2018. szeptember 30., vasárnap

Kína


Előzmények

Az emberek mindig felkapják a fejüket, amikor meghallják, hogy beszélek kínaiul. Az őszinte csodálkozást követően általában nekem szegezik a kérdést – mégis miért? Muszáj lennie valamilyen nagyobb, magasztosabb célnak, biztos évtizedekre előre gondolkozom, amikor a globalizálódó világkereskedelemben egyre kevésbé lesz megkerülhető Kína, és felturbózandó az önéletrajzomat, milyen jól jön majd a kínai nyelvtudás…
Ehhez képest az ok sokkal egyszerűbb. Hobbi. Szeretem tanulni a kínai nyelvet. És valószínűleg lehet is benne valami, ha immár hatodik éve, minden kedden és csütörtökön, munka után még van erőm bemetrózni az Astoriára, hogy beüljek az ELTE Konfúciusz Intézetének iskolapadjába egy 90 perces kínai órára. 
De honnan jött ez az egész?

A 2000-es évek vége felé, a koreai történelmi sorozatoknak hála egyre intenzívebben kezdtem érdeklődni az ázsiai kultúrák iránt. Míg egészen addig jórészt az észak-amerikai kontinens tartott lázban, most már egyre többször morfondíroztam el, milyen jó is lenne elutazni Dél-Koreába, Szingapúrba, Kínában, Malajziába, vagy esetleg Thaiföldre. A kínai vonal 2011 őszén kapott egy nagyobb löketet, amikor az első GE-s munkanapomon bemutattak Yeyének, az újdonsült kínai kolléganőmnek. A jópofa, vidám csajszival hamar összebarátkoztam, így amikor pár hónappal később kitalálta, hogy munkaidő után szívesen tanítgatna néhányunkat kínaiul, csak úgy a poén kedvéért, gondolkodás nélkül csatlakoztam én is. Bár nem vettük az egészet túl komolyan, de mégis, egy negyedév alatt egész jól megtanultunk a számokat kínaiul, el tudtunk mondani néhány alapvető mondatot és le tudtunk írni pár karaktert, betartva a vonások szigorú lépéseit. Egyszeriben a kínai írásjelek már nem csak átláthatatlan krix-kraxnak tűntek, melyek összemosódnak az olvasó számára, hanem egy ténylegesen elolvasható, információval és értelemmel bíró szöveggé álltak össze. Még csak 25-30 írásjelet ismertem, de az alap megvolt, amire később lehetett építeni.

Amikor az önkéntes különórák egy idő után abbamaradtak, kifejezett hiányérzetem támadt. Bő két év telt el az egyetem óta, s egyre inkább igényem lett tanulni valami újat. Nem azért, mert kell vagy kötelező, hanem mert érdekel. Elhatároztam, hogy folytatom a kínai tanulást, ám ezúttal szervezett keretek között, az ELTE Konfúciusz Intézetében. Mielőtt azonban elköteleztem volna magam a tanfolyam iránt, részt vettem egy ingyenes, kéthetes ismerkedő kurzuson, amelyet amolyan kedvcsinálónak szántak a kínai nyelv iránt érdeklődőknek. Ha valakinek tetszett ez rövid, intenzív kurzus, a következő, Modul 1-es tanfolyam árából 50%-os kedvezményt kapott. Igazán jól kitalált rendszer!
Az ismerkedő kurzust egy mosolygós, jó kedélyű fiatal tanár vezette, akin már az első pillanattól fogva látszott, vérében van a tanítás. Az órák érdekesek, viccesek voltak, miközben látszott, hogy a tanár vérprofin felépíti a kínai tanuláshoz szükséges alapokat, nagy hangsúlyt fektetve a kiejtésre, a hanglejtésekre és a latin betűs átírásokra (Pinyin). A jó hangulatú órák szó szerint élményszámba mentek, így nem csoda, hogy a bő 20 fős osztály nagy része be is iratkozott a Modul 1-re. Legnagyobb örömünkre ugyanazt a tanárt kaptuk, aki az ismerkedőt tartotta – Kong Menget.

Kong tanár úr, azaz 孔老师 (Kong laoshi), ahogy mi hívtuk, egy egészen energizáló személyiség volt, aki a modulok során folyamatosan fejlesztette tanítási módszereit, új feladatokat, eszközöket, ötleteket megvalósítva. Ahogy telt az idő, az osztály létszáma alaposan leapadt, jöttek-mentek az emberek, míg egy 7-8 fős keménymag maradt, akik nagyjából minden tanfolyamra jelentkeztek. Az összeszokott kis csapat az órákon kívül is összetartott, úgyhogy Kong Menggel kiegészülve egyre több külön programot szerveztünk. Voltunk többször kínai étteremben, elkirándultunk Visegrádra, nyári boboztunk, vagy túráztunk a Börzsönyben. A tanárunk több ízben meghívott magához vendégségbe, ahol tanítgatott minket a kínai húsos batyuk (交子) és gombócok (包子) készítésének fortélyára. Mivel akkoriban Zuglóban laktam, órák után számtalanszor mentünk együtt hazafelé a buszon, rengeteget beszélgettünk. Kezdetben persze többnyire csak a kínaival kapcsolatos témákról, s ahogy egyre jobban megismertük egymást, egyre személyesebb dolgokat is megosztottunk egymással, mint két jó barát. Még szerelmi témában is adtam neki tanácsot, ami azt tekintve, hogy később feleségül is vette a kiszemelt leányzót, kifejezett büszkeséggel tölt el.  
Sajnos 2015 tavaszán lejárt szeretett tanárunk magyarországi megbízatása, vissza kellett térnie Kínába. Búcsúzás előtt még alaposan felkészített minket a HSK 3-as (hivatalos kínai állami) nyelvvizsgára, amelyet mindannyian sikerrel letettünk.

Szegény új tanárnő, akit helyette kaptunk, nem igazán vált be, ezért pár hónap után újabb tanárcserét kértünk. Azóta a szintén rendkívül fiatal, de Kong Menghez hasonlóan lelkes, energikus huszonéves Feng tanár úr vezeti az immár 4 főre csökkent, kitartó csapatunkat.

