Elérkezett az indulás napja! Úgy gondoltuk, hogy nem kockáztatunk semmit a vonattal, így egy esetleges késés esetén is órákkal előbb érhetünk Pozsonyba, ezért választottuk a reggel 9.30-as vonatot a Keletiből. Miután beértünk a Nyugatiba elváltunk egy rövid időre, Eszter elment Sárihoz még a maradék cuccát összepakolni, míg én megvettem a vonatjegyet Pozsonyba a nemzetközi pénztárban. Ezután felszálltam a 4-6 pótlóbuszra (éppen túrták a Nagykörutat), s a Blaha érintésével bőven fél órával a vonat indulása előtt kiértem a Keletibe. A pályaudvar tele emberekkel, főleg külföldi fiatalokkal, akik épp a Szigetről tartanak haza. A vonat már bent áll, sokan szálltak fel rá. Megálltam a tábla mellett. Gondoltam felhívom Esztert merre jár, csak, hogy megnyugodjak. Kicsöng, nem veszi fel. Még egyszer, most sem. Hmm, biztos nem hallja. 20…15 perc van hátra. Hív! Még csak most van a Moszkván! Jesszus! Megbeszéljük, hogy felszállok, foglalok helyet. 10 perc van hátra, jön egy SMS: „Blaha. Rohanok :)” Tördelem a kezemet, nézem a telefonomon az órámat…telnek a percek…9…6…3…hívás: „…itt vagyok…”.
Huhhh…na így kezdődött!
A vonatút fölöttébb kellemesre sikerült, s mivel a kocsi a Szigetről hazaszállingózó, kimerült és alvó fiatalokkal volt tele, hangzavartól sem kellett tartani. A velem szemben ülő srác például olyan mélyen aludt (kezében a jeggyel), hogy még a kalauz háromszori bökdösésére sem ébredt fel, és még a jegyet is alig lehetett kivenni a kezéből. A kalauz is jót mulatott az egészen.
Pozsonyban ténylegesen most voltam először, eddig csak átutazóban vagy transzfer idejére. Most volt időnk kicsit körbenézni a belvárosban, így a Köztársasági Elnöki palota után (ahol meg kellett vívnunk egy harcias darázzsal) az óváros felé vettük az irányt. Nekem leginkább Prágára emlékeztetett, persze szerényebb és kisebb kiadásban. Itt is igyekeznek elérni, hogy legyen a városnak egy olyan turisztikailag látogatott része, amiért érdemes eljönni, azt újítják, szépítik, a többi viszont nem igazán érdemel említést. Az igazán szép épületeik hasonlítanak a pestiekre.
Sütött a nap, jó kedvünk volt, nem is igazán fogtuk fel, hogy ez még csak a kezdet kezdete, tulajdonképpen nem ide jövünk, ez csak egy plusz. Visszafelé a vasúti pályaudvarra (ahonnan a reptéri busz is indul) próbáltunk valami ABC-t keresni, hogy vegyünk vizet. Félórás séta után sem találtunk semmi boltfélét ahol valami szomjoltót árultak volna, így maradt az állomás előtti bódé. A reptéri buszra is ott vettünk jegyet, ami egy órás időtartamra szól, ára is olcsó (0,7€). A busz korrekt volt, minden megállónál bemondják és kiírják a megálló nevét, jegyellenőr pedig ellenőrizte a jegyet.
A reptéren már egyórás késést írtak a gépünkre, de ez semmi nem volt azokhoz képest, amiket a többi SkyEurope járatra írtak. Voltak olyan szerencsétlenek, akik a Kassára (!) menő járatra várva közel 4 órát tölthettek fölöslegesen a reptéren. Hát, aki Pozsonyból repülővel akar Kassára menni, az meg is érdemli…
Végül a mi járatunk két órás késéssel szállt fel, s bár nem kékfestésű SkyEurope géppel, hanem egy fehérrel mentünk.
Amikor kiszálltam a repülőgépből Cataniaban úgy éreztem (este 10-kor!) mintha egy pálmaházban lennék: vagy 30 fok meleg és óriási páratartalom. Teljesen más környezet! Ahogy kiértünk az előtérbe kerestük a reptéri busz jelzését, ezt nagy nehezen megtaláltuk kint a bejárat előtt, ahol tábla jelezte, hogy BUS :) „arra”. Az „arra” irányban nem volt semmi csak egy tábla, ami a BUS-t „erre” jelezte. Na köszi… Rohangáltunk fel-alá, míg sikerült valakitől megkérdezni, hogy hol lehet jegyet venni a buszra és merre lehet felszállni rá, nem ment könnyen egyik sem. Egy különös lelkivilággal megáldott jegyautomatából lehet jegyet (1€) váltani, majd az előtér bal oldalán, mint egy kb. egy hátsó kijáraton, ahol csak az alkalmazottak járnak ki, juthatunk ki a megállóba. Szerintem normál ember ott keresné utoljára a reptéri buszt, mindegy. Az interneten kinéztem, hogy 15 percenként jár, mondanom se kell, hogy 45 perc múlva is ott álltunk, ráadásul szegény Eszternek elege volt már mindenből, fáradt volt, beteg volt, ideges volt, úgyhogy még őt is nyugtatni kellett valahogy, ennél már nem lehet rosszabb. Mire megjött a busz, akkora tömeg gyűlt össze, hogy a nem túlságosan termetes buszt azonnal megtöltöttük. A helyzet komikumát fokozta, hogy csak a sofőr melletti jegykezelő működött, úgyhogy az emberek hátulról előre adogatták a jegyeiket, hogy valaki kezelje le nekik. Vártunk…vártunk, de a sofőr kiszállt levegőzni, s igyekezett nem tudomást venni arról, hogy kb. kétszeresen túlrakott buszban az emberek csak őrá várnak…5…10...15 percet. Egyszer csak egy helyi asszony elkezdett üvölteni a sofőrrel, mire az visszaszólt, de a nő hangosabb volt. Mindenesetre annyit elért, hogy elindultunk. (Jó tudni, hogy csak ennyi kell! :)) Bár tudtam, hogy a Borsellino megállóban kell leszállni, a megállókat sem nem mondták be, nem írták ki ( a kijelzőn valami Szicíliát népszerűsítő reklám ment) és mondani sem kell, hogy ha nem jeleztek előre, nem állt meg mindenhol. Így kerültük a végállomásra, a vonatpályaudvarhoz.
Abban a káoszban ami ott volt, már kezdtem elveszteni a reményt, hogy a kis GoogleMaps-ről kimásolt térképecskémmel valaha eljutunk a kb. 1 km-re lévő szállásig. Az utcák kuszák voltak, utcatábla vagy nincs, vagy a sötétben kivehetetlen mi áll rajta, ráadásul Eszter eléggé kikészült, nekem meg magabiztosnak kéne lennem, hogy ne akarjon legalább az első géppel hazamenni. Megkérdeztük hát az első szembejövőt (akiről, mivel családdal volt, feltételeztük, hogy nem rabol ki), hogy segítene-e. Egy nő volt, aki olaszul és angolul is beszélt, megkérdezte a velük lévő kicsit idősebb helyi nőt, hogy merre lehet ez a hostel. Kisütötték, hogy elég messze, de felajánlották, hogy elvisznek minket, mivel kocsival vannak. Egymásra néztünk Eszterrel, „mi legyen?!” Végül elfogadtuk az ajánlatot, de szerintem mindkettőnk agyában megfordult, hogy lehet ez nem a legjobb ötlet. Mindenesetre a főút túloldalán parkoltak, de ha rajtunk múlik vagy félóráig nem tudtunk volna átkelni, mivel – hiába a zebra – az autósok magasról tettek a szerencsétlen gyalogosokra, esélyt sem adva nekik az átkelésre. Bezzeg a helyi nő fogta magát, lazán lelépett a közeledő kocsi elé, kitárta a karját abba az irányba, majd a másikba, a kocsik meg persze dudálva, de megálltak, így azonnal át tudtunk kelni. Beszálltunk az autóba, és elvittek egy keresztezőshez, ahonnan tényleg egy saroknyira volt a hostel, de MÉG INNEN is sikerült eltévednünk! Megkérdeztünk egy idősebb párt, akik bár nem beszéltek angolul, nagyon segítőkészek voltak. A reakcióikból nem hittük igazán el, hogy megértették hova szeretnénk menni, de gyakorlatilag kézenfogva átvezettek a tömegen (merthogy tömeg volt ám minden utcában és teljes káosz) egészen egy ajtóig, amin az Agora Hostel neve díszelgett. El se akartuk hinni! Micsoda emberek, és ez még csak az első nap!
A hely maga nem volt nagy durranás. Egy nyolcágyas szobában aludtunk nyitott ajtó és nyitott ablak mellett, ráadásul utóbbi a zsúfolt, emberrel teli térre nézett, de már annyira kimerültek voltunk, hogy még Eszternek sem volt gondja az alvással.
