Ljubljana

 

Előzmények

 

Ha valaki megkérdezné, mi az első dolog, ami Ljubljanáról az eszembe jut, nem kéne sokat gondolkodnom – hokivébé. 2007 és 2012 között összesen három ízben jártam a szlovén fővárosban, s mindhárom út apropóját a magyar jégkorong-válogatott Divízió-I-es világbajnoki szereplése szolgáltatta.

Az első, 2007-es ljubljanai kirándulás minden szinten mérföldkőnek számított az életemben, mivel ez volt az első alkalom, hogy nem szüleimmel utaztam külföldre, hanem saját szervezésben, saját pénzből. Persze egyetemistaként, a nevetséges ösztöndíjamat és szerény kis megtakarításaimat elnézve ez is nagy szó volt, viszont ez egy pillanatig sem zavart engem. Szintén hatalmas élmény volt külhonban buzdítani a magyar válogatottat a japánok elleni zárómeccsen, melyet hatalmas fordítás után, végül 4-3-as győzelemmel zártunk. 

 

Három évvel később nagyot fordult a világ, mind a privát életemben, mind a jégkorong terén. A parádés szapporói csodát követően, 2009-ben Zürichben már az „A” csoportban próbálhatta meg helytállást a magyar csapat, s bár a végén visszaestünk a Divízió-I-be, a következő világbajnokságot immár feljutásra komoly esélyesként kezdhettük. Amikor megtudtam, hogy a 2010-es Divízió-I-es vébének újból Ljubljana ad otthont, biztosra vettem, hogy ott a helyem. Még ha az egész hétre nem is mennék ki, a nagy rivális szlovének elleni zárómeccs, amit legnagyobb valószínűség szerint mindenki a torna döntőjének várt, kihagyhatatlan mérkőzésnek tűnt.

Amint elkezdték árusítani a belépőket, gondolkodás nélkül vettem két jegyet, számítva arra, hogy az akkori párom – csak úgy, mint 2007-ben – velem tart majd. Sajnos az élet hamar felülírta a korai terveket, s a derült égből villámcsapásként érő szakítás alaposan felforgatta az életemet. A ljubljanai út ötlete kicsit háttérbe szorult, míg egy kicsit összeszedtem magam minden téren. Túl sok önsajnálatra nem volt lehetőség – haladnom kellett a szakdolgozatommal, miközben már teljes munkaidőben dolgoztam a GlaxoSmithKline-nál. 

 

Ahogy beköszöntött a tavasz, egyre égetőbbé vált, hogy sínre kerüljön a ljubljanai út tervezése is, melynek egy fő sarokpontja az útitárs kérdése maradt. Az a tény sem segített, hogy a kérdéses meccs péntek este volt, úgyhogy már előző nap le kellett jönni vonattal, s hazamenni pedig leghamarabb csak szombaton lehetett. Tehát a dolgozóknak minimum két nap szabival kellett számolni, egy nettó egynapos utazási élményért cserébe. Sajnos a legtöbb egyetemi jóbarátom, akiket érdekelhetett volna a hokivébével egybekötött pár napos út, hasonló kötelezettségek (munka, szakdolgozat) miatt lemondta a részvételt. Végül utolsó mentsvárként a család maradt. 

    -    „Kérdezd meg Apádat!” – vetette fel Anyukám.

Apára mindig lehetett számítani, ha senki sem akart velem eljönni egy hokimeccsre, viszont egy többnapos külföldi út már egy fokkal nagyobb volumenű programnak számított. Minden – a szokásostól eltérő – tevékenységre neki lélekben rá kell készülnie, tudnia kell mindenről, mi lesz, hogy lesz pontosan, különben érezhetően frusztrálja a dolog. Nem is beszélve arról, hogy az évek során megszokta, hogy minden utazás során ott van mellette Anya, aki segít összekészülődni, bepakolni ruhát, elemózsiát, iszikát, csokikát, gyümölcsöt, s mintegy fő mozgatórugóként működteti az egész gépezetet.

Ennek ellenére Apa meglepően nyitottnak mutatkozott a ljubljanai kirándulás ötletére, még úgy is, hogy finoman jeleztem neki, hogy Anya hiányában nem lesz nekem energiám külön pátyolgatni őt, viszont ha bízik bennem, és nem akar minden sarkon megkérdőjelezni, szerintem mindketten szuperül fogjuk érezni magunkat. Apa végül rábólintott, s mivel mindenféle szervezőmunkát magamra vállaltam, neki csak a munkahelyi kötelezettségeit és szabadságot kellett előzetesen elrendeznie.

A készülődés utolsó szakaszában foglaltam magunknak hostelt, beszereztem a vonatjegyeket, összeállítottam egy becslést a költségekre, és a magam által összeollózott leírások mellé vettem egy útikönyvet Szlovéniáról (Csodaszép Szlovénia). Aztán elérkezett az indulás napja…

 

 

1. nap – Indulás Ljubljanába (2010. április 22.)

