Belgrád

1. nap – Indulás Belgrádba (2011. március 12.)

Reggel 7 körül ébredtem fel. Szokásos módon még kétszer kinyomtam a „szundit” a telefonomon mire sikerült rávennem magam, hogy egy jól irányzott mozdulattal lerúgjam magamról a jó meleg takarót. A szobában reggelente uralkodó, zord 17 C fokos hideg mindig jó ösztönzőnek számít a felkeléshez – ez most sem volt másképp.

Felöltöztem, összekészülődtem, közben még egyszer (kétszer…háromszor) meghallgattam Apukám szokásos aggodalmait („Miért nem mész be egy vonattal előbb?” – „Mert nem akarok a vonat indulása előtt több, mint másfél órával odaérni a Keletibe…” – „De mi van, ha késik a vonat?!!” – „Bemegyek busszal.” – „És ha az is késik?!”). A gondolataim azonban teljesen máshol jártak…

Mielőtt elindultam volna, még lementem a kisházba a Mamától elköszönni. Tegnap tudtam meg, hogy sikerült elintézni neki egy helyet egy kórházban, ahol remélhetőleg meg tudják gyógyítani a lábait (már nem tud ráállni) és a bőrbetegségét. Ugyanakkor tudva, hogy már nem lesz itthon, amikor hazajövök és utána még ki tudja meddig eléggé elszomorított. El se tudom képzelni, milyen lesz a ház nélküle.

Elbúcsúztam Anyáéktól is, majd elindultam az állomás felé.

Út közben eszembe jutott, hogy amikor utoljára utazni indultam még tavaly szeptemberben (Koppenhágába), akkor azzal az úttal zárult le a GSK-nál töltött időszak, mivel az utazást megelőző nap egyben az utolsó munkanapom is volt. Most ugyanez a helyzet állt elő – csak a munkahely és azt követő út más. Az előttem álló temérdek kaland és lehetőség ellenére egy kis ürességet is érzek. Máris hiányoznak az Exxon-os munkatársak, barátok, a közös ebédek, beszélgetések, kakaózások…

A 8.53-as vonattal mentem be Pestre, s rendesen 25 perc alatt be is értünk. Még tettem egy elkeseredett kísérletet a Nyugati pályaudvar pavilonjában lévő egyik pénzváltónál, hátha kaptak tegnap este óta szerb dinárt (mert csak 2240 Ft értékben sikerült akkor váltanom), de – ki gondolta volna – nem jártam sikerrel. Ezt követően kényelmesen elvillamosoztam/buszoztam a Keletibe, majd nem sokkal később megérkezett Anita is.

Megkerestük a vonatunkat – jól megnéztem, hogy biztos a Belgrádba menő kocsiba szálljunk fel. Tudom, hülyeség, de ha vonattal megyek valahova, szinte mindig van bennem némi kétely, hogy jó vonatra szálltam-e fel, egészen addig, amíg a kalauz le nem kezeli a jegyemet. Elindultunk.

 „…A MÁV-Start Zrt. köszönti utasait a Bp. Keletiből Belgrádba (fellélegzés!) közlekedő járatán…blabla…tájékoztatjuk Önöket, hogy a vonat kizárólag Ferencváros, Pesterzsébet, Soroksár, Dunaharaszti…stb.…Kunszentmiklós-Tass, Bösztör, Szabadszállás, Fülöpszállás…stb…Tabdi, Soltvadkert, Pirtó, Kiskunhalas…stb…Tompa és Kelebia megállóhelyeken áll meg.” Huhh…még jó, hogy csak kizárólag ezeken! :)

Kellemes meglepetés volt, hogy minden magyarországi megálló előtt két nyelven is bemondták a következő állomás nevét, melyik oldali ajtó nyílik, valamint köszönetet mondtak a leszálló utasoknak.

Ezt már azonban nem bírtam ki röhögés nélkül: „Kedves Utasaink, hamarosan Pirtói-Szőlők megállóhelyre érkezünk! A pirtói-szőlőki utasoknak köszönjük, hogy utazásukhoz a vasutat választották!”   

A majd’ nyolcórás vonatutat még színesítette azért néhány mulatságos kis epizód. Például, amikor már csak egy ideje szótlanul bámultuk a kietlen szántóföldeket, hirtelen felkiáltottam: „Nééézd! NYÚL!!!” Anita persze majdnem szívrohamot kapott. :)

Nem sokkal Kelebia (a magyarországi határállomás) előtt egy kissé hiperaktív kisrác elkezdett az ülések közti folyosó feltett kezekkel rohangálni, közben azt üvöltve: „Megadom magaaaaam! ÁÁÁÁ….Megadom magaaaam!!! ÁÁÁÁ…”

Aztán jöttek a cseppet sem barátságos határőrök, akik aztán semmit sem bíztak a véletlenre. Bármilyen gyanú esetén kipakoltatták a teljes utazóbőröndöt, egy kanadai lány fölött kb. 20 percet álldogáltak, sőt még a központba is betelefonáltak, leegyeztetve az útlevéladatait. A legalább félórás álldogálás után továbbindultunk, de nem is mentünk sokat, következhetett az egész procedúra elölről, immár a szerb oldalon, Szabadkán. A sok álldogálás alatt Anita egyre többet nyugtalankodott, aztán egyszer kibukott belőle, hogy mennyire utálja, ha egy vonat áll, ahelyett, hogy menne. És milyen igaza is van, bár ahogy előadta rendkívül mulatságos volt. :)

Szegény, ekkor még nem sejtette, hogy ha elindulunk végre, akkor meg újabb dolog miatt nyugtalankodhat, ugyanis furcsa módon, a szerb oldalon a szántóföldeket sok helyen hó borította, s ahogy haladtunk úgy tűnt, hogy egyre több és vastagabb a hótakaró. Anita már kezdte teljesen elveszteni a hitét az időjárás-jelentésben (ami napsütést és 15-19C fokot mondott a hétvégére), amikor a havas részek kezdtek ritkulni, s végül el is tűntek. Belgrádba némi késéssel, este 6 óra után érkeztünk meg.