2009. augusztus 18. – Taormina
Másnap reggel sikerült időben felkelni, és elcsípni a reggelit. Mivel önkiszolgálós büfé-reggeli volt, bőségesen kihasználtuk a lehetőségeket, s rendesen beettünk vajas-lekváros kétszersültből. Ezt követően összepakoltunk és elindultunk megkeresni a következő cataniai hostelunket, a Politi Residence-t. Ez tulajdonképpen 3-4 utcával odébb meg is találtuk, közben átkeltünk a szokásos délelőtti halpiacon (Pescheria). Giuseppe, a tulajdonos rendkívül segítőkész volt, adott sok hasznos tanácsot, Catania térképet, menetrendet nyomtatott. A hostel szintén egy nyolcágyas szoba volt, de sokkal szebb, jobb állapotú, mint az előző. A fürdő és a konyha nem volt éppen a legtisztább, de így is örültünk neki. Egy kis pihenés után elindultunk sétálni, először csak Catania belvárosában.
A város talán legszebb része a Piazza Doumo, a főtér, mely közepén egy obeliszk áll egy lávakőből faragott fekete elefánttal díszítve. A téren csodaszép épületek sorakoznak, köztük a Katedrális, a Badia di Sant’Agata (ami szintén egy kupolás templom) és innen nyílik a halpiac, melynek bejáratnál a Fontana dell’Amenano szökőkút áll. Itt a szökőkút alatt látható város alatti Amenano folyó, melynek érdekessége, hogy a pár utcával messzebb lévő római színház medencéjébe ömlik. Ezután végigsétáltunk a Via Etnea sugárúton, ami tulajdonképpen Catania legelegánsabb utcája, mely mentén található az egyetem, rengeteg templom, kávézó, divatbolt és egy római anfiteátrum is. Sétáltunk egyet a környéken, majd kimentünk a vasútállomásra, mivel a mai úticél Taormina volt.
A vasúti személyszállítást az FS Trenitalia végzi, és az alapvető dél-olasz – szicíliai káoszt meghazudtolva teljesen korrekt, többnyelvű, egyszerűen kezelhető jegyautomaták vannak, maguk a jegyek sem annyira drágák (Taorminára 3,70€). Nem szabad elfelejteni még a peronon érvényesíteni a jegyet egy sárga kis jegykezelővel, elvileg csak ezzel együtt érvényes. A vonat közel 50 perc alatt ért el Taormina-Giardini állomásra, itt szálltunk le. Úgy terveztük, hogy előbb lemegyünk a partra fürdeni egyet, utána megyünk fel Taorminába, ami egyébként egy hegyen van. Mivel Taorminának egy híres tengerpartja van (Mazzaró), ahonnan lanovkával lehet feljutni Taorminába, gondoltuk itt kezdjük a napot. Az állomáson viszont nem tűnt úgy, hogy valami nagyon kiépített út vezetne a tengerhez, úgyhogy jó pár száz méteren keresztül egy főút mellett egy kb. 10cm széles járdán araszoltunk az egyik irányba, ahol egy városka széléhez értünk. Itt egy lépcsőn lehetett lemenni a tengerhez, a parti sáv keskeny volt, s homok helyett hatalmas kövekkel volt borítva.
Én furcsálltam, hogy ez lenne a híres mazzarói strand, ami még a TOP10 szicíliai strand között is megtalálható, de örültünk, hogy belemehetünk a tengerbe. Eszter itt már elég beteg volt, hamar ki is jött a vízből, s kint a kényelmesnek semmiképpen sem mondható „kőágyon” aludt el.
Később visszamentünk az állomás elé, ahonnan kisbuszok szállítják az utasokat fel Taorminára. A jegy 1€ volt, pedig a busz még egy kis kitérőt is tett, valószínűleg eltévedt felfelé menet. :)
Taorminának két kapuja van (Porta Messina Messina felé, a Porta Catania értelemszerűen Catania felé néz), a kettőt egy hosszú sétálóutca (Corso Umberto I) köti össze, ami zsúfolva van butikokkal, divatüzletekkel, éttermekkel, szuvenírboltokkal, no meg rengeteg turistával. Első utunk a Görög színházhoz vezetett, ami gyönyörű helyen épült és egész jó állapotban maradt meg. A kilátás innen magáért beszél! A diákbelépő 3€, és napnyugta előtt egy órával zár.
Ezután sétálgattunk a városban, közben fél szemmel lesve az olcsóbb trattoriákat. Mire elértünk a Porta Catania-ig, még mindig nem találtunk pénztárcához illő helyet, úgyhogy tettünk még egy kört az elhagyottabb, kisebb utcácskákba is, végül a margarita pizzát 5,50€-ért adó hely győzött. Én margarita pizzát, Eszter valami szardellásat rendelt. Ott a helyszínen nagyon örültünk, hogy végre ehetünk, ráadásul étteremben! Utólag visszagondolva az enyém unalmas volt, Eszteré meg akváriumízű. Mire végeztünk, 21 óra is elmúlt, indultunk visszafelé, ahonnan a buszok indultak. Kb. félóra alatt vissza is értünk, és ott döbbenve láttam, hogy az utolsó busz Cataniába 19 (!) órakor ment el. Felfoghatatlan, Catania a legközelebbi nagyváros és Taormina még este fél tízkor is tömve volt emberekkel, nyílván nem mindenki helyi vagy kocsival jött. Mindegy. A következő busszal lementünk a vasútállomásra, de tudtam, hogy már vagy 35-40 perce elment a vonat (és a következő csak éjfél után jön) esélytelen, hogy azzal menjünk, de hátha van busz az állomás elől. Mondanom se kell, hogy nem volt, rég nem. Eszter bement az állomásra megkérdezni valakit, hogy miként lehet ilyenkor Cataniába jutni, amikor kiderült, hogy a vonat, amit 40 perce lekéstünk, 50 percet késik!!! :) Ilyen a világon nincsen! Itt mégis lehetséges…
2009. augusztus 19. - ETNA
Szegény Eszter, betegen és kissé lázasan is felkelt velem korán, hogy ezen a napon elmehessünk az Etnára. Korán kellett keni, mert napi 1 busz megy fel, és jön le a vulkánról, és számolva azzal, hogy a busz indulási helye és a jegyváltás helye Szicíliában sosem egyértelmű rá kellett számolni egy kis időt. Miután felszerelkeztünk 1-1 kétliteres ásványvízzel és elegendő papírzsebkendővel, kimentünk a buszpályaudvarra (vonatállomás elé). Kérdezősködéssel kiderítettük, hogy a jegyet az út túloldalán lévő kávézóban/cukrászdában lehet megvenni (hehe!), majd a buszt is megtaláltuk. Késve indult, de így is volt egy társaság, élükön a „piros pólós sráccal”, akik a tervezett indulás után 10 perccel kérdezték meg egyáltalán, hogy hol kell jegyet venni. Futva, de végül ők is elérték a buszt.
Huhhh…na így kezdődött!
A vonatút fölöttébb kellemesre sikerült, s mivel a kocsi a Szigetről hazaszállingózó, kimerült és alvó fiatalokkal volt tele, hangzavartól sem kellett tartani. A velem szemben ülő srác például olyan mélyen aludt (kezében a jeggyel), hogy még a kalauz háromszori bökdösésére sem ébredt fel, és még a jegyet is alig lehetett kivenni a kezéből. A kalauz is jót mulatott az egészen.
Pozsonyban ténylegesen most voltam először, eddig csak átutazóban vagy transzfer idejére. Most volt időnk kicsit körbenézni a belvárosban, így a Köztársasági Elnöki palota után (ahol meg kellett vívnunk egy harcias darázzsal) az óváros felé vettük az irányt. Nekem leginkább Prágára emlékeztetett, persze szerényebb és kisebb kiadásban. Itt is igyekeznek elérni, hogy legyen a városnak egy olyan turisztikailag látogatott része, amiért érdemes eljönni, azt újítják, szépítik, a többi viszont nem igazán érdemel említést. Az igazán szép épületeik hasonlítanak a pestiekre.
Sütött a nap, jó kedvünk volt, nem is igazán fogtuk fel, hogy ez még csak a kezdet kezdete, tulajdonképpen nem ide jövünk, ez csak egy plusz. Visszafelé a vasúti pályaudvarra (ahonnan a reptéri busz is indul) próbáltunk valami ABC-t keresni, hogy vegyünk vizet. Félórás séta után sem találtunk semmi boltfélét ahol valami szomjoltót árultak volna, így maradt az állomás előtti bódé. A reptéri buszra is ott vettünk jegyet, ami egy órás időtartamra szól, ára is olcsó (0,7€). A busz korrekt volt, minden megállónál bemondják és kiírják a megálló nevét, jegyellenőr pedig ellenőrizte a jegyet.
A reptéren már egyórás késést írtak a gépünkre, de ez semmi nem volt azokhoz képest, amiket a többi SkyEurope járatra írtak. Voltak olyan szerencsétlenek, akik a Kassára (!) menő járatra várva közel 4 órát tölthettek fölöslegesen a reptéren. Hát, aki Pozsonyból repülővel akar Kassára menni, az meg is érdemli…
Végül a mi járatunk két órás késéssel szállt fel, s bár nem kékfestésű SkyEurope géppel, hanem egy fehérrel mentünk.
