Krakkó

 

Előzmények

 

2012 tavasza a mai napig vitán felül az életem egyik legeseménydúsabb időszakának számít. Alig két hónap leforgása alatt jártam Oslóban, Bukarestben, Varsóban, Ljubljanában és Krakkóban, véget ért két párkapcsolatom, miközben már teljes munkaidőben dolgoztam a GE-nél. Értelemszerűen az elképesztő utazásos élmények miatt gondolok továbbra is kifejezetten jó szívvel erre az időszakra, amikor tényleg alig akadt olyan hétvége, amikor ne utaztam volna valamerre, vagy ne lett volna valamilyen program. Ahhoz, hogy ennyi helyre, ilyen rövid idő alatt és ilyen olcsón el tudjak jutni földindulásszerű dolognak kellett történnie – jelen esetben a MALÉV csődjének. Ahogy a magyar nemzeti légitársaság csillaga a porba hullott, a helyére rástartoló fapadosok soha nem látott, filléres jegyár-dömpinggel rúgták be az ajtót annak reményében, hogy minél nagyobb szeletet hasíthassanak ki a magyar légi közlekedés tortájából. 

Ezek közül a frissen indított, fapados járatok közül a Ryanair kínálatában feltűnő krakkói járat bizonyult az egyik legkellemesebb meglepetésnek, két okból is. Egyrészről Krakkó kifejezetten közel van Budapesthez, a repülőút alig háromnegyed óra, úgyhogy mivel az ilyen rövid utak nem igazán szoktak igazán nyereségesek lenni, ritkaságszámba megy az ilyen járat. Másrészről Gábor barátom pont Krakkóba költözött ki nemrég, hogy az ottani közgazdasági egyetemen végezzen el egy posztgraduális képzést, úgyhogy őt egyúttal meg is lehetett látogatni. Az egyetem óta amúgy is ritkán tudtunk csak találkozni, így ez a krakkói út kiváló alkalomnak tűnt, hogy együtt töltsünk egy kis időt. 

Ahhoz képest, hogy alig egy hónappal korábban – 2012 áprilisában – jártam életemben először Lengyelországban, nem kellett sokat várni a második lengyel útra. Az biztos, hogy a krakkói utazás a lehető legjobbkor jött, mivel pont két héttel korábban szakítottunk akkori barátnőmmel, így érthetően magam alatt voltam. Azt ugyanakkor előzetesen megfogadtam magamnak, hogy nem leszek olyan szánalmas társaság Gábornak, mint anno két éve Anitának voltam, akit szintén egy szakítást követően, lelki toprongyként látogattam meg Münchenben. Sőt, abban biztos voltam, hogy ha valaki, hát a nyüzsgő társasági életet élő Gábor mellett biztosan nem fogok az elúszott kapcsolatokon bánkódni.

 

Külön útikönyvet már nem volt időm beszerezni, de a varsói út során használt Útitárs: Lengyelország kiadványa láthatóan elég információt tartalmazott Krakkóról is, így ennél maradtam végül. A készülődés utolsó mozzanataként beszereztem két nagy, 10-es csomagnyi pöttyös Túró Rudit Gábornak (mivel ezt hiányolta legjobban itthonról), majd alufóliába csavarva, s kartonlapokkal megerősítve próbáltam előkészíteni, hogy kibírja az utat. Aztán elérkezett az indulás napja…

 

 

 

1. nap – Érkezés Krakkóba (2012. május 24.)

 

Szerencsére elég kései géppel indultam, így erre a napra nem kellett külön szabit kivennem. A reptérre kijutás is jelentősen leegyszerűsödött, mivel Apa felajánlotta, hogy kivisz kocsival. Miután nemrég bezárták a Ferihegy 1-es terminált, immár az összes fapados járat is a 2-es terminálra lett átirányítva. A kezdeti lelkesedés, amit a nagyobb, szebb reptér jelentette tény okozott, akkor hagyott alább, amikor a saját bőrömön kezdtem érezni, hogy a drágább terminálra átkerült fapadosok milyen szürreálisan nomád körülmények között fogadják az utasaikat. A később kiépítésre kerülő, „fapados bádogterminál” egy szofisztikált, kulturált, luxusmegoldásnak tűnik így utólag ahhoz képest, amit itt kaptunk.

 

Ott kezdődik, hogy a beszállítást még bőven azelőtt elkezdték, hogy a gépünk egyáltalán megérkezett volna. Ezzel nem is lenne gond, ha boarding ürügyén nem tereltek volna ki mindenkit a terminálépülettől több száz méternyire, a nyílt betonplacc közepére, ahol a Ryanairhez hasonló ultra fapados légitársaságok parkoltatják a gépeiket. Még az extra séta hagyján is lett volna, a reptéri buszért amúgy sem rajongok, viszont az, hogy kint kell 30-35 percet ácsorognunk a csípős, hideg szélben, a szabad ég alatt, várva a repülőgépünket, mint a messiást, szerintem rettentően gáz. Mi van, ha például szakad az eső, vagy vihar van éppen?! Erre nem gondolt senki?

A gép persze késve érkezett, majd miután begurult az előttünk lévő parkolóhelyre, még egy örökkévalóságig tartott, míg leterelték az összes érkező utast, s megkezdték a tényleges beszállítást. Rutinos fapados utazóként, ha valaki, hát én értem, hogy az olcsó jegyárért cserébe el kell viselni egy kis kényelmetlenséget, de ez így nem nevezhető szolgáltatásnak.

Végül közel tízperces csúszással, éjjel negyed 10 után szálltunk fel. Sajnos a szuroksötétben nézelődni nem igazán lehetett, de legalább szokatlan gyorsasággal pörögtek az események – mire elértük az utazómagasságot, szinte már kezdhettük is meg a süllyedést Krakkó (Kraków) II. János Pál pápáról elnevezett nemzetközi repülőtere felé.

A landolást követően, amint sikerült kikeveredni a terminálépületből, megkerestem a belvárosban induló vasúti megállót, s megváltottam a 12 zlotys menetjegyet a jegyautomatából. A Krakkó belvárosában lévő főpályaudvarig (Kraków Główny) egy mindössze bő negyedórás vonatút vezetett, ahol Gábor már várt rám.

