Albánia

Előzmények

Nem túlzás kijelenteni, hogy az elmúlt években a Balkán az egyik kedvenc helyemmé nőtte ki magát, mely lépten-nyomon képes kellemes meglepetést okozni. S mivel szerencsére Andi is osztozik a régió iránti lelkesedésemben, a korábbi nagysikerű balkáni utazásainkon – Macedónián, Bosznia-Hercegovinán és Koszovón – felbuzdulva, Albániát szavaztuk meg következő úti célnak, azzal a nem titkolt elgondolással, hogy ezúttal egy kicsit lazább, pihenősebb tengerpartos utat szeretnénk összehozni.

A nyári hőség és zsúfoltság helyett a sokkal szimpatikusabb szeptemberi időszakot lőttük be, viszont elnézve a Wizz Air magas jegyárait, az utószezon sem bizonyult sokkal költséghatékonyabb opciónak – csak úgy repkedtek a 30-40 ezres repjegyek Tiranába, amit azért még a közeli tengerpart ténye sem feltétlenül indokol. Jobb híján maradt az október, amely viszont az október 23-i hosszú hétvége révén kiváló alkalmat kínált, hogy egy egészhetes utat mindössze három nap szabival abszolváljunk. Szerencsére sikerült kifognunk egy akciót, így nagyjából fejenként 18 ezer forintnyi Wizz-pontból beszereztük a tiranai jegyeket, amit kifejezetten olcsónak könyvelhettünk el a nemzeti ünnep körüli elszállt árakat tekintve.

A repjegyek tehát végre zsebben voltak, ám – tőlünk szokatlan módon – ezzel jórészt ki is merült az előzetes tervezőmunka. A munkahelyi hajtás és az Albániát megelőző rövid göteborgi út miatt nem igazán tudtunk felkészülni az útra, még útikönyvet – Bradt Travel Guides: Albania – is alig egy héttel az indulás előtt rendeltünk, aminek sok esélye nem volt, hogy időben megérkezik. (Nem is érkezett meg.) Az utolsó napokban igyekeztem összeollózni a főbb látnivalókról egy kis leírást, de időhiányban csak Tiranát sikerült befejeznem, ami valljuk be, nem túl sok.

A pénzváltás is okozott némi fejtörést, mivel albán valutát, leket (ALL / lekë) nem túl sok helyen lehet váltani Pesten, jobbnak láttam eurót vinni. Kötöttem utasbiztosítást, elvégeztem az online check-int a repülőjáratra, és foglaltam szállást az első két éjszakára Tiranába.

Hullafáradtan és meglehetősen betegen estem haza péntek este, ám pakolás helyett egyből lerogytam az ágyra. Az eddigi rosszullétem ekkorra már végképp kezdett ledönteni a lábamról. Döngött a fejem, a gyomrom remegett, s bár a lázmérő szerint a „kihűlés” fenyegetett, tök lázasnak éreztem magam. Bevettem egy aszpirint, majd Andi erősködött, hogy feküdjek le pihenni egy kicsit. Igaza is lett, kétórányi szundikálás után már pakolásra képesnek nyilvánítottam magam.

Mivel nem foglaltunk elsőbbségi beszállást, amihez egy plusz kisméretű táska is járna, a szokásos hátizsákunkba kellett beférnünk egy hétre. Éjjel fél egy körül végeztem, s újfent bezuhanhattam az ágyba.

1. nap – Érkezés Tiranába (2018. október 20.)

Bár 8 órára volt csak előirányozva a kelés, már fél 7 körül felébredtem. A hajnali égen a pirkadat első jeleit fedezhettük fel, a házunk előtti mező még a reggeli ködben úszott. Kimentem a konyhába inni egy korty zöldteát, majd visszafeküdtem az ágyba, de mélyen már nem tudtam visszaaludni. Kicsivel 8 előtt végleg felkeltem.

Lezuhanyoztam, ettem egy kis pirítóst reggelire, majd Andival elkészítettünk a szendvicseket az útra.

A tegnap esti állapotokat tekintve, kész csoda, hogy teljesen időben, kényelmesen el tudtunk indulni. A rosszullétes szenvedés közepette volt pedig olyan pillanatom, hogy nem igazán hiányzik ez az út most nekem, mit nem adnék, ha egy héttel később lehetne menni. Nem is ismertem magamra.

Mivel szüleim is hosszabb időre elutaztak, ezúttal magunknak kellett megoldani a reptéri transzfert. A taxi nagyon drága, a tömegközlekedés órákat venne igénybe, így maradt az autó, reptéri parkolással. Szerencsére időben – 8 nappal indulás előtt – foglaltunk parkolóhelyet a legolcsóbb, Holiday Lite parkolórészbe, így bő egy hétre 6990 forintból megúsztuk a parkolást. Fél 12-re értünk ki a reptérre, leraktuk az autót, majd elbattyogtunk a terminálig.

Gyorsan letudtuk a biztonsági ellenőrzéseket, majd a duty free bolton átvágva rutinosan leráztuk az Erste Wizz Air hitelkártyás ügynököket:

-       „Jó napot kívánok, Uram, megkérdezhetem, hogy elmúlt-e 23 éves, illetve magyar állampolgár-e...”

-       „Wizz Air kártya? Kösz, már van…” – fojtottam bele szegénybe a szót.

Ez a jelenet minden, szó szerint minden alkalommal lejátszódik, akármennyire is próbálom kikerülni ezt a bankos standot. Sosem értettem, ki a fene akar pont egy reptéren, a gépe indulása előtt sebtében hitelkártyát igényelni?!

A lounge nyújtotta előnyöket ezúttal kihagytuk, helyette inkább megkerestük a beszállókapunkat a számunkra még ismeretlen 2C terminálban. A vadonatúj, ám meglehetősen barátságtalan, betonkolosszus benyomását nyújtó reptéri egységet egybeépítették a jelenlegi épülettel, s úgy tűnik, főleg EU-n kívüli desztinációk kiszolgálását fogja végezni. Itt elmajszoltunk néhány darabot a brokkolis zabkekszből, ami újabban igazi slágerként robbant be Andi sütőrepertoárjába.

A gépünk kicsivel fél 2 után indult. Mivel az asztanai repülőútra ellőttük az utolsó Wizz Air pontokat is, erre a járatra nem tudtam előre ülőhelyet foglalni, így fel voltam készülve, hogy a Wizz Air új helykiosztó rendszere szándékosan szétültet majd minket a repülő két végébe. Végül a 4C és 4D székeket dobta a gép, amelyek papíron egymás mellettiek, viszont a folyosó két oldalán helyezkednek el, úgyhogy sem beszélgetni, sem ablakon nézelődni nem igazán tudtunk.

Mivel a mellettem ülő két néni teljesen kitakarta a kilátást, így jobb híján szundítottam egyet a bő egyórás repülőút alatt. Amikor aztán megkezdtük az ereszkedést Tirana felé, és egy-egy kanyarodáskor jobban bedőlt a gép, szemügyre vehettük, milyen szép, hegyekkel és völgyekkel borított táj veszi körül az albán fővárost. Végül délután háromnegyed három körül landoltunk Tirana (Tiranë) Teréz anyáról elnevezett nemzetközi repülőterén (Aeroporti Nënë Tereza).

A gépből kilépve örömmel tapasztaltuk, hogy a jelek szerint még Albániába sem köszöntött be az igazi ősz, miután kellemes, 25 fok körüli meleg fogadott minket. Busszal elvittek minket a terminálépületig, ahol sorba állhattunk az útlevélvizsgálathoz. Andival izgatottan lapozgattuk a sokat látott útlevelünk lapjait, találgatva, hogy vajon melyik oldalra kerül hamarosan az albán pecsét. Spoiler – hát, sehova! Úgy tűnik, Macedónia mellett itt sem dívik a pecsételősdi a határon.

Ezután váltottunk egy kevés albán leket, hogy legalább legyen nálunk valami készpénz, amíg eljutunk a szállásra. A reptéri árfolyam (120,4 lek/€) természetesen rémesen pocsék (125 körül kellene lennie), úgyhogy csak 50 eurót váltottunk be. 

Kilépve a kicsiny, de szépen felújított terminálépület ajtaján egyből a minibuszok felé vettük az irányt. Több kocsi is állt bent, Tirana mellett Durres és Fier felé mennek innen járatok. A tiranai buszok minden egész órában indulnak, s mivel még csak délután fél négy körül jártunk, ez még egy hosszabb várakozást jelentett. A sofőr addig néhány szál cigi mellett jól eltársalgott a beszédesebbnek ígérkező utasokkal, míg mi a buszon ülve szugeráltuk a mihamarabbi indulást. 

Indulás előtt aztán gyorsan körberohant a sofőr beszedni a 250 lekes jegyárakat, majd irány Tirana! 

Bár a reptér alig 11 kilométerre helyezkedik el az albán fővárostól, a szombat délutáni dugónak köszönhetően közel negyven percesre nyúlt a központig vezető út. A busz a főtértől egy saroknyira tett le minket, ahonnan 5-10 perces sétával eljutottunk a szállásra is (Trip'n Hostel). 

Miután becsekkoltunk és letettük a cuccokat, kértünk a recepción egy ingyenes várostérképet, illetve némi tippet a látnivalókat, pénzváltókat és élelmiszerboltokat illetően. A recepciós srác rendkívül készségesnek bizonyult, sok hasznos tanácsot adott.

El is indultunk az általa ajánlott pénzváltóig, ám a közeli Rruga Shenasi Dishnica nevű kis utcácskában levő piac teljesen eltérített minket.

A rendkívül ízlésesen kialakított piactér és környéke tele volt éttermekkel, kávézókkal, míg az árusok egy jó része is még kint árulta a portékáját. Andival megbeszéltük, hogy holnap még itt alaposabban körülnézünk.

A piac túloldalán egy körforgalomhoz értünk, ahol belebotlottunk egy másik pénzváltóba. Mivel egész jó árfolyamot kínált az euróra (124,9 lek/€), itt váltottunk egy nagyobb mennyiséget, feltételezve, hogy az országban alig fogjuk tudni a bankkártyát használni. Sőt, alig 50 méterre innen egy SPAR-t is találtunk, ahova beugrottunk venni palackozott ásványvizet.

Mire elindultunk körbenézni a központban, már a nap is lement, úgyhogy tervezett városnézés helyett inkább csak sétálgattunk. Útba ejtettük a nemzeti hősnek tartott Szkander bégről elnevezett, hatalmas teret (Sheshi Skënderbej), mely a főváros legfontosabb épületeinek ad otthont. 

Itt található többek között az Operaház, a Nemzeti Történeti Múzeum, a Nemzeti Bank, az Óratorony, valamint a jelenleg felújítás alatt álló Ethem bég mecset. A grandiózus tér nemrégiben egybefüggő márványborítást kapott, ahonnan végleg kitiltották az autókat, s néhány színes műanyag padszerű elemmel próbálták hangulatosabbá tenni a járókelőknek – felemás sikerrel. A tér fő eleme ugyanakkor Szkander bég diadalittas lovasszobra, mely hangulati elemként egy ezernyi villanykörtével megvilágított, közel 40 éves, lovacskás körhintát kapott a közvetlen tőszomszédságába. Az összkép páratlan.

Ezután a térről induló sugárúton (Bulevardi Dëshmorët e Kombit) indultunk tovább. Útközben elhaladtunk a teljes mértékben kivilágítatlan, gyanús alakoktól hemzsegő Piramis (Piramida) mellett, melyet a 80-as években elhunyt albán diktátornak, Enver Hoxhának az emlékére emeltek. A sötét ellenére is nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori múzeum rettentően le van pukkanva, ráadásul így este legkevésbé sem tűnt bizalomgerjesztő helynek, úgyhogy jobbnak láttuk nem időzni itt túl sokat.

Innen a bárokkal, éttermekkel és szórakozóhelyekkel teli, népszerű Blloku negyedbe sétáltunk tovább, mely a kommunista uralom alatt a politikai elit részére volt fenntartva, ahova hétköznapi emberek nem léphettek be. A sors furcsa fintora, hogy jelenleg ez a kerület számít a tiranai pezsgő éjszakai élet központjának.

Ha már eddig eljöttünk, tettünk egy rövid kitérőt a város Nagy Parkja (Parku i Madh i Tiranës) felé, mely egy hatalmas mesterséges tavat fog közre, közepén egy Genfi-tóéhoz hasonló szökőkúttal. A tóparti betontöltésen sétálgattunk egy kicsit, de az alatt elterülő, béna kis vidámparkon kívül semmi említésre méltó látnivalót sem leltünk erre, úgyhogy szépen-lassan elindultunk vissza a hostelbe. Útközben azért két dolgot is megállapíthattunk. Egyrészről nagy keletje van az utcai popcornnak, szinte minden sarkon árulja valaki, másrészről pedig nagy focimániás nemzet lehet az albán, mivel minden egyes étteremben, bárban valamilyen focimeccs ment az kivetítőn. Sőt, az egyik utcában, a villanypóznára is felszereltek egy síkképernyős tévét, ami az aktuális meccset adta éppen.

Visszaérve a szállásra, alig vártuk, hogy bezuhanjunk a fárasztó nap után az ágyba. Akadt azonban egy kis gond, belépve a szobába hiába kapcsolnánk fel a lámpát, nem történt semmit. A kissé furcsa dupla billenőkapcsolós gombot megvizsgáltuk a telefon fényénél, de nem tűnt egy bonyolult szerkezetnek, ettől függetlenül nem reagált semmit, maradt a sötétség. Sebaj, biztos nálunk égett ki a körte. Szóltunk a recepciós srácnak, aki szintén elég értetlenül állt a helyzet előtt. A türelmünket kérve elrohant a tulajért, aki sűrű bocsánatkérések közepette kicserélte az égőt. Vélhetően hirtelen nem találtak új villanykörtét, így egy másik helyiségből tekertek ki egyet, mivel még meleg volt a burája. A problémát tehát gyorsan orvosolták, mi pedig csak mosolyogva legyintettünk rajta, hiszen vannak ilyenek.

Már csak hab a tortán, hogy a zuhanyzás is külön instrukciókat követelt, mivel eleinte az alacsony víznyomás miatt hidegre kellett állítani a csapot, folyatni a hideg vizet, majd ahogy feléled a nyomás, áttekerni a melegre. Bár nekem elsőre működött az egész, elég szórakoztató volt hallgatni, a többi vendég mit bénázik az olykor túl hideg, olykor túl meleg víz beállításával.

2. nap – Tirana (2018. október 21.)

Reggel fél nyolc körül, kifejezetten kipihenten ébredtem. A fejem még ugyan tele volt a náthával, viszont már éreztem a gyógyulás első jeleit. Összekészülődtünk, majd negyed 9 körül lementünk reggelizni. A recepciós srác csak annyit kérdezett, hogy „french toast or omlette”. A toastról hirtelen én a klasszikus pirítósra asszociáltam, főleg mivel ahhoz lekvár is járt. Mivel Andi is ezt kérte (igaz, lekvár nélkül), így én is rávágtam azonnal, hogy legyen „toast”! Miután leültünk a kertben lévő egyik asztalhoz, Andi megkérdezte, hogyhogy én is bundás kenyeret kértem. Bundás kenyeret?! Hát igen, a „french toast” alatt valóban a mi bundás kenyerünk fut, a sima „toast” a pirítós. Hát, így jártam. Végül négy hatalmas szelet bundáskenyeret kaptunk fejenként, amihez nekem járt még egy kis birsalmalekvár. Bár így reggel nem feltétlen erre vágytam volna, becsülettel betermeltem a kapott reggelit, ami annyira eltelített, hogy délutánig biztosan nem kellett tartani attól, hogy megéhezem.