Amikor kiszálltam a repülőgépből Cataniaban úgy éreztem (este 10-kor!) mintha egy pálmaházban lennék: vagy 30 fok meleg és óriási páratartalom. Teljesen más környezet! Ahogy kiértünk az előtérbe kerestük a reptéri busz jelzését, ezt nagy nehezen megtaláltuk kint a bejárat előtt, ahol tábla jelezte, hogy BUS :) „arra”. Az „arra” irányban nem volt semmi csak egy tábla, ami a BUS-t „erre” jelezte. Na köszi… Rohangáltunk fel-alá, míg sikerült valakitől megkérdezni, hogy hol lehet jegyet venni a buszra és merre lehet felszállni rá, nem ment könnyen egyik sem. Egy különös lelkivilággal megáldott jegyautomatából lehet jegyet (1€) váltani, majd az előtér bal oldalán, mint egy kb. egy hátsó kijáraton, ahol csak az alkalmazottak járnak ki, juthatunk ki a megállóba. Szerintem normál ember ott keresné utoljára a reptéri buszt, mindegy. Az interneten kinéztem, hogy 15 percenként jár, mondanom se kell, hogy 45 perc múlva is ott álltunk, ráadásul szegény Eszternek elege volt már mindenből, fáradt volt, beteg volt, ideges volt, úgyhogy még őt is nyugtatni kellett valahogy, ennél már nem lehet rosszabb. Mire megjött a busz, akkora tömeg gyűlt össze, hogy a nem túlságosan termetes buszt azonnal megtöltöttük. A helyzet komikumát fokozta, hogy csak a sofőr melletti jegykezelő működött, úgyhogy az emberek hátulról előre adogatták a jegyeiket, hogy valaki kezelje le nekik. Vártunk…vártunk, de a sofőr kiszállt levegőzni, s igyekezett nem tudomást venni arról, hogy kb. kétszeresen túlrakott buszban az emberek csak őrá várnak…5…10...15 percet. Egyszer csak egy helyi asszony elkezdett üvölteni a sofőrrel, mire az visszaszólt, de a nő hangosabb volt. Mindenesetre annyit elért, hogy elindultunk. (Jó tudni, hogy csak ennyi kell! :)) Bár tudtam, hogy a Borsellino megállóban kell leszállni, a megállókat sem nem mondták be, nem írták ki ( a kijelzőn valami Szicíliát népszerűsítő reklám ment) és mondani sem kell, hogy ha nem jeleztek előre, nem állt meg mindenhol. Így kerültük a végállomásra, a vonatpályaudvarhoz.
Abban a káoszban ami ott volt, már kezdtem elveszteni a reményt, hogy a kis GoogleMaps-ről kimásolt térképecskémmel valaha eljutunk a kb. 1 km-re lévő szállásig. Az utcák kuszák voltak, utcatábla vagy nincs, vagy a sötétben kivehetetlen mi áll rajta, ráadásul Eszter eléggé kikészült, nekem meg magabiztosnak kéne lennem, hogy ne akarjon legalább az első géppel hazamenni. Megkérdeztük hát az első szembejövőt (akiről, mivel családdal volt, feltételeztük, hogy nem rabol ki), hogy segítene-e. Egy nő volt, aki olaszul és angolul is beszélt, megkérdezte a velük lévő kicsit idősebb helyi nőt, hogy merre lehet ez a hostel. Kisütötték, hogy elég messze, de felajánlották, hogy elvisznek minket, mivel kocsival vannak. Egymásra néztünk Eszterrel, „mi legyen?!” Végül elfogadtuk az ajánlatot, de szerintem mindkettőnk agyában megfordult, hogy lehet ez nem a legjobb ötlet. Mindenesetre a főút túloldalán parkoltak, de ha rajtunk múlik vagy félóráig nem tudtunk volna átkelni, mivel – hiába a zebra – az autósok magasról tettek a szerencsétlen gyalogosokra, esélyt sem adva nekik az átkelésre. Bezzeg a helyi nő fogta magát, lazán lelépett a közeledő kocsi elé, kitárta a karját abba az irányba, majd a másikba, a kocsik meg persze dudálva, de megálltak, így azonnal át tudtunk kelni. Beszálltunk az autóba, és elvittek egy keresztezőshez, ahonnan tényleg egy saroknyira volt a hostel, de MÉG INNEN is sikerült eltévednünk! Megkérdeztünk egy idősebb párt, akik bár nem beszéltek angolul, nagyon segítőkészek voltak. A reakcióikból nem hittük igazán el, hogy megértették hova szeretnénk menni, de gyakorlatilag kézenfogva átvezettek a tömegen (merthogy tömeg volt ám minden utcában és teljes káosz) egészen egy ajtóig, amin az Agora Hostel neve díszelgett. El se akartuk hinni! Micsoda emberek, és ez még csak az első nap!
A hely maga nem volt nagy durranás. Egy nyolcágyas szobában aludtunk nyitott ajtó és nyitott ablak mellett, ráadásul utóbbi a zsúfolt, emberrel teli térre nézett, de már annyira kimerültek voltunk, hogy még Eszternek sem volt gondja az alvással.
2009. augusztus 18. – Taormina
Másnap reggel sikerült időben felkelni, és elcsípni a reggelit. Mivel önkiszolgálós büfé-reggeli volt, bőségesen kihasználtuk a lehetőségeket, s rendesen beettünk vajas-lekváros kétszersültből. Ezt követően összepakoltunk és elindultunk megkeresni a következő cataniai hostelunket, a Politi Residence-t. Ez tulajdonképpen 3-4 utcával odébb meg is találtuk, közben átkeltünk a szokásos délelőtti halpiacon (Pescheria). Giuseppe, a tulajdonos rendkívül segítőkész volt, adott sok hasznos tanácsot, Catania térképet, menetrendet nyomtatott. A hostel szintén egy nyolcágyas szoba volt, de sokkal szebb, jobb állapotú, mint az előző. A fürdő és a konyha nem volt éppen a legtisztább, de így is örültünk neki. Egy kis pihenés után elindultunk sétálni, először csak Catania belvárosában.
A város talán legszebb része a Piazza Doumo, a főtér, mely közepén egy obeliszk áll egy lávakőből faragott fekete elefánttal díszítve. A téren csodaszép épületek sorakoznak, köztük a Katedrális, a Badia di Sant’Agata (ami szintén egy kupolás templom) és innen nyílik a halpiac, melynek bejáratnál a Fontana dell’Amenano szökőkút áll. Itt a szökőkút alatt látható város alatti Amenano folyó, melynek érdekessége, hogy a pár utcával messzebb lévő római színház medencéjébe ömlik. Ezután végigsétáltunk a Via Etnea sugárúton, ami tulajdonképpen Catania legelegánsabb utcája, mely mentén található az egyetem, rengeteg templom, kávézó, divatbolt és egy római anfiteátrum is. Sétáltunk egyet a környéken, majd kimentünk a vasútállomásra, mivel a mai úticél Taormina volt.
A vasúti személyszállítást az FS Trenitalia végzi, és az alapvető dél-olasz – szicíliai káoszt meghazudtolva teljesen korrekt, többnyelvű, egyszerűen kezelhető jegyautomaták vannak, maguk a jegyek sem annyira drágák (Taorminára 3,70€). Nem szabad elfelejteni még a peronon érvényesíteni a jegyet egy sárga kis jegykezelővel, elvileg csak ezzel együtt érvényes. A vonat közel 50 perc alatt ért el Taormina-Giardini állomásra, itt szálltunk le. Úgy terveztük, hogy előbb lemegyünk a partra fürdeni egyet, utána megyünk fel Taorminába, ami egyébként egy hegyen van. Mivel Taorminának egy híres tengerpartja van (Mazzaró), ahonnan lanovkával lehet feljutni Taorminába, gondoltuk itt kezdjük a napot. Az állomáson viszont nem tűnt úgy, hogy valami nagyon kiépített út vezetne a tengerhez, úgyhogy jó pár száz méteren keresztül egy főút mellett egy kb. 10cm széles járdán araszoltunk az egyik irányba, ahol egy városka széléhez értünk. Itt egy lépcsőn lehetett lemenni a tengerhez, a parti sáv keskeny volt, s homok helyett hatalmas kövekkel volt borítva.
Én furcsálltam, hogy ez lenne a híres mazzarói strand, ami még a TOP10 szicíliai strand között is megtalálható, de örültünk, hogy belemehetünk a tengerbe. Eszter itt már elég beteg volt, hamar ki is jött a vízből, s kint a kényelmesnek semmiképpen sem mondható „kőágyon” aludt el.