 

Szerencsére sikerült lebeszélnem a főnökömmel, hogy az utazás napjára kért fél nap szabit ne kelljen kivennem, hanem azt a pár órát lecsúsztathatom, így csak péntekre kellett „elpazarolni” egy szabadnapot.

Ebéd után elrendezgettem a dolgaimat, megírtam még pár e-mailt, majd nem sokkal negyed kettő után kibattyogtam a MOM Park melletti villamosmegállóba. Hipp-hopp meg is érkeztem a Délihez, talán kicsit korán is, bő félórával az indulás előtt.

Apának a lelkére lett kötve, hogy induljon el időben, de azért biztos, ami biztos megcsörgettem, amikor kiértem a pályaudvarra. 10 perccel később befutott ő is, úgyhogy felszálltunk a #4 vágányon már régóta bent álló Citadella nemzetközi gyorsvonatra. Egyedül arra kellett figyelni, hogy ne a Bobánál lekapcsolásra kerülő, Szombathely felé tovább menő kocsikba szálljunk, de azért ez nem volt egy bonyolult feladat.

A vonat pontosan 14:11-kor indult, s többek közt Kelenföld, Székesfehérvár, Veszprém, Zalaegerszeg érintésével haladva végül Őriszentpéternél hagytuk el az országot, s Hodoš mellett tértünk át a szlovén oldalra. Az már önmagában szomorú, hogy az eddig vasúton teljesített 286 kilométerhez 5 (!), azaz öt órára volt szükség. És ez gyorsvonat! 

És ekkor még épphogy csak átértünk a határon. Következhetett még további bő félórányi álldogálás itt Hodoš-nál – kalauzcsere, mozdonycsere, majd amikor végre valahára elindultunk, már csak további négy (!) órányi vonatozás várt ránk a szlovén oldalon. Egészen agyzsibbasztó! Rendben van, hogy nem egy kínai vagy japán nagysebességű, 300-350 km/órával süvítő vasútról beszélünk, de az, hogy Budapestről a kb. 470 km-re lévő Ljubljanába 9-9,5 óra legyen vonattal lejutni (késések nélkül), az elég gáz így a 21. században. 

Mindenesetre a körülményekhez képest egész jól viseltük a hosszú vonatutat. Beszélgettünk jó sokat, latolgattuk a feljutási esélyeket a világbajnokságon, majd felváltva olvasgattuk a szlovén útikönyvet és a Nemzeti Sport aktuális számát. 

 

Az határozottan dobott a helyzeten, hogy végig saját fülkénk volt, s mivel nem kellett senkivel osztozkodni a helyeken, lazán végigfeküdhettünk hosszában az üléseken. Apa szundított is egy jó órát, s csak azelőtt nem sokkal ébredt, hogy éjjel 11 után begördültünk Ljubljana már jól ismert vasútállomására (Železniška postaja Ljubljana).

Jó érzés volt három év után visszatérni ide, kicsit mintha visszamentünk volna az időben. Tanulva a korábbi út tapasztalataiból, amikor az állomástól egy 3,5 kilométerre lévő hostelbe kellett így késő éjjel elgyalogolni, ezúttal egy sokkal közelebbi szállást (Zeppelin Hostel) sikerült foglalni, ahova egy alig 10 perces sétával eljutottunk.

Mivel jeleztem nekik korábban, hogy későn érkezünk, nem volt gond a záróra utáni becsekkolással. Gyorsan felvették az adatainkat, s már meg is kaptunk a kulcsokat. A hatágyas szobánkat csak egyetlen szobatárssal kellett megosztanunk, s reméltünk egy így marad másnap is. Elfoglaltuk egy emeletes ágy alsó és felső szintjét, majd gyors tussolást követően zuhantunk is be az ágyba.
 

 

 

2. nap – Ljubljana és hokimeccs (2010. április 23.)

 

A gyötrelmes vonatút kicsit többet kivett belőlünk, mint előzetesen gondoltuk, úgyhogy egészen 9 óráig aludtunk. A reggeli készülődést követően előhalásztunk egy-egy szendvicset a másfél napnyi hidegélelemmel megtömött, mini hűtőtáskánkból, jóízűen megreggeliztünk, majd mielőtt nekivágtunk volna a városnézésnek, még rendeztük a szoba árát a recepciónál.

Elsőként a közeli Tivoli városi parkban (Mestni park Tivoli) tettünk egy hangulatos sétát. Az 1813-ban tervezett park a leghatalmasabb egész Ljubljanában, mely népszerű szabadidős helyszín a helyiek körében. 

A parkot behálózó sétányok közül a Jakopič promenád (Jakopičevo Sprehajališče) az egyik ismertebb, mely amolyan kültéri galériaként funkcionálva fotókiállításoknak szokott helyet biztosítani. 