Reggeli után aztán végre belevághattunk Tiranának és környékének a felfedezésébe! Délelőtt a Tirana tőszomszédságában magasodó Dajti-hegyre terveztünk kirándulást tenni, míg délután a városnézésé volt a főszerep.

Első körben a tegnap kinézett kis piacot kerestük fel a közelben, ahol Andi egy ideig szemezett a széles dió, mandula és kesudió kínálattal, majd bevásárolt jó adag magot nasinak a későbbiekre.

Ezután megkerestük a Dajti-hegy (Mali i Dajtit) kabinos felvonójához menő busz megállóját, amiről előzetesen annyit tudtunk, hogy kék és „Porcelan” felirat virít rajta. Szerencsére nem kellett sokat keresgélni, szinte azonnal be is futott egy kék „porcelánbusz”. Jegyet itt sem a sofőrtől kell kérni, hanem a külön erre a célra körbejáró jegyárus bácsitól. Kedvesen odajött hozzánk, kértem tőle jegyet, mire angoltudás híján majd mutatta a kezével, hogy „négy”. Adtam neki egy ezrest, feltételezve, hogy 400-ba kerül tikett. Elkezdte vakarni a fejét, majd nagy nehezen kimatekolta a visszajárót – összesen 920-at, s kezembe nyomta a két jegyet, 40-40 lekről. Ja, hogy 40! Ööö, sorry. Szerencsére emberünk nem neheztelt, sőt mutogatva érdeklődött, hogy a felvonóhoz igyekszünk-e. Megnyugtatott, hogy majd szól, amikor le kell szállnunk.

A buszút nagyjából 20 perc lehetett, az utolsó két megállóra át kellett szállnunk egy másik buszra (újabb jegyet nem kellett váltani). Leszálltunk ott, ahol a jegyellenőr mutatta, majd elindultunk az offline (maps.me) térképünk alapján a meredek hegyi utcákon felfelé, melyek végében megtaláltuk a Dajti-hegyre közlekedő kabinos felvonó (Dajti Ekspres) alsó végállomását. 

A retúrjegy nem olcsó, fejenként 800 lek (kb. 2000 Ft), viszont ez a leghosszabb ilyen felvonórendszer az egész Balkánon. Az út a felső állomásig bő negyedórát vesz igénybe, s az ausztriai síelésekről ismert felvonókabinok viszik fel az utasokat. Szó szerint, még a síléctartókat is rajtuk hagyták valamilyen elgondolásból.

A hosszú felvonózás élvezeti értékéből levont ugyan, hogy a kabinok ablakai csúnyán össze voltak karcolva, de szerencsére találtunk egy objektívnyi karcmentes felületet, ahol lehetett fotózgatni. 

Miután felértünk, próbáltuk kitalálni, mit lehet errefelé csinálni, vannak-e esetleg túraútvonalak – végül is a Dajti Nemzeti Parkról beszélünk. Egy eléggé elnagyolt információs táblát találtunk, amely szerint van itt várrom, templomrom, kilátó, túraútvonal, szóval minden, amit csak kívánni lehet. A kevésbé túrázósak pedig alternatív programként lufira lődözhetnek légpuskával, vagy a hegyre felcibált lovakkal körözhetnek a mezőn.

Mi inkább megmaradtunk a túrázásnál. Kedvező előjelnek tekintettük, hogy a mező szélétől egy – félig angol nyelvű – tábla hirdette, hogy „grand trail”, azaz nagy túraútvonal. Ez kell nekünk! Nagy boldogan elindultunk rajta, dacolva az esővíz által kimosott sziklákkal teli, bokatörő csapással. Előttünk pár lépéssel haladt egy helyi társaság, akik szemmel láthatóan piknikezni indultak. Megkerültünk egy félkész, pusztulásnak indult hotelt, majd nagyjából kemény 100 méter megtétele után visszaértünk a kiindulási pontra. Ööö, ez lenne a „grand trail”?! Úgy tűnt, nem egyedül minket zavart össze ez a körülmény, a piknikezős fiatalok szintén értetlenül álltak a helyzet előtt, széttárva a kezeiket csak röhögtek az egészen. Az offline térképet segítségül hívva végül a hegyoldalban menő keskeny aszfaltút mellett döntöttünk, amely mentén több kilátó is sorakozott a térkép szerint. A kilátó definíciója persze messze túlzás, igazából 2-3 olyan szeméthalmokkal borított kiszögelést takart, amely elől kivágták a fákat, ergo valóban szép kilátás nyílt az alant elterülő városra. 

Láttunk még egy használaton kívüli látogatóközpontot, nagyjából egy kilométerre a felvonótól, valamint egy éttermet, ahol annyira nem volt vendég, hogy egy bácsit külön azért foglalkoztattak, hogy az úton elhaladó kocsisokat leszólítsa, ugyan nincs-e kedvük betérni enni egyet.

Egy idő után elég ingerszegény lett a kocsiút menti séta, úgyhogy visszafordultunk. Úgy tűnt, az albánok számára a Dajti-hegy sokkal inkább egy kültéri piknikhely, mintsem egy nemzeti park. Több tucatnyi család, baráti társaság jött ki ide grillezni, sütögetni, s pokrócokra heverve beszélgetni, kártyázni, ami egy kedves összképet is adott volna, ha mindeközben nem szemetelnék tele az egész erdőt. Szomorú látni, hogy ez a szép hely mennyi szeméttel van tele, egészen kiábrándító.

Egyik helyen belebotlottunk egy újabb túraútvonalas információs táblába, de csak annyit sikerült kisütni belőle, hogy vélhetően a függőleges fehér-piros-fehér csíkos jelzések a hegyre felfelé vezetnek, a vízszintesek pedig körbe a hegy mentén. Rendben, de mégis honnan indulnak ezek? Nagy nehezen kiszúrtunk egy függőleges jelzést, indultunk rajta, majd elvesztettük párszáz méter után. Végül már majdnem hagytuk a túrázást a fenébe, amikor az egyik hegyoldalban (ahol mintha ment volna egy kis ösvény) elindultunk felfelé, hátha ráakadunk a jelzésre. 200 méter után egy vízszintes jelzésűre bukkantunk, elindultunk azon. Bár nem ezt kerestük, de úgy véltük, jó lesz ez is jelen esetben. Valószínűleg ez is valamilyen civilizációhoz vezet, mivel egy kis csikót húzó lovas jött velünk szembe rajta.

Mint kiderült, sikerült rálelni arra a „grand trail”-re, amit eredetileg kerestünk, viszont annyi időt elbénáztunk, hogy most már a hegycsúcsra menő útvonalat nem lett volna értelme bevállalni. 

Így szépen-lassan elindultunk visszafelé, mígnem a befejezetlen hotel mögött lyukadtunk ki. Hát, itt aztán ember nem találta volna meg a túraútvonalat, nem csoda, hogy mindenki benézte korábban.

Visszabattyogtunk a felvonóállomással egybeépített Dajti-toronyhoz, mely szállóként és konferenciahelyszínként is működik. 

Szerencsére ingyen fel lehetett menni a torony felső szintjén lévő kilátóba, ahonnan megcsodálhattuk a nagyszerű kilátást.

Ezután bepattantunk az egyik kabinba, és lesiklottunk az alsó megállóhoz, melynek tőszomszédságában található az egyik népszerű látványosság, a BUNKART. A száznál is több szobával rendelkező, hatalmas földalatti bunkerkomplexumot a kommunista Hoxha diktátorsága alatt építették azzal a céllal, hogy háború esetén védett helyre tudják menekíteni a kormányt és a vezérkart. 

A néhány éve múzeummá átalakított helyen érdekes kiállítás mutatja be Albánia történelmét a II. világháborús német és olasz megszállástól a kommunista hatalomátvételen át egészen a rendszerváltásig. Megcsodálhatjuk például a diktátornak berendezett különszobákat, melyek olyan luxuselemekkel vannak felszerelve, mint a préselt faborítású falak, a kerozinnal működő, enyhén robbanásveszélyes vízmelegítős zuhany, valamint egy ódivatú franciaágy. 

A diktátor asztalára helyezett telefonkagylóból pedig a bukott nagyvezér szónoklatát hallgathatjuk meg. Ezen kívül még több más tiszti szobát kereshetünk fel, melyek az eredeti bútorokkal, térképekkel és telekommunikációs eszközökkel vannak felszerelve. A bunker kialakításánál mindenre gondoltak, külön gyűléstermet építettek, hogy a parlament még a föld alatt is össze tudjon ülni. 

Az egész helyiség persze úgy néz ki, mint egy retró moziterem, de mégis – parlament a föld alatt, nem elképesztő? Ettől függetlenül a bunker hangulata elég nyomasztó, a levegő nyomott és dohos, úgyhogy kész felüdülés volt egy bő óra után kilépni az arasznyi vastagságú, tömör betonajtókon a friss levegőre. 

A fejenként 500 lekes belépőt mindenképpen megéri, viszont ennyi elég is volt a bunkeresdiből, a Szkander bég tér melletti, jóval kisebb BUNKART 2-be már nem akartunk bemenni.

Visszabattyogtunk abba a buszmegállóba, ahol korábban a porcelánbusz letett minket. Mivel Andi elbizonytalanodott, hogy valóban innen indul visszafelé is a járat, megkérdeztem a szintén itt várakozó, 40 év körüli férfit erről:

-       „Excuse me! Öö…BUS…to CENTER?” – szorítkoztam tömören a nemzetközi kulcsszavakra, feltételve, hogy alig beszél a férfi angolul.

-       „Yes, sure, the bus going to centre will depart from here.” – válaszolt tökéletes angolsággal.

Uhh, elég égő volt, Andi jót röhögött rajtam.

Pár perc múlva befutott a buszunk, úgyhogy már rutinosan nyújtottam a 2x40 leket az ellenőrnek, aki már tépte is nekünk a cetlire nyomtatott tiketteket.

A busz végállomása a Szkander bég terétől (Sheshi Skënderbej) egy saroknyira volt. Besétáltunk innen a hatalmas márványplaccra újra körbenézni – hát, nem lett szebb tegnap óta. A tér jellegét alapvetően két ronda szocreál épület, a Nemzeti Történeti Múzeum és a Kultúra Palotája (Pallati i Kulturës) határozza meg. Az utóbbi ad otthont a Nemzeti Opera és Balettszínháznak (Teatri Kombetar i Operas dhe i Baletit) és az Albán Nemzeti Könyvtárnak (Biblioteka Kombëtare e Shqipërisë) is. 

Szomorú belegondolni, hogy a történelmi jelentőségű régi bazárt és Mahmud Mushin bég mecsetjét is el kellett bontani, hogy felhúzhassák az Enver Hoxha által megálmodott rondaságot. Szegény épületre így is ráférni egy alapos renoválás, ugyanis 1963-as átadása óta egyszer sem újították fel.

A tér másik jellegzetes épülete az 1981-ben átadott Nemzeti Történeti Múzeum (Muzeu Historik Kombëtar), mely az albánok történelmét dolgozza fel az ókor időktől egészen napjainkig. 

A múzeum homlokzatát egy óriási mozaik teríti be, mely a különböző történelmi korok albán embereire tesz utalást. Itt aztán van minden, római harcos, reformpolitikus, jó munkásember, harcias amazon és hazafias parasztlegény, s persze a kétfejű sasos, albán nemzeti lobogó sem hiányozhat.

Ha már hazafiasságról van szó, a tér túlsó végében találjuk az albánok legfőbb nemzeti hősének, Szkander bégnek a diadalittas lovasszobrát. Az ország  legjelentősebb történelmi alakjának tartott hadvezér – akinek nevét valamilyen elgondolásból magyarul Kasztrióta Györgyre fordították – Hunyadi Jánosnak a kortársaként és szövetségeseként harcolt évtizedeken át a törökök ellen, méghozzá jelentős sikereket felmutatva. Albánia fejedelmeként egy személyben testesítette meg az albán egységet, összefogást és erőt, ami sikerrel vette fel a harcot a hatalmas Oszmán Birodalommal szemben. 1468-as halálával hamar véget ért a dicső albán korszak, melynek folyamán az ország közel 450 (!) évre török befolyás alá került. 

A szobor mellett az ország egyik legjelentősebb mecsete, az Ethem bég mecset (Xhamia e Haxhi Et'hem Beut) látható, mely jelenleg átfogó felújításon esik át, így nem látogatható. 

Közvetlen szomszédságában az 1822-ben emelt Óratorony (Kulla e Sahatit) magasodik. A törökök által épített 35 méteres torony Tirana egyik legrégebbi épületének és egyben jelképének számít.

Sajnos a torony nyitvatartásáról pont lekéstünk, úgyhogy továbbsétáltunk a Piramishoz (Piramida). Szegény épület, nappali fényben sem lett szebb, sőt, csak most látszott igazán, milyen döbbenetesen le van pukkanva. 

Az egész épület retkes, tele van firkálva grafitikkel, az ablakai csomó helyen be vannak törve, s lezárt, bedeszkázott ajtai elég siralmas látványt nyújtanak. A diktátor lánya által tervezett épület eredetileg az elhunyt vezér emlékét őrző múzeumnak adott otthont, mely a legdrágább építmény volt, amit a kommunista idők alatt emeltek. Az egy hét híján pont 30 éves Piramis már többször bontásra volt ítélve, ám nemrégiben döntöttek róla, hogy ifjúsági technológiai központot hoznak létre benne – bármit is jelentsen ez. Addig is, a tiranai fiatalság sajátos módon veszi birtokba a szebb időket látott épületet, hiszen a még éppen megmászható meredekségű oldalain felkapaszkodva, a csúcs mellé kiülve bandázhatnak, iszogathatnak, szemmel láthatóan megtűrt illegalitásban…

A Piramis szépségén az a – bizonyára rendkívül mély mondanivalóval bíró – emlékmű sem emel sokat, amely egy szögletes uszodai, lábmosó medence fölé emelt harangból, 2-3 piros fémgerendából, egy nonfiguratív elemekkel díszített betonfalból és könnyűfém lapokból kirakott hídból áll. Tudom, valószínűleg nem értékelem eléggé a művészi mondanivalót!

Ezt követően – csakúgy, mint tegnap – a Blloku negyedben tettünk egy sétát, melynek végén ismét a Nagy Parkig (Parku i Madh i Tiranës) jutottunk el. A hatalmas, 189 hektáros park kiváló lehetőség a helyiek számára, hogy kicsit kiszakadjanak a városi forgatagból, és láthatóan sok jöttek ide ki eltölteni a szabadidejüket. Mi lecsüccsentünk a tó partjára. A vízben általam csak „vízi traktornak” nevezett, beazonosíthatatlan jármű pihent, míg a mesterséges tó promenádjaként emelt betontöltés leginkább egy ósdi gátra emlékeztetett. Valljuk be, van még mit javítani ezen az összképen, de valahogy mégis olyan nyugtatónak hatott.

A gyomrunk korgása jelezte, hogy elérkezett a vacsoraidő, úgyhogy elindultunk visszafelé megkeresni a recepciós által ajánlott éttermet. A Lana folyó mentén sétálva lefordultunk a Rinia parknál, hogy fotózkodhassunk a hatalmas TIRANA felirattal. 

Ezután egy hangulatos kis sétálóutcán (Shëtitorja Murat Toptani) haladva kijutottunk egy óriási, most épülő mecsethez. Innen egy kicsiny sikátoron át jutottunk el az 18. századi Tímárok hídjához (Ura e Tabakëve). A törökök által épített, régi gyaloghíd a Tiranát Bebarral összekötő történelmi út része volt, melyet a mai napig használhatnak a gyalogosok.

Innen a reggeli piac melletti körforgalomhoz keveredtünk el, ahol az állítólagos étteremnek (Te Shuqi?) kellett volna lennie. Körbejártuk a környéket és semmi ilyesmire nem leltünk, így végül a második opciót, az Oda nevű helyet választottuk.  