Mivel tegnap este már nem tudtam venni Belgrád térképet, még otthon nyomtattam a GoogleMaps-ről néhány screenshot-ot, melyek alapján talán eltalálhatunk a hostelig. Az egyetlen gond az volt, hogy ellentétben a térképpel, a belgrádi utcatáblákon cirill betűkkel szerepeltek az utcanevek, így kb. lövésem sem volt, hogy merre járhatunk. Még szerencse, hogy Anita korábban tanult oroszt, így legalább kiolvasni ki tudtuk őket, s összevetve a térképpel végül sikerült egész jól tájékozódnunk. 
Az éjszakai belgrádi belváros egyébként rendkívül kellemes meglepetésnek bizonyult: az épületek jó állapotúak, gyönyörűen ki vannak világítva, s a legkevésbé sem volt olyan érzésünk, hogy egy olyan helyen járunk, melyet 12 éve még bombázott a NATO.

Séta közben nem győztem ámuldozni a szép épületeken, amikor aztán egy nagy kereszteződésen átkelve hirtelen egy teljes más látvány fogadott miket. Első látásra fel sem fogtuk, de az út túloldalán álló hatalmas épületegyüttesnek egyszerűen hiányzott az oldala. Ez még semmi, a mi oldalunkon lévő romos épület még azon is túltett – leginkább úgy nézett ki, mintha valami hatalmas állat többször kiharapott volna az oldalából néhány falatot. Az emeletre mélyen be lehetett látni, alul pedig a törmelékek közül kinőtt egy hatalmas fa. Bizarr látvány volt!
  Miután megtaláltuk a Kralja Milana sugárutat, ezen végighaladva egészen a Trg Republike-ra (Köztársaság tere) jutottunk el. 

 

Ez nagyszerű hírnek bizonyult, ugyanis a hostelünk (SD Hostel Sveti Djordje) elvileg a téren lévő Nemzeti Színház mögötti utcában, a Brace Jugovica-ban volt. 

  

Az utca meglehetősen csendesnek tűnt, s a 7-es szám alatt is csak egy kapucsengő mellé ragasztott kis felirat engedett arra következtetni, hogy a társasházban egy hostel is működik. Csöngettünk, beengedtek.

A lépcsőházba érve azonban már várt minket valaki: „Laszlo? Laszlo Hunyadi?” – kérdezte egy alak és már nyújtotta is a kezét. Egy huszonéves srác volt (Stefan) , akiről később kiderült, hogy ő a hostel menedzsere, azaz mindenese. Már a legelején feltűnt, hogy mennyire barátkozó és segítőkész. Kaptunk tőle térképet, néhány jótanácsot arról, hogy mit érdemes megnézni, hol érdemes ebédelni, pénzt váltani, bevásárolni stb.

A hostel maga amúgy rendkívül picike, egy társasház alagsorában helyezkedik el és mindössze három szobája, egy fürdője és félig konyha/ félig előszobája van. Mi egy négyágyas szobát kaptunk, annak ellenére, hogy kétágyasat foglaltunk. Nem is volt gond ebből, szerintem még kényelmesebben fértünk el, mint amúgy. 

Miután lecuccoltunk, ettünk még egy kis vonatútról maradt szendvicset, majd elmentünk egyet sétálni a környéken.

Szinte minden második sarkon olyan érzésem volt, hogy az épületek és az utcakép alapján akár Budapesten is sétálgathatnék. Ami viszont szembetűnő különbség volt a két város között, hogy még éjjel 11-kor is az utcák, éttermek, szórakozóhelyek, de még a parkok is tele voltak emberekkel.

Séta közben véletlenül megtaláltuk a „?” Café-t, mely nemcsak Belgrád legrégebbi étterme, de érdekes történettel is rendelkezik. 1823-ban építették görög építészek balkán stílusban, majd ahogy teltek-múltak az évek minden egyes tulajdonosváltás alkalmával kicsit átalakították és átnevezték. 1878-ban például előbb átnevezték „Juhásznál”-ra, majd öt évvel később „Katedrálisban”-ra, de egyik sem felelt meg a kor egyházi előírásainak. A tulaj ezért átmeneti megoldásként egy „?” kérdőjelet rakott név helyére, s végül ez maradt meg a mai napig. :)   

Mintegy másfél órás kellemes séta után visszatértünk a hostelbe és lefeküdtünk aludni.

2. nap – Belváros, Nikola Tesla Múzeum és Zimony (2011. március 13.)

Még pont maradt egy reggelire való a tegnapi szendvicsekből, kekszekből, úgyhogy miután ettünk elindultunk a Tesla Múzeumba.

Gyönyörű időnk volt, szépen sütött a nap, végre eljött az igazi tavasz! A Tesla Múzeumba vezető út amúgy is egy jó választásnak bizonyult volna, mert tele van látnivalókkal és hangulatos parkokkal. A Trg Republike-ról először Dečanska úton elsétáltunk a Trg Nikole Pašića-ra. Ez egy nagyobbacska tér, melynek közepén a névadójának a szobra áll, előtte pedig egy modern építésű szökőkút hosszúkás – egyelőre üres – medencéje terül el, melyet a szorgos közterület-fenntartók éppen nagynyomású vízsugárral tisztítottak. 

A tér elhagyása után a Pionirski parkhoz értünk, mellyel szemben az út túloldalán a Parlament épülete állt. (Mint később a hazaúton egy jópofa BME-s srác említette nekünk, érdemes a Parlament előtt álló két lovasszobrot közelebbről is megtekinteni – nem könnyű első látásra eldönteni, hogy a ló vagy a lovas élvezi jobban a kissé félreérthető jelenetet. :)

Átsétálva a park másik oldalára két szép épületet láttunk (mindkettő meglehetősen ismerős volt). 

