Bázel

Előzmények 

Manapság igencsak bajban vagyok a születésnapi ajándékokkal, s egyre nehezebb kitalálni, ki minek örülne a legjobban. Fölösleges kacatot, ami csak a port fogja, semmiképp sem szeretnék adni, a hétköznapi használati cikkeket pedig mindannyian megvesszük magunknak. Mindig arra jutok, hogy a legjobb ajándék az, ha valamilyen élménnyel lepjük meg egymást.

Mivel Apukám idén ünnepli a 60. szülinapját, erre az alkalomra valami igazán emlékezetessel szerettem volna meglepni. Három éve, amikor Anya töltötte be a hatodik „X”-et, egy háromnapos belgiumi kirándulásra vittem el, ami minden szinten telitalálatnak számított. Anya imád utazni, repülni pedig végképp, úgyhogy sejtettem, egy ilyen meglepetéssel nem igazán lőhetek mellé.

Apával kapcsolatban már egy fokkal nehezebb dolgom volt. Bár ő is szívesen utazik, neki lelkiekben sokkal inkább rá kell készülnie egy ilyen eseményre, mely számtalan bizonytalanságot tartalmazhat – amire ráadásul sosem érzi, hogy kellőképpen fel lenne készülve.

Egy közös külföldi út ugyanakkor kiváló alkalmat kínálna arra, hogy értékes és érdemi időt töltsünk el együtt, csak mi ketten, mint apa és fia, ráadásul távol a hétköznapi komfortzónánktól, ami még izgalmasabbá tenné az egészet. 

Olyan helyet próbáltam keresni, ahol egyikünk sem járt még korábban, viszont Apának is érdekes lehet. Az úti célokat böngészve a Wizz Air májusban indított bázeli járata tűnt a legszimpatikusabb opciónak, ahova ráadásul halomban álltak az olcsó repjegyek szeptemberre.

Bázellel kapcsolatban általában három dolog jut az eszembe:

1.) A svájci város reptere valójában Franciaország területén fekszik.

2.) Egyik jó barátom, Anita anno itt töltötte gyakornoki idejét.

3.) Egyszer Anya ide repült még Swiss Airrel, amikor régen Bernbe ment Mártihoz látogatóba.

Utóbbi adta az ötletet, hogy Anya biztos szívesen meglátogatná Mártit újra, hisz’ olyan ritkán látják egymást, így akár összeköthetnénk a hármunk utazását. Felvetettem az ötletet Anyának, akinek rögvest felcsillant a szeme. Napokon belül leegyeztették a terveket Mártival, aki tárt karokkal várta Anyát. Abban állapodtunk meg, hogy kirepülünk együtt hárman, Mártival kiegészülve még aznap tartunk egy kis városnézést Bázelben, majd ők Bern felé veszik az irányt, míg mi Apával az általam eltervezett kis körutat járjuk végig, melynek keretében a Bázel-Mulhouse-Freiburg háromszög bejárásával három országot (Svájc, Franciaország és Németország) is érinteni fogunk.

Mivel egy utazást kissé körülményes „becsomagolni”, kitaláltam, hogy a szülinapi ajándékozásra veszek valamilyen jellegzetes terméket mindhárom országból, rájuk tűzök egy-egy nemzeti zászlót, mintha ezek lennének az ajándékok. Svájcot egy Toblerone csoki képviselte, amely mellé egy német Paulaner sör és egy francia Chamembert sajt került a papírtáskába, amelybe még elrejtettem egy kézzel írt, rajzolt Wizz Air-es beszállókártyát ehhez a különleges Apa-fia utazáshoz.

Hatalmas pillanat volt, ahogy Apa izgatottan elhúzza az egyes fogyasztási cikkeket a szatyorból, majd szépen lassan lankad a lelkesedése:

-          „Egy kis sör…német sör…és egy kis csoki…és sajt…nahát, sajt…ez tényleg… remek. Köszönöm!”

Aztán persze elárultam neki, hogy lapul ám még valami ott a táska mélyén, ami már végképp mosolyt csalt az arcára…

1. nap – Bázel (2018. szeptember 21.)

Elérkezett az utazás napja! Bár a gépünk csak délután 1-kor indult, a hétköznapi rutinnak köszönhetően már reggel 8 előtt ébren voltam, mintha csak munkába készültem volna. Kényelmesen megreggeliztem, majd negyed 10-re átgurultam szülőkhöz. A készülődés utolsó fázisára értem oda, s nagyjából hozták a szokásos formájukat. Míg Anya elképesztő izgatottsággal tekintett az út elébe, Apán szemmel láthatóan a feszültség és stressz jelei mutatkoztak. „Mi van, ha valamit elfelejtettünk? Mi van, ha nem térek haza?” És ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. Szerencsére, ahogy elindultunk, hamar feloldódott, s mire kiértünk a reptérre, neki is sikerült átadni magát az utazás szellemének.

Mivel a közvetlenül a terminálépület előtti parkolót most átépítik, fokozottan kellett figyelnünk, hogy a jó parkoló egységbe hajtsunk be. Bár korábban is használtuk már a legolcsóbb opciónak tartott Holiday Lite parkolót, de nem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy esetleg megvariálták az egyes szekciókat. Lekanyarodtunk ahhoz a részhez, ahol korábban is a Holiday Lite-ot találtuk, ám a biztonság kedvéért, megerősítést kértünk a jegykiadó automata mellett álló munkástól.

-          „A Holiday Lite a főút másik oldalán van, arrafelé kell menniük.” – magyarázta a reptér felé mutogatva.

-          „Valóban? Egy éve még ezt a szent helyet hívták Holiday Lite-nak…” – furcsálltam a dolgot.

-          „Nem, ez sosem volt Holiday Lite. Viszlát.” – zárta le röviden a beszélgetést.

Mondanom sem kell, hogy a munkás teljesen félreinformált minket, ami egy fölösleges, ötperces bolyongást jelentett, míg visszatérhettünk ugyanide. Emberünk eddigre már továbbállt, pedig szívesen elküldtem volna melegebb éghajlatra.

Leparkolunk, majd elgyalogoltunk a terminálig, ahol szokatlan tömeg fogadott minket. Beálltunk a biztonsági ellenőrzésekhez kígyózó sorba, ahol a rendkívül gyanús tárgynak minősített fényképezőgépemet külön még kétszer visszatették a futószalagos röntgengépbe, hogy végképp megbizonyosodhassanak, nem valami időzített bombát készülök felvinni a gépre.

Ezután megjártuk a szokásos vécés, vízutántöltős kört, majd kölcsönadtam Apának a Wizz Air hitelkártyámat, hogy kedvére falatozhasson, pezsgőzhessen a MC Loungeban.

Amikor végre kiírták a beszállókapunkat (A19), lebattyogtunk a fapados légitársaságok által használt bádogváróba. Anya a „kiválasztottaknak” fenntartott elsőbbségi beszállásos, rövid sorba állhatott, míg Apával maradtunk a mezei utasok tömegében. A repülési élmény maximalizálása érdekében mindannyiunknak váltottam előre ülőhelyet, így szülők egymás mellett ülhettek, Anya pedig az ablakra tapadva nézelődhetett végig.

A gépünk öt perccel délután 1 után szállt fel. Kezdetben szép, tiszta, napos időben repülhettünk, mely során elhúztunk többek között a Fertő-tó fölött.

Viszont, ahogy beléptünk az osztrák légtérbe, egyre sűrűbb, barátságtalanabb felhők takarták el az alatt húzódó vidéket. Mire megkezdtük az ereszkedést a bázeli reptér felé, már igencsak lógott az eső lába. Végül nem sokkal délután háromnegyed 3 előtt landoltunk a három várost, s egyben három országot kiszolgáló Bázel–Mulhouse–Freiburg-EuroAirport repülőtéren. 

A hosszú, hivatalos megnevezés alatt alapvetően mindenki a bázeli repteret érti, amely ugyanakkor paradox módon, nem is Svájc, hanem Franciaország területén fekszik. Ami a slusszpoén az egészben, hogy miután átjutunk az útlevél-ellenőrzésen, külön kijáratot kell választani annak fényében, hogy Franciaország vagy Svájc területére szeretnénk kilépni.

Márti külön meghagyta nekünk, hogy mindenképpen a svájci oldalon menjünk ki, viszont a hosszadalmas útlevél-ellenőrzéssel nem tudtunk előre kalkulálni. Bő háromnegyed órát ácsorogtunk hosszú végeláthatatlan sorokban, míg végre átengedtek minket. Még jó, hogy folyosó elején külön tábla figyelmeztet: „Most menj el vécére, mert ezután a pont után már nem lesz több mosdó!”, ami az örökkévalóságnak tűnő sorban állást tekintve valóban hasznos tanácsnak bizonyult.

Végül jelentős késéssel sikerült kikeverednünk a svájci oldalra, ahol Márti mosolyogva várt minket. Nagyon örült nekünk, különösen Anyának, akivel manapság elég ritkán tudnak csak találkozni. Mint kiderült, már másfél órája tilosban parkol, ráadásul az ideiglenes taxiváró közepén, de úgy tűnt, ez minden, itt dolgozó, illetékes reptéri ellenőrt hidegen hagyott.

