal volt lelakatolva. Mivel bent csönd és sötétség honolt, írtam Christine-nek WeChaten, hogy engedjen be minket. Egy pár perc múlva már iszkolt is kifelé, s sűrű bocsánatkérés közepette ajtót nyitott. Várt amúgy minket, csak éppen kiment vécére.
Hullafáradtan felszenvedtük magunkat a lépcsőkön, majd lefordulva balra végigtrappoltunk a folyosó végében lévő ajtóig. Fel sem tűnt, hogy a mágneskártya nem zizzent, de ajtó már nyílt is.
-       Bakker, ez nem is a mi szobánk!!!” – riadtan egymásra néztünk Andival, majd röhögéstől fuldokolva elhúztuk a csíkot a tetthelyről.
-       „Ó, valóban, a negyedik emelet a miénk, nem harmadik…” – állapítottuk meg szórakozottan.
Azt hiszem, ennél már nem lehetett volna fáradtabbnak lenni. Mi sem jöhetett volna jobban, minthogy egy gyors zuhanyt követően bezuhanjunk az ágyba. Milyen szép is lehetett volna. Ehelyett várt ránk a hosszadalmas pakolás és a tudat, hogy reggel újból cuccolunk tovább.


8. nap – Zhangjiajie (2019. október 23.)

Komor, szürke, borongós időre ébredtünk reggel fél kilenckor, amikor a telefonom rázendített a szokásos ébresztős zenéjére. Kint szakadt az eső, ami remekül leképezte Andi némileg szemrehányó ábrázatát, amivel a felkelést követően fogadott:
-       „A telefonod megint megszólalt hajnali hatkor. De persze Te ebből nem sokat észleltél.”
Hát, igen, ilyenek időnként előfordulnak.

Katonás készülődést követően még behajigáltuk a maradék holminkat a túrahátizsákokba, majd lecuccoltunk a recepcióhoz. Christine 9:30-ra hívott nekünk taxit. Amíg viszont várakoztunk, kíváncsian érdeklődött, hogyan éreztük magunkat a hostelben, van-e valami, amin javítanánk esetleg. Andival hirtelen egymásra néztünk, s pontosan tudtuk mire gondol a másik – gombócok. (Hét hosszú év alatt sikerült a kölcsönös telepátiát tökélyre fejleszteni.) Ebből a néhány szempillantásból megszületett a konszenzus, gombócok okozta traumát inkább ne hánytorgassuk fel. Mondtunk egy-két apróbb észrevételt, de amúgy ezt leszámítva tök jó helyünk volt itt. Christine elmesélte, hogy nemrégiben vette át a hostel irányítását a szüleitől, s elhatározta, hogy a város legjobb szálláshelyévé fogja varázsolni. Az ambiciózus tervei között elsőként egy teljeskörű felújítás szerepel, sőt a szálloda területét is meg szeretné növelni. Sajnos jelenleg elég rosszul megy az üzlet, de Christine elég elhivatottnak tűnt. Reméljük, sikerre viszi ezt a helyet, látszik, hogy van érzéke hozzá.

A Didi-taxi pontban fél 10-kor parkolt le a hostel elé. Elköszöntünk Christinetől, miután letettük neki a nagyesküt, hogy jó értékelést adunk majd nekik a Booking.com-on, majd irány a guilini Liangjiang reptér! Hatalmas dugóban kellett átverekednünk a városon, de az jobban zavart, hogy a sofőr csomószor nem is figyelt rendesen az útra, hanem a telefonját babrálta. Amint kikeveredtünk a városból, egy fizetőkapun áthaladva felhajtottunk az autópályára, melyen már viszonylag gyorsan eljutottunk a reptérig, ahol egymás mellett áll a régi és új (hullámozó lepelre hasonító) terminálépület. Bár nem csúsztunk meg nagyon az érkezéssel, egészségesnek mondható sietséggel suhantunk a taxitól a bejáratig, ahol egy kisebb tömeg várakozott. Mint kiderült, csak szakaszosan engedik be az embereket, kisebb csoportokban, miután mindenkinek a csomagját végigsimogatják valamilyen speckó robbanószerkereső bottal. Átjutva ezen a nem várt akadályon gyorsan betekertem nejlonfóliába a túrahátizsákokat, majd megkerestük a China Southern check-in pultját. A sor itt is csigalassúsággal haladt, de később a biztonsági átvilágításnál sem volt jobb a helyzet. Ott még a fényképezőgép objektívjaimat is széttekertették velem, hogy megbizonyosodjanak arról, nem valamilyen pokolgépet akarok a gépre csempészni.
Reméltük, hogy duty free boltok tengerében találunk azért valamilyen épkézláb harapnivalót, kisebb éttermet, mivel értékelhető reggeli hiányában vágtunk neki a mai napnak, viszont a szokásos csoki-alkohol-parfüm kioszkokon kívül csak szépségápolási szalonokkal volt tele a reptér. Egyedül egy leveses tésztázós hely jöhetett volna szóba, de arra már rá sem tudtunk nézni, így némi előre csomagolt péksütivel vigasztalódtunk.
Letelepedtünk a #216 beszállókapu mellé, ahova a járatunk volt kiírva, majd vártuk, hogy a China Southern gépe becsorogjon hamarosan. Nem igazán siette el a dolgot. Eleve félórás késéssel érkezett, s míg kipaterolták az érkező utasokat, rendbe szedték az utasteret, és végre beszállhattunk, már bő 40 percnél jártunk. 
A beszálláskor ellenben kaptunk egy-egy kis palack vizet az ajtóban, amit kedves gesztusként értékeltünk.
12:40 körül szálltunk fel, ám legnagyobb bánatomra az alant távolodó táj hamar beleveszett a sűrű esőfelhőbe, amibe belerepültünk. Andit ezzel párhuzamosan pillanatok alatt elnyomta az álom, én pedig jobb híján zenehallgatással múlattam az időt. Végül a késést sikerült 15 perc alá csökkenteni, így kora délután negyed 2 körül landoltunk a Zhangjiajie Hehua nemzetközi repülőtéren (张家界荷花国际机场). Kicsit izgulva járultunk a poggyászkiadó szalagokhoz, remélve, hogy rendben megérkeznek a hátizsákjaink. 
Aggodalmunkat némileg enyhítette a szalagon körbe-körbe keringő, hatalmas plüssmaci, ami egy tálcában csücsülve, ölében egy táblácskával és egy hangszóróval, melyek kedvesen felhívják az utazóközönség figyelmét, hogy lehetőleg a saját csomagjaikat vegyék csak el. Nahát, felnőtteknek címzett, nevelési célzatú üzenet aligha lehet ennél cukibb!
Miután összeszedtük a saját cuccainkat, a kijárat felé igyekeztünk, hogy megkeressük a szomszédos Zhangjiajie (张家界, Zhāngjiājiè) városkába közlekedő buszokat. Elvileg a #4 számú járat kellett volna nekünk, de csak #402 és #403 megállóit láttuk. Segítséget kértünk az egyik sráctól, aki szintén itt várakozott, mire ő megerősítette, hogy ezek is elmennek a vasútállomásig, ahonnan mindössze pár száz méterre található a szállásunk. A #402 busz fejenként 1 jüanos jegyára nem rengette meg az utazós költségvetést, viszont az útvonallal kapcsolatban, még a legjobb szándék feltételezése mellett is voltak fenntartásaim, így még egy csajszit is megkérdeztem menet közben a buszon. Milyen jól tettem! A busz ugyanis teljesen más útvonalon ment, mint ahogy a srác gondolta, úgyhogy a következő megállónál le is kellett szállnunk, ha nem a város túlsó végéből akartunk visszagyalogolni. Ez az értékes infó többeknek is jól jött, rajtunk és a srácon kívül még egy spanyol pár is menekülőre fogta, s telefonos térképek segítségével navigáltunk tovább.

Innen aztán elbattyogtunk az alig egy kilométernyire lévő szállásunkhoz (Zhangjiajie Yijiaqin Hotel), becsekkoltunk, leraktuk a mázsányi cuccunkat, majd könnyített felállásban visszasiettünk a forgalmas Dayong főút (大庸路) mentén lévő kabinos felvonó-állomáshoz, ahonnan a város fölé tornyosuló Tianmen-hegyre (天门山, Tiānmén Shān) lehet feljutni. A pénztárnál külön felhívták a figyelmünket, hogy meglehetősen későn érkeztünk, úgyhogy nem lesz majd túl sok időnk a hegyen, így is fel akarunk-e menni. Ennyi kevés is lett volna, hogy eltántorítson minket, úgyhogy ezután a különféle jegykombinációkból kellett választanunk, attól függően, hogy busszal vagy kabinos felvonóval akarjuk a fel- és leutat megtenni. Mi végül az „A” opció mellé tettük le a voksunkat – azaz felvonóval a hegyre, majd busszal vissza a városba. Mindez fejenként 238 CNY-be került, mely a díjrészletező alapján tartalmazott 3 jüannyi biztosítást is. Hm, jó tudni!

Annak ellenére, hogy igencsak a nap végére sikerült ideérni, olyannyira nem voltunk egyedül, hogy bő egy órát kellett sorban állni, míg beszállhatunk egyáltalán a kabinokba. Közben elfalatoztuk az út közben vett gombócainkat, hogy vacsoráig valamivel kihúzzuk, majd következhetett a félórás libegő út fel a hegyre, a világ leghosszabb, közel 7,5 kilométer hosszú kabinos felvonóján. 
Egy hat fős, jó kedélyű fiatal baráti társasággal együtt préselődtünk be egy kabinba, mely először átlibegett a fél város fölött, majd megkezdte az útját a környező, erdővel borított dimbes-dombos vidéken át fel Tianmen-hegy tetejére. A velünk utazó kínai fiatalok nem igazán öltöztek hegyvidéki időjáráshoz – volt, aki egy szál pólóban érkezett, egy tipp-topp csajszi csinos szoknyában és magassarkú cipőben jelent meg, míg Andi mellett egy inges, zakós, lakkcipős üzletember üldögélt, aki mintha egyenesen egy vállalati értekezletről lépett volna ki. Ezzel szemben rajtunk alsó hangon négy rétegnyi ruha volt egymásra halmozva, és még két réteg öltözék figyelt tartalékként a táskánkban.
Ahogy elértük a meredek, magashegyi részeket, akármerre néztünk, döbbenetes látvány fogadott minket. Egyrészről a hegyoldalban tekergő, girbe-gurba hegyi szerpentineket látva ámuldoztunk, majd a több száz méter magas szakadékból egészen a hegycsúcsig vezető, rémisztő fémlétra látványán szörnyülködtünk, amitől még Andit is kiverte a víz. Még poénkodtunk is, hogy ez még a Zsoltiból és és apukáinkból álló, családi Via ferratás társaságnak is sok lett volna.
Miután felértünk a felvonó felső végállomására, magunkra kaptunk még egy pulcsit, majd keleti (览游线东) és nyugati túraútvonalak (览游线西) közül az utóbbin indultunk el. Profi túrafelszerelésre valóban nem volt szükség, miután rendkívül jól kiépített, alaposan és érthetően kitáblázott útvonalon haladtunk végig. Visszanézve a város felé éreztük igazán, milyen hosszú utat tettünk is meg a felvonóval, melynek borsószemnyivé törpülő, piros kabinjai lassan bele-belevesztek a messzeségbe. 
Bár szinte mindenhonnan élvezni lehetett a csodás panorámát, a kiemelt kilátóteraszoknak külön fantázianevet is adtak, mint például a „Mennyet közelítő terasz” vagy a „Szivárvány-szoros”. 
Az egyik fő szenzációnak viszont kétségtelenül a 1400 méter magasan, a sziklaperem mentén kialakított üvegaljú sétány (玻璃栈道) bizonyul, ahol aztán mindenki alaposan próbára teheti a bátorságát. A nyilvánvaló tériszonyom ellenére fel sem merült bennem, hogy esetleg a félősök részére fenntartott kerülőút felé kanyarodjak, hanem remegő lábakkal beálltam Andi mögé a bejárat előtt kígyózó sorba. 
Mielőtt ugyanis az üvegpadlós szakaszra léphettünk volna, fejenként 5 jüanért kellett kérni külön cipőre húzható szövettutyit, mely nem karcolja össze az üvegfelületet. Magam is meglepődtem, de távolról sem tűnt annyira félelmetesnek a lábam alatt tátongó mélység látványa, mint előzetesen gondoltam.  Azt inkább zavaró körülménynek éltem meg, hogy percek alatt bedugult a keskeny ösvény a lábukat fotózó kínai turistákkal, így ilyen tömegben még ha akartam volna se tudtam a saját rettegéseimen elmélkedni. 
Ezt követően a „Kívánságok erdejébe” (许愿林, Xǔyuànlín) értünk, ahol vörös kívánságszalagok ezrei voltak a fák ágaira, törzseire aggatva. Volt egy békés, megnyugtató, mégis emelkedett hangulata ennek a helynek, ahol számtalan vágy, kívánság, álom fogalmazódott az évek során, s maradt itt hírmondóként a fák ágaira tekerve. 
Legszívesebben mi is elhelyeztünk volna itt egy szalagot Andival közösen, remélve, hátha ez hozza majd el a szívünk leghőbb vágyát, de a szalagárus bódét már ekkor zárva találtuk.
Folytatva az utat a meredek sziklaperem szélén nem győztünk ámuldozni, milyen döbbenetes, tátongó mélység húzódik alattunk. Több száz méter magas, nyílegyenes sziklafal önmagában félelmetes látvány, különösen, ha a távolban hangyányira zsugorodott emberekhez képest nézzük őket. 
Átkeltünk egy szakadék fölött húzódó függőhídon, mely minden lépésnél beleremegett, majd Tianmen hegyitemplomot kihagyva (már bezárt) átsiettünk a hegy túlsó, keleti oldalára. Útközben összefutottunk azzal a spanyol párral is, akikkel együtt jöttünk a reptéri buszon, s mosolyogva üdvözöltük egymást. 
Mivel már kezdett sötétedni, a tájból egyre kevesebbet lehetett látni, úgyhogy felpörgettük kicsit a menettempót, hogy a Tianmen-hegy legfontosabb látványosságát, a Mennyek kapujának barlangját (天门洞, Tiānmén dòng) még meg tudjuk csodálni. A 132 méter magas és 30 méter széles sziklaboltív egy egészen pazar természeti képződmény, melyhez egy 999 fokos lépcsősor vezet a hegyi buszparkolóból, amin felkapaszkodva valóban úgy érezheti a halandó lélek, hogy megérkezett a mennyország kapujába.  
Mire mozgólépcsőn leértünk a barlang tövébe, már teljesen besötétedett, viszont szerencsére alulról kiválóan megvilágították ezt a gigantikus boltívet, így felnézve ámuldozhattunk egy sort az elképesztő méreteken. 
Innen akár mozgólépcsővel is lejuthattunk volna a parkolóba, de természetesen mi – még a sötét ellenére is – a végeláthatatlan hosszan vezető lépcsősort választottuk. Andi még egy jó ideig számolta a lépcsőfokokat, én 150 körül feladtam az egészet. Ha felfelé kellett volna megmásznunk ezt, lehet, hogy már félúton kipurcantam volna, így viszont csak arra kellett ügyelnünk, hogy a sötétben ne törjük ki a bokánkat a keskeny lépcsőfokokon. 
Jó húszméterenként vissza-visszafordultuk ámuldozni egy sort a nem mindennapi látványon, amit időnként megpróbáltam a kameraállványt bevetve, minél tökéletesebben megörökíteni. 
Ahogy leértünk a parkolóba, már indult is a busz vissza a városba. Mondanom se kell, de gyakorlatilag megint mi voltunk a legutolsók. Bár ezúttal nem nekünk kellett tekerni, a buszút sem jelentett kevesebb izgalmat, mivel a hajtűkanyarokkal teletűzdelt, kivilágítatlan hegyi szerpentineken úgy száguldott a sofőr a szuroksötétben, mintha teljességgel hidegen hagyná a korláton túl tátongó mélység, s lazán kielőzte a lassabban közlekedő kollégáját. Nem hiába hívják ezt a 11 kilométeres hegyi utat a „99 kanyar útjának”, mely 200 méterről nagyjából 1300 méteres magasságig vezet.

Miután visszaértünk a kabinos felvonó legalsó végállomásához, elindultunk a szállásunkhoz vezető úton valamilyen vacsorahely után nézni. Szerencsére a kínálatra nem lehetett panasz, egymást érték a jobbnál jobb éttermek, melyek bejáratánál külön ajánlgató emberek próbálták becsábítani az arra bámészkodókat. 
Végül beültünk az egyikbe, ahol aztán több kisebb fogást kértünk ki. Rendeltünk póréhagymás lében főtt tofut, fűszeres sült padlizsánt, hagymás-zelleres marhát, hagymás, erős paprikás, fűszeres sültcsirkefalatokat, savanyúságként lótuszgyökérszeleteket, melyet jó kis helyi (Zhangjiajiéből való) sör egészített ki. A köretként rendelt rizst sem sajnálták tőlünk, miután egy nagyméretű tejeskannára emlékeztető fémbödönt főtt rizzsel teletömve szolgáltak fel. 
A vacsora mennyeire sikerült, eltartott egy jó ideig, míg elpusztítottunk mindent, de annyira finom volt minden, hogy vétek lett volna ott hagyni.

Ezt követően visszatértünk a szállásra, ám mivel már igencsak fogytán volt az ásványvizes készletünk, Andi angyali tekintetét látva, önként és dalolva egy rövid, éjszakai bevásárlótúrára indultam. Első körben a recepciónál üldögélő bácsikákat interjúvoltam meg, akik amolyan humán térfigyelő kameraként funkcionálva monitorozták csöndben az utcát és az elhaladó járókelőket.
Nagyon tetszett nekik, hogy beszélek kínaiul, s szerencsére teljesen jól meg is értettem őket. Az instrukcióik alapján, alig kétsaroknyira találtam kis éjjel-nappalit, ott vettem két másfél literes vizet, majd elindultam vissza a zsákmánnyal.
Kedvesen biccentettem nekik visszafelé menet, amikor aztán az egyikük hirtelen felpattant a helyéről és arról kezdett faggatni, hogy amúgy becsekkoltunk-e már. Elsőre nem is értettem, egy random bácsika miért kérdezgeti ezeket tőlem, mire mosolyogva közölte, hogy övé hostel. Ó, az akkor mindjárt más! Érdeklődött az túraterveinkről, s felajánlotta, hogy ad némi tanácsot a túraútvonalakkal kapcsolatban. Elképesztően hasznosnak bizonyult, kaptam tőle egy szuper térképet a nemzeti park főbb látványosságairól, sőt komplett útvonaltervet készített nekünk a következő két napra, annak tudatában, hogy holnaptól már másik szállásra költözünk. Kicsit sajnáltam is, hogy másnap utazunk tovább…


9. nap – Wulingyuan: Tianzi-hegy és Yuanjiajie (2019. október 24.)

Kiadós alvás erre napra sem jutott, már háromnegyed 8-kor csörgött az ébresztőóránk. Gyors reggeli készülődést követően lecuccoltunk a recepcióhoz kicsekkolni, ahol a tulajdonos bácsi fogadott minket. Még beszélgettem vele egy kicsit, megköszöntem neki a szuper túratippeket, majd búcsúzásképpen beállítottam egy képre a bejárati ajtóba, hogy meg legyen örökítve az utókornak, a szállodájával együtt. 
Innen egyből a buszpályaudvarra vezetett az utunk, bár sikerült egy kiadós kerülővel elkeveredni oda. Legalább útközben beszereztünk két adagnyi baozit elvitelre, ami a későbbi reggelinket jelentette. Némi bolyongást követően megtaláltuk a megfelelő pénztárat, ahol fejenként 13 jüanért megváltottuk a jegyet a Wulingyuan (武陵源, Wǔlíngyuán) felé közlekedő buszra. Távozás előtt azért rutinból visszakérdeztem, hogy mégis mikor indul a következő járat, mire a pénztáros hölgy oldalra pillantva az órájára közölte – „Most.”
Rohanás! Sovány disznó vágtában loholtunk keresztül az állomáson, majd felmutatva a jegyeinket már pattantunk is fel az éppen induló buszra, amelyen éppen egy kínai vámpíros fantasy-t vetítettek a fedélzeti tévében. Hamar telítődtem a látottakkal, miután a császári időkben játszódó, szürrealitás fogalmát kimerítő filmművészeti alkotás nagy részében kisminkelt, kosztümös figurák röpködtek egymásnak a levegőben harcot imitálva, miközben visszataszító, méteres körmeikkel karistolták egymást.
A buszút Wulingyuanig nagyjából 40 perc lehetett. Ez a 40 ezer főt számláló kedves kis városka a Zhangjiajie Nemzeti Park (湖南张家界国家森林公园, Húnán Zhāngjiājiè Guójiā Sēnlín Gōngyuán) keleti csücskében fekszik, s kiváló kiindulópontként szolgál a környező Tianzi-hegy, Baofeng-tó és Suoxi-völgy felfedezéséhez. 
A település szinte teljes egészében az ideáramló túrázók kiszolgálására rendezkedett be, számtalan étterem, fogadó, szálloda és hostel követi egymást, viszont mindehhez egy kifejezetten hangulatos, ízlésesen kialakított, szerethető környezet társul. 
Miután lekeveredtünk a buszról, alig 500 métert kellett gyalogolnunk a szállásig, melyet némi segítséggel sikerült csak megtalálnunk. Kifizettük és átvettük a szobánkat, majd az itteni recepcióstól is kértünk néhány túratippet. Az előző hosteles bácsihoz hasonlóan ő is egy rendkívül szemléletes, informatív térképpel készült, s két napra lebontott, vállalható nehézségű útvonaltervet állított össze nekünk. Egy szuper fordítóprogram segítségével a legapróbb részletig elmagyarázott mindent, sőt még a parkbelépőket (225 CNY/fő), és az elektromosautó-jegyeket (50 CNY/fő) is beszerezhettük nála, így azokért már nem kellett külön a pénztárnál sorba állnunk.  Utóbbit nem kaptunk ekkor még kézhez, hanem csak egy félórával később, WeChat-en küldte meg a bemutatandó kódot, amivel átvehetjük majd a helyszínen a jegyeket.

