Marosvásárhely

 

Előzmények

 

Vitán felül a 2009-es évvel köszöntött be az életemben a hátizsákos utazások kora. Kihasználva a fapados légitársaságok filléres ajánlatait, az addig luxusnak számító repülés is megfizethető utazási alternatívává vált, még egy hozzám hasonló egyetemista számára is. Mire a nyár véget ért, máris kétszer annyiszor repültem ebben az évben, mint addig egész életemben összesen. És nem úgy tűnt, hogy egyhamar meg tudnám unni.

Szinte folyamatosan az utazási lehetőségeket lestem, s szerencsére mindig akadt valaki, aki szívesen csatlakozott hozzám – Peti Stockholmba, Dezső Zürichbe, Gábor Berlinbe, míg Eszter Szicíliára tartott velem. Mivel ez a négy nyugat-európai desztináció nem igazán számított olcsó, pénztárcakímélő opciónak, őszre már egy sokkal megfizethetőbb úti cél után néztem. Azt hamar beláttam, hogy olcsóság tekintetében repülőjárat aligha veheti fel a versenyt a Wizz Air által kínált Marosvásárhellyel, miután az alig egyórás útra irányonként kevesebb, mint 1500 forintért vesztegették a repülőjegyeket, s csak fizetési módra (ami ekkoriban még a banki átutalás volt) felszámított díj miatt kúszott fel 4480 forintra a végösszeg.
Bár Marosvásárhelyről – azt leszámítva, hogy Erdélyben található – nem tudtam semmit, másra nem is nagyon volt szükség, hogy felvillanyozzon az útiterv. Azt is hamar eldöntöttem, hogy ezúttal kit szeretnék megnyerni útitársamnak.

 

Amikor a tavaly őszi egyetemi félévet Amszterdamban töltöttem az ERASMUS program keretében, egyedül Matyi látogatott meg az otthoniak közül. Szegény, már évek óta nem járt külföldön, s szerintem ő maga lepődött meg a legjobban, amikor az egyik Skype-os beszélgetésünk során felvetett ötletemre, hogy látogasson meg nyugodtan, lazán rávágta az igent. Hirtelen jött ötletet hamar tettek követték. Matyi fogta a kis spórolt pénzét, s kibuszozott hozzám a holland fővárosba. Örök élmény marad az a néhány együtt töltött nap, s úgy vélem – azontúl, hogy unokatestvérek vagyunk – tovább mélyítette a barátságunkat is. Alaposan bejártuk együtt Amszterdamot, majd egyik nap elkirándultunk Hágába is. Emlékszem, milyen izgatottság ült ki Matyi arcára, amikor hosszú idő után újra megpillantotta a tengert Scheveningennél. Bár nem ujjongott, nem áradozott, de ismerem annyira, hogy a visszafogott öröme valójában sokkal nagyobb boldogságot takar, mint amit a külvilágnak mutat.

Jó érzés volt, hogy hozzájárulhattam ahhoz, hogy kiragadva kicsit az otthoni hétköznapokból, életre szóló élménnyel gazdagodjon. Mivel láttam, mennyire élvezi az utazást, s értékeli a lehetőséget, biztosra vettem, hogy lesz ennek még folytatása. Aztán, ahogy pörgött a 2009-es év, s egymást követték a repülős utak, eszembe jutott, hogy milyen poén lenne a következő ilyenre Matyit elhívni, mivel ő még sosem repült életében.

Mondani sem kell, mennyire tetszett neki az ötlet, s bár eleinte aggódott egy sort az anyagiakon, megnyugtattam, hogy ez aztán tényleg „budget” út lesz. Furcsa is így utólag belegondolni, hogy az úti cél maga eleinte teljesen háttérbe szorult, ugyanis az út fő mozgatórugójának Matyi első repülése bizonyult. Ahogy aztán közeledett az indulás napja, gondoltam ideje lenne beszerezni egy útikönyvet Erdélyről, s informálódni Marosvásárhelyről és a környező látnivalókról. Végül a választásom a Cartographia: Erdély című kötetére esett. Mire végére értem a könyvnek, kezdett elfogni az aggodalom. Abból a számtalan erdélyi látnivalóból mit sűrítsünk bele ebbe a mindössze 3 és fél napba…

 

 

 

1. nap: Érkezés Marosvásárhelyre (2009. szeptember 12.)

 

Kevesebb, mint 3 héttel a felejthetetlen szicíliai körutunk után újfent repülővel indulhattam útnak. Hihetetlen, ezt tényleg nem lehet megunni!

 

Szombat lévén igyekeztem olyan vonatot (8:53) kinézni, amivel még egy nagyobb késés esetén is bőven elérjük a Nyugatiból Ferihegyre közlekedő csatlakozást. Szerencsére a vonatos beutazás úgy ment, mint a karikacsapás, s 10 órára már ki is értünk a Ferihegy 1-es terminálra.

Átesve a biztonsági átvilágításon, letelepedtünk az egyik beszállókapu mellé, ahonnan jó rálátás nyílt jövő-menő repülőgépekre. Még egy grandiózus, áruszállító Jumbót is megfigyelhettünk közvetlen közelről, mely mellett a többi gép szó szerint eltörpült.

Miután a beszállítás megkezdését követően felszálltunk a reptéri buszra, tudatosan ahhoz az ajtóhoz álltunk, mely pont a repülő első ajtajánál fog kinyílni, így a lehető legtökéletesebb pozícióból startolhattunk rá az első sorokban lévő, legjobbnak tartott ülőhelyekre. Sikerült is lefoglalni a legtutibb ablak melletti ülést, mely természetesen az első repülésére készülő Matyit illette meg ezúttal.

A Wizz Air jártatunk pontosan délben indult. Ahogy kigurultunk a kifutópályára, láttam, ahogy Matyi egyre izgatottabban fészkelődik az ülőhelyén. Nagy volt a kísértés, hogy ne hozzam rá a frászt valamilyen gonosz megjegyzéssel („Hú, de mozog a szárny! Ilyet sosem szokott csinálni…” vagy „Remélem, túléljük…”), de helyette tudtam mit kell tenni – elő a fényképezőgéppel! Így hát meg lett örökítve az utókornak videón Matyi reakciója, ahogy az egyre gyorsuló gép egyszer csak elhagyja a földet és levegőbe emelkedik.  

Tettünk egy kört Dunakeszi fölött, sőt még Matyiék miniatűr méretűre zsugorodott házát is be tudtuk azonosítani, mielőtt a repülő keletnek vette az útirányt. Mivel a tényleges repülőidő alig háromnegyed óra, az volt az ember érzése, hogy amint elértük az utazó magasságot, szinte már kezdhettük is meg a süllyedést. Matyi kifejezetten élvezte, ahogy az ereszkedés során egyre több apró részletet figyelhet meg a lenti világból.

-       „Úú, most már emberméretet is látni lehet… ott egy babakocsit toló ember!”

Végül egy időzónát átlépve, helyi idő szerint délután háromnegyed 2 körül landoltunk Marosvásárhely (Târgu Mureș) nemzetközi repülőterén. Ennek a kicsiny reptérnek a méretei első látásra igencsak megmosolyogtatóak, miután a terminálépület előtti zsebkendőnyi kis betonplaccon nagyjából csak egy gépnek van elegendő hely.