Mivel Márti nem igazán ismerős Bázelban, előkaptam a telómat, és a Waze alapján elnavigáltunk magunkat a belvárosba. Végcélként a Marktplatz-ot adtuk meg, de mivel gyakorlatilag lehetetlen péntek délután ingyenes parkolóhelyet találni Bázelben, jó ideig keringtünk még a város utcáin, mígnem végre találtunk egy üres helyet. Bevallom, én túl szűknek ítéltem meg a két kocsi közti helyet, és szülők sem adtak volna sokat annak, hogy befér a kocsi ide. Nem úgy Márti, aki néhány ügyes kormánymozdulattal úgy bemanőverezte magát a szűk helyre, hogy alig maradt 10-10 centi elől-hátul. Már csak abban kellett bízni, hogy szomszédok sem fogják majd meghúzni az autót.

A cuccok jó részét a csomagtartóban hagytuk, majd közösen elindultunk felfedezni Bázel (Basel / Bâle) városát. Szerencsére kiváló helyen sikerült leparkolni, mivel az óváros nyugati kapujaként szolgáló, gótikus Spalentor alig kétsaroknyira volt tőlünk. Az 1370-ben épült, zömök megjelenésű torony egykor a várost övező védőfal része volt, egyike a három megmaradt városkapunak.

Átkeltünk a masszív kapu alatt, majd a hangulatos kis utca, a Spalenvorstadt mentén haladtunk tovább. 

A következő kereszteződésnél lefordultunk balra, megnézni kívülről az 1460-ban alapított Bázeli Egyetem (Universität Basel) épületét, mely az ország legrégebbi felsőoktatási intézményeként ismert. Olyan hírességek köthetőek az egyetemhez, mint Rotterdami Erasmus, Jakob Bernoulli vagy Friedrich Nietzsche. Az intézmény jelenlegi épületének, a modernista stílusban épült Kollegienhausnak a bejáratát mozaikok díszítik – igazából csak erről tudtuk beazonosítani a kívülről kissé jellegtelen épületet. Vele szemben egy kisebb park (Petersplatz) terül el, melynek túloldalán az egyetemi füvészkert (Botanischer Garten der Universität Basel) kapott helyet. Szerencsére ide ingyenes a belépés, úgyhogy Anyáék nagy örömére tettünk itt egy rövid sétát. Apa nagyjából minden második bokrot lefotózta, majd az egy árva mamutfenyőről legalább 20 képet készített. A kaktuszház külön érdekesnek bizonyult, szinte minden formában és méretben meglehetett csodálni ezeket a szúrós növényeket. 

Miután bejártuk a botanikus kertet, a Marktplatz felé vettük az irányt. A Petersplatz túloldalán Apa kiszúrta J.P. Hebel mellszobrát, akiről joggal feltéteztük, hogy a Hebel-tégla feltalálója lehet. 

Ennek az esetünkben azért van jelentősége, mivel gyerekkorom jó részét építkezéssel töltöttük, mely során eme hasznos falazóelemnek kiemelt szerep jutott. A mai napig emlékszem, amikor 6-7 évesen megérkeztek a hatalmas, hófehér, lyukacsos szerkezetű téglák, melyek jó részét a kiselőszobánk építésére használtuk fel. Poénból Apát le is fotóztam Hebel szobrával, aki ezeket a hasznos téglákat adta nekünk. Csak utólag derült ki, hogy a bázeli születésű Johann Peter Hebel valójában költő, teológus és író volt az 1700-as évek második felében, és köze sincs az építőiparhoz. (A pontosság kedvéért, mi emberünk a 20. században élt német építőipari feltaláló Josef Hebel lett volna.)

Innen a Totengäslein meredek lépcsőin indultunk el lefelé, amit Anya nem díjazott különösebben. Útközben elhaladtunk a Gyógyszertörténeti Múzeum (Pharmaziehistorisches Museum Basel) mellett, ám gyógyszergyártás történetét bemutató múzeumot már zárva találtuk.

Egy sarokkal odébb kiértünk az óváros szívébe, a Marktplatzra. A piacteret – nevéhez hűen – minden hétköznap reggel gyümölcsös, virágos és zöldséges standok töltik meg, melyekből délutánra néhány kézműves árus maradt hírmondóba. A tér legfőbb látnivalója a csodálatos, gótikus stílusú Városháza (Rathaus), melynek mélyvörös homlokzatát egy díszes óralap, valamint allegorikus alakok díszítik.

Innen a környező kis lépcsős sikátorokat megmászva jutottunk fel a Münsterplatzra, ahol a Bázel lenyűgöző, gótikus stílusú katedrálisa, a Münster magasodik. A csodaszép, duplatornyos székesegyház a város egyik legfőbb látnivalójának számít, ám sajnos jelenleg ezt is zárva találtuk. 

A díszes főkaput és a sárkánnyal küzdő Szent György szobrát lefotóztuk közelről, majd a templom mögötti kilátóteraszról elénk táruló panorámát csodáltuk meg. 

Miközben szépen-lassan elindultunk visszafelé a hangulatos lakóházakkal szegélyezett Augustinergassén, egyre erősebb széllökések söpörtek végig a város utcáin. Őszintén reméltem, hogy ennél azért barátságosabb időben lesz részünk az utazás hátralevő részében.

Visszasétáltunk a kocsihoz, ahol jóízűen elfogyasztottuk a szendvicseinket, sőt Márti egy-egy doboznyi sörrel is megajándékozott minket. Mivel nekik még egy bő órányi autózás maradt hátra Bernig, lassan indulniuk kellett.

A kollektív uzsonnaszünetet követően elvittek minket Apával a bázeli főpályaudvar közelében lévő szállásunkig (ibis budget Basel City), majd elbúcsúztunk tőlük. 

- „Jók legyetek, fiúk!” – kötötte a lelkünkre Anya, majd egy nagy ölelést követően folytatták az útjukat Bernbe.

Innentől kezdve Apa teljes mértékig az én gondjaimra lett bízva, úgyhogy érthetően izgultam, hogy a dolgok a lehető legjobban alakuljanak. Első körben bizakodásra adott okot a szállásunk, mivel a szoba (#536) kicsi volt, de rendkívül tiszta és kompakt, saját fürdővel, mosdóval, elegendő pakolófelülettel. Ráadásul az ajtónyitó mágneskártyákhoz mindketten kaptunk egy-egy kétnapos időtartamra szóló Basel Card-ot, mellyel ingyen használhattuk a városi tömegközlekedést és tucatnyi látványosság, múzeum belépőjéhez járt jelentős kedvezmény. Már önmagában a tömegközlekedés rész hatalmas kincsnek számított, úgyhogy megbeszéltük, hogy egy kis pihenést követően este bevillamosozunk a városközpontba.

A rövid pihenőidőt kihasználva tanítgattam az Apát az új telefonjának használatára, letöltöttünk néhány hasznos appot, köztük az offline térképet erre a régióra. Ezután vibereztünk kicsit Móniékkal, majd negyedórányi szundit engedélyeztünk magunknak, mielőtt elindultunk a városba. Némileg hátráltató tényezőnek tűnt a szitáló eső, de ez nem tántorította el Apát az esti sétától, úgyhogy kibattyogtunk a közeli villamosmegállóba (Münchensteinerstrasse). A #11 villamossal egészen a Marktplatzig jöttünk, ám az impozáns piactér távolról sem kapott olyan szintű éjszakai díszkivilágítást, mint előzetesen vártam. 

A Városházát azért lefotóztunk így is, majd pár utcával odébb, az egykori ferences-rendi templomban berendezett bázeli Történeti Múzeumot (Historisches Museum) megkerülve, felgyalogoltunk a Münsterhez. A katedrális mögötti kilátóteraszról igyekeztem szép, hosszú záridős képet komponálni a Rajna-partról és a város két partját összekötő Mittlere Rheinbrückéről. 

Ezután tettünk még egy nagyobb kört, majd visszakanyarodtunk a Marktplatz irányába. Útközben szörnyülködtünk egy sort az egyik trendi ruhabolt kirakatán, melynek próbababái – valamilyen érthetetlen okból – rattanos hatású, fonott tehén- és kecskefejet viseltek. 

Olyan bájos látványt nyújtottak, rögtön shoppingolhatnékom támadt. (Igazából dehogy! Ki az, akit ez vonz be a boltba, de komolyan?)

Mivel a villamos érkezéséig még jó negyedóra maradt hátra, lesétáltunk a következő két megállót, s csak a Bankvereinnál szálltunk fel az érkező #11-re.

Bár az első napra nem jutott túl sok városnézés, alaposan lefáradtunk így is estére, olyannyira, hogy visszaérve a szállásra egy gyors fürdést követően zuhantunk be az ágyba.

2. nap – Bázel és Mulhouse (2018. szeptember 22.)