Jó volt hosszú idő után viszontlátni őt, és hát bőven akadt mit mesélni egymásnak. Nem is mentünk egyből haza, hanem tettünk egy nagyobbacska sétát a központban, mialatt kitárgyaltuk az elmúlt félév legfontosabb történéseit. Mint szingli fiatalemberek esetén legtöbbször, a központi téma jórészt a lányok körül forgott – bár mindketten kicsit más irányból közelítettük meg a dolgot. Én jórészt a friss, fájó szakítás kronológiáján vezettem Gábort végig, míg ő épp a gondtalan agglegény-élet nyújtotta csajozási potenciál előnyeit sorolta. Az utóbbi időben sokat képezte önmagát, hogy mind a fellépés, mind az önbizalom terén sikeresebb és megnyerőbb legyen a lányoknál. Sosem gondoltam volna, hogy valaki képest ennyi tudatosságot vinni a randizásba, de mint a jelen helyzet mutatta, én sem voltam sokkal előrébb nála. Mindketten egyedül voltunk, s bár más irányból néztük ugyanazt a kérdést, végső soron ugyanarra vágytunk.

 

Éjfél is elmúlt mire hazaértünk az albérletébe, melyen néhány lakótárssal osztozkodott. Szerencsére ők túl sok vizet nem zavartak, jórészt a színüket sem lehetett látni. Az egyiknél mindig volt valamilyen lány „vendégségben”, bár erre csak a nap legkülönbözőbb szakaszaiban kihallatszódó női nyögésekből lehetett következtetni.   

A kései óra ellenére mindketten farkaséhesek voltunk, úgyhogy Gábor összeütött egy kis zöldséges rántottát vacsora gyanánt, majd aludni tértünk. Egy-egy felfújtható matrac szolgált alvóhelyül, de a célnak tökéletesen megfelelt. 

 

 

 

2. nap – Krakkó felfedezése (2012. május 25.)

 

Mivel előző este késő éjjelig fent maradtunk, aligha számított meglepetésnek, hogy másnap reggel – akarom mondani délelőtt – alig bírtunk kikászálódni az ágyból. Nagyjából 11 óra körül sikerült végre összekapni magunkat, úgyhogy a reggeli, mint napindító étkezési forma, teljességgel értelmezhetetlennek bizonyult a mai napra, így rögtön az ebédet céloztuk meg. Az étteremválasztással kapcsolatban teljes mértékig Gáborra hagyatkoztam, akinek az elmúlt hónapok alatt sikerült elég jól feltérképeznie a megfizethető, s mégis jó minőségű kajáldákat.

Végül a Főtértől egy saroknyira található, egyetemisták körében különösen népszerű Gospoda Koko nevű kis kifőzdébe ültünk be, ahol alapvetően hagyományos, lengyel kajákat lehet enni. Az aktuális menüajánlat elég meggyőzőnek tűnt, úgyhogy részemről beértem egy húslevessel, melyhez másodikként gombás szószos csirkét kértem törtkrumplival.

 

Evést követően elkísértem Gábort az egyetemig, majd visszakanyarodva a történelmi városközpont szívébe, a város legszebb részénél, a Főtérnél (Rynek Główny) kezdtem a városnézést. A középkori piactér története egészen 1257-ig nyúlik vissza, amikor Krakkó megkapta az új városi kiváltságlevelet. 

Mind méretét, mind szépségét tekintve a legjelentősebb európai terek között emlegetik, s mivel sikeresen átvészelte a történelem pusztításait, szinte minden oldalát több száz éves épületek szegélyezik. Gigantikus méretének köszönhetően hamar a városon át vezető nemzetközi kereskedelem fő gócpontjává vált. A dicső múltra leginkább a tér közepén álló gyönyörű reneszánsz stílusú épület, a Posztócsarnok (Sukiennice) emlékeztet. 

Az impozáns vásárcsarnok még manapság is rengeteg kisebb bazárnak, szuvenírárusnak, kézművesnek biztosít helyet, míg a felső szintjére a Nemzeti Múzeum képtára költözött. 

Közvetlenül mellette az egykori Városházához tartozó, gótikus óratorony (Wieża Ratuszowa) árválkodik főépület hiányában. 

A Főtér másik sarkában pedig a Lengyelország védőszentjéről elnevezett, 11. században épült, kicsiny, román stílusú Szent Adalbert-templomot (Kościół Świętego Wojciecha) lehetett megfigyelni, melyet az egyik legöregebb lengyel kőtemplomnak tartanak. 

Sétálgatva a rendkívül hangulatos, emberektől nyüzsgő Főtéren tényleg csak ámultam a híresebbnél híresebb épületeken, mégis a hely igazi karakterét, a jellegzetes, felemás tornyú Mária-templom (Kościół Mariac) adta, mely az egyik legfontosabb műemlék egész Lengyelországban. 

A csodálatos, gótikus templomot 1355-ben kezdték építeni a krakkói polgárok, hogy a Wawel-dombon álló Királyi Katedrálisnak méltó társa legyen a városközpontban is. Az építkezés egészen a 16. századig eltartott, amikor végre a kisebbik torony is elkészült. Érdekes belegondolni, hogy vajon miért építették felemásra a két tornyot – általában ilyen esetekben vagy a vallási áhítat vagy a pénz fogy el a nép körében, márpedig a lengyelekről az előbbit aligha lehet feltételezni. A biztos, hogy a kisebbik, 69 méteres déli torony a harangjátéknak ad otthont, míg a 82 méteres északi párja, az óránként felhangzó, híres krakkói trombitaszóról elnevezett Hejnał-torony magasodik. A hirtelen megszakadó trombitaszó a legenda szerint annak a középkori trombitásnak állít emléket, akit lenyilaztak, miközben megfújta a vészjelet a tatárok támadása során. Magának a szónak a magyaros csengése sem véletlen – a lengyelek a magyar „hajnal” szóból kölcsönözték.

Mivel igencsak bizonytalannak tűnt, meddig tart a szép, napos idő, a templomban tett látogatást későbbre halasztottam, s a Szent Adalbert-templom mögül induló, rendkívül hangulatos Ulica Grodzkán indultam a Wawel irányába. 

 

Kiérve a csilingelő villamosok zajától hangos, nyüzsgő kereszteződéshez, a plac Wszystkich Świętych-hoz, akármerre is néztem el, mindegyik irány egy templomhoz vezetett. Vetettem egy pillantást mindegyikre, majd végigmértem a hangulatos, óvárosi környezetbe kissé tájidegen elemként beleszuszakolt, vörös téglalapokkal borított Wyspiański Paviliont, mely mindenféle kulturális programnak, kiállításnak ad otthont, majd sétáltam tovább az Ulica Grodzka mentén.

Ha már hiányérzetem lett volna templomból, gyors egymásutánban kettő is következett, úgyhogy elsőre azt hittem, egybe is vannak építve. A jezsuiták számára épült, díszes homlokzatáról könnyen megismerhető Szent Péter és Pál-templomot (Kościół św. Apostołów Piotra i Pawła) az egyik legszebb kora barokk épületnek tartják Lengyelországban, míg a mögötte magasodó, 13. századi, kéttornyú, román stílusú Szent András-templom (Kościół św. Andrzeja w Krakowie) már egy sokkal szolidabb külsővel bír. 