Immár a belépőkkel a zsebben, indulhatott a várva várt kirándulás! A szállásunk alig 300 méterre helyezkedett el a nemzeti park wulingyuani bejáratától (武陵源门 票站), melyet egy impozáns, nyolcemeletes pagoda jelzett. 
Érdekesség, hogy a kisebb vagyonnal felérő, mágneskártyás parkbelépő egészen modern, ujjlenyomatos védelmi rendszerrel van felvértezve, amit az első belépéskor kell aktiválni, így elég hatékonyan le tudják korlátozni, hogy valóban csak a jegy eredeti tulajdonosa léphessen be az érvényességi időn belül a park területére.
Miután átkeveredtünk a biztonsági ellenőrzésen, a Tianzi-hegy felvonójának alsó állomásához (索道下站, suǒdào xiàzhàn) közlekedő buszt kellett megkeresnünk. Szerencsére ide alig néhányan igyekeztek, míg a másik irányokba (Water Winding Four Gates felé) masszív sorokban várakoztak az emberek. 
Ezt követően egy 20 perces buszút következett a Tianzi-hegy (天子山,Tiānzi​shān) lábánál lévő kabinos felvonó-állomáshoz, amelyhez meg kellett váltanunk a fejenként 72 jüanos jegyeket. 
Rajtunk kívül alig néhány lélek lézengett errefelé, így saját kabin jutott nekünk, ahonnan zavartalanul ámuldozhattunk, videózhattunk, fényképezhettünk a közel nyolcperces út alatt. Egyszerűen lélegzetelállító sziklatornyok mentén siklottunk el, melyek felfelé menetben, egymás után bukkantak elő a ködös félhomályból. 
Miután felértünk a felvonó felső végállomásához, fotóztunk egy sort a kilátóteraszról, majd az épületkomplexum melletti kis parkolóba igyekeztünk, ahonnan indult is a busz tovább a Tianzi-hegység legfontosabb túraútvonalainak kiindulóhelyéhez, a Helong Parkhoz 贺龙 公园 (Hè​ Lóng gōng​yuán). Az első látnivaló, amibe itt botlottunk Helong hatalmas bronzszobra volt, mely egy aprólékosan megmunkált lovat és egy sziklaszerűen fölé tornyosuló férfialakot ábrázolt. 
Eztán a Yunqing-sziklaként (云青岩, Yúnqīngyán) ismert kilátóterasz felé vettük az útirányt, ahonnan páratlan kilátás nyílt az alant elterülő, karcsú sziklatornyok egész erdejére. 
Egészen magával ragadó látványt nyújtottak ezek az ég felé törő, keskeny sziklaképződmények, melyeket a leglehetettelenebb helyeken borított növényzet, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy több száz méter magasban, zsebkendőnyi területen, egy szikla oldalában vet gyökeret a fa. 
A látványban nem győztünk gyönyörködni, viszont a folyamatosan érkező kínai turistacsoportok hatására nem igazán lehetett lecövekelni egy adott helyen. 
Több, kisebb kilátót is végigjártunk a közelben, ahonnan kicsit más irányból csodálhattuk meg a völgyet, majd déli irányban haladtunk tovább, a több emeletes Tianzi-pavilon (天子阁, Tiānzi​gé) felé. Itt beiktattunk egy szusszanásnyi pihenőidőt, s elnyammogtunk egy-egy babpasztával töltött, meleg szezámos gombócot, amit a kisebb-nagyobb harapnivalókat árusító nénikéknél lehetett kapni. 
Folytatva az utunkat, a következő 800 méteren gyakorlatilag végig csak lefelé kellett lépcsőznünk a völgybe, melyet elnézve már előre fogtuk a fejünket, mekkora szenvedés lesz visszafelé menetben megmászni. Azt előre tudtuk, hogy a Tianzi-hegy leghosszabb, és egyben legnehezebb túraútvonalán, az 5898 lépcsőt számláló Wolong-gerincen nem megyünk végig egészen a „10 mérföldes természetes galéria” fantázianévvel illetett pontig, hanem megelégszünk a Tiantai-teraszról (天台, Tiān​tāi) nyíló, csodálatos panorámával. 
Ide is egy meredek (186 fokos) lépcsősor vezetett fel, de megérte a fáradságos kitérőt, újfent pazar látványban volt részünk. 
Itt pihentünk egy sort, mielőtt visszaindultunk volna a korábbi, hosszú lépcsősoron a Tianzi-pavilonhoz. A ráérős, nyugdíjas tempó ellenére alaposan leizzadtunk, mire megjártuk ezt a távot. Szerencsére a közelben található, „Harcilovak Kiképzése” (武士训马, Wǔshì xùn mǎ) névre keresztelt látképet már egy minimális kitérővel be tudtuk iktatni. 
Ezt követően elbattyogtunk abba a buszmegállóba, ahonnan a Dingxiangrong-kereszteződés felé (nyugati irányba) indultak járatok. Sikerült is elcsípni a következő buszt, amelyen jó 25 percet zötykölődtünk, mire átkeveredtünk a szomszédos hegyre.
Innen azonban nem busszal, hanem egy speciális, elektromos meghajtású, kis zöld járművel mehettünk tovább, amire előre megváltottuk a hosteles bácsinál a jegyet. 
Bemutattuk a WeChat-en tőle kapott kódot, mire kiadták nekünk az oda- és visszaútra szóló jegyeket, s már indulhattunk is a következő menettel a Laowuchang (老屋场, Lǎowūcháng), azaz a „Régi ház környékére”. Láthatóan ez a Zhangjiajie Nemzeti Park egyik legkevésbé kiépített része, viszont fejletlensége ellenére bámulatosan szép látképpel rendelkezik. A fő látványosságnak az „Égi mezőként” (空中田园, Kōng​zhōng tián​yuán) ismert, több száz méter magasan, az egyik laposabb hegycsúcson kialakított kis rizsföld számít, melyet a helyi népcsoporthoz tartozó emberek művelgetnek. 
Mindemellett fantasztikus panoráma tárul innen is a szemünk elé, ráadásul az egyik sziklaszirtről kiváló rálátás nyílik a világ legmagasabb kültéri liftjeként ismert Bailong Elevatorre (百龙, Bǎi lóng), mely kevesebb, mint két perc alatt repíti az embert a szédítő 326 méteres magasságba.  
Ahogy Andival azonnal megállapítottuk, a nemzeti parknak erre a kevésbé frekventált részére meglepően sok koreai turista érkezett, gyakorlatilag rajtunk kívül mindenki koreai volt. Még döbbenetesebb az a tény, hogy a szerény kis portékájukat, magvakat, aszalványokat, gyökereket és frissítőket (még Soju-t is!) árusító helyiek koreaiul (!) is feliratozták az egyes árucikkeket, elég nyilvánvalóvá téve, milyen célcsoportra is fókuszálnak valójában. A kilátók mellett külön fotós bácsi várta létrával a látogatókat, aki a helyszínen készített képeket egyből nyomtatta is ki – mindezt egy szerény, ágakból összeeszkábált kis tákolmány sarkában. 
Andi folyamatosan vigyorgott a sok koreai láttán, akik összehasonlíthatatlanabbul udvariasabban viselkedtek, mint a kínaiak. Az egyik férfi legalább bő negyedórát várt minden zokszó nélkül a feleségével, hogy sorra kerüljenek a sziklaperem szélén lévő kilátóhoz. 
Miután bejártuk az itteni részeket, visszaballagtunk a „green bus” megállóba, mellyel visszaértünk a korábbi kereszteződéshez. Itt összefutottunk két elég kétségbeesett francia lánnyal, akik lehetőleg minél olcsóbban szerettek volna visszajutni Wulingyuanbe úgy, hogy ne kelljen kabinos felvonóra vagy Bailong-liftre költeniük. Mivel masszív extra kilométereket sem igazán akartak gyalogolni, ezen a ponton az opcióik meglehetősen limitáltak voltak. Mégis, miért jönnek az ilyenek túrázni egyáltalán? Segítettünk nekik elmagyarázni a térképünk alapján a lehetőségeiket, majd vártuk a következő buszt, amivel tovább mehettünk a Tianqiao megállóhoz, ahonnan a nemzeti park legismertebb részét, a híres Yuanjiajiét (袁家界, Yuánjiājiè) terveztük bejárni. Itt találhatóak azok a csodálatos sziklatornyok, melyek a világhírű mozifilm, az Avatar jellegzetes lebegő hegyeit inspirálták.
Döbbenetesen szép túraútvonalon haladtunk végig, s bár már a késő délutáni órákat tapostuk, szerencsére még nem sötétedett annyira, hogy ne tudjuk gyönyörködni így is a fenséges tájban.
Az egyik első fontosabb látnivalónak a „Világ Első Hídja” (天下第一桥, Tiānxià dì yī qiáo) névvel illetett, 50 méter hosszú, természetes boltív bizonyult, mely 350 méter magasban köt össze két hatalmas sziklát. 
Elsőre talán nem is tűnik fel, milyen hihetetlenül ritka és érdekes képződményről van szó, mivel a növényzet alaposan benőtte az oldalát, úgyhogy érdemes alaposabban szemügyre venni közelebbről is. A természet alkotta kőhíd és a túlsó szikla, ahova átvezet, szinte végig piros kívánságszalagokkal van teleaggatva. Sajnos itt is bezárt már a szalagárusító bódé, így ezúttal is inkább csak magunkban mormoltuk el a szívünk leghőbb vágyát, hátha az is elégnek bizonyul. 
Ezután elhaladtunk a kőteknőssel díszített kis tavacska, a Hosszú Élet-tó mellett, majd végre következhetett az általunk leginkább várt része az egész parknak, ugyanis az Avatarból ismert Halleluja-hegyhez, a „Mennyország Pillérjének” (乾坤一柱, Qiánkūn yī zhù) nevezett 150 méter magas sziklatoronyhoz érkeztünk. 
A szédítő mélységben elterülő, sűrű erdőségből kinőtt, hatalmas, karcsú gránitoszlop valami egészen fenséges látványt nyújtott. A képeken egyáltalán nem jön át, milyen elképesztő méretei is vannak valójában, még a fényképezőgép objektívje sem tudta befogni teljes valójában, így inkább több részletben fotóztam le, amit majd panorámaképpé lehet majd összemosni. Azzal, hogy ezt is láthattuk a saját szemeinkkel, egy fontos pontot pipálhattunk ki a bakancslistánkról, s elégedetten folytathattuk az utunkat.
Az utolsó fontosabb megállónak a „Varázslatos Terasz” (迷魂台, Míhúntái) fantázianévvel illetett kilátópont bizonyult, ahonnan a legkülönbözőbb méretű és formájú sziklatornyok egész erdejét csodálhattuk meg. Itt már nem is igazán a táj szolgált a legfőbb látnivalóként, hanem a vadmajmok egy kisebb csoportja, akik a korláton üldögélve várták, hogy esetleg az erre járó túrázók révén valamilyen finom falat üsse a markukat. A majmok etetését és bárminemű hergelését, ingerlését tiltó táblák ellenére mindig akadnak egyesek, akik fittyet hánynak a szabályokra, utána pedig felháborodnak, ha az állat megharapja, megkarmolja őket.
Mi tisztes távolságból, a telét felapplikálva fotózgattuk a költő módjára a messzeségbe bámuló majmócákat, majd lekanyarodtunk a legközelebbi parkoló felé.
Innen busz vitt minket a grandiózus Bailong-lift (百龙, Bǎi lóng) felső végállomásához, ahol először még be kellett szereznünk a jegyeket (65 CNY/fő). A pénztárnál türelmesen kivártunk, hogy az előttünk álló két katalán férfi teátrális mozdulatokkal gesztikulálva elégedetlenkedjen egy sort a szerencsétlen pénztáros hölggyel, akit a nemzetközi szótárból jól ismert „Hárpia! Hárpia!” jelzőkkel illettek.
Sajnos a látványos, kétperces liftezésből semmit sem láttunk már, miután időközben teljesen besötétedett. A lenti állomástól egy rövid, pár perces buszút vezetett a Water Winding Four Gates parkolójába, ahonnan egy újabb, immár félórás menettel juthattunk vissza a park wulingyuani bejáratához.
Visszabattyogtunk a szállásra, útközben feltankoltunk egy nagy ballonnyi, némileg túlárazott ásványvízből, majd lepakolva a túracuccokat elindultunk vacsoranézőbe. Alig léptünk ki a hostel ajtaján, egy csajszi szólított meg minket, afelől érdeklődve, hogy tudjuk-e, merre fogunk vacsorázni. Elsőre azt hittük, ránk akar majd tukmálni valamit, de látva a heztiáló válaszainkat, megnyugtatott, hogy ő hostelünk managere, s csak segíteni szeretne. Ajánlott egy szuper hot pot éttermet (Lao Zhao Tai, 老赵台) pár száz méterre innen, sőt még WeChat-en is átküldte a hely nevét, címét, hogy biztosan megtaláljuk. Jól is jött jelen esetben az megbízható ajánlás, mivel a mai fárasztó nap után nem lett volna erőnk étterem után kajtatni.
Az már első pillantásra egyértelművé vált, hogy egy kifejezetten népszerű helyről van szó, mivel sorszámot osztogattak az újonnan érkezett vendégeknek, akik már lassan csoportokba verődve tolongtak a bejáratnál. Nekünk a #20-as sorszám jutott, ami nem igazán bírt különösebb jelentéstartalommal, miután megfigyelve az egyes cetlikre firkantott számokat, minden sormintát nélkülözve, véletlenszerűen követték egymást. Bő félórás várakozás várt ránk, de minden szinten megérte minden percét!
Az öt jellegzetes, helyi hot potos – halas, csirkés, belsőséges, sertéshúsos, háromhúsos – ételből mi az utóbbit választottuk, így a szalonna és két adag marhaborda mellé kértünk még kínai kelt, retket, jam gyökeret, japán gombát, cérnagombát, gyömbért, újhagymát és fokhagymát.
Mihelyst megüresedett az asztalunk, érkezett a séf, villámgyorsan felapplikálta az asztal közepén lévő főzőpultra a mobil pára- és szagelszívó alkalmatosságot, s nekilátott az alaplé kotyvasztásának, majd egy piruettel továbblibbent a következő asztalhoz. Több séf járt fel-alá az asztalok között monitorozva, hol kell némi asszisztencia, kavargatott egy sort, majd ment tovább. 
Időközben megérkezett az ízléses bambusztálban felszolgált rizs is, majd amikor már jónak tűnt a hot pot lé, elkezdhettük beleadagolni a húsokat, zöldségeket. 
Az már az alapanyagok mennyiségéből kiviláglott, hogy ez nem egy két fős adag lesz a végén, viszont minden olyan döbbenetesen finomra sikeredett, hogy vétek lett volna bármit is veszni hagyni. Jó 2,5-3 órát ültünk fölötte, de sikerült elpusztítani a mennyi lakoma oroszlánrészét, melyhez menetközben még egy kis helyi rizspálinkát is legurítottunk. Ennek a vacsorának minden centje megérte, még ha annyiba is került, mint kettőnk kétnapnyi szállásdíja az itteni hostelben összesen.
Tettünk még egy nagyobb háztömb kört, mielőtt elégedetten visszaballagtunk a szállásra. Milyen szuper nap volt!


10. nap – Wulingyuan: Az Aranyostor-patak mentén (2019. október 25.)

Még javában az igazak álmát aludtam, amikor reggel 8 óra körül Andi odahajolt mellém és kedvesen a fülembe súgta:
-       Lacó, szakad az eső…”
-       „…Mi…Ja…eső…akkor…nincs…nincs értelme felkelni…aludjunk…aludjunk tovább…pfff… – s azzal a lendülettel zuhant is vissza a fejem a párnára.
Végül negyed 10 körül keltünk csak fel, frissen, kipihenten, az út során először. Kint továbbra is ellentmondást nem tűrően szakadt az eső, úgyhogy fölöslegesnek bizonyult bárminemű sietség.
Kényelmesen összekészülődtünk, előtúrtuk az esőkabátokat, felapplikáltuk a táskák esővédőit, majd lebattyogtunk a recepcióra, ahol ajánlottak a közelben egy reggeliző helyet. Vettünk egy lapos lepénykét, amiben valamilyen lila töltelék figyelt, valamint egy hosszú, fánkszerű valamit, amit csípős paprikás és enyhén fűszeres trutyival megkenve fogyasztottunk. Desszert gyanánt beszereztünk egy fürt banánt a szomszédos zöldségesnél, majd a park bejárata felé vettük az útirányt.
Legnagyobb meglepetésemre rajtunk kívül is bőven akadtak olyan idióták, akik szakadó esőben indultak túrázni. Sőt a többség – a szivárvány minden színében pompázó esőkabátok mellé – még hasonló színű cipővédő mamusszal is felszerelkezett, amit Andi kifejezetten irigyelt tőlük.
Ezúttal a másik fő útirányba (Water Winding Four Gates, 水绕四 门,Shuǐràosìmén) induló buszra szálltunk fel. Sajnos elsőre eltévesztettük a megállót, s eggyel korábban (a „10 mérföldes természetes galéria” túraösvény végénél) szálltunk le a kelleténél, úgyhogy várhattunk egy bő félórát a következő járatra, amire épphogy csak sikerült felpréselnünk magunkat.
Innen már csak egy rövidebb buszozásra volt szükség, s indulhatott a rendhagyó, esőáztatta túra a csodálatos sziklatornyok tövében csordogáló Aranyostor-patak (金鞭溪, Jīnbiānxī) mentén. A 2,5-3 órásra becsült út szerencsére végig lapos, könnyen járható, kiépített ösvényen haladt, mely így kellemes levezetésnek ígérkezett a tegnapi fárasztó nap után.
A patak mentén vezető út teljesen másfajta csodákat tartogatott, mint amilyenek a korábbi napokon láthattunk. A békésen csordogáló, girbegurba patakocska elképesztő nyugalmat árasztott, amikor pedig felnéztünk a körülöttünk magasodó sziklatornyokra, hegycsúcsokra, melyek sejtelmesen felszálló vízpárába burkolództak, szinte külön örültünk, hogy az esőnek köszönhetően ebben a látványban is részünk lehet. Tucatnyi híres sziklaképződményt csodálhattunk meg, a „Férj és feleség”, az „Anya a babájával”, a „Suttogó házaspár”, „Teve-csúcs” illetve a Gorkij-szikla mind rendkívül találó névnek bizonyult. Több helyen voltak kihelyezve rövid sztorik, történetek is, melyek a park adott részeihez, egyes sziklákhoz kötődnek. Írtak például egy híres kínai tudósról, aki a császári könyvégetés előtt ide menekült, s az egyik itteni szikla tövében rejtett el egy híres könyvet.
Megálltunk az egyik ismertebb forrásnál is, melynek vizéről azt tartják, hogy olyan ásványi anyagokat tartalmaz, amik a hosszú és egészséges életet segítik, úgyhogy ennek örömére néhány kortyot én is ittam belőle.
Szintén érdekesnek tartottuk azokat a sziklafalakat, melyek oldalát a szomszédos fák gyökerei nyomják ki, aminek hatására olyan hatást keltenek, mintha kő és növény egybeolvadna.
A túraösvény mentén szerencsére több helyen alakítottak ki pihenőhelyeket és mosdókat, ahol lehetett szusszanni egy kicsit. Az egyik kis folyami ér fölött átívelő, pöttöm függőhídnál is megálltunk, ahol éppen egy nyugdíjasokból álló kisebb csapat fotózkodott éppen. Láthatóan nagyon élvezték a függőhíd közepén állva a folytonos imbolygást, majd miután kievickéltek a végére, átadták a terepet nekem, míg Andi előkapta a fényképezőgépet. Az egyik bácsi, fokozva az izgalmakat, még vigyorogva alaposan be is lengette nekem a hidat, hogy ugyan ne legyen már olyan könnyű végigjönni rajta. Miután imbolyogva bár, de sikeresen átértem a túloldalra, a műveleten jól szórakozó nyugdíjas kontingens önfeledt tapssal jutalmazta a produkciót.
Az Aranyostor-patak menti túra végül a nemzeti park főbejáratánál kialakított, rendkívül hangulatos Nagy Oxigén Parknál (大氧吧广场, Dà yǎngba guǎngchǎng) ért véget, melyet minden irányból magas sziklaképződmények fognak közre. Aki ebből az irányból érkezik először a parkba, keresve sem kívánhat ennél ütősebb nyitányt.
Andival egyetértettünk abban, hogy így délután 3 óra körül, már semmi értelme sem lenne elzarándokolni a többórás, nehezített terepen megközelíthető Huangshi falucskába (黄石寨, Huángshí zhài), hanem hagyjuk meg ezt egy lazább napnak, s térjünk vissza Wulingyouanbe.
Éppen a kijárat felé haladtunk, amikor több tucatnyi majomra lettünk figyelmesek, akik az erdőből előmerészkedve igyekeztek kaját lejmolni az elhaladó túrázóktól, akik magasról tettek az állatok etetését tiltó szabályokra. Ez már csak azért sem jó ötlet, mivel az egyre jobban felbátorodó majmócák időnként nemcsak a kaját, hanem más értékeket, mobiltelefont, fényképezőgépet is lazán kikapják az emberek kezéből.
A majmos intermezzót követően elballagtunk a kijáratig, majd felpattanva a következő Wulingyuan felé menő kisbuszra (10 CNY/fő) figyelhettük, ahogy a nemzeti park csodálatos sziklatornyai tovatűnnek a ködben.

Visszaérve a szállásra lepakoltunk, rendbe szedtük egy kicsit magunkat, majd elindultunk felfedezni Wulingyuan kicsiny, mindössze néhány utcából álló, bájos óvárosát, mely a hangulatos Nyugati utca (西街, Xī jiē) környékére korlátozódik. Az utca elejénél egy meglehetősen eklektikus stílusú többszintes, lampionokkal teleaggatott épület köszönti a látogatót, mely szomszédságában egy jellegzetes vízkerék is helyet kapott. 
Innen kiindulva szépen lassan felfedeztük a környező utcácskákat, melyek számtalan kézműves terméket, teát, helyi édességet árusító boltnak adtak otthont. Az egyik helyen be is vásároltunk helyi Hunan tartománybéli teákból. Mivel Andi nagyon szeretett volna vörös teát is hozni, leálltam alkudozni a boltossal, aki a végére 35 jüanért odaadta az 50 jüanért hirdetett teáját.
Megálltunk egy különleges, kis fekete kockaformájú teaédesítőket árusító boltnál is, ahol a néni megkóstoltatta velünk a különböző ízesítésű, enyhén karamellizált cukrokat. Bár sosem cukrozzuk a teánkat, még vittünk is volna haza kóstolóba egy keveset, ha nem ilyen hatalmas, családi kiszerelésben árulták volna. Mondjuk, valószínűleg amúgy sem a teába kerültek volna, hanem mi szopogattuk volna el őket. Talán jobb is így.
Viszonylag hamar be lehetett járni az óváros sikátorait, úgyhogy az este következő felvonásában a vacsorahely találásé lett a főszerep. Ezúttal nem kellett ezen olyan sokat gondolkodni, ugyanis Andi már menetközben kinézett magának egy helyet, csak vissza kellett találnunk oda.
Rövid bolyongást követően sikerült is visszakeverednünk ehhez a kis családi étteremhez, mely a főútról nyíló mellékutcában, egy műpálmákkal szegélyezett szórakozóhely mellett kapott helyet. Miután lecuccoltunk az egyik asztalhoz, odasietett a pincérhölgy, majd kedvesen megkérdezte kínaiul, hogy mit szeretnénk enni. Mittudomén?! Azt se tudjuk, mi van egyáltalán. Mivel nem igazán állt rendelkezésre képekkel ellátott menü, a pulthoz járulva próbáltuk kézzel-lábbal (s az én szerény kínai tudásommal) elmutogatni a kínálatból mi mindent szeretnénk enni. A végeredmény végül minket igazolt, minden zseniálisan finomra sikeredett. Kértünk fokhagymával, újhagymával, zöld és vörös pepperonival átforgatott sárgamarhasültet, újhagymás lében ázó tofut, valamint erős paprikával meghintett, fűszeres sültpadlizsánt, amihez egy kancsó jázmintea érkezett.
A vacsit követően visszabattyogtunk a szállásra, ahol megkértük a segítőkész hosteles csajszit, hogy intézzen nekünk taxit holnap reggelre ki a reptérre, majd befizettük a reggelinek a díját.


11. nap – Lijiang (2019. október 26.)

A tegnapi pihenős nap után kifejezetten nehezen viseltük, hogy újfent hajnalok hajnalán kellett kelnünk, miután pontban 6:00-kor az ébresztőóra ellentmondást nem tűrően kizavart minket az ágyból. Gyors készülődést követően indulásra készen álltunk, úgyhogy zsebünkben a tegnap este kiváltott reggelizős kuponnal átsiettünk a hosteltől pár háznyira lévő kis étterembe, ahol meglepően változatos reggeli várt minket. A választható paletta fűszeres rizsből, kétféle (vörösbabpasztás és natúr) gombócból, főtt tojásból, csípős paprikás csalamádészerűségből, valamint rendkívül ízletes, marhahúsos tésztalevesből állt, amit mindenféle erős fűszerrel, s egyéb hozzávalóval lehetett még felturbózni. 
A kiadós és várakozáson felüli reggelit követően elégedetten tértünk vissza a szállásra, hogy immár teljes menetfelszerelésben cuccoljunk le a már lent várakozó taxihoz. Egy jól öltözött, menő üzletemberre emlékeztető sofőrt kaptunk, aki úgy tűnt, mintha a kora reggeli céges értekezlete előtt még leugrott volna taxizni egyet. Azt hamar leszűrhettük, hogy őt nemigazán a szabálykövető kínai fából faragták, mivel olyan lazán ignorálta a vakuszerűen villantó sebességmérő kamerákat és a korlátozó táblákat, hogy öröm volt nézni. Ha csak a traffipaxok harmada volt élesítve, még úgy is tetemes büntetést sikerült szerintem összehoznia.   

Az út nagyjából 40 perc lehetett a zhangjiajiei reptérig. A tájat kémlelni menetközben amúgy sem igazán lehetett, mivel a tegnapról hátramaradt eső okán hűvös, komor, szürke késő őszi látkép fogadott minket mindenfelé. 
A terminálépület bejáratánál újfent robbanószeres ellenőrzésbe futottunk bele, majd ezen átcsusszanva a Loong Air check-in pultjához járultunk. Elérkezett a nagy pillanat! Most kiderül, hogy az idegőrlő repjegyvételi mizéria végén csak a pénzünket emelték le, vagy egy létező foglalást is kaptunk cserébe. Gondosan előkészítettem a Ctrip-es visszaigazoló emailt, majd alig palástolt aggodalommal az arcomon odaléptem az utasfelvételi pulthoz. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor pár másodpercnyi hatásszünetet követően már pötyögték is be az adatainkat, s mire feleszméltünk volna, már a kezünkbe is nyomták a beszállókártyát.
A biztonsági ellenőrzéseket követően megtöltöttük a palackjainkat vízzel, majd letelepedtünk a beszállókapuk mellé, várva, hogy a Loong Air bugyikék színben pompázó gépe becsorogjon a terminál mellé. A várakozást Andi töltötte el a legaktívabban, miután végig pajkoskodott egy mögöttünk ülő kíváncsi kislánnyal, aki folyton bebújt az ülés mögé, ha Andi felé fordult.
A gépünk délelőtt negyed 11 körül indult. Sajnos ezúttal nem ablak mellé kaptunk helyet, ez a kiváltság egy meglehetősen mogorva bácsinak jutott, akinek valahogy mindig sikerült úgy helyezkednie, hogy teljesen kitakarja a maradék kilátást is. Persze ez engem egy cseppet sem zavart, lazán megkértem időnként, hogy engedjen oda engem is fotózni, mire az öreg néhány felháborodott morgással igyekezett érzékeltetni azt a hatalmas terhet, amit ez a pofátlan kérés jelentett neki.
Fedélzeti ellátás gyanánt kaptunk egy-egy meleg, sajtos-uborkás szendvicset (amely a kötelező szénhidrát- és kalóriabevitelen kívül teljességgel értelmezhetetlen éteknek bizonyult) és a Nongfu ásványvíznek Loong Aires logóval kiegészített változatát.

A szűk másfél órás repülőutat követően, nagyjából dél körül landoltunk a Lijiang Sanyi Nemzetközi Repülőtéren (丽江三义国际机场). Hehe, igen, Sanyinak nevezték el a repteret! Ez nem szűnik meg viccesnek lenni.
Begyűjtöttük a feladott poggyászainkat, majd a megkerestük a terminálépület elől induló shuttle buszt, mellyel a jó 25 kilométerre lévő Lijiang (丽江, Lìjiāng) városába lehet eljutni. A jegy fejenként 20 jüanba került, s nagyjából 30-35 perc lehetett, míg elértük a városközpontban lévő buszterminált. Útközben feszülten követtem az offline térképen, hogy a szállásunkhoz képest merre vezet a busz útja, megéri-e leszállni valahol korábban, de végül inkább maradtunk a végállomásig.
Mivel így jó messze kerültünk a hosteltől, fel sem merült bennünk, hogy gyalog próbáljunk elcipekedni odáig, így a többi utastárssal egyetemben kiálltunk az útszélére taxit fogni. Egészen eddig úgy kellett elhessegetni az állandóan ránk repülő taxisokat, erre itt meg szinte könyörögni kellett, hogy végre vegyenek észre minket. Végül sikerült leinteni egyet, amit egy anyukánk korabeli néni vezetett. Taximéter alapján, s korrekt árért (15  CNY) hozott el, viszont mivel a szállás (Riverside Qiji Guesthouse) szűk kis utcájába nem hajthatott be, a szomszédos főút mentén rakott ki minket.

Innen nem tűnt egy bonyolult feladványnak eltalálni az offline térképünkön nagyjából 100 méterre lévő hostelbe, az egyetlen bökkenő az volt, hogy a GPS által jelzett helyen egy ledózerolt épület romjai figyeltek vissza ránk. 
-       Hát, itt valószínűleg nem fogunk megszállni!” – állapítottuk meg nagy bölcsen.
Össze-vissza forgattam a Maps.me térképét, mire két másik pötty is feltűnt a mi szállásunk nevével, úgyhogy elbaktattunk arra is, ám azokon csak mezei lakóházakat találtunk. Jobb ötlet híján, átkeveredtünk a párhuzamos sikátorba, hátha onnan nyílik a bejárat, de az sem bizonyult egy nyerő ötletnek. Itt legalább találtunk két szálláshelyhez hasonlító vendégházat, igaz mindkettőnek más neve volt. Bementem az egyikbe segítséget kérni, bár kicsit furának találtam a szitut, hogy az egyik szállásadótól kérdezem, hol található a közeli versenytársa. A hosteles hölgy alaposan rámeredt a Bookingos visszaigazoló papírunkra, majd a recepcióhoz terelt minket becsekkolni.
-       Köszönjük, már van foglalásunk… ez lenne az. Tudna segíteni, hol találjuk ezt a helyet?” – lengettem a foglalásos papírt.
-       Ó, ezek mi vagyunk.” – felelte a hölgy egy enyhe félmosolyt megeresztve.
Miután becsekkoltunk, feledtetve az idejutás körüli mizériát, a tulajdonos csajszi meghívott minket egy csésze teára, amit egészen szertartásos módon készített elő.
Ezt követően lepakoltunk a szobánkban, majd elindultunk felfedezni az óvárost, melynek déli kapuja (南门) alig egy kőhajításra volt tőlünk, a főút túloldalán. Az itt lévő információs pultnál ugyan kértünk egy ingyenes térképet, melyen jelölve voltak a főbb látnivalók, ám annyira hangulatosnak találtunk az összes utcácskát, hogy pár száz méter után el is tettük a táska mélyére. Csak úgy lazán, minden különösebb cél nélkül sétálgattunk tovább, s élveztük a tradicionális stílusú, gazdagon díszített faházak alkotta autentikus óvárosi hangulatot. 
Gyakorlatilag minden második épületet lefotóztuk volna, olyan elképesztően néztek ki, pedig többségük egyszerű étterem, kézműves bolt vagy vendégház volt. Minden egyes kis girbegurba sikátor, átjáró egy újabb izgalmas szeletét tárta fel az óvárosnak. A látvánnyal egyszerűen nem lehetett be telni, csak kapkodtuk a fejünket (és a fényképezőgépünket), hogy minden olyan szegletét megörökíthessük, ami valamiért nagy hatással volt ránk.