Reggel nyolc órára húztunk az ébresztőórát. Apa egy frissítő tusolással kezdett, mialatt én összepakoltam a cuccaim nagy részét, majd reggeli gyanánt elfogyasztottuk a tegnapról maradt szendvicseinket. Evést követően összekészülődtünk az induláshoz, majd lementünk a recepcióhoz kicsekkolni. A biztonság kedvéért hoztunk még egy példányt a tömegközlekedési hálózat térképéből, majd a közeli villamosmegálló felé vettünk az irányt. Így nappali fénynél jobban szemügyre vehettük a hotel szomszédságában futó, többtucatnyi vasúti sínpárt, melyeken fáradhatatlanul jönnek-mennek a vonatok. 

Szép, napos idővel indult a nap, mindössze néhány kósza felhőpamacs díszítette a kék eget, ami a tegnapi barátságtalan időjárás után bizakodásra adott okot.

Az éppen érkező #10 villamossal elutaztunk a Bankverein megállóig, amit már elég központinak ítéltünk meg, hogy a városnéző túra kiindulásaként szolgáljon.

Egy kőhajításnyira innen magasodik az impozáns, gótikus ikertornyairól könnyen felismerhető Elisabethenkirche, mely első látásra egy szép, ugyanakkor teljesen átlagos templomnak tűnik. Valójában egy egészen új kezdeményezés részeként, az ország első „nyitott templomaként” (Offene Kirche Elisabethen) működik napjainkban, melynek keretében nyíltan a társadalom minden rétegének szeretnének – korra, nemre, szexuális irányultságra való tekintet nélkül – vallási, kulturális és szociális segítséget nyújtani, beleértve a menekülteket, turistákat, üzletembereket, hajléktalanokat, bárkit, akinek szüksége van rá.

 

A templom mögött egy bizarr, már-már groteszk örökmozgókkal díszített szökőkút (Tinguely Brunnen) foglal helyet, mellyel gondolom kicsit fel akarták dobni az egyhangú bázeli belvárost – nos, felemás sikerrel.

Megkerültünk ezt az egész háztömböt, majd a város világhírű szépművészeti múzeuma, a Kunstmuseum Basel felé vettük az irányt. 

Az ország egyik legpompásabb művészeti kollekciójával büszkélkedő múzeumnak csak a belső udvarát néztük meg, ahol Rodin komor hangulatú szoborcsoportja, a Calais-i polgárok van kiállítva. Ez az alkotás valamiért nagyot megtetszett Apának, úgyhogy kiváló témaként szolgált a telefonos fotózásról tegnap tanultak gyakorlásához. A végére a szoborcsoport minden szeglete körbe lett fotózta telefonnal és fényképezőgéppel egyaránt.

Innen a St. Alban-Torig szerettünk volna eljutni, viszont alaposan benéztem az útirányt, így végül villamossínekkel vastagon behálózott Aeschenplatzon lyukadtunk ki. Miután sikerült betájolnunk magunkat, a rendkívül hangulatos, ligetes kialakítású St. Alban Anlagén vezetett az utunk. 

A szeretnivaló kis sétány végében áll a 13. századi városkapu, a St. Alban-Tor, mely főbejáratul szolgált a mögötte elterülő, kicsiny St. Alban kerülethez. 

Itt készítettünk egy közös fotót, majd elindultunk felfedezni ezt a kis városrészt, melynek központjában egy galíciai vízimalommal hajtott, középkori papírgyár (Basler Papiermühle) működött, ami jelenleg múzeumként üzemel. Az udvarán ki van állítva egy első látásra betonkeverőnek tűnő gőzgömb masina, melyben úgy kiforralták a ruhaszövetet, hogy később papírt tudtak belőle készíteni. A múzeum előtt húzódik az egykori városfal egy rövid kis szakasza is, mely mentén hétvégente bolhapiac szokott szerveződni. Itt aztán mindenféle „felbecsülhetetlen értékű” csecsebecsét, kincset fel lehetett lelni, ami a bázeli garázsok, pincék mélyéről előkerült, nem csoda, hogy Apa kiemelt figyelemmel szemlélte a kínálatot.

Innen kisétáltunk a Rajna partjára megcsodálni a folyó menti panorámát. Sétálgattunk egy kicsit a rakparti St. Alban Rheinwegen, mielőtt visszakanyarodtunk a papírmalom épülete felé. 

Tettünk egy rövid kitérőt a szerény kis kolostor, a St. Alban Kirche felé, majd a hangulatos Mühlenberg utcán visszabattyogtunk a Kunstmuseum környékére.

Mielőtt a Münster felé folytattuk volna az utunkat, kisétáltunk a Rajna fölött átívelő Wettssteinbrückére, ahonnan az egyik legjellegzetesebb bázeli látképet csodálhattuk meg, ami minden második képeslapra is felkerül, a folyóval és az impozáns Münster katedrálisával a háttérben. Megnyugodhattam, hogy sikerült ezzel egy megfelelő Ludwigos képet is készíteni Bázelről. 

Innen már egyenesen a Münster felé vettük az útirányt, melyet ezúttal alaposan bejárhattunk. A sötétvörös homokkőből épült székesegyházat nagyjából 400 éven keresztül építették, s annyira sikerült megtartani az eredeti terveket, hogy a román stílusú katolikus templomból 14. század elejére már egy duplatornyos, gótikus stílusú, protestáns székesegyház lett. 

Igaz, ehhez az 1356-os földrengés is hozzájárult, mely legyalulta a fél épületet. Külön kiemelendő a két csodaszép, csipkés templomtorony, melyek nemcsak eltérő magasak, de külön nevet is kaptak. 

A Szent Györgyről elnevezett, baloldali torony (Georgsturm) 64,2 méteres magasságával közel két métert ver jobboldali szomszédjára, a Szent Márton nevét viselő, 62,7 méteres Martinsturmra. Míg előbbit egy 1372-ben faragott, sárkánnyal küzdő Szent György szobor díszíti, utóbbi csúcsát szép virágfaragványok ékesítik. Szintén érdemes szemügyre venni a kereszthajó végét lezáró, lenyűgöző román stílusú díszkaput, melyet 1180 körül faragtak. 

Magába a katedrálisba ingyenes a belépés. A belső kialakítás meglehetősen puritán, egyedül az 1281-ben elhunyt (Habsburg) Anna királyné márványszarkofágja említhető, mint látványosság, de az is el van dugva az oltár melletti egyik sarokba. 

Ezután a templom kerengőjét jártuk végig, melynek fala roskadásig volt aggatva mindenféle sírtáblával. Itt a fényképezésbe belefeledkező Apát fel kellett pörgetni egy kicsit, miután 10 percig csak a kerengő sírtábláit és folyosóit fotózta. Már szinte láttam a lelki szemeimmel, ahogy az otthoni képnézegetéskor végig lesz pörgetve ez a rengeteg kép.  

Miután összeszedtem Apát, megkerestük, hol lehet jegyet venni a templomtoronyba. A belépő fejenként 5 CHF volt, s mire Apa kikalkulálta volna magában, hogy ez forintban mennyi költséget jelentene nekem, már be is szereztem a jegyeket. Ráadásul elfogadtak hitelkártyát egy templomban, úgyhogy egy szavam sem lehet.

Rendkívül keskeny és szűk csigalépcső vezetett fel. Az alig egyembernyi szélességű helyen egy kövérebb alkatú egyén biztosan nem tudott volna felmászni, de nekünk is vigyázni kellett, hogy a hátizsákjaink ne súrlódjanak folyton a koszos falhoz. A legnagyobb mutatványnak ugyanakkor a harang körül kiépített fagerendákon való átmászás jelentett, ahol már mi is alig fértünk át. Alaposan meg kellett dolgozni a kilátásért, de megérte. Feljutottunk a Martinsturm első erkélyére. 

Az alig 2-3 arasznyi szélességű erkélyen araszolva megkerültünk a tornyot, majd, mivel vezetett még feljebb lépcső, folytattuk az utat a csúcs felé. Döbbenetes, de egészen a torony legfelső szintjéig fel lehet jutni, ahonnan páratlan kilátás tárul a szemünk elé. 

Egyrészről a Münsterplatz járókelői mikronméretű hangyákká zsugorodtak, míg a túloldalon a Rajta menti látképben lehetett gyönyörködni. 

Közelről megcsodálhattuk a díszes faragású vízköpőket, Anyának külön le is fotóztunk néhányat, miután tegnap annyira tetszettek neki. Miután minden irányból körbefotóztuk a tájat, megkíséreltük a bokatörés nélküli lemenetelt a szűk lépcsőkön. Ahogy jöttünk kifelé, Apa halkan megjegyezte, hogy tényleg megérte felmenni ide. Én meg csak mosolyogtam magamban.

Szemügyre vettük még a katedrális oldalában, a kereszthajót lezáró, román stílusú díszkaput (Galluspforte), melyet 1180 körül készítettek, majd a templom mögötti kilátóterasznál nézelődtünk egy kicsit. Pihenésképpen elmajszoltunk itt egy-egy müzli szeletet, majd továbbindultunk a Marktplatz irányába. 