Apával kíváncsian végignéztük a szebbnél szebb szlovéniai természeti csodákat bemutató képeket, mígnem a sétány végén, a neoklasszikus stílusban újjáépített Tivoli-kastélyhoz (Grad Tivoli) értünk ki, mely nemzetközi kortárs grafikus művészeti kiállításnak ad otthont. A kastély előkertjét egy csobogó szökőkút mellett egy kecses, táncoló párt mintázó szobor, valamint négy marcona farkasszobor által őrzött lépcsőfeljáró díszíti.

Megpihentünk itt egy kicsit az egyik padon, majd visszabattyogtunk a park peremén futó főút irányában, melynek túloldalán kezdődik a főváros kulturális központjának a legjava. A Modern Művészeti Galéria (Moderna galerija) modern, szögletes, puritán megjelenése nem igazán mozgatott meg bennünket, viszont a vele szemben magasodó, vajszínű Cirill és Metód szerb ortodox templomba be is kukkantottunk.

Nem kellett messze keresnünk az 1918-ban alapított, neoklasszicista stílusú Nemzeti Galériát (Narodna galerija) sem, mely az ortodox templom közvetlen szomszédságában található. 

Két sarokkal odébb a csodálatos, neoreneszánsz homlokzattal rendelkező Operaház (Opera) látványában gyönyörködhettünk, megpróbálva kizárni a látómezőből az épület döbbenetesen rusnya, feketeüveggel borított, hátsó épületszárnyát. 

Amikor három évvel ezelőtt itt jártam, akkor bontották éppen az épület hátsó részét, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen botrányos stílusban építik újjá. Remélem az épületrészek közötti harmónia nem volt az építészeti projektkritériumok része, különben az egy hatalmas feketepontot jelent a tervezőnek.

Megkerülve a felemásra sikeredett Operaházat, a Szlovén Természettudományi Múzeumnak (Prirodoslovni muzej Slovenije) és a Szlovén Nemzeti Múzeumnak (Narodni muzej Slovenije) egyaránt otthont adó épületkomplexumot tekintettük meg. Utóbbihoz tartozik egy ingyenesen látogatható, különálló üvegpavilonban berendezett Római Lapidárium, ahol kétszáznál is több, i.sz. 1-4. század közötti, római kori kőemléket lehet megtekinteni. A tárlat fénypontja a mancsával egy lófejre tenyerelő, hatalmas oroszlánszobor, mely egykor vélhetően egy monumentális római sírt őrizhetett. A lekopott orrú, kissé riadt tekintetű nagymacska szobrát már a korábbi út során is mulatságosnak találtam, úgyhogy Apának is meg szerettem volna megmutatni.

Átvágva a múzeumkomplexummal szemközti kis parkon, egy hatalmas, nyílt placcra, a Köztársaság terére (Trg republike) jutottunk ki, ahol 1991 júniusában kikiáltották a Szlovénia függetlenségét. A meglehetősen jellegtelen tér rendelkezik azonban egy érdekes látnivalóval, amiért már önmagában érdemes ide ellátogatni. Itt található ugyanis a szlovén Parlament otthonául szolgáló Nemzetgyűlés (Zgradba Državnega zbora) első látásra lehangoló, szürke, szocreál épülete, melynek homlokzatát a lehető legmeghökkentőbb díszítéssel sikerült feldobni – több tucatnyi pucér szoborral. 

Mindegyik figura valamilyen hétköznapi tevékenységet végez, valamit dolgoznak, vagy éppen a családi idillt testesítik meg. Ettől függetlenül érdekes lehet a szlovén honatyáknak megérkezni a munkahelyre, ahol reggelente fütyik és cicik egész sokasága köszönti őket elsőként.

 

Innen a pár saroknyira lévő, szépen parkosított Kongresszus tér (Kongresni Trg) felé gyalogoltunk tovább, amivel a tér jó részét feltúrták a munkagépek, kikerülve az építkezéseket a Vegova ulicán folytattuk az utunkat. 

Csakhamar belebotlottunk a Nemzeti és Egyetemi Könyvtár (Narodna in univerzitetna knjižnica) grandiózus, vöröstéglát és vasbetont ötvöző külsővel rendelkező épülettömbjébe, ahol be is iktattunk egy kis uzsonna-szünetet.

Ezt követően elgyalogoltunk az utca végéig, majd lefordulva balra, a hangulatos Rimska cestát és Križevniška ulicát jártunk be. Utóbbi utcácska az itt található – először kolostorrá, majd színházzá átalakított – kicsiny, 13. századi erődről, a Križankéról kapta a nevét, ami igencsak beleolvadhatott a környezetébe, mert lazán elmentünk mellette.

Ezzel gyakorlatilag ki is értünk a várost keresztülszelő Ljubljanica folyócska fölött átívelő Szent Jakab hídhoz (Šentjakobski most), ahonnan nagyszerű kilátás nyílt folyóparti házakra, s a háttérben magasodó fellegvárra. 