Később visszamentünk az állomás elé, ahonnan kisbuszok szállítják az utasokat fel Taorminára. A jegy 1€ volt, pedig a busz még egy kis kitérőt is tett, valószínűleg eltévedt felfelé menet. :)
Taorminának két kapuja van (Porta Messina Messina felé, a Porta Catania értelemszerűen Catania felé néz), a kettőt egy hosszú sétálóutca (Corso Umberto I) köti össze, ami zsúfolva van butikokkal, divatüzletekkel, éttermekkel, szuvenírboltokkal, no meg rengeteg turistával. Első utunk a Görög színházhoz vezetett, ami gyönyörű helyen épült és egész jó állapotban maradt meg. A kilátás innen magáért beszél! A diákbelépő 3€, és napnyugta előtt egy órával zár.
Ezután sétálgattunk a városban, közben fél szemmel lesve az olcsóbb trattoriákat. Mire elértünk a Porta Catania-ig, még mindig nem találtunk pénztárcához illő helyet, úgyhogy tettünk még egy kört az elhagyottabb, kisebb utcácskákba is, végül a margarita pizzát 5,50€-ért adó hely győzött. Én margarita pizzát, Eszter valami szardellásat rendelt. Ott a helyszínen nagyon örültünk, hogy végre ehetünk, ráadásul étteremben! Utólag visszagondolva az enyém unalmas volt, Eszteré meg akváriumízű. Mire végeztünk, 21 óra is elmúlt, indultunk visszafelé, ahonnan a buszok indultak. Kb. félóra alatt vissza is értünk, és ott döbbenve láttam, hogy az utolsó busz Cataniába 19 (!) órakor ment el. Felfoghatatlan, Catania a legközelebbi nagyváros és Taormina még este fél tízkor is tömve volt emberekkel, nyílván nem mindenki helyi vagy kocsival jött. Mindegy. A következő busszal lementünk a vasútállomásra, de tudtam, hogy már vagy 35-40 perce elment a vonat (és a következő csak éjfél után jön) esélytelen, hogy azzal menjünk, de hátha van busz az állomás elől. Mondanom se kell, hogy nem volt, rég nem. Eszter bement az állomásra megkérdezni valakit, hogy miként lehet ilyenkor Cataniába jutni, amikor kiderült, hogy a vonat, amit 40 perce lekéstünk, 50 percet késik!!! :) Ilyen a világon nincsen! Itt mégis lehetséges…
2009. augusztus 19. - ETNA
Szegény Eszter, betegen és kissé lázasan is felkelt velem korán, hogy ezen a napon elmehessünk az Etnára. Korán kellett keni, mert napi 1 busz megy fel, és jön le a vulkánról, és számolva azzal, hogy a busz indulási helye és a jegyváltás helye Szicíliában sosem egyértelmű rá kellett számolni egy kis időt. Miután felszerelkeztünk 1-1 kétliteres ásványvízzel és elegendő papírzsebkendővel, kimentünk a buszpályaudvarra (vonatállomás elé). Kérdezősködéssel kiderítettük, hogy a jegyet az út túloldalán lévő kávézóban/cukrászdában lehet megvenni (hehe!), majd a buszt is megtaláltuk. Késve indult, de így is volt egy társaság, élükön a „piros pólós sráccal”, akik a tervezett indulás után 10 perccel kérdezték meg egyáltalán, hogy hol kell jegyet venni. Futva, de végül ők is elérték a buszt.
A kétórás út alatt Eszter a gyors anyagcsere viszontagságaival küzdött, megváltás volt számára, hogy egy óra után megálltunk félórára Nicosiában. 10.15-re végül felértünk Rifugio Sapienzára, ami kb. 1900 m magasan lévő étterem/hotel/hostel az Etnán, és mellőle indul a kabinos felvonó 2800 m-re. A felvonó is elég drága önmagában (27€), így onnan nem mentünk 4x4-es buszokkal fel a csúcshoz, az további 24 € lett volna. A leleményes helyiek rájöttek, hogy ha bérbe adnak hegyi kabátokat 2€-ért, az jó üzletnek ígérkezik, s lám nem tévedtek, mi is kértünk egyet. Így aztán magunk sétáltunk és másztunk fel egy „dombra”, amiről kiderült, hogy egy nagy kráter.
Hatalmas volt, és valami kénes szagú meleg gázt eregetett. Leültünk a kráter szélére és ha jött egy nagyobb felhő (ami elég hideg volt) beledugtuk a kezünket a vulkáni homokba, ami langyos, majdhogynem meleg volt. Érdekes érzés ott fent lenni, olyan kicsinek érzi magát az ember. Nem könnyű felfogni, hogy a világ legaktívabb vulkánján vagy, ami olyan magas, hogy benne van a felhőben, viszont homokja és kőzetei melegek. Rám mindenesetre nagy hatással volt!
Mikor lefelé sétáltunk a felvonóhoz egyre hűvösebb kezdett lenni, úgyhogy behúzódtunk az ottani épületbe, ahol szuveníreket és ételt is lehetett kapni. Ott vártuk, hogy teljen az idő, majd lementünk a felvonóval oda ahonnan a busz indult. A piros pólós srác vezette csapat (akik mellesleg akkor értek föl a felvonó tetejére, amikor mi a kráterről lejöttünk, és a hidegben, esőben kezdték el megmászni a hegyet), ekkor már futva a felvonó alatt siettek a meredek lejtőn lefelé, hogy elérjék a buszt. Egy lyukas garast nem adtam volna a sikerükért, mert kb. 900 méter szintkülönbséget, olyan talajon 20 perc alatt nem hittem, hogy lehetséges megtenni. Mondanom se kell, hogy még a busz előtt megérkeztek, úgy ahogy elindultak, egy szál pólóban.
Hazafelé a buszon én is jól megfáztam, úgyhogy ezentúl már nekem is egy jó adag zsebkendővel kellett felszerelkezni. Fel nem foghatom, hogy miért kell a buszokon, vonatokon kb. sarkvidéki hőmérsékletet teremteni.
2009. augusztus 20. – Castroreale
Ez a nap sajnos nem egészen úgy indult, ahogy kellett volna. Eszterrel veszekedtünk egy nagyot, viszont azt tekintve, hogy minden jó, ha jó a vége, sok minden előkerült, amit ezután szem előtt tudtunk tartani.
Végül így később indultunk el Messinába, ahol össze akartunk futni Konrád Petivel, aki csak a mi kedvünkért kompozott át Reggio-ból. Így hát nemcsak 2,5 órát kellett ránk ott várnia, de Messinában kiderült, hogy 15 perc múlva indul tovább a vonatunk Barcellonába, és ha azt lekéssük, nem érjük el onnan az utolsó buszt fel Castrorealéba. Ráadásul, hogy még nagyobb égés legyen a dologból, Peti elhozta az újdonsült barátnőjét annak reményében, hogy minket is megismerhessen, hát erre sikerült szegény lánynál remekül bemutatkoztunk. :) Veszettül ciki volt, de 10 perc után elbúcsúztunk Petiéktől és felszálltunk a Barcellona felé menő vonatra.
Mivel a hostel honlapján azt írták, hogy van busz az állomásról a Barcellona központjába, ahonnan napi 3 járat megy Castrorealéba (és még azok indulási idejét is megadták), így gondoltuk, hogy ha egy órával az utolsó busz indulása előtt megérkezünk a barcellonai vasútállomásra nem lehet gond a csatlakozással. Hehe, ez Szicília, nehogy már ilyen egyszerű legyen! Az vasútállomás mellett semmilyen buszmegállóra emlékeztető dolog nem volt, és az ottani büfések is elég furán néztek, amikor buszjegyet akartunk venni tőlük. Azt magyarázták, hogy van busz, de az csak bent a városban, márpedig a város és a vasútállomása nem éppen közel helyezkedtek el egymáshoz. 40 fok, tűző napsütés, azt se tudjuk, hogy hova kell menni, csak azt, hogy egy óránk van rá. Nem volt mit tenni, fognunk kellett egy taxit. Ahogy haladtunk be a városba egyre bölcsebb dolognak tűnt a döntés, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy semmiképpen ne találtunk volna oda gyalog, ráadásul elég messze volt az egész, legalább 5 kilométerre. Végül a taxis megállt egy zöldséges mellett, mondanom se kell, hogy a hely egyáltalán nem hasonlított buszpályaudvarra. Körbenéztünk a sarkon, s a helyiek az AST busztársaság irodájára mutattak, ami a zöldséges mellett a sarok másik oldalán volt. Ott megkérdeztük, hogy honnan indulnak a buszok Castrorealéba és hol lehet jegyet venni? Kiderült, hogy „onnan” a fa elől, és a zöldségesnél lehet rá jegyet venni! Miután beszereztük a jegyeket, vártunk türelmesen, majd pontban 17.05-kor megjött a busz, egyedül mi ketten utaztunk rajta. A sofőr még egy kicsit beszélt is angolul, rendkívül segítőkész volt. Ahogy távolodtunk Barcellonától reménykedtünk, hogy azért Castroreale szebb lesz valamivel, mint ez a porfészek. Egyre hegyesebb vidéken, kanyargós szerpentineken mentünk, s mivel az út alig volt szélesebb, mint a busz, a sofőr végigdudálta az egész utat. Egyszer csak egy magas hegyen (inkább sziklán) fekvő kisváros tűnt fel, meg is jegyeztük, hogy milyen szép, de szívesen felmennénk oda. Ahogy közeledtünk egyre jobban szorítottunk, hogy az legyen Castroreale, és végül igazunk lett!