Bevallom, a HSK 3 letétele után alig készültem az órákra, a heti kétszeri alkalom pedig nagyjából a szinten tartásra volt elég. Azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb nyűg rávenni magamat, hogy munkaidő után, hullafáradtan bebumlizzak a belvárosba kínaira, mivel ilyenkor legjobb esetben is csak este fél 9 után tudok hazakeveredni. Sokszor kifejezetten örültem, ha valamilyen okból elmaradt az óra, vagy tanítási szünetet tartottak. Ugyanakkor, ellenmondásos módon, ha már egyszer beültem az órára, nagyon élveztem az egészet, s mindig megállapítottam, milyen butaság lett volna kihagyni.
Ahogy azonban teltek-múltak az évek, egyre jobban kezdett a hétköznapi szabadidő felértékelődni, amiből heti két kínai, egy görhoki és egy-két futás mellett nem maradt túl sok. Andival hétköznap esténként alig tudtunk értékelhető időt együtt tölteni, hiszen nagyjából mire én hazaértem, megvacsoráztam, ő már ment is aludni.

Többször elgondolkoztam azon, hogy meddig lenne érdemes folytatni a kínai tanulást. Az évek alatt rengeteg időt, s pénzt szenteltem erre, úgyhogy arra jutottam, ha mégis abbahagyom, úgy szeretném lezárni ezt az időszakot, hogy azt érzem, elértem valamit. 
Anno a HSK 3 sikeres letétele hatalmas élmény volt, egy méltó megkoronázása az azt megelőző kemény felkészülésnek, utána azonban hamar alábbhagyott az a fajta bizonyítási vágy, hogy egy újabb nyelvvizsgára hajtsak. Tudom, hogy a HSK 4-et (mely a klasszikus értelemben vett középfokú szintnek felel meg) is le tudnám tenni, de önmagában egy magasabb szintű nyelvvizsga elérése már nem villanyozott fel.
A szívem mélyén egy igazi, méltó befejezésre vágytam – egy kínai körútra. Eljutni Kínába, megmászni a Nagy Falat, bejárni a Tiltott Várost, látni az Agyaghadsereget és felfedezni Peking, Shanghai és Xi’an szépségeit, miközben végre eredeti környezetben kamatoztathatom a kínai tudásomat, elképesztő izgatottsággal töltött el.

Míg a mi esetünkben Kína továbbra is csak egy távoli lehetőségként volt számon tartva, Petiék hamarjában a tettek mezejére léptek, miután 2016 decemberében hirtelen előálltak egy kínai utazás ötletével. Akármennyire is irigykedtünk rájuk akkor, Andival tudtunk, hogy 2017-es évre nem tudunk több hónapra előre betervezni semmilyen nagyobb utat, úgyhogy úgy döntöttünk, ezúttal inkább maradunk a jó öreg Európában és több, kisebb úttal számolunk.
Ahhoz képest, hogy az életünk tervezhetőségét tartottunk a fő szempontnak, az év végére igencsak feje tetejére állt a világ. Ha volt lejjebb, akkor arra a szintén elég pocsékul induló 2018-as év még rátett egy lapáttal. „Sebaj, legalább gyűjtjük a szerencsét.” – idéztünk fel már-már sírva Peti jellegzetesen optimista mondását, melynek lényege, ha rossz dolog történik veled, gyűjtöd a szerencsét, ha jó dolog történik veled, felhasználod szerencsét. „Hát, most már rohadt sok szerencsénknek kellene lennie…” – állapítottuk meg.
Andival arra jutottunk, hogy teljesen felesleges túltervezni mindent, s utána azon aggódni, jól alakulnak-e a dolgok.
Utazzunk el valahova. Valahova messze.” – bukott ki belőlünk.

Az idei tavasz, a kivételesen sok hosszú hétvégével megspékelve, nagyszerű lehetőséget kínált egy nagyobb utazáshoz, csak azt kellett eldönteni, hova menjünk. Két régi álom állt szemben egymással – Kanada és Kína. Abban egyetértettünk Andival, hogy Kanadába lehet, jobban megérné később, majd a családdal kiegészülve elutazni, míg Kínát úgyis ketten, hátizsákosan járnánk be. Ettől függetlenül nyitva hagytuk a kérdést, s jórészt az aktuális repülőjegy áraktól tettük függővé az utazást.   

Párhuzamosan nézegettem a torontói, pekingi és sanghaji repjegyeket napi szinten, reméltem, hogy a légitársaságok szokásos év eleji promójának keretében hátha beficcen egy jó kis akciós ajánlat valamelyik városra. Nem is kellett csalódnom, január közepére eldőlt a kérdés, meglett az egyértelmű befutó – az Air France jóvoltából fejenként mindössze 121.100 forintért bebiztosítottuk a repjegyünket Shanghaiba. Eldöntetett hát, irány Kína!

Az elmúlt hónapok nehézségei után teljesen felvillanyozott ez a kínai út. Ahelyett, hogy szokásomhoz képest a repjegy birtokában hátradőltem volna, egyből elkezdem szervezni az utat. Első körben beszereztem a kedvenc útikönyv-sorozatomnak, az Eyewitness Travel Guide-nak a Kínáról szóló köteteit (China és Beijing & Shanghai), majd miután átrágtam magam a nyomtatott tudományon, kigondoltam a körút főbb állomásait. Ezután összefutottam Petivel, aki egy-két korsó sör mellett mesélt újra a nyári kínai útjukról, a helyszínekről és a tapasztalatokról. Bevallom, a szilveszterkor tartott részletes élménybeszámolójukból leginkább a hatalmas tömeg, az órák hosszat tartó sorban állás, az elviselhetetlen hőség és borzasztó szmog maradt meg, mely anno eléggé riasztónak hatott. A körülmények nagyjából adottak lesznek nekünk is, viszont az útvonalat tekintve hasznosnak bizonyult egy-két input. Például Peti meggyőzött, hogy a Ming-kori óvárossal rendelkező kis települést, Pingyao-t vétek lenne kihagyni, így az utólag belekerült az útitervbe. Azt kezdettől tudtam, hogy a datongi kitérőt és a függő templomokat mi biztosan kihagyjuk, helyette bekerült Suzhou, Hangzhou és kettő Kína szent hegyei közül – a Huashan és a Huangshan.
Amikor összeállt egy épkézláb menetrend, Andival átbeszéltük a terveket. Ő is alaposan átolvasott mindent, majd megegyeztünk, hogy Hangzhou-t kihúzzuk a listáról, mivel nagyon zsúfoltnak tűnt az út vége.
Miután a főbb állomásokban egyetértettünk, megterveztem a közlekedést az egyes városok között a legapróbb részletig – szépen táblázatba rendeztem a gyorsvonatok, éjszakai vonatok, belföldi repülőjáratok, helyi buszjáratok, metrók menetrendjeit, az árakat, majd közösen kiválasztottunk a nyertes járatokat. Míg én a közlekedési opciókat próbáltam optimalizálni, Andi a kínai kultúrába és gasztronómiába ásta bele magát. Utánanézett az egyes régiók jellegzetes ételeinek, kulináris fogásainak, amiket majd ki kell próbálni, összefoglalót írt Xi’anról, Pingyaoról és Suzhouról, és órák hosszan dokumentumfilmeket és utazós videókat nézett a Youtube-on Kínáról.