A kis családias konyhával rendelkező étterem mindössze pár asztallal rendelkezik, viszont van angol nyelvű menü, s mi több, az ételek egészen kiválóak.

Én bárányhúst kértem, míg Andi valamilyen paradicsomos ízesítésű óriás fehér babot választott, s a fiatal pincércsajszi javaslatára kértünk egy-egy zöldségekkel töltött sült padlizsánt is. Kíséretképpen egy kis albán sör csúszott! Isteni finom volt minden!

Már nagyjából végeztünk a kajával, amikor egy másik vendég is betért vacsorázni. A törökös kinézetű srácról kiderült, hogy valójában holland (igaz török felmenőkkel rendelkezik). Beszélgetésbe elegyedtünk vele, érdekes figura volt. Igazi világutazó, számtalan helyen járt már, sokszor több hétre, hónapra is elutazik. Otthon vannak lakásai, azokat adja ki, a bevételt meg nagyjából elutazza. Ő is vezet útiblogot, úgyhogy bele is kukkantottunk az oldalába.

Kellemes este volt, jót ettünk, jót beszélgettünk. Egy idő után aztán kikértük a számlát, elköszöntünk a sráctól, majd egy rövid esti sétát követően visszatértünk a hostelbe.

A hostel tulajdonosa ült a recepciós pultnál, egyből megismert minket, hiszen mi voltunk a tegnapi „villanykörtés” pár. Rövid érdeklődés (milyen volt a napunk?) után felmentünk a szobánkba, kapcsolnánk a lámpát. Nem működik. Megint nem. Andival önkéntelenül felröhögtünk. Azzal a lendülettel libbentem vissza a recepcióra. Szegény srác, nem akart hinni a fülének. Felviharzott a szobába, nyomogatta a kapcsolót – hát, ez bizony nem működik! 10 perc múlva visszatért egy zsír új villanykörtével, és láthatóan izgult, miközben kicserélte az égőket.

Ha már erre járt, és látta, hogy csak egy takarót kaptunk, előkotort nekünk az egyik szekrényből egy bontatlan másodikat.

-       „Ne haragudjatok, egy kicsit szétszórt vagyok, pár napja született meg a kisbabánk.” – fogadkozott.

-       „Semmi gond, ne aggódj.” – nyugtattuk meg mosolyogva. 

3. nap – Kruja (2018. október 22.)

Reggel 8 körül nagyjából azzal a gondolattal kelhettünk fel, hogy még mindig nem tudjuk pontosan, merre és mivel tovább az út hátralevő részében. Annak ellenére, hogy én személy szerint eleinte ódzkodtam az autóbérlés gondolatától, főleg a rejtett költségek és a biztosítás kérdése miatt, be kellett látnunk, hogy tömegközlekedéssel pont a lényeget nem tudnánk megnézni Albániából. Olyan, mint albán vasút – néhány rövidke szakasztól eltekintve – gyakorlatilag nem létezik, míg az országot behálózó minibuszos hálózat nem mindenhol rendelkezik egyértelmű menetrendekkel és megállókkal, így eléggé megnehezítené a tervezést. Ezenfelül, ha busszal megyünk, nyilván nem tudunk majd megállni a szép tengerparti részeken fotózni vagy pihengetni, és vélhetően a Kék szem forráshoz sem tudnánk sehogy eljutni. Egyszóval minden jel arra mutatott, hogy az autóbérlés lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Megnéztem több cég honlapját, végül a Rentalcars gyűjtőoldalán keresztül találtunk a SicilyByCar nevű cégre, akiknél nagyjából 18 ezer forintért lehetett 5 napra bérelni egy Fiat Puntót. A teljes körű biztosítás még ugyanennyibe került, de ez nem is volt kérdés, hogy a balkáni vezetés esetén kérnénk-e.

Lefoglaltuk a kocsit, majd Andival nagy vonalakban felvázoltuk az elkövetkezendő napok útitervét. Ez alapján a mai napra Kruja és Durrës jutott, utána pedig délre tartunk, majd Himara és Saranda felé, míg Beratot majd hazafelé ejtjük útba. Ezután néztünk szállást Durrësra. Nem volt nagy választék, mindössze 3 hostel közül lehetett választani, míg hotelből akadt legalább 180. Elvégeztük a foglalást, majd levonultunk reggelizni. Andi megmaradt a bundás kenyérnél, míg én ezúttal az omlettra szavaztam, inni pedig kávét és teát kaptunk.

Reggelit követően összepakoltunk, majd lementünk kicsekkolni. A recepciós srác búcsúzóul adott még néhány jó tanácsot, mit nézzünk meg az út hátralevő részében. Például ő ajánlotta, hogy szálljunk meg Himarában, mivel sokkal szebb és szerethetőbb errefelé a tengerparti rész, mint Sarandánál. Továbbá megerősített minket, hogy Beratba és Gjiorkasterba mindenképpen érdemes ellátogatni.

Ezután elköszöntünk, s elindultunk megkeresni az autóbérlő cég irodáját, mely a Szkander bég tér túloldaláról induló utcában található. Egy rendkívül kedves, Eva nevű hölgy fogadott minket, bár láthatóan meglepte a jöttünk. Csak ekkor realizáltam, hogy elvileg délre volt előirányozva az átvétel, ekkor pedig alig múlt háromnegyed 11, a kocsi pedig még a tisztítóban volt. Megbeszéltük, hogy megpróbálja megsürgetni a szállítást, és ránk csörrent, ha előbb átvehetjük a kocsit. Számot cseréltünk, mi pedig elmentünk sétálni egyet. A Rinia park szélén lévő kávézóba ültünk be, Andi megkapta a szokásos „napindító” kávéadagját, majd, amikor csörgött a telefon, visszabattyogtunk a bérlőcég irodájába.

Mivel előzetesen ki is fizettük a bérlés és biztosítás összegét, itt már csak a végső simításokat kellett elvégezni. Zároltak 600 eurónyi összeget a hitelkártyámon bármilyen kár esetére, amit utólag a biztosítóval kell rendezni.

Ezután Eva kikísért minket egy hátsó parkolóba, ahol az autó már elő volt készítve. Végül a Fiat Punto helyett – egy magasabb kategóriának mondott – szürke Citroën Picasso C4-et kaptunk. Alaposan körbefotóztuk minden irányból, mivel elég sok kisebb-nagyobb karcolást lehetett látni rajta, majd beültünk felfedezni, mi és hogyan működik. Nem tudom, mivel tisztították ezt az autót, viszont átható tutti-frutti szagot árasztott a hátsó ülések kárpitja.

Beállítottam a tükröket, ülést, de rendkívül idegennek hatott az egész jármű. Izgultam, mint a fene, ráadásul, így két nap tapasztalata alapján, az albán közlekedés sem mondható túlzott sofőrbarátnak. Andi megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Betápláltuk a Waze-be célállomásnak a krujai várat, és indulás!

Ahogy kikeveredtünk a kisebb utcákból, egyből dugóba is kerültünk. Az első félórában csak araszoltunk, még hármasba sem lehetett felváltani. Nem volt ez akkora baj, mivel a tiranai utakon uralkodó őskáoszt bőven elég megpróbáltatásnak bizonyult 15 km/órás sebességnél lekezelni. A gyalogosok – zebrák és felüljárók helyett – teljesen random helyeken képesek kilépni a kocsik elé, és átrohanni az úton, ami egy konstans veszélyhelyzetet jelent. Komolyan, a négysávos főúton, mely betonelemekkel és sövénnyel van elválasztva, képesek korra, nemre való tekintet nélkül át átkelni az emberek, miközben 20 méterre van egy felüljáró. Hajmeresztő pillanatokból nem volt hiány, egyesek babakocsival próbálkoztak, de idős bácsikák például egymással társalogva, a forgalomnak háttal haladva totyogtak át az úton. Amikor aztán elhaladtunk egy iskola mellett, ahonnan egyszerre kirajzott vagy 150 gyerek, elárasztva az utat, már végképp kezdtem leizzadni. Az autósok sem jobbak. Az utcák tele vannak kétsávos körforgalmakkal, amit egyik autós sem tud értelmezni. Össze-vissza jönnek ki és be, index nuku, amikor pedig valaki használja, rendszerint rosszul teszi. (Például befelé jelez, nem kifelé.) Összességében az erősebb és agilisabb sofőrök akarata érvényesül, előzékeny és defenzív vezetésnek csíráját sem lelhetjük fel itt. Az egyik férfi például lazán cigizgetve andalgott át keresztben (!) a kétsávos körforgalmon, de olyan nyugalommal és természetességgel, mintha a helyi parkban tenne egy sétát. Örökkévalóságban tűnt, míg magunk mögött hagytunk a tiranai dugót és bő egy óra vezetés után végre felválthattam hármasba. A szédítő 50 km/órás sebesség sem tartott sokáig, hamar vissza lett korlátozva, 40-re, majd 20-ra a kátyúk miatt. Ahol nem az úthibák okoztak gondot, ott a szembejövő kocsisort előző autósok emelték az egekig az adrenalin szintünket, miután lazán belementek olyan manőverbe, hogy alig-alig volt idejük visszatérni a sávjukba, épphogy elkerülve a frontális balesetet.

Miután végre magunk mögött hagytuk a főváros vonzáskörzetét, és elmúlt a konstans életveszély, egészen élveztem a vezetést és a tájra is figyelni tudtam. Kruja előtt megálltunk egy kicsit szusszanni, amikor egy bácsi ránk mosolyogva elhajtotta mellettünk a bárányait, akik esküszöm, következetesebben betartották a KRESZ-t, mint a tiranai gyalogosok.

A Waze többször is megtréfált minket, számtalan utca, kereszteződés rosszul, vagy egyáltalán nincs feltüntetve. Végül nagy nehezen csak sikerült kanyargós szerpentineken felkeveredni Kruja (Krujë) hegyoldalba épült belvárosába.

Ez a történelmi jelentőségű kisváros gazdag múltra tekint vissza. I.e. 3. században már az illírek várat építettek ezen a stratégiailag kiválóan védhető helyen, majd később a bizánciak alakítottak ki itt komoly helyőrséget. 1190 után Kruját kiáltották ki az első albán állam fővárosának, de ez az államkezdemény igencsak kérészéletűnek mutatkozott. A 15. században itt született az albánok nemzeti hőse, Szkander bég, aki krujai főhadiszállásáról vezette harminc éven keresztül a török sereg elleni hadjáratokat.

Mivel az óváros környékén nem egyszerű a parkolást megoldani, bekéredzkedtünk egy étterem parkolójába, amit egy idős, fogatlan mosolyú bácsika őrzött. Kézzel-lábbal elmutogatta, hogy óránként 100 lek a díj, amit korrektnek ítéltünk meg, úgyhogy itt hagytuk a kocsit. Szerencsére csak egy hotel átjáróján kellett keresztüljönnünk, s máris a többszáz éves múltra visszatekintő Régi bazárnál találtuk magunkat. 

Itt aztán az albán kézműves termékek legszélesebb választékából lehet válogatni, a népviseletektől kezdve, a szőtteseken, albán kalapokon, kerámiákon, fémes munkákon és szőnyegeken át a gagyi hűtőmágneses szuvenírekig minden megtalálható. Vehetünk akár kézzel készített, kis albán szamarat (nagyon cuki volt!), vagy tradicionális kötött lábbeliket, amikről Ilonka mama-féle tutyik jutottak eszembe.

 

A Régi bazársor meglehetősen rövid, ezt a vár felé menet egy néhány éve átadott, újabb rész követi. Ezután végre felértünk a krujai fellegvárba (Kalaja e Krujës), ahol az 1481 előtt épült Fethiye mecset (Xhamia e Fet'hijes) romjait és a Szkander bég Nemzeti Múzeumot (Muzeu Kombëtar „Gjergj Kastrioti Skënderbeu”) lehetett megtekinteni. Hétfő lévén sajnos mind a múzeum, mind a kicsivel lentebb elhelyezkedő török fürdő be volt zárva. 

Innen felgyalogolunk a vár fölötti dombon magasodó, szintén többszáz éves Óratoronyhoz, melyben a mai napig az a harang lóg, melyet egykor Szkander bég halálakor is megkongattak. 

A torony tövében egy helyi srác ácsorgott, majd ahogy közelebb értünk, megszólított minket. A szokásos „Honnan jöttetek?” kérdéssel nyitott, s ahogy látta, hogy figyelünk rá, elkezdte lökni a dumát a krujai látványosságokról. Úgy darálta a szöveget, mint egy robot, de mivel nem volt okunk rá, hogy ne hallgassuk végig, hagytuk neki elmondani a mondókáját. Mutatott egy templomromot (pár követ) az őrtorony mögött, majd felajánlotta, hogy készít rólunk képeket. Pár perc elteltével már kezdett zavarni a jelenléte, amikor kedvesen elköszöntünk tőle, beinvitált a szomszédos étterembe, hogy együnk valamit.

-       „Köszönjük, de nem vagyunk éhesek.”

-       „Akkor legalább gyertek és igyatok valamit. Kávét, bármit.”

-       „Köszönjük, de inkább mennénk.”

-       „Akkor legalább adjatok egy kis pénz. 300 lek elég lesz.”

A kis köcsögnek volt képet rögtön 300 leket (kb. 750 Ft) kunyerálni, azért, mert mondott pár betanult mondatot Krujáról. Utólag már nagyon bánom, de adtam neki 100-at, és bár volt még apróm, többet nem voltam hajlandó. És ahelyett, hogy legalább ezt megköszönte volna, még ő követelőzött, hogy „biztos nincs még ennél több?” miközben nyakát nyújtogatva próbált belelesni a pénztárcámba.

S bár csak 100 lekem bánta az esetet, két dolgot is elért nálunk ezzel. Egyrészről Krujából rossz szájízzel jöttünk el, másrészről az út hátralevő részére önkéntelenül is bizalmatlanok lettünk az idegenekkel szemben. Erre majd későbbiekben kitérek. 

Ezután faképnél hagytuk a srácot, és megkerestük kicsivel lentebb a török fürdő (hammam) épületét, illetve Szkander bég olajfáját, melyet állítólag a fejedelem 1451-es esküvőjének alkalmából ültettek.

Innen szépen-lassan visszabattyogtunk a kocsihoz. A bazár melletti hotelnél Andi elrohant vécére, míg én szóba elegyedtem a mosdóajtó mellett várakozó magyar bácsival, aki a feleségével egy többnapos balkáni buszos utazáson vett részt. A megfáradt tekintetéből ítélve valószínűleg nem lehetett túl pihentető az útjuk, panaszkodott is, hogy állandóan csak a buszon ülnek. Érdeklődtem, hogy merrefelé jártak eddig, mire elkezdte sorolni – Szerbia, Bulgária, Macedónia, Albánia, és még mennek Montenegróba, újra Szerbiába és úgy haza.

-       „Nahát, ez aztán egy jó tömör úti program!” – szóltam meglepetten, arra gondolva, hogy ennyi országot 2-3 hét alatt sem lehetséges végigjárni. – „És, tessék mondani, hány napos az egész utazás?”

-       „Egy hét.” – mondta meggyötörten.

Egy hét?! Ezek után alig mertem bevallani neki, hogy mi csak Dél-Albániára egy hetet szánunk, és így sem fog minden beleférni. Andival meg is állapítottuk, hogy ezek a buszos körutazások már nagyon nem nekünk valók…

Visszabattyogtunk a kocsihoz, szerencsére így is pont belefértünk az egy órába. Kifizettem a fogatlan parkolós bácsit, majd kikeveredve Krujából a tengerparti település, Durrës felé vettük az útirányt.