A városka szélén egy kanyarban rakott le minket a busz, s mind a sofőr, mind az ott lévő rendőrnő igyekezett elmagyarázni, merre kell a hostelhez menni. Utóbbi még egy ideig követett is minket a mini (Maruti-méretű) kocsijával, közben lelkesen mutatva az irányt. Rendkívül pici városka volt ez, tulajdonképpen egy étterme, egy cukrászdája, egy péksége…és egy hostelje volt, a műemléképületeivel viszont Dunát lehetne rekeszteni. Végigsétáltunk a főutcán, s befordultunk oda ahova a rendőrnő mutogatott. Egyszer csak kiabálva fut valaki utánunk, egy alacsony kopaszodó emberke, akinek a fél arca tiszta borotva hab. Ő volt a hostel tulajdonosa/recepciósa, s egyből kiszúrta, hogy mi lehetünk az új vendégek, úgyhogy odaadta a kulcscsomót, kiemelve azt a három kulcsot, amit használnunk kell, hangsúlyozva, hogy mindenképpen fejjel lefelé tegyük be a kapuzárba a kulcsot. Ez követően visszasietett a borbélyhoz. Eszterrel döbbeneten néztünk egymásra…mik vannak?!
Mikor lefelé sétáltunk a felvonóhoz egyre hűvösebb kezdett lenni, úgyhogy behúzódtunk az ottani épületbe, ahol szuveníreket és ételt is lehetett kapni. Ott vártuk, hogy teljen az idő, majd lementünk a felvonóval oda ahonnan a busz indult. A piros pólós srác vezette csapat (akik mellesleg akkor értek föl a felvonó tetejére, amikor mi a kráterről lejöttünk, és a hidegben, esőben kezdték el megmászni a hegyet), ekkor már futva a felvonó alatt siettek a meredek lejtőn lefelé, hogy elérjék a buszt. Egy lyukas garast nem adtam volna a sikerükért, mert kb. 900 méter szintkülönbséget, olyan talajon 20 perc alatt nem hittem, hogy lehetséges megtenni. Mondanom se kell, hogy még a busz előtt megérkeztek, úgy ahogy elindultak, egy szál pólóban.
Hazafelé a buszon én is jól megfáztam, úgyhogy ezentúl már nekem is egy jó adag zsebkendővel kellett felszerelkezni. Fel nem foghatom, hogy miért kell a buszokon, vonatokon kb. sarkvidéki hőmérsékletet teremteni.
2009. augusztus 20. – Castroreale
Ez a nap sajnos nem egészen úgy indult, ahogy kellett volna. Eszterrel veszekedtünk egy nagyot, viszont azt tekintve, hogy minden jó, ha jó a vége, sok minden előkerült, amit ezután szem előtt tudtunk tartani.
Végül így később indultunk el Messinába, ahol össze akartunk futni Konrád Petivel, aki csak a mi kedvünkért kompozott át Reggio-ból. Így hát nemcsak 2,5 órát kellett ránk ott várnia, de Messinában kiderült, hogy 15 perc múlva indul tovább a vonatunk Barcellonába, és ha azt lekéssük, nem érjük el onnan az utolsó buszt fel Castrorealéba. Ráadásul, hogy még nagyobb égés legyen a dologból, Peti elhozta az újdonsült barátnőjét annak reményében, hogy minket is megismerhessen, hát erre sikerült szegény lánynál remekül bemutatkoztunk. :) Veszettül ciki volt, de 10 perc után elbúcsúztunk Petiéktől és felszálltunk a Barcellona felé menő vonatra.
Mivel a hostel honlapján azt írták, hogy van busz az állomásról a Barcellona központjába, ahonnan napi 3 járat megy Castrorealéba (és még azok indulási idejét is megadták), így gondoltuk, hogy ha egy órával az utolsó busz indulása előtt megérkezünk a barcellonai vasútállomásra nem lehet gond a csatlakozással. Hehe, ez Szicília, nehogy már ilyen egyszerű legyen! Az vasútállomás mellett semmilyen buszmegállóra emlékeztető dolog nem volt, és az ottani büfések is elég furán néztek, amikor buszjegyet akartunk venni tőlük. Azt magyarázták, hogy van busz, de az csak bent a városban, márpedig a város és a vasútállomása nem éppen közel helyezkedtek el egymáshoz. 40 fok, tűző napsütés, azt se tudjuk, hogy hova kell menni, csak azt, hogy egy óránk van rá. Nem volt mit tenni, fognunk kellett egy taxit. Ahogy haladtunk be a városba egyre bölcsebb dolognak tűnt a döntés, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy semmiképpen ne találtunk volna oda gyalog, ráadásul elég messze volt az egész, legalább 5 kilométerre. Végül a taxis megállt egy zöldséges mellett, mondanom se kell, hogy a hely egyáltalán nem hasonlított buszpályaudvarra. Körbenéztünk a sarkon, s a helyiek az AST busztársaság irodájára mutattak, ami a zöldséges mellett a sarok másik oldalán volt. Ott megkérdeztük, hogy honnan indulnak a buszok Castrorealéba és hol lehet jegyet venni? Kiderült, hogy „onnan” a fa elől, és a zöldségesnél lehet rá jegyet venni! Miután beszereztük a jegyeket, vártunk türelmesen, majd pontban 17.05-kor megjött a busz, egyedül mi ketten utaztunk rajta. A sofőr még egy kicsit beszélt is angolul, rendkívül segítőkész volt. Ahogy távolodtunk Barcellonától reménykedtünk, hogy azért Castroreale szebb lesz valamivel, mint ez a porfészek. Egyre hegyesebb vidéken, kanyargós szerpentineken mentünk, s mivel az út alig volt szélesebb, mint a busz, a sofőr végigdudálta az egész utat. Egyszer csak egy magas hegyen (inkább sziklán) fekvő kisváros tűnt fel, meg is jegyeztük, hogy milyen szép, de szívesen felmennénk oda. Ahogy közeledtünk egyre jobban szorítottunk, hogy az legyen Castroreale, és végül igazunk lett!
A városka szélén egy kanyarban rakott le minket a busz, s mind a sofőr, mind az ott lévő rendőrnő igyekezett elmagyarázni, merre kell a hostelhez menni. Utóbbi még egy ideig követett is minket a mini (Maruti-méretű) kocsijával, közben lelkesen mutatva az irányt. Rendkívül pici városka volt ez, tulajdonképpen egy étterme, egy cukrászdája, egy péksége…és egy hostelje volt, a műemléképületeivel viszont Dunát lehetne rekeszteni. Végigsétáltunk a főutcán, s befordultunk oda ahova a rendőrnő mutogatott. Egyszer csak kiabálva fut valaki utánunk, egy alacsony kopaszodó emberke, akinek a fél arca tiszta borotva hab. Ő volt a hostel tulajdonosa/recepciósa, s egyből kiszúrta, hogy mi lehetünk az új vendégek, úgyhogy odaadta a kulcscsomót, kiemelve azt a három kulcsot, amit használnunk kell, hangsúlyozva, hogy mindenképpen fejjel lefelé tegyük be a kapuzárba a kulcsot. Ez követően visszasietett a borbélyhoz. Eszterrel döbbeneten néztünk egymásra…mik vannak?!
A hostel egy régi építésű kőház volt, mellette egy ódon bástyaszerű torony állt. A kilátás sem volt semmi: ha felmentünk a tetőteraszra be lehetett látni az egész környéket. Ekkor vettük észre, hogy a városka legmagasabb pontján vagyunk, egészen a tengerig el lehetett látni, gyönyörű panoráma tárult elénk. Nemsokára megérkezett a tulaj, s fizettünk, majd elmentünk sétálni.
Nagyon hangulatos volt, főleg azért, mert ez nem egy kimondott turistacélpont, nem akarnak minden sarkon valami gagyi szuvenírt eladni neked, itt lehet igazán látni, hogyan élnek egy igazi szicíliai kisvárosban. Ettünk fagyit (méltán híres erről is Szicília), majd bevásároltunk. Hazaérve felmentünk a tetőteraszra, s a naplementében ott a tetőn megvacsoráztunk…nagyon romantikus volt! :) Este ismét sétáltunk egyet, láttunk egy kajára váró kismacskacsapatot.
Nagyon hangulatos volt, főleg azért, mert ez nem egy kimondott turistacélpont, nem akarnak minden sarkon valami gagyi szuvenírt eladni neked, itt lehet igazán látni, hogyan élnek egy igazi szicíliai kisvárosban. Ettünk fagyit (méltán híres erről is Szicília), majd bevásároltunk. Hazaérve felmentünk a tetőteraszra, s a naplementében ott a tetőn megvacsoráztunk…nagyon romantikus volt! :) Este ismét sétáltunk egyet, láttunk egy kajára váró kismacskacsapatot.
