Berlin

 

Előzmények

 

Mindig is imádtam a történelmet. Míg másoknak a kínok kínját jelentette bemagolni az évszámokat, megjegyezni az egyes királyokat, csatákat, jeles eseményeket, számomra a töri órák valóságos izgalommal értek föl, mint egy jó könyv, amelyet olvasva feszületen várod, miként alakul a cselekmény.

Emlékszem, mennyire izgatott lettem, amikor 2006 nyarán, egy családi buszos körút keretében végre eljutottam Berlinbe. Csak kapkodtam a fejemet, milyen ismert helyeken jártunk. Végigsétáltunk az Unter den Lindenen, átkeltünk a híres Brandenburgi kapu alatt, láttuk a berlini fal helyét és a német parlament, a Reichstag épületét. Lépten-nyomon, szinte minden sarkon megelevenedett a történelem, miközben maga a város egy élhető, multikulturális modern nagyváros képét mutatta. Mindössze szűk másfél napot töltöttünk el itt, azt is nagy rohanás közepette, ráadásul az idő nagy részét a túláradó barokk és rokokó stílusban épült Charlottenburgi és a Potsdam területén található Sanssouci kastélyra szánták. Utóbbi már csak azért is emlékezetes marad, mivel aznap gyomorrontást kaptam, és fél napon keresztül hánytam utána. Berlin tehát mindenképpen hagyott bennem némi hiányérzetet, úgyhogy biztosra vettem, hogy rövid időn belül visszatérek még ide.

 

Az amszterdami félévem alatt akár lett volna is rá lehetőség egy kalandosnak ígérkező verseny (Hitchhike to Berlin) révén visszajönni, melynek keretében az Erasmus-os diákok párban, kizárólag stoppolással próbáltak eljutni Amszterdamból a német fővárosba a lehető legrövidebb idő alatt. Mivel Eszterrel éppen ebben a pár napban utaztunk el Franciaországba meglátogatni Michealéket, a berlini mókát ki kellett hagynunk. Igaz, nem is nagyon bánkódtam emiatt, mivel novemberben már hűvös, barátságtalan időnk lett volna, s az egyetemi teendők miatt amúgy sem töltöttünk volna el ott érdemi időt. 

 

Az Erasmus félév elmúltával, a friss nemzetközi élmények hatására egészen kitárult a világ az utazásokat tekintve. Olyan volt ez, mint egy megvilágosodás. Olcsón, hátizsákosan utazva, hostelekben megszállva már egyáltalán nem tűnt luxusnak egy külföldi út. Hollandiában megtanultam beosztani a pénzemet, optimalizálni a kiadásokat és magam megszervezni a kisebb-nagyobb kirándulásokat. 

2009 tavaszával kezdődött el az utazások korszaka az életemben. Nem is tétlenkedtem túl sokat. Márciusban Stockholm, áprilisban Zürich, májusban Berlin…

 

A Berlinbe való visszatérés ötlete minden szinten spontánnak mondható. Március elején éppen Eszternek segítettem repjegyet foglalni Isztambulba az azóta csődbe ment légitársaság, a SkyEurope honlapján, majd miután végeztünk, poénból én is böngészgettem a fapadosok akciós jegyárait. Több ajánlat is elgondolkodtatott, ám mind közül az easyJet irányonként kb. 6 ezer forintos berlini járatai vitték a prímet, ráadásul május közepére. Eszter javasolta, kérdezzem meg Gábort, érdekli-e a dolog, úgyis jelezte anno a stoppolós verseny után, hogy szívesen visszamenne Berlinbe. Gábort valóban nem kellett sokat győzködni, gyakorlatilag fél perc alatt rámondta az áment. A repjegyeket este le is foglaltuk, s bár mindenféle extra adminisztrációs és hitelkártyahasználati díj miatt a végső ár végül 17.380 Ft-ra kúszott fel, szerintem még ezzel is jól jártunk. Így utólag vicces visszagondolni, hogy olyan rutintalanok voltunk még ebben, hogy Skype-on folyamatosan egyeztetve foglaltunk, megbeszéltük, hogy hol, mire kell kattintani, és ugyanazt az árat látjuk-e.

 

A Hostelword-ön foglaltunk valami szuperolcsó szállást is, utána megnéztem, miként lehet bejutni a reptérről a városba, majd beszereztem a stockholmi út során már bevált Útitárs útikönyvsorozat Berlin című kiadványát. Utóbbi nem volt éppen egy olcsó mulatság, egyetemistaként 6600 Ft egy útikönyvért csillagászati összegnek számított, de újfent megállapíthattam, hogy minden fillérjét megérte.

Szerencsére a DHL-nél is gond nélkül elengedtek szabira, úgyhogy izgatottan várhattam az indulás napját.

 

 

1. nap – Érkezés Berlinbe (2009. május 15.)

 

Menő volt belegondolni, hogy két hónapon belül másodszor repülök el valahova. Korábban a repülős utakra éveket kellett várni, most pedig január óta ez lesz ötödik ilyen alkalom. Az easyJet járatai – a többi fapadossal együtt – a Ferihegyi 1-es terminálról indultak. Ez volt az első alkalom, hogy feladott csomag nélkül, mindössze kézipoggyásszal utaztam valahova, úgyhogy legalább nem kellett végigvárni a check-in pultoknál kígyózó sort.

Nem sokkal később befutott Gábor is. Átestünk az ilyenkor szokásos biztonsági ellenőrzéseken, majd letáboroztunk a beszállókapu mellé.

 

Szerencsére a gépünk pontosan érkezett, s alighogy legördült a kifutópályáról, mi már meg is kezdtük a beszállást. A reptéri buszon már stratégiai pozíciót foglaltuk el, hogy amint nyílnak a kapuk, megrohamozva a gépet, sikerüljön minél jobb ablak melletti helyet foglalni. Ezúttal egy némileg kisebb gépet (Airbus A319) kaptunk, úgyhogy balszerencsénkre már csak a szárny fölötti résznél tudtunk az ablak mellé ülni.

Nem sokkal délután fél 3 előtt szálltunk fel. Maga az út nagyjából 70 perc lehetett Berlin kisebbik repteréig, a Berlin-Schönefeldig (Flughafen Berlin-Schönefeld), mely a német újraegyesítés előtt a kelet-német országrészt szolgálta.

Bár maga a szocreál épület le sem tagadhatná a múltját, a reptér nagyszerűen integrálva van a városi tömegközlekedési hálózatba, mivel az S9-es S-Bahn révén mindössze 2,80 €-ért közvetlenül bejuthatunk innen a városközpontban lévő Alexanderplatzra.  

Itt egyből át is szálltunk a metróra (U8), amellyel még négy megállót kellett megtenni a hostelünk szomszédságában lévő Voltastraße állomásig. Előzetesen azt gondoltam, hogy megütöttük a főnyereményt ezzel a szállással (Amadeus Hostel Berlin), mely verhetetlenül alacsony (5,98 €/fő/éj) árával messze a legolcsóbb opciónak bizonyult. A recepció egy külön kis irodahelyiségben kapott helyet, ahol egy átható cigibűzt árasztó, idősebb hölgy fogadott minket. Felvette az adatainkat, majd rögtön ki is kellett perkálnunk a szállásdíjat, amit a néni megfejelt még éjszakánként 1 eurós ágyneműdíjjal, amit külön előre nem jeleztek a honlapon. Ennyi erővel viszont akár járhatna valami reggeli is – gondoltam én, hisz erre vonatkozóan sem írt semmit a Hostelworld honlapja.

-       „Fiatalember, éjszakánként 5 euró 98 centért Ön szerint jár ingyen reggeli?” –nézett vissza rám némi szánakozással, majd a kezünkbe nyomta a két garnitúra ágyneműt.

-       „Hát, egy próbát megért.” – jegyeztem meg Gábornak kifelé menet, aki vigyorgott egy sort.