Az afelett érzett örömöm, miszerint Tiranát kikerülve nem kell még egyszer belevetni magunkat a főváros őskáoszos közlekedésébe, kissé korai mutatkozott, ugyanis félúton a rendőrök lezárták az SH52-es főutat Durrës felé, így a reptér mellett elhaladó SH60-as főútra tereltek rá, melyen már ekkor végeláthatatlan dugó alakult ki. A Tiranát és Durrëst összekötő SH2 autóútig hátralévő kb. 10 km-t sikerült nagyjából bő egy óra alatt abszolválni. A végtelennek tűnő dugóban araszolás már nagyon jól ment nekünk, úgyhogy valósággal új dimenziók nyíltak meg, mihelyst végre valahára felhajthattunk a sztrádára. Úgy tűnik, nem mi voltunk az egyetlenek, akik már alig várták, hogy nyomják a gázpedált – a 90 km/órás táblánál a távolsági buszok és kamionok is legalább 100-zal süvítettek el mellettünk, pedig nekik 70-80-nál nem lehetne többel menni. Mi rendben betartottuk a sebességet, s így is alig 20 perc alatt megérkeztünk az ország egyik legjelentősebb tengerparti üdülővárosába, Durrësbe.

Az Adriai-tenger partján fekvő, 120 ezer fős település Albánia második legnépesebb városának számít, mely fontos ipari központ, tengeri kikötő és üdülőhely egyben. Gazdag történelme az ókori görög és római időkig nyúlik vissza, utóbbiak uralma alatt élte egyik fénykorát Dyrrachium néven. Később bizánci fennhatóság alá került, melyhez új városnév (Dürrakhion) dukált, majd, amikor a 10. században betörtek ide a bolgárok, Dracs (Драч) néven létezett tovább. 300 évvel később Anjou Károly is elfoglalta a várost, ami ekkoriban a Durazzo néven futott, mígnem a 16. századra végül oszmán kézre került. Persze a törökök sem bírták ki névváltás nélkül – Dıraç lett város neve. Végül csak a 1912-ben az albán felszabadítás révén nyerte el Durrës néven a függetlenséget, sőt egyből Albánia fővárosává is választották. Na, ez sem tartott sokáig, mivel a vérzivataros I. világháború idején, aki erre járt, elfoglalta a várost – az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország is…

A parkolással előre látszott, hogy meggyűlik majd a bajunk, úgyhogy egy kis mellékutcában tettük le az autót, nem messze a szállástól (Hostel Durres).

A hostel kétségtelenül nem volt egy nagy durranás, de a nagy átlagot azért hozta. Saját fürdős, franciaágyas szobáért reggelivel egy éjszakára mindössze 25 eurót kértek. Lepakoltuk a cuccokat, majd kértünk a recepción egy térképet és némi tippet, hol érdemes vacsorázni. 

Ahogy elindultunk az étteremnézőbe, láthattuk, hogy tulajdonképpen a rendkívül ízlésesen kialakított főtér mellett van a szállásunk, ahonnan két kirakat szépségű főút indul kifelé, tele boltokkal, butikokkal és pálmafákkal. 

Egy utcával beljebb persze ugyanaz az albán valóság fogad minket, mint bárhol máshol.

Egy Pranvera nevű helyet ajánlottak 15 percnyi sétára a hosteltől. A 90-es évek stílusát idéző étterem sokkal inkább egy olcsóbb kajáldára emlékeztetett, úgyhogy nem vártunk tőle Michelin-csillagos kiszolgálást. Rajtunk kívül alig lézengett itt egy-két vendég, mintha zárás előtt 10 perccel estünk volna be, pedig a vacsoraidő közepén jártunk, alig múlt este fél nyolc. Az étlap úgy nézett ki, mintha a kutya szájából húzták volna elő, ráadásul a felsorolt fogások négyötödét nem is lehetett rendelni. Elég vicces jelenet volt, hogy kiválasztunk egy ételt („sajnos az nincs”), majd rábökünk egy másikra („az is elfogyott”), harmadikra („az sincs”), és így tovább. A végére már mi kérdeztük a pincért, mégis, mit lehet itt enni, ha ezeket mind nem?!

Andi töltött zöldségeket rendelt (ami gyakorlatilag a tegnapi zöldségekkel töltött padlizsánt takarta), míg én a szószos húsgolyókat választottam. Alighogy rendeltünk, öt perc múlva már hozták is a kajákat. Nyilván most készítették el frissen mindegyiket…

Egyik sem volt egy felejthetetlen kulináris élvezet, de egyáltalán nem nevezhető rossznak sem. Összesen mindezért 500 leket (kb. 1500 Ft) fizettünk, úgyhogy nem is dőlt bele a családi költségvetés. 

Még úgy nyammogtunk volna valamit utána, úgyhogy benéztünk a szomszédos pékségnek tűnő helyre, ami valójában egy cukrászda volt, s főleg baklavát és édes süteményeket árult. Erre egyikünk sem vágyott, úgyhogy elindultunk visszafelé. Útközben betértünk vizet venni egy szupermarketbe, majd az utcán leszart minket egy sereg madár (Andi kettő, én egy kakidarabbal lettem „szerencsésebb”).

Mivel még korán lett volna visszamenni a hostelbe, andalogtunk még egy kicsit a főutcán, megnéztük a közeli amfiteátrumot, majd sétálgattunk a tengerparti korzón. Sok élet nem volt errefelé, az éttermekben csak elvétve ültek vendégek, s csak néhány ember lézengett az utcán. Elgyalogoltunk a Szfinxnek keresztelt modern, lépcsős, mólószerű építményig, majd lassan elindultunk visszafelé. 

Útközben mellénk szegődött egy kóbor szuka kutya, akinek megduzzadt emlőit elnézve nemrég lehettek kiskutyái. Bár a jámbor állat nyilvánvalóan nem akart bántani minket, időről időre olyan közel merészkedett kíváncsiságában, hogy erélyesebben rá kellett mordulnunk.

Visszaérve a szállásra, jól esett kipihenni a mai napi izgalmakat, bár az első két nap alapján, kimondva, kimondatlanul mindkettőnkben maradt némi hiányérzet.

  

4. nap – Durrës és Vlora (2018. október 23.)

Mai nap is kicsivel 8 óra előtt indult. Bepakoltuk a cuccaink jó részét, majd lementünk az előtérbe reggelizni. Szokásos minimalista hostelreggelit kaptunk, azaz pirítós, kecskesajt, uborka- és paradicsomszeletek, tej, vaj és lekvár egyvelegéből lehetett válogatni. Mire kicsekkoltunk szerencsére a nap is kisütött, így kellemes napos időben indulhatott a durrësi városnézés.

Elsőként nappali fényben is megcsodálhattuk a Városháza előtt elterülő, szépen felújított Illíria teret (Sheshi Iliria), mely a kissé tájidegen pálmafák ellenére egy menő mediterrán tengerparti üdülőhely benyomását keltette. 

A tér szélén magasodik a szokatlanul modern hatású Nagy mecset (Xhamia e Madhe), melyet 1931-ben I. Ahmet Zogu király uralkodása alatt emeltek. 

A mecset melletti keskeny kis utcán felgyalogoltunk körbejárni Durrës egyik fő látványosságát, az i.sz. 2. században épült római amfiteátrumot (Amfiteatri i Durrësit), mely a maga nemében a legnagyobb az egész Balkánon. Azért ne várjunk egy Colosseumot! A rom nagy részét benőtte a gaz, a maradék pedig távolról sem egy magasztos látvány. 

Az egykori nézőtérből megmarad karéjról egyenesen a szemközti épületek konyhájába és fürdőszobájába kukkanthatunk. Körbesétáltuk a romokat, de ennyi nagyjából elégnek is bizonyult, külön belépőjegyet azért nem váltottunk volna, hogy mindezt kerítésen belülről is megtehessük. 

Mielőtt visszakanyarodtunk volna a fő bulvárra, kinéztünk magunknak itt egy piciny kis burekezdét, ahol a néni ott helyben gyúrta a burektészát.

-       „Ide még visszajövünk!” – jelentette ki Andi.

A part felé menet egy újabb fontos látnivalóhoz érkeztünk, itt találjuk az egykori durrësi vár (Kalaja e Durrësit) romjait, illetve a 15. századból való Velencei-tornyot (Torra Veneciane). A kerek, kis duci torony még akár egy értékelhető látványosság is lehetetett volna, ha nem egy trendi bárt rendeznek be benne. Ez így viszont egy kicsit illúzióromboló. 

Ha már a lerombolt illúzióknál tartunk, a következő pofont a durrësi tengerpart adta, mely tele volt szeméttel, hordalékkal és ütött-kopott, elhagyatott vízi biciklikkel. Komolyan ez lenne a híres durrësi strand?! A part sétányon néhány retró dodzsempálya, lovacskás körhinta figyelt üresen, miközben az egész hely – a klassz tengerparti érzés helyett – döbbenetesen lehangoló látványt nyújtott. 

Elbattyogtunk a Szfinxig, mely mellett egy horgász bácsi szobra ücsörög magányosan, majd remélve, hogy valami értékelhető strandszerűséget is látunk, tovább haladtunk a part mentén északi irányban. 

Errefelé már láttunk olyan partszakaszt, amelyről nem teljes mértékig elképzelhetetlen, hogy emberek nyári fürdőzésre is használnák, de azért ettől sem voltunk elájulva. 

Visszafelé egy utcával beljebb jöttünk, de hiba volt – a sok szemét, lepukkant, törmelékes épület végképp kiábrándító képet festett. Utolsó főbb látnivalóként Zogo király elegáns villáját (Vila mbretërore e Durrësit) akartunk felkeresni, mely a város fölé magasodó dombra épült. 

Az albán királyi család nyári rezidenciájaként használt épületben olyan híres személyek fordultak meg, mint Nyikita Hruscsov vagy Jimmy Carter. Nagy nehezen felszenvedtük magunkat a meredek, kanyargós utcákon a palotáig – ami be volt zárva. És láthatóan ki volt belezve. És szögesdrótos kerítéssel volt lekerítve. Áhh, remek…

Sebaj, legalább a kilátásért megérte felmászni idáig…ja, igazából mégsem – a fák lombjaitól gyakorlatilag semmit sem lehetett látni. 

A szomszédos magaslaton láttam valami tornyot, és a fejembe vettem, ha már eddig feljöttünk, sétáljunk fel oda is, hátha onnan szebb a kilátás. Az utolsó néhány ház mellett haladtunk el éppen, amikor hirtelen elkezdett ugatni egy kutya, teljesen ránk hozva a frászt. Andinak több sem kellett, iszkolt visszafelé, míg én tettem magasról a kerítés túloldaláról csaholó ebre, kimentem a domb szélére. Egy képet lőttem innen, majd elindultam visszafelé az árnyékban hűsölő Andihoz. 

Nagyjából ezzel ki is pipálhattuk Durrëst. Visszabattyogtunk az amfiteátrum tőszomszédságéban lévő burekes nénihez, ahol mindössze 50 lekért a világegyetem legjobb húsos burekjét vettük meg. A tésztája tökéletes, nem vastag, nem vékony, nem olajos, a hús mellé egy kis káposztát is tett, amitől tökéletes lett az összhang. A burek mellé elszürcsöltünk egy-egy csészényi török kávét a sarki kávézóban (60 lek/csésze), majd visszatértünk a nénihez egy második körre. A húsos burekből éppen kifogyott, úgyhogy sajtosat vettünk, az is mennyei volt – nyamm!

Leültünk a Városháza előtti térre falatozni, majd elmajszoltunk egy almát, mielőtt elindultunk volna a kocsihoz. Útközben az egyik kisboltban vettünk ásványvizet, majd behuppanva az autóba utazhattunk tovább Vlorába! 

Mivel eltartott egy ideig a Waze-nek, hogy megtalálja, hol is vagyunk, elindultam tovább ezen a kis sikátoron, feltételezve, hogy a végén kifordulhatunk a főutcára. Ehelyett egy még keskenyebb sikátorba sikerült behajtani, ami ráadásul zsákutca is volt. Tolatás hátra! A menővert nehezítette, hogy egy másik autó is parkolt itt, mely mellett befelé még csak-csak el tudtam jönni, de tolatva már egészen más tészta volt. Egy helyi család éppen a kocsi mellett beszélgetett és feszülten figyelték az eseményeket. Két oldalt alig maradt 10-10 centi, úgyhogy nagyon figyelnem kellett, ha nem akartam meghúzni a kocsi oldalát. A bénázásomat látva a családfő is elkezdett instrukciókat adni, hogy tekerjem a kormányt, hol mennyi hely maradt még, így végül sikerült kimanőverezni magamat.

Ahogy kikeveredtünk az utcákból, rátértünk az SH4 főútra, s keresztülszeltük Durrës déli részét. Ez a hosszú, homokos tengerparttal rendelkező rész kifejezetten hangulatosnak és rendezettnek tűnt, úgyhogy Andival meg is álltunk körülnézni. Ez a partszakasz már merőben más képet mutatott, mint a korábbi, erről már határozottan el tudtuk képzelni, hogy eljönnénk ide nyáron strandolni.

Ezután kis kitérő után már tényleg egyenesen Vlora felé vettük az útirányt. A főúton nem sokáig örülhettünk 90 km/órás sebességnek, szinte azonnal le lett korlátozva 80-ra, majd 60-ra, 40-re és végül 20-ra… „Dangerous crossing”, azaz veszélyes kereszteződés, villogó lámpával, kamerával, útba épített figyelmeztető csíkokkal, mindennel, amivel csak a veszélyre lehet felhívni a figyelmet. Hogy mi is a „Dangerous crossing”? Nos, albán barátaink meglehetősen egyszerűen oldották meg a kvázi autópályának számító kiemelt főutakon a szembejövő sávba történő átjutás kérdését. Rendesen kiépített lehajtó, felüljáró és hurokban becsatlakozó utak helyett inkább lecsapták a nyílegyenes szakaszon a sebességkorlátot 20 km/órára és nemes egyszerűséggel kibontották pályaszakaszt elválasztó betonfalat, hogy vissza lehessen innen kanyarodni. Teljesen értelmezhetetlen megoldás. Az összes közlekedővel sikerült így kitolni. Aki nyílegyenesen menne tovább, az ok nélkül van lépten-nyomon visszakorlátozva, aki át akar jutni a szembe sávba, annak tényleg baromi veszélyes itt kifordulni, mivel a másik sávból száguldva érkeznek az autók, akik közé álló helyzetből kell kihajtani, míg a szembejövők hirtelen jobbról találják magukat szemben egy éppen csak elinduló, lassú autóval, ami szintén veszélyhelyzet.

Ilyen agyament kereszteződésből sajnos jut bőven az SH4 főútra.

Lushnját kikerülve, Fier érintésével haladtunk tovább Vlora (Vlorë) felé, rövid szakaszon még az A2 autópályán is autózhattunk, ahol egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány járművel találkozunk rajtunk kívül. Vloráról amúgy annyit érdemes tudni, hogy az ország harmadik legnépesebb városa, melynek a története egészen az i.e. 7. századig nyúlik vissza. Az évszázadok alatt szinte hódító nép eltöltött itt egy kis időt, a görögtől kezdve a rómaiakon, szicíliaiakon, velenceieken, szerbeken át a törökökig gyakorlatilag mindenki. Újkori történelmének legfontosabb pillanata 1912 novemberében jött el, amikor itt kiáltották Albánia – kérészéletű – függetlenségét, s itt ült össze először az albán nemzetgyűlés is.

Napjainkban jelentős kikötőváros, kereskedelmi és üdülőközpont, amellett, hogy infrastrukturálisan Albánia egyik legfejlettebb városának tartják.