2009. augusztus 21. – Cefalú
Ez a nap sem ígérkezett egyszerűnek, ami a közlekedést illeti. Sikerült kinézni az egyetlen olyan Barcellonába menő buszt, amivel el tudjuk érni a csatlakozást a vonatállomásra. Még mindig felfoghatatlan, hogy napi 1 busz van a város és a vasút között, bár ezen is csak ketten voltak rajtunk kívül.
Megérkeztünk Cefalúba, s mivel a Taorminás nap óta nem fürödtünk a tengerben, nem volt kérdés, hogy először a partra megyünk le. Így hát leraktuk a cuccunkat a csomagmegőrzőben és lesétáltunk a strandra. Egyedüli árnyékos helyként a fából tákolt lejáró alá cuccoltunk le, majd irány a tenger! Nem viccelek, a víz kb. 30 fok volt!
Miután lement a nap, szépen lassan visszasétáltunk az állomásra, és egy újabb „jégveremnek” is használható vonaton elmentünk Palermoba, ahol 2 napra foglaltunk szállást. Miután megérkeztünk egy kis eltévedés után megtaláltuk az utcát, ahol a hostel volt, viszont az nem kecsegtetett semmi jóval. Tele volt alacsony színvonalú diszkókkal, melyekből bömbölt a tizedrangú „gépzene”, plusz az utca tele volt balhés, sötét figurákkal. Lényeg, hogy ez lenne az utolsó hely, ahova elhoznám a barátnőmet. Ráadásul kiderült, hogy a hostel közvetlenül az egyik diszkó mellett helyezkedik el, s ahogy a recepciós lány a kérdésünkre elmondta, az ablakunk pont a diszkó fölött az utcára néz. Hála égnek elég volt mindkettőnknek a döbbent tekintete ahhoz, hogy a csajszi önként felajánlja, hogy keres nekünk másik szobát. Talált is, igaz ehhez egy másik párt rakott át egy csendes, belső udvarra néző szobából a miénkbe! :) Így végül a poklok pokla helyett a lehető legjobb helyet kaptuk!
2009. augusztus 22. – Palermo
2009. augusztus 22. – Palermo
Erre a napra palermoi városnézést, majd délután strandoltást terveztünk. Délelőtt, amikor kiléptünk a hotel kapuján, az utcakép teljesen máshogy festett: az összes klub, bár, kocsma zárva volt, de úgy, hogy ha nem lettem volna ott előző este, soha nem jöttem volna rá, hogy ebben az utcában a hotelen kívül van másvalami is.
Kimentünk a legközelebbi főútnak számító Via Maqueda-ra, és már a második kereszteződés tartogatott érdekességet: a Via Maqueda és a Corso Vittorio Emanuele kereszteződősében lévő tér, a Quattro Canti Palermo egyik legszebb része. A története 1600-ra nyúlik vissza, amikor elkészült az új városterv, mely szerint Palermo-t négy részre osztják. A kör alakú téren lévő, díszes homlokzatú épületek szimbolizálják a négy égtáj szerinti egységet. Mindegyik városrésznek van saját védőszentje, saját évszaka, saját spanyol királya; ezeknek a szobrai is az adott városrész épületén láthatóak. Kicsit tovább sétálva a Via Maqueda-n eljuottunk a Piazza Pretoria-ra, melynek közepén egy óriási, lenyűgöző szökőkút, a Fontana Pretoria áll. A szökőkút háromszintes, mindegyik szinten mitológiai lények, szirének, és pucér alakok szobrai vannak. A középen lévő szökőkúthoz négy irányból vezet lépcső, ezek Palermo négy folyóját szimbolizálják. Régen a Fontana Pretoria-t a „szégyen szökőkútjának” is hívták a meztelen szobrai miatt – Eszternek nagyon tetszett ez a tény, kérte is, hogy mindenképpen fényképezzük le az egyik „szégyenkező” női szobrot, ami a könyvben is benne volt. A szökőkút melletti szép épület a Palazzo delle Aquile, a városháza. Innen egy kis utcán jutottunk el a Piazza Bellinire, ahol a La Martorana és a San Cataldo található. A La Martorata egy 1143-ban épült normann templom, melynek még áll a harangtornya, ellentétben a kupolával, ami egy földrengés elpusztított és már nem építették utána újjá. Közvetlenül a La Martorata mellett áll az arab-normann stílusban épült San Cataldo, egy tizenkettedik századi kápolna, három jellegzetes piros „gombóccal” a tetején. Ide bementünk Eszterrel, 1,5€-ért mindenképpen megérte. A kápolna egyébként egy zarándokút része, a belépőhöz kapott tájékoztató alapján a másik két zarándokhelyre is el lehet menni. Érdekes továbbá a három gombócalakú kupolába beszűrődő fény látványa, a szinte teljesen zárt kápolna egészen világos lett tőle. Innen visszakanyarodtunk a Via Maqueda-ra, majd a Corso Vittorio Emanuele-n elsétáltunk a Katedrálisig.
A Katedrális lenyűgöző látványt nyújtott, Eszter türelmesen megvárta, hogy elvonuljak és minden irányból lefényképezzem. A templom belseje is szép, bár távolról sem olyan különleges, mint kívülről. Az egyik sarokoltárban díszes, ezüstből készült koporsószerűségben vannak Santa Rosaliának, Palermo védőszentjének földi maradványai. Másik érdekesség, hogy az orgona fölött mennyezeti freskó egyáltalán nem illik a mennyezethez, olyan mintha valaki csak önszántából ráfestett volna egy képet (mint a graffitisek a vonatra), még a boltívre is rálóg. A Katedrális után a Piazza della Vittoria parkon keresztül sétáltunk át, soha nem láttam még ennyi pálmafát egy helyen! A park egyik végében áll V. Fülöp szobra áll, mely mögött a Piazza del Parlamento tere és a Palazzo dei Normanni áll. Utóbbi jelenleg a szicíliai Parlament épülete. Sajnos a parlament zárva volt, úgyhogy megpróbáltunk a Cappella Palatinába bejutni, amely egy állítólag lenyűgözően szép mozaikokkal díszített bazilika. Helyette két sarokkal odébb megnéztük fejenként 3€-ért a San Giovanni degli Eremiti-t, amely egy arab-normann építészek által tervezett és építtetett kolostor,
hangulatos kerengővel és kerttel.
Nagyon tetszettek az épület tetején látható piros kupolák, összesen öt darab volt belőlük. Már a kertből kiszúrtam, hogy egyesek a szomszédban lévő harangtoronyból fényképezik a kolostort, és valóban miután elhagytuk kolostor területét, kintről az utcáról lehetett jegyet váltani (1,5€) és felmenni a toronyba. Ide csak én jöttem föl, Eszter lent marad olvasgatni. A másfél euróért nemcsak a nagyszerű látványt kapja az ember – a kolostorra és egész Palermora – hanem egy építkezéseken használt fejvédőt is, ami valóban nagyon hasznosnak bizonyult. (Vagy négyszer vertem volna be a fejemet felfelé a lépcsőn.)
Ezt követően elsétáltunk a vasúti pályaudvarra, hogy valahogy megérdeklődjük, miként lehet eljutni Selinuntéba. Mivel az interneten az utazást megelőzően egy héten keresztül hiába kerestem információt erről az útvonalról, már csak abban reménykedhettem, hogy a helyszínen valaki tud majd segíteni. Végül is nem kéne, hogy a főváros és a sziget egyik legnépszerűbb turistalátványossága közötti utazás megoldhatatlan feladat legyen…tulajdonképpen mégis annak bizonyult, pedig becsületünkre legyen mondva, mindenhol, mindenkitől megkérdeztük, kezdve a vasúti információtól, a sziesztázó buszsofőrökön át a jegyárusokon keresztül az ajánlott busztársaságok irodáiban dolgozókig tényleg mindenkit, végül azt kaptuk, hogy eljutni bár el lehet, de onnan tovább Agrigentoba, ahova szállást foglaltunk lehetetlen. Így hát lemondtunk Selinuntéről.
A mai napi fürdésről viszont nem, úgyhogy visszamentünk a hotelbe, összeszedtük a cuccunkat és végigmentünk a Via Maqedán a Piazza Politeama-ra. Útközben baloldalon volt egy szép épület a Teatro Massimo. Könyv nélkül találgattuk, hogy mi lehet, én színházra voksoltam, Eszter operát mondott. Mint később kiderült bár a ’teatro’ színház, ez mégis opera, ráadásul Palermo újjászületésének egyik jelképe. A Piazza Politeama-ról több busz indul, úgyhogy odamentünk egy jegybódéhoz. Eszter már mesteri fokon kérdezett a „Buon giorno…due bigletti a Mondello…dove sono la fermata autobus?”, engem már ezzel is lenyűgözött! Egy kis rohanással végül elértük a Mondelloba menő buszt.