Innen lőttünk néhány fotót, majd átkeltünk a hídon túloldalra, ahol a Szent Jakab-templom (šentjakobska cerkev) áll. Előterében kapott helyet az 1664-es szentgotthárdi csata emlékére emelt Szűz Mária-oszlop, mely a Habsburgok török fölött aratott győzelme előtt tiszteleg. Lekanyarodva a Levstikov trg felé megérkeztünk Ljubljana kicsiny óvárosába.

Itt, a Levstikov, Stari és Gornji trg kereszteződésében megálltunk szusszanni egyet egy halakkal díszített kútnál, majd a Stari trg mentén sétáltunk tovább. 

Az első kis sikátornál lekanyarodtunk balra, hogy a folyó mellett haladhassunk egészen a Cipészek hídjáig (Čevljarski most). A híres szlovén építész, Jože Plečnik által 1931-ben épített hídon egykor suszterek bódéi sorakoztak, innen ragadt rá a név. A hídról minkét irányban szép kilátás nyílik, úgyhogy itt is fotózkodtunk egy kicsit.

Haladva tovább a folyó bal partján, a Dvorni trghöz érve ráismertem arra a pizzériára, ahol anno Eszterrel vacsoráztunk. Innen aztán kisétáltunk a szomszédos Kongresszus térhez, melynek szélén a Ljubljanai Egyetem (Univerza v Ljubljani) csodaszép főépülete található. 

Sajnos a korábban oly’ szép, parkosított tér jelenleg egy munkagépekkel, markolókkal teli csatatérre hasonlított, melynek az utolsó négyzetcentimétere is fel volt túrva. Így hát csak távolról csodáltuk meg a tér túloldalán található, barokk stílusú, orsolyita Szentháromság-templomot (Uršulinska cerkev svete Trojice), majd elhagyva a kissé lehangoló építési területet, visszakanyarodtunk a folyó menti utcácskára, mely a ljubljanai városközpont szívében lévő Prešeren térhez (Prešernov trg) vezetett.

A helyiek és turisták által is egyaránt kedvelt, nyüzsgő tér a főváros kulturális ütőerének számít, ahol időnként koncerteket, karneválokat, vagy akár politikai tüntetéseket is szoktak tartani. A tér középpontjában névadójának, a szlovén irodalom egyik legnagyobb költőjének, France Prešerennek a szobra áll, melyet minden irányból valamilyen neves épület, építmény vesz körül.

Közülük az egyik legszembetűnőbb a (kissé rózsaszínbe hajló) vörös színű, kéttornyos ferences templom (Frančiškanska cerkev), melyet 1646 és 1660 között építettek barokk stílusban. Érdemes még kiemelni a tér két szecessziós stílusú épületét, a Šmalc-házat és a jelenleg felújítás alatt álló Urbanc-házat.

A Prešeren térhez köthető legnagyobb látványosság ugyanakkor a Ljubljanica fölött átívelő Hármas híd (Tromostovje), mely Ljubljana régi óvárosát köti össze a modern városrésszel. A három hídból a középső épült meg legkorábban (1842), amikor egy régóta meglévő fahidat kellett lecserélni egy tartósabb kőhídra. A két oldalsó gyaloghidat végül 1929 és 1932 között Jože Plečnik tervei alapján építették hozzá, mely révén egy egészen egyedi építészeti különlegességgel gyarapodott a város.

Miután kifotóztuk magunkat az emblematikus hídnál, a térről induló hangulatos kis utcácskán, a Trubarjeva cestán sétáltunk tovább, melyen haladva az volt az érzésünk, mintha hirtelen egy kisvárosias környezetbe csöppentünk volna.

Kiérve a forgalmas Resljeva cestára, lefordultunk jobbra, ahol a város egyik legjellegzetesebb látnivalója, a Sárkányos híd (Zmajski most) vezet át a folyó fölött. A sárkány Ljubljana egyik legfontosabb jelképének számít, mely helyet kapott a szlovén főváros címerén és zászlóján is. A 1901-ben átadott, szecessziós stílusú híd négy sarkát négy páratlan szépségű sárkányszobor ékesíti, de a díszes lámpaoszlopok is sárkányos mintát kaptak. 

A sárkányokon túl a híd egy – a maga korában – úttörőnek számító műszaki megoldással készült, ugyanis Európában ez volt az első, rácsos szerkezetű vasbeton híd.

Valószínűleg nem mi voltunk az első turisták, akik egy fotó kedvéért felmásztak a híres híd sarkán lévő kőtalapzatra, melyen az egyik sárkány is csücsül, de azért a biztonság kedvéért megvártuk, míg az arrafelé lézengő járókelők nagy többsége továbbáll, mielőtt pózoltunk volna a mitikus lénnyel. 