Itt Vlorában elsődlegesen a Kuzum baba nevű természetes kilátóteraszhoz szerettünk volna feljutni, ahonnan állítólag csodás kilátás nyílik a városra és a tengerpartra. Nevét arról a Kuzum atyaként ismert Sejjid Ali Sulltanról, egy bektashi vallási vezetőről kapta, akit itt is temettek el. Ennek a bektashi vallási irányzatnak (magyarul szektának) a rikító sárga és zöld színekben pompázó temploma – melyet mi elsőre egy exkluzív szállodának néztünk – itt magasodik a domb tetején. 

Tanulva a durrësi sikátoros élményből, lent hagytuk az autót, és a domboldalban tekergőző kis utcákon inkább gyalog indultunk fel. Végül sikerült is felérnünk minden gond nélkül, a kilátás valóban lenyűgöző volt. 

Maga a város – legalábbis így felülnézetből – nem tűnt valami elbűvölőnek, főleg lakótelepi toronyházak erdejeként írhatnám le a látottakat. Megfigyelhettük fentről ugyanakkor Vlora egyik legfőbb látnivalóját is, az 1542-ben átadott Murád-mecsetet (Xhamia e Muradit), mely Szinán pasának, az Oszmán Birodalom leghíresebb építészének a nevéhez fűződik. 

Visszabattyogtunk a kocsihoz, útközben loptunk narancsot és datolyaszilvát az utcára kilógó fákról, majd továbbindulás előtt foglaltunk szállást ma estére Himarába.

Csak, mint Durrës esetében, itt is távozáskor jöttünk rá, hogy az első látásra ronda városnak milyen szép részei is vannak. Ez Vlora esetében is széles, homokos tengerpartot és a pálmafákkal szegélyezett sétányt takarta, ami kicsit olyan hatást keltett, mintha a Miami Beachen lennénk. 

Na jó, lehet, kicsit túlzó a párhuzam, főleg, mivel sosem jártam Miamiban, de ha már egyáltalán ez a hasonlat megfogalmazódik bennem, az is jelent valamit!

Andival megszavaztuk, hogy sétálunk itt is egyet a parton. Leparkoltunk az egyik mellékutcában és tettünk egy rövid sétát a strandon és a pálmaligetes sétányon. Eddig ez a rész tetszett nekünk a legjobban egész Albániából és őszintén reméltünk, hogy ez még csak a kezdet.

Továbbindulás előtt betértünk egy kisboltba venni ásványvizet, magokat és egy kis kekszet. A Himaráig hátralévő durván 60 km-re bő két és fél órát mondott a Waze, ami önmagában elég riasztónak hatott. Az a szomorú az egészben, hogy nem is tévedett sokat, ugyanis az út jó része a meredek Llogara-hágó (Qafa e Llogarasë) hegyi szerpentinjein vezet át, amit nekünk ezúttal sötétben kellett megtennünk. 

Óriási szerencsénkre alig volt forgalom, így egy fokkal nyugodtabban manőverezhettünk a hajmeresztő hajtűkanyarokban. Eszembe jutott, szegény Anyukám, aki itt szerintem már az első kanyarnál rosszul lett volna! Így a sötétben nagyon hasznosnak bizonyult, hogy Andi a GPS-t figyelve mindig jelezze, milyen erősségű kanyar következik, így sokkal jobban meg tudtam tervezni fejben a kanyarokat. 

Végül este fél 8-re értünk Himarába (Himarë). A szállásunkhoz (Sunset Guesthouse) egy cseppet sem bizalomgerjesztő, keskeny, hepehupás, kivilágítatlan földút vezetett, mely egy rövid pillanatra el is bizonytalanított minket, hogy tényleg ide akarunk-e jönni. Parkoló híján az utca szélén hagytuk az autót és kiszálltunk megnézni, miféle helyre sikerült szobát foglalni. A kinézett házszámhoz érve egy őszes hajú, szakállas férfi integetett le az erkélyről, s kedvesen felinvitált minket az emeletre. Egy első látásra szimpatikus, szüleink korabeli házaspár fogadott minket, gyakorlatilag tárt karokkal, mintha csak a rég nem látott családtagok értek volna haza. Minden megmozdulásukból sugárzott az őszinte vendégszeretet. A hölgy hozott nekünk egy csésze forró teát, míg a férfi a teraszon lévő asztalhoz invitált minket egy kicsit beszélgetni. Bár angol nyelvtudása nem volt túl acélos, teljesen jól megértettük így is egymást, amikor meg valami bonyolultabbat akar mondani, az okostelefonjára telepített GoogleTranslate-et hívta segítségül. Rámondott egy-egy mondatot vagy kifejezést, a program pedig lefordította nekünk angolra. Egész jól elkommunikálgattunk. Megtudtuk róluk, hogy a helyi görög kisebbség tagjaihoz tartoznak, sőt Himara lakosságának a nagy része is görög ajkú és ortodox vallású. Mesélték azt is, hogy Himarát még törökök sem tudták egyszer sem elfoglalni, magán az Oszmán Birodalmon belül is meg tudta őrizni a függetlenségét. Az 1912-es évtől a város a független Albániához került, de a helyi görög népesség évek múltán részleges autonómiát tudott kiharcolni. Az idegengyűlölő diktatúra évei alatt azonban sok görög hagyta el a vidéket hosszabb-rövidebb időre.

A bácsi, akit Nikollának hívtak, megkínált minket egy-egy kupicányi rakival (görögül „ratyi”), az albánok pálinkához hasonlító nemzeti italával, amit szintén gyümölcspárlattal készítenek. Büszkén mutatta, hogy saját házi készítésű itókáról van szó, bár a szőlőt vennie kellett hozzá. 

A kedves fogadtatás után megmutatták a szobánkat, ám mivel mi is olyan szimpatikusak voltunk nekik és ma estére nem érkezett más vendég, díjmentesen upgradelték a szobánkat egy szebbre, nagyobbra. Sőt az ágyak végében egy-egy rendkívül kreatívan meghajtogatott, elefántot mintázó törülköző várt minket, ami végképp levett minket a lábunkról.

Lepakoltuk a cuccunkat, majd néztünk egy éttermet a közelben. A vendégháztól alig 250 méterre találtunk is egy görög grillházat (Taverna To Steki), ahol mindketten egy nagy tányérnyi grill saslikot rendeltünk sült krumplival és egy pohár sörrel. Nagyon jóllaktunk, az étterem is kiválónak bizonyult. 

Szuper kis nap volt, vitán felül a legjobb az eddigi út során! 

5. nap – Himara (2018. október 24.)

A jól megszokott napi rutinunknak megfelelően ismét felkeltünk 8 óra előtt. Pakolásztunk egy kicsit, majd amikor lehetett hallani, hogy a háziak nagyban sürgölődnek az előtérben, kijöttünk mi is. Készítettek nekünk kávét és valamilyen hegyi teát (ami innen a környező hegyekből származik), majd mindannyian kiültünk teraszra beszélgetni.

Sajnos Andinak nem sokkal később félre kellett vonulni, hogy behívjon egy halaszthatatlannak mondott munkahelyi callba – így a szabadsága közepén. Ez a telefonkonferencia annyira fontosnak bizonyult, hogy a résztvevők négyötöde nem is tárcsázott be, úgyhogy 10 perc után be is szüntették szerencsére az egészet, s újra csatlakozhatott a beszélgetéshez.

Érdekes dolgokat tudtunk meg róluk. Mindketten 55 évesek, görög-albán kettős állampolgárok, de itt születtek Himarában. Korábban öt évet eltöltöttek Görögországban, mint vendéglátósok, majd hazajöttek, megvették ezt a jelenlegi házat. A himarai görögök jó része csinálta ezt – elmentek pénzt és tapasztalatot gyűjteni az anyaországba, majd visszatérve Albániába belevetették magukat vendéglátásba. Nikolláék kezdetben egy kisboltot üzemeltettek a földszinten, de abból nem igazán tudtak megélni, úgyhogy ezt követően alakították ki az emeleten a vendégházat. Mint megtudtuk, két gyerekük van, mindketten Angliában élnek. A lányuk agrármérnöki diplomával rendelkezik és Cambridge-ben él, míg a fiúk vagy villamosmérnök, vagy villanyszerelő, ezt lehet, nem értettük pontosan. A lényeg, hogy sajnos egyikük sem tudott a szakmájában elhelyezkedni, s kevesebb, mint felét keresik, mint egy átlag angol diploma nélkül.    

Sokat panaszkodtak az albániai körülményekre, a korrupcióra, ami behálóz mindent. De ezzel együtt boldogok itt, szép helyen élnek, nem is szeretnének elmenni innen.

Érdeklődtek az utazásunkról, mi mindent tervezünk még megnézni, s adtak csomó hasznos tippet, tanácsot. Végezetül készítettünk közös képet és írtunk a vendégkönyvükbe is egy hosszabb üzenetet. 

Búcsúzóul Nikollától kaptunk ajándékba rakit egy félliteres Fantás palackban, aminek a nyakát megjelölte egy nejloncsomóval, hogy el ne felejtsük, mi van benne. A felesége, Anthoula pedig egy-egy szál kis virággal kedveskedett nekünk, majd megölelt, megpuszilt minket. Tényleg, olyan szeretetre méltó, jó szándékú emberek voltak, teljesen bearanyozták a napunkat!

A mai napi első látnivalónk a Barbakas-domb tetejére épült himarai vár volt, melynek története a bizánci-római korig nyúlik vissza. Sajnos az egykori erődből mára csak romok maradtak, de az itt látható bizánci templom maradványai régészetileg jelentős kincsnek tekinthetőek. 

Leparkoltuk a kocsit az egyik kis mellékúton, az olajfák alatt, majd felsétáltunk a várhoz. Útközben kikerültünk a nénit, aki két, kavicsszállító vödrökkel megrakott szamarát hajtotta rendületlenül felfelé a lépcsőkön. Elsőre nem értettük, miért hordatnak murvás köveket szamarakkal egy romhoz, majd láttuk, hogy a vár tőszomszédságában amúgy lakóházak és kisebb veteményes kertek vannak.

A várromnál egy lélek sem volt rajtunk kívül, belépőt sem kért senki, igaz, nem is igazán tartották karban a helyet, egy biztonsági auditon hamar kibukott volna, hogy nem túl EU-konform. 

Viszont már önmagában az elénk táruló kilátásért megérte feljönni ide. A környező hegyek és a tenger látványa az egyik legszebb dolog volt, amit az út során eddig láttunk. 

Miután kifotóztuk magunkat, s elindultunk visszafelé, már a második csacsijárat baktatott fel kavicsládáktól roskadozva. Szegények eléggé egykedvűen tűrték a napi robotolást.

Innen a kb. 12 kilométerre, Dhërmi és Vuno település között található, eldugott kis Gjipe strandot kerestük meg, amit még Nikolla javasolt. Vunót elhagyva le kellett térni a főútról egy keskeny, egy kocsinyi szélességű mellékútra, ahol haladtunk még 2 km-t, egy parkolóig. Innen gyalog még jó másfél kilométert kellett sétálni egy erdei ösvényen, igencsak bokatörő terepen. 

Amikor már kezdtünk volna elgondolkodni, mennyire volt jó ötlet ez az egész, előbukkant a fák mögül ez a kicsiny, sziklákkal övezett, csodaszép környezetben lévő kis tengerpart, a maga türkizkék vizével. 

Nincs itt hotel, trendi étterem, viszont az alap infrastruktúra (zuhany, büfé, WC) a nyári szezonban biztosított. Maradt még néhány kósza napozóágy és napernyő is mutatóba. 

Strandolók nagy tömegétől sem kellett tartani – rajtunk kívül egy francia család érkezett még, míg egy terepjárós társaság éppen a homokba süppedt jeep-jüket próbálták kivarázsolni valahogy. Andival kicsit sajnáltuk, hogy nincs nálunk fürdőruha, lazán megmártóztunk volna a habok között. Így annyi maradt, hogy térdig feltűrve a nadrág szárát, mezítláb belementünk kicsit a vízbe. Rendkívül élveztük tenger közelségét, ahogy a hullámok nyaldosták a környező sziklákat. Le is ültünk az egyik nagyobb kőre és csak néztük a tengert. Olyan megnyugtató érzés volt!

Miután kifotóztuk magunkat, elnyammogtuk a maradék kakaós és almás kekszeinket, s süttettük kicsit az arcunkat a késő októberi napsütésben.

Nagyjából egy órát töltöttünk el itt, majd elindultunk vissza a kocsihoz. Éppen pakolnánk be a cuccokat, amikor a szomszédos parkolóból, ahol a többi kocsi állt, egy néni sétált oda hozzánk. Pár szót beszélt csak angolul, de azért a lényeget hamar megértettük. Azt hajtogatta, hogy ez egy fizetős parkoló és 200 lek a napidíj, amit neki kell kifizetnünk.

És itt utalnék vissza a krujai srácra, aki ha nem kér pénzt tőlünk a háromperces ismeretterjesztő monológjáért, még lehet, ennek a néninek is hittem volna. De ezután már joggal tételeztem fel, hogy egyszerűen át akarnak verni, mivel külföldi vagyok, akit könnyebb bepalizni. Egyrészről sehol, semmilyen módon nincs kiírva, hogy ez egy fizetős parkoló. (Albániában, ha valamiért pénzt akarnak kérni, azt általában elég világosan a tudtodra adják.) Végig csak „P” jelzésekkel találkoztunk (városokban külön jelzik alatta, ha fizetős a parkolás). Miután leparkoltunk, még bolyongtunk a környéken egy 10 percet, mire megtaláltuk a partra vezető ösvényt, a néni akkor is szólhatott volna, ha akar, és akkor eldöntöm, itt akarok-e megállni (vagy 100 méterrel odébb). A néni semmilyen igazolványt, parkolójegyet nem tudott bemutatni, ami azt bizonyítja, hogy ő jogosult itt parkolás címen pénzt szedni, és nem csak egy leleményes helyi, aki kivonult ide egy székkel, megsarcolni az autósokat. Úgyhogy mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ilyen körülmények között egy fityinget sem fizetek neki, főleg nem utólag. Beültünk a kocsiba és a néni szúrós tekintetétől kísérve elhajtottunk onnan.   

Ezután visszakocsikáztunk Himarába és megálltunk a part közelében. Mivel jócskán benne jártunk az ebédidőben, ideje volt valami harapnivaló után nézni. Átböngészve a tengerparti kínálatot, először egy kisebb büfét néztünk ki, akik bureket, hamburgert és hotdogot árultak. 

Mivel egyik sem tűnt túl szimpatikusnak, visszatértünk a tegnapi görög grillétterembe, és kértünk elvitelre egy-egy pitás gyrost, majd kiültünk a parti sétányra ebédelni. 

Evés után bepattantunk a kocsiba, és elautóztunk a Himarától pár kilométerre délre található Porto Palermo várhoz (Kalaja e Porto Palermos). A jellegzetes, háromszögű alapterületű erőd egy kicsiny félszigeten található, amit egy keskeny földnyelv köt össze a szárazfölddel. 

A történetével kapcsolatban több teória is létezik, vélhetően már a bizánci időkben állt erődítmény ezen a helyen, viszont jelenlegi formáját a kora 18. században nyerte el, Ali Tepeleni pasának, albán nemzetiségű oszmán hadvezérnek köszönhetően, aki kormányzóként irányította a jelenkori Albániát lefedő területeket.  

A belépő 100 lek, még korrekt, sorszámozott jegyet is adnak. Belül el lehet olvasni egy rövid leírást a várról, majd körbejárni az elég jó állapotban megmaradt helyiségeket, amiket angolul is feliratoztak – tárgyaló, hárem, imaszoba stb. 

Ugyanakkor kétségtelenül a kilátásért éri meg betérni ide, mivel az erőd tetejéről nagyszerűen be lehet látni az egész öblöt. Élveztünk egy kicsit a kiváló panorámát, majd folytattuk az utunkat Saranda felé.