Nem mintha tolonganának az ide igyekvő légitársaságok – rendszeres járata ide csak a Wizz Air mellett csak a MALÉV-nak volt ekkoriban. A méretből adódóan itt nincs is szükség reptéri buszra, az utasok a saját lábaikon trappolhatnak el a terminálépület érkezési bejáratához, mely fölött a kiírás büszkén hirdeti – „Welcome to Romania – EU”.

Hmm, Románia. Erre kíváncsi leszek. Itthon finoman szólva nem annyira áthatóan pozitív keleti szomszédunk píárja, úgyhogy alig vártam, hogy a saját szememmel lássam az itteni körülményeket, remélve, hogy újfent megdőlhetnek a túlzó, negatív sztereotípiák. Még a terminálépületbe való belépés előtt ki kellett töltenünk egy nyomtatványt, hogy vagyunk lázasak, betegek, azaz nem számítunk potenciális H1N1 vírushordozónak. Kilépve a reptéri épület ajtaján egyből valami furcsának tűnt, csak hirtelen nem tudtam mi az. Matyi rögtön szóba öntötte helyettem:

-       „Szerinted ez a zebra hova vezet?” – kérdezte.

Jogos kérdés volt, mivel a bejárattal szemközti gyalogosátkelő valójában egy füves placcon lévő rózsabokrok közé vezetett.

-       „Hát, ki tudja ezt értelmezni…” – vakargattam a fejemet.

Ezt követően megkerestük az egyetlen városi transzfer lehetőséget biztosító Balint Trans minibuszát, mely fejenként 7 lejért bevitt minket a városba.

 

A buszról a városközpont szívének tekinthető hosszúkás térnél, a Piața Trandafirilornál szálltunk le. Követve a Hostelworldon megadott útvonalat, meglepően könnyen sikerült eljutnunk a szállásra (Apicolone1 Guesthouse), mely a Strada Franz Liszt és Strada Farkas Bolyai sarkán állt. Egészen furcsa volt magyar hírességekről elnevezett utcákat idegen nyelven leírva látni, amely a kezdeti felemelő érzés után inkább csak jobban elszomorított. A családi házból kialakított hostelt egy legalább öt nyelven folyékonyan beszélő székely úriember (Ferenc) üzemeltette édesanyjával együtt. A szoba felszereltsége elég szerény volt, de nekünk pont megfelelt. A tulaj rendkívül segítőkésznek mutatkozott, adott egy-két tanácsot, hol találunk élelmiszerboltot, illetve hol érdemes kezdeni a nézelődést, úgyhogy miután kifizettük a szobát, leraktuk a cuccainkat, el is indultunk bejárni a várost.

Két saroknyira a szállástól botlottunk az első fontos látnivalóba, az 1797-ben gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja által alapított Teleki-Bolyai Könyvtárba (Biblioteca Teleki-Bolyai), melyet a város egyik legjelentősebb kulturális örökségének tartanak. A köznyelvben mindössze Teleki Tékának nevezett híres intézmény gyűjteményében több százezer könyv, kötet és egyéb írásos emlék található. 

Nem messze innen, a szintén történelmi jelentőséggel bíró, magyar nyelvű tanintézet, a szecessziós stílusú, virágmintás homlokzattal rendelkező Bolyai Farkas Elméleti Líceumot (Liceul Teoretic Bolyai Farkas) csodálhattuk meg. 

Az épület előtti kis parkban áll az intézmény névadójának, s egyben egykori oktatójának, Bolyai Farkasnak, s fiának, Bolyai Jánosnak a szobra. Apa és fia egyaránt a legkiválóbb matematikusok közé emelkedett, különösen a geometria terén alkottak maradandót, míg Bolyai Jánosnak köszönhetjük a komplex számok modern elméletének megalapozását is.

Mivel itt találtunk egy kis élelmiszerboltot, Matyival betértünk venni ásványvizet, és némi harapnivalót másnap reggelre. A legnagyobb meglepetésünkre még pöttyös Túró Rudit is lehetett kapni, igaz, itt hasonló csomagolásban ugyan, de „Dots” márkanév alatt futott ugyanaz a termék.

A mini bevásárlást követően elcsüccsentünk a parkba uzsonnázni egyet, majd lesétáltunk a belváros fő ütőerének számító Piața Trandafirilorra, azaz a Rózsák terére. 

Ezt a szépen parkosított, hosszúkás teret Marosvásárhely legfontosabb látnivalói szegélyezik. Északkeleti végében a grandiózus, 1934-ben felszentelt ortodox Mennybemenetel-székesegyház magasodik, melynek előterében az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ellen küzdő román felkelés vezetőjének, Avram Iancunak a lovasszobra látható, akinek fegyveres erői különösen kegyetlen mészárlásokat vittek végbe a magyarlakta településeken.

Mi első körben a Rózsák terének másik vége felé indultunk el, ahol az erdélyi szecesszió egyik gyöngyszeme, zöld és sárga színekben pompázó cserepeiről és jellegzetes, karcsú harangtornyáról könnyen felismerhető Közigazgatási Palota (Palatul Prefecturii) áll. 

Az 1905-1907 között épült, egykor Városházaként működő épület jelenleg a Maros Megyei Prefektúra és a Megyei Tanács otthonául szolgál. Matyival megszemléltük a pompás intézmény előtti kis teret díszítő capitoliumi anyafarkas szobrot, a csecsein lógó Romolusszal és Remusszal, mely a románok latin származása előtt hivatott tisztelegni (Latinság-emlékmű). 

A szobor eredetijét amúgy az első világháború végén – négy másikkal együtt – Olaszország ajándékozta Romániának. Valahogy egyikünk sem tudott pusztán műemléki jelentőséggel a szoborra tekinteni, de valószínűleg ezzel a magyarok többsége így van.

A volt Városháza tőszomszédságában egy másik kiemelt jelentőségű, szecessziós stílusú épületet is megcsodálhattunk, itt található ugyanis az 1911 és 1913 között épült Kultúrpalota (Palatul Culturii). A híres Zsolnay-gyár által készített piros-fehér-kék színű cserepekkel kirakott, díszes tetővel, s gazdag mozaikdíszekkel, szobrokkal kirakott, jellegzetes épület csak úgy hemzseg a magyar és székely motívumoktól, miközben funkcióját tekintve hangversenyteremnek, könyvtárnak és zeneiskolának is otthont ad.

Mivel sajnos így szombat késő délután egyik emblematikus épületet sem lehetett meglátogatni, megnéztük a mellettük helyet kapott Polgármesteri Hivatalt (Primăria Municipiului), majd a következő sarkon tornyosuló görög katolikus templomba kukkantottunk be, melyet állítólag a római Szent Péter-bazilika (igencsak) kicsinyített másának szántak.

Mindkettő kupolával rendelkező egyházi építmény – nagyjából ezzel ki is merült az összes hasonlóság a kettő között.  