Kifejezetten üdítő volt a fenséges Városházát (Rathaus) ilyen szép napos időben viszontlátni, mely így sokkal inkább emelte a tér hangulatát. Bázel egyik legikonikusabb épülete bő 500 éves múltra tekint vissza, középső, árkádos része 1504-1521 között épült. 

Érdemes megfigyelni közelebbről az allegorikus alakokkal díszített, mélyvörös homlokzatát, melyet még egy aranyozott óramű ékesít.

Mivel az emblematikus hivatali épületet nyitva találtunk, besurrantunk körülnézni a belső udvarra, melyet minden irányból hatalmas fali festmények díszítenek. Éppen valamilyen választást tartottak itt, úgyhogy ennél beljebb maximum a szavazófülkébe mehettünk volna.

Ezzel nagyjából már csak egy látnivaló maradt Bázelből, amit még mindenképpen be akartam iktatni – a francia-német-svájci hármashatárt jelző emlékművet. Előzetesen olvastam egy másfél órás sétáról, mely a francia Saint-Louis városkából indul, egy hídon átvezet a német Weil am Rhein nevű kis településre, ahonnan pár perc alatt átsétálhatunk a svájci oldalra, Bázelbe, ahol egy kikötői emlékmű jelöli a szimbolikus határpontot.

A Marktplatzon felpattantunk a #8 villamosra, melynek az északi végállomása Németországban van. Villamossal még sosem siklottam át országhatáron sem, ám ezúttal ezt is kipipálhattuk. A határ német oldalán, a Dreiländerbrücke nevű megállónál szálltunk le, mely a névadóul szolgáló hídtól egy saroknyira található. 

A 2007-ben átadott kis gyalogoshídon lazán átsétálhattunk a túloldalra, immár francia területre. 

Látkép nem különösebben magasztos, többnyire a bázeli folyami kikötőt és néhány gyárépületet látni innen, mégis izgatottsággal töltött el a hely. Felemelő volt belegondolni az itt testet öltő, országokon átívelő integrációba, ami lehetővé teszi, hogy ilyen szabadon járjunk-keljünk az országok között. Aki már az EU-s időkbe született, annak mindez teljesen természetes, s bár én is csak haloványan emlékszem az órák hosszat tartó dekkolásra az osztrák határon, mégis értékelem az ebben rejlő szimbolikát. 

Pihenésképpen elrágcsáltunk egy-egy almát, majd nekivágtunk a három országos, másfél órás sétának Franciaországból Németországon át Svájcig. 

Mivel a hármas határt jelképező Dreiländereck emlékmű a bázeli kikötő legszélső csücskének a végén található, a sétának az oroszlánrészét a kikötői kitérő tette ki, de így is hamar sikerült megtalálni a megcsavart rakétára (vagy darts nyílra) emlékeztető határpontot. 

Nem mondható egy kifinomult művészi alkotásnak, de néhány vicces közös képet mindenképpen lőttünk itt. 

Innen visszabattyogtunk a legközelebbi villamosmegállóba, majd a soron következő szerelvénnyel egészen a vasúti pályaudvarig (Basel SBB Bahnhof) suhantunk.     

Szerencsére elég gyakran indulnak vonatok Mulhouse felé, úgyhogy sietnünk nem igazán kellett, viszont a következő, 17.39-es járatot azért jó lett volna elérni. Mivel az automatákból nem lehetett nemzetközi viszonylatra jegyet venni, gyorsan megkerestük a jegypénztárat, mely leginkább modern okmányirodára vagy bankfiókra hasonított. Sorszámos rendszer működött itt is, viszont elég gyorsan sorra kerültünk. Beszereztük a fejenként 10 frankos jegyeket, majd rohantunk a pályaudvar legszélső, 33-as vágányáról induló vonatunkhoz. Bár semmi sem jelezte külön, hogy előzetesen érvényesíteni kellene a jegyünket, de peron előtt kihelyezett, jegykezelőnek tűnő masina túlontúl gyanúsnak tűnt, úgyhogy próbaképpen beledugtuk a tikettjeinket. Nyomtatott rá valamilyen kódsort, úgyhogy ezzel részünkről le is tudtuk az ilyenfajta kötelezettséget, és felszálltunk a vonatra.

Az egész 20 perces vonatút alatt színét sem láttuk kalauznak, ráadásul rajtunk kívül alig néhány utas lézengett a vonaton. Kicsivel este 6 óra után érkeztünk meg Mulhouse vasútállomására (Gare de Mulhouse-Ville). 

Mivel ahhoz még korán volt, hogy elsétáljunk a város túlsó felén lévő szállásra, gondoltuk, szétnézünk egy kicsit az óvárosi részeken. A legtöbb látnivaló a Place de la Réunion mentén található, így mi is itt kezdtük a nézelődést. 

Az óváros szívének tartott főtéren találjuk többek között az 1552-ben épült, gazdagon festett homlokzatáról könnyen felismerhető Városházát (L’Hôtel de Ville), a 14. századi Temple Saint-Étienne protestáns templomot, az 1649 óta működő Lily Gyógyszertárat (Pharmacie au Lys), valamint a szabók 1564-ben épült díszes céhházát. 

A város egyik legrégebbi épületét is itt találjuk – a Mieg család egykori rezidenciáját (Maison Mieg) 1418-ban építették, igaz, mai megjelenését 1560 körül nyerte el. 

De gyakorlatilag a tér összes épületéről elmondhatunk valami érdekességet, az egyik szép, fabetétes ház sarkáról például Tell Vilmos figurája nézett vissza ránk. 

A téren valami kisebb zenés mulatság ment éppen, melyből mi mindössze a vacsora reményével kecsegtető kajás, italos bódékra fókuszáltunk. Evés előtt azért még alaposan bejártuk az óváros környező utcáit a város turisztikai honlapjáról letöltött kis térképes útmutató alapján, majd amikor már kezdett besötétedni és gyomrunk is már a vacsoráért kiáltott, visszatértünk felmérni a kajakínálatot.

Amint megláttam, hogy a Strasbourgból ismert flamkuchen is kapható, meggyőztem Apát, hogy ő is ezt akarja választani, mert nagyon finom. Hosszas győzködésre nem volt szükség, minden ehető alternatívára nyitottnak mutatkozott. Vettünk még egy korsónyi (valójában félliteres műanyagpohár volt) sört kísérő gyanánt, majd miután megsütötték a pizzaszerű, de rendkívül vékony tésztájú, sajtos-tejfölös-sonkás étket, jóízűen megvacsoráztunk. 

Miután mindketten jóllaktunk, a telefon offline térképét követve elindultunk a közel 3 kilométerre lévő szállásunk irányába. Bevallom, a foglaláskor nem igazán figyeltem oda, melyik vasútállomáshoz is van valójában közel, ám mint kiderült, véletlenül sem ahhoz, ahova mi érkeztünk.

Miközben az úton baktattunk, felhívtak Viberen a Mártiék, úgyhogy Anyával is tudtunk néhány szót váltani. Jó volt hallani, hogy ők is milyen jól érzik magukat.

A hosszú, esti séta végén elértünk végre a szállásig (hotelF1 Mulhouse Centre Ouest), amire előzetesen nagyon kíváncsi voltam, ugyanis – a rendkívül kevés, megfizethető opcióból – messze a legolcsóbb kétágyas szobát ez ajánlotta, igaz, a borzasztó értékelések nem biztattak túl sok jóval. Senkit se tévesszen meg a „hotel” megnevezés – ez a hely a gyenge hostel-szintet is csak nagy jóindulattal üti meg. A szobák koszosak, az ágy kényelmetlen, a matrac rosszabb, mint egy gyerektáborban, az emeleti ágy minden mozdulatra nyikorog, pakolófelületként pedig mindössze egy darab székkel kellett beérnünk. A legnagyobb sokk azonban a mosdóban ért minket. Mind a zuhanyzó, mind a vécé egy előreöntött, műanyag kabinhelyiség volt. Mintha egy hatalmas, fröccsöntött kapszulába kerültünk volna, mely, miután az ember végzett a dolgával, vagy a fürdéssel, hatalmas sugárral végigmossa saját magát, véletlenül se kelljen takarítószemélyzetet alkalmazni a tisztántartására. Én rendkívül igénytelennek találtam, de Apa olyannyira értékelte ezt a fajta praktikus tulajdonságot, hogy a tusolást követően a fényképezőgépével tért vissza.

Az este hátralevő részében azt próbáltam megtervezni, hogy miként jutunk majd el a holnapi programunk helyszínéről, Colmarból Freiburgba. Hihetetlen, de hiába helyezkednek el közel egymáshoz, Mulhouseból vagy Colmarból alig van rendszeres tömegközlekedés a határ német oldalán fekvő, szomszédos településre. Végignéztem mindenféle busztársaság honlapját, átböngésztem a német (DB) és francia (SNCF) vasút csatlakozásait, de semmilyen, pénzben és időben értelmes opciót nem találtam, mígnem végül ráakadtam a Deutsche Bahn regionális buszos leányvállalataként működő Südbadenbus által kínált Colmar-Freiburg járatra.