Útközben azért meg-megálltunk a szebb részeken fotózgatni, sőt, Piqueras települést elhagyva, tettünk egy rövid kitérőt a Bunec strandra is, de sajnos az odavezető földút mentén legelésző bocik és szamarak érdekesebb látnivalónak bizonyultak, mint maga a tengerpart. Egyedül a vízbe hosszan benyúló, rozzant betonstég maradt meg erről a helyről. Nem is időztünk itt túl sokat, viszont a rövid pihenő lehetőséget adott, hogy foglaljunk szállást Sarandába. A befutó a Hostel Gjika lett, ahol napi 12 eurós (!) eurós árért kaptunk egy kétágyas szobát, saját fürdővel, reggelivel és tengerre néző kilátással. Sejtettünk, hogy ezért az árért nem egy Hiltonban fogunk megszállni, de feltételeztük, annyira rossz nem tud lenni mindezek mellett, hogy ezt az árat ne érné meg.

Ezt követően a főút eltávolodott a tengertől, és előbukkantak a kopár, dél-albániai hegyvonulatok, melyek a lemenő nap fényénél szép narancssárgás tónust kaptak. 

Este 6 óra körül érkeztünk meg az Albán Riviéra egyik legnépszerűbb városába, Sarandába (Sarandë).

A Waze újfent eltévesztette a keresett utcát, így párszáz méterrel odébb parkoltunk le, mint kellett volna. Mivel a szállásunk a meredek domboldalban található, a sötétben már nem akartunk keskeny kis utcácskákban bénázni a parkolással, így jobbnak láttuk lent hagyni az autót, és gyalog felsétálni a hostelhez.

Tulajdonképpen hostelnek is csak jó szívvel nevezhető, ugyanis valójában ez egy többszintes családi ház lehetett, aminek egyes szintjeit, szobáit kiadták. Minket ez egyáltalán nem zavart. Maga a szoba tiszta volt, bár a nagyjából egy négyzetméteres fürdőben egy kövérebb ember már nem fért volna el, míg Andi ágyának matraca olyan puha volt, hogy gyakorlatilag elsüllyedtél benne. A két ágyon és egy használaton kívüli hűtőszekrényen kívül csak egy ósdi kis éjjeliszekrény volt a szobában, ami időnként valamilyen földöntúli recsegő hangot hallatott. Andi szerint valami állat rágcsálhatta az ősrégi bútordarabot, úgyhogy nemes egyszerűséggel száműztük a szobán kívülre. Összességében a szállás értékének 90%-át az étkezőteraszról elénk táruló panoráma nyújtotta, ahonnan csodás kilátás nyílt Sarandára és tengerre. 

Miután lepakoltunk és szusszantunk egyet, elindultunk egy kis esti felfedezőtúrára, fókuszban a potenciális vacsorahelyekkel. A parti sétányon sétálgatva csak puccos, drága helyeket találtunk, úgyhogy végül egy gyrosozóba ültünk be. Andi vega pitát kért, míg én a lapos arab pitát próbáltam ki Elbar sör kíséretében.    

Evést követően tettünk még egy kört a parton, hogy kicsit lejárjuk a bőséges vacsorát, majd visszatértünk a szállásra. Az este záróakkordjaként kiültünk a teraszra a Nikolláéktól kapott raki kíséretében, s ittunk egy-egy kortyot a mai szuper nap emlékére!

6. nap – Gjirokastra, Kék szem forrás és Butrint (2018. október 25.)

Mivel mára egy nagyobb kirándulást terveztünk, igyekeztünk korán indítani a napot, ezért reggel fél 8-ra húztuk az ébresztőórát. Gyorsan összekaptunk magunkat, s nyolc órától már kint reggeliztünk a teraszon, élvezve a reggeli napfényben a csodás kilátást. Ekkor jöttünk rá, hogy a szemben lévő sziget tulajdonképpen Korfu. Fura érzés volt belegondolni, hogy több mint 21 év telt el mióta a családommal ott nyaraltunk!

Reggelire házilag készített fánkokat kaptunk birsalmalekvárral, némi túrós burekszerűséget és valamilyen krémes tekercset. Miután betermeltük az étkeket, indulhatott a nap! A mai első úti célunk Gjirokastra volt.

A Gjira-hegy lábánál, a Drino folyó völgyében fekvő Gjirokastra (Gjirokastër) vitán felül az egyik legjobb állapotban fennmaradt oszmán kori település egész Albániában, melynek az óvárosa felkerült az UNESCO Világörökség listájára is. A „Kővárosként” is emlegetett település története az i.sz. 4. századig nyúlik vissza, de erőteljes fejlődésnek csak azután indult, hogy 1417-ben elfoglalta az oszmán hadsereg. Himarához hasonlóan itt is nagyszámú görög kisebbség él, akik sokáig küzdöttek a területi autonómiáért, mind hiába. További érdekesség, hogy innen származik a hírhedt albán diktátor, Enver Hoxha is, akinek a szülőháza jelenleg néprajzi múzeumként üzemel.
Bár Gjirokastra mindössze 55 km-re fekszik Sarandától, a Waze bő két órát becsült menetidőnek, mivel az út nagy része hasonló hegyi szerpentineken halad, mint amiken korábban jöttünk. Végül sikerült ezt az időt szűk másfél órára csökkenteni, így délelőtt fél 11-re érkeztünk meg.

A vár alatti buszparkolónál tettük le az autót, miután minden irányból megbizonyosodtam róla, hogy nincs külön parkoló díj. Ezután első dolgunk volt betérni egy turistainformációs irodába, ahol ingyenes várostérkép híján inkább egy részletes ismeretterjesztő füzetet ajánlottak, 300 lekes árért. Egy ideig vacilláltam, megvegyük-e, de a végén arra jutottam, vétek lenne venni egy ilyen valóban igényes kiadványt, amikor tényleg néhány órát tervezünk itt eltölteni. Gyakorlatilag az összes lényegi látnivaló itt van egy helyen, az óvárosban, úgyhogy reméltük, a kiskönyv nélkül is megtalálunk mindent.

Ezután a kicsiny óvároson keresztülvágva felsétáltunk a várba (Kalaja e Gjirokastrës). Bár ezen a helyen már a 12-13. században is állt erődítmény, az oszmán hódításokat követően 1490 körül II. Bejazid szultán alatt jelentősen megerősítették a várat. 1811-től – a Porto Palermo erőd kapcsán már említett – Ali Tepeleni pasának köszönhetően számtalan fejlesztést vittek végbe. Ekkor épült a jellegzetes óratorony a vár keleti csücskében, erősítették meg a falakat, sőt vízvezetéket építtetett, így akár 10 kilométeres távolságból is be tudta vezetni vizet az erődbe. Ali halálát követően a vár is pusztulásnak indult, a világháborúk alatt többnyire börtönként használták. Szerencsére később felismerték történelmi jelentőségét és védelmet kapott, így napjainkban az egyik fő látnivalónak számít a környéken.

A belépő fejenként 200 lekbe kerül. A főbejáraton belépve, rögtön a II. világháborús tüzérségi fegyvereket lehet szemügyre venni, köztük egy tömzsi, Fiat gyártmányú tankot. 

Itt külön jegy ellenében meg lehet tekinteni a Nemzeti Fegyvermúzeumot, de ez nem igazán villanyozott fel minket, inkább a várfal széléről elénk táruló fenséges panorámában gyönyörködtünk. 

Csodálatos kilátás nyílt az alant elterülő óvárosra, a Drino-völgyre és a környező kopár hegycsúcsokra. 

A várfal mentén kisebb-nagyobb ágyúk is ki vannak állítva, melyeket látva különösen mulatságosnak találtuk a kihelyezett figyelmeztető táblákat: „Kérlek, ne lépj a fűre! Ágyúval vannak védve!” Továbbá az amerikai légierő egyik T33-as repülőgépe is közszemlére van itt téve, amely 1957-ben technikai problémák miatt hajtott végre kényszerleszállást a rinasi reptéren. A kommunista propaganda persze egyből lecsapott a témára, mindenféle hidegháborús összeesküvést vizionálva felhasználták az esetet, hogy a nyugati hatalmak ellen hangolják a lakosságot. 

Mivel a börtönt zárva találtuk, ezután a vár keleti végében magasodó, kora 19. századi óratornyot néztük meg, melyről azt tartják, hogy harangjának hangját egykor még az észak-görögországi Joánina városában is hallani lehetett. 

Nekem különösen megtetszett ez a látkép a puritán óratoronnyal, a várromokkal, háttérben pedig a a kék éggel és a hosszú, kopár hegyvonulatokkal. 

Ezután lesétáltunk a várból, s az alant elterülő kicsiny óváros hangulatos utcáin néztünk körül. Az 1557-ben épült, híres Bazár mecsetet (Xhamia e Pazarit) felújítás miatt csak kívülről szemléltük meg, viszont egy tradicionális oszmán kori kúriát mindenképpen fel akartunk keresni. Több ilyen is található az óvárosban – Zekata-ház, Angonati-ház, Kikino-ház, vagy a Skenduli-ház. Mi az utóbbit választottuk, amiről olvastuk, hogy rendkívül harmonikusan ötvözi az oszmán és albán építészet főbb jegyeit. 

A belépő 200 lek volt, amihez járt egy rövid, de rendkívül érdekes vezetett túra is, amit egy korunkbeli, enyhén torokfájós csajszi tartott. Végigvezetett minket az összes helyiségen, s mint egy gép, végigdarálta a betanult szövegét annak ellenére, hogy a hangszálai szerintem teljesen be voltak gyulladva. A többszintes házat az 1700-as években építették, s egészen 1981-ig életvitelszerűen éltek benne. Először a pincét néztük meg, amely veszély esetén bunkerként nyújtott védelmet a családnak, majd a rendkívül korszerű 150 ezer literes esővízgyűjtő és újrahasznosító rendszert mutatta meg nekünk, mely a török gőzfürdőt (hammam) is üzemeltette. Ezután a házaspár, nagyszülők lakosztályait (hideg- és melegszobákat) és a vendégszobákat jártuk végig. 

Utóbbi végében kialakítottak egy kétoldalról (a szobából belülről és kívülről) nyitható ágyneműs szekrényt, mely révén a feleség úgy készíthette be és cserélhette az ágyneműket, hogy nem kellett belépni a vendégszobába. Szintén hasonló elgondolásból alakítottak ki egy berácsozott galériát a szoba fölé, ahova a feleség egy külön feljárón felmászva megfigyelhette hány vendég érkezett, s hány főre kell főznie és miből mennyit el előkészítenie. A melegszobákban külön kis díszes kandallók kaptak helyet. 

A legszebb helyiségnek a menyasszony szobája bizonyult (itt tilos a fotózás!), ahol a teljes mértékben eredeti, 18. századi famennyezet, ajtót, ajtófélfát és berendezést csodálhattuk meg. Itt kötötték össze a házasulandók az életüket, melyet végigkísér a jellegzetes gránátalma motívum is. A helyiség első felében a csodálatos mennyezeti faragásokon két gránátalma látható, egyik alatt a vőlegény, a másik alatt a menyasszony ült. A szertartás végén már ketten ültek egy közös pamlagon, amely fölött már csak egy gránátalmás motívum fedezhető fel – azaz a kettő különállóból egy egész lett.   

Kifejezetten örültünk, hogy betértünk ide, s láthattuk, miként éltek itt az emberek 100-200 éve. Ezzel nagyjából kipipáltunk az itteni látnivalókat, viszont mielőtt továbbindultunk volna, beültünk egy csésze török kávéra a mecset melletti kis kávézóba (Simple). Ráadásként kértünk egy elképesztően finom spenótos bureket is, melyben gyakorlatilag több spenót volt, mint tészta. Egy kedves, idős bácsi szolgált ki minket, aki lassú, de akkurátus mozdulatokkal készítette elő a rendelést, amit aztán egy jópofa, madzaggal felfüggesztett tálcán hozott ki. Miután elfogyasztottunk mindent, gondoltuk kedvességből visszavisszük mi csészéket és a tányért, amit rettentően értékelt, kis híján el is pityeredte magát.

Innen már egyesen visszabattyogtunk a kocsihoz. Mivel az üzemanyag-kijelző az utolsó negyedbe lépett, ideje volt tankolnunk is. Még az idefelé vezető úton figyeltük a benzinkutak árait – a dízel literenként ára 173-185 lek között mozgott. Szinte minden sarkon volt kút, néhol egymás hegyén-hátán 4-5 is, ráadásul eltérő árakkal. Mi végül egy olyan kúthoz tértünk be, ahol lehetett kártyával fizetni és 174 lekes árért tankolhattunk. Alighogy kiszálltam a kocsiból, már ugrott oda egy fiatal kutas intézkedni, ám feltételezve, hogy ezért majd külön pénzt kér, jeleztem neki, tankolok én. (Újabb egyén járt tehát rosszul a bizalmatlan feltételezésem miatt, ami újfent a krujai srácnak "köszönhető".) Végül inkább a készpénzes fizetést választottam, bár kutas gyerek nagyon ajánlgatta a bankkártya terminált. Miután végeztünk, folytattuk az utunkat a Kék szem forrás (Syri i kaltër) felé.

A Muzena (Muzinë) nevű kis falu közelében található, egészen különleges természeti jelenségre még Móni hívta fel a figyelmemet, amikor meghallotta, hogy Albániába tervezünk utazni. A lelkemre kötötte, hogy ide feltétlenül jöjjünk el, ám miután láttam képet erről a helyről, nem volt szükség különösebb győzködésre. A több mint 50 méteres mélységből feltörő, kristálytiszta forrásvíz csodálatos, már-már valószínűtlenül mélykék színben pompázik a karsztlyuk körül, míg a sekélyebb részeken egyre halványabb tónust ölt. Így távolról nézve, valóban olyan hatást nyújt, mintha egy hatalmas kék szemmel néznénk farkasszemet. Ez a kis forrás táplálja 25 kilométeresre nyúló Bistrica folyót, mely Sarandától délre ömlik a Ión-tengerbe. 

Szerencsére a Waze is jelöli a térképen a Kék szem forrás helyét, úgyhogy könnyen megtaláltuk, hol kell letérni a főútról. Egy hepehupás földúton kellett haladni kb. 500 métert egy gátszerű töltésig, ahol elkérték a belépő 200 lekes árát, majd amikor épp nem volt szembeforgalom, áthajthattunk az egy kocsinyi szélességű töltésen. Innen még jó másfél kilométert kellett zötykölődni a rossz minőségű földúton, míg elértünk a végéig. Úgy emlékeztem, hogy a forrás környezete szépen és igényesen kiépített, sőt még étterem is működik itt. Ennek ellenére, gyakorlatilag végigdózeroltak mindent, sitt- és törmelékhalom volt mindenfelé. A kicsit kiábrándító látványra egy lehetséges magyarázat az lehet, hogy a szezon lezárultával újjáépítik az itteni környezetet, hogy jövő nyárra minden szép legyen. Legalábbis remélem, ez van mögötte, mert ez így nem igazán nevezhető turistabarát infrastruktúrának.

Maga a forrás viszont, mely az úttól alig 30 méterre található az erdő szélén, egészen varázslatos látványt nyújtott. A kék színnek szinte minden árnyalatát megcsodálhattuk itt egy néhány négyzetméteren, sőt a karsztlyuk permét díszítő vízinövényeknek köszönhetően még egy szép, zöldes tónust is kapott. 

Felmásztam a víz melletti hatalmas farönkre, hogy a képekhez minél jobb rálátás nyíljon, majd a forrás fölé benyúló kis teraszról fotóztunk bele a forrásba. Mintha belebámultunk volna egy hatalmas, könnyező kék szembe! A víz lankadatlan bugyogása pedig olyan nyugalmat árasztott, amit órákon keresztül el lehetett volna nézegetni.