A néni instrukcióit követve az egyik közeli, kocsibejárón kellett bemennünk egy elhanyagolt belső udvarra, ahol találtunk egy nem túl bizalomgerjesztő, ütött-kopott, fehér, számkódos vasajtót, amely leginkább egy lepukkant hűtőház hátsó bejáratára emlékeztetett. Az egész ritka kiábrándító látványt nyújtott. Belépve rögvest megállapíthattuk, hogy a nettó igénytelenség legalább következetes, mivel maguk a szobák sem sokkal jobbak. A kosz és mocsok egy dolog, a vékony, öreg matrac egy másik, viszont egyik szobát sem lehetett kulccsal zárni, sőt még egy nyavalyás szekrényt sem adtak, ahova le lehetett volna pakolni.

Kipakoltuk a ruhákat, letakartuk őket az ágyneművel, remélve, hogy itt lesznek még, amikor visszaérünk, majd besétáltunk a városba. 

 

Bő félóra alatt értünk ki Berlin egyik leghíresebb terére, az Alexanderplatzra. Az egykori ökörpiacnak helyet adó tér jelenlegi nevét I. Sándor cár 1805-ös berlini látogatását követően kapta. A manapság a helyiek körében csak „Alex” becenévvel illetett tér fontos közlekedési csomópont, hiszen több metró-, S-bahn-, busz- és villamosvonal találkozik itt. 

 

Megkerültük a vasúti pályaudvar (Bahnhof Alexanderplatz) épületét, s rögtön a város legmagasabb szerkezetének, a 365 méteres TV-toronynak (Fernsehturm) a tövében találtuk magunkat. A berliniek által csak „fogpiszkálónak” becézett tornyot 1969-ben emelték, melynek hatalmas, acélborítású gömbjében egy körbeforgó kávézó és népszerű kilátó is helyet kapott. Amikor utoljára itt jártam, a 2006-os németországi labdarúgó-világbajnokság tiszteletére, rendkívül találóan, focilabda mintázatúra festették át ezt a gigantikus óriásgömböt. 

Tettünk egy kört a torony előtti téren, melynek közepén a neobarokk Neptun-kút (Neptunbrunnen), peremén pedig a jellegzetes, vöröstéglás Városháza (Rotes rathaus) kapott helyet. 

A nap fénypontjaként pedig váltottunk jegyet a TV-torony 203 méteres magasságában lévő kilátóteraszhoz, mely „szegény egyetemista” mércével nézve egy vagyonba (10€) került. Ezzel együtt minden centjét megérte, mivel fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé. Be lehetett látni a szomszédos Szent Miklós-negyed (Nikolaiviertel) és a Múzeum Sziget (Museuminsel) területét, de még a távolabbi kerület főbb látványosságait (Reichstag, Tiergarten, Branderburgi-kapu) is be lehetett azonosítani. 

Az is feltűnt, hogy Berlini Dóm szomszédságában lévő régi Köztársasági palotát (Palast der Republik), az NDK egykori rusnya parlamenti épületét már teljesen elbontották. A veszélyes azbesztet tartalmazó középületet épp akkor kezdték kibelezni, amikor két és fél éve szüleimmel itt jártunk.

Mivel már eleve későre járt az idő, megvártuk, míg teljesen besötétedett, így a város éjszakai fényeit is megcsodálhattuk felülről.

Miután megjártuk a TV-tornyot, egy kellemes kis éjszakai sétát tettünk a környéken. Elsőként Rotes Rathaus mögött húzódó Nikolaiviertel utcáin sétálgattunk, ahol a sárkánnyal harcoló Szent György szobra (St. Georg Denkmal) szolgált kiváló fotótémául.

Ezután a szépen kivilágított Berlini Dómot (Berliner Dom) vettük szemügyre közelebbről, majd a Bundesstraßén folytattuk az utunkat. 

Megálltunk a hírhedt 1933-as náci könyvégetés helyszínéül szolgáló Bebelplatzon, majd az Unter den Linden mentén sétáltunk tovább. 

A hársfákkal szegélyezett sugárút elejét Nagy Frigyes impozáns lovasszobra őrzi, mely rendkívül hatásos esti megvilágítást kapott, aminek köszönhetően a szobor méretének többszörösét kitevő árnyék vetül a szomszédos Állami Könyvtár (Staatsbibliotek) épületére. 

Végezetül elbattyogtunk egészen az Unter den Linden végében található híres Brandenburgi kapuig (Brandenburger Tor). Berlin egyik legfontosabb jelképének számító, neoklasszicista építményt 1788-1791 között emelték, melyen a görög mitológiát jelképező domborművek láthatóak, míg tetejét a győzelem istennőjének négylovas harci szekere (quadriga) ékesíti. 

A Brandenburgi kapu a német történelem számos fontos eseményének volt a szemtanúja. A császárság 1918-as bukásáig a középső átjáróját kizárólag a császári család tagjai használhatták, míg a későbbiekben a nemzetszocialisták hatalomra jutását ünneplő tömeg vonult át alatta. A II. világháború végével a kapu a szovjetek által ellenőrzött felére került a városnak, sőt néhány méterrel mögötte húzták fel a hírhedt berlini falat. A kapu innentől közel három évtizeden át a megosztottságot jelképezte, egészen a fal 1989-es lebontásáig, amikor a százezres ünneplő tömeg jelenlétében újra megnyitották, s Kelet- és Nyugat-Berlin végre egyesülhetett. 

Kihasználva a hangulatos éjszakai kivilágítást, a kis mini kameraállványom segítségével készítettünk néhány beállított képet magunkról, háttérben a híres kapuval, majd visszametróztunk a hostelbe.   

 

 

2. nap – A Museuminsel és a Reichstag (2009. május 16.)

 

Szerencsére mindössze egy lakótárssal kellett megosztanunk éjszakára a 14 ágyas szobánkat, s mivel ez az egy lélek sem bizonyult notórius horkolónak, egész kipihenten ébredtünk.

Reggelire elmajszoltuk a tegnapról maradt szendvicseinket, majd nyakunkba vettük a várost. Mivel a szállásunk még éppen a lélektaninak mondható háromnegyedórás sétára volt a városközponttól, Gáborral a tömegközlekedési jellegű költségek optimalizálásaként a gyaloglást szavaztuk meg az elsődleges közlekedési módnak.

Persze az egészet megideologizáltuk azzal, hogy menet közben útba ejtünk néhány kihagyhatatlan látnivalót. Ennek szellemében első utunk egy temetőbe vezetett. Bár kissé morbid napindítónak tűnik, az 1763-ban alapított, Dorotheenstädtischer Friedhof néven ismert kis temetőt érdemes felkeresni, mivel számos híres berlini polgárnak szolgál végső nyughelyéül. Itt nyugszik például a Hegel, a felvilágosodás korának egyik legnagyobb német filozófusa, Bertolt Brecht színpadi szerző és drámaíró, Heinrich Mann író, valamint a 19. század egyik legtekintélyesebb építésze, Karl Friedrich Schinkel, aki Berlin számos ismert épületét tervezte.

Legnagyobb meglepetésemre a kicsiny sírkertet egyáltalán nem találtuk lehangolónak, sőt Gábort kifejezetten megérintette a hely szelleme.

Innen a brandenburgi városkáról elnevezett Oranienburger Straßén haladtunk tovább, mely Berlin egykor virágzó zsidónegyedén halad keresztül. A Scheuenviertel olyan grandiózus épületekkel büszkélkedhet, mint például az 1866-ben átadott, aranyozott kupolás Új Zsinagóga (Neue Synagoge), mely súlyos károkat szenvedett a nácik hírhedt zsidóellenes erőszakhullámainak részeként elhíresült „kristályéjszakán”. A II. világháborúban tovább pusztult épületet később teljesen elbontották, majd hosszas szünet után a teljes rekonstrukció mellett döntöttek.