Az utca végéhez érve aztán feltűntek a Wawel-dombra épült erődítmény masszív falai, melyek mögött a Királyi Palota (Zamek Królewski) és a lengyel uralkodók koronázási és temetkezési helyéül szolgáló waweli székesegyház (Katedra Wawelska) kapott helyet. 

Felsétálva a masszív bástyákkal szegélyezett várba, elsőként a katedrálist kerestem fel. A hivatalosan Szent Szaniszló és Vencel-székesegyház néven ismert székesegyház felbecsülhetetlen, spirituális jelentőséggel bír a lengyelek számára, mivel számos lengyel király, nemzeti hős, hadvezér, püspök, költő és közjogi méltóság végső nyughelyéül szolgál. 

Többek között itt nyugszik a kiváló tábornok, Tadeusz Kościuszko, az erdélyi fejedelmi címe mellett lengyel királlyá is választott Báthory István, Jagelló Anna királyné, valamint a 2010-es repülőszerencsétlenségben elhunyt államfő Lech Kaczyński és felesége is. Sajnos fotózni nem lehetett bent a székesegyházban, de az oldalsó kápolnákban lévő, gazdagon díszített királysírokat, az 1620-ban kifaragott tölgyfa karzatot és a szép főoltárt kár lett volna kihagyni. 

Ha valaki kifejezetten érdekelnének a székesegyház kincstárából előkerült relikviákat bemutató gyűjtemény, az a II. János Pál pápa nevét viselő Székesegyházi Múzeumot is felkeresheti a szomszédban, de én ezt inkább kihagytam.

Szintén hanyagoltam a Wawel-domb történetét bemutató, régészeti emlékeket felvonultató „elveszett Wawel” kiállítást, mely nem igazán mozgatta meg a fantáziámat, viszont a Királyi Palotát felvettem a mindenképpen megnézendő látnivalók listájára. Mivel a palota egyes részeiben külön kellett belépőt váltani, előzetesen még ki akartam kérni Gábor tanácsát, hogy melyiket érdemes megnézni.

Ezt követően kiültem a Wawel belső udvarán lévő egyik padra pihengetni egy kicsit, élvezni a napsütést, majd előkotorva a kis rozoga fényképező-állványomat, készítettem magamról egy időzítős képet, háttérben a Wawel jelentősebb épületeivel. 

Lefelé már a székesegyház melletti Címeres-kapun (Brama Herbowa) áthaladva indultam el, ahol meg lehetett tekinteni a 20. század eleji helyreállítási munkákhoz adakozók nevével ellátott téglákat a várfal oldalában. 

A Wawel-dombról lesétálva a szintén történelmi jelentőségű Ulica Kanoniczánál lyukadtam ki, mely középkorban épült házak egész sorával büszkélkedhet. 

Ezek közül a legszebbnek tartott Dékán-ház (21. szám) 1580-ból való, s egy díszesen faragott kapubejáróval rendelkezik. 

A mellette lévő, 19. számú ház pedig arról nevezetes, hogy az 1960-as években itt lakott Karol Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa), míg ma az Érseki múzeum működik benne. A 15. szám alatti épület is szép múltra tekint vissza – a 14. században épült. 

Elgyalogolva az Ulica Kanonicza végéig, lekanyarodtam jobbra, s a már jól ismert Ulica Grodzkán folytattam az utamat, egészen a plac Wszystkich Świętych-ig. Ha már korábban megállapítottam, mennyi templom látható egyszerre innen, az egyiket közelebbről is megkukkantottam. A gótikus stílusú domonkos-rendi Szentháromság-templom és kolostor (Klasztor Ojców Dominikanów) legfőbb érdekességégének pazar, vöröstéglás, lépcsőzetes kialakítású homlokzata bizonyult, melyről kicsit a jellegzetes, németalföldi házak jutottak eszembe. A templom belülről is kifejezetten szép, különösen a csillagos éget szimbolizáló, királykékre festett mennyezet mutat jól a kecses, gótikus beltérben.

Haladva tovább a templom utcáján (Stolarska), hamarosan az egykori hentespiacnak helyt adó Kis piactérre (Mały Rynek) értem ki. A kedves kis tér tele volt árusok bódéival pakolva, akik mindenféle ételt, italt és kézműves portékát árusítottak. 

Innen visszakanyarodtam a Főtérre, majd a megbeszéltek szerint vártam Gábort, hogy felbukkanjon a tömegben. Mivel megírta, hogy jó 20 percet késni fog, kihasználva az időt, addig bekukkantottam a Mária-templomba. 

Bevallom, a sokadik templom megtekintése után sokszor már csak a kötelességtudat vesz rá, hogy egy újabbat is megnézzek, úgyhogy az mindig üdvözítő, amikor sokadikba belépve azt mondhatom – „Nahát, ez milyen érdekes!”. 

Ezúttal is akadt egy ilyen pillanat, mivel elképesztően tarka-barka, már-már vidám belső díszítést kapott a templom, sőt a sötétkék mennyezetet aranyszínű csillagokkal dobták fel, ami egyből elnyerte a tetszésemet. Miután körbenéztem a templomban, még köröztem egy ideig a Posztócsarnok körül, míg végre befutott Gábor.

Mivel még csak délután 5 óra körül jártunk, tettünk egy sétát a Főtértől északra lévő utcákban, mivel az a rész eddig kimaradt nekem. Elgyalogoltunk a Plac Matejkihez, aminek központi elemét az 1510-es grünwaldi csata 500. évfordulójára emelt emlékmű adja, melynek során a lengyelek legyőzték a német lovagrendet. 

A térrel szemben Krakkó középkori erődítményének egyik jellegzetes darabja, az 1499-ben épült Barbakán áll. A vöröstéglával kirakott, masszív, kör alakú bástya több mint 3 méter vastag falakkal rendelkezik, mely fontos szerepet játszott a város középkori védelmi rendszerében. 

Megkerülve a Barbakánt, a 34,5 méter magas toronnyal ellátott, 14. századi Flórián-kapun (Brama Floriańska) át jutva kanyarodtunk vissza az óvárosba. Egy rövid szakaszon megmaradt az egykori városfal egy szakasza, melynek részként a Flórián-kapun kívül még három kisebb figyelőtorony tekinthető meg. 

Az ünnepek, koronázások, díszfelvonulások vagy fontosabb temetések alkalmával végigjárt jeles útvonal, a Királyi út (Droga Królewska) egykor pont ettől a kaputól indult a nyüzsgő sétálóutca, az Ulica Floriańska mentén, s a Főtér érintésével a Wawelig tartott. 