A jobb oldali a régi bírósági épület (Stari dvor), melyben jelenleg a Városi Tanács székel, míg vele szemben az új bírósági épület (Novi dvor), amely manapság Elnöki Hivatalként funkcionál. Éppen le akartam fotózni az utóbbit, amikor valaki a távolból rám kiabált („NO FOTO! NO FOTO!”). Ekkor vettem észre, hogy az Elnöki Hivatalt szigorú tekintetű gépfegyveres katonák őrzik és náluk nincs kecmec – ha a bódéjuk előtt álló táblán át van húzva egy fényképezőgép, akkor aztán senki sem lehet olyan galád, hogy lopva akár egy tiltott képet is készítsen a fenséges elnöki rezidenciáról. Bár alapjaiban nem értettem, hogy mi kár tehetek a szerb elnökben, ha 70 méterről lefotózom a hivatalának az épületét, de ami szabály, az szabály. (Tegnap este kivilágítva már úgyis lefotóztam! :))

A park túlsó szélén volt még egy említésre méltó Kis hableány szobor, melyről csak a képeket utólag visszanézve derült ki, hogy nem is hableány, mivel rendes lábai vannak.

 

Ezt követően továbbsétáltunk a Bulevar Kralja Aleksandra-n egészen a szerb-bizánci stílusban épült Szent Márk templomig (Crkva Sv. Marka), ahova be is kukkantottunk.
A kissé szokatlan, de szép templomi belső tér tele volt álló emberekkel (ortodox templom lévén nincsenek benne padok), akik mind énekeltek a misén. 

 

S templomtól jobbra a belváros egyik legnagyobb parkja, a Tašmajdan park terül el, melynek szinte minden négyzetcentiméterét feltúrták a parkrendezési munkálatok jegyében. Alig volt egy szabad füves rész, ahol nem lett volna széthányva valami sitt, beton- vagy járdaelem. A park közepén egy megható emlékmű áll, melyen az alábbi felirat olvasható: „We were just children” – ezzel az 1999-es NATO bombázásban elhunyt gyermekekre emlékezve.

 

A parktól alig néhány háztömbnyire található a Tesla Múzeum, mely a világ egyik leghíresebb és legjelentősebb fizikusának, feltalálójának, Nikola Teslának állít emléket. 
Nevéhez kötődik többek között a többfázisú villamoshálózat, a váltóáramú motor és a rádió feltalálása is. Az általa megalkotott Tesla-tekercs alkotja az alapját a manapság használatos hírközlő berendezéseknek, nagyfrekvenciás generátoroknak, és az elektromos áram vezeték nélküli továbbításának.

A múzeum rendkívül átfogó tárlata Tesla sok találmányát igencsak látványos és interaktív módon mutatja be. Például az egyik találmánya, melyet „Kolombus tojásának” nevezett el, remekül szemlélteti a mágneses indukciós motor lényegét. A gyanútlan, fizikához analfabéta szemlélő számára – mint amilyen én is vagyok – az egész cucc egy egyszerű tányérra emlékeztetett, melyben egy aranytojás pihent az oldalára dőlve, míg a tányér alá valamilyen motorszerűség volt építve. Amikor az idegenvezető bekapcsolta a motort, a tekercsek olyan mágneses teret generáltak a tányéron elkezdett pörögni a tojás, mígnem egy idő után a csúcsára állt.

Volt egy hatalmas, legalább 3 méter magas Tesla-tekercs is (gondosan elkerítve korláttal) tövében néhány, 90 cm hosszú fénycső figyelt. Az idegenvezető kért néhány bátor önként jelentkezőt (a kíváncsiságom legyőzte a kételyeimet, úgyhogy én is feltettem a kezem), akik között szétosztották a fénycsöveket. Egy kézzel és függőlegesen kellett tartanunk őket – kissé bizarr módon. Aztán amikor a hölgy bekapcsolta a generátort, az összes fénycső – annak ellenére, hogy egyik végük sem volt bedugva – villózni/világítani kezdett, de kizárólag a kezünk fölötti részen. 

Tulajdonképpen Tesla alkotta meg az első távirányítót is, mellyel vezetékes összeköttetés nélkül lehetett irányítani dolgokat – jelen esetben egy kis modellhajót, amit szintén egy kísérlet keretében mutattak be. 

A legutolsó találmánynál nagyon gondolkoztam, hogy kipróbáljam-e egyáltalán – s úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen hezitáló. Ugyanis, ha a két, apró gömbben végződő pózna teteje felé tartod a kezedet alig 40 cm távolságra, kinyújtott mutatóujjal, amikor hirtelen megcsap az áram…s látod amint az ujjad végébe hatol az amúgy szemmel látható elektromos áramcsóva. Az egész persze teljesen ártalmatlan, de félelmetesen nézett ki! :)

Mire megjártuk a múzeumot, már igencsak megéheztünk, így hazafelé vettünk az útirányt. Gyakorlatilag ugyanazon az útvonalon jöttünk, mint tegnap este, mégis így nappali fényben teljesen más arcát mutatta a város. Ennek ellenére továbbra is tartottam a véleményemet, miszerint sok helyen hasonlít Pesthez. 

Félórányi sétálást követően visszatértünk a hostelünk utcájába, melynek a Trg Republike felőli sarkán lévő palacsintázót már korábban kinéztük. Itt a palacsinták többsége nem a klasszikus módon nézett ki – leginkább egy háromszög-alakba összehajtogatott, barnára sült, töltött pizzára (másnéven calzonéra) emlékeztetett. 