Úgy tűnt, a sárkányos képek kapcsán Apa is szívesen beszállt a mókába, így születtek kifejezetten mulatságos fotók is.

 

Ezután átkelve a túloldalra, a Sárkányos és Hármas híd között húzódó Központi piacot (Osrednja tržnica) jártuk be. A jellemzően a Pogačarjev és Vodnikov trg-ön zajló kültéri piac árusainak többsége még a szerény délutáni érdeklődés ellenére is lelkesen kínálgatta portékáit. 

Aki a friss zöldség-, gyümölcs- és virágkínálat közepette sem találta meg, amit keresett, még a folyó mentén húzódó, Plečnik-árkádsor fedett részein lévő kézműves termékes árusokat is felkereshette. 

Be akartunk még kukkantani a piac fölé tornyosuló, 1706-ban átadott Szent Miklós-székesegyházba (stolnica sv. Nikolaja), ám a masszív, domborművel díszített bronzajtaját zárva találtuk. 

Pár házzal odébb értünk ki az óváros Fő terére (Mestni trg), melynek közepét a Száva, Krka és Ljubljanica krajnai folyók hármasát – három köcsögből vizet csurgató bácsi szobrával – szimbolizáló, 18. századi, Francesco Robba által készített Díszkút (Robbov vodnjak) jelzi. 

Vele szemben az eredetileg 1484-ben épült, majd 18. század elején Gregor Maček tervei alapján átépített Városháza (Mestna hiša) tűnik ki a környező házak közül patinás óratornyának köszönhetően.  

Ezzel már csak egy fontos látnivaló maradt hátra – a ljubljanai Vár (Ljubljanski grad). A Ljubljanica folyó kanyarulatánál, a város fölé magasodó várhegyre épült, középkori erőd egészen festő környezetben található, ennél fogva – a Hármas és Sárkányos hidak mellett – az egyik kedvenc helyemnek számít egész Ljubljanában. Könnyedén megközelíthető, akár kocsival, akár – a kissé túlárazott – fogaskerekűvel, akár gyalogosan, egy óvárosból induló rövid sétával. Mi is értelemszerűen ezt az utóbbit választottuk, úgyhogy visszakanyarodva a Központi piac irányába, a Vodnikov trgről induló kis szűk utcácskán gyalogoltunk fel a fellegvárba. 

Nagyon szimpatikusnak találtuk, hogy nem kell külön belépőt váltani a várba (legalábbis ekkor még nem kellett), nem akarják fölöslegesen lehúzni a turistákat. A tágas várudvar szabadtéri színpadnak, étterem-kávézónak, kisebb szoborparknak is otthont ad, míg a nyugati bástyában helytörténeti kiállítás található. 

Az egyik falon például egy magyar vonatkozású emléktábla is szembejött velünk, mely szerint itt raboskodott 1849 nyarán 2,5 hónapot gróf Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök. 

  

A látogatók többsége ugyanakkor a nagyszerű kilátásért jön fel ide, s ezzel mi is így voltunk. Már a várfalról nagyszerű látkép tárult elénk, de egy jelképes összegű (diák 2€, felnőtt 4€) jegyet váltva felmehettünk a kilátótoronyba is, ahonnan aztán tényleg páratlanul szép panoráma nyílt a szlovén fővárosra. 

Jó érzés volt az egésznapos városnézést követően felülről, madártávlatból megfigyelni, merre jártunk, beazonosítani a főbb látványosságokat. A távolban ki lehetett venni a jégkorong világbajnokság helyszínéül szolgáló, multifunkciós csarnoknak, a Hala Tivolinak a körvonalait. 

Miután lejöttünk a toronyból, megpihentünk még egy kicsit a várudvaron mielőtt elindultunk volna vissza városba. Délután háromnegyed 4 is elmúlt ekkorra, úgyhogy ideje volt visszaindulni a hostelbe, hogy még a hokimeccs előtt le tudjuk rakni a fölösleges cuccokat. Menetközben betértünk még egy kisboltba (Mercator) venni egy-egy szlovén Union sört, valamint másnapra vizet, péksütit és némi narancslét. Hátrahagytuk a vizespalackokat jól tudva, hogy a jégcsarnokba úgysem engedik bevinni őket, majd büszkén magamra öltöttem a magyar válogatott tavalyi „A” csoportos hokimezét, s indulhattunk is. Kifelé menetben a recepciós srác viccesen még meg is kérdezte:

         -  „Ó, srácok, csak nem valami sportmeccsre mentek?”
    - „Dehogynem, hiszen most zajlik jégkorong vébé. Ma este lesz a döntő.” – válaszoltam.
    - „Király, jól hangzik. Hát, akkor sok sikert, remélem nyertek.” – tette hozzá naivan.
    - „Köszi, viszlát!” – köszöntem el, majd Apához fordulva megjegyeztem. – „Milyen rendes, biztos nem tudja, hogy pont ellenük játsszuk a döntőt. Komolyan, nem is értem, hogy lehet a szlovén hoki ilyen jó, amikor itt az embereket ennyire hidegen hagyja a jégkorong…”
S valóban, az egész városban az égegyvilágon semmi sem utalt arra, hogy jelenleg valamilyen rangos sporteseményt tartanak itt. Alig 15 perc alatt meg is érkeztünk a 2010-es Divízió I/A jégkorong világbajnokság otthonául szolgáló Hala Tivoli csarnokhoz. 