Végignézve az éttermekkel, kávézókkal és üzletekkel teli utcácskát, belegondoltam, hogy ott sétálunk, ahol egykor a lengyel királyok vonultak végig. 

A magasztos pillanat nem tartott sokáig, mivel egy éttermet (Pod Wawelem) reklámozó, életnagyságú habos söröskorsónak öltözött szórólaposztó tipegett szembe velünk. Hát igen, változnak az idők.

 

Elbattyogtunk a Főtérre, majd a Szpitalnán haladva elindultunk a vasúti pályaudvar irányába. Útközben elhaladtunk az 1893-ban átadott, eklektikus stílusú Juliusz Słowacki színház (Teatr im. Juliusza Słowackiego w Krakowie) mellett, de pechemre pont akkor takarta egy fránya felhő teljesen ki a napot, amikor szép, késő délutáni napfényben le akartam fotózni ezt a fenséges épületet. 

Ezután a közeli vasúti pályaudvar, a Kraków Główny szomszédságában lévő bevásárlóközpont felé vettük az irányt, ahol betértünk az alagsorban lévő szupermarketbe bevásárolni. 

Mivel Gábor felajánlotta, hogy főz majd magunknak valami vacsorát estére, a bevásárlás költségeit magamra vállaltam, így az alapanyagokkal és jó adagnyi sörrel megrakodva elindultunk vissza az albérletbe.

 

Kíváncsian vártam, hogy a tegnapi rántottát követően Gábor milyen konyhaművészeti remekkel rukkol elő. Meglepetésemre igencsak kitett magáért, a kifejezetten finomra sikerült rizses almás-csirkével bőven felülmúlta az előzetes elvárásokat. Korábban, a közös amszterdami Erasmus-félévünk alatt Gábor nem igazán villantotta meg a főzőtudását, sőt a teljes repertoárja kimerült az egyszerű tésztakajákban. 

Míg a konyhában a vacsorakészítéssel foglalatoskodtunk, egy-egy sör is legurult kíséretképpen, megadva a hangulatot az este későbbi folytatásához. Ugyanis Gábor egy egyetemista házibuliba volt hivatalos, ahova engem is elhívott. A közelmúlt eseményei fényében kifejezetten szükségem volt arra, hogy ismerkedhessek, s egy kicsit visszaépítsem a megtépázott önbizalmamat. Gábor sem bízott semmit a véletlenre, külön kalapot vett a mai alkalomra, amit a gondosan kiválogatott, „bulizós outfit” utolsó hiányzó láncszemeként húzott a fejére. Indulás előtt még felszerelkeztünk sörrel, majd irány a házibuli!

Így utólag visszagondolva bevallom, az éjszaka hátralevő részéből nem maradt meg túl sok részlet, a frissen megismert rengeteg arc pedig gyorsan a feledés homályába veszett. Egy alapvetően nemzetközi diákokból és ismerőseikből álló, jó kedélyű, összeszokott társaság volt, de szinte mindenki nyitottnak és érdeklődőnek bizonyult legalább annyira, hogy egy-egy sör mellett el lehetett cseverészni általános témákról. Legtöbb időt egy Dorka nevű magyar lánnyal töltöttem, aki meglepően érdeklődőnek bizonyult az irányomban, ami kifejezetten jót tett a megtépázott önbizalmamnak.

Később az emberek túlnyomó többsége egy Ambasada Śledzia nevű bárban folytatta a bulit, s bár Gáborral mi is átjöttünk ide, én már nem maradtam sokáig. Mivel ő még javában puhította a kiszemelt csajokat, elkértem tőle az albérlet kulcsát és hazajöttem. Ettől függetlenül határozottan elégedetten hajthattam álomra a fejemet, mivel az este elérte a célját – innentől kezdve egyik exem sem jutott többet eszembe…

 

 

 

3. nap – Kazimierz (2012. május 26.)

 

A városnézést tekintve nem lehet mondani, hogy túlzottan hatékonyra sikerült volna ez a nap. Már hajnali negyed öt körül lehetett, mire az átbulizott éjszakát követően végre ágyba kerültem, s már az ebédidő is elmúlt, mire nagy nehezen össze tudtam szedni magamat a felkeléshez. Gábor még jobban ki volt ütve, ő már a reggeli nap fényénél indult csak haza. Így hát nem csoda, hogy kicsit döcögősen indult napunk.

 

Ettünk egy kiadós rántottát, majd amikor már a fél nap eltelt, délután fél négy felé nagy nehezen sikerült elindulni. Gábor javaslatára az egykori zsidónegyedben (Kazimierz) tettünk egy sétát. A Waweltől délkeletre fekvő városrész egykor önálló település volt, melyet Nagy Kázmér lengyel király alapított 1335-ben. A középkortól egészen a II. világháborúig nagyszámú zsidó lakosság élt itt, sőt a lengyel zsidóság szellemi és kulturális központjaként is emlegették. Sajnos azonban 1941-ben az ország náci megszállását követően kialakított gettókba száműzték a zsidókat, mielőtt a koncentrációs táborokba küldték volna őket…

 

Jó látni, hogy elég sok utcát és épületet revitalizáltak már az elmúlt évtizedek alatt, úgyhogy a háború után hátramaradt romos, lerobbant kerületet inkább tartották veszélyesnek, mint érdekesnek. Szerencsére ez mára sokat javult, sőt rengeteg hangulatos bár, kávézó, szórakozóhely nyílt, melyek sokat dobnak a környék megítélésén, így különösen népszerű lett a fiatalok és egyetemisták körében. A Városmérnöki Múzeum (Muzeum Inżynierii Miejskiej) mellett elhaladva a városrésszel egyidős, Nagy Kázmér által alapított, gótikus stílusú Krisztus teste-bazilikánál (Bazylika Bożego Ciała) lyukadtunk ki. 

Átsétálva a szomszédos Plac Wolnicára, az elsőre templomnak nézett egykori Kazimierzi Városháza (Ratusz kazimierski) előtt álltunk meg, mely manapság a krakkói Néprajzi Múzeumnak ad otthont.

 

Innen kigyalogoltunk a Visztula partjára, majd a folyó fölött ívelő, kék acélhídon (most Marszałka Józefa Piłsudskiego) átkeltünk a túloldalra. Rendkívül hangulatosnak tartottam, hogy hosszan kialakított sétány vezet a Visztula mindkét partján, így szép, rendezett környezetben élvezheti az ember a folyó menti sétát. 