Rendkívül guszta volt a kínálat – jó néhány töltelék közül lehetett választani. Én egyértelműen valami húsosat akartam enni, mivel ha igazán éhes vagyok, a húsos kaják esnek a legjobban. Anita viszont – velem ellentétben – kizárólag húsmentes palacsintákban gondolkodott, hősiesen tartva magát a 40 napos böjt kegyetlen feltételeihez. A magam részéről ez kiváló mókának ígérkezett erre a pár napra, s mint Lucifer Ádámot Az ember tragédiájában, én sem szalasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy megingassam Anitát eme megrögzött hitében.

„Hmm, de guszta az a sült csirke…hmm, de finom ez a sonkás palacsinta…hmm, de jó sülthús illatok szállnak a levegőben, Anita Te is érzed?…stb. ”  

Az általam választott palacsintát – mely többek között sonkát, sajtot és valami furcsa fűszeres tejföl-túró átmenetet tartalmazott – igyekeztem a lehető legnagyobb átéléssel enni, kihangsúlyozva a sonka finomságát… :)

Evés után visszamentünk a szállásra megkérdezni Stefantól, hogyan lehet eljutni az Avala-hegyre. Mivel az ebéd igencsak laktatónak bizonyult, a szobánkba visszaérve mindketten ledöglöttünk az ágyra és kiadósan rápihentünk a délutáni programra. Ebből egy közel háromnegyedórás lustálkodás lett, miközben úgy tűnt, mindketten arra várunk, hogy majd a másik lesz az a bátor, aki először felkel.

Mielőtt végképp bealudtam volna, még átfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen milyen időpocsékolás is fényes nappal aludni egy utazás alkalmával, főleg ha az adott hely szép és még érdekel is. Így hát erőt vettem magamon, feltápászkodtam és kimentem Stefanhoz az előtérbe, aki – mint mindig – a számítógép előtt ülve elmélyülten facebookozott. Nem értette, miért éppen az Avala-hegyre akarunk menni, helyette inkább a Száva egyik holtágánál lévő strandot és a zimonyi kilátót, a Gardoš-t ajánlotta. Anitával egyetértettünk abban, hogy strandra egyikünk sem akar menni, viszont a kilátó egy nagyszerű ötletnek tűnt, ráadásul Stefan a lehető legnagyobb természetességgel felajánlotta, hogy elkísér minket. Kissé kérdőn néztünk rá emiatt, hogy nem lesz-e baj abból, ha felügyelet nélkül itt hagyja a hostelt.

„Ó, dehogy!” – válaszolta. „Az elkövetkező egy hétre csak nektek és az amerikai ürgének van foglalása, úgyhogy nem valószínű, hogy bárki is érkezne…” Hát, ha ő mondja! :) Nem is teketóriázott sokat, felpattant a gép elől anélkül, hogy kilépett volna a Facebookból, beköszönt a „fura amerikai ürgének” és már indultunk is.

Ez az 50-60 év körüli amerikai pasas, aki egyedül lakott a kétágyas szobában, egyébként egy meglehetősen fura szerzet volt. Stefan elmondása szerint hetekre kivette a szobát, s egész nap csak bent ül a laptopja előtt egy szál alsógatyában és egy kigombolt kockás ingben és tőzsdézik. Néha kiballag az előtérbe elszívni néhány cigit, de akkor se szól nagyon senkihez, majd visszatér a kis megszokott zugába az online részvények közé. Ápolatlan, borostás arca, zsíros fürtökben lógó őszes, vállig érő haja és lenge öltözéke kifejezetten bizarr összhatást eredményezett.  

Stefan vezetésével tehát elsétáltunk az egyik közeli buszvégállomáshoz, amely egyfajta csomópont lehetett a város tömegközlekedésében, mert több különböző járat is innen indult. A megállóban lévő újságosbódénál vettünk egy-egy vonaljegyet, melyek a rózsaszín, lila és türkizkék színek mesés kombinációjában pompáztak. Ennek ellenére egy szavam sem lehet, mert mindössze 50 dinárba (alig 140 forintba) kerültek.

A busszal áthaladtunk a Száva fölött átívelő Brankov hídon, mely a belvárost köti össze a túlparton lévő Új Belgrád (Novi Beograd) városrésszel. Ennek a kerületnek a látképét teljes mértékben a szocializmusnak köszönhetjük, ugyanis 1947 előtt itt még nem volt semmi. Ekkor azonban Jugoszlávia nemzetközi politikai szerepének növekedésével párhuzamosan, az ország vezetője Joszip Tito is grandiózus városrendezési terveket kívánt megvalósítani.
Ennek eredményeképpen jöhetett létre a mára több, mint 400 ezer ember otthonául szolgáló Új Belgrád, melyet manapság, mint a Balkán legnagyobb lakótelepét tartják számon. Ha arra gondolok, hogy a megálmodói „Belgrád Manhattanjének” szánták ez a kerületet, beláthatjuk, hogy kissé torz a párhuzam.

Ahogy haladtunk a busszal, Stefan rögtönzött idegenvezetést tartott a környező érdekességekről. Végül a szebb napokat is megélt Hotel Jugoszlávia buszmegállójánál szálltunk le. Ez a hotel a maga idejében a régió legnagyobb luxusszállodájának számított, s olyan hírességek szálltak meg itt, mint II. Erzsébet királynő, Richard Nixon, Tina Turner vagy Neil Armstrong. Az 1999-es NATO bombázások során két rakétatalálat is érte az épületet, így be kellett zárni. Azóta a Kempinski szállodalánc megvásárolta a jogokat és valamilyen görög ingatlanfejlesztési alap (ez a görög válságot hallva nem hangzik túl jól!) segítségével felújítja és modernizálja ezt a hotelóriást és elvileg 2013-ra újra megnyitja kapuit a vendégek előtt.