A 4500 fős befogadóképességű létesítmény kétségtelenül az egyik legrusnyább sportcsarnok, amit valaha láttam, kívülről először mindig egy régi, lerobbant, használaton kívüli raktárépület jut az eszembe róla. Mindenesetre három évvel ezelőtt rendkívül kellemes emlékekkel távoztam innen, igaz a japánok elleni zárómeccsnek sok tétje már nem volt akkor, hiszen magyarok második helyét már senki sem veszélyeztette. Ezúttal azonban a tét és az izgalom szinte kézzel tapintható volt – a győztes feljut az „A” csoportba, míg a vesztes lent ragad a Divízió-I felsőházában.

A csarnok előtt már többszáz nemzeti színekbe, válogatott mezekbe öltözött magyar és szlovén szurkoló gyülekezett, természetesen a legnagyobb békességben, ahogy az a – focival ellentétben – jégkorongmeccseken lenni szokott. Első utunk nem is csarnokba, hanem a jegyértékesítő Eventim irodájába vezetett, ahol az online vett jegyeinket át kellett vennünk. A nevem és a rendelésszám alapján egy hölgy kikereste a jegyeinket tartalmazó borítékot, de ahogy megkukkantottam a tiketteket, már adtam is vissza őket.

    -  „Én nem ezeket a helyeket foglaltam. Ez teljesen másik szektor.”
    -  „Igen, rossz szektorba szólt a jegy. Az szlovén szektor. A magyar szurkolók a szélső szektorba lesznek elkülönítve.”
    -  „Ez felháborító! Én nem azért fizettem, hogy pocsék helyről nézzem a meccset! Hogy képzelik, hogy se szó, se beszéd nélkül más szektorba szóló jegyet adnak? Miért engednek egyáltalán a foglaláskor szlovén szektorba foglalni helyet Magyarországról?! Ez komolyan, felháborító!”

Ez már csak azért is dühítő, mert semmibe sem telt volna a foglaláskor lekorlátozni, hogy ki és hova foglalhat jegyet, de így utólag egy szó nélkül machinálni tök gáz. Mivel rendesen kivertem a balhét, a kinyomtatott visszaigazoló emailre leírattam vele, hogy más jegyet adott ki, mint amit vettem, s lepecsételtettem, aláírattam vele, hogy később egy esetleges panasztételnél felhasználható legyen.
Nem indult tehát jól az este, és akkor még el sem kezdődött a találkozó. Boldog továbbra sem voltam a kiutalt helyekkel, mivel gyakorlatilag a lelátó legszélére száműztek minket, nagyjából a magyar kapuval egyvonalba. 

A néhány szélső szektorra korlátozott, népes magyar szurkolósereg már a bemelegítést is őrült szurkolással követte végig, míg a csarnok szlovénoknak fenntartott része ekkor még kongott az ürességtől.

Ahogy közeledett a mérkőzés kezdete, úgy telt meg szépen az egész lelátó, s mire végre bedobták a korongot, gyakorlatilag egy gombostűt sem lehetett leejteni. És ekkor elindult a mérkőzés…

Tudtam, hogy milyen fontos a jó kezdés, főleg egy ilyen kiváló csapat ellen, mint a szlovén, mert egy-két korai betli, és könnyen megroppan a csapat, ami kihathat aztán a meccs egészére. Előzetesen mindenki a magyar csapat védekezését és a kezdőkapus, Hetényi Zoli parádés teljesítményét dicsérte, aki a koreaiak elleni nyitómérkőzés óta nem kapott gólt, s egymást követő három meccsen is hibátlanul védett. Hiába a remek rekord, mindenki tudta, hogy most, a legfontosabb ellenfél ellen derül majd ki igazán, mire vagyunk képesek. És hát jaj, hamar kiderült…

Még egy perc sem telt el, egy óriási kapushibát követően egyből gólt szereztek a szlovénok, 0-1! Hetényi hátra korcsolyázott a kapu mögé megállítani egy belőtt korongot, majd ahelyett, hogy egyből továbbpasszolta volna, egy pillanatra megmerevedett, majd a rárobbanó szlovén csatár láttán meg is botlott, mire az ellenfél egy villámgyors mozdulattal elvette a pakkot, s bepasszolt a kapu előtt teljesen üresen álló Rok Ticarnak, aki nagyjából másfél méterről lőtt az üresen tátongó kapuba. Ilyen szinten ritkán látni ekkora hibát, de ez benne van a pakliban. A szlovénok mindenesetre megérezték a vér szagát, perceken át keményen nyomtak, nagyon érett a következő gól. A magyar csapat tartásáról tett tanúbizonyságot, hogy nemcsak átvészelte a nehéz időszakot, de még az első harmad vége előtt, emberhátrányból kiegyenlített Vas Márton révén, 1-1! Apával szinte semmit sem láttunk a gólból, mivel a pálya túlsó felén született, mindenesetre a borzasztó kezdés után egyenlő állással szünetre menni hatalmas fegyverténynek tűnt. 