Elvileg Gábor egyik haverjával, Kubával itt kellett volna összefutnunk, de láthatóan eléggé alternatívan értelmezte az időt, mivel közel háromnegyed órát szobroztunk itt, mire befutott. Gábor addig – akár egy juhász a mezőn – leheveredett a fűbe szundítani egyet, mely révén kiváló fotótémául szolgált a számomra.

Amikor végre megjelent a srác, gyakorlatilag visszagyalogoltunk oda, ahonnan jöttünk, s pár saroknyira a Krisztus teste-bazilikától egy rendkívül hangulatos Singer nevű bárba ültünk be, mely nevét az asztalokba épített régi varrógépekről kapta.

Egyből megtetszett ez az egészen egyedi hangulata a helynek, úgyhogy egy-egy korsónyi Żywiec elfogyasztása mellett elmélkedtünk az élet fontos dolgairól. Nem sokkal később egy másik srác, Samir is csatlakozott hozzánk, aki a tegnapi buliról ismerősnek tűnt, de akkor csak pár szót váltottunk egymással. Jól elbeszélgettünk így négyen, s ahogy gyűltek az üres Żywiec-es korsók a varrógépes asztal túlsó sarkán, annál jobb lett a hangulat is. 

Este 9 körül kezdett felbomlani a csapat, előbb Samir, majd Kuba köszönt el, mi meg Gáborral átugrottunk a pár házzal odébb lévő kínai kajáldába (Asia to go), mivel már igencsak kezdtünk megéhezni. A kis papírdobozba kapott, enyhén csípős szószban megforgatott csirkés sülttészta életet mentett, bár előzetesen nem vártam sokat tőle. A tésztát követően lecsúszott még egy-egy sör az egyik bárban hazafelé menet, úgyhogy meglehetősen jó hangulatban értünk vissza az albérletbe.

Az este hátralevő részében akár szempont is lehetett volna, hogy végre időben feküdjünk el, ha már előző este átbuliztuk az éjszakát, de ez túlságosan ésszerű megoldás lett volna, ehelyett inkább éjjel fél 2-ig Big Bang Theory-t néztünk. Kellett is a pozitív zárás a mai napra, mivel másnap a világ egyik lehangolóbb helyére, Auschwitzba terveztem ellátogatni.

 

 

 

4. nap – Auschwitz (2012. május 27.)

 

Aligha létezik olyan jóérzésű ember, akiben nem kelt borzalmat Auschwitz. Ez a náci Németország által létesített koncentrációs tábor mára a Holokauszt, a népirtás és terror egyik legfőbb szimbólumává vált. Ép ésszel fel nem fogható, hogy emberek millióinak szisztematikus megsemmisítése – nem is olyan rég – gyakorlatilag ipari méretekben történt itt. Sok film, könyv dolgozza fel a náci koncentrációs táborok borzalmait, így manapság már elég jó képet kaphatunk arról, hogy mennyi kegyetlenség, szenvedés és halál kötődik ezekhez a helyekhez. Ami azonban az otthon kényelméből már nem jön át, az az érzés, hogy konkrétan ott vagy a helyszínen, ahol mindez történt. Ott, azon a szent helyen, ahol emberi életek millió értek véget. Ez egy olyan szinten nyomasztó tudat, ami egy teljesen új szintre emeli az Auschwitzcal kapcsolatos érzéseket.   

 

Amikor bizonyossá vált a krakkói út, értelemszerűen felmerült a kérdés, hogy ellátogassak-e Auschwitzba. A téma olyan szinten felkavaró, hogy jó ideig magam sem voltam meggyőződve, hogy valóban el akarok-e jönni ide. Végül arra jutottam, egyszer egy életben mindenkinek a saját szemével kell látnia ezt a helyet, hogy igazán mélyrehatóan átérezze a vele kapcsolatos borzalmakat, s így talán elejét vehetnénk, hogy még egyszer megtörténhessen ehhez hasonló.

Reméltem, hogy ide nem egyedül kell eljönnöm, de megértettem Gábort is, aki már így is látta kétszer az elmúlt hónapokban, úgyhogy gyakorlatilag bármit szívesebben csinált volna, minthogy rövid időn belül harmadszor is végigjárja ezt a nyomasztó helyet. Így maradtam tehát egyedül erre a könnyednek nem igazán nevezhető vasárnapi programra.

 

Mivel óránként járnak a vonatok Krakkó és Oświęcim között, kinéztem az egyik délelőtti (11:12) Kraków Głównyról induló járatot, majd kibattyogva a pályaudvarra, megváltottam a 9,50 zlotyba kerülő vonatjegyet. 

Előzetesen meg sem néztem, mennyi lesz a menetidő, de mivel Oświęcim nincs olyan messze Krakkótól, nem számítottam egy többórás útra. Úgy tűnik, a Polskie Koleje Państwowe, azaz a Lengyel Államvasutak más sztenderdek szerint működik, ugyanis ezt 64 kilométert sikerült négy perc híján 2 óra (!) alatt megtenni. Olyan lassan vánszorogtunk, hogy már azt hittem sosem, érkezünk meg, mire végül begurultunk Oświęcim kissé lepukkant, szocreál állomásépülete elé.

Bár a gazdag történelmi múltra visszatekintő, több mint 800 éves település a világháborút követően azonnal visszakapta eredeti lengyel nevét, azok a sebek, amit a náci idők borzalmai ejtettek aligha fognak egyhamar begyógyulni. Leszállva a vonatról, még így is kirázott a hideg a tudattól, hogy 70 évvel korábban mit jelentett vasúton érkezni ide. Vettem egy nagy levegőt, majd elindultam megkeresni a vasútállomástól sétatávra lévő, egykori Auschwitz I. tábor helyszínét, ahol az immár UNESCO Világörökségi helyszínként működő múzeum (Państwowe Muzeum Auschwitz-Birkenau) bejárata is van. Az emlékhely területére amúgy ingyenesen is be lehet menni, de mindenképpen ajánlott egy vezetett csoporthoz becsatlakozni. Az általános túrák kb. 3,5 órásak, míg a speciális csoport tagjai kb. 6 órás túrán vesznek részt. Én előbbibe váltottam jegyet, ami 40 zlotyba került.

 

Az angol nyelvű csoportunkat egy rendkívül szimpatikus, fiatal hölgy vezette. Először kaptunk egy általános történelmi áttekintést Holokausztról, a deportálásokról, valamint magának az auschwitzi koncentrációs tábor (Konzentrationslager Auschwitz) megalakításáról. A tábort 1940-ben hozták létre itt Oświęcim elővárosában, elsősorban azért, mert nagyüzemben zajlottak a német rendőrség által indított letartóztatások, s a lecsukott lengyelekkel teli börtönök már kezdtek megtelni. Sajnos hamar új funkciót találtak a tábornak, mely néhány kisebb altábort leszámítva három fő részből állt:

-       Auschwitz I.: Ez a legrégebbi egység, mely az egész komplexum adminisztratív központja volt, melyet meglévő lengyel kaszárnyákból alakítottak ki.