Önmagunkhoz képest rengeteget készültünk erre az útra. Bő másfél hónappal az indulás előtt sikerült elintézni a vízumot is, mely az oroszhoz képest úgy ment, mint a karikacsapás. Mindössze ki kellett tölteni egy négyoldalas vízumigénylő lapot, írni egy összefoglalót az útról, hogy melyik nap hol szállunk meg (szállás nevével, címével), csatolni a szállásfoglalások, repülőjegy és útlevél másolatát, majd leadni mindezt a nagykövetségen az útlevéllel együtt. Miután befogadták a kérelmet, kaptunk egy fejenként ”potom” 19.000 forintról szóló csekket, amit be kellett fizetni és egy hét múlva mehettünk is átvenni az útleveleket, benne a friss, ropogós kínai vízummal. Ugyanakkor bele kell kalkulálni, hogy a nagykövetség nyitvatartási ideje nem túl baráti, hétfőtől csütörtökig 9.00-11.45-ig lehet intézkedni, ráadásul óriási sorok szoktak gyűrűzni az épület előtt, így érdemes bő félórával nyitás előtt odamenni.

Érvényes kínai vízummal a zsebünkben már bátran nekiállhattunk az útiterv és a szállásfoglalások véglegesítésének. Az egyik legnagyobb probléma a huangshani kitérő beintegrálása volt. Az eredeti tervek szerint az út vége felé, Xi’anból induló (napi egyetlen) nagysebességű gyorsvonattal mentünk volna Huangshanhoz, ami még a 300km/órás sebesség ellenére is egy agyzsibbasztó 8 órás utazást jelentett volna. Így egy teljes nap vonatozásra lett volna elfecsérelve, mely ritka borzasztóan hangzott. Újratervezés. Mindenféle variációt figyelembe vettem, végül, úgy ahogy volt, felrúgtam az addigi jól összerakott terveket és megfordítottam az egész menetrendet. Ennek megfelelően Shanghai után egyből elrepülünk Huangshanra, majd rá következő nap repülünk tovább Xi’an felé. A belföldi repülőjáratok segítségével nemcsak, hogy drámaian le tudtunk csökkenteni az utazási időt, de nagyobb költségbe sem kellett vernünk magunkat, mivel a lefoglalt repjegyek nagyjából egy árban voltak a vonattal.  

A szállásfoglalások terén szintén megérte időben lépni, mivel kifejezetten olcsón tudtunk kétágyas szobákat foglalni minden lokációra, amire előzetesen nem is számíthattunk. Legelőször a huangshani szállást kellett bebiztosítanunk, hiszen a hegy tetején viszonylag limitáltak a lehetőségek és a május 1-i ünnepek miatt valószínűsítettük, hogy hamarabb elkapkodják őket. A két szimpatikus hegyi hotelből végül azt tartottuk meg, mely közelebb van a kabinos felvonó felső végállomásához, hogy ne kelljen málhás szamárként még cipekednünk plusz 20 kilóval a hátunkon.
Az utasbiztosítás megkötésével és kínai jüan váltásával már a felkészülés utolsó szakaszába léptünk. Minden cuccunk elő volt készítve a nappali rekamiéra már 2-3 nappal az indulás előtt. Nem is emlékszem, mikor készültünk fel ennyire előre egy útra.
Ennek ellenére így is sikerült az utazás előtti éjszaka éjjel 2-ig pakolászni, mire végül ágyba kerültünk.


1. nap – Indulás (2018. április 28.)

Amikor hajnali fél 6-kor csörgött az ébresztőóránk, már mindketten ébren voltunk. Úristen, ma utazunk Kínába!
Az alig három és fél óra alvás ellenére olyan ébernek és frissnek éreztem magam, mint régen az egyetemi vizsgák reggelén. Nyilván nem voltam akkor sem friss, sem éber, hanem a vizsgadrukk dolgozott bennem.
-          Azért izgulok egy kicsit.” – mondtam Andinak.
-          Én is.” – válaszolta, és megölelt.
Fél 7 előtt nem sokkal érkeztünk meg szüleimhez. Berohantam elbúcsúzni a már most rettenetesen aggódó Anyától, akin látszott, legszívesebben előreugrott volna az időben két és fél hetet akkorra, amikor hazaérkezünk. Búcsúzóul adott nekünk még néhány kakaós müzli szeletet és félliternyi frissen csavart grapefruitlét. Apa közben kisietett az autóhoz, átvenni a sofőr szerepét, én pedig távozáskor beköszöntem még a bejárati ajtó melletti kis tálcájában pihengető Kefirnek („Szia, Keff, aztán vigyázz Anyára!”), majd elhajtottunk a reptér felé.
Korábban indultunk, mint amúgy szoktunk, mivel a M2-es autóút egyik felét lezárták teljesen, masszív dugókat alakítva ki a forgalmasabb napszakokban. Szerencsére ilyenkor még teljesen jól lehetett jönni, így 7.12-re ki is értünk Ferihegyre.

Miután elbúcsúztunk Apától is, megvártuk még, hogy a parkolóból kigördüljön az acélszürke Mondeo, majd terminálépület felé vettük az irányt. Olyan korán kiértünk, hogy még a check-in pultot sem írták ki. Mindenképpen jó lett volna az elsők között becsekkolni, mivel előzetesen nem engedték kiválasztani az ülőhelyeket a Párizs-Shanghai járatra, pedig mindenképpen ablak melletti helyeket szerettünk volna biztosítani magunknak. A check-int végző ügyintéző azonban hamar lehervasztotta a mosolyt az arcunkról. A kínai gép már tele volt, s az előzetesen kiutalt helyeken nem engedett változtatni a rendszer. A bő 11 órás utat a gép középső négyes ülésein tölthettük el, aminél kiábrándítóbb indulást el sem tudtam képzelni.