Az óváros szíve felé haladva egyre több kézművesbolt, falatozó és étterem kapott helyet, míg a szálláshelyek többsége inkább a külső utcácskákban található.
Az egyik helyi süteményeket árusító helynél meg is torpantunk, mivel Andi tekintetéből azt szűrtem le, bármi is legyen az a friss, jó illatú, ropogós finomság, amit éppen kiraktak a bolt ablakába, azt bizony mi most ki fogjuk próbálni. A kerek, kis sült bucik valójában különféle virágszirmos tölteléket rejtettek magukban, s egyik finomabb volt, mint a másik. Andi különösen rácuppant ezekre a virágos sütikre (鲜花饼, xiānhuābǐng), melyek amúgy híres Jünnan tartománybéli specialitásnak számítanak.
Alaposan végigmustráltuk a boltok kínálatait, legyen szó valamilyen kézműves portékáról, festményekről, ruháról vagy egyéb csecsebecsékről. Az egyik legérdekesebb helynek a tradicionális eljárással készített papírokat, füzeteket, noteszokat árusító Dongba papírbolt bizonyult, ahol el is időztünk egy kicsit. A Lijiang környéki régióban élő Naxi népcsoport által használt, ősi Dongba papírkészítési eljárás közel 1800 éves hagyományokra tekint vissza. Andi teljes ámulattal nézegette az egyes köteteket, szagolgatta a friss, tiszta, vastag papír lapjait, s lelkiekben már elképzelte, ahogy a következő naplójának majd egy ilyen füzetkét tölt meg emlékeivel. Ki is néztük az egyik könyvecskét, melynek borítójára egy eredeti levél volt préselve, de egyelőre még nem vettük meg, hátha látunk még máshol is hasonlót, vagy akár szebbet it. Mindenesetre megjelöltük a bolt helyét a telefonos térképen, s megérdeklődtük a holnapi nyitvatartási idejüket, hogy mindenképpen visszataláljunk még időben ide.
Ahogy andalogtunk tovább, egyik ámulatból estünk a másikba, ahogy a virágok ezreivel feldíszített terecskék és hangulatos kanálisok mellett haladtunk el. Mintha presztízskérdést csináltak volna a helyiek abból, hogy a legutolsó kis négyzetcentimétert is virággal kell kitölteni – mindenesetre sikerült! És az egy dolog, hogy az óváros minden szegletét virággal halmozták el, egy külön locsolóbrigád folyamatosan járja az utcákat egy vizestömővel és öntözi őket. 
A virág mellett van egy másik tényező, mely szokatlanul magas koncentrációban van itt jelen – a kínai zászló. Nem vicc, akármilyen keskeny kis utcáról is van szó, abban biztosak lehetünk, hogy mindkét oldalon, nagyjából méterenként egy vörös nemzeti lobogó van kihelyezve, hogy az ember egy pillanatra se felejtse el, melyik országban is jár valójában. 
Ha esetleg önmagában a zászlók elképesztő mennyiségén nem akadnánk fenn, az már végképp megfelelő kontextusba helyezi a dolgot, hogy külön zászlókihajtogató brigádot is foglalkoztatnak, akiknek az a nemes feladat jutott, hogy egy hosszú rúddal járva az utcákat visszaforgassák a szél által felcsavarodott lobogókat, hogy azok megfelelően mutassanak, s szépen lebeghessenek. 
Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy Lijiangban a virágboltosoknak és a (kínai) zászlókészítő manufaktúrának mehet a legjobban a szekér. Lehet, hogy pályát választott az a szegény nénike is, aki kis pohárnyi lekváros rizssütit árult (5 jüanért darabját), úgyhogy megesett rajta a szívünk (és nem mellesleg a sütit is megkívántuk), s vettünk tőle egy adagot. Ahh, rossz volt, mint a bűn! Ízetlen, tömör tészta volt az egész, három falat után a következő kukában végezte.
Elbattyogtunk a Lijiangot 500 éven át kormányzó Mu család egykori rezidenciájáig, melynek bejáratát egy négy oroszlán által őrzött fehérmárvány kapu jelzi. Mivel már csak alig 20 perc maradt zárásig, inkább másnapra halasztottuk a bejárását, s inkább folytattuk a sétát. 
Innen nem messze kikeveredtünk az óváros szívének tartott Sifangjiére (四方, Sìfāng jiē), mely régen piactérként is szolgált. A négyszögletű tér nyugati oldalát a jellegzetes Kegong Fang torony határolja, mely a Naxi népcsoport védőszentjének, Sanduónak szentelt ünnepségek központja szokott lenni. 
Körbenéztünk a nyüzsgő téren, majd követve a jó illatokat kipróbáltunk néhány helyi finomságot, többek között vastag, sült, enyhén csípős baba lepényt (粑粑, Bābā), amit krumpliból készítenek (nem gyerekből), a koreai Gyeongju bread-re hasonlító, édes vörösbabpasztával töltött, kockaalakú sütikét, no és persze a virágsütik újabb és újabb verziót. 
Az ínyenc gourmet vonalat képviselők persze nyugodtan választhatják az olajban kisütött szöcskét, pácolt lárvát és a pirított hernyót, de nekünk már sült rovarszekció látványától is majd’ felfordult a gyomrunk.
Ahogy kezdett besötétedni, egyre másra gyúltak fel az egyes épületeket díszítő hangulatvilágítások, lampionok, még hangulatossá téve a nyüzsgő óvárosi utcácskákat és a kanálisokat. 
Egy ideig nézegettük még a kézműves boltok kirakatait, de a vacsoraidő beköszöntével már egyre inkább csak kajakínálat tűnt érdekesnek. Az étteremválasztáshoz ezúttal a Lonley Planet által ajánlott listát böngésztük végig, melyből végül a tradicionális Naxi ételeket kínáló A Ma Yi Naxi Snack (阿妈意纳西饭食院,Āmāyì nàxī fànshíyuàn) lett a befutó. 
Bár a könyves ajánló ellenére nem volt angol nyelvű menüjük, a szerény kínai tudásom, illetve a guszta ételképek alapján egész jó kis menüt rendeltünk ki magunknak. Kértünk előétel gyanánt szójaszószos, mogyorós rizstésztát (鸡豆凉粉, Jīdòu liángfěn), gombás-paprikás egytálételt (香锅山珍宝, Xiāngguō shān zhēnbǎo), stílusosan fémlapáton felszolgált gombás marhahúst (云腿牛肝菌, Yún tuǐ niú gān jùn) rizzsel, egy üveg helyi Son Gha (松嘎, Sōng gā) sör kíséretében. Desszert gyanánt pedig kipróbáltuk a bambuszba töltött, ragacsos, édes rizst (竹筒饭, Zhútǒng fàn). 
Mindegyik fogás rendkívül finom és ízletes volt, egy utolsó morzsát sem hagytunk a tányérunkon.  Elégedetten és jóllakottan indulhattunk vissza a szállásra.


12. nap – Lijiang (2019. október 27.)

Kész felüdülésként éltük meg a reggel 8:10-es kelést, melyre az egymást követő korahajnali ébresztők, katonás készülődések, majd vonatállomásra, reptérre rohanások közepette akkora szükségünk volt, mint az afrikai éhezőnek egy falat kenyérre.
A mai napot is elég pihentetőre terveztük, egyedül a holnap reggeli vonatjegyek beszerzésének kérdése adott okot különösebb izgalomra. Balszerencsénkre a vasútállomás a város külső peremének legszélén, mindentől messze található, ahova gyalogosan gyakorlatilag képtelenség kibumlizni. A szállástól számított bő 8 kilométeres távra a taxi mellett a filléres költséget jelentő helyi buszjáratokat (#4 / #18) is igénybe vehettük volna, bár a menetrendi gyakorisággal kapcsolatban nem voltak eget rengető elvárásaim. A szállásunktól alig egy kilométernyire jelezte a GPS a legközelebbi buszmegállót, úgyhogy első körben elindultunk arrafelé. Ahogy baktattunk a főút mentén, a telefonom offline térképét bámulva észrevettem egy másik vonatjegy-értékesítő pontot is alig 300 méternyire a korábban kinézett buszmegállótól.
Gondoltuk, adunk neki egy esélyt, mivel alig 5-10 perces kitérőnek ígérkezett. Első látásra azt hittük rossz helyen járunk, mivel egy barátságtalan, komor kínai kormányépületet találtunk a megadott cím alatt. Kicsit megszeppenve léptünk be a hatalmas beltéri csarnokba, mely hűen tükrözte a 60-70-es évek szocialista közhivatalok retró hangulatát, a kétméteres vöröscsillagos, sarlókalapácsos kínai címerrel, a valószínűtlenül nagy bőrfotelokkal, s a szigorú tekintetű, egyenruhás hivatalnokhölgyekkel. Ezt az összképet elnézve magam sem gondoltam volna, de ez a hivatali középület valóban kihelyezett vonatjegy-értékesítőpontként is szolgált.
Első körben a két hosszú pult közül a jobb oldalinál ülő néninél próbálkoztunk, aki a vonatjegy hallatán már csuklóból irányított is át a baloldali kolléganőjéhez, aki végignézve rajtunk (külföldiek, hátizsákos turisták, jaj, ne!) már szerintem előre a fejét fogta, hogyan kell majd megértetnie magát velünk. Valószínűleg óriási kő esett le a szívéről, amikor megszólaltam kínaiul, amire ezúttal kifejezetten nagy szükség is volt, nemcsak a vonat- és az jegykategória kiválasztásánál, hanem, hogy segítsek értelmezni az útlevelünkben lévő főbb adatokat. A legnagyobb zavart az erőben a vezetéknév-keresztnév sorrendje okozta, amit elég nehezen tudtam vele megértetni. Ez már csak azért is bizarr, mivel a kínaiaknál is ugyanaz a sorrend, mint nálunk. Referenciaként már mutattunk mindent, korábbi vonatjegyet (arra is ráírják a nevet), repülőjárat beszállókártyáját, mire nagy nehezen sikerült megértetni, melyik nevünk jön előbb.
Miután nagy nehezen letudtuk a nevekkel kapcsolatos mizériát, újabb fogas kérdést szegezett nekünk – melyik kunmingi állomásra szeretnénk menni? Öö, van több is? Bevallom, ennek nem igazán néztem utána, így jobb híján maradtunk a sima Kunmingnál. Nagy nehezen sikerült lefoglalni a helyeinket, bár fejenként 5-5 CNY extra díjat felszámoltak a jegyek (216 CNY/fő) mellé, mivel nem az állomáson szereztük be a tiketteket. Kaptunk egy nyugtát, majd visszanyújtva az útleveleinket közölte a hölgy, hogy ezzel meg is volnánk – az útleveleink lesznek majd egyben a vonatjegyeink is.
Kétszer is visszakérdeztem, hogy jól értem-e, főleg annak tudatában, hogy az állomások bejáratainál csak úgy lehet átjutni a biztonsági ellenőrzésen, ha a nagyjából 5x8 centis kis kék vonatjegyeket bedugjuk a leolvasókapuba, ami elnyeli az egészet, majd a kapunyitást követően a túloldalon adja vissza. Hogy ezt a manővert, hogyan játsszuk el majd a böhömnagy útlevéllel, elképzelni sem tudtam.

A sikeres jegyvásárlást követően megkönnyebbülten indultunk vissza az városközpontba. Megspóroltunk egy csomó időt ezzel a körrel, amit így az óváros maradék részének felfedezésére fordíthattunk. Mielőtt belevetettük volna magunkat a nézelődésbe, betértünk az egyik kisboltba vizet venni. A pénztáros pultnál egy 8-9 év körüli kislányt találtunk, aki a matekházija fölé görnyedve törte a fejét a megoldáson. Egykedvűen kiszámolta a visszajárót, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszatért az egyenleteihez.
Innen már egyenesen az óváros felé vettük az irányt. Ezúttal a nyugati oldalról közelítettük meg, így teljesen új részeket is bejárhattunk. Szétnéztünk például a helyi kistermelői piacon, ahol az árusok lelkesen ajánlgatták portékáikat a friss zöldség- és gyümölcskupacok mögül. 
Lopva készítettem róluk egy-egy képet, majd a különböző szárított gombákat, gyökereket, aszalványokat és fűszereket árusító standokat nézegettük végig. 
Reggeli gyanánt vettünk néhány rózsasütit és egy csípős, fűszeres szósszal megkent tojásos, hagymás lepényt, majd a Mu család rezidenciája (木府, Mù fǔ) felé kanyarodtunk. A több mint 100 épületből álló palotakomplexum volt Lijiangot és környékét közel 500 éven át kormányzó Mu család otthona, s egyben politikai központja, mely három császári dinasztia alatt is fenn tudta tartani a hatalmát. Sokan a pekingi Tiltott város kicsinyített másaként hivatkoznak a Mu rezidenciára, s ennek megfelelően az egyik legfontosabb látnivalónak számít a városban.
Kifizettük a belépőt (40 CNY/fő), majd szépen sorjában végigjártuk az egész palotakomplexumot, mely szépen elkülöníthető kormányzati és privát részlegre. Az előbbi a gazdagon díszített Yishi fogadócsarnokkal (议事厅, Yìshì tīng) indul, ahol a hivatali és kormányzati tevékenységek oroszlánrészét intézték. 
Megcsodáltuk a trónteremnek is beillő csarnok csodálatos, sárkánymintás mennyezeti díszét, majd megkerültük az épületet, mely mögött a többszintes Tízezer könyv tornya (万卷楼, Wàn juǎn lóu) magasodik. 
Az impozáns, kétemeletes épület egykor könyvtárként funkcionált, míg az első emeletén a család privátiskolája működött. A világ minden tájáról szereztek ide híres köteteket, kifejezetten a művészet terjesztése céljából, amit rendkívül szimpatikusnak találtunk. 
Felmásztunk a legfelső emeletre, ahonnan szuper rálátás nyílt a fő csarnokra, majd torony mögött helyet kapott Hufa palotát (护法殿, Hùfǎ diàn) kerestük fel, ahol a Mu család vezetője főleg családi ügyekben döntött. A Naxi népcsoportban alapból rendkívül mélyen gyökerezik a családi oktatás kérdése, mely az ember és természet harmóniáján és az etikus, szabálykövető élet hirdetésén alapul. 
Végül pedig a palotakomplexum végében, az Oroszlán-hegy lábánál lévő Jáde-kertben tettünk egy sétát, mely középpontjában az a Yuyin épület (玉音楼, Yùyīn lóu) állt  ahol a Mu család feje kihirdette a birodalmi rendeleteket, illetve zenei és táncpartikat tartott. A kétszintes pavilon szerkezeti megjelenésében öt felszálló főnixmadarat akart szimbolizálni. 
Ahogy megkerültünk az épületet, Andi kinézett magának egy hangulatos kis pagodát a domboldalban, ahol megpihenhettünk egy kicsit, élvezve közben a palotakomplexumra nyíló csodás kilátást. Különleges pillanat volt, olyan, amikor érdemes tényleg megállni egy percre, s kiélvezni a látottakat.  
Ezt követően felmásztunk a domboldalba épült Sanqing palotához (三清殿, Sānqīngdiàn), ahol egykoron a Mu család feje a taoista szertartásokat végezte el. Az épület tornácáról lebilincselően szép kilátás nyílt az óvárosra, mely régies háztetők egész erdejéből állt. 

Ezt a panorámát is lehetett tovább fokozni, miután felsétáltunk az Oroszlán-hegy (狮子山, Shīzi shān) kilátóteraszára, ahonnan nemcsak az alant elterülő óvárost, hanem egész Lijiangot körülvevő hegyeket is be lehetett látni. 
A Mu rezidencia felől érkezve fejenként 35 jüanos belépőt kellett ugyan váltani, de ezért cserébe a hangulatos Oroszlán-hegyi parkot, s a közepén magasodó Wanggu-tornyot (万古楼, Wàngǔ lóu) is meg lehet tekinteni. 
Ezt az ötemeletes, 33 méter magas tornyot az 1996. februári földrengés emlékére emelték, mely romba döntötte Lijiang legnagyobb részét. A torony gazdag díszítése hemzseg a szimbolizmustól. A bejárat fölött a Naxi népcsoport által használt, hagyományos Dongba képírással írt szöveg köszönti a látogatót. 2300 rajz és festmény a régió 23 békésen együtt élő csoportját szimbolizálja, míg a 9999+1 darab sárkányfaragvány a világban honoló jólétet testesíti meg.    
Felmásztunk a torony legfelső emeletére, ahonnan újfent páratlan panorámában lehetett részünk. Érdekes volt látni a látni a város régi és új része közötti markáns választóvonalat – hol érnek véget a tradicionális faházak szürkés tetőcserepei, s hol kezdődik a jellegtelen, modern épületek végeláthatatlan tengere.  
Ezt követően andalogtunk egy kicsit a torony mögött elterülő, színpompás virágágyásokban gazdag parkban, majd elindultunk lefelé a domboldalban vissza az óvárosba. A lejtőn vezető kis erdei ösvény egy rövid szakaszán lugasszerűen felaggatott kívánságcsengőkkel volt feldíszítve, melyek lágyan csilingeltek a könnyed őszi szellőben. Andinak nagyon megtetszettek ezek a kis vidám harangok, de hosszas hezitálás után arra jutott, mégsem vesz magának egyet emlékbe. Míg ő a harangvétel kérdésén őrlődött, én lopva gyűjtöttem némi lijiangi földet, majd letrappoltunk az óvárosba vezető lépcsősoron.
Lefelé menetben kinéztünk magunknak egy szuper kilátóterasszal rendelkező kávézót, ahol gondoltuk – egyszer élünk alapon – megengedünk magunknak egy kis luxust, s beülünk egy csésze kávéra. Ahogy a pincér a helyünkre kísért minket, azon morfondíroztam, hogy mennyi lehet a kiemelt helyszín miatti felár, amikor aztán kézhez kapva az itallapot, majd’ hátra hőköltem döbbenetemben. Egy csésze eszpresszót potom 128 jüanért (5500 Ft!) vesztegettek, ami kimerítette a pofátlan lehúzás teljes fogalomtárát. Kedvesen megérdeklődtem a pincértől, hogy ez az ár egy csészére vagy egy egész kancsóra vonatkozik, mire az csak elvigyorodott, majd hozzátette, hogy ha a kávét esetleg drágának találjuk, kérhetünk 45 jüanért (1950 Ft) teát is – csészében. Ezen a ponton Andira néztem, de ez már neki is sok volt. Ezzel a lendülettel álltunk is fel, és elhúztuk a csíkot.
Ha már az idillinek ígérkező kávés intermezzo dugába dőlt, pár saroknyira onnan egy adag frissen sült, fűszeres tofuval vigasztalódtunk, majd visszaorientálódtunk a főtérként funkcionáló Sifangjiére. 
Az itt lévő turistainformációs bódénál megváltottuk a névre szóló „óvárosmegőrzési hozzájáruló jegyet” (fejenként 50 CNY), melynek birtokában több környező látványosság is ingyenesen felkereshető.
Ezt követően a keleti végében hagytuk el a teret, majd átkeltünk az óváros legnagyobb és legismertebb kőhídján, a virágokkal befuttatott Daishi hídon (大石桥, Dàshí qiáo). Itt újfent elkapták Andit egy-egy közös fotó erejéig, aki – egy jó celebhez méltóan – újból és újból mosolyogva állt a „rajongók” rendelkezésére. 
Ezt követően a virágoktól roskadó, kis kanális menti utcácskákon sétáltunk tovább, melyek közül talán a Mishi Xiangot (密士巷, Mìshì xiàng) találtuk a leghangulatosabbnak.
Pár száz méter után végül kijutottunk az óváros északi felén lévő kijárathoz, melyet a város egyik jelképének számító, hatalmas, kétkerekű vízimalom (大水车) jelez. Bár a jelenlegi kerekek kissé mesterkélt utánzat benyomását keltik, mégis valahol tetszett nekem az általuk képviselt szimbolika.
Innen haladtunk tovább egyenesen a Jáde folyó (玉河, Yùhé) mentén, egészen a festői szépségű Feketesárkány-tó Park (黑龙潭, Hēilóngtán) bejáratáig. Szerencsére az óvárosmegőrzési hozzájáruló jegy felmutatásával nem kellett kifizetnünk a 80 CNY belépő, úgyhogy rövid úton megtérült ez a befektetés. Így vagy úgy, de ide mindenképpen el kellett jönnünk. Emlékszem, amikor még hónapokkal korábban egyik reggel Andi mutatta a Youtube-on talált videót Lijiangról – ez a kép maradt meg bennem a leginkább! A csodálatos őszi színekbe öltözött táj, csillogó vízű tavacskával, közepén egy „úszó” pagodával, díszesen faragott fehérmárvány hidacskával, míg a háttérben a felhők mögül elő-előbukkannak az 5596 méter magas Jádesárkány-hegy (玉龙雪山, Yùlóng Xuěshān) csipkés, hófödte hegycsúcsai.
Bár háttérben meghúzódó, emblematikus hegycsúcs ekkor még vastag felhőrétegbe burkolózott, ez semmit sem vont le a hely páratlan szépségéből. Itt mindenképpen akartunk egy közös képet készíteni magukról, viszont alkalmas letámasztó hely híján az egyik lámpaoszlopra kellett felcsavarnom fel a Gorillapodot. Két idősebb kínai néninek különösen tetszett a mutatvány, ahogy felapplikálom a göcsörtös kameraállványt a póznára, majd iszkolok vissza Andihoz, míg pittyeg az időzítő. Még külön szóltak is a többi bámészkodó nyugdíjasnak, hogy véletlenül se totyogjanak bele a képbe. 
Pár szót még el is beszélgettem velünk, nagyon lelkesek lettek, hogy tudok kínaiul. Megdicsértek minket, hogy milyen szép pár vagyunk, kiemelve, hogy szerencsés lehetek, amiért ilyen szép barátnőm van. Készítettünk velük is négyesben egy szelfit, majd elindultunk körbesétálni a tavat.   
Átkeltünk az elefántos és gülüszemű oroszlános faragásokkal díszített, homorú márványhídon, majd a vízre épült emeletes pavilonhoz siettünk át, melyet egy keskeny átjáró köt össze a tóparttal. Itt egy müzliszelet elmajszolásának idejéig megpihentünk egy kicsit. 
Ezt követően bekukkantottunk a közelben lévő Öt főnix templomba, majd a tópart mentén haladva megkerestük azt az erdei ösvényt, mely a park fölé magasodó domb tetejére vezet fel. Furcsa módon a túraútvonal kezdeténél regisztrálnunk kellett magunkat egy bácsinál, aki csak akkor engedett fel, ha aláírtad a lepedő méretű lapokból álló könyvet. Azt magyarázta, hogy biztonsági okból van erre szükség, hogy tudják hányan ragadtak fent sötétedés után, amikor már lezárnák a parkot. Aláfirkantottam a nevemet, útlevélszámomat, mellé kanyarítottam, hogy „két fő”, majd elindultunk a hegyoldalban felfelé.
Elsőre nem tűnt túl magasnak a domb, nagyjából egy Gellért-hegy szintű túrára számítottam, de amikor már bő félórája meneteltünk a domboldalban kialakított lépcsőkön, és még sehol nem látszott az út vége, kezdtem átértékelni a helyzetet. Már gyakorlatilag minden lépcsőfordulóban megálltunk pihenni, miközben dőlt rólunk a víz és fújtattunk, mint a túlhajtott igáslovak, úgyhogy megkérdeztem az első szembejövőt, hogy ugyan mennyi idő még feljutni a csúcsra.
-       二十分钟!” – felelte, majd mosolyogva, könnyed léptekkel szökkent tovább lefelé.
-       Ársöfendzsong? Az mit jelent?” – kérdezte lihegve Andi, remélve, hogy majd nagy vidáman közlöm, hogy gyakorlatilag már ott is vagyunk.
-       20 perc. Még…20 perc.”
No, jó, 20 perc nem a világ, nem lehetünk ennyire puhányok, már közel vagyunk! Azért ellenőrzésképpen meginterjúvoltam a következő nénit is, akivel öt perccel később futottunk össze. Ő már félórát emlegetett, de szerinte 20 perc alatt is megjárhatjuk, ha sietünk.
-       Ársöfendzsong! Megint hallottam, hogy ársöfendzsong! Ő is 20 percet mondott?!” – kérdezte megfáradtan Andi.
-       „20 perc, ha sietünk. 30, ha nem.” – válaszoltam kissé lelombozva.
Meneteltünk tovább a végeláthatatlan hegyoldalban, százszorosan elátkozva a kósza ötletet, hogy kiránduljunk fel erre a nyomorult dombtetőre. Ez nem is domb, bakker, ez egy Mount Everest, ami úgy nő tovább, ahogy mászunk fel rajta! Csakis ez lehet a probléma!
Bő negyedórával később megálltunk pihenni egy pavilonnál, amikor egy apuka érkezett a kisfiával a másik irányból. Megszólítottam őket, arra gondolva, ha 20 percet mondanak, akkor most azonnal visszafordulok.
-       Ó, nincs már messze. Talán 20 percnyi sétára lehet…”
Tolmácsolásra már semmi szükség sem volt, Andival, ahogy egymásra néztük, kitört belőlünk a röhögés. Ezzel a lendülettel vissza is fordultunk. Büszkén vállaljuk, legyőzött minket a hegy!
Lefelé sokkal kellemesebb volt a mehet, szinte csak úgy faltuk métereket! Féltávnál összetalálkoztunk egy kimerülten fújtató európai párral, akik rögtön nekünk szegezték a kérdést:
-       Milyen messze van még a teteje?”
-       Messze, még nagyon messze…” – gondoltuk Andival.
Támogatóan megosztottuk velük a húszperces támpontokat, amiket kaptunk, és hogy melyik pavilonnál untuk meg a témát, majd útjukra bocsátottuk őket. Nem tűntek sokkal lelkesebbnek, annyi szent.

Leérve a tóhoz, megálltunk még fotózni a megunhatatlan látképet. Időközben a Jádesárkány-hegy hófödte hegycsúcsai is elbújtak a felhő szorításából, amivel végképp teljessé vált ez a festői tájkép. 
Úton visszafelé az óvárosba betértünk az egyik teaboltba, mivel már másfél napja szemeztünk ezekkel a jellegzetes, száraz, préselt teakorongokkal, s inkább itt kint vegyünk valamint, mint bent a turistákkal telezsúfolt kis utcákon. A paletta mind árban, mind fajtában és minőségben sokkal szélesebbnek bizonyult, mint azt gondoltuk volna. A boltos ajánlott teát 25 és 155 jüanért is, mi végül megállapodtunk az aranyközépútnak tekinthető 50 jüanos verziónál.

Visszakeveredve az óváros szívébe, már csak az esti vacsora helyszíne maradt a legnagyobb kérdés. A Lonely Planetből kinézett Tiantian Xian nevű helyet kerestük éppen, amikor elhaladtunk a csokis puffancsos pékség mellett, amit már korábban kinéztünk. Sajnos – csakúgy, mint korábban – ezúttal is félelmetesen hosszú sor kígyózott előtte, ami már csak azért is csigalassúsággal haladt, mivel a szerencsések, akik végre valahára sorra kerültek, gyakorlatilag zsákszámra vitték haza a muffinszerű bucikat, mintha a hétvégi nagybevásárlást bonyolították volna le éppen. Egy ideig mi is beálltunk a nyálcsorgatók sorába, majd engedve a korgó gyomrunk hívószavának, inkább folytattuk az étteremkeresést.