-       Auschwitz II-Birkenau: Ezt a tábort már tudatosan a foglyok tömeges megsemmisítésének céljából építették az anyatábortól 3 kilométerre lévő Brzezinka (német nevén Birkenau) városkánál. Négy gázkamrával és négy krematóriumával napi 20 ezer főt tudtak elpusztítani.

-       Auschwitz III-Monowitz: A legnagyobb munkatábor, ahol a német ipart megsegítendő szintetikus gumi- és benzingyártás folyt.

 

A vezetett túra az Auschwitz I. tábor egykori területén indult. Az egyik első helyszín, ahol megálltunk a hírhedt auschwitzi bejárati kapu volt, melyen a rettegett „Arbeit macht frei”, azaz „A munka felszabadít” felirat díszeleg mind a mai napig. A munka persze legkevésbé sem szabadított fel senkit, pláne nem itt. 

Mint megtudtuk, az eredeti feliratot nem is olyan régen, 2009-ben ellopta egy svéd neonáci és két lengyel, de hamar kézre kerítették őket, s bő 2,5 éves börtön lett a jutalmuk. Az eredeti feliratot a lopás során szétvágták, úgyhogy miután megkerült, megjavították és az itteni múzeumba került. A jelenleg látható felirat másolat, de ugyanúgy a kirázza hideg tőle az embert.

Ahogy haladtunk a tábor területén, masszív, szögesdróttal többszörösen elkerített kerítések, őrtornyok, majd hosszú, lapos, vöröstéglából épült egyenépületek követték egymást. 

A #4 blokkban megnéztünk egy kiállítást, mely az itt használt krematóriumokat mutatta be maketten, majd fájdalmas részletességgel elmagyarázták, hogyan mentek az elgázosítások. 

Ezt követően egy lelkileg végképp megterhelő tárlat következett, amihez túl sok kommentár aligha kellett. Felhasznált ciánkapszulás dobozok százait követően az áldozatok által hátrahagyott személyes tárgyak egy-egy termet betöltő halmai – 48 kg szemüveg, 460 végtagprotézis, közel 4000 bőröd (melyek többségén még szerepel a tulajdonosának a neve), valamint több mint 80 ezer pár cipő. Tárgyak, melyek egykor hús-vér emberekhez tartoztak. Életemben nem láttam ennyi cipőt egy helyen…

Elmagyarázták a foglyok kategorizálását is, mivel zsidókon kívül még jó néhány „rendszerellenes” elem is került ide – politikai foglyok, romák, homoszexuálisok, szovjet hadifoglyok stb. Szintén rettentően nyomasztó volt végignézni a több száz halálraítélt portréjával kirakott hosszú folyosót – sok név, sok arc, s mind itt végezte…

Jártunk a #10 blokknál, ahol a hírhedt náci orvos, Josef Mengele végezte a könyörtelen emberkísérleteit, a #11 blokknál, ahol kivégzések és kínzások voltak. A két épület előtti udvaron áll az ún. „Halálfal”, amely előtt több mint 17.500 foglyot (többségében lengyel politikai foglyokat, hadifoglyokat).

Már ettől teljes lelki toprongy lettem, és akkor a legszörnyűbb rész még nyilvánvalóan hátra volt. Keresztülsétáltunk a telephely másik felére, majd megálltunk egy kicsiny, alacsony betonépület előtt. Teteje lapos volt, de oldalait befüvesített föld borította, míg egy hatalmas, tömzsi vöröstéglából épült, szögletes kémény tartozott hozzá. Nem is kellett az idegenvezetőnek megszólalni, mindenki tudta mi ez. 

Ezt az 1. számú krematóriumot használták kezdetben a kivégzett vagy betegségben elhunytak elégetésére, mígnem a nácik rájöttek, hogy ha itt alakítják ki a gázkamrákat is, akkor egy helyen letudják az elgázosítást és a holttestek elégetését. Több mint 700 emberrel tudtak itt egyszerre végezni, s több tízezren lelték itt halálunkat. Megmutatták azokat nyílásokat a tetőn, ahol a halálos hidrogén-cianid gázt (Zyklon-B) benyomták a gyanútlan foglyokra, majd a testek elégetésére szolgáló, masszív kemencéken szörnyülködhettünk. 

Ezután nagyon kellett, hogy szünetet tartsunk, mivel eléggé megviseltek a látottak.

 

Visszasétáltunk a múzeumépület főbejáratához, levegőztünk kicsit, majd aki még érzett magában erőt, az egy múzeumi busszal átgurulhatott az innen 3 kilométerre található Auschwitz II-Birkenau haláltáborhoz, ahol az igazi tömegmészárlások voltak. Aki Auschwitzra gondol, általában ez a birkenaui tábor jut eszébe – a jellegzetes őrtoronnyal rendelkező főkapujával, mely alatt begördültek egykor a szinte kizárólag zsidó foglyokat szállító vasúti vagonok. 

Mivel Auschwitz áldozatainak többségét Birkenauban ölték meg, ezért itt nem alakítottak ki utólag muzeális jellegű kiállításokat, hanem eredeti állapotában meghagyva, emlékhelyként őrzik meg. Ettől azonban még félelmetesebbnek hat az egész hely. A tábor óriási területen terül el, ameddig a szem ellát minden irányban csak az egykori barakkokból megmaradt romos kémények merednek az ég felé. 

Összesen 174 barakkot építettek, melyekbe egyenként közel 750 embert zsúfoltak össze, úgyhogy akár 130 ezer foglyot is elfért itt. A tábor 1942. márciusi megnyitásakor eleinte egy „kis piros házikóként” emlegetett, befalazott ablakú kőépület lett átalakítva az elgázosítások céljából, majd pár hónappal később egy hasonló épületet („kis fehér házikó”) is gázkamraként helyeztek működésbe. 1943. márciusában kezdte meg működését a 2-es, 3-as, 4-es és 5-ös számú krematórium is, melyek szintén gázkamrákkal voltak felszerelve, úgyhogy ekkorra már ipari mértéket öltött a zsidók megsemmisítése. A legszomorúbb az egészben, hogy a tömegmészárlásnak még az ilyen döbbenetes mértéke sem volt elegendő, s pont a Magyarországról érkező zsidók hatalmas száma miatt akarták tovább növelni a gázkamrák és krematóriumok kapacitását, sőt még egy hatodik krematórium építésébe is belekezdtek. Alig pár hónap leforgása alatt több mint 437 ezer magyar zsidó lelte halálát itt Auschwitz-Birkenauban – toronymagasan a legtöbbet, bármelyik nemzet közül. Gyakorlatilag az Auschwitzban megölt 1,1 millió zsidónak a harmada magyar állampolgár volt.