Ezt követően a Rózsák terét szegélyező főúttal párhuzamosan futó kis utcákban sétálgattunk, melyek egy-két szépen helyrehozott házat leszámítva kicsit lehangoló képet mutattak. Hiába fedezhettük fel a szecessziós stílus vidám, homlokzati világmintáit több tucatnyi épület homlokzatán, ezeknek a lakóházaknak a jó része kiábrándító állapotokról tanúskodott.

Menetközben fejünkbe vettük, hogy ha már itt vagyunk Marosvásárhelyen, illendő lenne felkeresni a város névadó folyóját, a Marost (Mureș) is, mely egy rövid Szeged-környéki szakaszt leszámítva többnyire romániai területen csörgedezik. 

Elbattyogtunk a nevezetes folyóhoz, sőt a forgalmas Strada Călăraşilor részeként épült hídon haladva át is keltünk a túloldalra. Sajnos maga a Maros-part nem egy különösebben felemelő látvány. Eléggé elhanyagolták ezt a folyó menti részt, tele van gazzal, szeméttel, s egy korábbi, elbontott híd hátrahagyott, romos hídfői csak tovább erősítik a posztapokaliptikus hangulatot. 

 

Ahogy Matyival egyre többet néztük ez a mohával és facsemetével benőtt, víz fölé benyúló romot, már-már egészen művészi kompozíciót is fel tudtunk benne fedezni, ahogy sündisznó módjára kandikáltak ki belőle a vasbeton elemek. Némelyiken még egy-egy betondarab is csüngedezett a víz fölött, mintha valamilyen gyümölcsfa termései lettek volna. 

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a folyóparton bandázó helyi fiatalok a víz fölé nyúló hídrom peremén hagyták a biciklijüket „megőrzésre” – gondolva, hogy onnan csak nem viszi el őket senki – megállapíthatjuk, hogy egy egészen érdekes hangulatot árasztott a hely. 

Lelkes turista létünkre annak rendje és módja szerint megörökítettük a látottakat, sőt Matyi ötlete nyomán, az új híd íves betonmerevítőjére is felmásztunk egy-egy fotó kedvéért.

 

Innen aztán elindultunk vissza a városközpontba. Végül az ortodox Mennybemenetel-székesegyház mögött lyukadtunk ki, úgyhogy vetettünk egy pillantást a szomszédos, kéttornyos plébániatemplomra, majd az 1554-ben épült Teleki-ház érintésével felgyalogoltunk a Várba (Cetatea). 

A hét bástyával rendelkező, középkori erőd építését a 17. század közepén fejezték, bő fél évszázados építkezést követően, amivel Erdély és Székelyföld egyik legnagyobb vára lett. Bár egészen 1962-ig katonai célokat szolgált, napjainkban múzeumot és pihenőparkot alakítottak ki a területén. 

Szerencsére a vár ingyenesen látogatható, s mivel még így estefelé is nyitva találtunk, körbenéztünk bent is. Érdemes még említést tenni az itt található református Vártemplomról (Biserica Reformată din Cetate), melyhez számos történelmi jelentőségű esemény kapcsolódik. 

A templomot még a 14. században építettek a ferencesek, s falai között összesen 37 országgyűlést tartottak az évszázadok során. Megfordult itt Nagy Lajos király, Hunyadi János és János Zsigmond is, utóbbi pedig ezen a helyen erősítette meg 1571-ben a tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadságot. Ha ez nem lenne elég, 1707. április 8-án itt választották fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet és jelentették be Erdély elszakadását a Habsburg-háztól.

 

Mire bejártuk a várat, szinte teljesen besötétedett, úgyhogy mielőtt a szállás felé vettük volna az irányt, tettünk még egy rövid kitérőt a Rózsák teréhez, remélve, hogy Kultúrpalota vagy a Közigazgatási Palota valamilyen szép díszkivilágítással rendelkezik. 

Ez viszont sajnos teljesen mértékig feledhetőre sikerült – világítástechnikai szakembereknek sikerült úgy beállítani a fényeket, hogy az anyafarkasos Latinság-emlékmű szinte elporlad a fényárban, míg a mögötte lévő egykori Városháza épülete félig sötétségbe burkolózik.

Mivel Matyi időközben felélte minden vízkészletét, hazafelé menet betértünk egy kisboltba venni egy ötliteres ásványvizet. A szállásra érve még hátizsákját sem vette le, hanem egyből rácuppant a hatalmas vizesballonra, s úgy nyeldekelte a tartalmát, mintha most mentették volna ki a Szaharából.

Feri, a szállásadónk kedvesen érdeklődött, hogy telt a nap, merre jártunk végül. Mivel rendkívül segítőkésznek bizonyult, kikértük a tanácsát a következő napok programjairól. Alapvetően Kolozsvárra gondoltunk elkirándulni – már szinte láttam lelki szemeimmel a képet, ahogy Matyi Mátyás király szülővárosában, Mátyás király lovasszobrával fotózkodik…

-       „Hát, tömegközlekedéssel megoldható, csak körülményes kissé…” – kezdte Feri.

Ott kezdődik, hogy nincs közvetlen vonat, ami pedig van, lassú és átszállásos, ráadásul egész délelőtt csak 2 (azaz kettő) járat indul – 6:05-kor és 7:28-kor. Ez még hagyján is lett volna, ha ezekkel nem 4-5 (!) órába telne eljutni Kolozsvárra, és akkor nem is beszéltünk a hazaútról.

Az alternatívát – a csődbe ment, állami busztársaság híján – a reptéri transzferhez hasonló, privát minibuszos rendszer jelenthetné, de ott sincs feltétlen túl sok napi járat, a megállók pedig nem mindig túl egyértelműek, merre vannak.

-       „Miért pont Kolozsvárra mennétek? Van közelebb is ám elég látnivaló…” – érvelt Feri.

Így került a képbe Szováta, a Medve-tó, illetve a parajdi sóbarlang, melyek lényegesen közelebb találhatóak, s egyszerűbb is eljutni oda. A kolozsvári tervek tehát hamar megdőltek, az este hátralevő részében még hallgattuk kicsit Feri sztorizgatását az erdélyi körülményekről, székely és román viszonyokról, ami segített kicsit jobban megérteni az itteni helyzetet.

 

 

 

2. nap: Parajd és Szováta (2009. szeptember 13.)

 

Mivel kolozsvári kirándulás ötlete ugrott, így nem is kellett hajnalok hajnalán kelünk. A Parajd felé közlekedő kisbusz csak 9:10-kor indult, így reggel kényelemesen össze tudtunk készülődni. Feri elmagyarázta, honnan indulnak a járatok, amit szerencsére gond nélkül sikerült megtalálni. Azt javasolta, hogy bár Szovátán keresztül vezet Parajdra is az út, érdemesebb az utóbbival kezdeni, mivel Szovátáról később egyszerűbb visszakeveredni Vásárhelyre. Így hát a Marosvásárhely-Csíkszereda viszonylaton közlekedő Balint Trans kisbuszára kellett jegyet váltanunk Parajdig, ami fejenként 12 lejbe került.

A dimbes-dombos vidéken vezető úton meglehetősen ramaty állapotok uralkodtak. Annyi úthiba, gödör és kátyú díszítette az utat, hogy lassan már azon gondolkoztam, mennyivel jobban járnánk, ha helyből felmarnánk az összes aszfaltot, még úgy is simább felületen tudnánk haladni. Kész csoda, hogy járgány megúszta törött tengely nélkül.