Bolyongtunk egy sort az útikönyv által jelzett cím előtt, majd inkább visszasiettünk az Andi által még tegnap kinézett helyre (Little Chef Private Kitchens, 小厨子私房菜, Xiǎo chúzi sīfángcài). Bár angol menüvel nem rendelkeztek, ráböktünk a szimpatikus ételképekre, s meg is voltunk a rendeléssel. Csomó ínycsiklandozó fogást kértünk ki, érkezett például pillecukor állagú sült tofu, egy rotyogó tálnyi sertéshúsos hot pot chilipaprikával, hagymával, gombával és uborkával, valamint egy elsőre makaróni tésztának nézett vékony gombás étek is. Mindezt újfent helyi sörökkel öblítettük le. 
A fejedelmi lakomát követően már csak egy dolog maradt hátra – vissza akartunk térni abban a Dongba papírboltba, ahol Andi kinézte korábban magának a tradicionális eljárással készített kis noteszt.
Miután kiválasztotta a könyvecskét, a boltos hölgy felajánlotta, hogy kérhetünk bele a Dongba képírással egy kis szöveget. Mutattak néhány sémát, amiből mi egybehangzóan rámutattunk a nekünk legjobban tetszőre – „Család, egészség, boldogság”. Ámulva néztük, ahogy a Dongba kalligráfus művész csodaszépen megkanyarította a képjeleket, majd mellényomta a saját vörös pecsétjét. Ez egy örök emlék lesz, amit a saját kiscsaládunk történeteivel tölthetünk majd meg…
A hazafelé vezető úton vettünk még az otthoniaknak előrecsomagolt virágsütit, majd maguk mögött hagyva az óváros forgatagát, visszatértünk a szállásra. 


13. nap – Kunming (2019. október 28.)

Új nap, új úti cél, ami viszont állandó: a korai kelés. Ezúttal hajnali fél 7-re húztuk az ébresztőnket, de félórával később már indulásra készen, összepakolva cuccoltunk le a recepcióhoz, ahol nyugtalanítóan nagy csönd és sötétség fogadott minket. Egy lélek sem volt még itt, ráadásul a bejárati ajtót is leláncolták. A pulton nem láttunk semmilyen csengőt, úgyhogy fennhangon kiáltoztunk egy sort, hátha a személyzetből valaki meghallja, és a segítségünkre jön. A rikoltozásunk senkit sem hatott meg annyira, hogy előmerészkedjen, ezért a biztonság kedvéért végigkopogtattuk a földszinti szobák egy részét. Mivel senki sem dugta elő az orrát, jobb híján, kiszolgáltuk magunkat. Fogtuk a recepciós asztalán hagyott kulcscsomót, majd belepróbálgattuk őket a láncot rögzítő lakatba. Pakk…harmadikra nyílt zár, mi pedig kijutottunk az utcára. No, ennyit a Booking-on hirdetett 24 órás recepciós szolgálatról…
A sarki kis kifőzdéknél vettünk az egyik nénitől két adagnyi gombócot reggelire, a szomszédos boltban beszereztünk némi ásványvizet, majd átkeltünk a főút túloldalára fogni egy taxit.
Újfent egy idősebb hölgy sofőrt kaptunk. Nem gondoltam volna, hogy ekkora dugóba futunk majd bele Lijiangban, de a reggeli csúcsforgalom sajnos minden képzeletet felülmúlt. Percekig csak álltunk, csigalassúsággal „szeltük” a centimétereket. A nénin nem múlott semmi. Ahol jobban összetömörültek a kocsik, kinyúlt az ablakon, behajtotta a bal oldali visszapillantóját, s úgy próbált előrefurakodni a többi kocsi között. A 8 kilométeres utat a vasútállomásig (丽江站) bő félórában telt megtenni, de szerencsére így is bőven maradt elég időnk. 
A bejárathoz érve előtúrtuk az útleveleinket és a jegyvételhez kapott nyugtát, s feszülten figyeltük, hogy a többi útlevelet szorongató utas merre tart. A hagyományos jegyellenőrzős ellenőrzőkapuk mellett valóban volt 1-2 külön sor, ahol az útleveles utasok léphettek be, úgyhogy pillanatok alatt átjutottunk mi is.

Az állomásépületben borzasztó hideg volt, s akárhova ült az ember, valahonnan mindig süvített a huzat. Andinak beszereztünk egy napindító (dobozos) kávét, majd elnyammogtuk a gombócokat.
A vonatunk (D8778) pontban 8:53-kor indult, de 20 perccel korábban már megnyitották a beszállókapukat. 
Miután viharos gyorsasággal elfoglalta mindenki a helyét, záródtak az ajtók, s már süvítettünk is Jünnan tartomány fővárosa, Kunming (昆明, Kūnmíng) felé. Gyönyörködtünk egy sort a régió egyik legszebb tava, az Er Hai (洱海, Ěrhǎi), magyarul a Fül-tó körüli látképen, ami egy pillanatra a Balatont juttatta az eszembe. 
Ahogy magunk mögött hagytuk a hangulatos tóvidéket, sokkal egyhangúbb táj következett. A bő kétórás vonatút hátralévő része már viszonylag eseménytelenül telt, s menetrend szerint déli 12 után 5 perccel siklottunk be a kunmingi vasútállomásra (昆明站).
Ahogy kiszállva a peronra megláttam a Kunming táblát, érdekes érzés fogott el. Pár kivételtől eltekintve, a legtöbb helyet, ahol eddig jártam nem tudnék valamilyen módon egy adott személyhez kötni. Vannak azonban városok, melyeknél egyértelmű a kapcsolat. Kunming is ilyen. Szerintem, amíg élek, Kunmingról mindig az egyik kedves kínai barátom, Haiya fog eszembe jutni, akivel még 2012 őszén ismerkedtem meg, nem sokkal azután, hogy CEU-s mesterképzés révén Budapestre költözött. Rendkívül élveztem a társaságát, igazi életvidám csajszi, okos és kiváló humorérzékkel rendelkezik. Eleinte egész sokat lógtunk együtt, elkirándultunk együtt Szentendrére, ahol a főtéren belefutottunk egy flashmobot filmező tévés stábba, akik meg is interjúvoltak minket. Ahogy Haiya egyre jobban beilleszkedett a pesti egyetemi életbe, mi is egyre kevesebbet futottunk össze, majd a svédországi féléve miatt már egyre ritkábban kommunikáltunk. Miután végzett az egyetemen, francia párjával (későbbi férjével), Vincenttel előbb Franciaországba, majd később ide, Kunmingba költöztek, s a saját kis családi (francia) pékségüket irányítják. Hiába teltek el évek ugyan évek, mióta utoljára találkoztunk, még mindig kedves jóbarátomként gondolok rá, akiről azért jó lenne időnként tudni, hogy jól van. Reméltem, hogy akár egy rövid időre összefuthatunk velük Andival itt Kunmingba, de balszerencsénkre sikerült azt a kéthetes periódust kifogni, amikor éppen Franciaországban vannak.
Ettől független rendkívül izgalmasnak találtam a gondolatot, hogy eljutottam Kunmingba, amiről Haiya annyit mesélt. Az „Örök tavasz városának” nevezett, 6,6 millió lakost számláló tartományi metropolisz 1892 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik. Kilépve a pályaudvar épületéből szintén merőben más kép fogadott minket. Az utcai árusok például csomó helyen héjában sült krumplit kínáltak, amit eddig Kínában még sehol sem láttam. De a többi harapnivaló, gyökér, fűszer is más képet festett, mint ami eddig láttunk. Az hamar kiderült, hogy rossz kijáraton jöttünk ki, így a messzebb lévő metróállomáshoz indulunk el, mint szerettük volna.

A hasonló méretű nagyvárosokhoz képest Kunming meglehetősen szerény kiterjedésű metróhálózattal rendelkezik – egyelőre négy vonalat (#1, #2, #3, #6) adtak át, míg még további öt van építés alatt. Papírjegyek és műanyag tokenek helyett itt is a plasztikkártyás rendszer megy, melyek többségén a kamélia rózsaszín virága virít nagy boldogan. Beszereztük az előre megadott viszonylatra szóló kártyáinkat, majd a South Ring Road (环城南) megállónál felszálltunk a #2 (kék) vonalra. Két megállót követően a Dongfeng Square-nél (东风广场) átszálltunk a ciklámen színű #3-as metróra, melyen négy megállót utaztunk a Liangjiahe (梁家河) állomásig, ahonnan még egy jó 20-25 perces séta várt ránk a hostelig.
Ez így – hátunkon az összes cuccunkkal – meglehetősen fárasztónak bizonyult a szikrázó napsütésben, de nagy nehezen elvánszorogtunk az térképen jelzett helyig, mely első látásra egy elég szerény szomszédság közepén volt. A lepukkant épületeken semmi sem utalt arra, hogy itt egy hostel üzemelne, úgyhogy keringtünk egy sort, mire egyáltalán találtunk valakit, aki segíthet minket útbaigazítani. Az sarki kisbolt eladóját kérdeztük meg végül, aki elmagyarázta, hogy az egész háztömböt meg kell kerülnünk, de végül ennek köszönhetően sikerült célba érnünk.

A hostelünk (Mulan Guest House) elég megnyerőnek bizonyult az első benyomások alapján. Egyrészről egy angolul kiválóan beszélő, rendkívül segítőkész hölgy fogadott minket a recepciónál, aki egy-egy csésze üdvözlő teával készülve. Ezután el lettünk látva mindenféle közlekedési tudnivalóval, térképpel, majd felkísért a szobánkba, ahol egy cuki teázó sarok is ki volt alakítva, kerek ülő párnácskákkal. Épp azt ecsetelgettük Andival, hogy milyen hangulatos ez a kis rész, amikor a néni megjelent újra az ajtóban, kezében egy tálcával, rajta kis kancsó teával, két porceláncsészével, mini mandarinnal és pár falatnyi rágcsával. Rendkívül értékeltük ezt a kedves gesztust, amely tényleg apróság, de teljesen feldobta a hangulatunkat egy fárasztó nap után. Egy rövid pihenő keretében elszürcsöltük a teát, majd előkészülve a városnézéshez, lecuccoltunk a bejárat előtti teraszra, s kértünk Andinak egy vérnyomáskorrekciós kávét. Míg a capuccino kitartott, beszélgetésbe elegyedtünk egy francia párral, akik egy nagyjából egyévesre tervezett, közel-keleti és ázsiai körúton vannak. Az egy év munka, majd egy év utazási mintát tervezik követni, s mivel Párizsban mindketten a srác szüleinél laknak, gyalog járnak munkába, elég sok pénzt meg tudnak spórolni, amiből tudják a hosszú utakat finanszírozni. Mesélték, hogy franciaként nem is olyan egyszerű eljutni Kínába, mivel a vízumigénylés elég drága és körülményes. Ott kezdődik, hogy munkáltatói igazolást és bankszámlakivonatot is be kell mutatniuk a szokásos vízumkérelmi csomag mellé, míg a maga a vízum díja (270 €) is a többszöröse a magyarénak.    
Beszélgettünk velük egy kicsit, majd nyakunkba vettük a várost! Kibattyogtunk a közeli főúton lévő buszmegállóba, ahol felpattantunk a következő #4 számú járatra, mellyel a városközpont felé vettük az irányt. A telefonom térképén követtük, merre járunk, majd amikor az első adag látnivaló közelébe értünk, leszálltunk és gyalog folytattuk az utat.
Első körben a Tang dinasztia idejében épült, 13 emeletes Nyugati pagodát (西寺塔, Xī Sì Tǎ) kerestük fel, melyet a város legrégebbi épületeként szoktak emlegetni. A torony és a hozzá tartozó kis park és terecske mintha az idős nyugdíjas korosztály kedvelt szabadidős helyszíne lett volna, több tucatnyian használták ki a jó időt, a napsütést és a téren zajló néptáncbemutatót, hogy egy kis társas életet éljenek.
Ezt követően a Nyugati pagoda ikertestvérének számító Keleti pagodához (东寺, Dōng Sì Tǎ) battyogtunk át, melyet a hangulatos Sima utcácska (司马巷, Sīmǎ xiàng) köt össze. 
Közben elhaladtunk az erődítményhez hasonlító, masszív Jinri-torony mellett, mely egykor Kunming déli városkapujaként szolgált.  
A régies hangulatban újjáépített utcácska végében minden oldalról megörökítettük a Keleti pagodát, valamint az egyes emeleteken csücsülő kis Buddhákat, majd lekanyarodtunk balra, a Dong Si Jiére (东寺).
Pár száz méterrel később egy kis nyüzsgő food streetbe botlottunk, ahol érdeklődve meg is szemléltük az ottani kínálatot. Mindig olyan izgalmas dolgokat lehet látni ezeken az útszéli zöldséges-gyümölcsös standoknál, kifőzdéknél, falatozóknál. A legegzotikusabb portékának a bizarr kinézetű „Buddha keze citrom” bizonyult, mely úgy nézett ki, mintha kéttucatnyi, kövér, húsos ujjat csokorba kötöttünk volna.
Végül uzsonna gyanánt egy-egy kemence belső oldalára tapasztott, hagymás lepényt vettünk, amiket nem messze innen, a hangulatos Jinbi téren (金碧广场, Jīnbì guǎngchǎng) lecsüccsenve falatoztunk el. A tér fő látványosságának az egymással farkasszemet néző két díszes kínai kapu, a Jinma Biji árkádsor (金马碧鸡坊, Jīnmǎ bìjī fāng) számít, melyeket az ókori városközpont szívében emeltek. 
Az első látásra megegyezőnek tűnő kapuzatok közül a tér keleti felén lévőt az Aranyló-kapujának, míg a nyugatit a Jádekakas-kapujának hívják. (Utóbbit lehet Zöldcsirke-kapunak is fordítani, de az nem igazán adja át a hely emelkedett szellemiségét. Nem is tudom, miért?) 
Azontúl, hogy a két tradicionális kínai díszítéssel ékeskedő kapu meglehetősen érdekesen fest a modern, felhőkarcolókkal teli, nyüzsgő nagyváros közepén, egy egészen különleges jelenség is kötődik hozzájuk. Állítólag naplementekor van egy pillanat, amikor az egyik kapunak a lemenő nap által vetett árnyéka, és a másik kapunak a felkelő Hold által vetett árnyéka találkozik középen, aminek a helyiek különös jelentőséget biztosítanak. Mi ezt ekkor még nem is tudtuk, így csak önmagunk szépségéért csodáltunk meg őket, miközben elnyammogtuk a frissensült lepénykénket a tér szélén ücsörögve.
Mivel a közeli aluljárókat építkezés miatt lezárták, egy elég nagy kerülővel tudtunk csak átkelni a forgalmas Jinbi főúton, s folytatni a sétát tovább északi irányban. Hamarosan elértünk a hangulatosa kis sétálóutcára, a Jingxingjiére (景星街, Jǐngxīng jiē), melyen a madár- és virágpiacot jelezte a térkép. 
Néhány kósza madárkalitkás árust eltekintve eléggé úgy tűnt, hogy lekéstünk a mai piacról, úgyhogy azzal a lendülettel sétáltunk is tovább az egyik innen nyíló sétálóutcán (甬道街, Yǒngdào jiē), ahol egy érdekes életképnek lehettünk tanúi. Az egyik étterem fiatal menedzsere kivezényelte az összes alkalmazottját az utca közepére, ahol aztán egy emelvényre állva össznépi eligazítást tartott nekik, míg azok szoros vigyázzállásban itták a fiatal főnök minden szavát…
Az utca végén egy emlékműbe botlottunk, mely mögött a Japán-kínai Háborús Emlékcsarnok épülete húzódott meg. Megkerültük a háztömböt, majd a csarnok túloldalánál lévő Győzelem parkban leültünk egy kicsit pihenni. 
Innen kiindulva a bő másfél kilométerre lévő Yuantong buddhista templomot (圆通寺, Yuántōng Sì) céloztuk meg, mely a legnagyobb buddhista templomkomplexum egész Jünnan tartományban. Igencsak sietősre kellett fognunk a tempót, ha még a délután fél hatos záróra előtt be akartunk jutni. A katonás menetelés ellenére sem sikerült időben érkezni, már nem engedtek be az amúgy jórészt felújítás alatt lévő templom területére.
Innen szomorúan lebattyogtunk a közelben lévő, rendkívül hangulatos, lótusszal borított Zöld-tó Parkhoz (翠湖公园, Cuì Hú Gōngyuán), ahol andalogtunk egy sort a szigetecskékkel, hidacskákkal, földnyúlványokkal teletűzdelt parkban. 
A lemenő nap fényében sikerült néhány egészen művészi képet is lőni a tóparton üldögélő emberekről, mely révén úgy érzem sikerült átadnom a hely valódi hangulatát. 
Számtalan kis zegzugos pavilon, szigetecske, földnyelv került itt kialakításra, ahova el lehetett vonulni romantikázni, olvasni, vagy csak élvezni a szabadidőt. Az egyik pavilonban például maga a Ho Si Minh, a vietnámi nemzeti mozgalom és forradalom vezetője is megfordult egyszer. 
Szintén érdekes volt látni azt a többtucatnyi nyugdíjas korú nénit, bácsit, akik az egyik nagyobb placcon éppen szabadtéri táncokat mutattak be. Egész jó ritmusérzékük volt, s olyan lelkiismeretesen ropták a zenére, minden dicséret megilleti őket. 
Nem messze onnan bekukkantottunk a Lótusz templom belső kertjére, ahol meglepődve konstatáltuk, hogy a buddhista épületkomplexumot némileg jövedelmezőbb célokra hasznosítják, mintsem hogy vallási szentély legyen. Volt ott trendi ékszerbolt, ruhabolt, pénzváltó és kiülős kávézó is – némileg formabontó kép egy buddhista templomhoz képest.
Andival sétálgattunk tovább a parkban, s épp egy híd lábához érkeztünk, amikor egy rendkívül aranyos jelenet játszódott le. Egy kínai anyuka jött velünk szembe a nagyjából 3-4 éves kisfiával, aki amint meglátott engem, elkerekedtek a szemei, motyogott valamit, majd odarohant hozzám, megállt előttem, s kitárta a kis karjait, hogy véletlenül se mehessek tovább. Egyszerűen imádnivaló volt!  Anyuka persze mosolyogva rohant oda összeszedni a stoptáblának felcsapó csemetéjét, míg Andi mögöttem fetrengett a röhögéstől.

Ezután a közeli Jünnan Egyetem (云南大, Yúnnán Dàxué) kampuszának területén tettünk egy sétát, amit a mai napig nem értek, hogyan jutott az eszünkbe. 
Nem igazán bizonyult túl izginek a hely, s mivel ekkorra már leszállt az este is, jobbnak láttuk valami vacsorahely után nézni. Első körben felkerestük a Haiya által ajánlott egyik éttermet (Ying Jiang Dai Wei Yuan, 盈江傣味园), mely innen alig pár száz méterre volt. Sajnos a csípős, savanyú Dai fogásokat nem volt alkalmunk itt kipróbálni, mivel a helyet lelakatolva találtuk.
Sétálgattunk még egy sort, de elég kevés másik étterem jött szembe, és azok is válogatás nélkül más árszínvonalat képviseltek, mint amit mi kerestünk volna, így végül elbaktattunk a #95 busz legközelebbi megállójáig, hogy hátha a hostel környékén, a külsőbb kerületekben találunk valami jót.
Csomót dekkoltunk a megállóban, míg végre befutott az a nyavalyás busz, majd miután visszakeveredtünk a szállás közelébe még bolyongtunk egy sort, mire sikerült egy vállalható kajáldát találni. Egy pultnál kellett rendelnünk, ahol különféle alapokhoz lehetett összeválogatni a kiegészítőket. A gond csak az volt, hogy senki sem beszélt egy kukkot sem angolul, ételképek sem álltak rendelkezésre, a bamba pultos srác pedig semmit sem értett a kínai beszédemből, hanem csak üres tekintettel bámult rám. Egy idő után meguntuk a szenvedést, s otthagytuk őket.
Ezután beültünk a szomszédos étterembe, ahol szintén full-kínai menüt kaptunk, a pincér csajszi pedig barátságtalannak bizonyult, úgyhogy rövid úton innen is menekülőre fogtuk. 
A harmadik étterem, ahova betértünk egy elég szerény kis kajálda volt, de legalább itt képek (és egyszerű magyarázat) alapján végre tudtunk rendelni, mint később kiderült, egy egészen várakozáson felüli kaját. Andival eleinte az a minimális elvárást fogalmaztuk meg, hogy csillapítsuk az éhségünket és lehetőleg ne kapjunk vérhast ezen a helyen, amely első látásra biztosan elhasalna egy ÁNTSZ auditon. Mint kiderült, sikerült a messze legjobb ár-érték arányú vacsorát választanunk az egész út során – kettőnk kajájáért összesen 22 jüant (940 Ft!) fizettünk, miközben egy isteni jót ettünk. Mindketten levest kértünk, ám míg Andiét babbal, gombával, babcsírával, rizstésztával, fafülgombával és krumplival készítették, az enyém alapvetően marhahúsos tésztaleves volt egy marék újhagymával megszórva. Már nagyban kanalaztunk a forró lét, amikor kíváncsiságból elkezdtem kibetűzni az egyes fogások nevének karaktereit.
-       Nahát…a tiédben benne van a („là”), azaz a csípős! Tényleg, ezt így írják, de jó! ” –  büszkélkedtem el a kissé megkésett információval.
-       „Mmm…igen, feltűnt.” – válaszolta Andi, aki addigra már alaposan átmelegedett az erős paprika által vörösre színezett, bivalyerős levestől.
A várakozáson felüli vacsoraélményt követően visszaballagtunk a szállásra, s megterveztük a holnapi kirándulást a Stone Foresthez.


14. nap – Stone Forest (2019. október 29.)

Reggel háromnegyed nyolc körül ébredtünk, s fél kilencre már indulásra kész állapotba is vágtuk magunkat. A mai napi program a Kunmingtől kb. 90 kilométerre található Stone Forest (magyarul „Kőerdő”) felkeresése volt, melyet a régió egyik legjelentősebb látnivalójának tartanak. Az UNESCO Világörökség részét képező, 400 négyzetkilométer alapterületű park az egészen elképesztő sziklaformációiról híres, ahol bőven el lehet tölteni egy teljes napot is.
Előzetesen átböngésztem a hostel által ajánlott eljutási módokat (taxit, buszt, vagy az autóbérlést), de sokat nem kellett vacillálni, melyiket válasszuk. Egyértelműen a busz tűnt a legköltséghatékonyabb megoldásnak, ugyanakkor több átszállást is jelentett egyben. Először is városi buszra (#233) kellett szállnunk a legközelebbi metrómegállóig (Liangjiahe), majd onnan a #3 metróvonalon elmenni a végállomásig (East Coach Station) mely a távolsági buszpályaudvar mellett kapott helyet, aztán fognunk kellett egy távolsági buszt, mely egészen a Shilin városka szomszédságában lévő Stone Forest-hez visz minket.  
Ez így egész jól kigondolt, egyszerű úti tervnek tűnt – nem csoda, hogy első kanyarnál megborult az egész.
Kibattyogtunk a közeli főút túloldalán lévő buszmegállóhoz, ahonnan – többek között – a #233 is indult, viszont a sehol sem láttuk a nekünk kellő megállót a járat menetrendjében. Ez teljesen elbizonytalanított minket, hátha pont az ellenkező irány kellene nekünk. Míg ezen agyaltunk, gyors egymásutánban két #233-as járatot is elszalasztottunk, ami után közel 20 percet várhattunk a következőre. Az a szomorú az egészben, hogy végig a jó megállóban voltunk, de ha esetleg mégis gyalog indultunk volna el a metróhoz, ennyi idő alatt lazán megjártuk volna a távot…

Végül csak elkeveredtünk a metróhoz, ahonnan irány az East Coach Station (东部汽车站) végállomás. Az út közel 20 perc lehetett. Ahogy megérkeztük, rohantunk át a metrókijárattal szemközt lévő távolsági buszterminálba, beszereztük a buszjegyeket (34 CNY/fő), majd – mivel perceken belül indult a járat – sovány disznó vágtában száguldottunk át a biztonsági ellenőrzéseken egészen a buszunkig. 
Szó szerint berobbantunk az elülső ajtóba, felmutattuk a jegyeinket, majd lehuppantunk az utolsó szabadon maradt üléspárok egyikére.
-       „Huhh… megcsináltunk! Elértünk… de jó!”
Pár perc múlva…
-       „Mi van, miért nem indulunk már?” – elégedetlenkedtem egy sort, miután a sofőrt elnézve nagyon nem úgy tűnt, hogy most azonnal akarózna menni valahova.
-       „Lacó, vécéznem kell. Nagyon!” – közölte Andi.
Mivel vészhelyzet volt, berohant a terminálépületbe. Ahogy ő eltűnt, megjelent a sofőr, s elkezdte lekezelni a jegyeket. Rám jött a frászt, de próbáltam elmagyarázni neki kínaiul, hogy a páron csak vécézni ment be, máris jön. Csak legyintett erre, úgyhogy én is megnyugodtam. Szerencsére inkább egy idős bácsikával állt le perlekedni, akinek valami gond volt a jegyével, viszont nem volt hajlandó leszállni a buszról. Mire Andi visszatért, egész komoly jelenet volt kibontakozóban, ahogy sofőr és az öreg teátrális kézmozdulatokkal hadonászva, fennhangon ordítanak egymással. Percekkel később már a biztonságiak is megjelentek, hogy leszállítsák a renitens utast. Tettlegességre végül nem került sor, a sofőr unta meg előbb az egész közjátékot, s inkább káromkodva beült a volán mögé. Végszóra, elindultunk. Fél 11-kor. Bő félórával később, mint kellett volna. Minden reggeli nélkül.

A táskám mélyéről előtúrtam még egy madárlátta müzliszeletet, ami elég sovány vígasz volt a délelőtti káoszban kimaradt reggeliért cserébe. Legalább a bő kétórásnak gondolt buszutat megjártuk egy laza óra alatt. Először Shilin városka határában lévő buszmegállóba gördültünk be, ahol felvettünk egy Sani népviseletbe öltözött, recsegő kihangosítóba beszélő nénit, aki egy kissé kényszeredett mosolyt az arcára erőltetve tartott eligazítást tartott a Stone Forestben történő látogatás menetéről. Az egész lényege annyiban merült ki, hogy így akarta összeszedni a saját kis turistacsoportját, akiket, mint helyi idegenvezető, keresztülkalauzolhat a parkon.