Igyekeztem hamar túltenni magam ezen a sokkon, s inkább az életem első Air France-os repülésére koncentráltam.
A párizsi járatunk pontosan 9.50-kor indult, s nagyjából délre érkeztünk meg Európa második legforgalmasabb repülőterére, a Párizs Charles de Gaulle-ra. A tavalyi évben közel 70 milliós utasforgalmat generáló reptér méretei egészen kolosszálisak, úgyhogy nagyjából csak reménykedhettünk, hogy a csatlakozásig hátralévő szűk 70 perc elég lesz átjutni a terminál túlsó felére, ahonnan a sanghaji járat indul. Landolás előtt kaptunk egy kis térképet a terminálok közötti közlekedésről, mely első látásra kicsit bonyolultnak tűnt. Az Air France gépeket kiszolgáló 2F terminálról kellett a hosszútávú járatok részére épült 2E terminálra átkeveredni, melyhez még buszra is kellett szállnunk. Annak ellenére, hogy az idő meglehetősen ki volt centizve, olyan szépen és egyértelműen ki volt írva minden, hogy különösebb nehézség nélkül átértünk 40 perc alatt. 
Megkerestük a csarnok végében lévő M50-es kaput, mely fölötti kijelzőn már ott virított a kiírás – Shanghai Pudong. Wow, kezdődik!
Még utoljára felhívtam Anyáékat beszállás előtt, majd elfoglaltuk a helyünket a China Eastern légitársaság masszív Boeing 777-esének a fedélzetén. Még egy halvány reménysugárba kapaszkodva reméltem, hogy esetleg mégsem lesz tele a gép, és talán átülhetünk az ablak mellett üresen maradt helyek valamelyikére, de erre esély sem mutatkozott. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a fedélzeten.

Menetrend szerint délután fél kettő körül szálltunk fel, a hatalmas, lomha gép alig akart elemelkedni a kifutópályáról. Ahogy elértük az utazási magasságot, Andival bevettünk egy fél Aspirint, majd végignéztük a fedélzeti szórakozási lehetőségeket. Nem gondoltam volna, hogy egy kínai légitársaság gépén ennyi minőségi nyugati mozifilmet lehet majd nézni, alig bírtunk válogatni. Végül a Coco című rendkívül aranyos, ugyanakkor szomorú animációs film mellett döntöttünk, mely Oscar-díjat is nyert nemrég. 
A filmből alig telt egy félóra, amikor felszolgálták az ebédet. Valamilyen szerény répás, rizses csirkét kaptunk, tésztasalátával, narancslével és kis kocka vajjal. Hogy a vajjal mihez kezdjünk ebben a felállásban, az még nem volt ekkor tiszta, viszont a csirkét gyorsan betermeltünk, bár nem sorolnám a felejthetetlen kulináris élmények közé. A legjobb dolog az egészben a kisdobozos Tsingtao sör volt, amit pluszban kértem az ételhez. Amikor már befejeztük majdnem az evést, kicsiny, meleg bucikat kezdtek osztogatni („áá, szóval ehhez jár a vaj!”), mely nem igazán illett a fenti menübe, de azért elfogyasztottuk azt is. 
Evés után folytattuk a mozizást, bár közben leginkább csak arra tudtam gondolni, mi a nyavalyáért hűtik sarkvidékire az utasteret. Hiába viseltem a pulcsi alatt még egy réteg pólót és trikót és bugyoláltam bele magamat a China Eastern-es takaróba, még a széldzsekimet is magamra kellett halmozni, hogy ne vacogjon a fogam. Amúgy is jól lebetegedtem az út előtt, nem hiányzott egy jó kis tüdőgyulladás a nátha tetejében.
Még a film felénél sem jártunk, amikor kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat. Fáztam, mint a hétszentség, a gyomrom sem volt jól, amit tetézett egy enyhe hányinger. Amikor hirtelen kivert a víz és kicsit meg is szédültem, előkaptam a hányózacskót, felállítottam Andit és elindultam hátra a gép végében lévő vécé felé…
Odáig már nem jutottam el.

Úgy éreztem, mintha egy kellemes álomban lennék, ahol békesség, nyugalom és harmónia honol. Majd hangokat hallottam és elkezdtek pofozgatni. Ahogy kinyitottam a szemem, realizáltam hogy a széksorok közötti folyosón fekszem, félúton a WC felé. Hirtelen nem is értettem, hogy kerültem oda, vagy mit akar tőlem ez a sok ember. A légi utaskísérők arcán egyértelmű megkönnyebbülést véltem felfedezni, kérdezgettek mindenfélét, hogy érzem magam, beütöttem-e a fejem, majd az egyik medikusként dolgozó utas térdelt oda hozzám. Ő is alaposan kikérdezett betegségekről, gyógyszerekről, mindenféléről. Sok hasznos infóval nem tudtam szolgálni azontúl, hogy aludtam 3,5 órát, tele vagyok takonnyal, nem esett annyira jól az ebéd és vélhetően a fél Aspirinre ráinni 3 deci sört sem biztos, hogy túl jó ötlet volt egy óra különbséggel. Kérdezték, hogy kérek-e valamit, vizet, kólát, borogatást, bár én szívem szerint legszívesebben csak visszafeküdtem volna oda a padlóra. A medikus hölgy arra jutott, hogy igyak sok vizet és fektessenek le valahova aludni, úgyhogy feltámogattak és sok szánakozó tekintet közepette átkísértek az első osztályra. Bár elég pocsékol éreztem magam, amikor megláttam Andit, akkor ijedtem meg igazán. Kisírt szemekkel és halálra rémült tekintettel, elcsukló hangon kérdezgette, hogy „Ugye, jól vagy? Ugye, jól vagy?”.

Még jó, hogy a beszálláskor azon viccelődtünk Andival, milyen jó lenne egyszer kipróbálni az első osztályt. Hát, nem igazán így képzeltem az egészet.
Az egyik steward előkészítette a helyemet, hozott egy palack ásványvizet és két vastag takarót, majd megmutatta, melyik gombot megnyomva szólhatok neki, ha bármi bajom lenne.
Lefeküdtem aludni…


2. nap – Érkezés Shanghaiba (2018. április 29.)