Ezzel össze is állt a holnapi terv, úgyhogy ezzel a jóleső gondolattal szenderülhettünk álomba.

3. nap – Colmar (2018. szeptember 23.)

Nem mondhatom, hogy elképesztően kipihenten ébredtem. Az emeleti ágy alapból rettentően kényelmetlen volt, aztán amikor hajnali fél öt körül felriadtam a szomszéd szobából áthallatszódó traccsparti zajára, még jó másfél óráig nem is tudtam visszaaludni. Mégis, amikor 8.40-kor csörgött az ébresztőm, minden fáradtság ellenére inkább örültem, hogy több időt nem kell ebben az ágyban tölteni.

Gyorsan felöltöztünk, összepakoltunk, majd Apa távozáskor még megörökítette a kapszulavécét, mely éppen végzett az öntisztítással és önszárítással.

Bár fejenként 3,50 euróért kérhettünk volna reggelit, elnézve a néhány pirítós kenyérből, müzliből és lekvárból álló szegényes kínálatot, inkább lemondtunk erről az élményről. Ahogy kiértünk az utcára, egy ideig vacilláltam, hogy próbáljuk-e megkeresni az egyik közeli villamosmegállót, hátha tömegközlekedéssel gyorsabban megtennénk az állomásig hátralévő utat. De mivel menetrendet nem találtam, feltételeztem, hogy vasárnap reggel nem járnak túl gyakran, így látatlanban nincs értelme egy ilyen kitérővel húzni az időt.

Jól is tettünk, hogy a gyaloglást választottuk, ugyanis útközben találtunk egy remek kis francia pékséget, ahol friss péksütemények széles választéka várt minket. Végül fejenként egy ropogós nutellás croissant-t és egy csokis sütit kértünk, mely összesen került annyiba, mint egy fő reggelijének a díja lett volna a szálláson.

Ahogy sétáltunk tovább a belváros felé, egyre több helyen láttunk kisebb-nagyobb útlezárásokat. Elsőre azt gondoltam, biztos valamilyen sztrájk vagy tüntetés van készülőben (hiszen franciákról van szó), de mint kiderült, éppen egy női futóverseny rendeztek. Kiérve a Place de la Réunionra, már gyülekezett a futókat biztató nézőközönség, miközben az egész teret egy hatalmas szivárvány fogta közre. Ezzel emlékezetes képpel búcsúztunk Mulhousetól, majd a vonatállomás felé vettük az irányt. 

Két sarokkal odébb elhúzott mellettünk az első futónő, akit aztán több száz követett. A rózsaszín pólós futósereg egészen az állomásig „kísért” minket, ahol éppen sikerült elérni a 10.46-os Colmar felé tartó vonatot. A jegyek fejenként mindössze 4,50 euróba kerültek, igaz, csak rövid, húszperces útról volt szó.

A kívülről meglehetősen réginek tűnő szerelvényt látva már kezdtük volna húzni a szánkat, ám felszállva szuperkényelmes, már-már fotelszerű ülések vártak minket. A sebességre sem lehetett panaszunk – megmértem ugyanis, szinte végig 200 km/órával süvítettünk.

Miután megérkeztünk Colmar vasútállomására, első dolgunk volt kideríteni, pontosan honnan indul a Freiburgba tartó busz. Végigjártam az állomás előtti buszmegállókat, majd mikor megtaláltam freiburgi járatáét, ahol a biztonság kedvéért összevetettem az indulási időket az internetes menetrenddel. A délután háromnegyed négyes járatot lőttük be, így bő 4-4,5 óránk maradt Colmarra. 

Az irányjelző táblákat követve elgyalogoltunk az Avenue de la République mentén a Place Rappig, ahonnan Colmar történelmi óvárosa nyílik. 

Eleinte különösebb cél nélkül sétálgattunk a hangulatos, elzászi stílusban épült kis utcácskákon, majd kiértünk az óváros szívében található Katedrális térre (Place de la Cathédrale), ahol az 1365-ben átadott kollegiális templom, az Église Saint-Martin magasodik. 

Az eredetileg kéttornyosra tervezett, gótikus templomnak végül csak a déli tornya épült meg, mely így kissé felemás látványt nyújt. Ráadásul az egyetlen megmaradt tornyot is láthatóan magasabbra tervezték, mint ami végül kisült belőle – a széles, tömzsi harangtorony szokatlanul gyorsan elkeskenyedő csúcsdíszt kapott. 

Körbenéztünk a belülről kissé puritán templomban, majd megkerestük a turistainformációs irodát, hátha tudnak valamilyen támpontot adni a látnivalókkal kapcsolatban. Kaptunk egy ingyenes várostérképet, melyen egy ajánlott túraútvonal volt jelölve, rövid leírással a főbb látványosságokról. Sőt, megkönnyítendő a turisták dolgát, járdába épített, kis aranyozott nyilak is mutatták a helyes útvonalat, összhangban a térképpel. Minden egyes kis háromszög alakú nyílra a New York-i Szabadságszobor képe van gravírozva, amely meglehetősen furcsa egy francia kisvárosban. Miért tennék pont a hazafias lelkülettel megáldott, büszke franciák az egyik legamerikaibb jelképet háromméterenként a járdájukba?! Mint kiderült, ezzel a város egyik híres szülöttére, Auguste Bartholdi francia szobrászra emlékeznek, aki történetesen a világhírű Szabadságszobor tervezője volt. Mint utólag megtudtam, Colmar külvárosában egy 12 méteres másolata is található az emblematikus szobornak, melyet 2004-ben, Bartholdi halálának 100. évfordulóján avattak fel.

Innentől tehát szorgosan követtük a járdába épített kis aranyozott nyilakat, majd minden látnivalónál elolvastuk a hozzájuk tartozó, rövid leírásokat. Az egyik első nevezetesség az 1609-ben, reneszánsz stílusban épült borkereskedési épület, a Fejek háza (Maison des Têtes) volt, melynek homlokzatát 105 groteszk arc díszíti. 

Ezt követően megnéztük a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakjának, Voltaire-nek a rezidenciáját, ahol 1753-ban három hónapot töltött, de jártunk a Bartholdi Múzeumnál (Musée Bartholdi) is, melyet szobrász szülőházából alakítottak át. 

A múzeummal szemben találjuk a reneszánsz korból származó, 1537-ben épített Pfister-házat (Maison Pfiste), mely egy ezüstbányászatból meggazdagodott kereskedő tulajdona volt. A középkori építészet egyik remekművének tartott épület tornyos, erkélyes homlokzatán még mindig az eredeti freskókat lehet megfigyelni. 

Megkerülve ezt a háztömböt, a Katedrális térre jutottunk vissza, ahol az 1575-ben épült, gazdagon díszített erkélyéről könnyen felismerhető egykori Őrház található.

Gyakorlatilag minden sarokra jutott egy érdekes, történelmi jelentőséggel bíró épület, s akkor még nem is beszéltünk a hangulatos, keskeny kis utcácskákról, fabetétes házakról, szerte az egész óvárosban. 

 

Pihenésképpen letelepedtünk az egyik padra uzsonnázni egy kicsit, majd folytatva a városnézést a Rue des Clefs mentén sétáltunk tovább, ahol a Városháza is található. 

Az innen nyíló egyik mellékutcában jelölte a térkép a szántók céhének központját, ami annyira viccesnek tűnt, hogy csak ezért beiktattuk ezt a rövid kitérőt. A tompa sárga színben pompázó épületet 1626-ban építették, és gazdagon díszített reneszánsz bejárati kapuja egy igazi mestermű. 

Továbbhaladva elbattyogtunk a modern hatású zsinagóga mellett, majd szükség lévén felkerestem az egyik nyilvános WC-t. Tudom, hogy szinte minden utazásról hozok egy vécézős sztorit, de számomra érthetetlen, miért olyan tabutéma ez. Például rendkívül hasznosnak tartom, hogy Bázelben és Colmarban (de később Freiburgban is) a turisztikailag fontos helyeken több ingyenes, öntisztító mellékhelyiséget is kialakítottak, melyek hasonló elven működnek, mint amit a mulhousei szálláson láttunk. Egyik sem egy patika tisztaságú hely, de a higiéniailag elfogadható, van vécépapír, kézmosó víz és szappan, ráadásul nem is gombolnak le rólad 1-2 eurót ezért. Budapestre is több ilyen nyilvános illemhely kellene!

Tettünk egy kis kitérőt a 18. század közepén épült Régi Kórház épületéhez, mely 2012 óta a Tartományi Médiakönyvtárnak ad otthont, majd lekanyarodtunk az óváros főutcájára, a Grand ’Rue-ra. 