A zsinagóga tőszomszédságában egy pompásan felújított, elegáns udvarba (Heckmann Höfe) is bekukkantottunk, ahol étterem, kávézó várja a látogatókat. Gábornak kifejezetten bejött a hely, ráadásul az egyik vendég asztalán megláttam a Berliner Kindl Weisse színes sörkülönlegességét is, amit mindenképpen ki akartam próbálni, úgyhogy abban maradtunk, körbenézünk még a környéken, aztán beülünk ide egy kicsit. 

Ezután a mulatságos elnevezésű Große Hamburger Straßéra kanyarodtunk rá, ahol elhaladva az éppen felújítás alatt álló, 1712-ben épült kis barokk templom, a Sophienkirche előtt, a halálba küldött berlini zsidók emlékére állított, szomorú emlékművet (Gedenkstätte Grosse Hamburger Strasse) kerestük fel.

Ezután a pár saroknyira található, jellegzetes épületegyüttest, a Hackesche Höfét kerestük fel, melyet kilenc egymáshoz kapcsolt, érdekes építészeti stílust képviselő udvart foglal magába. Végigjártuk mind a kilencet, ám a komplexum mégis az egyik trendi boltjáról (Ampelmann) maradt nekünk emlékezetes, mely a jellegzetes berlini közlekedési lámpák kalapos figuráiból kreált népszerű márkát.

A rendkívül kreatív ötletet maximálisan kiaknázták, így egy sor szuvenírt és háztartási cikket szerezhetünk be kedvenc piros-zöld emberkéinkkel – többek között napozóágyat, törülközőt, labdát, papucsot, szivacsot, bögrét, virágtartót vagy kulcstartót. Annyira megtetszett nekem az ötlet, hogy hosszas gondolkodás után egy kilincsre akasztható táblácskára esett a választásom, mely azóta is szüleim vécéjénél teljesít jelentőségteljes szolgálatot.

Mielőtt folytattuk volna a városnézést, pihenés gyanánt visszalibbentünk a Heckmann Höféban korábban kinézett kávézóba egy-egy pohárnyi rózsaszín sörre, ám azt hamar megállapíthattuk, hogy a kissé gyógyszerízűre sikerült helyi italkülönlegességre azonban alig fogunk rászokni.

Innen Spree mellékfolyói által határolt Múzeum Sziget (Museuminsel) felé vettük az irányt, melyet sokan Berlin bölcsőjének tartanak, mivel először itt jelentek meg a telepesek a 13. században. Később ezen a helyen épült fel a brandenburgi választófejedelemnek a palotája (Stadtschloss) is, melynek sorsa az 1950-es években pecsételődött meg, amikor a díszes bejáratát leszámítva (amit később egy új kormányzati épületbe építettek) lebontották az egészet. A hosszúkás sziget északi felét jelenleg a múzeumok uralják, melyekből összesen öt darab van egy zsebkendőnyi helyre összezsúfolva. 

A sort sziget északi csücskén lévő, kerekkupolás Bodemuseum nyitja, melyet Európa egyik legnagyobb ókori antik (görög és római) gyűjteményét felvonultató, jelenleg becsomagolt és felújítás alatt lévő Pergamonmuseum követ. 

 

Mögöttük a Régi Nemzeti Galéria (Alte Nationalgalerie) kapott helyet, míg oldalról az egyiptomi gyűjteményt bemutató Új Múzeum (Neues Museum) következik. A sort a Karl Friedrich Schinkel által tervezett neoklasszicista Régi Múzeum (Altes Museum) zárja, melyet grandiózus, 18 jón oszlopból álló oszlopcsarnokáról könnyen fel lehet ismerni.  

A Pergamonmúzeum előtt sétálgatva belefutottunk egy időszakos bolhapiacba, ahol régi könyvek, hanglemezek, képek és NDK-s csecsebecsék mellett katonai relikviákat is fel lehetett lelni. Gáborral poénból felpróbáltunk egy-egy fém, világháborús sisakot egy kép erejéig, de árus bácsi láthatóan nem nézte jó szemmel, hogy vásárlás nélkül próbáljuk fel a portékáját. 

Kiérve az Altes Museum előtti parkba (Lustgarten), közelebbről is szemügyre vehettük azt a 7 méter átmérőjű, közel 75 tonnás gránitedényt, melyet eredetileg a rotundájának szántak, ám annyira nehéz volt, hogy nem bírták bevinni, így jobb híján itt kint állították ki. Ezt hallva, természetesen Gábor nekiveselkedett, hogy majd hátha ő egymaga meg tudja mozdítani a hatalmas gránitfaragványt, de az makacsul tartotta az eredeti helyét. 

A befuccsolt erőpróbát követően letelepedtünk a Lustgarten füvére pihenni egy kicsit és élveztük a csodás, napos időt. Fotós szempontból a fények tökéletesnek mutatkoztak, úgyhogy a park szélén magasodó, csodálatos, neobarokk stílusú berlini dómról (Berliner Dom) is tökéletes képek születtek. Az 1894-1905 között épült, 98 méter magas kupolával rendelkező katedrális, háttérben a modern TV-toronnyal Berlin legjellegzetesebb látképét adják.

Egy kis pihenőt követően a hársfákkal szegélyezett, világhírű sugárút, az Under den Linden környékét jártuk be, melyet sokan a város legszebb részének tartanak, ahol többtucatnyi híres épület követi egymást. A Schloßbrückén átkelve jobb oldalon az 1706-ben épült egykori Fegyvertár (Zeughaus) épületében működő Német Történeti Múzeumot (Deutsches Historisches Museum) láthatjuk, melyet az régi királyi őrházból átalakított, háborús áldozatoknak emléket állító, neoklasszicista stílusú Neue Wache emlékmű, valamint a nagyhírű Humboldt Egyetem (Humboldt Universität) követ. Velük szemben az út túloldalán a királyi örökösök egykori rezidenciájául szolgáló, előkelő Koronahercegi Palotát (Kronprinzenpalais) és az Állami Operaházat (Staatsoper Unter den Linden) találjuk.

Megkerülve a palotát, a Karl Friedrich Schinkel (igen, megint ő) által tervezett, vöröstéglás, duplatornyos Friedrichswerdersche Kirchét, Berlin első neogótikus templomát vettük szemügyre, melyet jelenleg múzeumként (Schinkel Museum) használnak. Gáborral bekukkantottunk ide is, s mivel nem kellett belépőjegyet fizetni, a körbenéztünk a földszinten berendezett szoborkiállításon. 

A templomból kilépve, a szemközti sarkon egy első látásra jelentéktelennek tűnő, vöröskőből faragott szoborcsoportra (Bärenbrunnen) lettem figyelmes, mely egy medvecsaládot szimbolizált. Az emelvényen csücsülő anyamedve kifejezetten szomorúan tekintett le alant játszó bocsaira, amitől majd’ megszakadt az ember szíve. 

Kértem egy közös fotót a macikkal, majd a hírhedt 1933-as náci könyvégetés helyszíneként ismert Bebelplatz felé gyalogoltunk el. Itt találtuk a római Pantheonra emlékeztető, neoklasszicista homlokzattal és hatalmas kupolával büszkélkedő Szent Hedvig Katedrálist (St-Hedwigs Kathedrale). 

Vicces módon nem is maga a templom maradt innen emlékezetes, hanem a mögötte a húzódó utca, melyet találóan „Hinter der Katolischen Kirche” („A Katolikus Templom Mögött”) névre kereszteltek. A németek logikus és praktikus gondolkodása nem ismer határokat! Gáborral mindenesetre jót szórakoztunk ezen. 

Ezután az innen egy saroknyira lévő Gendarmenmarktra sétáltunk el. Az egykori piactér az évszázadok alatt Berlin egyik legszebb terévé nőtte ki magát, melynek középpontjában a Karl Friedrich Schinkel által tervezett neoklasszicista Koncertterem (Konzerthaus) áll. Komolyan, minden második híresebb berlini épületet Schinkel építette, hihetetlen! Szinte már el sem kellett olvasni az útikönyvből a leírásokat, már előre borítékolható volt, kinek a nevéhez fűződik. Schinkel? Schinkel.