Nagyjából négyórányi alvás után, amikor felébredtem, valahol magasan Szibéria fölött járhattunk. Felültem, ittam csomó vizet, pihengettem még egy kicsit, majd óvatosan visszabotorkáltam turistaosztályra Andihoz. Bár erősködött, hogy maradjak az elsőn és pihenjek, de annyira rossz volt ott nélküle egyedül, úgyhogy inkább visszajöttem. A levegő azonban kifejezetten fülledt volt az utastér ezen részén, amitől kezdtem megint rosszul lenni, úgyhogy öt perc után jobbnak láttam visszatotyogni az első osztályra. Mivel éreztem, van egy kis hőemelkedésem, kértem az egyik stewardesstől egy hőmérőt. 37,8-at mutatott, amely engem némileg megnyugtatott, ám a légiutas-kísérő felvilágosított, hogy ilyenkor hozzá kell adni +0,5-öt az értékhez, mivel a hónaljnál történt a mérés. Nem egészen értettem az összefüggést, mindenesetre jelezték, hogy leszállás után majd egy rövid egészségügyi vizsgálatnak kell alávetnem magam. Remek.

Mélyen ezután már nem sikerült aludnom. Az út négyötödénél szóltak, hogy lassan felszolgálják a reggelit, vissza kell térnem a saját helyemre. Ekkorra már sokkal jobban éreztem magam, a lázam is lejjebb ment, de a reggelire kapott csirkés tésztát egyszerűen nem tudtam legyűrni. A francia joghurt és a grapefruit és narancsszeletek jól estek, ám ezen kívül csak pár falatnyi croissant csúszott le. Evés után végignéztem a Coco-t, jól el is pityeredtem rajta.
Reggel fél 7 körül landoltunk Shanghai Pudong nemzetközi repülőtéren. Nem egészen így képzeltem a Kínába érkezést, maradjunk annyiban.
Miután begurult a gép a terminál mellé, visszaültették az izgága módon felpattanó és pakolászó utasközönséget a helyükre, és érkezhetett a maszkos orvosi különítmény. Szerencsére nem egyedül miattam tartották vissza az egész gépet, hanem rajtam kívül még 3-4 embert megvizsgáltak, melyet egy rutinszerű kérdőívezés követett a különböző fájdalomtípusokról, amiket éreztem. Mivel ekkorra már gyakorlatilag teljesen lement a lázam, velem végeztek a leggyorsabban, úgyhogy ez némileg megnyugtatott. Mindenesetre meg kellett adni a shanghai-i szállásunk címét és az elérhetőségemet.
Amikor kiszálltunk, külön megköszöntem kínaiul annak a stewardnak, aki a legtöbbet segített a rosszullétemkor. A következő napirendi pontnak az útlevélvizsgálaton való átjutás bizonyult, melyhez első lépésben ujjlenyomatot kellett adni. De ez nem ám úgy megy, mint a régi nyomozós sorozatokban (tinta elő, ujj bele, lenyomat a papírra, a tintás ujjat pedig nem győzzük tisztára törölgetni), hanem minden elektronikusan, digitalizálva történik. Vannak külön ujjlenyomat automaták, ahol először bal négy, jobb négy ujjat kell beszkennelni, majd következnek a hüvelykujjak. Ezzel a pofonegyszerűnek tűnő a művelettel akár 5-10 percet is elpepecselhetünk, mivel az érzékeny műszerek elég nehezen térképezik fel az ujjbegyeket, mindenesetre, ha sikerül a mutatvány, akkor a gép nyomtat egy sokatmondó „OK” cetlit, amit be kell mutatni határőrnek. Andi vékony ujjait például egyik gép sem tudta leképezni, így amikor már a segítségül hívott kínai biztonsági asszisztens is csak értetlenül a fejét rázta, a kezébe nyomott egy kártyát, amire velősen annyi volt írva, hogy „selfservice fingerprint failure”, azaz „önkiszolgáló ujjlenyomathiba”, amin nagyon jót szórakoztunk. Ki kellett pluszban tölteni egy belépési nyilatkozatot, majd az útlevél ellenőrhöz lépve végre megkaphattuk a pecsétet az útlevelünkbe.

Hivatalosan is megérkeztünk Kínába! Már csak annyi a kérdés maradt, hogy a feladott poggyászaink is követték-e a jó példánkat. A rövid párizsi tranzitidőt elnézve hatalmas megkönnyebbülés volt látni feltűnni a túrahátizsákjainkat a poggyászkiadó szalag végén. Ahogy begyűjtöttük a szemmel láthatóan sértetlen cuccost, lejelentettünk az otthoniaknak, hogy megérkeztünk, majd kinéztük, miként juthatunk be Shanghai (上海) belvárosába.

Szerencsére több opció közül lehet választani attól függően, mennyi időt és pénzt akarunk rászánni az utazásra. A taxi és a reptéri shuttlebusz járatok mellett a mágneses pályán süvítő, szupergyors MAGLEV vonattal akár 8 perc alatt is megtehetjük a nagyjából 30 km-es távot, igaz ennek meg is kérik az árát (50 CNY). A legolcsóbb megoldást kétségtelenül a mezei metró jelenti, amivel bő egy óra alatt már akár 6-7 jüanból eljuthatunk a központba. Mivel mi jelen esetben végképp nem siettünk, elindultunk megkeresni a metró bejáratát.

Ha a nemzetközi viszonylatban szerény méretűnek tekinthető budapesti metrón szocializálódtunk, a világ leghosszabb pályarendszerével (644 km) büszkélkedő Shanghai Metro (上海地铁) biztosan új dimenziókat nyit majd. A 16 metróvonal 329 állomását naponta átlagosan egy magyarországnyi ember használja, miközben a hálózat gyakorlatilag követhetetlen gyorsasággal terjeszkedik. A 2016-ben megjelent útikönyvemben lévő metrótérképről két teljes vonal és több tucatnyi állomás hiányzik, s biztosra veszem, mire ezeket a szavakat leírom, átadnak még 1-2 új vonalat és legalább 30 állomást.
A jegyeket illetően többféle opcióból választhattunk. A megtenni kívánt távolság alapján árazott, egyszer használatos vonaljegyeket kevés napi utazás esetén érdemes választani, de van lehetőség egynapos (18 CNY) és háromnapos (45 CNY) bérlet váltására is. Esetünkben egyértelműen a háromnapos opció érte meg a legjobban, úgyhogy első kínai jüanjainkat (1 CNY jelenleg 40 HUF) két ilyen elektronikus metrókártyára költöttük el.
A metrózás Kínában felér egy igazi szociológiai tanulmánnyal, mely a mi esetünkben jó adag meglepetéssel is szolgált. Egyrészről nem gondoltuk volna, de a nagyvárosok – így Shanghai, Peking és Xi’an – metróállomásain mindenhol meglepően jó az utastájékoztatás. A térképek frissek, átláthatóak, angol nyelvű állomásnevekkel is jelölve vannak, a jegykiadó automaták könnyen kezelhető, angol menüvel is rendelkeznek, a vonalak között átszállási lehetőségek egyértelműen jelölve vannak. Szuicid hajlamúaknak rossz hír, hogy a peronok gondosan üvegfallal vannak elzárva az érkező szerelvényektől, melyeknek kapui csak a vonat ajtaival egyszerre nyílnak. Az állomások döbbenetesen tiszták, a szerelvények modernek, ráadásul – Kuala Lumpurral és Szingapúrral ellentétben – nem is hűtik őket sarkvidéki hőmérsékletűre.