Ezt követően már csak pár száz métert kellett megtenni, s bekanyarodtunk a Stone Forest (石林, Shílín) szomszédságában lévő buszvégállomásra, ahol még több népviseletes néni várta az újabb és újabb turistabuszokat, mint ragadozó a gyanútlan prédát. Jó lett volna valaki, aki minket is eligazít, de ahogy odaléptünk volna valamelyikhez, feltűnően elkezdték a földet, vagy eget bámulni, vagy pár méterrel odébb kellett sietniük.
-       Nehogy egy külföldivel kelljen érintkezni! Az meg sem fordul a fejükben, hogy ők is beszélhetnek kínaiul…” – füstölögtem egy sort Andinak.
-       Engedd el. Amúgy se értenéd, ha úgy igazán elkezdene magyarázni.” – felelte Andi.
Mindegy, elnavigálunk majd magunk. Első körben a buszállomásnál lévő épületben néztünk szét, melyen a „Customer Care Center” (vevőszolgálat) felirat díszelgett, de gyorsan kiderült, hogy ez valójában csak éttermek, kisboltok és mosdók összességét takarja. Nagyjából 400 métert kellett sétálnunk a park pénztáráig, ahol beszereztük a belépőjegyeket (130 CNY/fő). Nagyobb fejtörést okozott, hogy kérjünk-e még hozzá pluszban „electric car” jegyet, amivel a parkon belüli lokációk között lehet utazgatni. Mivel eleve fogalmunk sem volt a látnivalók közötti távról, a pénztárost kérdeztük meg, hogy gyalog mennyi idő bejárni az egész parkot. Mivel azt mondta, gyalogosan nagyjából két óra lehet, nem kértük a fejenként 25 jüanos kiegészítő jegyet. A pénztár melletti turistainformációs pultnál beszereztünk néhány térképet is, majd tanácsot kértünk, merre érdemes egyáltalán elindulni. A néni elég érthetetlenül magyarázott, s csak jobban összezavart a végére. Ráadásul nem értette, hogy miért akarnánk mindenhova sétálni, amikor van elektromos kocsi. Hát azért, mert ha minden közel van, tudunk sétálni is… Mindenesetre elültette a bogarat a fülembe, hogy itt mindenki electric carral kéri a jegyet, lehet, nem ezen kellene spórolni. Elfutottunk még vécére, amely szintén emlékezetes maradt a maga módján. A hatalmas, patyolattiszta, modern mosdóhelyiségben legalább 40 piszoár sorakozott egymás mellett, sőt a kínaiak által használt guggoldák mellett kabinos angolvécék is szép számban rendelkezésre álltak, mely 4-5 ruhaszárító fogassal és beépített plazmatévével is fel voltak szerelve, hogy kakilás közben is a Stone Forestes promóvideót nézhessük. A már csak hab a tortán, hogy a vécécsésze 10 másodpercenként, kérés nélkül is leöblíti magát, mely révén bidéket meghazudtoló fenékmosásban részesíti a használóját.
A budizós intermezzó alatt a gondolataim is megtisztultak – végül kértünk két electric car jegyet is, biztos, ami biztos.

Az elektromos meghajtású, nyitott kocsikra 15 fő fér fel, s megadott állomások között közlekednek. A pénztár mellett kell felszállni, amivel a park bejáratához visznek fel, nagyjából egy kilométerrel odébb. Onnan egy kínai zászlókkal sűrűn teletűzdelt hídon kell átkelni, ahol a Világörökségi Emlékmű (世界自然遗产) köszönti a látogatókat.
Innen gyakorlatilag a szélrózsa minden irányába tovább lehet indulni. Maga a park öt fő egységből áll – a Nagy Kőerdő, a Kis Kőerdő, a Bushaoshan, a Lizizuanqing és a Wannian Lingzhi. 
Mi elsőként a jobbra lévő domb felé haladtunk tovább a tó mentén, hogy a park legszebb részét, a Greater Stone Forest-et (大石林,Dà Shílín), azaz a Nagy Kőerdőt kezdjük bejárni. 
Ennek keretében először a park legmagasabb pontjára épült Oroszlán pavilonhoz (狮子, Shīzi tíng) másztunk fel, ahonnan nagyszerűen be lehetett látni, milyen nagy területen találhatóak ezek a különleges sziklaképződmények. 
Ezután a Nagy Kőerdő szívében található, csodálatos sziklaegyütteshez, a Stone Forest Marvels-hez  (石林胜景, Shílín shèng​jǐng) sétáltunk le, mely oldalára a Stone Forest kínai karaktereit „石林” vésték. 
Itt már lényegesen több embert kellett kerülgetni, s akkor még nem is beszéltünk a több tucatnyi népviseletbe bújt nénike által vezetett turistacsoportokról. Mulatságos volt látni, hogy nagyjából minden harmadik kanyarnál népszámlálást tartottak a saját csapatuknál. Mindenki a csoportból kapott egy számot, aztán amikor a néni elrikkantotta magát (és az adott számot – „一号,二号, 三号…”), fel kellett tenni a kezüket.
Hatalmas élmény volt ezeknek a hatalmas karsztformációknak a tövében sétálni, melyeket a több száz millió évvel korábban a területet borító tengervíz formált ilyen különlegessé. 
Megcsodálhattuk az egyik csúcsról letört és egy hasadékba beszorult Rozoga Szikladarabot (千钧一发, Qiān​jūn​yī​fà), mely alatt átsurranva tényleg azt figyelte az ember, mikor zúg le az alant vezető ösvényre a többtonnás kő. 
Tekeregtünk egy sort a zegzugos átjárókon, majd felmásztunk a sziklaegyüttes fölé magasodó Csúcskilátó-pavilonba (望峰亭, Wàng Fēng Tíng), ahonnan egyszerűen varázslatos látvány tárult a szemünk elé. 
A recés cápafogakra hasonlító mészkőalakzatok egész erdejét csodálhattuk meg, ráadásul tökéletes délutáni napfényben. Ez az a kép, amit Stone Forestnél látni akartam. Percekig csak álltam és bámultam. Élveztem a pillanatot, hogy mindezt élőben láthatom.
A kis pavilonban töltött percek persze nem a magányos, csöndes, elmélkedős pillanatokról szóltak, miután kínai turistacsoportok tömegei özönlenek fel folyamatosan kiabálva, hangoskodva, szelfibotjaikat lóbálva, miközben a népviseletes nénik a kihangosítójukkal harsogják az elmaradhatatlan tudnivalókat az aktuális sziklákról… de azért én igyekeztem egy pillanatra kizárni a külvilágot és magamnak megélni a pillanatot.

Ezt követően lesétáltunk a Stone Forest Marvels előtti térre, ahol ezúttal népviseletes bácsikák zenéltek vidáman az elhaladó turistáknak. Mi pedig a Tollászkodó Főnix (凤凰梳翅, Fènghuáng Shū Chì), a Korbács-szikla (鞭石, Biānshí) és a Mély és Szűk Hasadék (幽兰深谷, Yōu Lán Shēngǔ) érintésével a tündéri kis Lótusz-tavacskához (莲花池, Liánhuāchí) értünk ki. 
Ennél idillibb összképet kívánni se lehetett volna a parkba. Kis pavilon a tó peremén, majd a víztükröt keresztülszelő, cikkcakkos átjáró, melyen áthaladva minden irányból megcsodálhatjuk a festői környezetet. Itt vagy kéttucatnyi képet lőttünk minden irányban, s kihasználtuk a ritka pillanatot, hogy rajtunk kívül szinte senki sem volt a kis gyaloghídon. 
Átérve a tavacska túloldalára, a park következő egységét, a Kis Kőerdőt (大石林,Dà Shílín) – angolul Minor Stone Forest – terveztük bejárni, aminek bejárata pont a tóval szemközt található. 
Ez a rész merőben más képet mutatott a korábbihoz képest, ugyanis sokkal ritkábban helyezkedtek el az egyes sziklaképződmények, melyek közét így csodaszépen parkosították. 
Szőnyegszerű, vastag, zöldellő fűtakaró, fák, bokrok, melyek közül helyenként kinőttek ezek a furcsa alakzatú kőfalak. Megcsodáltuk többek közt a Tang szerzetes kövét (唐僧西行, Tángsēng xīxíng), de a fő látványosságnak a sziklasorral körülölelt Nyugalom tavacskája bizonyult, mely fölé a jellegzetes Ashima-szikla (啊诗玛, Ashīmǎ) tornyosul.
A Kis Kőerdőt követően elbattyogtunk a kiindulási helyhez, ahonnan az elektromos kocsik indulnak, hogy a park távolabbi részeit is be tudjuk járni. Andival a Liziyuanqinget néztük ki, mint következő egységét a parknak, amit be szeretnénk járni, ami ráadásul elektromos kocsi megállóval is rendelkezett. Odasiettünk hát a sofőrhöz, majd a térképen elmutogattuk, hova szeretnénk menni. Ő viszont folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy egy teljes kört megy. A kölcsönös értetlenkedést ő unta meg hamarabb, elhajtott minket, hogy csináljunk, amit akarunk. Továbbra sem értettem, mi lehet a problémája, mivel a kocsi egy adott útvonalon, adott irányba közlekedik, ami mentén vannak megállók. Mi az egyik ilyennél akartunk, nagyjából féltávnál leszállni. Mi lehet ennél egyszerűbb kérdés. Tehát végül felszálltunk a kocsira, ami aztán megállás nélkül végigszáguldott az egész parkon, végállomástól végállomásig. Visszaértünk a Kis Kőerdőhöz, nagyjából ahonnan elindultunk. Na, ennek sok értelme volt.

Így aztán jobb híján gyalog elindultunk visszafelé az elektromos kocsi úton a Liziyuanqing irányába. Ha már erre jártunk, útközben bejártuk a park egyik félreeső szeletét, a Bushaoshant (步哨山, Bùshàoshān) is, ahol rajtunk kívül egy lelket sem lehetett látni. 
Bár itt is szépen ki voltak építve az ösvények, sokszor egy félembernyi vastagságú hasadékokon kellett átpréselnünk magunkat, ami közben kifejezetten jól szórakoztunk magunkon. 
A Bushaoshan ösvénye a szintén Kis Kőerdő bejáratánál ért véget.
-       Hihetetlen, hogy mindig itt lyukadunk ki…” – állapítottuk meg.
Újfent tehát elindultunk az útmentén, gyalogosan a Liziyuanqing (李子园箐,Lǐzǐyuánqìng) irányába. Útközben csak kapkodtuk a fejünket az egyes sziklaformációk láttán, melyek még így még nap után is tudtak újat mutatni. Egyik ilyen a messziről felismerhető alakzat a Kőfáklya (火把石, Huǒbǎshí) volt, melynek lángokra emlékeztető felső részét mintha a szentlélek tartotta volna. 
Még mielőtt belevetettük volna magunkat az amúgy hatalmas kiterjedésű területen elterülő Liziyuanqing túraösvényeibe, a #2 számú kilátóteraszról gyönyörködtünk egy sort a páratlan látképben. 
Hogy ne csússzunk meg nagyon időben, egy kisebb kört terveztünk csak menni a Liziyuanqingben, melynek keretében viszont elképesztő hasadékokon, keskeny átjárókon keltünk át, miközben viccesebbnél viccesebb fantázianévvel illetett sziklaformációk követték egymást. Megcsodálhattuk például a Jádeképű rókát, a Kőnyulat, az Ikerkardokat, a Távolba révedő hattyút, vagy a Kőorángutánt kutyával – utóbbinál nehéz volt eldönteni, hol végződik az orángután és hol kezdődik a kutyó, de ez bizonyára a mi képzelőerőnk hiányáról tanúskodik. 
Az egyik legismertebb sziklaformára viszont azonnal ráismertünk, mely egy Anyát és kisfiát (母子偕游, Mǔzǐ xié yóu) ábrázolta. 
Az ösvény végül visszavezetett az elektromos kocsiútra, ám mivel már délután fél 5 körül jártunk, jobbnak láttuk innen egyenesen a kijárat felé venni az irányt. A kocsiúton haladva szépen visszabattyogtunk a Lótusz-tavacskához, majd tovább a park főbejáratához, ahonnan elektromos kocsi vitt minket vissza a buszállomásra.

Alighogy beszereztük a buszjegyeket vissza Kunmingba, már sípoltak is, hogy indul a következő járat, amit még épp el tudtunk érni.  
Visszaérve a kunmingi East Coach Stationre, a Dongfeng Square és Tianzixiang környékét lőttük be, mint lehetséges úti célt, ahol reméltük, sikerül majd valamilyen jó kis vacsorahelyet találni, kompenzálandó magunkat az egésznapos koplalásért. Végül a hangulatos kis Nanqiang sétálóutcára (南强街巷, Nánqiáng jiēxiàng) keveredtünk, ahol kínai és nyugati éttermek, bárok és kézműves, ruha és teaboltok egész sorát találtuk. 
A hatalmas teakínálatnak már végképp nem tudtunk ellenállni, hogy szét is néztünk az egyik boltban, ahol a tulaj rendkívül lelkes demonstrációt tartott a széles teakínálatról, mely többnyire a híres jünnani puerh teákból (云南普洱茶, Yúnnán pǔ'ěr chá) állt. Az utóérlelt teák családjába tartozó puerh Kínának kifejezetten Jünnan tartományának Puer városka körüli régiójából származik, s történelmi jelentőségét mutatja, hogy 1656-ban felkerült a császári ajándékok hivatalos listájára, melynek köszönhetően mind megítélése, mind kereskedelme óriásit ugrott. A jó borokhoz hasonlóan a minőségi puerh teák zamata, karaktere is folyamatosan fejlődik, nemesedik az évek múlásával, miközben értékük ezzel párhuzamosan meredeken növekszik.  Ahogy a bácsi elmagyarázta, a puerh teáknak két fő fajtáját különböztetjük meg:
-       Sheng cha (生茶, Shēng chá): Ez egy ősibb, természetes érlelésű tea, melynek készítése során a sütött, gyúrt, napon szárított leveleket röviddel a feldolgozás után formákba (tégla vagy korong) préselik és elrakják. Ezután indul az érlelési folyamat, mely akár 15-20 évet is eltarthat. A sheng puer ízvilága virágos, gyümölcsös, enyhén ásványos. Ha alacsonyabb hőfokon készítjük el őket, gyümölcsösebbek, könnyedebbek lesznek, ha forróbb vízzel akkor kellemes fanyarságuk is előbukkan. A sheng cha zöldes főzete élénkítő, serkentő hatású, sőt állítólag hastájon még fogyaszt is.
-       Shu cha (熟茶, Shú chá): A sheng chával ellentétben a sötét, főzött teának is nevezett shu chát gyorsított érleléssel készítik, melynek célja, hogy rövid idő alatt eltávolítsák a teából a zöldes, savas jegyeket és fogyasztható legyen. A végén kapott sötétvöröses teafőzet kíméli a gyomrot, nyugtató hatású és fogyasztható akár esténként is.
Mindkét fajtáról elmondható, hogy érdemes öregíteni, mert hosszútávon egyre simább, teltebb, gazdagabb és komplexebb lesz az ízük. Ha pedig fogyasztásra kerül a sor, mindkettőt többször (akár 3-5 alkalommal is) le lehet főzni.

A bácsi teljeskörű bemutatót tartott nekünk, igazi szertartásos teakóstolással egybekötve, melynek keretében legalább 3-4 féle főzetet mutatott nekünk. Érdekes módon, az első, gyorsfőzetet – mellyel először átmosta a teát, átmelegítette a kancsót és a csészéket – rögtön ki is öntötte, s csak az azt követőket töltötte ki csészébe. Mutatott még egy szárított mandarinba töltött shu chát, ami egy érdekes narancsos aromát kapott, ráadásul akár 7-8-szor is lefőzhető.
Nagyon értékeltük az igyekezetét, úgyhogy alaposan be is vásároltunk nála. Hú, hát az nem kifejezés! Annyi teával jöttünk el, hogy lassan már azt számolgattuk, hogy a már meglévő teaszerzeményeinkkel együtt mikor érjük el azt a mennyiséget, ami már vámköteles. Vettük egy doboznyi 3 éves sheng chát (5db tenyérnyi préselt korong méretűt), két kis korongnyi, 4 éves shu chát, valamint a kis mandarinos teagolyókból egy kisebb zacskónyi ajándékba az otthoniaknak. Mivel ilyen jó vásárlói voltunk, kaptunk tőle még egy-egy virágsütit is ajándékba, melyeket – mint kiderült – az ő kis házi sütikészítő manufaktúrája gyártja. Búcsúzóul készítettünk vele egy közös képet, majd felpakolva az ipari mennyiségű teaszerzeményünket, valamilyen vacsorahely után néztünk. 
Nem messze találtunk is egy szimpatikus tésztázót, ahova beülve mindössze két kritériumot fogalmaztunk meg a vacsorával kapcsolatban – Andiéban ne legyen hús, és ne legyen ehetetlenül erős egyik sem. Nos, ezt olyan jól sikerült tartani, hogy Andinak érkező fogást telenyomták hússal, melyek így nálam landoltak, míg én egy hatalmas adag, brutál csípős marhahúsos tésztát kaptam. Ezzel együtt kifejezetten finom volt étel, bár a végére lassan mindegyik falatot megkönnyeztem.
Evést követően még a nyüzsgő belvárosi sétálóutcán, a Nanping Jién (南屏, Nánpíng jiē) tettünk egy sétát. Megnéztünk közelebbről egy az út közepén, magányosan álldogáló díszes kaput, majd Andi belehuppant a járókőbe épített bronz székbe, ami újabb fotótémául szolgált. 
Már éppen tendáltunk volna hazafelé, amikor Andi kiszúrt egy szimpatikus sütizőt, ahonnan finom sült kalács illat áradt ki az utcára. Közelebb érve láttuk, hogy bizony a jellegzetes jünnani virágsütik legkülönlegesebb verzióit sütik itt, amiből ráadásul pár falatnyi ingyenes kóstolót is lehetett kérni. Mivel a mai nap gasztronómiailag nem bizonyult egy főnyereménynek szegény Andi számára, engesztelés gyanánt szabad kezet kapott sütiválasztás terén. Végül sütiből is alaposan bevásároltunk, majd elbattyogtunk a csodálatosan kivilágított Jünnani Művészeti Múzeum (云南美术) melletti buszmegállóig, ahol bő félórát vártunk a #95 számú járatra, hogy visszavigyen minket a hostelig. 
Az idegőrlő várakozás során többekkel is beszélgetésbe elegyedtem a megállóban, miközben próbáltam kipuhatolni, hogy meddig és milyen gyakran kellene járnia ennek a járatnak. Az egyik néni megnyugtatott, hogy éjjel fél 11-ig közlekednek a buszok, ne aggódjak. Amint befutott a busz, a néni rám nézett, s kedvesen biccentett egyet.
Bár hullafáradtan estünk haza a hostelszobába, még várt ránk a pakolás. Holnap hajnalban indulás tovább Chengduba. Persze kései óra ide, csomagolás oda, egy kis minőségi virágsütire mindig kapható az ember…



15. nap – Chengdu: A pandák földjén (2019. október 30.)

Elég rosszul aludtunk mindketten. Engem egy kitartóan zümmögő szúnyog zaklatott egész éjjel, míg Andi a korai kelés miatti izgalomtól nem tudott rendesen pihenni. Az ébresztőnk hajnali fél 6-kor szólalt meg, s a villámgyors, katonás készülődésnek köszönhetően 6:00-kor már összes csomagunkkal felszerelkezve a közeli főút mellett ácsorogtunk, s próbáltunk leinteni egy taxit.
Szerencsére nem kellett sokat várakozni, az egyik kocsi hamar összeszedett minket. Egészen az East Coach Stationig vitettük magunkat (43 CNY), ahol átszálltunk a reptérig közlekedő #6 (ciklámen színű) metróra.

Ahogy kiértünk a Kunming Changshui nemzetközi repülőtérre (昆明长水国际机), rutinosan már tekertem is be nejlonnal a feladott poggyászainkat, átvettük a beszállókártyáinkat, majd átesve az elmaradhatatlan biztonsági ellenőrzéseken eltrappoltunk a hatalmas terminálépület legtávolabbi pontján lévő #62 beszállókapunkhoz. Reggeli gyanánt beszereztünk egy kis húsos baozit, majd elnyammogtunk a tegnap este vett virágos süti maradékát.
Alighogy lenyeltük az utolsó falatot, meg is kezdték a beszállítást, s mire feleszméltünk, már a China Eastern Boeing 737-esén csücsültünk. A gép teljesen pontosan 9:00-kor indult, s bár a szmogos levegő miatt alig lehetett látni valamit, végig az ablakra tapadva bámultam kifelé. A középen ülő Andinak még ennyi öröme sem maradt, miután a mellette helyet foglaló öltönyös úriember a füléhez tartva, fennhangon hallgatta a nyavalyás videóit, miközben amúgy a fülhallgatója végig ott figyelt a másik kezében. 
A közel egyórás repülőút végén, nemsokkal délelőtt 10 előtt landoltunk Szecsuan (四川, Sìchuān) tartomány fővárosának, Chengdunak (成都, Chéngdū) a repülőterén. (Tudom, hogy a hivatalos magyar átírat szerint Csengtunak kellene írni a város nevét, de hatévnyi kínai tanulás után nem igazán áll rá valahogy a kezem.) 
Rendkívül izgatottan vártunk ezt a rövid kis chengdui kitérőt, mely programok tekintetében három dolgot jelentett – extracsípős szecsuani kaját, óriáspandákat, illetve találkozást a volt kínai tanárommal, Feng Guanggal. Utóbbinak meg is adtam a hostelünk nevét (Lazybones) még az utazás előtt, ahova a találkozót is megbeszéltük. Ahogy viszont vártunk a csomagkiadó szalag mellett a hátizsákjainkat, hirtelen belém ütött a felismerés, hogy ugye csak egy Lazybones hostel van a 16 milliós városban?! Mint kiderült nem – a Maps.me offline térképén három Lazybonest is találtunk. Gyorsan meg is írtam volna neki WeChat-en, hogy a Wenshu monostor közelében lévő Lazybones Hostelbe kell jönnie, de sehogy sem tudtam az elmúlt másfél napban aktiválni a lejárt roaming csomagomat. Abban reménykedtem, hogy hátha pont odajön, ahova mi is igyekszünk, ha pedig mégsem, majd a hostel wifijét használva felhívom a szállásról.
Gyorsan megkerestük a metrót (成都地), mely szerencsére ügyesen össze van integrálva a reptér mindkét termináljával. Átböngésztük a jelenleg hét vonalból álló metróhálózat térképét, majd beszereztük a Renmin Road North (人民北路) megállóig szóló (kártyás) jegyeket. Először a #10 (sötétlila) vonalon kellett utaznunk a Taipingyuan állomásig, ahol átszálltunk a #7 (világoskék) metróra, melyen 12 megállót mentünk, majd újabb átszállás következett, egy megálló erejéig, az #1 (sötétkék) vonalra. Kikeveredve a metróaluljáróból, még bő másfél kilométernyi gyaloglás várt ránk a hostelig.
Ahogy odaértünk, hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor megláttam Guangot az ablakból integetni. Vigyorogva odasietett üdvözölni minket, bemutattam Andinak, majd átvettük a szobánkat. Becsekkolást követően gyorsan letettük a szobánkban a cuccainkat, majd siettünk vissza az előtérben váró Guanghoz. Megváltás volt végre megszabadulni a mázsás túrahátizsákjainktól – a kistáskámmal a hátamon hirtelen olyan mezítelennek éreztem magamat.

Guang javaslatára első közös programpontként – legnagyobb örömünkre – az ebédet iktattuk be, mégpedig a sarki kis noodle-özőben, amit a hostel recepciósa ajánlott nekünk. Az egybefüggő kis helyiség zsúfolásig volt tömve emberekkel, minden asztal, minden négyzetcentiméterénél ült valaki. Amint megüresedett egy hely, a rendeléseket felvevő nénikék intettek az utcán várakozók közül a következőnek. Jobban pörögtek az emberek, mint a Nyugati téri McDonaldsban! Kivártuk türelmesen a sorunkat, majd amikor intettek, megrohamozhattuk az egyik asztalkát, ahol egy roppant mogorva nénike és egy szemüveges férfi evett éppen. Guang a ház specialitását, a csípős marhahúsos tésztalevest ajánlotta, úgyhogy mindannyian azt rendeltünk. 
Az emberes adagnál csak a levesből kikandikáló chilipaprika-halom tűnt rémisztőbbnek, főleg annak fényében, hogy hármunk közül én bírom a legkevésbé az erőset. A leves amúgy isteni volt, bár egy csomag zsebkendőt szerintem kollektíven elhasználtunk az ebéd végére, mivel folyton a könnyeinket törölgettük. Jó kis szecsuani ízek! Nyamm!
Guang nagyvonalúan meghívott minket, a kaja is fergeteges volt, úgyhogy ennél jobban aligha indulhatott volna a chengdui nap. Ebédet követően egy percet sem tétlenkedtünk – Guang hívott egy DiDi Car-t, s irány az Óriáspanda Nevelő- és Kutatóközpont (成都大熊猫繁育研究)!
Azt mindenki tudja, hogy az óriáspanda (大熊猫, Dàxióngmāo) Kína nemzeti állata és egyik legfontosabb jelképe is egyben. Mivel jelenleg kevesebb, mint a 2000 egyedre becsülik a vadon élő pandák számát, érthetően a szigorúan veszélyeztetett fajok csoportjába sorolják őket. A természetes túlélésüket az sem segíti, hogy párválasztás terén elég válogatósak, rendkívül rövid a párzási időszak, alacsony a sikeres megtermékenyülés valószínűsége, s ha esetleg több bocsot is sikerülne a világra hozni, az anyamedve csak egyetlen szerencsés kölyköt „választ” ki, aki aztán táplálva is lesz. Épp ezért a kipusztulás elkerülése végett Kína több tucatnyi pandaneveldét alakított ki, ahol többnyire természetes megtermékenyítéssel igyekeznek gyorsítani a faj reprodukciós rátáját. Ezek közül a pandaközpontok közül a legnagyobb itt, Chengduban található, amely jelenleg közel 150 óriáspanda otthonául szolgál.