 

A hangulatra mindenesetre nem lehetett panasz. A zsúfolásig tömött csarnokban egy árva lélek sem ült a helyén, mindenki állva szurkolt és skandálta a saját csapatának a rigmusait. Ahogy persze lenni szokott, hiába voltak ötször annyian a szlovénok, a magyar drukkerek éneklésben, buzdításban, szurkolásban teljesen elnyomták a házigazdákat. Hogy ne legyen már-már kínos a vendégszurkolók túlsúlya, játékmegszakítások alkalmával, maximum hangerőn játszották be az amúgy gólünnephez tartogatott, rettentően idegesítő, alpesi jódlizenét. 

     -  „Ahh…elegem van ebből számból, annyira irritáló, hogy az elmondhatatlan!” – fakadtam ki Apának. Szegény Apa is megszenvedett a körülményekkel. Mivel mindenki állva szurkolt, hadonászott, zászlót lengetett, alig lehetett a pálya túlsó felét látni innen a szélről, ráadásul a tömegben úgy érezhette magát az ember, mintha egy katlanban lenne.

A második harmad sajnos már semmi jót nem hozott. A magyar csapat egyre másra kapta a kiállításokat, és a sok emberhátrány felőrölte a mieink erejét, amit a szlovénok könyörtelenül kihasználtak – a kiváló védő, Ales Kranjc bombagóljával megint mi futhattunk az eredmény után, 1-2! Újból szólt a jódlizás, a szlovén szurkolók örülhettek önfeledten. Ha ez még nem lett volna elég, a második szünetre emberhátránnyal mehettünk.

Ahol a második harmad véget ért, a harmadik ott folytatódott – a szlovénok újabb emberelőnyös gólt szereztek, 1-3. Jódli, jódli, jódliii…

A kegyelemdöfés az 54. percben érkezett, s az egyik kedvenc NHL csapatom, a Detroit Red Wings által draftolt tehetség, Jan Mursak szállította, aki a saját harmadából megiramodva, úgy vágta be három védő és a kapus mellett a korongot a hálóba, mintha oda rajzolták volna. 1-4, ezzel minden eldőlt. A szlovén csapat mindvégig nagyon magabiztosan játszva, teljesen megérdemelten győzött, s jutott fel az „A” csoportba, kiérdemelve, hogy a 2011-es szlovákiai világbajnokságon ismét a világelitben szerepeljen.

 

A vereség ellenére egy nem mindennapi élmény volt a mérkőzés! Maga a tény, hogy egy ezüstérem és az elúszott feljutás miatt bánkódunk valahol jót jelent, hiszem a magyar jégkorong elért egy szintre, ahol már tényleg esélyesként számolnak velünk. Folytatva a hagyományokat, vettem egy VB logóval díszített emlékkorongot, majd visszabattyogtunk a szállásra.

 

 

 

3. nap – Egy körülményes hazajutás (2010. április 24.)

 

Nem mondhatni, hogy kipihenten ébredtünk, bár a vonatunk kora reggeli (6:50) indulását ismerve ez nem is nagyon lehetett elvárás. Apa lelkére lett kötve, hogy pakoljon össze még este annyira, hogy hajnalban, a kelést követően viszonylag gyorsan a távozás mezejére léphessünk. Egyedül az ébresztőn csúszhattunk volna el, de e tekintetben pedig többszörösen túlbiztosítottuk magunkat – három mobiltelefon is be lett állítva ébresztésre.

A meglepően katonásra sikerült kelést követően ripsz-ropsz összekészültünk, majd a kicsekkolást követően a vasútállomás (Železniška postaja) felé vettük az útirányt.

Bő 20 perccel a vonat indulás előtt értünk ki a pályaudvarra, s szerelvény már a #7 vágányon várt minket. Hely volt bőven, úgyhogy ismét saját kupét sikerült foglalni, ami már csak azért is üdvözítő ténynek számított, mivel egyből végignyúlhattunk hosszában az üléseken, s szundíthattunk tovább. 

Alig telt el két óra az útból, amikor Pragersko állomáshoz érve, egyszer csak dörömbölt a kalauz fülke ajtaján és heves mozdulatokkal magyarázott valamit, hogy mindenkinek le kell szállnia.