Az itt koncentrálódó turistatömeg ellenére is elképesztően hangulatosnak találtuk ezt a részt, s szinte minden irányból körbefotóztuk a környező épületeket. Erre találjuk a Tímárok kerületét, egy néhány kisebb utcácskából álló szomszédságot, melyet eredeti állapotában sikerült megőrizni. 

Az egykor tímárok által lakott, fabetétes házak falán még mindig láthatóak azok kampók, ahol régen a bőröket szárították. Szintén a Grand ’Rue mentén találjuk Colmar legrégebbi középületét, az 1480-ban épült, híres Koïfhus-t, mely a város kereskedelmi és politikai központjaként szolgált. A földszinten raktár, piactér és vámház működött, míg az emeleten a városvezetés gyűlésterme kapott helyet. 

Innen az óvárost keresztülszelő kis patak mentén sétálgattunk tovább, majd kiértünk Colmar egyik legromantikusabb részéhez, a Halárusok kerületéhez. Bár a neve alapján végképp nem gondolnánk, de ez a néhány folyó menti utcácska olyan, mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. 

Az egykor halászok és hajósok által lakott környék színes házainak képe köszön vissza minden második colmari képeslapról, úgyhogy vitán felül a város egyik legszebb részéhez érkeztünk. 

Miután minden irányból körbefotóztunk mindent, bekukkantottunk az 1865-ben épített Fedett piac (Marché Couvert) ajtaján, de vélhetően záróra előtt lehettünk, mert be már nem engedtek minket.

Az egyik szuvenírboltban vettem képeslapot Laurának (mivel Bázelben elfelejtettem), majd továbbsétáltunk a Lauch folyó által közrefogott kis házsorhoz, melyet találóan Kis Velencének (La Petite Venise) neveztek el.

Ezzel nagyjából sikerült is végigjárni az összes fontosabb colmari látnivalót. Nagyjából bő egy óránk maradt a busz indulásáig, úgyhogy visszasiettünk a Katedrális térre, ahol állítólag egy trafikban kaphatunk bélyeget a képeslaphoz. Még legalább 3-4 embert megkérdeztem, mire nagy nehezen megtaláltam a keresett boltot, beszereztem a díszes bélyeget, majd lehuppanva Apa mellé egy padra, igyekeztem valamilyen értelmes szöveget firkantani Laurának.

Miután végeztem, dinamikus, de sietős léptekkel indultunk vissza a pályaudvar irányába. Útközben bedobtam a képeslapot az egyik sárga postaládába, remélve, hogy a nemzetközi leveleknek nem egy más színű dobozt szántak.

A katonás menetelésnek köszönhetően hamar megérkeztünk a vasútállomás előtti buszmegállóhoz, ahol rajtunk kívül csak egy fiatal lány álldogált. Lecsüccsentünk a padra, elnyammogtunk egy-egy müzliszeletet, s míg a buszt vártuk, Apa mesélt a régi Hungarocamionos vállalati kiküldetésekről Párizsba és Hamburgba.

Öt perccel a menetrendszerinti indulás előtt becsorgott a buszunk a megállóba. Kértünk két jegyet Freiburgba (9,50€/fő), ám összesen négyet kaptunk. Az egyik a Colmar-Pont du Rhin viszonylatra szólt, míg a másikon csak annyi állt, hogy „Zone C3”. Még egyszer visszakérdeztem, hogy ez tuti érvényes-e Freiburgig, mire a sofőr részéről heves bólogatás volt a válasz. Hát jó, kerestünk két helyet és leültünk.

Útközben több kisebb települést is érintettünk, de szinte sehol sem szállt fel senki. Végül háromnegyed órányi utazás után, Breisach am Rheinnál léptünk át a francia-német határon, majd a busz befordult a vasútállomás mellé. 

Meglepetésemre itt az összes utas leszállt és sietve a vasúti peronhoz igyekezett. Megkérdeztem újból a sofőrt, aki megerősítette a gyanúmat, hogy az út hátralevő részét vonattal kell megtennünk. Egy rövid, két-három kocsiból álló kis dízelvonat állt bent, indulásra készen. Felszálltunk, pont találtunk még két szabad helyet, s ahogy leültünk, már indult is. 

A bő félórás vonatutat követően, 17.10 körül érkeztünk meg Freiburg központi pályaudvarára (Freiburg (Breisgau) Hauptbahnhof). A város hivatalos neve Freiburg im Breisgau, mely a Stuttgart, Mannheim és Karlsruhe után Baden-Würtenberg tartomány negyedik legnagyobb városának számít.

A telefonos offline térképemet követve indultunk megkeresni a szállásunkat (StayInn Hostel und Gästehau), mely a mulhouseival ellentétben, ezúttal valóban csak 10 percnyi sétára volt a pályaudvartól. Bár hivatalosan „csak” hostelként futott a hely, fényévekkel verte a hotelnek kategorizált tegnapi szállást. Szép, tiszta szoba és fürdő, modern bútorok, háromfajta ingyenes törülköző, sőt extra ajándékként még kaptunk egy-egy kis zacskónyi Haribo gumicukrot a párnánkra. 

Lepakoltunk, szusszantunk egy kicsit, s a feltámadó erős szél ellenére besétáltunk a városba. Elsősorban valami vacsorázó helyet kerestünk, de közben első benyomásokat is kaphattunk Freiburgról. Az rögtön látszott, hogy így este nem különösebben fordítanak erőfeszítést a szebb épületek kivilágítására sem, úgyhogy fantasztikus éjszakai látképeket nem várhattunk. 

Azt is megállapíthattunk, hogy a városközpontban nagyjából lámpással kell keresni a (vasárnap este) nyitva tartó éttermeket. Hosszas bolyongást követően találtunk egy kicsiny thai éttermet (Chang), és bár Apa számára az ilyesfajta keleti kaja a totális újdonság erejével hatott, meglepő nyitottsággal állt hozzá az egészhez. A menü tekintetében rám bízta magát, úgyhogy mindkettőnknek csirkés pad thait rendeltünk, egy pohárnyi búzasörrel. Az étel minden szempontból telitalálatnak számított, nagyon ízlett Apának. Külön kiemelte, hogy az őrölt földimogyoró milyen jól illett az enyhén csípős, keleti ízvilághoz. 

Közben kint elkezdett szakadni az eső, de mire végeztünk a vacsorával, enyhült annyira, hogy a hazafelé tartó úton nem áztunk el két perc alatt. Az esernyő hiánya az utolsó kétszáz méteren vált kritikussá, amikor szó szerint leszakadt az ég, így pillanatok alatt átázott mindenünk.

Kész megváltás volt visszaérve a szállásra egy frissítő zuhanyt venni. Az este hátralevő részében, míg én a bázeli reptérre való kijutás opcióit térképeztem fel, Apa élete első hosszabb Viber üzenetét komponálgatta feszült koncentráció közepette. A reptéri transzfert illetően viszonylag korlátozottak voltak a lehetőségeink, nagyjából a Flixbus maradt, mint egyetlen értelmes opció, mely ráadásul közvetlen reptéri járatot is kínált. Hogy miért kellett akkor ezen ennyit gondolkozni?

Gyanúsnak tűnt, hogy ez a közvetlen buszjárat még nyugat-európai mércével nézve is igen drága – egy alig 50 perces útért fejenként 7300 forintot kértek, miközben a messzebb közlekedő bázeli járat csak 2540 forintba került. Fogalmam sincs, miért kerül egy sokkal közelebbi célállomás konkrétan háromszor annyiba, lehet, hogy a reptéri indokolatlanul magas díjai állhatnak a dolog mögött. Mindenesetre Apával arra jutottunk, hogy még úgy is megspóroljuk a jegyár felét, ha elbuszozunk Bázelbe, és onnan helyi járattal megyünk ki a reptérre, úgyhogy végül ezt az opciót választottuk.

Ezt követően becsekkoltunk online a Wizz Air járatra is, úgyhogy azzal a jóleső érzéssel alhattunk el, hogy minden hazaúttal kapcsolatos dolgot sikerült előkészíteni.

4. nap – Freiburg (2018. szeptember 24.)

Az utazásunk utolsó napjához érkeztünk. Ezúttal egy kicsit hosszabb alvásidőt engedélyeztünk magunknak, s csak negyed 10 körül keltünk ki az ágyból. A gyors reggeli készülődést (igen, ez még Apa esetében sem lehetetlen!) követően leadtuk a kulcsokat a recepción és kicsekkoltunk, majd elugrottunk az innen egy saroknyira lévő Penny Marketbe valami reggeliért. Vettünk sajtos-sonkás és nugátkrémes croissant-t is, egy-egy bajor sósperec, két banán kíséretében, majd a közeli Jézus szíve templom (Herz-Jesu-Kirche) előtti parkban jóízűen megreggeliztünk. Szép napos, ugyanakkor meglehetősen hűvös időnk volt, úgyhogy póló tetejére gyorsan ráhúztam még két rétegnyi ruhát.