A tér egyedi jellegét ugyanakkor a Konzerthaust közrefogó, két rendkívül hasonló kupolás templom adja, melyek első látásra mintha egymás tükörképei lennének. 

A jobb oldalon lévő Francia Katedrális (Französicher Dom) eredetileg a francia nyelvű, hugenotta menekült közösségnek épült 1705-ben, míg a vele farkasszemet néző protestáns-református Német Katedrálist (Deutscher Dom) három évvel később, 1708-ban adták át, a német nyelvű egyházközösség részére.

Körbefotóztuk a teret, majd lassan visszaorientálódtunk az Under den Linden irányába. Nappali fényben is megcsodáltuk a híres utca végében magasodó Brandenburgi kaput, mely alatt átkelve átléphettünk az egykor itt húzódó berlini fal helyét jelző sáv fölött. 

Az innen induló széles, többsávos sugárutat (Strasse des 17. Juni) ezúttal valamilyen női futóversenyre (Berliner Frauenlauf) érkező tömeg foglalta el, akiknek jelentős hányada rózsaszín futópólóban virított. Elkerülve hatalmas emberáradatot, lefordultunk jobbra, a pár száz méterre található német parlament, a Reichstag épülete felé.

Az 1871-ben kihirdetett Német Birodalom nemzeti egységét szimbolizáló, impozáns, neoreneszánsz épületet stílusosan a korábbi háborúban legyőzött franciák által fizetett, csillagászati összegű jóvátételnek az összegéből finanszírozták, melyet végül 12 évnyi építkezést követően, 1894 júniusában adtak át. A Reichstag azóta számtalan történelmi jelentőségű esemény középpontjába került. 1918-ban innen kiáltotta ki Philipp Scheidemann a Weimari Köztársaságot, ám a nemzetközi köztudatba mégis az épületet sújtó, 1933. február 27-ei tűzvész révén került be, melynek során a Reichstag jó része leégett. A bűntett elkövetésével az éppen hatalomra került náci párt a kommunistákat vádolta, s így jogalapot teremtett magának a szabadságjogok korlátozására, a weimari alkotmány főbb pontjainak felfüggesztésére és a parlamenti felhatalmazás nélküli, szükségrendeletekkel történő kormányzásra, mellyel az ország elindult a Hitler-féle totális diktatúra felé vezető úton. A szerencsétlen sorsú épületet a később kitörő háború miatt egy jó ideig nem is építették újjá, viszont jelentőségét mutatja, hogy az elbukott II. világháborút követően a romos Reichstagra kitűzött, szovjet vörös zászló, a legyőzött Németország szimbóluma lett.

A berlini fal felhúzásával az épület a nyugat-berlini városrészbe került, ahol hosszas felújítását követően kiállításokat rendeztek. 1990-ben, a német újraegyesítéssel került vissza a törvényhozás a Reichstag épületébe, mely 1999-re új, csodálatos üvegkupolát kapott, mely szerencsére ingyenesen látogatható, amennyiben az embernek van türelme kivárni a hosszan kígyózó sort. Gáborral kapva kaptunk az alkalmon, pedig ez jó háromnegyed órás ácsorgást jelentett a csigalassúsággal haladó sorban. Ezzel együtt rendkívül izgatott lettem, ahogy a tekintélyt parancsoló épület hosszú lépcsőjén araszoltunk fokról fokra, s felnézve a homlokzatra a „Dem Deutschen Volke” („a német népnek”) felirat fogadott minket.

Az épület tetején kialakított kilátóteraszról valóban remek kilátás nyílt a környékre, de az igazi látványosságnak maga a pazar üvegkupola bizonyult, melynek közepét egy tölcsér alakú tükörtorony foglalta el, ami révén természetes napfény juttathattak az alant kialakított parlamenti ülésterembe. 

Gáborral felsétáltunk a kupola tetejére vezető, spirálisan kanyargó rámpán, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt a Brandenburgi kapura, sőt még felülről az ülésterembe is bekukucskálhattunk. 

Mire megjártunk a Reichstagot, már kezdett lemenni a nap, úgyhogy lerövidítve az utat, átvágtunk az egykori királyi vadászterületből kialakított hatalmas parkon (Tiergarten). Közben megálltunk II. világháborúban elesett szovjet katonák emlékművénél (Sowjetisches Ehrenmal), melynek hatalmas oszlopát állítólag Hitler főhadiszállásában lebontott márványból készítették.

Egészen az innen jó két kilométerre lévő Győzelmi oszlopig (Siegessäule) gyalogoltunk el, melyet 1864-ben a porosz-dán háború győzelmét örökítette meg. Az Ausztria (1866) és Franciaország (1871) elleni újabb porosz háborús győzelmek hatására az oszlop tetejére egy 8 méter magas, aranyozott Victoria szobrot emeltek, melyet a helyiek gyakran csak „Goldelse” (azaz „Arany Bözsi””) becenévvel illetnek.

Az egésznapos trappolástól már mindketten kivoltunk, ráadásul kopogott a szemünk az éhségtől. Gondolkodás nélkül az első szembejövő kajahelyre rámondtuk az áment, így végül Tiergarten S-Bahn állomás melletti Burger King lett a befutó. Hiába, vannak pillanatok, amikor a „junk food” életet tud menteni. Ez most olyan volt.

Hazafelé kétség sem fért hozzá, hogy metrózunk, nagyjából 100 métert sem tudtam volna már gyalogolni. Útközben vettünk egy kis sört az egyik éjjel-nappaliban, majd visszatértünk a hostelbe, ahol egy-egy üvegnyi Berliner Pilsner mellett pihentük ki ezt a fárasztó napot.

Én a magam részéről befejezettnek is tekintettem a napot, igáslovakkal sem tudtak volna kimozdulásra bírni, ám Gábor még határozottan érzett magában annyi erőt, hogy belevesse magát a berlini éjszakába. Szomorúan vette tudomásul, hogy ezen küldetésére ezúttal nem tartok vele, ám jelen helyzetben még ez a rozzant ágy is olyan csábító alternatívának tűnt, aminek nem tudtam ellenállni. Ahogy Gábor távozott, már gyakorlatilag zúgtam is be az ágyba.

 

 

3. nap – A Potsdamer Platz és a Checkpoint Charlie (2009. május 17.)

 

Ahogyan az várható volt, Gábor reggel nem igazán volt szalonképes állapotban. Félálomban dünnyögött valamit a takarója mögül, hogy ő még ugyan fel nem kel, mert késő éjjel került csak ágyba. Tekintve, hogy így is már negyed 11 elmúlt, tovább nem akartam rá várni, úgyhogy bementem egyedül a belvárosba, s ha összeszedte magát, úgyis csatlakozik később.

 

Első utam a modern üzleti negyed szívébe, a Potsdamer Platzra vezetett. A hosteltől egy saroknyira felpattantam az U8 metróra, majd az Alexanderplatznál átszálltam az U2-re, melyen további hét megállót kellett megtenni.

 

A Potsdamer Platz még berlini mércével nézve is eseménydús évszázadot tudhat maga mögött. Az 1830-as évek elején még szép zöld mező volt a tér helyén, mely az ideépült vasúti pályaudvarnak (Potsdamer Bahnhof) köszönhetően villámgyors fejlődésnek indult, s rövid időn belül a város legfőbb közlekedési csomópontjává nőtte ki magát. Az első berlini vonat is innen indult 1838-ban, melyhez az évtizedek során földalatti vonal és 30-nál is több villamos- és buszjárat csatlakozott. Az 1920-as évekre Európa legnyüzsgőbb terévé és a berlini éjszakai élet központjává vált, ahol menő szórakozóhelyek, elegáns kávézók és luxusszállodák sora várta a vendégeket. A környék virágzásának a II. világháborús ostrom vetett véget, amikor szövetségesek porig bombázták az egész területet. Hosszú évtizedekre egy elhagyatott, üres, romos térré változott, amit ráadásul még az 1961-ben emelt berlini fal is kettévágott. A fal leomlását követő újraegyesítés nyitotta meg az új korszakot a Potsdamer Platz történetében, ahol a kontinens legnagyobb szabású városfejlesztési és revitalizálási programja keretében néhány év alatt modern üzleti és kulturális negyedet húztak fel a semmiből, mely mágnesként vonzotta a nagyobb nemzetközi cégeket – többek között a DaimlerChrysler, a Sony és a Beisheim is saját felhőkarcolót kapott itt. 