Nem csoda, hogy a nagyjából 65 km-es távot sikerült közel két óra alatt teljesíteni, igaz ebbe egy rövid technikai megálló is beletartozott Szovátán. Végül nem sokkal negyed 11 előtt érkeztünk meg.

Első látásra Parajd (Praid) egy rendkívül csendes, rendezett kis falucskának tűnt. Az alig 3500 lakost számláló község ugyanakkor az egész Kárpát-medence legfontosabb sóbányászati lelőhelyével rendelkezik. 

Ennek folyamán a kicsiny település legfőbb látnivalójának a parajdi sóbányát (Salina Praid) tartják, amit nem is volt túl nehéz megtalálni. 1762 óta folyik itt mélyművelésű sókitermelés, de a felszíni bányászat egészen a rómaiakig nyúlik vissza. 

A belépőjegy fejenként 12 lejbe került, melynek megváltását követően egy ősrégi, fekete füstöt okádó buszra tereltek fel mindenkit, mellyel egy 1300 méter hosszú alagúton levittek minket a sóbánya belsejébe, 120 méter mélyre.  

-       „Hát, ennél azért beszerezhettek volna egy fokkal kevésbé elavult, környezetszennyező tragacsot is. Főleg, ha már szűk barlangjáratban közlekedik egész nap…” – füstölgött Matyi, akárcsak maga a busz.

Miután megérkeztünk, leszállítottak minket, majd egy átjárót követően jó hosszan lépcsőzhettünk még lefelé, mígnem végül egy grandiózus belmagassággal rendelkező, teljes egészében sóból kivésett csarnokba érkeztünk. Lenyűgöző volt látni ekkora teret ilyen mélyen a föld alatt. 

Különösen a sok járókelő révén tükörsimára csiszolódott, sós talaj tetszett nekünk, melyet hullámszerű fehér, szürke és fekete csíkok mintáztak. Akadtak egészen nagy fehér foltok is, ott szennyeződéstől mentes sót találunk. 

Mivel a sóterápia jótékony egészségügyi hatását évszázadok óta ismerik, az asztmás és légúti megbetegedésekben szenvedők részére elkülönített terápiás részleget alakítottak ki itt a parajdi sóbányában. De a sós környezetnek köszönhető friss, tiszta levegőt bárki élvezheti, úgyhogy igyekeztek rengeteg paddal, ülőalkalmatossággal, játszótérrel, illetve egy régi bányász szerszámokat bemutató, kissé kezdetleges tárlattal feldobni a helyet. 

Ezenkívül külön sókápolnát is kialakítottak, ahol három vallás (katolikus, református, ortodox) felváltva tarhat misét vagy istentiszteletet a hét egyes napjain.

Összességében kifejezetten érdekesnek találtuk a sóbányát, mivel még sosem jártunk hasonló helyen,  viszont azt hamar megállapítottuk Matyival, hogy kis odafigyeléssel mennyivel többet ki lehetne hozni ebből a helyből.

A sóbányát követően tettünk egy rövid sétát Parajdon, s megkerestük a híres, erdélyi származású költő, Áprily Lajos emlékházát, ahol anno a gyermekéveit töltötte. 

 

Borús, nedves időnk lett így délutánra, mintha az eső sem tudta volna eldönteni, essen-e rendesen, de végül szerencsénkre zuhé helyett szépen lassan inkább kezdett tisztulni az ég. Legalább ennyi szerencse jól jött, mivel az Áprily-emlékházat már zárva találtuk, így nem maradt más, mint megkeresni a buszmegállót, ahonnan tovább mehetünk Szovátára.

Némi kérdezősködésre is szükség volt, hogy megtaláljuk a buszmegállót, ráadásul a következő járatra is várhattunk egy jó háromnegyed órát. Végül befutott a Trans Megic kisbusza, mely fejenként 3 lejért átdobott minket Szovátára.

 

Szováta (Sovata) a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében található Sóvidék legnagyobb települése, s egyben a régió legnépszerűbb üdülőközpontja, mely hírnevét főként sóstavainak és sószikláinak köszönheti. 

 

A rendkívül magas sókoncentrátummal rendelkező tavak közül az 1875-ben keletkezett Medve-tó (Lacul Ursu) számít a legismertebbnek, mely nevét találóan a kiterített medvebőrre hasonlító alakjáról kapta.

Hírneve nem véletlen, ugyanis a világ legnagyobb heliotermikus tavaként tartják számon. Ez a jelenség adja a Medve-tó igazi vonzerejét, ugyanis az esővíz hatására a tófelszínen összegyűlt édesvízréteg hőtani szempontból mintegy üveglapként viselkedik, és segít felmelegíteni a sűrűbb, alant elhelyezkedő tömény sósvizet, mely így 35°C-ra is felmelegszik. A magas sótartalmú meleg, gyógyvizet évszázadok óta használják reumatikus, gyulladásos és mozgásszervi betegségek kezelésére, úgyhogy a kiváló adottságait kihasználandó, Szováta erre az idegenforgalmi és gyógyászati vonalra állt rá.  

Leszállva a buszról, a rendkívül hangulatos, kistornyos kúriákkal, vendégházakkal és éttermekkel szegélyezett Rózsák útján (Strada Trandafirilor) haladva sétáltunk el a Medve-tóig. 

 

Az elénk táruló látkép az erdővel körülvett tóval és a fürdőhöz tartozó teraszos étteremmel már ismerősen hatott, ugyanis Daniék agárdi nyaralójának falát egy pontosan erről a helyről készített fotó díszítette. 

Egy kiírás szerint a tavat szeptembertől egészen júniusig „pihentetik”, úgyhogy fürdőzők hiányában megindul a természetes újramelegedés, ami a fürdési időszak kezdetére 35-50°C-ra melegszik. Ez aztán a látogatók számának növekedésével, a nyár folyamán folyamatosan csökken, mígnem kora őszre már akár 25°C alá is hűlhet a tó vize. 

A Medve-tavat tehát már ebben a csendes, fürdőzőktől mentes, pihenő időszakában láttuk, mely így elképesztő nyugalmat, békességet árasztott. A tó körül lehet tenni egy bő félórás sétát, ami egy szépen kialakított ösvény mentén vezet. 

Matyival elindultunk bejárni ezt a részt, majd amikor átértünk a tó túloldalára, a domboldalban egy legalább 12-15 méter magas, eső által barázdásra mosott felszínű sóhegy fogadott minket. 

Lenyűgöző látványt nyújtott ez a merőben szokatlan természeti képződmény, bár rendkívül furcsának találtuk, hogy semmilyen korlát, vagy kerítés nem védi meg az esetleges rongálóktól, lazán bárki felmászhatna rájuk, letörheti, levésheti a felszínüket. Ha Nyugat-Európában lenne egy ilyen hely, biztosra veszem, hogy igényesen kialakítanák a közvetlen környezetét, és megfelelően lekerítenék a turistáktól, különösen egy ilyen turisztikailag jelentős környezetben. Ennek hiányában azonban kicsit „parlagon hevernek” ezek a sóhegyek, melyekből amúgy található itt több kisebb is, pár méterrel odébb, melyekkel mi is beálltunk fotózkodni. 