Azt olvastam előzetesen is, hogy a kínaiak módfelett szeretik a biztonsági ellenőrzéseket és átvilágításokat. Akár múzeumba, templomba, bevásárlóközpontba akar belépni az ember, már teheti is be a tatyóját a röntgengépbe, majd átlépve a megállás nélkül csipogó fémkapun unott, gépies mozdulatok közepette végigmérik még fémdetektorral is, mielőtt útjára bocsátják. Ez alól a mulatság alól a metró sem kivétel, amely hatalmas élmény, ha közel 20 kilónyi cumót cipel a hátán az ember. Sőt, sok esetben műanyag flakonos folyadékokat is külön kiszedik ellenőrzésre, beteszik egy speckó gépbe, ami megmondja mehet, vagy nem mehet. Sebaj, ha a napi 9,7 millió utasból csak egy olyan embert kiszűrnek, aki valami rosszban sántikál, már megérte az egész.

A Pudong nemzetközi repülőteret a #2 (zöld) vonal köti össze Shanghai belvárosával. Mivel hányattatott repülőút után még azért elég gyengének éreztem magam, alig vártam, hogy a kellemesen légkondicionált metróra felszállva végre levegyem a táskáimat, leüljek és nézelődjek ki az ablakon. Az út jó részében a felszínen haladt a szerelvény, bár sok érdemi látnivaló nem kínálkozott – gyárak, lakótelepek és logisztikai központok körvonalazódtak ki a sárgás reggeli szmogból. Bár sejtettem, hogy a kék ég nem lesz túl gyakori jelenség Kínában, elnézve a levegő ilyen kiábrándító minőségét csak reménykedhettem, talán nem lesz végig ilyen.
Nagyjából fél távnál lehettünk, amikor a Guanglan Road (广兰路站) megállóhoz érve megszólalt a hangosbemondó, eldarált gyorsan valami szöveget, majd ahogy az ajtók nyíltak, a vonat 95%-a leszállt, akik helyére kétszer annyi ember szállt vissza, s indultunk is tovább. Nagyjából fel sem eszméltünk, mi történhetett, de maradtunk helyünkön, abban a boldog tudatban, hogy ez a vonal egészen a városközpontig kellene, hogy vigyen minket. Amikor bemondták a következő megállót, ami paradox módon a kettő ezelőtti volt, sejtettük, valami nem kóser. Az előttünk szintén hatalmas csomagokkal kapaszkodó – nem helyinek tűnő – ázsiai srác is meglepődött, úgyhogy kölcsönösen elkerekedett szemekkel néztünk egymásra. Ő hamar átlátta a helyzetet – történt ugyanis, hogy a Guanglan Road-nál valóban elindult a vonat vissza a reptér felé, annak pedig, aki a belvárosba igyekszik, át kellett volna itt szállnia egy a peron túloldalán várakozó másik, jóval hosszabb szerelvényre. Ennek – mint kiderült – az az oka, hogy a #2 vonal két különálló részre van bontva, a Pudong reptértől Guanglan Road-ig 4 kocsival, ezután pedig a növekvő utasszám miatt 8 kocsival közlekednek a metrók.
Első körben a hostel megállójához (Luban Road /鲁班路站) szerettünk volna eljutni, amelyhez a Century Avenue-nál (世纪大道站) át kellett átszállnunk a #4 (lila) vonalra. Kikeveredve az aluljáróból szerencsére nem kellett sokat bóklásznunk a szállásunkat keresve, mivel a hostel (Blue Mountain LuWan Youth Hostel) a metrókijárattól alig 50 méterre található.
A szoba átvételéhez ugyan korán érkeztünk, de letehettük megőrzésre a nehezebb cuccainkat és elvégezhettük a becsekkolást. Nagyon jó döntésnek bizonyult előzetesen kiváltani a Hostelling International-tagságit, mely felmutatásával nemhogy nem szabtak ki ránk plusz díjakat, mint más HI-tag szálláshelyeken, hanem ennek tetejében kaptunk még 30 CNY kedvezményt is.

Ezután leültünk elnyammogni a maradék szendvicseinket, majd kezdődhetett a városnézés – elindultunk felfedezni Shanghait!
Itt előzetesen szeretném megjegyezni, hogy – Pekinget leszámítva – tudatosan nem a kínai városok hivatalos magyar nyelvű átiratát fogom használni, mivel öt év kínai tanulás után számomra annyira a Pinyin-en alapuló latin betűs átirat vált természetessé, hogy „Sanghaj”, „Hszián” vagy „Szucsou” szavak egyszerűen nem állnak rá a nyelvemre. 