Ahogy feljöttem a metróaluljáróból, a tegnapihoz képest merőben más utcakép fogadott. A kis nyolcszögletű, letisztult tér (Leipziger Platz), rendezett parkjával, s háttérben a Potsdamer Platz utcaszint fölé tornyosuló irodaházaival, egytől egyig új, mégis kissé steril hatást nyújtottak. 

Nem csoda, hiszen az épületek többsége még nálam is fiatalabb. Csakúgy, mint a város többi részén, az aszfaltban itt is végig jelölve kockakövekkel a berlini falnak az egykori helye, melyre az egyesítés óta már tucatnyi háztömböt húztak fel. 

A világháborúban súlyos károkat szenvedett, egykori híres vasúti pályaudvart modern, utcaszint alá süllyesztett verzióban élesztették újra, mely integrált állomásként az S-bahn és metró mellett a regionális vonatokat is kiszolgálja.

Először a lebegő sátorszerű, üveg- és acéltetővel rendelkező, modern Sony Centerbe kukkantottam be, ahol a japán vállalatóriás irodái mellett éttermek, kávézók és üzletek sorakoznak, miközben egy mulitplex mozi és a Filmmuseum Berlin is helyet kapott itt. 

A hely legfőbb látványosságának mégis az üveghomlokzattal védett, építészettörténeti kincsnek tartott Kaisersaalt tartják, mely az egykor itt álló luxusszálloda, a Grand Hostel Esplande étkezőcsarnoka volt, ahol II. Vilmos császár is több ízben megfordult. 

A Potsdamer Platz másik nevezetességének a tűhegyes csücskükkel a tér felé meredő DaimlerChrysler épületegyüttes két felhőkarolóját tartják, melyek közül a nyugati torony (Kollhoff-Tower) egy 96 méter magasan lévő kiltátóterasszal (Panorama Punkt) is büszkélkedik, ahova Európa leggyorsabb liftje röpít fel. 

 

Ide mindenképpen fel akartam menni, de mivel gondoltam Gábort is érdekelné, előtte megcsörgettem őt, hogy merre jár. Próbálkoztam néhányszor, de egyszer sem vette fel, úgyhogy megváltottam magamnak a 4 eurós (diákkedvezményes) belépőjegyet. A másodpercenként 8,5 méteres sebességgel süvítő lift kevesebb, mint 20 másodperc alatt röpített fel a 25. emeleten kialakított kilátóteraszra, ahonnan valóban fantasztikus kilátásban lehetett részem. 

 

Akkurátusan végigfotóztam a látottakat minden irányból, beazonosítottam a főbb látványosságokat a távolból. 

Már éppen indulni készültem, amikor a nézelődés közepette feltűnt, hogy a Deutsche Bahn szemközti üvegfalú toronyházában szinte sehol sincs függöny vagy reluxa, s olyan szinten belátni az irodájukba, hogy a még asztalon hagyott iratokat is látni, az egyik tárolóhelységben felhalmozott, több tucat sörösrekesznyi Radebergerről sem is beszélve. Stresszes lehet az irodai élet a német vasutaknál, hogy ha egy egész helyiséget csak sör tárolására használnak!

Visszatérve az utcaszintre, feltűnt egy furcsa, órás szerkezet az út mentén, mely egészen eddig beleolvadt az utcaképbe. Mint kiderült, ez Berlin első automata közlekedési lámpájának a másolata, melynek eredetijét 1924-ben üzemelték be ugyanezen a helyen.

Mivel Gábor még mindig nem adott semmi életjelet magáról, a telefonja pedig továbbra is ki volt kapcsolva, jobb híján egyedül folytattam a városnézést, s a Potzdamer Platztól egy kőhajításnyira kialakított Kulturális Központ (Kulturforum) környékén tettem egy rövid sétát. 

Erre a relatíve kis területre egy tucatnyi jelentőségteljes kulturális intézményt zsúfoltak össze – többek közt a Berlini Filharmonikusok koncerttermének (Berliner Philharmonie) cirkuszi sátorra emlékeztető, napsárga épületét, az Állami Könyvtárat (Staatsbibliothek), a Művészeti Könyvtárat (Kunstbibliothek), valamint a rendkívül gazdag gyűjteménnyel rendelkező Iparművészeti Múzeumot (Kunstgewerbemuseum) és Szépművészeti Galériát (Gemäldegalerie). 

Hamar meg is állapítottam, hogy ezek a modern, minimalista építészeti stílussal rendelkező épületek milyen jellegtelennek is tűnnek, mintha a tervezők szándékosan igyekeztek volna rondábbnál rondábbra tervezni őket, ne vonja el a külső megjelenés a figyelmet a belső tartalomról.

Mivel a környék nem igazán nyűgözött le, elindultam vissza a Potzdamer Platz felé. Már a Szövetségi Tanács (Bundesrat) épületénél jártam, amikor érkezett egy SMS Gábortól, hogy nemrég ébredt, hol találkozzunk a városban. Félórával később csatlakozott hozzám a Potzdamer Platzon, majd együtt folytattuk a nézelődést. Hatalmas „ereszdelahajam” buliban nem volt része az este egyedül, s láthatóan nehezményezte valahol, hogy nem tartottam vele.

Innen az egykori munkásnegyednek számító, kissé ellentmondásos Kreuzberg városrész felé vettük az útirányt, ahol egészen furcsa elegyet alkot a modern, felkapott, luxusépületek, s a szomszédos lerobbant, szegényes házak összképe, mely lépten-nyomon valamilyen NDK-s retró hangulattal van megfűszerezve. Például ha esetleg arra vágytunk volna, hogy zebramintás Trabit bérelve szeljük a német főváros utcáit, már 25-30 euróért benevezhetünk a Trabi Safari feketefehér csíkos, vagy gepárdmintás járgányaival történő városnéző túrára. Hát, ez keleti-európaiként elég röhejes ötletnek tűnt, bár Gáborral kétségtelenül értékeltük a németek leleményességét.

A következő programpontként egy meglehetősen lehangoló, szomorú helyet kerestünk fel a Niederkirchnerstraße mentén. Itt található ugyanis a nácik bűneit bemutató, sokkoló Topographie des Terrors kültéri kiállítás, melyet a nemzetszocialista kormányzat rettegett szervezeteinek (Gestapo és SS) egykori főhadiszállásának helyén alakítottak ki. Bár a gyűlölt épületeket már rég elbontották, a zsidók szisztematikus kiirtását, valamint a megszállt területek erőszakos germanizációját bemutató ingyenes tárlat megdöbbentő részletességgel tárja fel náci terror rémtetteit. Az ember azt gondolja, már annyi mindent hallott erről a nyomasztó témáról, hogy nem tudnak majd újat mondani. De igen, sajnos tudnak.

 

Ez is meg is adta az alaphangulatot az elkövetkezendő órákhoz. Innen alig egy saroknyira egy újabb történelmi jelentőségű helyre érkeztünk, ahol a vasfüggöny hírhedt határátkelője, a Checkpoint Charlie állt egykor. A Friedrichstraßét kettészelő  ellenőrzőpontot már 1945-ben kialakították itt, de válság csak 1961 októberében mélyült el igazán, amikor az amerikai és szovjet tankok felsorakoztak a határ két oldalán, s a pattanásig feszült helyzetben, két napig farkasszemet néztek egymással. 

Innentől kezdve egészen a berlini fal 1990-es lebontásáig, a külföldiek kizárólag a Checkpoint Charlie-nál kelhettek át Kelet- és Nyugat-Németország között. 