Matyinak különösen tetszett, hogy a környező kisebb, elkerített kis sóstavak mentén úgy ült ki az egybefüggő sóréteg a földfelszínre, mint a télen, a földutak befagyott pocsolyáira a jég.

Megkerülve a Medve-tavat, visszaértünk a hatalmas Danubius Hotel előtti térre, majd megkerestük a buszmegállót, ahonnan Marosvásárhely felé szoktak indulni a helyközi járatok. Ezúttal egy Minibus Tour névre hallgató társaság minibusza szedte össze az utasokat, az út pedig 10 lejbe került fejenként. Annyira furcsa ez a privát minibuszos rendszer itt Romániában, és hogy képtelenek voltak az állami busztársaság csődbemenetele után egy épkézláb, országos szintű infrastruktúrával rendelkező alternatívát kialakítani.

 

Mire este fél 7 körül visszaértünk Marosvásárhelyre, már kopogott a szemünk az éhségtől. Túl sokat nem variáltunk a vacsoralehetőségeket tekintve, a Rózsák tere mentén található, még vállalható árfekvésű pizzériába ültünk be. Én sonkás-gombás pizzát kértem, míg Matyi a margarita mellé tette le a voksát. A pizzák 7,00 és 7,50 lej között mozogtak, s bár nekik köszönhetően elkerültük a közvetlen éhhalált, kulináris élménynek távolról sem bizonyultak. Hazafelé vettünk még az egyik boltban ásványvizet és „Dots” feliratos pöttyös túró rudit, majd visszabattyogtunk a szállásra.

Csevegtünk egy jót a kifejezetten jókedélyű vendéglátónkkal, Ferivel, majd átbeszéltük a másnapi útitervet.

 

 

 

3. nap: Segesvár és Medgyes (2009. szeptember 14.)

 

A mai napra alapvetően egy segesvári kirándulást terveztünk, azzal a kiegészítéssel, hogy ha még esetleg belefér az időbe, megtoldjuk egy kitérővel a közeli Medgyesre is. Ennek ellenére nem igazán sikerült katonásra venni a reggeli készülődést, s annyira elpepecseltük az időt, hogy már háromnegyed 10 is elmúlt, mire leértünk a Rózsák terére. Biztosítandó a reggelijét, Matyi már előző nap kinézett magának egy olcsó hot-dog árust, míg én beértem az egyik péknél vett, friss ropogós magos kiflivel.

Csodaszép, verőfényes napsütéssel indult a nap, így a város ékességének számító Közigazgatási Palota és Kultúrpalota is egészen pompás megvilágításba került. 

 

Elnyammogtuk a reggelinket, majd kibattyogva a buszmegállóba, vártuk, hogy befusson a 10:55-ös segesvári minibusz. Ezúttal a Minibus Tour által üzemeltett járatra szálltunk fel, megváltva a fejenként 9 lejes menetjegyet. Az út nagyjából bő egy óra lehetett, így nem sokkal dél után gördültünk be Segesvár (Sighișoara) újonnan felújított vasútállomása elé.

Az előzetes informálódás alapján tudtam Segesvárról, hogy arányaiban itt elég alacsony a magyar ajkú lakosság aránya, korábban főleg a szászok, később a románok kerültek egyértelmű fölénybe. A Nagy-Küküllő völgyébe települt városnak a története amúgy egészen a római időkig nyúlik vissza, de igazi lendületet akkor kapott, amikor a 12. században II. Géza király a gazdaság fellendítése okán szász telepeseket hívott a térségbe. Nem sokkal később a szász szék központja lett, majd fokozatosan megerősítették a várhegy védelmét is. A 14. századtól szabad királyi városi rangot kapott, városi kiváltságait Mátyás király erősítette meg 1476-ban, majd 1630-ban itt választották meg erdélyi fejedelemnek I. Rákóczi Györgyöt. A köztudatba leginkább a 1848-49-es szabadságharc egyik döntő csatája kapcsán került be, ahol a Bem tábornok vezette magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett orosz és osztrák csapatoktól. Az általánosan elfogadott elmélet szerint ebben a csatában vesztette életét Petőfi Sándor is. Segesvár újkori történelmét főleg az ipar előtérbe kerülése jellemezte, de szerencsére óvárosa megőrizte régi báját, aminek köszönhetően az UNESCO Világörökség részének nyilvánították.

Leszállva a buszról, egyből kiszúrtam egy kiállított gőzmozdonyt a vasútállomás oldalában. Miután nagy lelkesen körbefotózam a gőzöst, indulhatott a városnézés. A Strada Gării-n haladva indultunk el Nagy-Küküllő irányába, melynek partján az ortodox Szentháromság-templom (Biserica Sfânta Treime) magasodott. 

A folyó meglepően sekélynek tűnt, de a folyómeder peremét díszítő, dús növényzetet elnézve már jó ideje ez lehet a helyzet. A víz csúnya, zavaros, zöldes színe sem éppen tűnt egy hívogató látványnak, de ez láthatóan cseppet sem zavarta azt a bácsit, aki horgászbotját szorongva álldogált az épphogy térdig érő folyóvízben, várva a jó kapást.

Átkelve a folyó felett vezető hídon, Segesvár történelmi óvárosába jutottunk, mely két fő részből, a várhegyre épült Felsővárosból, és az alant elterülő Alsóvárosból áll. 

Utóbbiból csak gyalogosan lehetett feljutni a fellegvárba, ahol a város egyik legfontosabb jelképének tartott, ódon hangulatú Óratorony (Turnul cu Ceas) fogadott minket. A 14. században épült, 64 méter magas, négyszög alaprajzú torony masszív, 2,3 méter vastag falakkal rendelkezik, mely a középkorban tökéletes biztonságot nyújtott a lőszerraktárnak, a vár levéltárának és kincstárának, míg bejáratát 3 kapu védte. 1556-ig még a városi tanács is ezen a helyen működött.   

Az eredeti torony sajnos az 1676-os tűzvészben leégett, melyet aztán a ma is látható, barokk stílusban állítottak helyre. Elsőre kicsit furcsa, hogy a torony egy-egy (vár felé és város felé néző) órájának számlapja nem a homlokzat közepén helyezkedik el, hanem oldalt, az egyik szélen. Ennek az lehet az oka, hogy mellette lévő kis fülkékben az óraütésekkor körbejáró figurák jelennek meg, így az került középre. A város felé a hét napjait ábrázoló alakok, a vár felé pedig a béke, törvény és igazság, illetve a nappal és éjszaka jelképes alakjai szoktak feltűnni.

Az Óratorony előtti kis tér más látványosságoknak is otthont adott. Megcsodálhattuk itt például a 13. századi Szűz Mária-kolostortemplomot (Biserica Mănăstirii), mely egykor egy – azóta elbontásra került – domonkos rendi kolostorhoz tartozott. 

A harangtornyot nélkülöző, tömzsi templom mögötti részről élveztünk egy kicsit az Alsóvárosra nyíló nagyszerű kilátást, majd a tér túlsó felé sétáltunk tovább, ahol néhány turista feltűnően a sarki sárga házat fotózgatta. 