    -  „Apa! Apa, ébredj!!! Le kell szállni valamiért…”

    -  „Mmm… mi az? Öhm… máris, máris megyek…” – felelte hullafáradtan.
Gyorsan összekaptam a cuccaimat, pulcsit, vizespalackot, hátizsákot, de Apa még mindig vízszintes pózban volt elnyúlva. 

    -  „Nem jössz? Csipkedd magad, kérlek…” – sürgettem, mire csak egy hosszas nyögés volt a válasz.

    -  „Nem… nem tudok felkelni, teljesen beállt a hátam… segíts már légyszi…”

Apa háta rendesen begörcsölt, képtelen volt rendesen kiegyenesedni. Összeszedtem gyorsan a cuccait, majd sebtében magamra aggatva az összes hátizsákot, próbáltam Apát támogatva lesegíteni a vonatról. Áttereltek mindenkit az állomás mellett sorakozó pótlóbuszokhoz, de mivel Apa alig tudott járni, eltartott egy ideig, amíg átbicegtünk odáig. 

Ezt követően egy nagyjából negyvenperces buszút következett, mígnem végül Ormož vasútállomása mellé gördültünk be, ahol újból vonatra kellett szállni. Menetközben persze nem halmoztak el minket információval, fogalmunk sem volt, miért volt a pótlóbuszra szükség, mindenesetre a vasút esetén mindig benne van a pakliba, hogy felsővezeték-szakadás, vagy baleset miatt egy-egy szakaszon busszal oldják meg a személyszállítást.

Ezen a ponton joggal feltételezhettük, hogy innen már sima utunk lesz hazáig. Hát, nem lett. Egy bő órát sem ültünk a vonaton, amikor a szlovén határvároshoz, Hodoš-hoz érve újból leszállítottak minket. Szegény Apát egy kínszenvedés volt ismételten leszedni a vonatról és átsegíteni az újabb pótlóbuszhoz, miközben rólam úgy csüngtek a hátizsákok elől-hátul, mint egy jól megrakott karácsonyfáról. 

Ez az immár magyar rendszámos busz nemcsak áthozott a határon, de rövid zalaegerszegi megállót beiktatva egészen Devecserig vitt minket. Állítólag Boba és Devecser között pályafelújítási munkákat végeztek, s csak pusztán a véletlen műve, hogy a szlovén szakaszon is volt valamilyen fennakadás. 

Devecsertől újból a vasúton volt a sor, hogy megpróbáljon végre már több megszakítás nélkül eljuttatni minket a Délibe. Végül – szó szerint – megszenvedve a hazautat, kicsivel délután 5 óra előtt gördültünk be a Délibe, ahonnan még át kellett keverednünk a Nyugatiba, s a mai negyedik vonattal hazajönni Dunakeszire…

 

 

Az igencsak körülményesre sikeredett hazajutás ellenére nagyon örülök, hogy sikerült összehozni ezt kis rövid ljubljanai kirándulást. A szlovén főváros egy rendkívül kedves, szerethető hely, ahol akárhányszor is fordulok meg, mindig jó érzéssel tölt el. Nem hömpölyögnek turisták végeláthatatlan hordái, mint Prágában, nincsenek olyan szintű látnivalók, mint a párizsi Eiffel-torony, de nem is hiányoznak innen. Itt minden könnyen befogadható, emberi léptékű, kicsi és aranyos.

Bár az út alapötletét adó Divízió-I-es jégkorong-világbajnokság érthetően kudarccal zárult, ez semmit sem volt le a magyar csapat érdemeiből és a kapott élményből. A parázs hangulatú döntő még a vereség ellenére is az egyik emlékezetesebb meccsélményem marad, bár őszintén remélem, hogy egyszer végre a magyarok feljutásának is szemtanúja lehetek.

Annak pedig külön örülök, hogy erre az útra végül Apával jöttem el. Egyrészről kiváló lehetőség nyílt, hogy értékes, közös időt töltsünk el együtt, mint apa és fia, amely szerintem kifejezetten jót tett a kapcsolatunknak. Kellemes meglepetésként értékeltem, hogy teljesen el tudta engedni magát az út alatt, teljes mértékig rám bízva magát a dolgok alakulásával kapcsolatban, s végig nagyszerű partnernek, útitársnak bizonyult. Előzetesen aggódtam egy kicsit, hogy fogja viselni ezt a minden kényelmet nélkülöző, tipikus hátizsákos utazást, hosszú vonatúttal, többágyas ifjúsági szálláson alvással, de úgy tűnt, nemcsak elviselte, hanem még élvezte is a nomád körülményeket. Megvolt a hangulata annak, hogy ezúttal kettesben utaztunk el valahova, s mindketten egy nagyszerű élménnyel gazdagodtunk. Ljubljanáról ez a közös emlék mindig szembe fog jutni…