A szovjet és amerikai szektorok között húzódó határvonal hosszú évtizedekre a hidegháborús kettéosztottság egyik legfőbb szimbólumává vált, ahol kelet-németek tízezrei próbáltak átszökni a fal nyugati oldalára. 

A német újraegyesítés óta természetesen már nincsenek itt kapuk, szögesdrótok, kerítések, s a gyűlölt berlini falat is lebontották, de mementónak meghagyták a későbbi korok számára az egykori amerikai őrtorony élethű mását, illetve a négynyelvű táblákat, melyek az amerikai szektorba érkezésre/távozásra figyelmeztetnek.

A hely érthetően megérintett mindkettőnket, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a szomszédban kialakított múzeumot, a Haus am Checkpoint Charlie-t is mindenképpen megnézzük, mely rendkívül gazdag gyűjteménnyel rendelkezik a hidegháborús határkonfliktusokról, a fal építéséről és az elképesztő szökési kísérletekről. A menekültek találékonysága, kreativitása és bátorsága tényleg nem ismert határokat, ami jól mutatja szegények kétségbeesettségét, hogy egy jobb világba próbáljanak jutni. Volt, aki az autóját szabta át, hogy legyen benne rejtekhely, voltak speciálisan kialakított bőröndök, s voltak, akik különféle repülő szerkezetekkel próbálkoztak. 

Bő két és fél órát tölthettünk el a múzeumban, s bár a diákbelépő sem számított valami olcsó mulatságnak (9,50€), minden centjét megérte.

 

Mire végeztünk a múzeumban, alaposan besötétedett, de még éreztünk magunkban annyi erőt, hogy a Friedrichstraßén lesétálva megkeressük a környéken lévő Zsidó Múzeumot (Jüdisches Museum Berlin), melyet fantáziadús és formabontó stílusáról még így sötétben is könnyen fel lehet ismerni.

 

A zsidó életmód és történelem emlékeit bemutató tárlat ezúttal kimaradt, hullafáradtak voltunk mindketten, úgyhogy a hostel felé vettük az útirányt. Eltartott egy bő órát, míg eltrappoltunk a szállásig, ahol a jó öreg, számzáras ajtó és a lepukkant, igénytelen 14 ágyas szobánk fogadott minket. Az ajtónyitáskor recsegő horkolás jelezte, hogy új szobatársakkal bővült a vendégsereg, aminek egyikünk sem örült, de tekintve, hogy legalább egyik takaró alá rejtett cuccomnak sem kélt lába, nem is bántam annyira. Az utolsó itt töltött éjszakánk eseménytelenül telt, ezúttal Gábor is kimerült volt ahhoz, hogy egy újabb szóló bulitúrára induljon.

 

 

4. nap – A Kurfürstendamm környéke (2009. május 18.)

 

Az utolsó teljes berlini napunkat az egykor Nyugat-Berlinhez tartozó városrészben, az elegáns Kurfürstendamm utca mentén kezdtük. Környék érezhetően más hangulatot árasztott, mint a régen keleti blokkhoz tartozó kerületek. Elegáns éttermek, trendi kávézók, áruházak, modern irodaházak vannak mindenfelé, melyek 30-40 évvel ezelőtt mágnesként vonzották a látogatókat. A hatás manapság már távolról sem ennyire szembetűnő, de régen ez óriási szám lehetett.

A viszonylag hosszú, bő félórás U-bahnozás alatt a metrószerelvény információs képernyőjén futó, német nyelvű hírújságot olvasgattam, próbára téve egyre halódó némettudásomat, amikor elkerekedtek a szemeim:

-       „Úhh, Gábor, ezt nézd! Késelés, két halott Kreuzbergben. Ott voltunk tegnap…” – böktem meg a fáradtan maga elé bámuló Gábort.

-       „Hát, ez elég durva…” – jegyezte meg döbbenten.

 

Ahogy feljöttünk az U-bahn aluljáróból, rögtön a grandiózus KaDeWe (Kaufhaus des Westens) komor, szürke épülettömbje fogadott minket. Így első ránézésre nem is gondoltam volna, hogy Európa második legnagyobb áruházáról van szó, mely a II. világháborút követően gyakorlatilag a nyugat-berlini gazdasági sikerek egyik legfőbb jelképe lett. Az elegáns bevásárlóközpont több mint 60.000 négyzetméteres területén elképesztő választék várja a vásárlókat, legyen szó élelmiszerről, ruháról, lakberendezésről vagy szolgáltatásról.

Csóró egyetemistaként azonban egy másfél 1,05 eurós pudingos perec jobban megmozgatta a fantáziánkat, mint egy elegáns, drága áruház, úgyhogy be is szereztünk egyet-egyet, majd séta közben jóízűen elfalatoztuk őket.

 

A Tauentzienstraßén haladva megcsodálhattuk a Berlin alapításának 750. évfordulója alkalmából emelt, egymásba tekeredő kukacokra emlékeztető szobrot, mely az egykor kettéosztott várost szimbolizálja. 

Mögötte a háttérben egy bizarr megjelenésű templomrom, a Kaiser-Wilhelm-Gedächtniskirche magasodik, melynek hiányos tornya úgy néz ki, mintha egy éhes óriás leharapta volna a felét. Szerencsétlen templom nem bizonyult hosszúéletűnek, miután 1895-ös felszentelését követően 1943-ben bombatámadás érte, s a masszív tornyát leszámítva romba dőlt az egész. 

Újjáépítés helyett egy meglehetősen rendhagyó módját választották rekonstrukciónak, miután az eredeti templom még álló részét meghagyták így szomorú romként megcsonkítva, majd egy rettentően ocsmány, nyolcszögletű, kék üveg építőelemekből álló kis templomot, s egy különálló harangtornyot emeltek mellé, mely egy eklektikus, minden szinten tájidegen összképet eredményezett. 

Míg azon morfondíroztam, ki hagyhatta jóvá ezeket az elborult terveket, Gábor a templom eredeti állapotát mutató régi fényképeket és makettet tanulmányozta. Ezután megnéztük a romos rész épen maradt díszmozaikjait, majd átkukkantottunk a modern épületrészbe, ahol egy szigorú tekintetű, szögletes aranyjézus meredt vissza ránk a négyzetrácsos, kék üvegfal felől lógva, eléggé hátborzongató összhatást érve el. Hát, ha hívőként éppen bűnbocsátásért érkeznék ide, meglátva ezt a rémséget, menten menekülőre fognám.  

Ezután a város egyik legelegánsabb sugárútján, a Kurfürstendammon barangoltunk tovább, majd lekanyarodtunk a bájos Fasanenstraßéra. Megcsodáltuk a Művészeti Egyetem (Universität der Künste) impozáns főépületét, majd egy jó 3 kilométeres séta keretében a Charlottenburgi palota felé vettük útirányt.

 

Nagyjából féltávnál járhattunk, amikor a forgalmas Otto-Suhr-Allee mentén, amikor egy feltűnően csinos, bájos csajszi szólított meg minket. Korunkbeli egyetemista lehetett, kedvesen mosolygott, miközben egy vékony mappát szorongatott, rajta néhány papírral, kezében tollal. Elsőre egy lelkes környezetvédő aktivistának néztem, aki aláírást gyűjt valamilyen nemes cél érdekében, de lehetett volna akár közvéleménykutatást végző diákmunkás is. Egy teljesen ártalmatlannak tűnő szöveggel lépett oda hozzánk, s bevallom őszintén, a bája annyira levett egy pillanatra a lábamról, hogy akár a pézsmapockok alkotmányos jogaiért is kampányolhatott volna, akkor is megálltam volna beszélni vele. Ahogy elnéztem, nemcsak rám gyakorolt nagy hatást a leányzó – a hosszú ideje szingli Gábor szemei szinte kocsányon csüngtek. A lány kedvesen érdeklődött, mi járatban vagyunk Berlinben, itt tanulunk-e, mi a véleményünk a városról. A csevegős felütést követően a segítségünket kérte, mivel eléggé el volt maradva a munkájával. Valamilyen személyiségtesztről volt szó, amihez ráadásul csak nevet, emailcímet kellett megadni. Már vettük volna át az űrlapokat, amikor felvetette, hogy ha van egy kis időnk, töltsük inkább ki a kérdőívet az egy saroknyira lévő irodájukban, ahol a kitöltőknek ingyen étellel-itallal kedveskednek. Hm, időnk, mint a tenger, ráadásul a csajszi is szimpi, ugyan mi baj történhet.