Kíváncsian megszemléltük az épület falára szerelt emléktáblát, mely szerint ez a Drakula néven elhíresült havasalföldi fejedelem, Vlad Țepeș – állítólagos – szülőháza (Casa Vlad Dracul). Hogy a különös kegyetlenségeiről ismert, „Karóbahúzó Vlad” gúnynévvel illetett uralkodó gyermekkori otthona mennyire tekinthető műemléknek, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre a románok népszerű étteremként kezdték el hasznosítani az épületet. Mondjuk még mindig jobb ez, mint ha valami gagyi Drakula-múzeummá lenne alakítva…

Továbbhaladva ezen a kis utcán a hangulatos Vártérre (Piața Cetății) jutottunk ki, melynek egyik legjellegzetesebb épületének a 17. századi Szarvasos-ház (Casa cu Cerb) bizonyult. Nagyon ötletesnek találtuk, hogy a ház sarkát egy agancsos szarvasfejet ábrázoló szobor díszíti, mely mindkét oldalfalon freskószerűen megfestett testet kapott. 

Persze, ha az ember pont úgy áll a ház sarkánál, hogy a szarvas mindkét oldalfalra festett teste egyszerre látszik, egyből riasztóan groteszké válik ez a díszítés, ahogy két különálló állattest mintha a fejnél lenne összenőve. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy a Szarvasos-ház is vendéglővé lett átalakítva – mint nagyjából minden második épület, itt fent a Felsővárosban.

-       „Hát, azért ez így elég igénytelenül néz ki. Szinte mindegyik ház el van hanyagolva, pattogzik le róluk a festék… Az utcák meg, nem igaz, miért nem lehetett lekövezni őket! Ehelyett ezen a ronda, homokos, murvás koszban kell gyalogolni! Pedig még akár szép is lehetne… – füstölgött Matyi, finoman szólva is kéretlen szavakkal illetve a románok műemlékvédelmi hozzáállását.

Innen elgyalogoltunk az utca végében magasodó római katolikus templomig. Vele szemben a jellegzetes, csákószerű formájáról felismerhető Csizmadiák tornya (Turnul Cizmarilor) áll, mely mai formáját a nagy tűzvészt követően, 1681-ben kapta. 

Nem messze innen, haladva tovább a várhegy irányába, egy újabb védelmi tornyot vettünk szemügyre – a két átjáróval rendelkező, 14. századi Szabóbástya (Turnul Croitorilor) még leengedhető vaskapuval is rendelkezett. 

 

Visszakanyarodva a Szarvasos-házhoz, a Strada Școlii-n sétáltunk tovább, egészen az utca végéig, ahonnan a várhegyre vezető, fedett, fából készült Diáklépcső (Scara Şcolarilor) indul. 

Az 1642-ben épült, 175 lépcsőfokot számláló feljáró a várhegyre épített Joseph Haltrichról, a segesvári oktatás egyik jeles képviselőjéről elnevezett, német nyelvű középiskolába igyekvő gyerekek védelmére lett anno befedve. Első látásra nem tűnt túl hosszúnak a lépcsősor, de azért fújtattunk rendesen mire felértünk a tetejére. Az biztos, hogy a helyi diákok elég jó kardióedzéssel indítják a napot, ha ezt minden reggel meg kell mászni.

Felérve a lépcsősor tetejére a már említett Joseph Haltrich Elméleti Líceum épülete fogadott minket, mely itt a várhegy tetején, szép, fás, parkos környezetben kapott helyet. 

Leheveredtünk itt egy padra szusszanni egyet, elnyammogtunk egy csokit, majd bejártuk a várhegy maradék részét. Elsőként a rendkívül masszív, tömzsi megjelentésű evangélikus hegyi templomot (Biserica din Dea) kukkantottuk meg, melynek építése 1345-ben indult. 

 

Vele szemben egy újabb bástya, a Kötélverők tornya (Turnul Frânghierilor) áll, ami az egyetlen a megmaradt kilenc torony közül, melyet a mai napig laknak (a temetőőr családja él itt.) Innen nagyszerű kilátás nyílik Segesvár városának északi felére. 

A sétát a szomszédos evangélikus szász temetőben folytattuk. Matyit különösen megérintette a hely különleges hangulata, mivel a szinte kizárólag német neveket mutató, 150-200 éves sírok szép, erdei környezetben pihentek. 

Miután bejártuk az egész várhegyet, lejöttünk a Diáklépcsőn, s a Szűz Mária-kolostortemplom mögött található Segesvári Polgármesteri Hivatal (Primăria Municipiului Sighișoara) előtti padra ültünk le élvezni egy kicsit a városra nyíló panorámát. 

Mivel még csak délután 3 óra körül jártunk, Matyival megvitattuk a programtervet a nap hátralevő részére. Segesvár legszebb részeit nagyjából kipipálhattuk, ezért úgy döntöttünk, beiktatunk egy második várost a mai napba. A választás első körben Medgyesre esett, de ötletként felmerült Székelyudvarhely és Székelykeresztúr is. Abban maradtunk, hogy visszabattyogunk az állomásra, s majd eldöntjük a vasúti és buszmenetrend alapján, hova érdemes még elutazni.

Ezt követően elindultunk lassan visszafelé. Menetközben készítettük magunkról egy közös képet az emblematikus Óratoronnyal a háttérben, majd visszaereszkedve az Alsóvárosba az állomás felé vettük az irányt.

 -       „Ezt a nyavalyás farkast mindenhova kiteszik…” – vetette oda Matyi az újabb anyafarkasos Latinság-emlékmű láttán.

Nem messze az állomástól megint megakadt a szemünk valamin.

-       „Nahát, ez pont olyan, mint Babu mamáé volt.” – örültünk meg a matuzsálemi korú, vajszínű Dacia 1310-esnek.

Nagymamánk régi Daciájához rengeteg kellemes, gyerekkori emléket kötünk mindketten – közös börzsönyi kirándulásokat, hétvégi úszásokat a Dagályban, városligeti ugrálóházat, és még megannyi programot, amire Babu mama elvitt minket. Annyira előttem van, ahogy gyerekkoromban Mama híresen hosszan csúsztatott kuplunggal és felbőgő motorral kanyarodik be a Dáciával az utcánkba, majd lehuppanva Matyi mellé hátulra, elkezdünk vitatkozni, hogy melyikünk üljön középre, a hátsó biztonsági öveket és gyermekülést ekkor még hírből sem ismerő 90-es években.

A rövid nosztalgiázást követően nem sokkal meg is érkeztünk a vasútállomásra, ahol első dolgunk volt átnézni a busz- és vonatmenetrendet. Úgy találtunk, hogy nagyjából Medgyes az egyetlen lehetséges úti cél, ahova még érdemes elindulni, mivel nemcsak a Segesvárra való visszatérést, hanem a Marosvásárhelyre történő hazautazást is be kellett kalkulálni. A következő Medgyesre menő vonatra ettől függetlenül bő egy órát kellett várnunk. Vettünk a büfében egy-egy sonkás lángost, majd kibattyogtunk a meglepően ramaty állapotban lévő középső peronra nézegetni az addig elhaladó vonatokat. Ahogy ott ülünk padon és nyammogtam a lángosomat, két dolog ütött szöget a fejembe. Egyrészről, a csodálatosan felújított állomásépület mellett hogy hagyhatták ilyen igénytelen, lepukkant állapotban ezt a részt, amely a jó öreg istvánteleki megállót meghazudtoló kinézetről tesz tanúbizonyságot.