Megkerülve a szállodát egy hangulatos folyóparti sétányon folytattuk az utunkat. Legnagyobb meglepetésemre a parkokkal és kisebb-nagyobb zöldterületekkel tarkított sétálóövezet tele volt emberekkel, akik családostul, babakocsistul kivonultak a jó levegőre élvezni a kellemes, kora tavaszi időt. Mindig is szerettem, ha a helyiek képesek kimozdulni a maguk kis zugából és a szabadidőjükben sétálni, futni, biciklizni mennek. Ez mutatja azt, hogy az emberek élnek is a saját városukban, nemcsak pusztán ott laknak.

A Duna meglehetősen alacsony vízállása miatt a folyómeder több tízméteres szakasza vált láthatóvá, s kissé bizarr, ugyanakkor művészi kompozíciót alkotva a száraz homok közepén horgonyzó, ütött-kopott motorcsónakokkal. 

 

Amikor az egyik sarkon elfordultunk balra, Stefan egy kocsmaszerű épületre mutatott, mely elvileg az egyik helyi maffiavezérnek a főhadiszállása. Néhány lépéssel odébb egy Pisai ferde tornyot meghaladó dőlésű, fél méter vastag téglafal készült rádőlni a figyelmetlen járókelőkre, miközben oldalára hatalmas fehér betűkkel írva ez virított: „Vigyázz! Dől a fal!” Úgy tűnik, hogy a faldarab tulajdonosa ezzel le is tudta a közbiztonsági jellegű kérdéseket.

Innen felsétáltunk a Gárdos toronyig (Gardoš), mely a zimonyi városrész legmagasabb pontján magasodik. A tornyot 1896. augusztus 20-án, az ezredévi ünnepségek kapcsán avatták fel, a város középkori erődjének helyén. Ezt az eklektikus kilátót amúgy Hunyadi János (szerbül: Sibinjanin Janko) tiszteletére emelték, aki a híres 1456-os nándorfehérvári győzelem után itt, Zimonynál halt meg pestisben. Maga Zimony – vagy szerb nevén Zemun – még 1920 előtt a történelmi Magyarország legdélebben fekvő városa volt, napjainkra azonban már egybenőtt Belgráddal, így egy külön közigazgatással rendelkező városrész lett belőle. 

Felmentünk a toronyhoz, ami nagy sajnálatunkra le volt zárva. A kilátás ennek ellenére nagyszerű volt, be lehetett látni egész Zimony és Új Belgrád területét. 
Ezután beültünk egy fából tákolt kocsmába, mely közvetlenül a torony mellett állt, s egy sör mellett beszélgettünk egy jó másfél órát. Stefan rengeteget mesélt a szülővárosáról (Zupa) és az ottani fesztiválokról. 

Már este fél 7 körül járt, amikor elindultunk vissza a városba. Lesétáltunk a zimonyi piactér mellé és felszálltunk az első belváros felé menő buszra. 

 

Már két megállót elhagytunk, amikor naivan megkérdeztem Stefant, hogy nem kellene-e lyukasztanunk (a vonaljegyek nála voltak), mire ő egy félmosoly megeresztése után megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok, most nem fognak ellenőrizni minket. 

Mire visszaértünk a hostelbe teljesen beesteledett. Egy kis pihenő után úgy döntöttünk, egy kis éjszakai sétára indulunk a rendkívül hangulatosan kivilágított várhoz. Ezzel a tervünkkel nem is voltunk egyedül, sok fiatal borozgatott, énekelgetett a széles várfalon, miközben egyikük a gitárját pengetve adta a dallamot. 

Éjjel 10 körül még nem volt kedvünk hazamenni, így inkább elsétáltunk a város másik felére, a Szent Száva templomhoz. Nem volt nehéz eljutni ide, ugyanis ez a lenyűgözően szép ortodox katedrális hatalmas méreteivel már a távolból kitűnt az épületek közül. A Trg Republikéról indulva gyakorlatilag végig nyílegyenesen kell haladni a Kralja Milanán a Trg Slavijáig, ahonnan a Svetog Save már egészen a templomig visz.  Érdekes belegondolni, hogy a Szent Száva-templom nemcsak az egyik legnagyobb, hanem messze a legrégebb óta épülő ortodox templom a világon. 

Az építkezés előkészületeit még 1894-ben kezdték meg, azzal a céllal, hogy azon a helyen, ahol 16. században a törökök elégették a Szerb Ortodox Egyház alapítójának, Szent Szávának a földi maradványait, egy hatalmas templomot emeljenek a tiszteletére. Az építkezést a világháború és a kommunizmus évei alatt jó időre szüneteltették, majd 1985-ben újraindították. Igazi mérnöki bravúrnak számított, amikor 1989-ben a földön megépített, mintegy 4000 tonnás főkupolát beemelték a helyére. Ez a művelet önmagában 40 (!) napig tartott. 
Bár a templom külsőleg teljesen késznek látszik, a beltéri díszítések nagyrészt még mindig befejezetlenek. Mondhatnánk úgyis, hogy a jó munkához idő kell. :)

A hazafelé tartó út sokkal hosszabbnak, már-már egy örökkévalóságnak tűnt, így miután hazaértünk, szinte azonnal beestünk az ágyba.  

3. nap – Kalemegdan, Vár és kirándulás az Avala-hegyhez (2011. március 14.)

1848…1552…1956…Alapvetően kevés évszám van a magyar történelemben, amelyre az emberek nagy tömegei szívesen emlékeznek. Ugyanakkor felsorolni is nehéz mindazokat, melyek egy újabb és újabb tragédiát jelentettek az országnak az évszázadok során – a tatárjárástól kezdve a mohácsi vészen és Buda török kézre jutásán át, világosi fegyverletételen keresztül egészen a trinanoni békeszerződésig…  Mennyivel egyszerűbb és „magyarabb” inkább a rossz miatt keseregni, mint a dicsőre büszkének lenni. 