Követtük tehát a leányzót, akivel először átkeltünk a forgalmas sugárúton, majd a túloldalon gyalogoltunk pár száz méter. Már kezdtem kicsit türelmetlenkedni, hogy távolabb van ez, mint az előzetesen be lett harangozva, amikor megláttam, hova is visz minket:

-       „Jaj, ne…” – kerekedtek el a szemeim.

-       „Upsz.” – nyelt egyet Gábor.

-       „Szerinted gáz, ha elfutunk?” – fordultam Gáborhoz, ahogy közeledtünk az épülethez, amin óriási betűkkel virított a „Scientology Kirche” felirat.

Sosem rejtettem véka alá, hogy a különféle vallási csoportok, szekták közül a szcientológiát találtam az egyik legellenszenvesebbnek, amelynek működéséről egészen hihetetlen rémtörténeteket lehet hallani.

Ahogy beléptünk a masszív körajtón, a csajszi felszívódott, s egy idősebb férfi üdvözölt minket hűvösen. Leültettek minket bejárati ajtók melletti fotelokhoz, majd a falra szerelt hatalmas tévén bekapcsoltak valamilyen szcientológiás bevezető propaganda-videót. „Ismerd meg önmagad!... Tartozz egy közösséghez!”… csak úgy repültek az inspiráló, hangzatos szövegek, miközben csomó mosolygó ember, menő timelapse felvételek és videómontázsok követték egymást. Időközben a kezünkbe nyomtak valamilyen papírokat, hogy töltsük ki, de mi megállás nélkül a kijáratot lestük. Kiderült, valójában egy többórás szemináriumra kellene beülni ezután. Na, még mit nem.

Gáborral elég volt néhány pillantást váltani, hogy tudjuk, mire gondol a másik – irány az ajtó, minél előbb! Nem is halogattuk sokáig a pillanatot, még a propaganda-videó vége előtt felpattantunk, s szó nélkül elhúztuk a csíkot.  

 

Eltelt néhány percbe, míg lenyugodtunk a hajmeresztő kitérőt követően. Az egészben az a legijesztőbb, hiába vagyunk mindketten végletekig ateisták és ráz ki a hideg minket az ilyen elvakult vallási csoportoktól, valahogy mégis sikerült elérniük, hogy a központjukban leüljünk propaganda-videót nézni…

Katonás léptekkel eltrappoltunk a sugárút végében elterülő Charlottenburgi palotához (Schloss Charlottenburg), melyet III. Frigyes választófejedelem (későbbi király) saját feleségének, Sophie Charlottenak építtetett nyári rezidenciaként.

A 18. századra Charlottenburg önálló várossá nőtte ki magát, ahová főleg a tehetős emberek elegáns villái sorakoztak. Az I. világháborút követően lett hivatalosan Berlin része.

A túláradó barokk és rokokó díszítésekkel teli királyi kastélyt anno alaposan bejártuk szüleimmel, amikor 2006 nyarán itt jártunk, s mivel Gábor sem igazán lelkesedett egy hosszadalmas palotatúra (és a vele járó 13 eurós belépőjegy) ötletéért, így megelégedtünk a főhomlokzatra vetett pillantással, majd elindultunk vissza a metró felé. Menetközben útba ejtettük az uszodák falát díszítő mozaikokkal kirakott Zsidó Közösségi Házat (Jüdisches Gemeindehaus) és Berlin egyik legszebb színházát, a csodaszép, neoklasszicista homlokzattal büszkélkedő Theater des Westenst.

A nap utolsó felvonásaként a külvárosi részen található East Side Gallery-t szerettük volna felkeresni, mely a berlini falnak a leghosszabb, egyben megmaradt (1316 méteres) szakasza a Hauptbahnhof és az Oberbaumbrücke között, melyet több mint száz művész graffitijei díszítenek. 

Az U1 U-bahnnal kellett a végállomásig (Warschauer Straße) utaznunk, mely a csodaszép, vöröstéglákkal kirakott, árkádos hídon, az Oberbaumbrückén halad keresztül. Az egyesítést megelőzően ennél a hídnál volt a határ Kelet- és Nyugat-Berlin között, ahol csak gyalogosan, nehezen beszerezhető papírokkal lehetett átkelni.

A hídtól indulva végigbattyogtunk a fal mentén, de sajnos az eredeti, művészi értékkel rendelkező falfestmények, graffitik csomó helyen össze voltak firkálva, át voltak festve, vagy meg voltak rongálva. 

Kár értük, akadtak köztük kifejezetten szellemes, sokatmondó és szép alkotások. Ettől függetlenül ez a rövid fal menti séta remekül keretbe helyezte a berlini kirándulást, úgyhogy elégedetten indulhattunk vissza központba. 

Éppen egy szegényebb, főleg bevándorlók által környéken sétáltunk, amikor már igencsak időszerűnek tűnt a vacsora. Némi hezitálást követően adtunk egy esélyt egy török kebabosnak, aki egy híd alatti kis bodegában kuporgott. A 3 eurós kebab várakozáson felüli vételnek bizonyult – egyrészről nem kaptunk tőle vérhast, másrészről olyan mennyiségű hússal volt tömve a pita, hogy azt latolgattuk Gáborral, hogy nem megy csődbe így az ember.

 

Miután jóízűen elfalatoztuk a kebabjainkat, elégedetten és jóllakottan térhettünk vissza a városközpontba. Mivel a gépünk kora reggeli indulása miatt nem foglaltunk szállást erre az utolsó éjszakára, abban maradtunk, hogy az estét az Alexanderplatz környékén töltjük.

Ez elsőre tök logikusnak tűnt, viszont ahogy telt az idő, az utcán így átvészelendő bő 4-5 óra hirtelen szörnyen hosszúnak és unalmasnak tűnt. Igyekeztünk lefoglalni magunkat, például megmásztuk Marx és Engels 3-4 méteres szobrait, majd vicces fotókat készítettünk a TV-toronnyal a háttérben. Ezzel el is ment nagyjából 20 perc. 

-       „Gábor, tudod jól, hogy mit kéne csinálni!” – fordulatam felé sokatmondóan.

-       „Öö, mit is?” – kérdezte.

-       „Szerintem eljött az idő, hogy megszabadulj a rengeteg cigitől!”

-       „Hát ja, azt hiszem igazad van…” – sóhajtott.

Aki ismeri Gábort, az tudja, hogy sosem cigizik, ki nem állhatja a dohányzást. Ennek fényében végképp mulatságos, hogy megszállott antidohányosként 3-4 karton cigivel a hátizsákjában érkezett Berlinbe – konkrétan kevesebb ruhát hozott, csak hogy legyen a ciginek elég hely. Gondosan kiszámolta, hogy az otthon megvett olcsó cigarettát itt eladva egész jó profitot zsebelhet be, részben finanszírozva az út árát. Ez mind meg is állná a helyét, de ahhoz előbb-utóbb el is kellene adni azokat a nyavalyás cigiket. Márpedig – mint kiderült – ez távolról sem olyan egyszerű dolog. Ugyan mégis ki szeretne sötétedés után, az utcán, egy németül alig beszélő, kelet-európai idegentől cigarettát venni? A legtöbb járókelő figyelemre sem méltatta Gábort, s inkább szapora léptekkel elhaladtak mellette.

-       „Guten Abend! Möchten Sie billige Zigaretten kaufen?” – kezdte kedvesen Gábor újból és újból, csillogó szemekkel az előre jól kigondolt, tuti sales-es szöveget, amit kettőnk silánnyá sorvadt némettudásával sikerült komponálnunk, de a kereslet láthatóan nem igyekezett megtalálni az egyre kétségbeesettebb kínálatot.