A hosszú, fárasztó repülőút és a lázas, ájulós performanszom miatt azért igyekeztünk a mai napot lazára venni. Csak semmi erőltetett menet, kötelezően ezt meg azt nézzük meg, csak szépen lazán. Legalábbis ez volt az eredeti elgondolás.
A nézelődést a város legjellegzetesebb és történelmileg talán legfontosabb részén, a Bundon (外滩, Wàitān) kezdtük. Ennél hatásosabb bemutatkozás nem is kellett Shanghaihoz. Ahogy kiértünk a Huangpu folyó nyugati partján kialakított széles sétányra és elénk tárult a Pudong városrész felhőkarcolókkal tarkított panorámája, szó szerint libabőrös lettem az izgalomtól! 
Ha egy ikonikus látképre vágyunk Shanghaiból, ez a tökéletes hely, olyan meghatározó, mint Budapestnek a Duna-part, Lánchíddal és a Parlamenttel a háttérben. El sem akartam hinni, hogy itt vagyunk.
Csak álltunk és bámultuk a modern felhőkarcolók tökéletesen megkomponált együttesét, mely szűk két évtized alatt gyakorlatilag a semmiből nőtt a város fölé. Míg a dinamikusan fejlődő Pudong üzleti negyed a jelenkor virágzó kínai gazdaságának egyik legfőbb szimbóluma, a folyó túlpartján, a Bund mentén, teljesen más kép fogad minket. 
Ezek a többnyire a 20. század legelején épült reneszánsz, barokk és gótikus stílusú épületek a város világkereskedelmi szereplővé válásának korai időszakából származnak. A Bundon sétálva fura belegondolni, hogy ez a közel két kilométer hosszan húzódó, igényesen kiépített sétány az 1840-es években még csak egy náddal borított, mocsaras kis utacska volt. A britek azonban hamar meglátták az ebben rejlő kereskedelmi potenciált, ezért itt alakították ki az első kereskedőházaikat. Ha végignézünk a promenád mentén húzódó épületeken, szinte mindegyik valamilyen bank, biztosító vagy kereskedőház tulajdonában állt egykor. Egyik leghíresebb közülük az óratornyáról könnyen felismerhető, 1927-ben épült, nyolcemeletes Vámház (江海关, Jiang Haiguan), mely meglepő módon továbbra is eredeti funkcióját látja el. Szintén említésre méltó a Bank of China tekintélyt parancsoló toronyháza, illetve az előkelő luxushotelként ismert Fairmont Békeszálló (和平饭店) is. 
Ahogy a tűző déli napsütésben fotózgattunk a sétányon, a hőség hatására egyre inkább kezdett kiütközni rajtunk a mérhetetlen fáradtság. Olyan kókadtak voltunk, mint egy vázában hagyott, háromhetes nárcisz, miközben a shanghai-i látkép fölött érzett örömünket szépen lassan kezdte felülírni a vágyálom, ami egy frissítő fürdőt és kiadós alvást vizionált. Amikor pihenésképpen leheveredtünk az egyik füves placc szélére az árnyékba, ellenállhatatlan csábítást éreztünk, hogy itt a fél város szeme láttára hanyatt dőljünk szundítani egyet. De kár lett volna alvásra fecsérelni ezt az értékes időt, hiszen akkor kimaradtunk volna az olyan élményekből, mint amilyet az a 4-5 éves gyermekét – kutyához hasonlóan – pórázon sétáltató férfi nyújtott, aki pár másodpercente, néhány rutinszerű mozdulattal visszarángatta az izgága fiúcskát magához, mintha attól tartott volna, hogy lepisili az egyik kocsi kerekét. Egészen szürreális jelenet volt!
Andi ücsörgés közben összehaverkodott egy nagyjából kétéves kínai kislánnyal, akit a hosszú, hullámos szőke haja szó szerint megigézett. Alig bírta levenni róla a szemét, nem is mert megszólalni, csak anyjának mutatta az ujjával, miféle fura sárgahajú idegen szerzet keveredett ide mellé.
A Bundon tett sétát követően átmetróztunk a folyó túlpartján elterülő Pudong negyedbe, hogy közvetlen közelről vegyük szemügyre a „keleti gyöngy” fantázianévvel illetett, ikonikus TV-tornyot, az Oriental Pearl TV Towert (东方明珠广播电视塔). Andi – anyukája után – kedvesen Gyöngyi-toronynak keresztelte el ezt a híres épületet, melynek felső szintjén népszerű kilátóterasz és forgó étterem kapott helyet, míg a földszinten a Shanghai Történeti Múzeum került kialakításra.  
Mivel a belépőjegy ára elég borsos (160 CNY) és jelenleg a levegő minősége és fényviszonyok sem bizonyultak túl ideálisnak, úgy döntöttünk, másik napra halasztjuk a toronyban tett látogatást.
Helyette tettünk egy rövid sétát az utcaszint fölött kialakított sétányon, ahonnan jobban szemügyre tudtuk venni a három közeli szuperfelhőkarcolót, melyek mintha egymást lepipálva próbáltak volna előnyre szert tenni a véget nem érő magassági versenyben. Méretek mellett valami egészen egyedi stílust is igyekeztek kölcsönözni nekik az építészek, melynek folyamán a 421 méteres, 88 emeletes Jinmao-torony (金茂大厦, Jīnmào Dàshà) például egy kihegyezett ceruzára, míg a 492 méterével mögötte magasodó Shanghai World Finance Center (上海环球金融中心) egy gigantikus sörnyitóra emlékeztet. 
Azonban harmadik óriás mindkettőjükön túltesz, s szédítő 632 méteres magasságával a Shanghai-torony (上海中心大厦) nemcsak shanghai-i égboltot dominálja, de jelenleg a világ második legmagasabb épületének címével is büszkélkedhet. A 128 emeltes, csavart toronyház liftje ugyanakkor a leggyorsabb a világon, kevesebb, mint egy perc alatt megteszi földszinttől a 121. emeleti kilátóig az utat.
Ezután a TV-toronnyal szemben lévő Disney boltnál leültünk egy padra elnyammogni az utolsó szendvicseinket, miközben kuncogva figyeltük azt a totyogó kisbabát, akire szülei egy olyan kezeslábas ruhácskát aggattak, melyből konkrétan az egész feneke kikandikált. Az a szép az egészben, hogy tudatosan eleve úgy volt szabva a ruha, hogy a gyerek tompora premier plánban látszódjon, megkönnyítendő a vécézést. Zseniális!
Innen visszaorientálódtunk a metróhoz, s mivel egy kis zöldre vágytunk, az egykori lóversenypálya helyén épült People’s Park (人民公园, Rénmín Gōngyuán), azaz az Néppark felé vettük az útirányt. A People’s Square (人民广场, Rénmín Guǎngchǎng) megállónál szálltunk le, majd rövid bolyongást követően megtaláltuk a park bejáratát, amely első látásra tömve volt emberekkel, mintha valami hétvégi vásár lett volna. 
Közelebb érve láthattuk, hogy nem szokványos tömegről van szó, mivel szinte kizárólag középkorú és idősebb nénikék és bácsikák üldögéltek itt, maguk elé rakva kinyitott esernyőjüket, melyre valamilyen kínai írás volt biggyesztve. 
Elsőre azt hittem, koldulni jöttek, majd diszkréten elkezdtem beleolvasni az esernyőkre aggatott szövegekbe. Mindegyik tulajdonképpen egy pár soros személyiség leírás volt, életkorral, szem- és hajszínnel, magassággal, szakmai végzettséggel. Nahát, valami régimódi társkereső lenne a kínai időseknek? A leírások viszont többnyire 30-40 év körüli egyénekről szóltak, vagyis a „hirdetők” nem maguknak keresgéltek. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, úgyhogy megkérdeztem kínaiul az egyik nénit, aki fellibbentette a fátylat a rejtélyről. Ez tulajdonképpen egy hétvégente megrendezésre kerülő társkereső piac, ahol a házasulandó korú, egyedülálló felnőttek szülei ellepik a parkot és próbálnak megfelelő párt találni gyerekeiknek. Talán mondani sem kell, hogy az idősek sokszor a gyerekeik beleegyezése nélkül próbálnak házastársat találni a fiataloknak, ami bizonyára jó néhány bizarr beszélgetést okozhat egy közös családi vacsora alkalmával. Mindenesetre a párkeresés ilyen régimódi formája akármilyen életszerűtlennek és furának tűnik, Andival mégis rendkívül aranyosnak találtuk.
Próbáltam suttyomban lőni mindenről néhány képet, amit az egyik néni fölöttébb zokon vett, úgyhogy kitöröltette velem azt a pár fotót, amin ő is szerepelt. 
Ezután a hatalmas területen elterülő People’s Square-en (人民广场, Rénmín Guǎngchǎng) sétálgattunk, ahol a Shanghai Múzeum (上海博物馆) bizarr, négyzetbe integrált körépülete mellett a hotelre hasonlító Városháza masszív tömbháza és a modern Shanghai Nagyszínház (上海大剧院) épülete kapott helyet.
Mivel már javában benne jártunk a vacsoraidőben, a város legnépszerűbb bevásárlóutcája, a nyüzsgő Nanjing Road (南京路, Nánjīng Lù) felé vettük az irányt, abban a hitben, hogy arrafelé hátha belebotlunk valami jó kis utcai kifőzdébe. 
A Jing’an templomtól egészen a Bundig terjedő, közel 10 km hosszúra nyúló utat két részre – nyugatira és keletire – osztották. Utóbbit mára nagyrészt a gyalogosok uralják, akik főleg így estefelé, munka után szó szerint kirajzanak vásárolni. 
Kiadós, sokfogásos éttermi vacsorára egyikünk sem vágyott, inkább valami kis apróbb harapnivalót, vagy baozi-t (húsos batyu) ettünk volna. Az egyik kis mellékutcában aztán láttunk egy helyet, ahol méretes sor kígyózott, ami legtöbbször jó előjelnek számít, úgyhogy meglestük a kínálatot. A cégéren lévő felirat (上海小吃) szerint ez amolyan helyi falatozó, amely többnyire a serpenyőben sült batyukra specializálódott. Elég nehezen lehetett megérteni az itteni rendszert, ami a rendelést és kiszolgálást illeti, mindenesetre először fizettünk (12 CNY), majd beálltunk sorba az utcafrontra, majd a hatalmas serpenyőnyi batyu elkészült, kiporciózták az adagokat. Viszont mindenki ugyanolyat kapott, pedig kétlem, hogy közel húszféle variációból mindenki épp egyfélét rendelt volna. Mindegy is, leültünk bent egy asztalra enni, amikor a nagydarab felszolgáló néni kicsörtetett a konyhából egy nagy tál levessel, de fogalma sem volt ki rendelte azt, így elkezdte végigkérdezgetni az asztaloknál ülőket. Mivel nálunk csak négy kis gombócka figyelt az asztalon, úgy gondolta, biztos tőlünk maradt le, így bepróbálkozott nálunk is. 
A leves végül az egyik asztal szélén végezte magányosan, így utólag belegondolva, lehet mégiscsak el kellett volna fogadni.
Innen a Nanjing úton haladva elbattyogtunk a legközelebbi metrómegállóig. Mielőtt azonban visszamentünk volna a hostelbe, a szállástól nem messze lévő szupermarketbe tettünk egy kitérőt. Teljesen elámultunk a földalatti bolt óriási kínálatán, ám annyira fáradtak voltunk ekkor már, hogy nagy bevásárlásra nem futotta, mindössze egy nagy 5 literes ásványvizet szereztünk be.
Visszaérve a hostelbe átvettük a szállásunkat, majd egy újjászületéssel felérő tusolást követően bezuhantunk az ágyba.    