Nem sok évszám van, amit ha álmomból felébresztenek is tudok, de 1456 tipikusan ilyen – a nándorfehérvári diadal éve. A történetet mindenki tudja: 1456. július 22-én Hunyadi János döntő győzelmet aratott a II. Mehmed szultán vezette, több mint tízszeres túlerőben lévő török sereg fölött, s győzelmével 70 évre megállította az oszmán birodalom terjeszkedését Európa felé. A nándorfehérvári diadal emlékére szól a mai napig a déli harangszó.

Engem mindig különös büszkeséggel töltött el ez pont a magyar történelemben, s most, hogy eljutottam oda, ahol ez az egész lezajlott, még inkább izgatott lettem. Bár előző este már felsétáltunk a várba, már nagyon vártam, hogy nappal is körbenézzek errefelé, mivel nem csakhogy egy történelmileg kiemelt helyről van szó, hanem vitán felül ez Belgrád legszebb része. Maga a Belgrádi Erőd (Београдска тврђава/Beogradska tvrđava) három részből tevődik össze: Alsóvárból (Danji Grad/Доњи Град), Felsővárból, valamint a város legnagyobb parkjából a Kalemegdanból.

Ezúttal is észak-keleti irányból, az állatkert felől közelítettük meg az erődöt, melyre fel egy hangulatos parkocskán keresztül vezet az út. Felérve a jellegzetes, dupla-bástyás Zindan-kapu fogadja a látogatót, melyhez a várárok fölött húzódó kis fahíd vezet. 

 

Innen már látni, hogy tulajdonképpen milyen félelmetesen magasak is az oldalt húzódó várfalak, melyek szélén kötélidegekkel rendelkező fiatalok sétálgattak meglepő nyugalommal. Először felmásztunk a bástyák tetejére (az alant található étterem felől rendkívül finom illatokat fújt a szél), majd egy újabb hídon átkelve beértünk a vár központjába, a Felsővárba (Gornji Grad/Горњи Град), ahol a legmagasabb bástya, Stefan Despota tornya is emelkedik. 
Rögtön megértettem, miért szeretnek a helyi fiatalok napszaktól függetlenül kiülni a széles várfalszélére beszélgetni, iszogatni, zenélni, barátnőzni vagy olvasni, ugyanis az innen elénk táruló kilátás valóban önmagáért beszél – itt ömlik a Száva a Dunába. 

A két meghatározó folyó találkozása, valamint a föléjük magasodó rideg, masszív Vár látványa számomra egyfajta romantikus színezetet kölcsönzött a helynek, úgyhogy én kis kiültem a várfal szélére élvezni a megkapó látványt. 

Innen néhány lépésnyire megtaláltuk a nándorfehérvári diadal emlékkövét, melyre a szerb mellett magyarul is ki van írva a világra szóló győzelemről szóló szöveg. Ezzel a kővel minden irányból, beállásból lefotóztattam magam (szegény Anita már tényleg nagyon unhatta), viszont lelkesedésem valahol érthető – nem mindennap jár egy Hunyadi a nándorfehérvári csata helyszínén. :)
A Felsővár nyugati peremén áll a Győzelem szobra (Победник), mely Szerbia háborús győzelmeire emlékezik a törökökkel folytatott I. balkáni háború alatt. A szobor eredetileg a Terazije téren állt volna, viszont az emberek tetszését nem nyerte el a bal karján egy sólymot, jobbjában pedig egy kardot tartó pucér vitéz szobra, így jobb híján a vár peremére költöztették. 

 

Nem messze tőle megnéztük Silahdar Damat Ali pasa hatszögletű türbéjét, majd a tetszetős Óratorony alatti kapun át lesétáltunk a Kalmegdan parkba (Калемегдански). Megnézegettük a várfal tőszomszédságában a Hadi Múzeum (Vojni muzej) által közszemlére tett tankokat és ágyúkat, maga a múzeum viszont már bezárt addigra, pedig megnézhettük volna a 1999-es bombázások során a szerbek által lelőtt amerikai F-117 lopakodó vadászgép roncsait is. 

 

Keresztülsétáltunk a Kalemegdan rendkívül hangulatos parkján, melynek közepén a hálából a franciáknak állított emlékmű áll, majd a megálltunk a sétány végében lévő árusoknál, akik éppen a legkülönbözőbb ajándéknak és szuvenírnek való portékát árulták. 
E tekintetben kikértük Stefan véleményét, mégis mit érdemes Belgrádból vinni, ami nem giccses, viszont jellegzetesen szerb. Ő javasolta a piciny, bőrből készült, felkunkorodó, hegyes orrú cipellőket – melyek jelen esetben alig 300Ft-nak megfelelő dinárba kerültek. Emellé vettünk mindketten egy-egy 500.000.000.000 dináros bankót, mely a magyar pengő után az egyik legnagyobb hiperinflációt szenvedte el a világtörténelemben.

Ez követően végigjöttünk a népszerű sétálóutcán, a Knez Mihailova-n, majd hazafelé vettük az irányt. Mivel már jócskán benne jártunk az ebédidőben, Stefant kérdeztük újfent, hogy tudna-e egy jó burekezőt javasolni. Mit javasolni? Személyesen mutatja meg nekünk! Így ismételten felkerekedett, lazán hátrahagyta a hostelt a bőszen tőzsdéző, igénytelen amerikaira és elvitt minket egy pár utcával odébb lévő helyre, ahol valóban kiváló bureket ettünk. Anitának természetesen csakis a húsmentes jöhetett szóba, nem is tudja mit vesztett, az enyém nagyon finom volt!