Egy idő után megesett rajta a szívem, úgyhogy én is beálltam kérdezősködni. Másfél óra alatt sikerült összesített erőinkkel egy, azaz egy darab dobozt eladni (a 3-4 kartonból), azt is az eredetileg kigondolt ár feléért.

-       „Mennyi is maradt még?” – kérdeztem.

-       „Sok. Ez így sosem fog elfogyni…” – mondta Gábor lemondóan.

Bár nem akartam volna kinevetni, valahogy mégis volt némi helyzetkomikuma ennek az egésznek.

 

Éjjel 10 óra felé már rettenetesen unatkoztunk, ráadásul egy egyre sürgetőbb dolgot is el kellett végeznem, de nyilvános vécé híján ez is nem várt kihívásnak számított. Ekkor aztán Gábor egy zseniális ötlettel állt elő – menjünk vissza és használjuk a hostel budiját! A bejárati ajtó az utcáról érkezve bárki számára megközelíthető, senki sem nézi, ki jön-megy arrafelé, a belépőkódot pedig úgyis tudjuk. Hm, ez nem is rossz ötlet!

Amikor visszaértünk a szállásra, merőben más kép fogadott minket, mint a korábbi estéken. A korábbi csöndes, kihalt belső udvar egy csapat 16-17 éves holland gimnazista diák árasztotta el, akik vélhetően osztálykirándulás keretében érkeztek ide. Meg is állapítottam, az gimis osztálykirándulások mindenhol ugyanolyanok – zene, ivás, cigizés, néhány bátrabb fiatalnál még a fű is befigyel.

-       „Hű, de nagy élet van itt! Na, megyek gyorsan elintézni a dolgomat, majd mehetünk is.” – szóltam hátra Gábornak, aki mondandóm második felét már vélhetően aligha hallotta, mivel lelki szemei előtt csak csinosabbnál csinosabb holland diáklányok lebegtek.

Miután végeztem, kikerültem a folyosón vodkázó társaságot, majd kiléptem a cigifüstben úszó előtérbe, ahol Gábor már nagyban csapta a legyet néhány csajszinak.

-       „Hello, guys!” – köszöntem nekik, majd Gáborhoz fordulva magyarul folytattam kaján vigyorral: – „Gábor, szerintem ez itt a tökéletes felvevőpiac a számodra.”

-       „Ne csináld, ezek még gyerekek… – hőkölt hátra.

-       „…akik ha akarnak, így is, úgy is dohányozni fognak, tőled függetlenül. Ahogy elnézem, nem is ma kezdték.  Ne szenteskedj, nem én hoztam egy hátizsáknyi cigit eladni. Csak annyit mondok, hacsak nem akarod bontatlanul hazavinni a cigikartonjaidat, legalább egy kérdést megér.”   

-       „Hát, nem is tudom…”

-       „Tudod mit, megkérdezem én neked!” – s odafordultam egy sráchoz, aki gőzmozdonyt megszégyenítő füstfelhőt húzott maga után. – „Hey, dude, would you like to buy cheap cigarette?”

-       „Wow, sure! How cheap?” – csillantak fel a szemei.

-       „Gábor, mennyiért is adod?” – közvetítettem, mint valami tőzsdebróker.

Kibökte az összeget, mire a srác elrikkantotta magát hollandul, s pillanatok alatt, körbevettek minket a diákok, akik úgy repültek rá Gábor cigarettáira, mint éhes sólyom a mezei nyúlra. Gábor nem győzte osztogatni a cigisdobozokat, s begyűjteni az értük járó pénzeket, de gyakorlatilag percek alatt sikerült elpasszolnia a készletének 95%-át. Mint kiderült, az általa belőtt összeg olyan alacsony volt a hollandiai árakhoz képest, hogy még pofátlanul emelhetett is rajta egy 30-40%-ot, még úgy is elment volna a készlet nagy része. Gábor végül így is fölöttébb elégedett lehetett a bulizós diákokon realizált profittal, melynek birtokában már sokkal könnyebben ideologizálta meg magának a tinédzsereknek való cigi eladás morális kérdését.

 

Miután a cigikiárusítás körüli őrület elült, a bagázsból három csajszi ragadt ott velünk – Shannon, Mette és Yoy –, bár utóbbi egy szót sem szólt egész idő alatt. Velük hamar megvolt a kapcsolódási pont, hiszen pont Amszterdamból jöttek, ahol korábban félévet töltöttünk el Gáborral az ERASMUS keretében.

Egész jól elbeszélgettünk velük, s ők is meglepően érdeklődőnek bizonyultak, úgyhogy búcsúzásképpen készítettünk velük egy közös fotót, majd a metró felé vettük az útirányt.

 

 

5. nap – Indulás haza (2009. május 19.)

 

Éjjel egy óra körül szállhattunk át az Alexanderplatzon a Schönefeld reptér felé menő S9-es S-bahnra. Olyan rettenetesen fáradtak voltunk, hogy komoly erőfeszítésbe telt nyitva tartani a szemünket. Éjjel fél kettő körül értünk ki a terminálhoz, ahol újabb négy és fél órát kellett kibekkelnünk a gépünk indulásáig. Gábor jobb híján a bőröndjére dőlve próbált aludni, de rövid időre nekem is sikerült lehunynom kicsit a szemem. 

A hazafelé tartó easyJet járatunk menetrend szerint reggel 7:05-kor indult. Ahogy leültünk a helyeinkre, Gábort pillanatok alatt elnyomta az álom. Én ugyanakkor mindenképpen ébren akartam maradni az repülőút idejére, mivel a repülés élménye még mindig olyan újdonság erejével hatott, a világért sem hagytam volna ki az ablakon való nézelődést egy percre sem. Ahogy a csodaszép, habos felhők fölött húztunk el, arra gondoltam, lesz-e olyan idő, amikor a repülés élmény már unalomszámba fullad. Ezt nehéz elképzelni. Nagyon nehéz…

 

 

Nem lehet okom panaszra, ez a tavasz valóban az utazásokról szólt. Márciusban Stockholm, áprilisban Zürich, májusban Berlin – ráadásul belőlük kettő repülővel. Innentől kezdve nem volt megállás. Rákaptam a hátizsákos utazásokra, mint újszülött az anyatejre. A fapados légitársaságoknak köszönhetően végleg kinyílt az ablak Európa felé, s csak az volt a kérdés, mekkora és melyik részét szeretném én magam felfedezni. De minél több szeletet látok ebből a hatalmas tortából, mintha a torta maga is nőne időközben. És ez így van jól! Azt már tudom, hogy Berlinbe bármikor és bármennyiszer szívesen visszatérek még…

 

Rendkívül örülök, hogy a 2006-os németországi buszos körutazást követően viszonylag hamar be tudtam pótolni Berlinből mindazt, ami anno hiányérzettel töltött el. Nagyon kellett, hogy érdemi időt tölthessek el itt, s átérezhessem a város igazi hangulatát, ahol egyszerre van jelen a gazdag történelmi örökség és a színes, modern, multikulturális főváros jellege, ami elképesztő karaktert kölcsönöz neki, s mérete ellenére meglepően élhetőnek tűnt.

Hatalmas élmény volt visszatérni ide, s örülök, hogy mindehhez Gábort választottam útitársnak. Annak ellenére, hogy eléggé eltérő utazási szokásokkal rendelkezünk, végig remekül szórakoztunk együtt, mely tovább mélyítette kettőnk barátságát. A szűkre szabott, szerény egyetemista útibüdzsé korlátai egy pillanatra sem keserítette meg a napjainkat, s mindketten értékelni tudtuk mindazt a szépet, amit Berlin csak nyújthatott, így számtalan élménnyel lettünk gazdagabbak. Már előre kíváncsi vagyok, hogy a harmadik berlini kirándulás mikor, kivel és milyen körülmények között fog megvalósulni. Mert, hogy lesz harmadik, abban biztos vagyok!