Másrészről, kifejezetten meglepőnek találtam, hogy a vágányokat mindkét irányban legalább 15-20 centis gaz borítja, mintha csak egy régi, elhagyatott gyártelepre vezető sínpárok lennének. Hát, hamar kiderült, hogy túl sok vonat aztán nem jár erre egy nap – nagyjából 75 perc alatt mindössze egy árva kocsiból álló „járat” állt meg itt, felszedett kb. két utast, majd sípolva továbbgurult.

Túl sok izgalom tehát nem ért itt minket, úgyhogy igyekeztünk lefoglalni magunkat. Amikor a verőfényes napsütés közepette például a semmiből elkezdett esni az eső, kiélve a bennünk – valahol nagyon mélyen – rejlő művészi vénánkat, lőttünk egymásról néhány fotót mindenféle vicces vagy éppen elgondolkodó beállással.

Végül a vonatunk 16:42-kor gurult be az állomásra. Meglátva a szerelvényt, először nem is akartam hinni a szememnek.

-       „Ez most komoly?! Emeletes vonat jár a románoknál!” – néztem elkerekedett szemekkel.

Egyből eszembe jutottak a Hollandiából jól ismert emeletes vonatok, melyekkel egy éve ősszel annyit utaztam, s már kezdtem volna sárgulni az irigységtől, hogy bezzeg otthon miért nincs ilyen a MÁV-nak, amikor megállt előttünk a szerelvény.

-       „Hát…ööö…távolról jobban nézett ki…

A román állami vasúttársaság, a CFR Călători égszínkék kocsijairól ujjnyi felületeken pattogzott le a festék, melyet csak a rászáradt rozsdamaszatok színesítettek tovább. A következő pillanatban hatalmas robajjal kicsapódott a kézzel húzós tolóajtó, melyről valamiért a tenyészállatokat és egyéb jószágokat szállító tehervagonok jutottak az eszembe.

-       „Emelet?” – kérdezte Matyi.

-       „Naná!” – vágtam rá.

Nem igazán kellett megharcolnunk az emeleti helyekért, az egész kocsiban alig voltak rajtunk kívül. Lehuppantunk a régi MÁV kocsikhoz hasonló, ezeréves barna bőrülésre, s ámuldoztunk a kocsi belső kialakításán. Szinte minden fából és préselt lapokból volt összetákolva, mintha valami nagyon modern dolognak, valamilyen nagyon ósdi, olcsó, régi koppintása lett volna. Mintha a románok fogtak volna egy holland emeletes vonatot, s azt mondván, hogy tudunk mi ilyet csinálni, összetákolták volna a saját verziójukat fából.

Már önmagában ezért az élményért megérte megváltani a vonatjegyet (3,50 lej) Medgyesre, de akkor még nem szóltunk a vonat sebességéről. Hát, ezt az élményt nehéz szavakkal leírni! Nos, mondjuk úgy, hogy amikor egy legelő mellett „suhantunk” el, konkrétan a réten kényelmesen sétáló tehenek is lehagytak minket. Ezzel együtt minden pillanatát élveztem a vonatozásnak, s legalább a tájat is jobban meg tudtuk figyelni.

 

Délután fél 6 előtt értünk Medgyes (Mediaș) vasútállomására. Mindössze szűk másfél óránk maradt a városra, úgyhogy nem is húztuk fölöslegesen az időt. Az állomásnál lévő tájékoztató várostérképet lefotóztuk, s az alapján indultunk bejárni a központot. 

A legtöbb látnivaló a város legszebb terének, I. Ferdinánd király térnek (Piaţa Regele Ferdinand I) környékén található. 

Itt áll például a legjelentősebb erdélyi reneszánsz polgárháznak tartott Schuller-ház, illetve az egykori borkereskedő Rosenauer háza, a várat és a főteret összekötő Fedett lépcső. A főtér jellegét ugyanakkor a város egyik legérdekesebb látványossága, az evangélikus Szent Margit-erődtemplom (Biserica Evanghelică Sfânta Margareta) határozza meg, mely templom létére külön várfallal és erődtornyokkal van körbevéve. 1488-ban épült, gótikus stílusban, viszont a talaj szerkezete miatt a 68,5 méteres tornya kissé ferdére sikerült. Ettől függetlenül ez a torony számított a legjobb megfigyelőállásnak, ahonnan külön trombitás adta le a jelzést, ha veszély közelgett. Ha mulasztott eme kulcsfontosságú feladatában, nemes egyszerűséggel kihajították a toronyból, mely erről kapta nevét is (Trombitások tornya). Érdekesség, hogy 1476-ban Mátyás király pont ebbe a toronyba záratta be a Drakula néven ismert Vlad Tepest. 

A templom mellett közvetlenül a Harangok tornya magasodik, melynek legrégebbi harangját 1449-ben öntötték.

Egy sarokkal odébb megnéztük még az erdélyi szászok egyik kiemelt alakjáról elnevezett Stephan Ludwig Roth Elméleti Líceum szép, szecessziós épületét, majd jártunk a névadójának emlékházánál is, mely a Kötélverők tornyánál található.

Mielőtt még visszaindultunk volna az állomásra tettünk kört még a főtéren. A köztéri kukát megpillantva Matyi még meg is jegyezte, hogy milyen nyugatias hozzáállás a románoktól a szelektív szemétgyűjtés, aztán ahogy közelebb lépve beledobott egy használt zsepit, hangosan felröhögött.

-       „Te, itt minden egy helyre megy! Hiányoznak az elválasztók!” – mutatta nekem.

S valóban, hiába volt szépen háromosztatúra kialakítva a kuka nyílása, s akkurátusan megjelölve, melyik nyílásba, mit kell dobni, a belső elválasztók hiányában minden szemét egy helyre ömlött. Megjegyezhetjük tehát, hogy tisztaságra és rendezett környezetre kifejezetten háklis Matyit nem igazán sikerült lenyűgöznie a románoknak. Én persze mindezen jót szórakoztam mindeközben.

 

Katonás léptekkel visszasiettünk a vasútállomásra, úgyhogy gond nélkül sikerült elérni a Segesvár felé induló, előzetesen kinézett 18:45-ös vonatot. Legnagyobb szomorúságunkra nem egy olyan emeletes csoda érkezett, mint idefelé, hanem egy elsőre metrónak kinéző, szögletes konzervdobozra hasonlító, bordázott alumíniumborítású szerelvény.

-       „Hátha legalább gyorsabb lesz.” – jegyeztem meg, miután leültünk a helyeinkre.

Nem lett. Nem gondoltam, hogy ez a kb. 35 kilométeres távon sikerül még 20 percet rádobni a menetidőre, de sikerült, így kerek egy órát vonatoztunk egészen Segesvárig.