Bár a városközponttól viszonylag messze, jó 10 kilométerre található a pandacentrum, a táv nagyrészét metróval is meg lehet tenni, ahonnan már csak rövidebb buszúttal kell számolni. Szerencsére így a taxi révén kényelmesen elvitettük magunkat egészen a főbejáratig, amelyet természetesen pandastílusban alakítottak ki. 
Guang még korábban igényelt neten keresztül kedvezményes jegyeket mindannyiunknak, de mivel az ebédet és a taxit is ő fizette, itt már végképp oda akartam adni neki a költségek ránk eső részét. Fogadkozott, hogy majd az esti vacsorát fizethetjük mi, de a huncut félmosolyából sejtettem ám, hogy az sem lesz egy egyszerű menet.
Mint kiderült, ő sem járt itt korábban, úgyhogy hozzánk hasonló gyermeki lelkesedéssel várta a nagy találkozást ezzel a különleges óriás emlőssel.
Be kell vallani, hogy a park kialakítása és az egész körítés is profin meg van csinálva – pandaformájú sövény, pandaszobrok, bambuszból kialakított, alagútszerű lugas, hangulatos parkok lépten-nyomon, és akkor még nem szóltunk a főbejárat mellé felhúzott pandamúzeumról. 
Ennek ellenére a mi első utunk nyílegyenesen az #1 számú óriáspanda-házba vezetett. A legtöbb itt élő felnőtt panda egymástól elkülönítve, egy kiterjedt kültéri kifutóval rendelkező, elkerített területet kapott. Ahogy az első példány előmerészkedett a bokorból, mindhárman kaptunk is elő a teleobjektívval felszerelt fényképezőgépjeinket, s a legjobb pozíciót keresve megsoroztunk a komótosan fel-alá bóklászó hímet.
Mindegyik medve más módját választotta a tényleges izgalmakban nem igazán bővelkedő idejének eltöltésére. Volt, amelyik megállás nélkül járőrözött a két fal között, volt, amelyik egyszerűen hanyatt vágta magát, majd nagy boldogan elnyammogta az éppen elé lógó bambuszleveleket, és volt, amelyik a füle botját sem mozdította meg a bambuszevést követő kellemes sziesztában. 
Hatalmas szerencsénkre néhány méter távolságból nézhettünk végig az etetést, úgyhogy szuperebbnél szuperebb fotókat lőhettünk a pandákról, akik a végletekig élvezték, hogy gyakorlatilag moccanniuk sem kell a betevő bambuszért. Imádnivaló, cuki állat a panda, viszont olyan rettenetesen lusta jószág, hogy ezzel a hozzáállással nem csoda, hogy a vadonban a kihalás szélére sodródott.
Amúgy mindegyik egyedről részletes biográfia és személyiségi leírás olvasható, ami egészen szórakoztató időnként. Megtudhatjuk, honnan kapták a nevüket, melyik panda mennyi szociális, introvertált/extrovertált, illetve bármilyen érdekességet velük kapcsolatban.
A felnőtt pandák után a bocsok háza következett, ahol három bolyhos ifjonc éppen a fonott kosár kényelmét élvezve szunyókált. Alig voltak nagyobbak egy palotapincsinél, de kimaxolták a cukiságfaktort, különösen, amikor egyikük felfedezőútra indult a faemelvény melletti avarba, míg a testvérkéje a kosár peremét kezdte lelkesen csócsálni. 
Ha azt gondoltuk volna, hogy ennél már nem lehetnek aranyosabbak a bocsok, a soron következő helyiségben rögtön megdőlt mindez, ahol a mindössze 2-3 hetes, inkubátorban tartott pandabébiket lehetett megcsodálni. Az arasznyi méretű, esetlenül nyújtózó csöppségek láttán teljesen elolvadtunk, de mivel folyamatosan terelték tovább a nézelődőket, nem lehetett lecövekelni hosszú időre előttük.
Ezt követően egy másik felnőtt pandaházat kerestünk fel, ahol két nagyobb jószág éppen egy vaskos fán lógva pofozkodott pajkosan egymással. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy az egyik mackó pocakjánál fennakadva kalimpált lefelé a lógó lábaival a lentebb fetrengő társa irányába, aki két ásítás között kinyújtotta feléje az egyik mancsát, mígnem egyikük hangos puffanással lepottyant a fáról. 
Felkerestük a korelnöknek számító nőstény, Chengji udvarát is, akit az itteni pandák nagyanyjaként emlegetnek, majd a békésen szundikáló bocsok újabb csoportját fotózgattuk nagy lelkesen. 
A látogatás záróakkordjaként a vörös pandák kifutóihoz látogattunk el. A macskaméretű, sötétvörös bundájú állatkának sokáig csak a hűlt helyét lehetett látni, majd amikor végre előmerészkedett, tüntetőleg végig a hátát mutatta az utazóközönségnek.
-       Látod? Ő is introvertált.” – jegyezte meg Andi vigyorogva.
Legalább 20 percet dekkoltunk a vörös pandák kifutójánál, várva, hogy a kis antiszociális jószág végre felénk forduljon, de mind hiába. Guang már a gépét is pakolta, amikor az állat némi lefetyelést követően oldalra pislantott egy pillanatra, s pont le tudtam fotózni. Mire Guang újra előkapta a fotómasináját, vörösbundás kisbarátunk komótosan visszabattyogott a fák közé…
Tettünk még egy kört a vízimadarak részére kialakított kis tavacska mentén, majd elindultunk a kijárat felé. A pandák után Guang fogott egy taxit (azaz hosszas rábeszélés és alkudozás után engedett az egyik nyomuló taxisnak), mely az általa kinézett, szuper hot potos étteremhez vitt minket. Sajnos az előzetes tervekkel ellentétben Guang felesége mégsem tudott hozzánk csatlakozni, úgyhogy maradtunk hármasban.
Első látásra elég menő étteremnek tűnt a hely. Egy hatalmas, lepedő méretű papíron kellett bejelölnünk, hogy milyen alaplét, hozzávalókat és húsokat kérünk. Ezt követően a pincérek nekiláttak előkészíteni a háromosztatú hot pot leveskondért, melyben háromféle ízesítésű alaplé fortyogott – extra csípős a húsoknak, csípős paradicsomos, illetve gombás. 
Természetesen bármit megfőzhettünk bármelyikben, sőt ezt utána a saját ízlésünk szerint kikevert fűszeres szószba is mártogathattuk. Ilyen külön szószokból legalább 20 állt rendelkezésre egy külön pultnál, s annyiszor szedett az ember, ahányszor akart. 
A nyársra tűzött, csípős, fűszeres páccal előkészített húsfalatok pedig egy rendkívül ízléses kis modellhajón lettek felszolgálva, mely az elejébe töltött kis szárazjégnek köszönhetően mintha misztikus ködben úszott volna. Guang elmesélte, hogy ez a hajó még a három királyság idejéből való történetre utal, melyben az északi királyság csellel győzte le ellenfeleit, annak ellenére, hogy ők voltak a legkevésbé tapasztalt hajósok. Ezt követően érkezett a másik hústál, egy egész tányérnyi (négy különböző fajtányi) gomba, jégtálon pihenő szalonna, jamgyökér és természetesen főtt rizs. 
Egészen fejedelmi vacsorában volt részünk, az egyes fogások elképesztően finomak voltak. A csípős falatokat is jól bírtuk, sőt a végére nemhogy nem telítődtünk az erőssel, hanem egyre jobban kívántuk. Ráadásul vacsoraközben még zenés, maszkos, jelmezes bemutatót is kaptunk, sőt az óriási legyezővel táncoló maskarás fickó pont előttem állt meg néhány pillanat erejéig. 
Fantasztikus este volt, jókat beszélgettünk, rengeteget röhögtünk, mindhárman remekül éreztük magunkat. A vacsora végeztével jeleztem Guangnak, hogy ezúttal mi állnák a számlát, mire ő csak bólogatott, majd a következő mosdókör keretében, galád módon beelőzött a fizetéssel. Így történt végül, hogy egész délután az ő vendégei lettünk. Megígértük neki, hogy ha legközelebb Magyarországon járnak, akkor méltó módon viszonozzuk majd a kedvességüket.
A fenséges vacsorát követően, levezetésképpen még sétálgattunk egy kicsit a közeli Széles és Keskeny utcácskákban (宽窄巷子, Kuānzhǎi xiàngzi), melyek Chengdu egykori történelmi városrészének egyik utolsó hírmondói. A hangulatos kis sétálóutcákat kézművesboltok, éttermek, falatozók és kávézók népesítik be. A nagy tömeg ellenére jó volt végre egy kicsit a régies hangulatú környezetben nézelődni, melynek köszönhetően szépen keretbe is foglaltuk a mai napot.
Miután bejártuk a kis utcákat, Guang kikísért minket a legközelebbi buszmegállóba, kinézte nekünk, melyik járattal jutunk vissza a szállásra, majd elérkezett a búcsú ideje. Az ő érdeme, hogy a mai napunk valóban felejthetetlenre sikerült, s a lehető legtöbbet ki tudtuk hozni ebből a bő fél napból. Remélem, hamarosan mi is viszonozhatjuk a kedvességét és vendégszeretetét, amikor majd ők érkeznek hozzánk látogatóba.

Visszakeveredve a hostelbe, nem is nagyon kellett kipakolnunk a túrahátizsákunkat, mivel csak ezt az egy éjszakát töltöttük itt. Másnap egy rövid városnézést követően indulás tovább Makaóra.  

16. nap – Chengdu: Wenshu kolostor (2019. október 31.)

A mai napra egy szűk félnapos városnézésre maradt időnk mielőtt tovább kellett utaznunk Makaóra. Fél 9 körül keltünk, ám mire végeztünk a reggeli készülődéssel és pakolással már 10 óra is eltelt.
A nagy hátizsákjainkat hátra hagytuk a hostelben megőrzésre, majd a tőlünk néhány saroknyira lévő Wenshu kolostor (文殊院, Wénshū Yuàn) felé vettük az irányt. Párás, szürke, nedves őszi nap volt, s bár erősen lógott az eső lába, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem mentünk vissza előtúrni a leadott hátizsákjainkból az esőkabátokat.
A chan buddhizmus legjelentősebb szecsuani templomának tartott Wenshu kolostor története a Tang dinasztia koráig nyúlik vissza. Az eredeti épületet i.sz. 6. század körül építették, mely az évszázadok során számtalan változáson, bővítésen, átépítésen esett át. A belépés ingyenes, viszont elég kevés helyen kínáltak angol nyelvű leírást a látnivalókhoz. Belépve a főbejáraton elsőként a magas, vékony, kis pagoda, a Béke-torony fogadott minket, melyet több száz aranyozott Buddha szobor díszít. 
Innen az épületkomplexum végében lévő, elképesztő nyugalmat árasztó kertrészlegbe sétáltunk át, ahol a fákkal benőtt, szép zöld részt csak egy-két pavilon törte meg. 
-       Lacó, odanézz! Tötösz!” – mutatta lelkesen Andi, mire mindkettőnkből kibukott a röhögés.
Leálltunk természetesen pózolni egy kép erejéig a hatalmas kőteknőssel, amire útközben leltünk, majd folytattuk a sétát a kétszintes főpavilon felé. Mivel itt tilos a fotózás, a gépünket visszasüllyesztettük a fotóstáskába, majd végigjártuk a szinteket, melynek falai több száz Buddha szoborral voltak kirakva, amik szépen, fakkszerűen a falba süllyesztve meredtek maguk elé. 
Tettünk még egy kört a zegzugos kert távolabbi, kieső pontjain is, ahol rajtunk kívül csak néhány kedélyesen beszélgető nyugdíjast, valamint egy átszellemülten taichizó nénit lehetett látni.
-       Ezt tényleg olyan, mint a nyugalom szigete!”
Ahogy ez a megállapítás elhagyta a szánkat, megszólalt az elmaradhatatlan flexelés kerregő zaja, melynek visszhangja az épületek között többszörösére fokozódott…
Próbáltuk mindenesetre kizárni a zavaró zajokat, s élvezni a pagodaalakú növény, a sárkányos szökőkút, valamint a hangulatos kis halastó nyugtató látványát. Megnéztük még a füstölők keltette misztikus hatású füstbe burkolózó Mahavira Csarnokot, és a környező épületeket, majd a kijárat felé vettük az irányt.
Ezt követően a templomkomplexum környékén lévő kis utcácskákat néztük meg, ahol az épületeket igyekeztek eredeti építészeti stílusuknak megfelelően helyreállítani. Reggeli gyanánt vettünk az egyik itteni kifőzdénél egy-egy bucit – Andié csípős paprikás zöldségekkel, míg az enyém szaftos sülthúsfalatkákkal volt tömve. 
Továbbindulás előtt még beülünk egy kávézóba, ahol Andi kért egy americanót, de mire nagy nehezen elkészítették a kávét, s végre elszürcsölhette a napi koffeinadagját, szó szerint leszakadt az ég.
Az ellentmondást nem tűrő felhőszakadást elnézve – esőkabát híján – némileg improvizálnunk kellett a védőfelszerelést illetően. Az egyik nejlonzacskómból egész jó kis esővédőt készítettem Andi hátizsákjára, ám ezzel ki is fújt a lehetőségek tárháza – választhattunk, hogy a kávézóban öregszünk meg, vagy az esőáztatta utcákon folytatjuk a városnézést. Nem is mi lennénk, ha nem az utóbbi verzióval folytattuk volna.
Elrohantunk a legközelebbi metrómegállóig (Wenshu Monastery, 文殊院), majd elmetróztunk a grandiózus Tianfu térig (天府广, Tiānfǔ guǎngchǎng), mely a városközpont szívében található. Ez a legnagyobb tér egész Délnyugat-Kínában, s hasonló jelentőséggel bír a helyiek számára, mint a Tienanmen tér Pekingben. 
A tér északi felét a Szecsuani Tudományos és Technológiai Múzeum épülete dominálja, mely előtt a kommunista nagyvezér, Mao Ce-tung gigantikus szobra integet egykedvűen az alant elhaladókra, míg a környező felhőkarcolók és irodaházak oszlopdiagramok módjára törik meg a lapos, komor, egybefüggő területet.
Szerencsére mire körbefotóztuk a teret, az eső is enyhülni kezdett, úgyhogy elsétáltunk a plázákkal, boltokkal és éttermekkel teli, nyüzsgő bevásárlóutca, a Chunxi Lu (春熙路, Chūnxī lù) felé. Láthatóan sem sokakat zavart az esős idő, amikor ki lehet rajzani shoppingolni, jókat kajálni és szórakozni – ez a városrész jórészt erre szakosodott. 
Tettünk egy kört az emberektől zsongó utcákon, ám mivel szorított minket az idő, ideje volt visszatérnünk a hostelbe. Felpattantunk a metróra a Chunxi Road megállónál, ám ezúttal a #3 (magenta színű) vonalra szállva a Hongxingqiao (红星桥) állomásig utaztunk, mely szintén a szállásunk közelében található. Onnan aztán a folyó mentén haladva rohamtempóban eltrappoltunk a hostelhez, átpakoltunk a nagy táskákba, majd egy gyors mosdókört követően, málhás szamarakat meghazudtoló módon magunkra applikáltuk az út során egyre nehezebbnek tűnő túrahátizsákjainkat, s irány vissza a metróhoz. 
Míg elvonszoltuk magunkat az alig másfél kilométerre lévő megállóhoz, lépten-nyomon magam mögé tekingettem, hátha felbukkan a #42 busz, mellyel a gyalogút bő felét megspórolhattuk volna. Balszerencsénkre vagy akkor ért utol minket, amikor megállók között jártunk, vagy nem jött egyáltalán, amikor bevártuk volna a megállóban. Végül legyalogoltuk az egész távot, mialatt Andi felháborodva mesélte a hostel előterében hallott beszélgetésrészletet, melyben az egyik csajszinak konkrétan fogalma sem volt, mi a Nagy fal. Ez így Kínába érkezve azért elég meredek…
Kiérve a metróhoz, a #3 vonalon egészen a Taipingyuan (太平园) megállóig utaztunk, majd átszálltunk a Chengdu Shuangliu nemzetközi repülőtér (成都双流国际机) felé közlekedő #10 vonalra. Csak az út vége felé realizáltuk, hogy a T1 és T2 terminálnak külön megállója van, úgyhogy sebtében elő kellett túrni a repjegy-foglalási papírokat, hogy tudjuk, hova is megyünk.

Délután negyed 3-ra értünk ki a reptérre. A Makaóra közlekedő Air Macau járatunk a T1 terminálról indult, ahol rögtön el is indultunk megkeresni a check-in pultunkat (105), amely egy teljesen elborult logika mentén, nem a növekvő sorszámmal rendelkező pultok felé található, hanem pont az ellenkező irányban, a nemzetközi járatok felé. A béna, félreérthető kiírásoknak köszönhetően bolyongtunk egy sort, mire nagy nehezen megtaláltuk az Air Macau pultját, ahol aztán már a beszállókártyával kezünkben jöttünk rá, hogy nem az előre legfoglalt, ablak melletti üléseket kaptuk. Komolyan már, ez egyszerűen nem igaz… Egy repülőút élvezeti értékének 95%-át az ablakon való nézelődés adja, ha mindezt levesszük, a repülés egy zajos, unalmas, alapvetően kényelmetlen utazási forma, azzal az egyetlen előnnyel, hogy mindennél gyorsabban eljutunk A-ból B-be. Egy rövid pillanatig bennem volt, hogy visszafordulok reklamálni, de inkább elengedtem ezúttal az egészet. Csak kár ezért a bő két és fél óráért. Egy ideig még reménykedtem, hátha a mi sorunkban lévő, ablak melletti utas mégsem bukkan fel, de mindez hiú ábrándnak bizonyult – egy idős bácsit kaptunk harmadikként sortársnak, aki egy hatalmas, lepedőméretű újságot lapozgatott egész út alatt, kitakarva maradék felületet is, ahol még ki lehetett volna nézni. Az már csak hab a tortán, hogy a legutolsó sorba kerültünk, ahol nem lehet hátrahajtani az ülést, ellentétben az előttünk ülőkkel, akik az első adandó alkalommal hátravetették magukat, így végig az arcunkban nyomva érezhettük a nyomorult fejtámlájukat. 
A gépünk legalább pontosan (15:50) indult, s meglepetésemre még rendes kaját is kaptunk. Ezúttal sertéshúsos tésztát kértem, míg Andi – vegán opció híján – a csirkés rizsre szavazott. 
Végül este fél 7 körül landoltunk a Kínán különleges közigazgatási státusszal rendelkező Makaó (Macau / 澳門, Àomén) repülőterén. Bár 1999 decembere óta már hivatalosan kínai fennhatóság alatt áll az egykori portugál gyarmati terület, nagyfokú autonómiával, saját valutával, saját közigazgatással, adózással, törvényhozói és végrehajtó testülettel rendelkezik, miközben egy rendkívül érdekes elegyét alkotja a portugál és kínai kultúrának.
Csakúgy, mint a hongkongi-kínai határon, itt is útlevélvizsgálat várt ránk. Bár EU-s állampolgárként vízummentesen léphetünk Makaó területére, az ellenőr olyan hosszan vizsgálgatta Andi útlevelét, mintha szándékosan valami hibát akarna találni benne. Végül aztán pecsét helyett egy béna papírfecnit nyomott az útlevélbe, igazolva a belépést makaói területre. Itt sincs pecsét… hihetetlen!
Bár ez lett volna a legnagyobb problémám a mai napra!

Felvettük a csomagokat, váltottunk egy egészen minimális (kb. 4200 forintnyi) makaói patacát (MOP), feltételezve, hogy itt aztán biztos mindenhol lehet kártyával fizetni, majd megkerestük a terminál előtti buszmegállót, ahonnan a városba indulnak a járatok. Sajnos nem igazán sikerült kiigazodni a menetrenden, így nagyjából gőzöm sem volt, melyik busz kellene nekünk, úgyhogy előkaptam a telómat, hogy utánanézzek a neten. Eléggé akadozott a kapcsolat, még a Google is alig akart bejönni. Gyorsan meguntam a totojázást, s inkább berohantam megérdeklődni az információs pultnál, hogyan jutunk el a szállásunkra. Eszerint az MT4 jelzésű buszjáratra kellett szállnunk, mely nem sokkal később be is gördült a megállóba. Bepotyogtattuk a sofőr átlátszó perselyébe a fejenként 6 MOP-ot, s már indultunk is. A busz szinte minden bokornál megállt, de ezt egyáltalán nem bántuk, mivel az éjszaki fényekben úszó, grandiózus luxusszállodákat, villózó kaszinókat és pazar fényjátékot elnézve mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna. A túlcsorduló pompa és giccs már-már szürreális szinteket öltött, az Eiffel-torony utánzattal, a velencei összképet gátlástalanul koppintó, fényűző Venetian luxushotellel, valamint a szálloda előtti téren lebegő, felvonó kabinokkal.
Fel sem ocsúdtam a látványtól, amikor csipogott a telefonom. Egy SMS érkezett, azzal az üzenettel, hogy az havi egyenlegemből már csak 80% maradt. Alighogy végigolvastam, érkezett a következő – „…külföldi mobilnet forgalmad elérte a limitet (16562Ft), így a szolgáltatást erre a hónapra szüneteltetjük… üdvözlettel: Telenor

Mi van??! Mégis hogyan fogyhatott el a keret, hiszen tegnap újítottam csak meg az egyhetes Világjáró Plusz roamingcsomagot, ami egész Kínára kiterjed. Gyorsan repülő üzemmódra tettem magam, véletlenül se számoljanak fel további díjakat, majd felhívom őket a hostelből valahogy.
A grandiózus Ponte 16 Resort előtti buszmegállóban kellett leszálltunk, ahonnan nagyjából két saroknyira lehetett a szállásunk (5footway.inn Project Ponte 16). Egy rendkívül unszimpatikus recepciós csajszinál jelentkeztünk be, aki elég lekezelő, nemtörődöm stílusban kezelt minket. Látszott, hogy ennél kevésbé aligha érdekelhetné őt, hogy valamilyen új vendég érkezett, akivel talán foglalkoznia kéne. Mindegy is. Fizettünk, átvettük a mágneskártyát, majd felcuccoltunk a szobánkba.
Első dolgom volt felcsatlakozni a WiFire, majd telefonos segítséget kérve felhívtam Viberen Anyát, aki rögtön ezt követően beszélt az otthoni Telenoros ügyfélszolgálattal. Mint kiderült, a mobilszolgáltató által kínált Világjáró Plusz roaming csomag kerete csak százazföldi Kína és Hongkong területére terjed ki, Makaóra nem – hiába tartozik a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá. Az egy dolog, hogy ezt elfelejtették közölni, de ráadásul Makaót a lehető legdrágább roamingkategóriába sorolták, ahol a csillagászatinak számító 2350 Ft/Mb (!!!) tarifáért lehet netezni. Nem csoda, hogy már egy Google megnyitással sikerült másodpercek alatt lenullázni a teljes keretemet. Majd’ felrobbantam dühömben, megállás nélkül szórtam az átkaimat a Telenorra:
-       A fűzfán fütyülő rézangyalát! Ó, az a nyavalyás Telenor! A kutya macska rúgja meg őket!” – persze lehet, hogy nem egészen ezeket a szavakat használtam…
A makaói kitérő tehát nem indult éppen a legjobban. Még két órája sem voltunk ebben a miniállamban, de már sikerült egy bő 16 ezres számlát generálni, s mind a határnál, mind a szálláson a lehető legbarátságtalanabb fogadtatásban részesültünk. Holnap ennél csak jobb lehet minden.


17. nap – Makaó (2019. november 1.)

Makaóra csak ezt az egy napot szántuk, úgyhogy viszonylag sietősre vettük a reggeli készülődést, hogy minél több idő maradjon a városnézésre. A fél 9-es ébresztőt követően félórával már összepakolva, indulásra készen álltunk. Lecuccoltunk a recepcióhoz, ahol ezúttal egy rendkívül kedves, segítőkész recepciós hölgy fogadott minket. Szerencsére a nagy hátizsákokat le lehetett adni megőrzésre, bár egy elég megmosolyogtató rendszert találtak ki erre a célra. A táskákat először átkötötték egy vékony kis szalaggal, melyet aztán külön lelakatoltak (!), majd adtak nekünk egy karkötőt, rajta a lakat számkombinációjával. Igen, lelakatolták. A madzagot. Hát, ilyen biztonsági intézkedések mellett valóban nyugodt szívvel hagyhattuk hátra a csomagokat, s vethettük bele magunkat a makaói városnézésbe!

Első utunk egy kisboltba vezetett, ahol vettünk némi ásványvizet, áfonyás sütikét, és egy zacskónyi aszalt mangót reggelire. Alig léptünk ki innen, a közvetlen szomszédságban belefutottunk egy igazi, európai pékségbe, ahol gusztábbnál gusztább péksütemények sorakoztak. Hiába próbálkoztam itt is kínaiul, egy szót sem értettem a mondandójukból, és láthatóan ők sem az enyémből. Mivel itt sem lehetett kártyával fizetni, eltartott egy kis ideig, míg kiszámoltam a meglévő patacáimból a pontos összeget, amit a pénztáros leplezetlen türelmetlenséggel személt. Végül szinte kikapta a kezemből a patacás bankjegyeket, majd egy hanyag, bunkó mozdulattal lehajította a pultra a visszajárót. Hát, eddigi tapasztalatok alapján nem ájultunk el a makaói emberek vendégszeretetétől, az biztos.
A sajtos croissant viszont némileg kárpótolt a durva kiszolgálásért, jó volt végre egy kicsit hazai, európai ízeket érezni. A közeli kis parkban (Jardim de Luís de Camões) csüccsentünk le egy padra jóízűen megreggelizni, miközben megfigyelhettük a délelőtti rekkenő hőségben tornázó, kártyázó nyugdíjasokat, vagy a tűző napon, tetőtől talpig fekete tréningruhába öltözött, sapkával, sállal és kesztyűvel (!) felszerelkezett futó csajszit. Azt hamar megállapítottuk, hogy klíma mennyivel kellemesebb volt Kína többi részén, melyek után kicsit megterhelőnek bizonyult ez a szokatlan, fülledt meleg. 
Miután elnyammogtuk a reggelinket, tettünk egy sétát a parkban. Fel lehetett menni egy emelkedőre, ahonnan egész jó kilátás nyílt a környező városrészre. A park egyik fő látványosságát, a híres portugál költőről (és a park névadójáról) elnevezett Camões Grottot viszont zárva találtunk, úgyhogy ezt követően a park szomszédságában lévő régi protestáns temetőt kerestük fel. Bár kissé morbidul hangzik így elsőre, de a korai gyarmatosítók és családtagjaik sírjaival teli 19. századi temető Makaó egyik legérdekesebb látnivalójának számít. 
Elolvasva az egyes sírokon található szövegeket, egész jó képet kaphatunk az elhunytak életének és halálának körülményeiről, mely sokkal közelebb hozza ezt a régi kort hozzánk. Megtudhatjuk, hogy az alapvetően fiatalon (20-30-40 évesen) meghalt tengerészek milyen hajón szolgáltak, milyen tevékenység közepette érte őket a halál és a legénységből ki állíttatta nekik a sírhelyet. Megtudtuk például, hogy az HMS Modeste hajón szolgáló E. Fitzgerald hadnagy 1841. június 22-én vesztette életét, miközben „ellenséges ágytűz közepette, hősiesen megrohamozta Kantont”. 
Volt, aki tengeri viharban, hittérítő expedíción hunyt el, de a többséggel azért többnyire olyan fertőzés, betegség, vagy láz végzett, mely manapság könnyűszerrel gyógyítható. Ilyenkor jövünk igazán rá, milyen sérülékenyek is vagyunk valójában, s értékelhetjük igazán a mai orvostudományt. A temetőbe szinte csak külföldieket temettek, leszámítva egyetlen kínait, akinek a sírja az egyik sarokban kapott helyett. A legszomorúbbnak ugyanakkor a kicsiny gyereksírokat találtuk. Az egyik öt hónaposan elhunyt kislány sírjánál Andi el is időzött egy kicsit, majd búcsúzul egy virágszirmot helyezett a kicsiny sírkőre.
Ezt követően a 17. századi Szent Pál-székesegyház romjaihoz (Ruínas de São Paulo) sétáltunk el. Az egykor grandiózus méretekkel bíró, jezsuita katedrálisból mára csak a gazdagon díszített homlokzat maradt meg, miután egy 1835-ös tájunt követően leégett. Nekem határozottam jobban tetszett így, mintha egy egész templom is tartozott volna hozzá, viszont fotótémaként alaposan megszenvedtem vele. 
Az előtte lévő, széles lépcsősoron állva gyakorlatilag képtelenségnek bizonyult egy értelmes képet készíteni róla anélkül, hogy valaki lépten-nyomon ne gyalogolt volna bele a képbe. 
Miután nagy nehezen sikerült lőni egy-két jó képet a homlokzattal a háttérben, felvonszoltuk magunkat a szomszédos dombra épült 17. századi erődbe (Fortaleza so Monte), mely a legelső portugál telepeseknek otthonául szolgált. Az átfogó védelmi rendszerrel és ágyúkkal felszerelt erődítmény legfontosabb erőpróbájára 1622-ban került sor, amikor a megszálló holland erők ostrom alá vették a települést, de végül döntő vereséget szenvedtek a hősiesen védekező portugáloktól. 
 