A modelloi strand szép, igényes homokos part, gyönyörű környezetben van, két oldalról sziklás hegyek határolják. Úsztunk, fürödtünk, hagytuk, hogy dobáljanak a hullámok…és pihentük. Már nagyon ránk fért! Építettünk homokvárat, folyatatva az egy évvel ezelőtti zandwoort-i homokvárépítő-projektet, azzal a nemes céllal, hogy a várat olyan vizesárokkal vegyük körül, melyben a vár mögé is elfolyik a víz. Ezúttal kettőnk együttes mérnöki-építői képességünkre is szükség volt a sikerhez, de kiálltuk a próbát. A dicsőség sem tartott sajnos sokáig, a vár összeomlott még azelőtt, hogy fényképészkedhettünk volna vele.
Időben elindultunk hazafelé, majd zárásként ettünk finom fagylaltot. De jó kis nap volt! :)
2009. augusztus 23. – Agrigento
Ma is korán indult a nap, már a 8.35-ös vonattal eljöttünk Agrigentoba. Ez volt az első alkalom, hogy a sziget közepén haladtunk keresztül, eddig többnyire nem messze a parttól, azzal párhuzamosan. A táj elég változatos, dimbes-dombos, hegyes-völgyes vidék, távolról úgy néz ki, mintha kopár és kiszáradt lenne, pedig a belső területeken számottevő a mezőgazdaság, főként búzatermesztés. Ahogy közeledtünk Agrigento-ba a külső városrészek tűntek föl először, melyek leginkább lepukkant panelrengetegre emlékeztettek. A központ, ahol a pályaudvar is van, nem ennyire borzalmas, de nem is szép annyira, hogy külön városnéző sétát tervezzünk. Úgy tűnik, hogy Agrigento egyedül a Templomok Völgyéről híres.
Megkerestük a szállást (Bed & Breakfast dei Templi), ami egy társasház ötödik emeletén volt, tulajdonképpen egy nagy lakás átalakítva hostelnek. Egy fiatal nő engedett be minket, de egyáltalán nem tudott angolul, még szerencse, hogy az ilyen nemzetközi szavakat, mint a „reservation” megértette. Beengedett, és hívta telefonon a tulajdonost (mint kiderült a hölgy csak takarító), de sokáig nem tudta elérni. Mi csak vártunk türelmesen, bár elég hülye helyzet volt. Sokszor próbálkozásra végül valaki felvette, vele kezdett el elég kétségbeesetten beszélni, majd odaadta nekem a telefont. Én bemutatkoztam, mondtam, hogy foglalásunk van, de ő (egy másik nő) sem beszélt angolul, nem értett semmit. Visszaadtam a takarítónak, azok még beszéltek, majd letették. A takarító aztán kinyitotta nekünk az egyik négyágyas szobát (mi csak kétágyasat foglaltunk) és mondta, hogy nem jön ide más, itt maradjunk. Közben persze folyamatosan telefonálni próbált, majd megint behozta a telefont. Ezúttal egy férfi volt a vonalban, neki is bemutatkoztam és a foglalást említettem, de ő sem értett semmit. Visszaadtam a takarítónőnek a telefont, azok még beszéltek egy ideig. Szegény takarítónőt sajnáltam is azért, nagyon próbálkozott, hogy ezt a nagyon ciki helyzetet enyhítse, még külön ventillátort is hozott, elrendezgette az ágyat. Majd megint telefonált, ezután átkísért minket egy kétágyas szobába és mondta, hogy neki fizessünk majd 40€-t. Ez sem volt valami korrekt, mert igaz ugyan, hogy elvileg 39,60-at kellett volna, és nem adott visszajáró, nem is kért ezért elnézést, és számlát sem kaptunk – se akkor, se később. Na mindegy, ezután a mizéria után elindultunk a Templomok Völgyébe.
Már nagyon éhesek voltunk, és sikerült délután 3-4 körül elindulni, amikor minden bolt, étterem be van zárva. Egyedül egy cukrászda (itt vettünk vizet és fagylaltot) és egy kicsi pékségszerű gyorskajálda volt nyitva. Utóbbi különösen nagyon jól jött, mert rendes meleg ételt tudtunk venni. Eszter valami zöldséges-paradicsomos szószos pennét evett és meg helyben sült, töltött tekercseket. (Egyik fajta olívabogyós szósszal, a másik fűszeres-gombás hússal volt töltve – nagyon finom volt!)
Ezután lesétáltunk jó pár kilométert egészen a Templomok Völgyéig (Valle dei Templi), de nagyon megérte! Lenyűgöző látványt nyújtanak az i.e. 5. századból származó ókori görög templomok! Három nagyobb, jó állapotban megmaradt templomrom van; a Hercules Templomából már csak egy sor oszlop és pár nagyobb kő maradt, de a Concord Temploma és Héra Temploma fantasztikusan jól néz ki. A templomok igazán magával ragadó élményt nyújtottak, bár közben elfogyott a maradék vizünk, így egy, két templom közötti büféből kellett vizet venni, csillagászatinak számító 2,5€-ért, viszont életet mentett!
A kijárat melletti információs bódénál megkérdeztünk (mielőtt bementünk volna), hogy melyik busz visz le a tengerpartra, s a srác nagyon segítőkésznek bizonyult, komplett menetrendet jegyzetelt le nekünk. Arra a kérdésre pedig, hogy honnan indul a busz az volt a válasz: „Can you see that green tree over there?...from there!” :)
Igaza volt, úgyhogy a „2”-es számú busz levitt minket San Leone tengerpartjára. Ott egy kicsi, kövekkel elzárt részen fürödtünk és úsztunk egyet. Pár méterre tőlünk valami borzalmasan nyálas szerelmes filmet forgattak, naplementével, tengerrel, egymás felé futó szerelmesekkel…bloááh! Fürdés után végigsétáltunk mezítláb egész hosszan a parton, néztünk narancsszínűből rózsaszínűbe váltó naplementét, a hullámokat…ez tényleg romantikus volt!
Amikor kiértünk az útra (amiről csak sejtettünk, hogy az, amin a busz is megy), visszasétáltunk abba az irányba, ahonnan jöttünk. Tényleg visszaértünk oda, ahol leszálltunk a buszról, sőt éppen jött egy, úgyhogy egy jó sprinttel elértük, bár jegyünk nem volt. A buszvezető biztos látta, hogy sietünk és külföldiek vagyunk, úgyhogy felengedett jegy nélkül. Az út felénél megállt egy cukrászdánál és mondta, hogy itt szálljak le és vegyek jegyet. Így is tettem, ő ezalatt fogyasztott valamit a cukrász ismerősénél. Végül a pályaudvarnál tett le minket, onnan már hazataláltunk.
2009. augusztus 24. – Catania és út Pozsonyba
A mai nap elég fárasztó volt utazási szempontból. Az Agrigento-Catania vonatút majdnem 4 óra volt, majd az esti repülőút ennek a fele. Cataniában viszont beültünk egy jó étterembe és ettünk nagyon finom pizzát. Eszter négysajtosat kért, míg az enyémen volt gomba, sonka, sajt, paradicsom meg még valami. Nagyon finom volt és kijárt már nekünk a sok utazás után, hogy valami igazán jót együnk. Végül jóllakottan, elégedetten még sétáltunk egyet Cataniában, majd kimentünk a pályaudvarhoz, ahonnan a reptéri busz is indul. A szökőkút melletti padon ültünk, amikor beszédbe elegyedtünk egy idős idővel, aki állítólag 72 éves (50-nek se nézett ki) és a Fülöp-szigetekről jött, de évtizedek óta Cataniában él. Nem is kellett bíztatni, beszélt eleget magától, sőt úgy kellett elszabadulnunk, hogy időben el tudjunk indulni. Kivettük a csomagunkat a megőrzőből, majd kimentünk a buszperonra. Bár bent állt egy busz a 457 reptéri busz helyén, de sofőr sehol. Vártunk, vártunk, az időnk fogyott vészesen, egyre idegesebb lettem, Eszter azzal nyugtatott, hogy ne legyen olyan izgága, mint az a másik két holland srác, akiknek mintha zabszem lenne a seggében. A busz viszont csak nem jött, így ő is kezdett már izgulni. Végül majd félórás várakozás után jött egy 457-es, de a sofőrje kiszállt és elindult a büfékocsik felé. Mögötte megint jött egy 457-es, s annak a sofőrje, elkezdett kiabálni a másikkal, hogy induljon már. Így hál’ istennek elindultunk, bár korai volt az öröm, mert a busz ahelyett, hogy egyből a reptérre ment volna, még tett egy jó nagy kört a belváros kicsi utcáiban, ahol ráadásul nagy volt a forgalom. 10 perc csalingázás után gyakorlatilag megint elhaladtunk a pályaudvar mellett, innen már a reptér felé vette az irányt. A kivezető főúton viszont dugó volt! Már mindketten izgultunk és az órát lestük. Végül megérkeztünk, igaz csak a zárás előtt percekkel értünk a check-in pulthoz. A boarding viszont rá 10 percre kezdődött, és még a biztonsági ellenőrzésen is át kellett esni. Még a végét is alig találtuk annak a rengeteg emberből álló sornak, ami az ellenőrző pontok előtt kígyózott. Mondtam Eszternek, hogy így tuti le fogjuk késni a gépet, inkább pofátlankodjuk be, de ő nem akart. Majd kb. 5 perccel a boarding előtt megindult a sor és hihetetlen gyorsan fogytak előlünk az emberek és végül sorra kerültünk. Eszter előttem ment át a kapun, de a táskájával félreállították, erre nálam meg a kapu sípolt. Na már csak ez kellett! Átmentem megint, megint sípolt! Jól áttaperoltak, közben látom Eszternek teljesen ki kellett pakolnia. Hát ez kész! Végül elengedtek mindkettőnket, de Eszter még mindig az ellenőrző emberen nevetett, aki a női fehérneműk és tangák után végül akkor adta fel a kutakodást, amikor előhúzta a táskából a Kutyát!!! Ez már biztos neki is sok volt! :) Akinek ilyen Kutyája van, az biztos nem tarthat bombát magánál! : Rájöttünk, hogy elfelejtettük kidobni a naptejet, ezt észlelte a röntgen. Végül a naptej megmaradt, időben odaértünk a boarding időre, minden tökéletesen alakult. Felszálltunk és pontosan a megadott időben értünk Pozsonyba. Sajnos, mint egy héttel később kiderült, ez volt az utolsó utunk a SkyEurope-pal, mert szeptember 1-én csődbe mentek!