Evést követően a park melletti gyalogos- és villamos-felüljárón átkelve, majd a Bertholdstraßén haladva besétáltunk a központba. Az első főbb látnivaló a Freiburgi Színház (Theater Freiburg) volt, mely mellett az Egyetemi könyvtár (Universitätsbibliotek) modern üvegépületet foglalt helyet. 

Innen továbbmentünk a kissé rusnya, szobor-szökőkút átmenetnek tűnő Bertoldsbrunnenig, ahol minden irányból érkező villamossínek keresztezték egymást. Itt lefordulva jobbra, a város egyik jelképének számító, 13. századi Szent Márton kaput (Martinstor) csodálhattuk meg, mely az egykori városi védvonal szerves része volt. 

Sajnos a szép őrtorony pont árnyékba burkolózott, így a fényviszonyok nem igazán kedveztek egy beállított fotóhoz, amit hosszas próbálkozás után nekem is be kellett látnom. 

Ezután az óváros két festői kis utcácskáját, a Fischeraut és Gerberaut jártuk be, melyek mentén a kicsiny Gewerbebach patak csordogál végig. 

A másik ilyen kedves kis szomszédságnak a patak által közrefogott szigetecske, az Insel környékét találtuk, ahol egymást követték a többszáz éves házak, melyeket egytől egyik valamilyen különleges névvel illettek. Láttunk például Szürkefarkas házát (Haus zum grauen Wolf), vagy Borz házat (Haus zum Dachs), de hogy a Zöld Színesfém háza (Haus zum grünen Farbeisein) pontosan miről kaphatta a nevét, elképzelni sem tudtuk. 

A bizarr dolognak ezzel nem volt vége, pár lépésnyire innen, a patakba állítva egy szemétből komponált szobor hívta fel a figyelmet a környezetszennyezés ártalmaira, mögötte néhány méterrel pedig egy kőkrokodil feje kandikált ki a Gewerbebach patakból.

Innen már tudatosan a (freiburgi) Münster felé orientálódtunk. A több mint 300 éven keresztül épült, 116 méter magas katedrális egyike a város azon lenyűgöző, gótikus stílusú épületeinek, melyek csodával határos módon sértetlenül átvészelték az elmúlt 500 év háborúit. Az előtte elterülő Münsterplatz napközben a helyi őstermelők piacterének ad otthont. 

Ezen a téren találjuk még az 1520-ban átadott, vörös homlokzatáról, hegyes tornyairól és díszes árkádjairól könnyen felismerhető Kaufhaust, mely egykor a kereskedők gyűléseinek adott otthont. 

Szétnéztünk az árusok standjai között, majd bekukkantottunk a templomba is. Kétségtelenül a hatalmas, színes üvegablakok szolgálnak a legfőbb látnivalóul, melyek egy része a 13. századból való. Az ablakokon kívül még egy dologról marad emlékezetes a katedrális – a vízköpőiről, melyek a legváltozatosabb formában jelentek meg. Az egyik sarkon például házimalac okádja magából az esővizet, de láttunk kutyát, oroszlánt, de westernkalapos férfit is. A pálmát mégis az a kéjes arcot vágó, fenekével pucsító emberalak vitte el, akinek konkrétan a segglyukából lövellt ki az esővíz. Elég merész húzás volt egy ilyen perverz alkotást helyezni egy templomra, nem lepődnék meg, ha a szobrászt máglyán égették volna el, mint eretneket. 

Ezután megkerültük a templomot, majd a Kartoffelmarkt érintésével a Rathausplatzra sétáltunk el, ahol leültünk egy padra uzsonnázni. Elfogyasztottuk a pereceket és a banánokat, majd míg én a következő programponton törtem a fejem, Apa süttette az arcát a kellemes őszi napsütésben.

A téren található a Régi és Új Városháza épülete is, utóbbi pedig jelenleg a turistainformációs irodának ad otthont. 

Mivel még maradt bő három óránk a busz indulásáig, gondoltam utánakérdezek itt, hogyan lehet feljutni az óváros határában magasodó Schloßbergre, melyet a híres Fekete-erdő (Schwarzwald) „előszobájának” tartanak. Azt javasolták, hogy üljünk fel a hegyre menő kis siklóra (Bergbahn), majd követve a piros jelzésű túraútvonalat, az óváros délkeleti csücskénél jöjjünk le. Ez így egész jó tervnek tűnt, úgyhogy elbattyogtunk a Leopoldring végében lévő Bergbahn-végállomásig. A jegy 3,30€-ba került (fejenként), és nagyjából egy Gellért-hegynyi magasságba visz fel. Mint menetközben realizáltuk, lazán fel is gyalogolhattunk volna, mivel kiépített sétaút vezet fel a fenti végállomáshoz. 

Miután felértünk, a korábban kapott (kissé elnagyolt) térképünk alapján próbáltuk belőni a helyes irányt. Eredetileg a piros ösvényen akartunk elindulni, de olyat nem találtunk, úgyhogy kizárásos alapon maradt a sárga, ami egy sokkal nagyobb kört írt le a hegy körül. Egy ideig aszfaltúton gyalogoltunk, majd az első adandó alkalommal letértünk egy erdei ösvényre, mely legnagyobb meglepetésemre jelölve volt a telefonom offline térképén. Innentől kezdve el is süllyeszthettem a papírtérképet a táskámba, s kizárólag a telefon alapján meneteltünk.

Az őszi erdő hangulata tényleg megunhatatlan, ezt minden erdei túra alakalmával megállapítom. Ráadásul nem is akármilyen helyen élhettük át mindezt, hanem a híres Fekete-erdőben! Ha még plusz egy nap rendelkezésünkre állt volna, egy nagyobb kirándulást is csaphattunk volna ezen a vidéken, ám jelen esetben be kellett érni ezzel a rövid kedvcsinálóval. Az első részcél a vörös kunyhó (Rote Hutte) volt, ahol szerteszét ágaztak a különböző túraútvonalak – mi az egyik dombtetőn magasodó kilátó, a Schloßbergturm felé folytattuk az utunkat. A 35 méter magas, csavart, acéltorony rendkívül modern, dizájnos hatást kelt, amelynek tetejéről páratlan kilátás nyílik Freiburg városára és a környező erdőségre. 

153 lépcső vezet fel a tetejére, melynek fokain a szerkezet építéséhez hozzájárult adományozók nevei olvashatók. A magasság szerelmesei, akik nem érnék be a széles felső kilátóterasszal, felmászhatnak az innen induló, keskeny kis extra csigalépcsőre, amely tovább 4-5 méterrel toldja meg az eredeti magasságot. 

Ennek a plusz toldaléknak a végén mindössze egy ember fér el, az is elég szűkösen, viszont a könnyű acélszerkezetnek köszönhetően a legenyhébb szél hatására is érezhetően beleng. Az ilyen helyeket nem igazán nekem találták ki, viszont mit meg nem tesz az ember egy jó fotóért vagy egy szép panorámáért. Majd’ betojtam az alattam himbálózó szerkezeten, melynek a lépcsői is lyukas fémrácsokból készültek, így valóban úgy érezhettem, hogy menten lezúgok innen. Alaposan leizzadtam, míg körbevideóztam és fotóztam a kilátást, majd átadtam a terepet a kíváncsian várakozó Apának.

A kilátótornyos intermezzót követően elindultunk vissza a városba. Lefelé menet sikerült lebeszélnem Apát arról, hogy az útközben talált, kicsiny, tüsi gesztenyetermést ne akarja hazavinni emlékbe (vagy még rosszabb, Anyának ajándékba), hanem még itt az erdőben vegyen tőle könnyes búcsút. Még közös képet is készítettem róluk, csak hagyja hátra a cuki kis gubacsot. 

Ahogy lejöttünk a Schloßbergről, az óváros délkeleti csücskénél található, 13. századi őrtoronynál, a Schwabentornál lyukadtunk ki. 

Még nagyjából egy óránk maradt a busz indulásáig, ám előtte még mindenképpen meg akartunk ebédelni. Korábban kinéztem egy szimpatikus hamburgerezdét a városközpontban, azt próbáltuk megkeresni. Rövid bolyongás után végül sikerült visszatalálni oda, s némi gondolkodás után le is adtuk a rendelést – mindketten sajtburgert kértünk egy adagnyi sült krumplival.

A tálcás, büfé jellegű kis helyen folyamatosan teltház volt, így elég lassan készültek el a rendelések. Felváltva figyeltem az órát és az ételkiadó pultot, mikor rikkantják el alig érthető németséggel a keresztnevemet, de jó sokáig nem történt semmi. Jobb híján a velünk szemben ülő apukát és két kisgyerekét figyeltük, akikből a kisfiú valamiért meglehetősen ferde szemmel tekintett rám. Kész öröm volt látni az arcán a döbbenetet és megrökönyödést, amikor a kajálda asztalánál ülve előkaptam a kontaktlencse-tartómat, bekentem a kezem „hájdzsinnal” és ott mindenki előtt kivettem a lencsémet, ami már egész délután szúrta a szemet. A kissrác lefagyott, mint a Windows.