Miután teleettük magunkat, Stefan kérdezte, van-e programunk a délutánra, de volt egy olyan sejtésem, mintha ezzel ismételten a strandot szeretné népszerűsíteni. „Ó, persze hogy van, az Avala-hegyre szeretnénk felmenni!” - mivel az még nem jött eddig össze. Szegény, végképp nem értette, miért ragaszkodunk ahhoz a nyavalyás hegyhez, pedig tulajdonképpen csak annyi az oka, hogy az ott magasodó TV-torony tetejéről állítólag nagyszerű a kilátás Belgrádra. Mindenesetre jelezte, hogy szívesen elkísér oda is minket, aminek én legalábbis őszintén örültem, máskülönben elég nehézkesen találtunk volna oda.

Először kimentünk a forgalmas Vase Čarapića-ra, ahol annyi troli és busz közlekedett egymás hegyén-hátán, amennyit én még nem láttam. Megálltunk az egyik megállónál, s várakozás közben Stefan egyszer csak eliramodott és odafutott egy lányhoz. Úgy tűnt, kedves ismerőse lehet, mert egyből odahozta hozzánk. A lány kiválóan beszélt angolul, bemutatkozott és néhány megálló erejéig velünk is tartott. Mi azonban kicsivel tovább, egészen egy rendkívül lepukkant, cseppet sem bizalomgerjesztő külvárosi kerületig buszoztunk (Voždovac megálló), ahol át kellett szállnunk a 400# járatra, mely egészen az Avala-hegyig vitt (150 dinar).

Érdekes volt látni, ahogy a buszon az utasok lazán leállnak random, számukra ismeretlen emberekkel csevegni (Stefan egy idő bácsival elegyedett beszélgetésbe). Alapvetően ahhoz vagyok szokva, hogy a buszon és vonaton utazók sült hal módjára ülnek egymás mellett, sőt kifejezetten kényelmetlenül érzik magukat, ha valaki megszólítja őket. Szimpatikusnak találtam a szerbek közvetlenségét, melyet az itt eltöltött napok alatt több alkalommal is megfigyeltem.

A kb. 25 perces út végén, egy olyan megállónál szálltunk le, ahonnan egy könnyed túraútvonal indul fel a kecses, 204 méter magas Avala-toronyhoz (Авалски торањ / Avalski toranj). 

Felfrissítettük magunkat az ösvény mentén csordogáló forrásból, majd nekivágtunk a hegynek. Jó kis túra kerekedett belőle, legalább háromnegyed órát tartott, míg felértünk. Így is elég sportos tempót diktáltunk, persze Stefannak köszönhetően, aki időnként felkiáltott:

„There’s a shortcut!” – és elegánsan lecsapta a nagyobb kitérőket. A végére már úgy tűnt, mintha kizárólag nyílegyenesen, meredeken felfelé, az avarban mennénk, mivel az oldalirányban szépen, enyhén emelkedő ösvény helyett. 

Sajnos még így is mire felértünk a csúcsra, bezárt a TV-torony, így annyi maradt, hogy még elsétáltunk az Ismeretlen katona emlékművéhez (Споменик Незнаном јунаку / Spomenik Neznanom junaku), ahonnan fák koronáitól korlátozottan ugyan, de egész jó kilátás nyílt Belgrádra. A balkáni háborúban és az I. világháborúban elesett katonákra emlékező alkotáshoz egy hosszú, lépcsős emelkedő vezet, mely még jobban kiemeli a dombon magasodó, komor hangulatú emlékművet. 
 

Leültünk a lépcsőire pihenni egy kicsit, Stefan a telefonján játszott egy kis autentikus szerb zenét, majd elindultunk lefelé. 

Kicsit elnéztük az órát, s igyekezni kellett, hogy az utolsó, városba menő buszt még elérjük. Az igyekezetből határozott sietség, már-már rohanás lett, itt már nem is kellett Stefannak a „shortcutokat” emlegetni, ahol csak tudtunk, levágtunk a kanyarokat és ugráltunk lefelé a puha avarban.

Az igyekezetnek meg is lett az eredménye, elértük a buszt, s este nyolc óra körül már vissza is értünk Belgrádba.

Mindhárman megegyeztünk abban, hogy vacsora gyanánt valami harapnivaló után kellene nézni. Útközben találtunk egy szimpatikusnak tűnő helyet, ahol pizzát lehetett elvitelre kérni. Anitával kértünk egy-egy szeletet, ám Stefan jelezte, hogy az egyik kedvenc helyén, a Bajlonijeva piac szélén lévő hentesnél fog venni valamit. A hentes szó hallatán önkéntelenül is elképzeltem Stefant, amint éppen néhány rúd kolbászt tol magába, de odaérve hamar megértettem, miért mondja, hogy „holmi pizzaszelettel” ő nem lakna jól. A húsos pultnál elmutogatta szépen melyik húsokat kéri, amiket aztán a hentes felaprított kisebb darabokra, majd egy külön sütőlapon, ott helyben megsütött. Egy kis saláta, megöntözve valami pikáns, fűszeres szósszal egy hatalmas, XXl-es méretű zsemlébe rakva, és már el is készült a frissen sült, gazdagon megtömött húsos szendvics, melynél gusztábbat – pizza ide vagy oda – jelen helyzetben elképzelni sem tudtam, így én is kértem egyet. Némi dilemmát okozott a húsfélék kiválogatása, de a végeredmény még a további 20 perces várakozást is feledtette…nem hiszem, hogy hamburger esett is valaha ennyire jól. Anitának persze fél percente áradoztam a finom, sült hús mennyei zamatáról és az ízek kavalkádjának tökéletes harmóniájáról…

Innen aztán a város leghangulatosabb sétálóutcájára, a Skadarlija-ra (Скадарлија) térünk rá, mely a maga régies, óvárosias stílusával, éttermeivel, művészeti galériáival és zenés bárjaival méltán számít Belgrád bohémnegyedének. 
A 19. és 20. században számos neves szerb (és más jugoszláv államból érkező) költő, zenész és művész érkezett ide alkotni és/vagy szórakozni és ezt a hangulatát a mai napig megtartotta ez a szeretnivaló utcácska. A bohém hangulatot mi sem példázza jobban, minthogy az út közepén álló eligazítótábla egyik nyilacskája például az ég felé mutat, miközben viccesen a „Moon" (azaz Hold) felirat díszeleg rajta – én legalábbis ezt rendkívül mulatságosnak találtam. :)

 

Szintén nagyon tetszettek nekünk az egyes házak utcafrontját betelítő falfestmények és rajzok. Az egyik legötletesebb azt találtuk, amely egy szellőzőből szétrajzó, óriás csótánysereget ábrázolt – félelmetesen élethűen. A Skadarska utca vége felé pedig a Sebilj szökőkút áll, mely a Szarajevó óvárosának főterén található, azonos nevű kútnak a pontos mása.