Miután megérkeztünk, reptéri buszra próbáltunk jegyet venni, és egy szlovák pár döbbenetesen segítőkész és rendes volt, segítettek jegyet venni az automatából. A szállásunkat (Hostel Possonium) is hamar megtaláltuk a vasúti pályaudvartól kb. 3 perc sétára volt. Egy korrekt, tiszta, szimpatikus hely volt, ahol a szobák különböző nemzetek színeire voltak festve, egyéb jellegzetességekkel kiegészítve. Mi a brazil szobában voltunk, minden sárga-zöld volt, míg a falakat brazil zászlók, fociválogatott-poszterek és rió-i karneválos rajz díszítette.
2009. augusztus 25. – Hazaút
Ez a felejthetetlen egy hét végül a Pozsony-Budapest vonatúttal zárult. 9 nap, 8 éjszaka, 6 hostel, 3 tenger, 1 vulkán és rengeteg élmény! Fantasztikus volt! Szicília tényleg gyönyörű, és sikerült az út során a lehető legtöbb szépségét megcsodálni. Viszont egy ilyen utat csak egy igazi társsal lehet végigcsinálni, és Eszter mindvégig nagyszerű társam volt minden értelemben, nélküle nem lett volna az igazi az egész! Hálás vagyok neki, hogy végig mellettem volt és együtt fedezhettük fel Szicíliát!
Igaza volt, úgyhogy a „2”-es számú busz levitt minket San Leone tengerpartjára. Ott egy kicsi, kövekkel elzárt részen fürödtünk és úsztunk egyet. Pár méterre tőlünk valami borzalmasan nyálas szerelmes filmet forgattak, naplementével, tengerrel, egymás felé futó szerelmesekkel…bloááh! Fürdés után végigsétáltunk mezítláb egész hosszan a parton, néztünk narancsszínűből rózsaszínűbe váltó naplementét, a hullámokat…ez tényleg romantikus volt!
Amikor kiértünk az útra (amiről csak sejtettünk, hogy az, amin a busz is megy), visszasétáltunk abba az irányba, ahonnan jöttünk. Tényleg visszaértünk oda, ahol leszálltunk a buszról, sőt éppen jött egy, úgyhogy egy jó sprinttel elértük, bár jegyünk nem volt. A buszvezető biztos látta, hogy sietünk és külföldiek vagyunk, úgyhogy felengedett jegy nélkül. Az út felénél megállt egy cukrászdánál és mondta, hogy itt szálljak le és vegyek jegyet. Így is tettem, ő ezalatt fogyasztott valamit a cukrász ismerősénél. Végül a pályaudvarnál tett le minket, onnan már hazataláltunk.
2009. augusztus 24. – Catania és út Pozsonyba
A mai nap elég fárasztó volt utazási szempontból. Az Agrigento-Catania vonatút majdnem 4 óra volt, majd az esti repülőút ennek a fele. Cataniában viszont beültünk egy jó étterembe és ettünk nagyon finom pizzát. Eszter négysajtosat kért, míg az enyémen volt gomba, sonka, sajt, paradicsom meg még valami. Nagyon finom volt és kijárt már nekünk a sok utazás után, hogy valami igazán jót együnk. Végül jóllakottan, elégedetten még sétáltunk egyet Cataniában, majd kimentünk a pályaudvarhoz, ahonnan a reptéri busz is indul. A szökőkút melletti padon ültünk, amikor beszédbe elegyedtünk egy idős idővel, aki állítólag 72 éves (50-nek se nézett ki) és a Fülöp-szigetekről jött, de évtizedek óta Cataniában él. Nem is kellett bíztatni, beszélt eleget magától, sőt úgy kellett elszabadulnunk, hogy időben el tudjunk indulni. Kivettük a csomagunkat a megőrzőből, majd kimentünk a buszperonra. Bár bent állt egy busz a 457 reptéri busz helyén, de sofőr sehol. Vártunk, vártunk, az időnk fogyott vészesen, egyre idegesebb lettem, Eszter azzal nyugtatott, hogy ne legyen olyan izgága, mint az a másik két holland srác, akiknek mintha zabszem lenne a seggében. A busz viszont csak nem jött, így ő is kezdett már izgulni. Végül majd félórás várakozás után jött egy 457-es, de a sofőrje kiszállt és elindult a büfékocsik felé. Mögötte megint jött egy 457-es, s annak a sofőrje, elkezdett kiabálni a másikkal, hogy induljon már. Így hál’ istennek elindultunk, bár korai volt az öröm, mert a busz ahelyett, hogy egyből a reptérre ment volna, még tett egy jó nagy kört a belváros kicsi utcáiban, ahol ráadásul nagy volt a forgalom. 10 perc csalingázás után gyakorlatilag megint elhaladtunk a pályaudvar mellett, innen már a reptér felé vette az irányt. A kivezető főúton viszont dugó volt! Már mindketten izgultunk és az órát lestük. Végül megérkeztünk, igaz csak a zárás előtt percekkel értünk a check-in pulthoz. A boarding viszont rá 10 percre kezdődött, és még a biztonsági ellenőrzésen is át kellett esni. Még a végét is alig találtuk annak a rengeteg emberből álló sornak, ami az ellenőrző pontok előtt kígyózott. Mondtam Eszternek, hogy így tuti le fogjuk késni a gépet, inkább pofátlankodjuk be, de ő nem akart. Majd kb. 5 perccel a boarding előtt megindult a sor és hihetetlen gyorsan fogytak előlünk az emberek és végül sorra kerültünk. Eszter előttem ment át a kapun, de a táskájával félreállították, erre nálam meg a kapu sípolt. Na már csak ez kellett! Átmentem megint, megint sípolt! Jól áttaperoltak, közben látom Eszternek teljesen ki kellett pakolnia. Hát ez kész! Végül elengedtek mindkettőnket, de Eszter még mindig az ellenőrző emberen nevetett, aki a női fehérneműk és tangák után végül akkor adta fel a kutakodást, amikor előhúzta a táskából a Kutyát!!! Ez már biztos neki is sok volt! :) Akinek ilyen Kutyája van, az biztos nem tarthat bombát magánál! : Rájöttünk, hogy elfelejtettük kidobni a naptejet, ezt észlelte a röntgen. Végül a naptej megmaradt, időben odaértünk a boarding időre, minden tökéletesen alakult. Felszálltunk és pontosan a megadott időben értünk Pozsonyba. Sajnos, mint egy héttel később kiderült, ez volt az utolsó utunk a SkyEurope-pal, mert szeptember 1-én csődbe mentek!
Miután megérkeztünk, reptéri buszra próbáltunk jegyet venni, és egy szlovák pár döbbenetesen segítőkész és rendes volt, segítettek jegyet venni az automatából. A szállásunkat (Hostel Possonium) is hamar megtaláltuk a vasúti pályaudvartól kb. 3 perc sétára volt. Egy korrekt, tiszta, szimpatikus hely volt, ahol a szobák különböző nemzetek színeire voltak festve, egyéb jellegzetességekkel kiegészítve. Mi a brazil szobában voltunk, minden sárga-zöld volt, míg a falakat brazil zászlók, fociválogatott-poszterek és rió-i karneválos rajz díszítette.
2009. augusztus 25. – Hazaút
Ez a felejthetetlen egy hét végül a Pozsony-Budapest vonatúttal zárult. 9 nap, 8 éjszaka, 6 hostel, 3 tenger, 1 vulkán és rengeteg élmény! Fantasztikus volt! Szicília tényleg gyönyörű, és sikerült az út során a lehető legtöbb szépségét megcsodálni. Viszont egy ilyen utat csak egy igazi társsal lehet végigcsinálni, és Eszter mindvégig nagyszerű társam volt minden értelemben, nélküle nem lett volna az igazi az egész! Hálás vagyok neki, hogy végig mellettem volt és együtt fedezhettük fel Szicíliát!