Jó 20-25 percet kellett várni a burgerekre, amit utána olyan sietve kellett befalnunk, hogy azzal biztosan megdöntöttük a hamburgerevés gyorsasági rekordját.

Fél öt körül végeztünk, majd teli hassal siettünk el a Hauptbahnhof melletti buszpályaudvarra, ahova a Flixbus járatunk indulása is jelölve volt. Az e-jegyen mindössze annyi állt, hogy az #5 és #6 kocsiállás valamelyikéről indul, ám a helyszínen semmi egyéb infót nem találtunk.

Bár alig 5 perc maradt az indulásig, a mi járatunk még nem futott be, a többi Flixbus pedig egyértelműen más célállomásra ment. Egy Flixbus-kabátos hölgyet is megkérdeztünk a biztonság kedvéért, hogy jó helyen várunk-e, aki nyugtatott minket, s jelezte, hogy kisebb késésre kell számítani.

Teltek-múltak a percek, 10 perc, 20 perc, 25 perc, még mindig semmi. Többször körbejártam az egész, hosszú peront, még a többi sofőrt is kérdeztem, hogy tudnak-e valamit a bázeli járatról (elég naiv gondolat volt, miért is tudtak volna), majd módszeresen a Flixbus-kabátos hölgyet kezdtem bombázni az egyre türelmetlenebb kérdéseimmel. Ezzel nem voltam egyedül, a többi bázeli utas közül többen eléggé ki voltak bukva, a legrosszabbat nem is tőlem kapta. Kétségbeesetten próbálta hívni a központot, a sofőrt, de használható infót ő sem kapott. Már 40 perce szobroztunk ott, amikor még mindig képtelenek voltak megmondani, merre jár a nyavalyás busz, elindul-e egyáltalán még ma? Elmagyaráztam a hölgynek, hogy záros határidőn belül tudnom kell mi a helyzet, különben nem érünk ki a reptérre időben.

-          „Hát, akkor menjenek el a közvetlen reptéri busszal! Még valószínűleg lehet rá jegyet kapni!” – javasolta nagy lazán.

-          „Az a járat háromszor annyiba kerül, mint ez! Gondolom, arra nem engednek fel ezzel a jeggyel, még a késés ellenére sem.” – válaszoltam meg a saját kérdésemet.

-          „Valóban nem. De, utólag megpróbálhat pénzvisszafizetést kérni, de általában csak 2 órát meghaladó késésnél adják meg.” – ingatta a fejét.

-          „Ööö, tehát ön azt javasolja, hogy mivel 40 percnyi késés után sem tudják megmondani, mikor indul a bázeli járat, fizessünk ki háromszor annyit és később induló buszra, amikor még visszatérítést sem kapunk az eredeti jegyre?!” – éreztem, ahogy az agyamat elönti a vér.

-          „Igen, pontosan. Most elnézést kérek.” – ezzel sarkon fordult, és elvágtatott a másik irányba.

Ebben a szent pillanatban gördült be egy új busz az #5 kocsiállásra, melynek az ablakán már a „Basel” kiírás is szerepelt. Bár nem a Flixbus rikító zöld festésében pompázott a busz, ez már kétségtelenül a miénk volt. 

Közel háromnegyedórás késéssel indultunk el, s bár így sem került veszélybe a repülőgép elérése, de kellett egy kis idő, míg mindketten lenyugodtunk a sok izgalom után. Maga a buszút nagyjából egy órát tartott, végig jól tudtunk jönni. 18.40 körül érkeztünk meg Bázelbe. 

Keresztülsétáltunk a vasúti pályaudvar (Basel SBB Bahnhof) épületén, majd a bejárat mellőli automatákból beszereztük a jegyeket (4,70 CHF/fő) az #50 reptéri buszra. Apa javaslatára nem szálltunk még fel az éppen induló járatra, hanem beiktattunk előtte egy rövid sétát. 

A nulladik lépésben egy vécét kellett sürgősen találnom, úgyhogy megkerestem a pályaudvari mellékhelyiséget. Majd’ kiesett a szemem a helyéről, amikor megláttam a WC 2 frankos díját. Előbb pisilek be nyilvánosan, minthogy közel 600 forintot fizessek a budihasználatért. Ezután elindultunk körülnézni az állomás környékén, hátha találunk egy erre a célra tökéletesen megfelelő McDonaldsot. Szerencsére nem kellett sokat keresgélni, mivel a pályaudvar előtti tér végénél lévő aluljárószinten találtunk egy többszáz kerékpár tárolására alkalmas biciklimegőrzőt, amelyhez ingyenes WC is járt. Apát hátrahagyva be is támadtam a mellékhelyiséget. Amikor jöttem kifelé, Apa éppen egy bicikliruhás férfival beszélgetett – pontosabban hallgatta, amint a másik monologizál. Még bólogatott is időnként, majd amikor észrevett, gyorsan odahívott magához:

-          „Ó, Lacókám, segítenél kérlek, hogy pontosan mit is szeretne? Nehogy, azt higgye, el akarok lopni innen egy biciklit…”

Jézusom, mit történt itt azalatt a fél perc alatt, amíg a vécén voltam.

Mint kiderült, míg engem várt, Apa jobb híján a lezárt bicikliket nézegette, a másik férfi pedig azt hitte, Apa nem találja a saját kétkerekűjét. Még kedvesen meg is jegyezte, hogy az aluljáró túloldalán még kétszer ennyi bicikli van kikötve, érdemes ott is megnézni, ha netán elhagyta volna.  Vicces jelenet, az biztos!

Ezután még sétálgattunk egyet, leültünk az egyik padra beszélgetni, majd visszabattyogva a buszmegállóba, negyed 8 körül felszálltunk az #50 reptéri buszra.

Alig 20 perc alatt ki is értünk a bázeli reptérre. Miután átkeveredtünk a biztonsági ellenőrzéseken, Apát tovább tanítgattam az okostelefon-használatra – ezúttal a Flightradar24 rendkívül hasznos kis alkalmazása volt a tananyag. Végigkövettük a Pestről érkező gépünk útját, így előre láttuk a közel háromnegyed órás késést, mintsem hogy a reptéri járatinformációhoz kiírták volna.

Így végül csak éjjel 11 körül tudtuk felszállni, ellenben olyan kevesen voltunk a fedélzeten, hogy mindketten ablak mellé ülhettünk nézelődni.

Éjjel fél 1 körül landoltunk ferihegyi reptéren. Ahogy jöttünk ki a terminálépületből viccesen meg is jegyeztem:

-          „Nincs is más dolgunk, csak felcsörgetni Apát, aki 5 perc múlva felvesz minket a parkoló aljában, és hazavisz. Ahogy mindig is teszi.”

Apa láthatóan értékelte a tréfát, és a mögötte megbújó dicséretet. Ezúttal azonban együtt utaztunk el és együtt érkeztünk haza…

Így utólag visszagondolva, nem is alakulhatott volna tökéletesebben ez a közös út. Apa mindvégig remekül érezte magát, s a kezdeti aggodalmait levetkőzve hamar át tudta adni magát az utazás szellemének. Ő általában szeret mindent kézben tartani, minden körülményről tudni, ám ezúttal el tudta engedni mindezt, s nyugodtan hagyhatta sodródni magát az eseményekkel. Többször meg is jegyezte, hogy ő akkor sem aggódott egy pillanatig sem, amikor én a különböző tömegközlekedési opciók optimalizálásával szenvedtem, mert biztos volt benne, hogy végül jól megoldok mindent. Ez az egyik legnagyobb bók, amit fiú az apjától kaphat.

Ami pedig ennél is fontosabb, minőségi időt tölthettünk el együtt, csak mi ketten, ami úgy gondolom, tovább mélyítette a kapcsolatunkat. Örülök, hogy ezzel mindkét szülőmet sikerült egy emlékezetes, életre szóló ajándékkal meglepni a 60. születésnapjukra, mely így is eltörpül mindamellett, amit eddig életem során tőlük kaptam. Ezért is külön jó érzés, hogy ezúttal felcserélődtek a szerepek, és én vihettem el őket valahova úgy, hogy nem kellett a költségek miatt aggódniuk. Gyerekfejjel mindez olyan természetesnek tűnik, felnőttként azonban igazán tudjuk értékelni az így megélt pillanatokat. Remélem még sok ilyen, ehhez hasonló közös élményben lesz részünk.

Úgy érzem, Bázel kiváló kiindulópontnak bizonyult egy ilyen közös kiránduláshoz, mely során szűk négy nap alatt három országot érinthettünk, mialatt összesen kilencszer (!) léptünk át valamilyen módon országhatárt – busszal, vonattal, repülővel, gyalog vagy akár villamossal. Megmászhattuk a bázeli Münster csipkés harangtornyait, vacsorázhattunk Mulhouse történelmi főterén, bejárhattuk Colmar elképesztően hangulatos óvárosát, és túrázhattunk a híres Fekete-erdőben Freiburg mellett. Mindezt közösen, mint Apa és fia.