Az egykori védelmi ágyukat a mai napig meg lehet tekinteni az erődfal mentén, csakúgy, mint az itt kialakított Makaói Múzeum (Museu de Macau) kiállítását, mely Makaó történelmét hivatott bemutatni a gyarmati koroktól napjainkig.
Andival tettünk egy sétát az erődben, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt Makaó belvárosára, az öbölre és a környező dombokra. A napi jócselekedet is megvolt, miután az egyik lelkesen fotózó Canon-os srác után vittem a pár méterrel odébb elhagyott objektívkupakját, majd elindultunk lefelé.
Útközben gyűjtöttem egy kis makaói földet az erőd oldalában, majd a város másik erődjét, a Guia Fortot kerestük fel. Mivel a nagy hőségben már fogytán voltunk a víznek, már guvadt szemmel kerestük a legközelebbi élelmiszerboltot, ahol feltölthetjük az ivóvízkészleteket. Meg is rohamoztuk az egyik kis 7Elevent, ám azzal a lendülettel fordultunk ki, amikor megláttuk az árakat. Volt képük 13,50 MOP-ot (kb. 520 Ft) elkérni egy félliteres ásványvízért, amire még Andi is azt mondta, hogy ennyiért inkább bírja még tovább. Szerencsére pár száz méterrel odébb, az erőd domboldalában lévő bicikli- és motortárolónál egy ingyenes mosdót és vízautomatát is találtunk, úgyhogy alaposan feltankolhattunk friss ivóvízből.

Kicsit szusszantunk is az árnyékban, mielőtt felmásztunk volna a magaslatra épült erődbe, mely egy 1865-ben emelt világítótoronnyal is büszkélkedhet. A város egyik jelképének tartott tömzsi kis Guia világítótorony a legrégebbi ilyen építmény a kínai partok mentén, ráadásul a mai napig üzemel. A tőszomszédságában egy kis kápolna is helyet kapott, mely egyidős magával az erőddel (1622), bár csak néhány kopottas freskómaradvány maradt az eredeti díszítéséből.
Eléggé szenvedtünk a hőségtől, úgyhogy szinte minden szimpatikus, árnyékban lévő padnál megálltunk pihenni egyet, mint két rozzant, nyugdíjas öregember. Még jó is, hogy leültünk egy pillanatra, különben nem láthattuk volna előttünk elhaladni a Robi-hasonmást, aki mintha az egyik legjobb gimnáziumi barátom alteregója lett volna.

Lefelé menetben újból feltöltöttük a vízkészleteinket, majd Makaó történelmi városközpontja felé vettük az irányt. Útközben Andi benevezett egy „egészségügyi” kávéra, ám az elvitelre kért sötét lötty még az én sztenderdjeim szerint is ihatatlannak bizonyult, így a nagyrésze a kukában végezte.
Az óvárosi részt ellenben egész hangulatosnak találtunk, egy pillanatra el is felejtettük, hogy nem Európában járunk. A bő 300 éven át épült tömzsi kéttornyos katedrális (Sé Catedral da Natividade de Nossa Senhora), vagy a vidám, citromsárga színben pompázó, barokk stílusú Szent Dominik-templom (Igreja de São Domingos) láttán végképp otthon érezhettük magunkat. 
Utóbbiba be is kukkantottunk, ám mivel nem bizonyult felejthetetlennek az élmény, már azzal a lendülettel fordultunk is volna ki, amikor az ajtóban álló bácsika kedvesen ajánlgatta az emeleten berendezett múzeumi részleget. Öö, na jó, akkor nézzünk szét ott is, gondoltuk. Milyen kár is lett volna kihagyni! Különben nem láthattuk volna a sok uncsi Mária-szobor, szentkép, kereszt és szenvedő Krisztus között – a „zseb-Jézust”! Alig akartunk hinni a szemünknek! Adott volt ugyanis egy Mária-szobor, melynek zsebéből egy miniatűr, szakállas Jézus kandikált ki, feltartott kezekkel. Pár másodpercnyi döbbenet után kitört belőlünk a kacagás, s még akkor is potyogtak a könnyeink, amikor kitámolyogtunk az utcára. Mondja valaki ezek után, hogy a vallási ereklyék nem gyakorolnak ránk akkora hatást! A zseb-Jézus hallatán, még a mai napig elkacagjuk magunkat Andival…

Mihelyst magunkhoz tértünk a vártnál szórakoztatóbbra sikerült templomi kitérőből, a makaói óváros szívének számító teret, a Largo do Senadót jártuk be, melynek pompáját a város legszebb gyarmati kori épületei emelik tovább. 
Itt található a szenátus egykori székháza, a Leal Senado, a Főposta épülete, valamint a hófehér Santa Casa de Misericordia palota, mely – akármennyire is nehéz elképzelni – pompája ellenére az árvák és a prostituáltak menedékhelyéül szolgált egykor. A hangulatos tér és környező utcái méltán kerültek fel az UNESCO Világörökségi helyszíneinek listájára.
Milyen ez az egyik legemblematikusabb helye Makaónak, itt szerettünk volna egy közös képet Andival, úgyhogy megkértünk egy fiatal srácot, akiről feltételeztük, hogy talán elboldogul a fényképezőgépünkkel, s nem mellesleg nem szándékozik eliszkolni vele.
Előzetesen Andival fotóztatta magát, ráadásul úgy, hogy milliméterre pontosan beállította Andi kezét, hogyan tartsa a telefonját, hogy a kívánt képet kapja. Mivel ilyen akkurátus embernek tűnt, én is elmagyaráztam neki, miként képzelem el a képet, de a feszült koncentráció közepette sikerült olyan rosszul tartania a masinát, hogy csak nyaktól felfele fértünk rá a képre, amúgy 90%-ban az eget fotózta. Vagy 20 képet lőtt pár másodperc alatt, de kettőt leszámítva mind a kukában végezte.
Innen a közelben lévő forgalmas sugárútra, az Avenue da Praia Grandéra gyalogoltunk ki, de erre már csak alig néhány épület emlékeztetett a város gyarmati múltjára. Az egyik ilyen a szokatlan, piros színben pompázó palota, mely jelenleg a Makaói Kormányzat székhelye.
Ezt követően felgyalogoltunk a Barra kerületbe, ahol egykor Makaó első európai lakói telepedtek le. A szűk kis utcákon kavirnyálva már egyre inkább az ebéd gondolata került az előtérbe, úgyhogy guvadt szemmel figyeltük a kínálkozó étterem-lehetőségeket. 
Elég szerénynek bizonyult a felhozatal, úgyhogy – ha már erre jártunk – bekukkantottunk az 1869-ben épült Mandarin-házba (Casa do Mandarim), ahol kiváló betekintést kaphatunk, hogyan nézett ki egy 19. századi, tehetős kínai családnak a rezidenciája a korabeli Makaón. Ide mindenképpen megérte betérni, ráadásul ingyenes volt a belépés. 
Mire megjártuk a Mandarin-házat, már egy lovat is fel tudtunk volna falni az éhségtől, úgyhogy az első vállalhatónak tűnő étterembe beültünk, ami szembejött. Valamilyen japán kajálda lehetett, de nem estünk hanyatt tőle. Az étel – különösen az út során tapasztalt kínai konyhához képest – kicsit ízetlennek tűnt, de éhenhalás ellen megtette. Mivel itt sem lehetett kártyával fizetni, gyakorlatilag elfizettük minden maradék patacánkat, úgyhogy ez némileg behatárolta a nap hátralevő részét. 
A nap utolsó programpontjaként a város egyik legnagyobb látványosságához, a 338 méter magas Makaó-toronyhoz (Torre de Macau, 澳門) sétáltunk ki, mely a félsziget déli csücskében magasodik az öböl fölé. A szuper kilátás mellett bevásárlóközpont, éttermek és mozi is található benne, sőt az extrém adrenalinfüggő látogatók akár a kötélugrásra (bungee jumping) is benevezhetnek, melynek keretében a 223 méter magasan lévő külső peremről kell magukat a mélybe vetni. Ahogy közeledtük a toronyhoz, mindig rettegve figyeltem, hogy mikor szakad el a szerencsétlen ugrók alatt a biztosítókötél, de szerencsére mindegyiknek sikerült épkézláb megjárnia a kalandot. 
A belépőjegy ára meglehetősen borsos, fejenként 165 MOP (kb. 6300Ft), viszont Air Macau beszállókártya felmutatásával 120 MOP-os kedvezményes belépőt is lehet igényelni. Balszerencsémre, pont előző nap este pakoltam ki a mappából a „már nem kellő” jegyeket, nyugtákat, úgyhogy csak az Andinál lévő boarding card után kaptunk kedvezményt. Sőt, őt még ennek tetejében egy külön „kívánság dísszel” is megajándékozták. 
Felérve az üvegpadlós kilátóteraszra valóban pazar panorámában volt részünk, ahonnan Makaó egész területét be lehetett látni. Nekünk az üvegpadló nyújtotta izgalom bőven elegendőnek bizonyult, viszont azt már egyenesen félelmetesnek találtuk, amikor láttunk valakit lezuhanni a mélybe. 
A legfelső szinten viszont nemcsak a kötélugrók tehették próbára a bátorságukat – a Skywalk keretében (természetesen biztosítókötéllel) a kilátóterasz külső peremén is végig lehet sétálni. A legelborultabbak még hanyatt is dőltek a mélységnek háttal egy-egy menő fotó kedvéért, amit látva engem konkrétan az ájulás kerülgetett.
Mivel már amúgy is kezdett lemenni a nap, megvártuk, míg teljesen besötétedik, s éjszakai fényekben is élveztük egy kicsit a nagyszerű kilátást, mielőtt elindultunk vissza a szállásra.
Bő háromnegyedórás trappolás várt ránk, de rendben sikerült visszakeveredni a hostelba, ahol újfent a bunkó éjszakai recepciós csajszi fogadott minket. 
Miután felvettük a túrahátizsákjainkat, próbáltam megérdeklődni, hogyan juthatunk el a kompkikötőbe, ahonnan Hongkongba indulnak a járatok. Úgy tűnik, ez az egyszerű kérdés is megterhelőnek bizonyult a számára. Nem is kicsit. Az útikönyv térképén meg is mutattam, pontosan hova szeretnénk eljutni, az ő dolga pusztán annyi lett volna, hogy elmondja, melyik busszal menjünk odáig.
-       „…nem, nem busszal megyünk Hongkongba, komppal megyünk Hongkongba…”
-       „…nem, nem taxival akarunk menni a kompterminálig, hanem busszal…”
-       „…ebbe a kompkikötőbe akarunk menni…HK-Macau Ferry Terminal…hogy miért?...mert onnan indulnak Hongkongba a kompok…mégis miért…”
Bő negyedórás szenvedéssel eljutottunk oda, hogy előkotort egy ingyenes térképet, rajta az összes buszjárattal. Oh, miért nem ezzel kezdte?! Sikerült nagy nehezen kiszedni belőle, hogy a #10 busz kell majd nekünk.
-       „… akkor már csak azt szeretném tudni, hol tudunk felszállni a #10 buszra, ami a kikötőbe megy?”
Ekkora már nagyon az agyára mehettem, mivel a bénabélája lazán bekarikázta nekünk az innen jó 500-600 méterre lévő Largo do Senado teret, ami nyilvánvalóan marhaság, mivel a szomszédos főút mentén vezet a #10 busz útvonala.
Itt végleg feladtam az egészet, mondtam Andinak, menjünk innen mielőbb, vagy ráborítom a nőre az asztalt.
Kisétáltunk a főútra, majd végigjártunk pár száz méter különbséggel néhány buszmegállót, mire megtaláltuk, honnan indul a #10. Itt is segítséget kértünk az ott várakozóktól, akik közül egy idős néni és egy fülöp-szigeteki srác is nagyon segítőkésznek bizonyult, így végül a #10A buszjáratra szálltunk fel. A legutolsó patacáink még épp fedezték a buszjegy árát, így teljesen kinulláztuk a makaói valutakészleteinket.
Kiérve a kikötőbe, a sofőr is segített, melyik irányba induljunk el, így végül sikeresen megérkeztünk a kompterminálba. Nagy lelkesen be is álltunk a pénztárhoz megvenni a jegyeket, amikor gyorsan lehervadt a mosoly az arcunkról.
A késő esti kompjegy drágább (160 MOP helyett 200 MOP/fő), ráadásul csak a másfél óra múlva induló járatra (21:30) van hely. Duzzogva, de megvettük a tiketteket, de még így is örülhettünk, mivel a sorba mögöttünk álló társaságnak már csak az éjjel 10-es hajóra adtak helyet.
A kényszerű várakozás miatt muszáj volt valamilyen ennivalót kerítenünk, úgyhogy a nem túl nagy étteremválasztékból végül arra esett a választás, ahol legalább lehetett kártyával fizetni. A napi menükínálatot böngészve egy érdekesség szúrt szemet:
-       Andi, ezt nézd! 匈牙利牛肉…azaz magyar marhahús! Ez gyakorlatilag a gulyást takarja!” – lelkendeztem.
Végül nem a hazai ihletésű ízek mellet döntöttünk. Lehet hiba volt. Mindketten tésztalevest kértünk, ám míg én a csirkehúsos verziót választottam, Andi tofusat rendelt. Mindkettő ritka pocsék, ízetlen húsleves-alaplét takart, annyi különbséggel, hogy Andiéba néhány szem natúr tofudarabot szórtak, míg az enyémben egy prézlis rántott hús úszott. Igen, rántotthús, a levesben.
Azt sem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Annyi biztos, hogy Makaónak távolról sem sikerült kulináris téren lenyűgöznie minket, bár kétségtelen tény, hogy maradandó élményben volt részünk.

A vacsorát követően megkerestük a beszállókapunkat, ahol egy bácsi egyenként, matricával ragasztotta rá a jegyünkre az ülőhely számát. Ilyet se nagyon látni manapság.
A kompunk legalább pontosan indult, s meglepően gyorsnak bizonyult. Eleinte azt hittem, egy Star Ferry-hez hasonlító, masszív, lomha hajót kapunk, ám ehhez képest ez a komp jobban hasonlított egy grandiózus motorcsónakhoz. Csak úgy szeltük a habokat, ugráltunk a hullámokon, úgyhogy kifejezetten élvezetesre sikerült a közel egyórás hajóút.

Amikor aztán a sötétségből szépen-lassan kezdtek előtűnni Hongkong jellegzetes felhőkarcolói a távolban, rendkívül kellemes, megnyugtató érzés fogott el. Jó volt visszatérni ide, kicsit úgy éreztük, mintha hazaértünk volna! Bár csak két hete jöttünk el innen, annyi minden történt azóta, mintha évek teltek volna el…

Miután a kompunk beparkolt a kowlooni China Ferry Terminálhoz, egy gyors útlevélellenőrzést követően a legközelebbi MTR-állomáshoz (Austin) siettünk, hátha elérjük még az utolsó metrót. Az utolsó vonatok egyikével jöhettünk el, mivel kifelé jövet már a biztonságiak élőláncot alkotva terelték az utolsó nyitva levő kijárathoz az utasokat.
A hostelünk (Grandeur Holiday Hotel) a Prince Edward metrómegálló közelében volt. Szerencsére a kései érkezés nem jelentett problémát, mivel az érkezést megelőzően WhatsAppon megküldték bejárati ajtó és szobánk ajtajának is a számkombinációját, úgyhogy nem kellett a becsekkolással bajlódni.
A pöttöm kis szobánk csak egy gondolattal tűnt tágasabbnak a korábbi Chungking Mansion-ösnél, de olyan kimerültek voltunk, hogy szerintem egy pajtában elaludtunk volna.


18. nap – Hongkong: Lantau Island (2019. november 2.)

Meglepően jól aludtunk ahhoz képest, hogy a szobánk egy természetes napfényt nélkülöző, ablaktalan, kis lyuk volt valójában. Negyed 9 körül keltünk, majd összekészülődés után első utunk a recepcióval szembeni vizesballonhoz vezetett, ahol utántöltöttük volna a kulacsainkat. Ballon üresen tátongott, viszont a körülötte sertepertélő takarítónő kedvesen felajánlotta, hogy kancsóból tölt nekünk forralt vizet. Hát, köszi, ennyire azért nem ragaszkodunk az ingyen vízhez.

Reggelizni egy Red Tea nevű helyre ültünk be, ami valahol átmenetet képezett a kávézó/teázó, reggeliző és az étterem között. Én egy barbeque-szószos hússal töltött, alapvetően édeskés bucit kértem, míg Andi vörösbabpasztás verziót választotta egy csésze kávé kíséretében. Az utóbbi napok legkellemesebb reggelijét fogyasztottuk el itt, ráadásul a szokásos rohanás helyett rendesen meg tudtuk tervezni a napot is.
Mára Hongkong legnagyobb szigetére, a Lantau Islandre (大嶼山, Dà yǔ shān) terveztünk elkirándulni, mely számos érdekességet tartogatott – többek között egy 26 méteres ülő Buddhát, hegyi monostort, hangulatos halászfalucskát, valamint erdei túraútvonalakat.
Bár a Central melletti hajóállomástól indulva akár komppal is eljuthatunk ide, a Mui Wo településig tartó hajóút kis híján egy órát vesz igénybe, így inkább a metróra szavaztunk. Ehhez mindössze át kellett szállnunk a Lai King () állomásnál a pirosról a sárga színű MTR-vonalra, azaz a Tung Chung line-ra (東涌綫), mellyel egészen a Lantau Island közepén lévő Tung Chung végállomásig kellett utaznunk.

Útközben próbáltam a Yeye által ajánlott Klook nevű appon keresztül kedvezményes jegyet foglalni a Lantau Island hegyvidékeihez felvivő Ngong Ping 360 (昂坪360) kabinos felvonóra, de valamiért sosem érkezett meg a fizetési jóváhagyás a TransferWise-on keresztül. Nagy nehezen sikerült érvényesíteni a vásárlást, így a pénztárak előtt kígyózó, elrettentően hosszú sorok közük mi a meglepően ütemesen haladó, Klook-kóddal rendelkezőket kiszolgálóhoz állhattunk be. Bő negyedórás sorbanállással meg is úsztuk az egész mókát, majd jöhetett a várva várt felvonózás!
Az 5700 méter hosszú kötélpályán nagyjából 25 perc alatt libegtünk végig, miközben minden irányból fantasztikus kilátás tárult a szemünk elé. Kifejezetten érdekes volt megfigyelni a hangyaméretűvé zsugorodott repülőket, ahogy a tőlünk egy kőhajításra lévő Hongkongi nemzetközi repülőtérről szépen libasorban várják a felszállást. Szintén nagyszerű rálátás nyílt a Hongkongot Makaóval összekötő, pár száz méter után víz alá bukó hídra (Hong Kong–Zhuhai–Macau Bridge) is, amit az egyik legelképesztőbb modern mérnöki csodának találtunk. 
Ahogy a felvonózás végéhez közeledtünk, a távolban feltűnt a hatalmas ülő Buddha-szobor sziluettje is. Andival meg is állapítottuk, hogy ki az az őrült, aki egy ilyen tikkasztó hőségben egészen felvonó alsó végállomásától felgyalogol ide a hegyre, át hegyen-völgyön, mikor egy ilyen kényelmes kis kapszulába zárva is fel lehet libbenni.  
A felvonó végül egy Ngong Ping () nevű kis hegyi falucskába hozott fel minket. Kiszállás után első dolgunk volt végigkenni a tagjainkat egy tenyérnyi naptejjel, hogy ne pörkölődjünk ropogósra a tűző déli napon, majd elindultunk megkeresni a Po Lin kolostort. Korábban mi még szegény túrázókat néztünk hülyének, hogy ebben a hőségben képesek 3-4 órát mászni felfelé ideáig hegymenetben, ehhez képest az óriási Buddhához vezető lépcsősor előtt konkrétan egy futóversenynek a finise várt minket. Nem, nyilván nem minket, hanem azokat az elborult futókat, akik egészen Tung Chungból indulva képesek a legnagyobb déli kánikulában felfutni ide, fellépcsőzni a Buddhához, lelépcsőzni a Buddhától, majd befutni a célba. Önkéntelenül is Peti jutott eszembe, aki minden évben bepróbálkozik, hátha egyszer, bódult elmével rábólintok a júniusi Kékes-futás elvetélt ötletére. De nem, Peti, teljességgel kizárt. Imádok futni. Imádom a futóversenyeket. De nincs az az isten, amiért tikkasztó hőségben, órákon keresztül meredek hegyoldalban akarjak loholni.
Mindenesetre le a kalappal a befutók előtt, minden tiszteletem a tiétek! A budapesti félmaraton háromnegyedénél nekem még a Nyugati téri felüljáróra is megerőltető felkapaszkodni, nemhogy ide.

A cél melletti bámészkodással viszont mi sem jártunk rosszul, megdobtak ugyanis a valamilyen hideg, citromos, tejes ízesítésű, dobozos iszikával, amit az egyik szponzor standjánál osztogattak. Andi még – az eredetileg a futóknak kitett – vizesballont is megcsapolta, amit a körülöttünk lézengő rendező stáb tagjai csak későn füleltek le. Bár nekem így már nem jutott az ingyen vízből, rendkívül mulatságos volt látni a szabályszegésen kapott Andi rövid morális tépelődését eme „vérlázító” kihágással kapcsolatban. Ő az, aki még a Nyugati és az Oktogon közti félperces villamosútra is lyukaszt jegyet, úgyhogy ez a jelenet önmagában aranyat ért a későbbi cukkolódások szempontjából, úgyhogy jó mélyen el is tároltam magamban.      
Ezután a Po Lin kolostorban (寶蓮禪, Bǎolián Chán Sì) néztünk körül, melyhez vezető utat egy hatalmas, gazdagon faragott fehér kőkapu nyitotta meg. 
Ezt a szimpatikus kis buddhista kolostort 1906-ban alapította három kínai szerzetes, s mára Hongkong egyik fő látnivalójává vált. Több csodaszép csarnokot is megcsodálhatunk itt, viszont mind közül a leglátványosabbnak a grandiózus 10000 Buddha nagycsarnoka bizonyult, melynek páratlan szépségű, aranyozott mennyezettel, s nem mellékesen tízezer kisebb-nagyobb Buddha-szoborral volt díszítve. 
Ha már Buddha-szobornál tartunk, nemcsak a mennyiség, a méret sem egy elhanyagolandó szempont – ideje volt megmásznunk a szomszédos dombot, ahol Lantau egyik legfőbb látványossága, a 34 méter magas ülő Buddha várt minket. Mivel a hozzá vezető lépcsősort most lekerítették a futók részére, a hátsó autóúton haladva gyalogolhattunk fel hozzá. 
A lezárások – és a szembetűző nap miatt – viszonylag korlátozott mennyiségű helyről lehetett értelmes fotót készíteni a szoboróriásról, viszont az állandó jövés-menés oltárán folyton belemászott valaki a képbe. Egy holland férfi rendkívül jól mulatott a meglehetősen komikus jeleneten, ahogy hosszú perceken keresztül próbált Andi elcsípni egy pillanatot, amikor megörökíthet végre engem a szoborral, de végül be kellett látnunk a szomorú vereséget, így inkább a szobor mellől nyíló, kiváló kilátással vigasztalódtunk.
Ezt követően visszaballagtunk a kolostorba, ahol Andi már előzetesen kinézte a mai ebédelőhelyünket – mégpedig a kolostor saját kis étkezdéjében, ahol kizárólag vegán ételeket kínáltak. Sülttésztát kértünk babból és gabonából készült mindenféle fűszeres szószos, beazonosíthatatlan finomsággal, melyhez desszert gyanánt egy mangó pudingot és két kis babpasztás rizspalacsintát is elnyammogtunk.
A várakozáson felüli ebédélményt követően buszra (#21) pattantunk, majd a sziget nyugati csücskében lévő kis halászfalu, Tai O (,    Dà Ào) felé vettük az irányt.
Ahhoz képest, hogy a kicsiny település Hongkong leghíresebb halászfalujának és egyik népszerű turistacélpontjának számít, minket nem igazán vett le a lábunkról a hely sajátos romantikája. A keskeny kis utcácskák zsúfolásig voltak tömve a legkülönbözőbb szárított tengeri herkentyűket (csillagot, halat, cápát, rákot) kínáló árusokkal, furcsa szagot árasztó ételekkel, és mindent átható halszaggal. A hely specialitásának a szárított hal számít, melyeket tucatjával akasztanak fel csokorba kötve száradni az út mentén, hogy szemtelen, üreges tekintettel meredjenek az elhaladó turistákra. Bár tudom, hogy nekik már nincs mivel, de mintha így is figyelnék minden lépésünket.
Egy ideig szemeztem az egyik pufók sülhal megszáradt tetemével, majd magunk mögött hagyva a piaci részt, a jellegzetes, vízre épült, cölöpökön álló bádogházak rengetegében bolyongtunk egy kicsit. A lepukkant, szegény környék eléggé szomorú, lehangoló, s egyben kiábrándító látványt nyújtott. 
Autentikus halászházak alatt nem igazán az ilyen szemétből összetákolt, roskadozó viskókat vártunk volna, viszont ugyanakkor egy kicsit el is szégyelltem magam, mivel ezek mégiscsak valakiknek az otthonaik voltak, mi pedig idejövünk turistaként a fényképezőgépeinkkel fotózgatni őket.
Visszabattyogtunk Andival a labirintusszerűen kialakított, recsegő sétányon a szárazföldre, majd tettünk egy kört a kikötő felé, ahol egy szélesebb gyaloghídon lehetett átkelni a túloldalra. 
A hidat szemlélve hirtelen Andiba ütött a felismerés – ő járt már itt anno szüleivel. Csak akkor esett az eső. Andalogtunk a túloldalon egy kicsit, bekukkantottunk egy szűk előszoba méretű kis templomba, majd felmásztunk a kis település mellett magasodó Delfin-dombra, mely a környék vizeiben élő, rózsaszín delfinről kapta a nevét. Útközben alaposan szemügyre vettük a domboldalban 100 méterenként kihelyezett, bozóttűzoltó seprűket, majd a dombtetőn vezető kis ösvényen sétáltunk végig. 
Hangulatos volt a késő délutáni fényekben kémlelni a tengert, a víz alá lebukó hongkongi-makaói hidat, s a reptérről elemelkedő lomha A380-as repülőgépeket. Pihengettünk egy kicsit az ösvény végében lévő pavilonban, majd elindultunk vissza a buszállomásra, ahol óriási tömeg várakozott a Tung Chung felé közlekedő #11 járat megállójában.
A bő 40 perc alatt, míg ott ácsorogtunk, két zsúfolásig tömött busz ment el, így csak a harmadikra tudtuk felpréselni magunkat. Az út vissza Tung Chungig még további háromnegyed óra lehetett, de még így is időben érkeztünk a Yeyével megbeszélt találkozóhelyre, sőt még két palack ásványvizet is be tudtunk szerezni előtte. Yeye kicsit késve futott be, viszont utána egy szuper éttermekkel teli food courthoz vezetett minket, mely az itteni bevásárlóközpont legfelső emeletén található. 
A hatalmas kajakínálat láttán csak kapkodtuk a fejünket, mint a veres paripa, de végül a koreai kaja bizonyult a végső befutónak. Mindannyian bibimbapot ettünk, ám míg én a húsos verziót kértem, a lányok a zöldségeset választották. 
Remek kis este volt, jókat cseverésztünk Yeyével, s elmeséltük a kínai út minden érdekes mozzanatát. A vacsorát követően meghívott minket fagyizni egy népszerű fagyizóba, ahol mindenféle különleges íz közül lehetett válogatni. Andi végül mochi, zöld tea ízű gombócot kért, míg én a konzervatívabb kekszkrém (créme biscuit) mellett maradtam.
Ezt követően vettünk némi itókát (Sommersby-t a lányoknak, Tsingtao sört nekem), majd kiültünk a metrómegálló melletti térre iszogatni és beszélgetni. Alaposan megszenvedtem, míg sörnyitó híján valahogy sikerült kinyitnom az üvegeket, mivel a környező boltosok nem igazán akartak sörnyitóval kisegíteni. Végül sikerült tökéletesíteni a nyitási technikát, s mindössze az első palack tartalmának fele bánta a kísérletezést.
Olyan jól elbeszélgettük az időt, hogy a tüntetések miatt rövidített menetrenddel közlekedő MTR utolsó vonata is elment már rég, s lezárták az egész metrót. A taxi maradt az egyetlen mód hazajutni, s bár kb. 15-ször annyiba került, mint a metró, így legalább tudtunk egy kis érdemi időt ölteni Yeyével is. Éjfél körül Yeye kikísért minket a taxiállomáshoz, majd az egyik kocsival indultunk vissza a városba.
Yeye szerint 100-150 HKD díjjal kellett számolnunk, ami így is egy vagyonnak tűnt a metrójegyhez képest, de mivel nagyjából összesen 245 HKD készpénzünk maradt, legalább amiatt nem kellett aggódnunk, hogy haza tudunk-e egyáltalán jutni.
Andi szinte azonnal el is aludt a hátsó ülésen, s én is fáradtan bambultam ki az ablakon, ahogy a Tsing Ma Bridge-en átkelve feltűntek Kowloon éjszakai fényei. Még alig járhattunk az út kétharmadánál, amikor ránéztem a taxiórára, mely már ekkor 180 HKD-t mutatott. Elkerekedtek a szemeim, s rémülten kérdeztem a sofőrt, hogy mennyi lesz így a fuvardíj a Prince Edwardig. Hát, olyan 230-240 HKD körül, felelte.
Jesszus, mi van?!! Én nagyjából feleennyivel számoltam, mire diszkréten kiröhögött. Mindenesetre mondtam neki, hogy nem igazán ezzel kalkuláltunk, viszont összesen csak 245 dollárunk van, addig vigyen, amíg ez kitart.
Végül 237 HKD-nál állt meg a taxióra. Mintha a véremet szívták volna… slagméretű csövekkel. Csak ennyire esett nehezemre kiperkálni a végső taxidíjat…

Ezután a trauma után eltartott egy ideig, míg álom jött a szememre. Legalább nem kellett gondolkozni, hogy a másnapi első programpont mi legyen – pénzfelvétel!