Bár már későre járt, mégsem akartunk még egyből hazamenni, így Anitával betértünk az utcánk sarkán lévő kis éjjel-nappaliba venni egy üveg bort, hogy a helyi fiatalokhoz hasonlóan, a vár falán üldögélve és borozgatva töltsünk még el egy kis időt, megadva a módját az utolsó belgrádi estének. Szép, tiszta időnk volt, az égen jól látszódtak a csillagok, míg a körülöttünk nagyszerűen kivilágított vár, az alant elterülő városrész fényei, valamint az újfent zenélő fiatalok gitárdallamai adták meg a tökéletes hangulatot. Úgy érzem, ennél stílusosabban nem is zárhattuk volna ezt a remek utazást… 

4. nap – Hazaút (2011. március 15.)

Reggel 8 körül keltünk, s egy gyors összepakolás után elköszöntünk Stefantól. Rendkívül hálásak voltunk neki a sok segítségért, melyen felül a jelenléte egy állandó üdeszínfoltot biztosított az itt töltött napok alatt. 

Mielőtt a pályaudvar felé vettünk volna az irányt, tettünk még egy kitérőt a kisbolt felé. Vettünk némi harapnivalót az útra, valamint egy-két apróságot az otthoniaknak ajándékba. Én vittem például ajvárt (paprikából, padlizsánból és fokhagymából készített mártás), mely egy jellegzetes szerb különlegesség, Jelen Pivo-t (az otthoni sörgyűjteményembe) valamint egy zacskónyi, szintén szerb gyártmányú, golyó alakú csokit (nevére nem emlékszem), mely később otthon rekordidő alatt fogyott el.

A vonatunk 10.05-kor indult, ám sajnos a vonatút nem lett rövidebb időközben. A nyolcórás út során legalább jókat beszélgettünk egy fiatal, magyar BME-s sráccal, aki éppen a Szerbiába házasodott nővérét látogatta meg a hosszúhétvégén. Jópofa, vidám fiú volt, ám a hosszú út szépen lassan őt is elhallgattatta, így mire este 6-re a Keletibe értünk, mindenki fáradtabb volt, mint egy egész napos városnézés után.

Ennek ellenére jókedvűen és mosolyogva indultam hazafelé és azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen milyen elvárásokkal indultam neki ennek az útnak, s végül pedig mi mindent kaptam tőle. Őszintén megvallva, Belgrádtól nem vártam sokat, sőt lehet, hogy a szokásos, gyermeki kíváncsiságom mellett még mélyen a lelkemben valahol fenntartásokkal is kezeltem, engedve a hétköznapok szokásos (amolyan „magyaros”) sztereotípiáinak, kezdve a „Belgrádban még nemrég lőttek”-től a „Szerbiában utálják a magyarokat”-ig. Az élet azonban újfent bebizonyította, hogy ezek a sztereotípiák milyen könnyen megdönthetőek, ha képesek vagyunk érdeklődéssel, kíváncsisággal nyitni egy hely, egy ország, egy nemzet felé és a magunk szemével megbizonyosodni a körülményekről. Hiszem, hogy megéri vállalni a „kockázatot”, mert nemcsak a látókörünk lesz szélesebb, de életre szóló élményekkel gazdagodhatunk. Ehhez pedig távolról sem kell feltétlenül a fejlett nyugatot választani.

Belgrád egy rendkívül kellemes meglepetés volt a számomra. A mementónak meghagyott, lebombázott háztömböt leszámítva gyakorlatilag semmilyen jel nem mutat arra, hogy 12 évvel korábban a NATO közel három hónapon át bombázta a várost. Napjaink Belgrádja egy nyüzsgő, élettel teli, meglepően tiszta és rendezett nagyváros, ahol egyszerre találhat az ember évszázados kultúrát, jó ételeket, barátságos, segítőkész és közvetlen helyieket, tengernyi szórakozóhelyet és még sorolhatnám. Bár nem vetettük bele magunkat a belgrádi éjszakai életbe, de így is el kell ismerni, hogy méltán nevezik Budapestet és Amszerdamot lekörözve a „Party Capital”-nek (a buli fővárosának) Belgrádot. Szimpatikus látni, ahogy a helyiek napszaktól függetlenül kimennek az utcára és birtokba veszik a városukat.

Személy szerint nekem hatalmas élmény volt a nándorfehérvári győzelem helyszínén járni, látni a Száva és a Duna találkozását, sétálni a Kalmegdanon vagy megmászni az Avala-hegyet. Külön örülök, hogy Anita személyében egy kiváló útitársra is leltem, akivel így, az egyetem kezdete óta tartó barátságunk egy újabb, szorosabb stádiumba lépett.

Belgrádnak köszönhetően, ezalatt a három nap alatt kiváló ízelítőt kaptam a balkáni hangulatból, mely vitathatatlanul meghozta a kedvem a térség átfogóbb felfedezéséhez. Egyszeriben Szerbia, Bosznia, Albánia, Macedónia, Koszovó és Bulgária már nem is tűnt egy lehetetlen úticélnak. Szépen sorjában, de most már mindegyiket be akarom járni…