 

Ahogy bejártuk a birkenaui tábor főbb helyszíneit, igyekeztem egy-egy pillanatra elfelejteni, hol is vagyok valójában. Nem sikerült. De legalább a távolságok miatt maradt egy kis lehetőség feldolgozni a látottakat. Kevés dolog maradt meg, de az így is ütős. Ilyen például a tábori síneken magányosan álló vasúti kocsi (marhavagon), amivel deportált zsidók érkeztek. 

A németek által felrobbantott krematóriumok romjai. A végeláthatatlan hosszúságú szögesdrót kerítések. A hosszú, lapos barakkok, ahol állatokhoz sem méltó módon voltak összezárva a foglyok. Az áldozatok hamvait tartalmazó kis víztározó tavacskák. Emlékművek, mécsesek, mindenfelé. 

Összességében senki sem tudja pontosan, hány emberéletet követelt Auschwitz, s valószínűleg, sosem fogjuk megtudni. Az általánosan elfogadott szám nagyjából 1,3 millió fő lehet. Úgy érzem, ezzel a látogatással az ő emlékük előtt is tisztelegtem.

 

A vezetett túra végeztével visszakísértek minket múzeumi buszhoz, amely visszavitt az I-es tábor területén lévő főbejárathoz. Szerencsére nem kellett sokat gondolkoznom, hogyan jutok vissza Krakkóba, mivel gyakorlatilag erről a szent helyről indultak közvetlen buszok is. Mivel az éhhalál kerülgetett, indulás előtt ettem még egy hot-dogot az itteni büfénél, majd felszálltam a 18:10-kor induló járatra.

Este nyolc óra körül értünk vissza Krakkóba. Gáborral a Főtérre beszéltük meg a találkozót, majd beültünk vacsorázni egyet. Az étterem nevére már nem emlékszem, de finom fűszeres rablóhúst ettem, egy-egy pohár bor kíséretében. Az este hátralevő része jó hangulatban telt, amire nagy szükségem volt az érzelmileg megterhelő mai nap után.  

 

 

 

5. nap – A Kościuszko-halom (2012. május 28.)

 

Mivel egyetemi kötelezettségek miatt Gábor ma sem tudott velem tartani, ezért valamilyen olyan látnivalót szerettem volna beiktatni mára, ami a nap jó részére lefoglal. Ötletként felvetődött a közeli Wieliczka-sóbánya felkeresése, de végül Gábor javaslatára a Krakkó határában lévő Kościuszko-halom mellett döntöttem.

 

A legegyszerűbben a #2 villamossal tudtam eljutni oda, melynek egészen a végállomásáig (Salwator) kellett utazni. A villamosjegy 1 zlotyba került, ráadásul egy meglehetősen retró hatású, fabetéses szerelvénnyel utazhattam.  

A villamos végállomásától egy rövid, félórás sétával lehetett eljutni a Kościuszko-halomhoz (Kopiec Kościuszki), melyet a lengyelek nemzeti hősének Tadeusz Kościuszkónak az emlékére emeltek 1823-ban. A lengyel és amerikai függetlenségi háborúban is vitézül helyálló hadvezér olyan népszerűségnek és megbecsülésnek örvend hazájában (és különösen Krakkóban), hogy már a halálát követő években megindult a mozgalom, hogy valamilyen méltó emléket emeljenek neki. A fő szempontnak az mutatkozott, hogy lehetőleg a várost fenyegető ellenség ne tudjon könnyen kárt tenni benne, ezért az ősi időkben kialakított Krakus- és Wanda-halmok mintájára emlékdombot emeltek a XIII. századi Boldog Bronisława-kápolna tőszomszédságában. 

A többnyire önkéntesek által végzett építőmunka bő 3 évet tartott, viszont az így megépített 34 méter magas, mesterséges domb Krakkó legmagasabb pontjává vált. A halom csúcsára spirálszerű út vezet fel az oldalában, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a városra. 

Miután megváltottam a 9 zlotys belépőjegyet, féltucatnyi apácával közösen másztuk meg egyszerre a dombot. A jókedvű nénikék vidáman fotózgattak a domb tetején lévő kilátóról, sőt miután megkértek, hogy készítsek róluk egy csoportképet, az egyik fotóhoz engem is beállítottak. 

 

Cserében én is kaptam egy képet magamról a saját gépemmel, ami már csak azért is jól jött, mivel a kilátóterasz közepén lévő emlékkő egyenetlen felszínére sehogyan sem tudtam volna letámasztani a fényképezőgépemet.

Ezt követően meg lehetett kukkantani az itteni kis múzeumban lévő kiállítást, majd elindultam vissza a belvárosba. A Salwator villamosvégállomáshoz érve azonban gondoltam egyet, s tömegközlekedés helyett inkább gyalog, a rendkívül hangulatos Visztula menti sétányon sétáltam vissza. Ez már csak azért is szuper ötletnek bizonyult, mivel pazar rálátás nyílt ebből az irányból az egész Wawelre, úgyhogy itt egy időre le is táboroztam a fűbe, s csak élveztem a látványt.

Visszaérve a városközpontba beültem ebédelni az egyik kajáldába, vettem képeslapot Laurának, majd este 6 körül megvártam Gábort az egyetemi főépület előtt. Együtt még beültünk sörözni egyet az este zárásaként, majd elindultunk vissza az albérletbe. 

 

 

 

6. nap – Királyi Palota és hőlégballon (2012. május 29.)

 

Az utolsó Krakkóban töltött napra már nem terveztem semmilyen kirándulást, s inkább itt maradtam volna a városban, végigjárni a kedvenc helyeimet, illetve azt a néhány maradék látnivalót, ami eddig kimaradt.

 

Reggelit követően fel-alá sétálgattam az óvárosban, a Főtér környékén, majd a szomszédos kis terecskén, a Mały Ryneken álltam meg nézelődni. Az egykori hentespiacnak helyt adó Kis tér furcsa látványt nyújtott a zsúfolt kirakodóvásár és kézművesbódék nélkül, de így határozottan jobban kijött, milyen szép épületek sorakoznak is itt. 