Eltöltöttünk itt egy kis időt, majd folytattuk az utunkat Butrint irányába. A Sarandától 16 kilométerre délre, a görög határ közelében található egykori romváros Albánia egyik legjelentősebb ókori régészeti helyszíne, mely Buthróton név alatt az ókori görög, majd római fennhatóság idején élte igazi fénykorát. Története egészen az i.e. 8. századig nyúlik vissza, ám jelentősége az i.e. 4. századra növekedni, amikor I. Sándor alatt az epiróta törzsszövetség fővárosa lett. 
Bő száz évvel később római protektorátus alá került a város, immár Buthrotum néven. I.e. 44-ben Julius Caesar Buthrotumot jelölte ki a Pompeius elleni polgárháborúban harcoló katonák letelepedési helyéül, míg i.e. 31-ben Augustus (a Marcus Antonius és Kleopátra elleni győztes csatát követően) külön kolóniát alakított ki itt a háborús veteránjainak, hozzájárulva a város további növekedéséhez. A több évszázados jólétnek egy földrengés vetett véget a 3. évszázadban, mely elpusztította a város jó részét. Ezt követően egy újabb fellendülés következett, miután a korai keresztények is megtalálták maguknak a várost – 451-től püspöki székhely lett. Hatalmas keresztelőkápolna és bazilika is ekkor épült. Ezt követően csak az nem foglalta el Burintot, aki nem járt errefelé. Szlávok, bolgárok, bizánciak, szicíliai Anjouk, velenceiek, de még a franciák is megkaparintották a várost egy időre, mígnem Ali Tepeleni pasa 1799-es hódításával jó 113 évre az Oszmán Birodalomhoz került.

Ami Butrint egyik fő szépségét adja, hogy szinte minden korból maradt fenn jó állapotban valami fontos régészeti emlék, úgyhogy nem csoda, hogy felkerült az UNESCO Világörökségi helyszínek listájára. A belépőjegy ehhez mérten nem olcsó, fejenként 700 lekbe kerül. A bejáratnál kaptunk egy térképet és rövid leírást a főbb látnivalókhoz, ami nagyon hasznosnak bizonyult. 
Elsőként egy 15-16. századi velencei tornyot néztünk meg, majd az ókori római színház, fürdő és kápolna együttesét csodálhattuk meg. A római kori városközpontból (agora) sajnos csak néhány kő maradt.

Nem messze innen egy középkori palotává átalakított római villa vízzel elárasztott romjait néztük meg, majd az egyik fő látványosságnak számító, a kereszténység korai időszakából származó, 6. századi bazilikához sétáltunk át. 

A tóparti romok közül a Tó kapu (i.e. 4. század) és a középkori Oroszlános kaput érdemes még megemlíteni. Miközben felkerestük az egyes helyeket, gyakorlatilag körbe is jártuk az egész félszigetet. A felfedezőtúrát végül az egykori fellegvár helyén épült 14. századi, velencei várkastélynál zártuk, melyet a lemenő nap szép, mély narancssárga színre festett. 

A Butrint történetét bemutató múzeum – amit várban alakítottak ki – már rég bezárt, úgyhogy mi is lassan elindultunk a kijárat felé.

A nap lassacskán lebukott a horizont mögött, úgyhogy be kellett látnunk, hogy a nap utolsó látnivalója, a szomszédos Ksamil nevű népszerű üdülőhely kicsiny szigeteire ma már biztosan nem marad időnk. Ettől függetlenül kikocsikáztunk a település végében lévő partszakaszhoz megnézni, hogyan lehet majd holnap reggel áthajózni hozzájuk. A négy kis Ksamil-sziget alig pár száz méterre helyezkedik el a parttól, sőt a legközelebbiek gyakorlatilag úszótávon belül vannak. Mivel nem tűnt úgy, hogy lenne valamilyen rendszeresített hajójárat a szigetekre, abban maradtuk, hogy holnap a sarandai turistainfónál utánakérdezünk ennek.

Innen már egyenesen Saranda felé vettük az útirányt. Mivel egész nap alig ettünk pár falatot, megszavaztuk, hogy miután leraktunk az autót, egyből keresünk is egy éttermet. Mivel a mai vacsorának szerettük volna megadni a módját, ezúttal többnyire a part menti helyeket nézegettük. 

A választás végül a Centrali Restaurantra esett, melynek a tengerre néző teraszárról nagyszerű kilátás nyílt az öbölre és az éjszakai fényekben pompázó sétányra. 

Végigfutva az étlapot konstatáltuk a magas árszínvonalat, de ez nem okozott különösebb meglepetést, úgy éreztük, ez már kijárt nekünk. A sok guszta ételből én végül a sült farkassügért kértem kapros, tejszínes, rózsaborsos szósszal, spenóttal, rozmaringos krumplipürével és néhány szem, pikás fűszerezésű tepsis krumplival. Andi nagyjából ugyanennek a tintahalas verziójára szavazott. 

Ital gyanánt rendeltünk egy kancsónyi fehérbort, ásványvizet, majd miután elfogyasztottuk a fenséges lakomát, némi desszerttel is megleptük magunkat. Andi nem tudott ellenállni a csokiszuflénak, míg én a tradicionális albán különlegességet, a tres leches (három tejes) sütit próbáltam ki. Ezzel teljesen kimaxoltuk, amit csak egy fantasztikus tengerparti vacsorától elvárhattunk. Ráadásul a kiszolgálás is első osztályú volt, a pincérünk tényleg mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat, sőt a ház ajándékaként, kaptunk egy-egy kupicányi rakit is. 

Az egyetlen kellemetlenségnek az mutatkozott, hogy nem lehetett kártyával fizetni. Ami még ennél jobban is meglepett, hogy a pénztárcámban döbbenetesen kevés készpénz lapult, pár ezernyi lekkel kevesebb, mint előzetesen kalkuláltam. Végül Andival összeraktuk az összes pénzünket, s így éppen ki tudtuk fizetni a számlát (borravalóval együtt). Huhh! Azt hiszem, holnap reggel első dolgunk a pénzváltás lesz!

Visszatérve a szállásra utánaszámoltam a kiadásoknak, s legnagyobb megnyugvásomra végül kijött a matek. A tankolásnál is készpénzzel fizettem (5000 lek) és előzetesen valóban nem egy 6500 lekes vacsorával számoltam.   

7. nap – Llogara Nemzeti park és Berat (2018. október 26.)

Az utolsó teljes albániai napunkra jó sok utazást terveztünk, úgyhogy fél 8 körül már ki is pattantunk az ágyból. A tegnapihoz képest kicsit upgradelték a reggelit, aminek őszintén megörültünk. Ezúttal a fánkok mellé tükörtojás, virsli, uborka, paradicsom és száraz kecskesajt is járt. Desszertnek elfogyasztottuk a Vlorából „lopott” datolyaszilvánkat, majd összepakolva az összes motyónkat, leadtuk a szobakulcsot.

Az első utunk egy pénzváltóba vezetett, majd a sétányon lévő turistainformációs bódénál érdeklődtük meg, hogyan lehet átjutni a szárazföldről a Ksamil-szigetekre. Hát, mint kiderült, nincs túl sok opció. Vagy úszunk, vagy fizetünk valakinek, hogy vigyen át csónakkal, de ilyenkor nem lesz könnyű találni bárkit is arrafelé, ez inkább a nyári szezonban jellemző.

Ezzel gyakorlatilag ki is húzhattuk a kis szigeteket a listáról. Indulás előtt még betértünk egy mini marketbe venni vizet, majd a szomszédos pékségből hoztunk húsos és spenótos bureket az útra.

Ugyanazon a szép tengerparti főúton szerettünk volna még egyszer végigmenni, melyen idefelé is. Kihasználva az alkalmat útközben több helyen is megálltunk fotózni, majd nem sokkal Himara előtt kigurultunk az egyik kisebb strandhoz. 

A hepehupás földút egyik nagyobb bukkanója rendesen végighúzta a kocsi alvázát, úgyhogy remegő térdekkel szálltam ki megnézni, hogy keletkezett-e valami látható kár. Szerencsére hamar megnyugodhattunk, a bucka nem okozott nagyobb sérülést. A kicsiny strandon rajtunk kívül mindössze két idősebb francia pár tartózkodott, akikből a férfiak önfeledten fürdőztek és ugráltak a vízbe, mint két gyerek, míg a hölgyemények tetőtől talpig ruhában, a víztől kellő távolságra süttették magukat, gondosan vigyázva arra, véletlenül se legyenek nedvesek. Ezt az éles kontrasztot látva nehéz volt elhinni, hogy ezek a párocskák olyan boldog, harmonikus házasságban élnek, előbb kinéztem volna belőlük, hogy a két férfi és a két nő alkot egymással párt.

Mindenesetre ennél kellemesebb tízóraizó helyet nem is kívánhattunk volna, úgyhogy kiültünk a part menti sziklákra, és jóízűen elfogyasztottuk a ropogós burekjeinket.

A következő megálló Himara volt, ahol kiültünk egy parti kávézóba elszürcsölni egy csésze török kávét, s csak figyeltünk a partot szüntelenül nyaldosó hullámokat. 

Búcsúzóul tettünk itt még egy rövid sétát, majd nekivágtunk a Llogara Nemzeti Parkig tartó, girbegurba hegyi szerpentines útnak. Ahogy átkeltünk a sziklás Llogara-hágón (Qafa e Llogarasë) döbbenetes mélységek tátongtak alattunk, ám szerencsére több helyen alakítottak ki leállókat, úgyhogy meg tudtunk állni fotózni.

Végül a Llogara Nemzeti Park (Parku Kombëtar i Llogarasë) turistaközpontjánál parkoltunk le, ahol néhány étterem és vendégház várta a túrázókat. A park információs irodáját viszont zárva találtunk és 10 méteres környezetében semmilyen életre utaló jelet nem véltünk felfedezni. Szerencsére az offline térképünkön a túraútvonalak is jelölve vannak, úgyhogy elindulunk túrázni az Andi által kinézett Cézár-ösvényen, mely nevét a Pompeius elleni csatára készülő Julius Caesarról kapta, aki itt, a Llogara-hágón kelt át csapataival. Gondolom még ő sem gondolta volna, hogy egyszer abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy egy másfél kilométeres túraösvényt neveznek majd el róla – Albániában! Ez a dicsőség csak a legnagyobbaknak jár! A Cézár-csúcsig egy nagyjából félórás kis túra vezetett, melynek végén szép kilátás volt a jutalmunk a völgyre. 

A túraútvonal persze folytatódott volna még tovább több órán keresztül, de ha még ma Beratból is akartunk látni valamit, több túrázás sajnos nem fért bele.

Visszagyalogoltunk a kocsihoz, s folyattunk az utunkat Vlora és Fier érintésével Berat felé. Fier után még pont meg is jegyeztem Andinak, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – mennyivel jobbak az albán utak, mint otthon, amikor olyan útszakaszra (SH73) keveredtünk, amihez foghatót még életemben nem láttam! A főút gyakorlatilag kétarasznyi mélységű, óriási kátyúkkal volt teleszórva, amiket sokszor csak a szemközti sávba átkormányozva tudtunk kikerülni. A nagyjából 10 km/órás maximum sebességnél úgy kellett manőverezni a kisebb-nagyobb árkok között, mintha egy vezetéstechnikai tréningen a bójákat kerülgetnénk. Ahol lakott területen is ilyen kátyús volt az út, ott több helyen fel is locsolták az úttestet, hogy jobban látszódjanak a kikerülendő akadályok. Hát, ezen a pocsék útszakaszon biztosan nem döntöttünk sebességrekordot, ellenben a kátyú fogalma teljesen új értelmezést nyert, egészen új dimenziók nyíltak meg előttünk.

Miután végre magunk mögött hagytuk ezt az 5-10 kilométeres mostoha útszakaszt, rátértünk az SH72-es főútra, mely egészen Beratig vitt minket.

Az Osum folyó partján, a Tomorr- és Shpirag-hegyek által közrefogott völgyben található, 36 ezer lelket számláló városkát Albánia egyik legősibb településének tartják, melyet még az illírek alapítottak i.e. 314-ben, Antipatreia néven. A többi albán városhoz hasonlóan Berat is több hatalom fennhatósága alá tartozott az évszázadok során, s minden kultúra itt hagyta a saját lenyomatát valamilyen módon, aminek köszönhetően egyedi építészeti stílussal rendelkező óvárosát felvették az UNESCO Világörökség listájára. Berat egyik különlegessége, hogy két külön – egy görög és egy muszlim stílusú – óvárossal rendelkezik, míg a föléjük magasodó hegyre épült vár ugyanúgy lakóövezet, mint a város többi része.   

Délután öt körül érkeztünk meg a városba. Megpróbáltunk a fellegvár közelében leparkolni, ez végül a Szent Demetrius ortodox templom előtt téren sikerült csak. 

Innen elindultunk fel a várba, ám útközben végignéztük a környező látnivalókat is. A parkoló szélén magasodó, 1554-ben épült Ólom-mecset (Xhamia e Plumbit) már zárva találtunk, viszont a várnegyed feljáratánál húzódó, középkori városközpont két jellegzetes épületét belülről is szemügyre tudtuk venni. Ezek egyike a szép, boltíves előtérrel rendelkező imaház, a Halveti Tekke (Teqeja e Helvetive), ahova a környező felújítási munkák ellenére is beengedett minket az ottani felügyelő bácsi. 

Mivel látta rajtunk az érdeklődést, a hátsó ajtón beengedett minket a rekonstrukció miatt lezárt Király-mecsetbe (Xhamia e Mbretit) is, melyet még a 15. században, II. Bajazid alatt építettek. 

Ezután jó egy kilométert trappolhattunk fel hegymenetben a berati várba (Kalaja e Beratit), sietve, hogy még sötétedés előtt felérjünk. Úgy tűnt, belépőjegyet nem kell váltani, a főkapun szabadon be lehetett lépni. 

Érdekes belegondolni, hogy bár Berat története egészen az i.e. 4. századig nyúlik vissza, a város a 15. századig nem terjedt túl a vár falain. 1417-ben a terjeszkedő Oszmán Birodalom foglalta el a várat, majd kibővítették védőműveit és felhúztak két mecsetet. Gondolom nem ér senkit nagy meglepetésként, hogy az összes eddigi albániai várhoz hasonlóan a beratit is Ali Tepeleni pasa erősítette meg jelentősen a 19. század elején. Komolyan, ahány várat és erődöt ez az ember újjáépített, korunk összes építési vállalkozója elbújhatna a háta mögött.

A várnegyed kövekkel kirakott utcácskái rendkívül hangulatosak, s a néhány romos rész ellenére egész jó állapotban fennmaradt. 

Elhaladtunk a 14. századi Vörös-mecset (Xhamia e Kuqe) romos gyárkéményre emlékeztető minaretje mellett, majd a jó kilátás érdekében az öt öregtoronnyal védett belső várba sétáltunk fel. Itt található a vár lakosainak vízellátását biztosító ciszterna épületet, valamint az egykori Fehér-mecset (Xhamia e Bardhë) romjai. Ez utóbbi – a Vörös-mecsettel karöltve – Albánia legrégebbi mecsetjeinek számítanak.

A várfal hiányosabb részeinél aztán végre kikukkanthattunk az alant elterülő modernebb városrészre, a kiszáradóban lévő Osum folyóra és a környező hegyvonulatokra. A panorámán csak tovább emelt a vároldal teraszosított részén megbújó, kis görögkeleti Szentháromság-templom (Kisha e Shën Triadhës), mely szintén évtizedek óta műemlékvédelem alatt áll.