19. nap – Az utolsó nap Hongkongban (2019. november 3.)

Úgy döntöttünk, már nem tervezünk semmilyen nagyobb kirándulást az utolsó Hongkongban töltött napunkra, hanem maradunk inkább a Hong Kong Islanden, s magunkba szívjuk a város egyedi hangulatát, még egyszer utoljára.

Előtte viszont az első utunk a legközelebbi HSBC Bankba vezetett, ahol a TransferWise kártyával felvettünk még 500 HKD-t, ami bőven elégnem ígérkezett kettőnknek erre a napra.
Ezt követően beültünk egy szimpatikusnak tűnő reggelizőhelyre (Kam Wah Cafe & Bakery, 金華冰廳) a Mong Kok metróállomás közelében, ahol állítólag a legjobb „ananászbucit” (pinapple bun, 菠蘿) készítik a városban. Ez a könnyed, édeskés péksütemény nevével ellentétben nem tartalmaz ananászt, csupán külső megjelenése hasonlít magára a gyümölcsre. Olyannyira népszerű ennek a kis kávézó/pékségnek a bucija, hogy konkrétan a szomszédos versenytársakhoz is ők viszik hatalmas tálcákon a frissen sült bucikat.  
Míg mi a kellemes reggelinket fogyasztottuk, leültettek hozzánk egy srácot, akinek nagy kehelynyi jegeskávét, s egy vele nem igazán kompatibilisnek tűnő rántott húsos tésztalevest szolgáltak fel. Szegény gyerek nem igazán tűnt túl lelkesnek a kombinációtól, kétszer is alaposan átböngészte a számlát, hogy tuti ezeket rendelte-e, de végül beletörődve a helyzetébe módszeresen elkezdte elfogyasztani mindazt, amit kapott.
Reggeli után tettünk a közelben található Nők piacán (Women’s Market), de így délelőtt még csak a kezdeti árukipakolási szakaszt csodálhattuk meg.
Innen lemetróztunk Kowloon déli részére, s a Tsim Sha Tsui vízparti promenádjánál tettünk egy sétát. Mi minden történt azóta, hogy legutóbbi itt jártunk, hihetetlen! Ezúttal teljesen más lelkülettel andaloghattunk végig sétányon, nem kellett fogfájás, jetlag és extrém fáradtság nehézségei miatt aggódni. Több energiánk maradt megnézegetni a hongkongi hírességek kézlenyomataival kidíszített korlátot is, ahol rengeteg ismerős névre bukkantunk, Jackie Chantől Jet Liig. 
Ezután felpattantunk a Star Ferryre, s áthajóztunk a Hong Kong Islandre, ahol a parton éppen valamilyen nemzetközi evezős versenyt tartottak. A versenyközpontban láttunk ukrán, francia, indonéz, monacói és orosz versenyzőket is, úgyhogy önkéntelenül is azt lestük, felbukkannak-e magyarok is, de mind hiába. Honfitársaink láthatóan nem vettek részt ezen a versenyen.

Innen a Man Mo templom felé indultunk tovább. Útközben lépten-nyomon nők kisebb-nagyobb csoportjába botlottunk, akik a legkülönbözőbb közterületeken táboroztak le, s plédeket, kartonlapokat leterítve, kiültek megosztani egymással az ételeiket, italaikat, beszélgettek, kártyáztak, énekeltek, vagy csak olvasgattak. Több százan, ezren lepték el az aluljárókat, lépcsőket, felüljárókat, hogy a város lehető legkényelmetlenebb, legszmogosabb részein éljenek társasági életet. Mivel többségében csak indonéz, fülöp-szigeteki és maláj hölgyeket lehetett itt látni, már olyan szinten furdalt minket a kíváncsiság, hogy megszólítottam az egyiküket.
-       Elnézést, megkérdezhetem, hogy mi az oka, hogy itt kint töltik a mai napot?” – kérdeztem tőlük.
-       Hát ez a szabadnapunk. Ezt meg kell ünnepelni!” – felelte egyikük magától értetődő természetességgel.
Ettől a választól nem lettünk sokkal okosabbak, úgyhogy rákerestünk a neten erre a jelenségre. Hirtelen minden világossá vált! Kiderült, hogy ezeket a szerencsétlen nőket – akik többnyire házvezetőnőként, takarítónőként, felvigyázóként, dadusként, szakácsként keresik a kenyerüket – elég durván kihasználják az itteni munkaadóik, olyannyira, hogy mindössze heti egyetlen szabadnap, az első két szolgálati évükben pedig összesen 7 nap szabadság jár nekik, miközben rendkívül rossz körülmények között laknak. Számukra az, hogy a ritkaságnak számító szabadnapjukat tölthetik, valódi ünnepnek számít. Szomorú belegondolni, hogy ezek a nők a jobb élet reményében jöttek ide dolgozni, mégis olyan szinten kihasználják őket, hogy ez a néhány vasárnap az legfőbb szociális örömforrás a számukra.
Hátrahagyva a hölgyek nagyobb tömegét, a hegyoldalban vezető utcácskákon gyalogoltunk tovább, mígnem rátértünk a Hollywood Roadra, melyről a Man Mo templom (文武廟, Wénwǔmiào) is nyílik. 
Az 1847-ben épült kis templom Man és Mo (az irodalom és a háború) istenségeknek lett szentelve, s leginkább a mennyezetről csüngő, spirálalakú füstölők tucatjairól marad emlékezetes, melyek kétségtelenül misztikus, de legalább annyira fullasztó hangulatot kölcsönztek a helynek. 
Miután körbenéztünk a kis templomban, már igencsak időszerűnek ítéltük meg beiktatni az ebédet, úgyhogy felkerestünk egy-két kajáldát a közelben. A befutónak végül a Hungry Korean elnevezésű koreai gyorsétterem bizonyult, ahol gimbap híján újfent bibimbapot, illetve egy tányérnyi sült gombócot kértünk.

Ebéd után a Hongkongi Állattani és Botanikus Kertben (Hong Kong Zoological and Botanical Gardens, 香港動植物公) tettünk egy sétát, mely számos egzotikus növénynek és állatnak ad otthont. Legérdekesebbnek a különféle majmok bizonyultak, láttunk például vígan lengedező gibbonokat, egy meglehetősen szűkös ketrecben tengődő, szomorú orángutánokat, valamint riadt tekintetű gyűrűsfarkú makikat.
Innen a szomszédos Hong Kong Parkba (香港公園, Xiānggǎng gōngyuán) sétáltunk át, ahol már kezdett annyira kiütközni rajtunk a fáradtság, hogy lépten-nyomon azt lestük, melyik padnál lehet megállni kicsit szusszanni. Körbeballagtuk a park középpontjában lévő hangulatos tavacskát, igyekezve kiélvezni minden pillanatát a park nyújtotta nyugalomnak a grandiózus felhőkarcolók tövében.
Ezt követően már csak egy dolog maradt, amit még mindenképp ki akartam próbálni Hongkongban – az emeletes villamost! Kibattyogtunk a legközelebbi megállóba, majd izgatottam felhuppantunk az egyik Président cheddar sajtreklámba bújtatott #165 villamos végébe. 
Felpréseltük magunkat az extrém szűk kis lépcsőn az emeletre, majd türelmesen kivártuk, hogy felszabaduljon két hely, s onnantól az emeleti ablakból csüngve figyelhettük a nyüzsgő utcai forgalmat.
Egészen a #165 villamos végállomásáig, a North Pointig (北角, Běijiǎo) terveztünk utazni, ám nem sokkal az út vége előtt, egy utcai árusokkal és nézelődő emberekkel teletömött utcai piac állta a villamosunk útját. Nem igazán tudtam értelmezni, hogy miért éppen a villamoskocsitól 90 centire kell kipakolni a női bugyikat, melltartókat, táskákat és egyéb ruhaneműket, de úgy tűnt a lent bámészkodó embereket sem igazán zavarja túlzottan, hogy éppen egy vadul csilingelő villamos közeledik feléjük, míg ők épp a sínen állva válogatják a fehérneműket. 
Végül a csigalassúsággal araszoló villamos előtt úgy nyílt meg a piacoló emberek tömege, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, úgyhogy gond nélkül fordulhattunk be az utca végén a North Point-i végállomáshoz. Mivel maradt még egy kis időnk a Yeyével való találkozásig, bekukkantottunk egy-két boltba, hogy vegyünk némi ajándékot az otthoniaknak és Andi kollégáinak, majd közeli MTR-megállóhoz siettünk, ahol Yeye már várt ránk.

Mielőtt az által ajánlott vacsorahelyre mentünk volna, szeretett volna mutatni valamilyen híres épületet a közelben. Mint kiderült, én nem is ismertem a Monster Building (怪獸大廈, Guàishòu dàshà) becenéven elhíresült, grandiózus, 2243 lakásos, U-alakú épületegyüttest, mely többek közt a Transformers: A kihalás kora című film egyik helyszínénül is szolgált. Az eredetileg öt blokkból álló gigantikus társasház olyannyira népszerű helyszínné vált a filmek hatására, hogy turisták és fotósok tömegei jönnek el ide minden évben, ami már eléggé megterhelő az itt élők számára. Nem is veszik jó néven a fotózást, úgyhogy én is csak lopva lőttem róla egy-két képet, s mentünk is tovább.
Ezután egy szuper dim sum étterembe ültünk be vacsorázni, ahol fejedelmi fogásokat sikerült berendelni. Kértünk rákkal töltött gombócot, tofutekercset, curry-s tintahalat tésztával, kínai lángossal töltött tekercset, Chou Zhou gombócot, fűszeres mázzal sütött libát és zöldséges-húsos tekercset. Minden fogás döbbenetesen finom volt, de azt már szinte megszokhattuk, hogy Yeyével mindig jókat eszünk.
Vacsorát követően elsétáltunk a MTR-ig, Yeye útközben megmutatta, melyik lakásban lakott. A metróval első körben a Centralig utaztunk, hogy beszerezzük holnap reggelre az Airport Express jegyeket. Mint kiderült, olcsóbb valamivel, ha Klook-on keresztül váltunk jegyet, viszont azért meg akartuk érdeklődni, hogy a tüntetések okoznak-e várhatóan valamilyen fennakadást holnap reggel. Mivel biztosítottak, hogy kora reggel gond nélkül járnak majd a vonatok, legalább emiatt nem kellett aggódnunk.
Innen visszametróztunk a szállásunk közelébe, a Mong Kokhoz, ahol fiatal rohamrendőrök gyülekeztek az egyik sarkon. Megkérdeztük őket, hogy van-e valami fennforgás valahol, de azt mondták, csak járőröznek. Ez megnyugtató, nem szeretnénk pont az utolsó hongkongi esténket egy tüntetés össztűzében tölteni.
Az este záróakkordjaként Yeye még meghívott minket egy dim sumra az egyik kis étteremben. A finom gombócok szépen keretbe foglalták a napot, ám mégsem időztünk itt sokáig, mivel egy kósza csótány vágtatott végig az asztalok között, amit látva Yeye már kapta is a cókmókját, viharos gyorsasággal fizettünk és angolosan távoztunk.
Innen aztán együtt elsétáltunk a szállásunkig. Yeyét meg felinvitáltuk egy közös fotóra, majd elérkezett a búcsú ideje. Szuper volt látni őt ennyi év után, feleleveníteni csomó közös emléket. Az ő társasága mindenképpen plusz ízt adott a Hongkongban töltött napjainkhoz, amiért mindig hálásak leszünk neki.
A mai napból – mely időközben holnappá nőtte ki magát – már csak az utolsó, nagy pakolás maradt hátra. Éjjel háromnegyed kettőre kerültünk mindketten ágyba.


20. nap – Indulás haza (2019. november 4.)

Kimerítő alvásnak nem igazán lehet nevezni azt a bő 2 és fél órát, ami a hajnali 4:30-as ébresztőig megadatott nekünk. Félóra alatt összekaptuk magunkat, majd hátrahagyva a szobánkat, lecuccoltunk az utca túloldalára fogni egy taxit.
Pár perc alatt ki is értünk az Airport Express kowlooni állomásához, sőt a taxióra által mutatott 36 HKD díj is még épp vállalhatónak tűnt, amikor a sofőr diszkréten jelezte, hogy még 13 dolcsit adjak hozzá a nagy csomagok miatt. Ugyan, mégis, ez hol van feltüntetve?! Sehol, nyilván. Csak a fáradt, nyűgös Andi miatt nem álltam le vele vitatkozni, füstölögve kifizettem a maradék pénzt, majd egészen az aluljáróig szidtam az összes felmenőjét. Annyira utálom a taxisokat.
Innen egyenesen a reptér kihelyezett, belvárosi check-in pultjaihoz siettünk. Negyed hatkor értünk oda. Mi voltunk az elsők, az 5:30-as nyitásig gyakorlatilag egy árva lelket sem lehetett látni rajtunk kívül. Az lehető legkorábban szerettük volna megejteni az Air Chinás becsekkolást, mivel a Peking-Budapest távra továbbra sem lehetett online helyet foglalni, azt pedig nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg a gép belsejébe osszanak be minket.
Türelmesen letáboroztunk az Air China részére fenntartott #33 számú pulthoz, s irigykedve figyeltük, ahogy a többi légitársaság asztalához szépen-lassan szállingóznak az alkalmazottak, s elkezdik az utasfelvételt. Közel félórás késéssel –az utolsók között – befutott az Air Chinás kolléganő is. Alighogy átvette az útleveleinket, már kezdtem is a mondókámat, hogy szeretnénk mindenképpen a hosszú Peking-Budapest viszonylatra mindenképpen gép végébe, ablak mellé szeretnénk kérni helyet. Elkezdett pötyögni valamit a billentyűzetén, majd gépies hangon közölte, hogy a pekingi gép tele van, nem tud ablak mellé adni helyet. Na, itt durrant el az agyam. Ezúttal nem hagytam annyiban a dolgot. Mindent rázúdítottam, ahogy volt. Onnantól kezdve, hogy online helyfoglalás hiányával kapcsolatban már szeptemberben egyeztettem a budapesti és központi Air Chinás ügyfélszolgálattal is, akik egybehangzóan állították, hogy a helyszíni utasfelvételkor, amennyiben korán érkezünk mindenképpen lehetséges egyéni helyet választani. Nos, ennél korábban nem lehet ehhez a nyavalyás járathoz kiérni. Hajnali 6 óra van még csak, a gép pedig csak délben indul Pekingből! Nekem azt ne mondja senki, hogy már tele van a gép, amikor minden szinten én vagyok a legelső utas az utasfelvételnél, ahol konkrétan kiosztják a helyeket.
Össze-vissza gépelt valamit a számítógépén, majd mondta, hogy sajnos csak egy helyet tud ablak mellé adni. Andi ezen a ponton már feladta volna. Én ugyan nem. Ha egy ablakos helyet már tudott találni, akkor tud mellette lévőt is! Mivel a nő ezen a ponton már megunta a vitatkozást, felhívta a felettesét, majd ideadta nekem a kagylót. Neki is felvázoltam a problémát, mire magyarázott valami arról, már csak fizetős helyek maradtak, de kitartás meghozta az eredményét. Végül csak sikerült elintézni, hogy ablak melletti két helyet kapjunk. Igaz, a szárny mellé szóltak, de ez a legtöbb, amit ebből a helyzetből ki lehetett hozni.
A mai napig nem értem, ilyenkor mi történik a háttérben, miért esik ennél az egyetlen járatnál az Air China nehezére engedni az online helyfoglalást, de ezt már nem is fogjuk megtudni.
Becsúsztattunk a kemény harccal megszerzett beszállókártyáinkat a táskáinkban, majd felszálltunk a reptér felé közlekedő Airport Expressre. Kíváncsiságból a reptéri Air Chinás utasfelvételi pultok melletti információs szolgálatnál is megérdeklődtem ártatlanul, hogy mi az oka annak, hogy a pekingi járatra még órákkal az indulás előtt sem tudnak sehova helyet adni. Az itteni férfi nagyon segítőkésznek mutatkozott, rögtön utánanézett. Végül azt mondta, úgy tűnik, „Peking befoglalta a helyeket, s azokon valóban nem lehet változtatni”.
No, mindegy, ezt már itt el kellett engedni. Átverekedtük magunkat a biztonsági és útlevélellenőrzéseken, majd néztünk Andi kollégáinkat valamilyen édességet ajándékba. Ez sem bizonyult egy egyszerű menetnek, mivel minden vagy irtó drága, vagy japán gyártmány volt. A reptéri kajáldák is aranyárért mérték az ételt, úgyhogy meg is állapítottuk, bőven elég lesz az, amit a gépen adnak.

A gépünk Pekingbe reggel fél 8-kor indult volna, de jó 40 perces késéssel szálltunk csak fel. Érdekes volt megfigyelni, ahogy elemelkedünk a Lantau-szigetről, elhúzunk a környező hegyek, hidak, hongkongi városközpont és a Peak fölött, majd Peking felé vesszük az útirányt.
A fedélzeti reggeli sem igazán aranyozta be a napunkat. Az omlett elfogyott mire hozzánk értek a stewardessek, így már csak répás zabkása maradt, amiben kósza csirkedarabok úszkáltak. Elnézve a legnagyobb jóindulattal is egy öblös hányásra emlékeztető kosztot, nem is csodálom, hogy minden épelméjű utas az omlettet választotta, amíg volt lehetősége. Andi kedvesen megosztotta velem a lekváros buciját, sőt kunyerált még nekem egy croissant az kajás kocsiról, míg cserébe ő megkapta a gyümölcsszeleteimet.

A pekingi átszállásunk alapból is elég húzósnak ígérkezett, de az eredetileg egyórás transzfer a késés miatt alig 30-40 perces időablakra szűkült. Sovány disznó vágtában száguldottunk át a hatalmas reptér egyik szárnyáról a másikra, viszont csak lobogtatni kellett a beszállókártyánkat, mindenhol előre engedtek minket.
Így végül gond nélkül elértük a gépet, mely egy minszki kitérővel indult Budapestre. Délután egy órakor már szálltunk is fel, s szerencsénkre nem húzták sokáig az ebéd felszolgálását sem. A gombás, répás csirke rizzsel, salátával, desszertnek pedig finom kakaós kockával némileg kompenzált a rettenetes reggeliért, sőt a vacsorára kapott fedélzeti koszt is egész finomnak bizonyult.

Helyi idő szerint 17:20-kor landoltunk Minszk repülőterén, ahol kitereltek mindenkit a terminálépületbe, majd egy gyors biztonsági ellenőrzést követően, néhány új utassal kiegészülve visszaszállítottak minket a gépbe. A másfél órás technikai kitérőt követően immár tényleg Budapest felé vettük az irányt. Végül este háromnegyed 7 körül landoltunk a ferihegyi reptéren. 
Ezúttal fel voltunk készülve lelkiekben, hogy nem érkeznek meg a feladott hátizsákjaink – s így is lett. Nincs kínai út elkeveredett poggyász nélkül!
Rutinosan kitöltöttük az ilyenkor szokásos nyomtatványokat, majd kijöttünk a terminálépület elé, ahol szüleim nemsokkal később felvettek minket…



A nagysikerű, 2018-as kínai utunkat követően biztosra vettem, hogy ide még visszatérünk egyszer. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy mindez szűk másfél éven belül fog bekövetkezni. Mindkét út túlmutatott önmagán, s egyfajta gyógyírként is szolgált a számunkra, ami segített kikapcsolni, elvonni a figyelmünket traumákról és kihívásokról, melyek minket értek. Nos, így utólag visszatekintve, sokkal-sokkal többet köszönhetünk ennek a kínai útnak, mintsem előzetesen gondoltuk. De ezt csak hetekkel később ismertük fel.

A hazaérkezést követően, ha egy szóval akartuk jellemezni ezt az utat, rendszerint azt mondtunk – „fárasztó”. Nagyon fárasztó. Nemcsak a kemény menetrend, a rengeteg helyszín, a sok utazás, költözködés nyomta rá a bélyegét az útra, hanem az összes olyan kiegészítő bosszúság is, amit semmilyen előzetes tervezéssel nem lehet kivédeni. Gondolok itt Andi fogfájására, az én kezdeti fülrecsegésemre és náthámra, a hongkongi tüntetések okozta közlekedési fennakadásokra, a makaói túlszámlázós roaming problémára, az Air Chinás helyfoglalással kapcsolatos mizériára vagy a fölöslegesen benyelt taxiköltségekre.
Mégis, amikor Andival sorra vesszük az élményeket, azon kapjuk magunkat, hogy semmit sem tudnánk jó szívvel kihagyni a felsorolásból. A nettó fél nap érezhetően kevés volt Guangzhoura, de semmi pénzért nem hagytuk volna ki a kecses Canton Towert, a kedves kis Shamian-szigetet vagy az éjszakára színváltós fényekben úszó Yuexiu parkot. A mesés Guilinban is bőven el tudtunk volna tölteni még egy teljes napot, hogy még jobban magunkba tudjuk szívni a város egyedi hangulatát, a környező cukorsüveg formájú hegyek látványával együtt. A Li folyón tett hajókirándulást még a borús, szmogos idő ellenére is az egyik legnagyobb élményként könyvelhettük el. Tény, hogy a Yangshou környéki biciklizés kissé formabontóra sikerült, de így hónapokkal később mégis az egyik legviccesebb sztoriként emlékezünk vissza rá. Felejthetetlen, örök élmény volt végigaraszolni a Tianmen-hegy peremén vezető üvegaljú sétányon, saját szemünkkel látni a Zhangjiajie Nemzeti Park lélegzetelállító sziklatornyait és a Stone Forest legendás kőformációit, vagy szakadó esőben kirándulni az Aranyostor-patak mentén, melyek újfent megerősítettek minket abban, hogy Kína olyan elképesztő természeti kincsekkel és látnivalókkal rendelkezik, melyek önmagukban megérik az ide szóló repjegy árát. Egy Youtube-videó is elég volt, hogy teljesen beleszeressünk Lijiang varázslatos óvárosába, úgyhogy a tudat, miszerint pár héttel, hónappal később személyesen fedezhetjük fel a virágokkal borított kis óvárosi utcákat, az maga a megvalósult álom. Eljutottunk végre Kunmingba is, ahol nemcsak hogy betekintést kaptunk a jünnani puerh tea kiválóságának világába, de azokat az utcákat róhattuk, amit korábban kedves jóbarátom, Haiya is. Bár csak alig egy nap jutott Szecsuan tartományra és Chengdura, de azt sem cserélnénk el semmire. A Guanggal töltött közös nap, pandázással és a fergeteges hot potos vacsorával az út egyik fénypontjának tekinthető. Makaó alaposan próbára tett minket, s bár valószínűleg sem a kaját, sem a barátságtalan embereket, sem a kaszinói világ szürreális giccshalmazát nem fogjuk napi szinten visszasírni, a közös portugál-kínai történelmi gyökerekkel rendelkező város mégis egy egészen különleges elegyét alkotja az egymástól alapjaiban különböző kultúráknak. És persze Hongkong. Egy örök klasszikus, ahol nemcsak hogy találkozik a kelet a nyugattal, hanem egy kompakt, jól működő, izgalmas egészet alkot. Most már értem Andi véget nem érő lelkesedését Hongkong iránt, ide tényleg okkal vágyik vissza az ember.
Végignézve ezen a rengeteg élményen újból és újból mosolyra húzódik a szánk. S ez a legjobb az egészben. Hirtelen már nem is tűnik olyan fárasztónak az egész…

Ez az út minden szempontból mérföldkőnek számít az életünkben, mely lezár egy nagyon fontos időszakot, hogy teret engedjen egy új, izgalmas fejezetnek. Abban biztos vagyok, hogy nem intünk végleg búcsút Kínának és a kelet-ázsiai régiónak. Sőt, még az is lehet, hogy egy fővel bővül is majd a világjáró kis csapatunk…