Ezután a megunhatatlan Főtér érintésével az Ulica Grodzkán sétálgattam a Wawel irányába, ahol első dolgom volt felkeresni a Wawel sárkányát (Smok Wawelski). Még első este mutatta meg Gábor a Wawel-domb lábánál álló sárkányszobrot, mely állítólag még tüzet is tud okádni. Ezt a képességét egyszer sem csillogtatta meg, amikor erre jártam, úgyhogy nem akartam úgy hazamenni Krakkóból, hogy láttam, miként lövell tűzcsóvát a szájából. 

A mitikus szörnyhöz amúgy egy népszerű lengyel népmese is kapcsolódik, ami szerint a város alapítójának és névadójának, Krak hercegnek az uralkodása során bukkant elő a Wawel barlangrendszereinek mélyéből a sárkány, mely éjszakánként pusztította a falvakat, földeket és a jószágokat, de sehogyan sem tudták megfékezni. Végül egy leleményes cipészmesternek sikerült legyőzni a bestiát azzal, hogy megetetett vele egy szurokkal és kénnel kitömött birkabőrt, amire a sárkány olyan szomjas lett, hogy annyi vizet ivott a Visztula folyóból, hogy szétpukkadt. Krak a lányát a cipészhez adta, aki aztán éveken keresztül varrta a cipőket a sárkány bőréből. A sárkányszobor mögött található mészkőbarlangot azóta pedig a Sárkány-barlangjának (Smocza Jama) nevezik. 

Külön örömként éltem meg, hogy a sárkányt ezúttal sikerült tűzokádó pillanatában elcsípni, így ezt a kötelező elemet is kihúzhatta a krakkói listámról.

 

Ezután felgyalogoltam a Wawelben lévő Királyi Palotához (Zamek Królewski), melyet az egyik legszebb reneszánsz stílusú uralkodói rezidenciának tartanak Közép-Európában. 

Elsőként a pazar, árkádokkal és freskókkal díszített belső udvarra jutunk, ahonnan különálló jegyek megváltását követően lehet megtekinteni az Állami dísztermeket, a Királyi lakosztályokat, a Fegyvertárat, a Kincstárat, valamint a „Kelet Művészete” és az „Elveszett Wawel” kiállításokat. 

Sajnos nincs semmilyen kedvezményes kombinált jegy, amivel mindent be lehet járni, az összesre külön viszont nem akartam belépőt váltani, mivel a jegyek 10-25 zloty között mozogtak. Végül az Állami dísztermekmellett döntöttem, Gábor is ezt ajánlotta. A belépő 18 zlotyba került, de mindenképpen megérte megnézni.

A földszinten lévő szobákban (melyek egykor Krakkó kormányzójának a lakosztályai voltak) az eredeti reneszánsz fa mennyezetet és kőportálokat lehetett megcsodálni. A második emeleti termekben fogadták a külföldi követeket, itt tartották az Alsóház üléseit és itt voltak az uralkodó tróntermei is. Értékes olajfestmények, bútorok, 16. századi flamand faliszőnyegek mutatják a kor pompáját és gazdagságát. Érdemes kiemelni külön a Fogadóterem kazettás mennyezetét, melyet egykor majdnem kétszáz faragott fej (királyoké, polgároké, lovaké) díszített, amiből sajnos már csak 30 maradt meg, valamint az udvari ünnepségek, bálok helyszínéül szolgáló Szenátor termét, ahol 1518-ban az első királyi esküvőt tartották.

 

Miután bejártam az Állami dísztermeket a palotában, a régi zsidónegyed, a Kazmierz felé vettem az útirányt. Felkerestem a 16. században épült Régi zsinagógát (Stara Synagoga), majd a környező utcácskákban sétálgattam.

Innen átgyalogoltam a város másik felére, ahol a Jagelló Egyetem (és egyben egész Lengyelország) legrégebbi épületét, az 1364-ben épült Collegium Maius csodálatos, gótikus, vöröstéglás épületét találjuk. 

Gáborral a környéken futottunk össze, majd krakkói utazásom záróakkordjaként beneveztünk a Visztula partjáról induló, hőlégballonos városnézésre (25 zloty/fő). 

Wawellel szemben levegőbe emelkedő óriási léggömb 150 méter magasra repített fel minket, ahol egészen fantasztikus kilátás nyílt Krakkó egész városára. 

A pazar látvánnyal egyszerűen nem lehetett betelni, szinte folyamatosan kattintgattam a fényképezőgépemet. Az óváros szinte össze jelentősebb épületét be tudtam fentről azonosítani, s jó érzés volt végigjártam mindet. Úgy gondolom, ennél szebb zárást nem is lehetett volna elképzelni ehhez az úthoz.

Ezt követően visszaballagtunk az albérletbe összeszedni a cuccaimat, majd este fél 9 felé Gábor kikísért a vasútállomásra. Beszereztem a reptéri megállóig (Kraków Belice) szóló jegyet (12 zloty), s miután elköszöntem Gábortól, felszálltam a 21:12-kor induló vonatra.

Bő 25 perc alatt kiértem a krakkói reptérre. Nem mondhatni, hogy elsiettem volna a kijutást, mivel alig 50 perccel a tervezett felszállás előtt értem a terminálépülethez. Ettől független egy pillanatig nem izgultam, hogy esetleg lekésném a gépet, minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A Ryanair járat meglepően pontosan indult (22:30), s bő háromnegyed órával később már a ferihegyi kifutó betonján gurultunk…

 

 

 

Minden szempontból óriási szerencse, hogy ekkor és így összejöhetett ez a krakkói út. Az olcsó repjegynek köszönhetően fél pillanatig nem kellett gondolkoznom, hogy az április végiVarsó és a június közepére tervezett, egyhetes Bulgária közé befér-e hatnapnyi Krakkó. Égből pottyant lehetőségként jött mindez, mivel meglátogathattam egy jóbarátot Gábor személyében, bejárhattam egy meseszép várost, mely már nagyon régóta szerepelt az utazós bakancslistámon, s helyre rakhattam magamat a legutóbbi szerelmi csalódás után. Krakkó páratlan gyorsasággal lopta be magát a szívembe, s bája, történelmi örökségei, építészete és pezsgő kulturális és egyetemi élete lépten-nyomon érthetően elvarázsolja az embert. Az kétségtelen, hogy a baráti sörözések, az élvezetes városnézések, a házibulis csajozás után egy auschwitzi kitérő izomból visszaránt a földre, s kijózanítóan horrorisztikus ellenpólust ad egy ilyen úthoz, de úgy érzem, ezzel vált kerek egésszé ez az élmény. Ettől függetlenül Krakkó egy örök klasszikus, egy olyan lemez, amit bármikor szívesen lejátszik az ember – ha boldog, ha szomorú. Abban biztos vagyok, hogy fogom még hallgatni a közeljövőben…