Mi ugyanakkor azt a kilátót kerestük rendületlenül, ahonnan az óvárosra lehet letekinteni. Ezzel a küldetésünkkel nem voltunk egyedül, egy jó kondiba lévő, idős török pár is célzottan ez a helyet kereste, úgyhogy az utolsó párszáz méteren együtt jöttünk velük. Végül csak sikerült elkeverednünk a déli várfokig, ahonnan egy kis bástyáról aztán csodás panoráma tárult a szemünk elé. A szürkület ellenére nagyon megérte felmászni ide, nagyszerűen ráláthattunk a folyópartra, a belvárosra és a történelmi negyedekre. 

Míg mi a fotók komponálásával voltunk elfoglalva, a kilátóban bandázó 10-12 éves gyerekek a korai zugdohányzás izgalmával ismerkedtek, miközben rendkívül felnőttesnek gondolták magukat. A török bácsi igyekezett kedvesen lebeszélni őket a cigiről („Oh, smoking, smoking…bad for your health, good for the goverment.”), de az egészségügyi és mikroökonómiai korrelációkat felvonultató érvelése úgy pergett le a fiatalokról, mint a festék a falról. Amíg a bácsi a dohányzás káros hatásairól tartott hegyi beszédet, a felesége kétségbeesetten próbálta elmagyarázni az egyik srácnak, hogyan készítsen róluk egy fényképet háttérben a várossal, de kissrác még háromszor elmagyarázás után sem találta meg azt a fránya exponálógombot a néni tükörreflexes gépén. Szerintem a fényképezőgép minden második gombját végignyomogatta, mire sikerült fotóznia valamit, ám a néni arckifejezéséből ítélve értékelhetetlennek lettek minősítve a képek. Ekkor aztán odaléptem, és felajánlottam, hogy segítek nekik, nagyon hálásak voltak érte. 

Mire elindultunk vissza a városba teljesen besötétedett. Elbattyogtunk a kocsihoz, majd megkerestük a ma esti szállásunkat. Bár alig egy kilométert kellett csak megtenni, a környező utcákban vagy 10 percet kavarogtunk, mire nagy nehezen sikerült megtalálunk a vendégházat (Niko Guesthouse).

A himarai szálláshoz hasonlóan ezt is egy középkorú házaspár üzemeltette, s hasonlóan igényesen alakították ki a vendégszobákat, ennél többet nem is kívánhattunk volna.

Lepakoltuk a cuccokat, majd besétáltunk a városba vacsorázni. Mivel túl sok támponttal nem rendelkeztünk a berati éttermekről, gyorsan végigpörgettem a TripAdvisor által ajánlott helyeket. A választás a vár alatt húzódó Mangalem negyedben található, házias ételeket kínáló „Home-Made Food Lili” nevű helyre esett, de ott sajnos teltház fogadott minket. 

A második opcióhoz (Picolo Grande Amore) át kellett gyalogolnunk a fél városon, mivel a Szent Demetrius ortodox templom mögötti kis utcában található. A többszintes épület alsó szintjén valami pékség működött, ott intettek, hogy az étterem az emeleten van, menjünk fel a lépcsőn. Egy teljesen üres bárba jutottunk, ahol fotelok, dohányzó asztalok voltak kitéve, és újfent nem emlékeztetett étteremre. Már majdnem sarkon fordultunk, amikor valaki mosolyogva megszólított minket, hogy ha az éttermet keressük, az a legfelső szinten van. Oh, hogy van még feljebb?

Belépve az étterembe már megnyugodhattunk, teljesen korrektnek nézett ki, úgyhogy maradtunk itt. Egy szimpatikus pincérsrác terített meg, majd mesélt egy kicsit az étlapon található fogásokról, melyek önmagukban nem mondtak túl sokat nekünk. Hosszas töprengést követően végül összeválogattunk ötféle ételt, hogy minél több mindent ki tudjunk próbálni. Előételnek Andi kért hideg levest (tarator), amit tejszínesen készítettek el kaporra és csemegeuborkával, de nekem is annyira ízlett, hogy a felét mukkanás nélkül belapátoltam. 

Hozzá elnyammogtunk egy-egy pispilit, azaz kukoricadarából készült spenótos, sajtos pitét, majd a zöldségekkel töltött padlizsánt húztuk magunk elé – ezt egyszerűen nem tudjuk megunni! 

Ezután az egyik legjellegzetesebb albán ételt, a fërgese-t kóstoltuk meg, melyet főleg paprika, paradicsom, fokhagyma, vöröshagyma, olívabogyó, só, bors, túró és egy kis ecet összekeverése után tesznek a sütőbe. 

Végül egy sajttal töltött marhahúspogácsával zártuk ezt a fejedelmi lakomát. Minden nagyon finom és ízletes volt, megérte betérni ide! 

Ráadásul a ház ajándékaként itt is megleptek minket egy-egy kupicányi rakival, úgyhogy végképp elégedetten sétálhattunk vissza a szállásra.  

8. nap – Indulás haza (2018. október 27.)

Az utolsó fél napra mindössze két dolgot terveztünk – egy rövid kis városnézést Berat két történelmi negyedében, valamint, hogy időben és rendben le tudjuk adni a bérautót a tiranai reptéren. Hogy ne legyen egy összefüggő rohanás a délelőttünk, reggel fél 7-re húztuk az ébresztőórát, s mire 7 óra körül a háziak előkészítették a reggelit, végeztünk is a bepakolással.

Finom házi meggy- és fügelekvárt kaptunk, friss, ropogós kenyérrel, omlettel és egy kis kecskesajttal. Kérés nélkül hoztak teát is, kávét is, úgyhogy megvolt minden, hogy tökéletesen induljon a nap.
Úgy tűnt, a ház cicája kissé nehezményezte, hogy a bácsiék nem az ő reggelijét tartották a fő prioritásnak, és minden irányból körbeudvarolt minket, hátha neki is leesik néhány falat, mind hiába. 

Evés után besétáltunk a (nagyjából 300 méterre lévő) központba. A város egyik fő sétálóutcájának tartott, legtöbbször emberektől nyüzsgő Bulevardi Republikán alig néhány embert lehetett felfedezni, azok is többnyire a reggeli kávéjukat szürcsölték a kávézók teraszán. 

Az utca végéhez érve jutottunk el az Osum folyó fölött átívelő gyaloghídig, mely Berat két történelmi óvárosát, a várhegy oldalába épült, muszlim építészeti jegyeket mutató Mangalem negyedet, és a vele szemben lévő görög-ortodox befolyású Gorica kerületet köti össze. 

Mindkét városrész megőrizte a maga autentikus hangulatát, ahol mindenképpen akartunk tenni egy rövid sétát.  Elnézve a domboldalba épült többtucatnyi fehér házat mindkét oldalon, tényleg olyan találónak éreztem a város jeligéjét: „Berat, az ezerablakos város.” 

A legnagyobb örömömre, a reggeli fények tökéletesen megvilágították a Mangalem negyedet és a vár alját, úgyhogy a fotós énem minden szempontból elégedett lehetett.

Minden irányból körbefotóztuk az óvárosokat, majd a következő egy órában sétálgattunk mindkét városrész szűk utcácskáin, átérezve a hely hangulatát. 

Negyed 10 körül elindultunk visszafelé, viszont egy problémát még orvosolnunk kellett valahogy, mielőtt nekivágunk a reptéri menő útnak. A Nikolláéktól ajándékba kapott rakinak még a jó háromnegyede megmaradt, amit nem lett volna szívünk kidobni (a repülőre viszont így nem engedik felvinni), úgyhogy kellett találnunk valamilyen 100 ml-es űrtartalmú tégelyt, üveget, amibe szét tudjuk tölteni az értékes italt. Tegnap bepróbálkoztam két gyógyszertárban is, hátha ki tudnak segíteni néhány gyógyszeres üvegcsével, de a legjobb, amit ajánlani tudtak egy 40 ml-es, steril vizeletgyűjtő pohár volt. Azért őszintén reméltem, sikerül találnunk ennél jobb alternatívát, bár nagyon megnéztem volna a reptéri biztonsági ellenőr arcát, amikor számon kéri tőlem, mit szállítok ebben az 5-6 pisis tégelyben.

Betértünk egy nagyobb szupermarketbe, ahol szerencsére találtunk 125 ml-es, fémkupakos, üveges gyümölcsleveket. Bingó! Kiisszuk a gyümilét, kimossuk az üveget, leáztatjuk róla a 125ml-es címkét, beletöltjük a rakit, majd Andi fém kulcstartójával óvatosan visszaoperálom rájuk a kupakokat úgy, hogy ne eresszenek. Igaz, ez a művelet kicsivel több idő igényelt, mint előzetesen terveztem – és a háziak is kissé fura szemmel nézték a ténykedésemet a konyhába –, de a végeredmény olyan meggyőző lett, mintha csak most vettük volna őket egy likőrboltban.

Fél 11 körül már tényleg indulnunk kellett, úgyhogy elbúcsúztunk Nikótól és a feleségétől, s irány a tiranai reptér! Útközben csak tankolni álltunk meg, s egy rövidebb szakasztól eltekintve egész jó minőségű utakon jöttünk végig. Ettől függetlenül így is színesítette az utat valami érdekesség – legyen az a főúton áthaladó kecskecsorda, az autópálya mentén bicikliző néni, a felhajtó tövébe kirakodott random zöldséges bódé (komolyan, ki áll meg pont ott répát venni?!), vagy a bácsika, aki szintén a sztráda kavicsos leállósávján ácsorogva árult sült kukoricát. Igazi gyöngyszemek ezek! Hiányozni fog Albánia!

Ami viszont határozottan nem fog hiányozni, az a Tirana közeli közlekedési morál. De tényleg, ahogy közeledünk az albán fővároshoz, mintha minden autós érezhetően feszültebbé és türelmetlenebbé válna, úgyhogy egyre jobban kellett koncentrálnom, hogy az utolsó kilométereken ne szenvedjünk balesetet.

Végül sikerült teljesen pontosan 12.30-ra befutni a SicilyByCar reptéri irodájához. Egy fiatal csajszi vette át a kocsit, majd miután alaposan végignézte minden oldalról, leigazolta, hogy sérülés nélkül hoztuk vissza, és feloldotta a 600 eurós zárolást a hitelkártyámról. Huhh, öt nappal korábban egy lyukas garast sem adtam volna, hogy – elnézve az albán közlekedési kultúrát – egy karcolás nélkül sikerül megjárnunk ezt az utat. Bár Andi külön megdicsért, milyen ügyesen vezettem mindvégig, viszont azt ki kell emelni, hogy valójában az ő navigátori közreműködése nélkül igencsak meggyűlt volna a bajom a tájékozódással. Csomó helyen kellett felülbírálnia a GPS-t, jeleznie, milyen kanyar jön, vagy hogy melyik kijáraton kell kimenni egy körforgalomnál, amikor minden irányból nekem akartak jönni. De egész jól megoldottuk, így elmondhatjuk: az albán utak kipipálva!

A gép fél négyes indulásáig hátralevő három órát kibekkeltünk valahogy, de itt már nagy izgalmak nem történtek. A három kis üvegcsényi raki lazán áthussant a biztonsági ellenőrzésen, amit személyes sikerként éltünk meg. 

A gépünk meglepően pontosan indult, s ezúttal az ablak mellől figyelhettük, ahogy magunk mögött hagyjuk a Tiranát övező hegyeket. 

Kicsivel délután 5 előtt érkeztünk meg Ferihegyre. Ahogy jöttünk ki a terminálépületből, már reflexszerűen nyúltam volna a telefonomhoz, hogy hívjam az értünk kiérkező Apát. Most nem jön ki értünk senki, hiszen a szülők is jól megérdemelt nyaralásukat töltik. Elbattyogtunk megkeresni a parkolóban a Mondeót („Téged azért jobb vezetni, mint azt a Citroënt!” – mondtam neki.), majd irány haza…

Ezzel a Balkánnak egy újabb, izgalmas szeletét ismerhettük meg, melyről bár mindenki tudja itthon, hogy milyen szép, egyelőre még mindig mostohagyereknek számít a turisztikailag fejlettebb szomszédjaihoz képest. Való igaz, eleinte számunkra sem úgy indult az albán út, ahogy elképzeltük. Szegény Tiranában lámpással kell keresni az érdemi látnivalókat, ami egy fővárostól meglehetősen vérszegény teljesítmény, a történelmi jelentőségű Kruja városát nettó egy óra alatt be lehet járni, de Durrës híres tengerpartja sem igazán nyűgözött le minket. Bevallom, az első 2-3 csalódást keltő nap után komolyan megfordult bennem, hogy nem gondoltunk-e előzetesen túl sokat Albániáról. Szerencsére az út hátralevő része alaposan rácáfolt a kezdeti kétségeinkre. Önmagában már a természeti látnivalókért megéri eljönni ide. A Llogara Nemzeti Parkot méltán tartják a Balkán egyik legszebb kirándulóhelyének, mely sűrű erdeivel, sziklás csúcsaival és számtalan túraútvonalával várja a túrázás szerelmeseit. A kopár, sziklás albán hegyek és a türkizkék tenger egyszerűen megunhatatlan kombinációt alkotnak, melyet legszívesebben csak ül és bámul az ember. Már amúgy is nagyon hiányzott nekünk egy olyan utazás, ahol értékelhető időt töltünk el a tenger mellett, s bár most a fürdés kimaradt a történetből, a lelki békénknek így is jót tett a végtelennek tűnő víz látványa. Az albán riviéra számtalan gyöngyszemet tartogat, melyet még nem kerített hatalmába nagyipari turizmus, s ezek egyben a leginkább szerethetőbb részek is. Nikolláék páratlan vendégszeretetének is köszönhetően Himarát örökre a szívünkbe zártuk, ahova bármikor szó nélkül visszajönnék. Kicsiny, szerethető hely, tucatnyi stranddal, kedves emberekkel és jó kajákkal. Valamikor talán Saranda is ilyen lehetett, mielőtt a kis tengerparti városkát elkezdték eszetlenül teleszórni szállodákkal, mígnem az egybefüggő hotelrengeteg közepette pont a legfőbb báját vesztette el.

De Albánia sokkal több, mint tengerpart és hegyek! Berat és Gjirokastra autentikus hangulatú óvárosai, valamint Butrint ókori romjai nem véletlenül lettek Világörökségi helyszínnek nyilvánítva, hiszen hűen tükrözik az elmúlt évszázadok kulturális sokszínűségét, mindazt, ami olyanná formálta Albániát, amilyennek ma ismerjük.

Utólag vicces belegondolni, mennyire tartottam a balkáni vezetéstől, pedig tulajdonképpen az ország sava-borsát ismerhettük meg általa. Van, hogy a kulturális sokk nem feltétlenül egy múzeumban vagy étteremben ér minket, hanem közúton – no, ezt hatnapnyi albániai autókázás után alá tudom támasztani. A kezdeti trauma után egész jól elnavigáltuk magunkat az albán utakon, s szabadon élvezhettük, hogy rögzített menetrendtől függetlenül, a saját tempónkban fedezhettük fel az országot.

Albániában turisztikailag hatalmas potenciál lakozik, s csak rajtuk múlik, mihez kezdenek vele. Sokszor olyan kevés energiával és odafigyeléssel lehetne sokkal szebbé, hangulatosabbá, tisztábbá tenni legfőbb látnivalókat, amelyek azonban így megmaradnak az általános középszerűségben. Nagyok sok az ilyen kihagyott ziccer.

Őszintén remélem, hogy ez az ország előnyére fog a jövőben változni. Ami pedig minket illet, örülök, hogy mindketten azzal a jóleső érzéssel térhettünk haza, hogy egy újabb olyan helyet fedeztünk fel, ahova biztosan visszatérünk majd még egyszer.