 

A Marosvásárhelyre induló buszos csatlakozást ugyanakkor ez sem veszélyeztette, a minibuszunk csak este negyed 9-kor indult. A Minibus Tour által üzemeltett járatra ugyanúgy 9 lejbe került a jegy, mint idefelé, de legalább a szabad helyek miatt nem kellett izgulni, rajtunk kívül alig lézengett néhány utas a buszon. Kicsivel este fél 10 után értünk vissza Marosvásárhelyre, úgyhogy viszonylag korlátozottnak bizonyultak a vacsoralehetőségek. Végül egyöntetűen beértük néhány McDonald’s-os sajtburgerrel, majd méltóképpen zárva az utolsó erdélyi estét, hazafelé vettünk egy-egy üveg Ciuc sört, amit a szálláson jóízűen elkortyoltunk.

 

 

 

4. nap: Indulás haza (2009. szeptember 15.)

 

Az utolsó fél napra már nem terveztünk semmilyen nagyobb horderejű programot. Miután összepakoltuk a cuccainkat, körbefotóztuk a szobánkat, elköszöntünk a szállásadóinktól, majd valami reggeli után néztünk.

Mivel szombaton már sajnos zárva találtuk, az út végén még mindenképpen elszerettünk volna látogatni a Kultúrpalotába. A diákbelépő 3,50 lejbe került, de mindenképpen megérte ide betérni. A csodálatos szecessziós stílusú palota – a szomszédos Közigazgatási Palotához hasonlóan – Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján épült 1911-13 között, mely díszítésében a magyar népművészet elemei köszönnek vissza. 

A lépcsőházat díszítő, csodaszép festett üvegablakai a híres magyar alakjait – Jókait, Petőfit, Munkácsyt, Kossuthot és Liszt Ferencet és Erkel Ferencet – ábrázolja. Szintén ámultunk egy sort a pazar tükörterem láttán, melynek két végét egy-egy háromrészes velencei tükör díszíti, míg a 12 festett üvegablak a székely népi balladák egyes jeleneteit örökíti meg. 

Bekukkanthattunk továbbá a hangversenyterembe is, ahol éppen a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia zenekara tartott próbát. Végezetül egy régi városképekből álló kiállítást néztünk végig a 19. és kora 20. századi Marosvásárhelyről. 

Úgy gondolom, ennél tökéletesebb záróakkordot nem is kérhettünk volna egy erdélyi túrához. Nem maradt más hátra, mint elsétálni a Rózsák terének túlsó végénél lévő, Színház térre, ahonnan a reptérre közlekedő Balint Transos minibuszok szoktak indulni. Amíg befutott a következő busz, meglestük közelebbről a román és magyar tagozattal is rendelkező Nemzeti Színház (Teatrul Naţional) kissé formabontó épületét, de hosszas nézelődésre már nem igazán nyílt lehetőség.

Miután megtelt a dél körül kiérkező reptéri busz, egyből indultunk is, s alig 20 perc múlva már a kicsiny marosvásárhelyi Transilvania reptér épülete elé gördültünk be.

A mi Wizz Air járatunk volt az egyetlen, ami mára elő volt jegyezve, úgyhogy nem igazán kellett óriási tömegektől tartani, még úgy sem, hogy annak ellenére sorba kellett állni a check-in pulthoz, hogy ki volt nyomtatva az elektronikus beszállókártyánk.

-       „Az nem fog kelleni.” – intett a pultos hölgy a kinyomtatott papírunkra mutatva.

Helyette viszont kaptunk egy-egy kézzel írt (!) beszállókártyát, mely első ránézésre egy félbehajtott naptárkártyára hasonlított.

-       „Ezen csak a járatszám van kitöltve, nem gond?” – kérdeztem vissza értetlenül.

-       „Itt egy toll. Írja rá a nevét.” – felelte a nő tömören.  

-       „Hát, ilyet se látni mindennap – az utas kvázi maga tölti ki a kézzel írott reptéri beszállókártyáját… ez aztán a retró megoldás…” – kuncogtam egy sort, majd a biztonsági ellenőrzések felé haladtunk tovább.  

A Wizz Air járatunk meglepően pontosan indult (14:30), ráadásul egy vadonatúj, alig 3 hónapja forgalomba állított gépet (HA-LPW) kaptunk erre az útra. A repülőút viszonylag eseménytelenül telt, csendben nézegettük az alant elhúzó felhőformációkat, mígnem nem sokkal délután fél 3 előtt landoltunk a ferihegyi reptéren.

-       „Igazából sikerült visszafelé menni az időben.” – viccelődtünk Matyival az időzóna okozta különbségen, majd a kijárat felé vettük az útirányt.

 

 

Ahhoz képest, hogy eredetileg az egész marosvásárhelyi út apropóját az olcsó repjegy adta, úgy gondolom, sokkal többet kaptunk, mint egy 45 perces repülőút. Életemben először utaztam olyan országba, ahol nem éreztem tök csórónak magam, főleg nem egyetemista büdzsével, hanem alapvetően minden megfizethetőnek tűnt. A látnivalókat tekintve gyakorlatilag elvárások nélkül vágtam neki az útnak. Nem vártam nyugat-európai tisztaságot, rendezettséget, Eiffel-torony-szintű látványosságokat, de nem is hiányzott. Így tudtam igazából értékelni mindazt, amit Erdélynek ezen része adni tud – merthogy rengeteg értékre bukkanhatunk itt. A közös történelmi múlt, közös gyökerek hatására könnyű közel érezni magunkhoz mindazt, amit látunk, még ha már másik lobogóhoz tartozik ez a vidék. Az út végére szinte már fel sem kaptuk a fejünket, ha egy 400-500 éves templomot, tornyot vagy más műemléket látunk. Csak remélni tudom, hogy ezeknek a történelmi és kulturális értékeknek a megőrzésére, védelmére többet áldoznak majd a jövőben, s inkább egy összetartó kapocs lesz ebben a sokszínű, európai társadalomban, mintsem a különbségek és ellenségeskedés táptalaja. Magyarként egy pillanatra sem éreztem, hogy nem látnának szívesen Romániában, sőt kifejezetten az ellenkezőjét tapasztaltuk. Ugyan kevés időt töltöttünk el itt, de arra elégnek bizonyult, hogy közel hozza Erdélyt a szívemhez, s hogy meglegyen bennem az igény, hogy minél nagyobb szeletét ismerhessem meg. Abban biztos voltam, hogy rövidesen ellátogatok még Erdélybe, ehhez kétség sem fért, viszont az itt tapasztaltak furcsamód kíváncsivá tettek Bukarest és a történelmi román helyek iránt is. Románia tehát bőven tartogat még érdekességeket, meglátjuk majd, hogy a többi rész milyen nyomot hagy majd bennem.  

Annak mindenesetre rendkívül örülök, hogy erre az útra sikerült Matyit megnyerni útitársnak. Nemcsak azért, mert mindvégig remekül szórakoztunk, felfedeztünk közösen valami újat, világot láttunk, hanem mert tovább erősítette a köztünk lévő köteléket és bizalmi viszonyt. Az utazás ízére nem nehéz rákapni, akármilyen életszakaszban van az ember, s ezt jól tudtam, amikor Matyit hívtam el erre az útra. Marosvásárhely volt a kezdet a közös kalandozásaink sorában, melyet szerencsére még követett néhány…