3. nap – Shanghai: Yu Garden (2018. április 30.)

A náthám az éjszaka közepére érte el a csúcspontját, úgyhogy gyakorlatilag olyan izzadtan ébredtem fel, mintha álmomban lefutottam volna a maratont. Mihelyst kikászálódtam az ágyból, az első utam a zuhany alá vezetett. Innentől fogva mintha kicseréltek volna, kezdődhetett a nap!
A fél 10-es keléssel amúgy sem siettük el a napot, igaz ehhez a folyosóról beszűrődő hajszárítók és dübörgő mosógépek konstans alapzaja is kellett. Elnyammogtuk a táska alán maradt, madárlátta kakaós csigámat, majd nyakunkba vettük a várost. 
A napot a város egyik legfőbb látványosságánál, a Yu kerteknél kezdtük. Elmetróztunk a Yu Garden állomásig (豫园站), amelynek kijáratánál egy kis mozgatható lacikonyhánál valamilyen helyi palacsintaszerűséget sütögetett egy bácsi. Andi reflexből rámutatott a fura ételre – „Ilyet láttam az egyik utazós videóban. Próbáljuk ki!”. Tulajdonképpen egy forró vaslapra szétkent vékony tésztára ráütött egy tojást, elkente, majd reszelt uborkát, sonkát és valamilyen csípős szószt szórt bele, végezetül feltekerte egy wrapszerű tekercsnek. Ezután leültünk a szomszédos park szélére és jóízűen megreggeliztünk, miközben a munkába haladó járókelőket és a nagyvárosi forgalmat figyeltük.
Éppen indultunk volna tovább, amikor realizálnunk kellett, hogy a kőpadka, ahova lecsüccsentünk, szó szerint ragadt a fekete dzsuvától, úgyhogy a vászon nadrágom és Andi farmer szoknyája is láthatóan sötétebb tónust kapott. Hiába próbáltuk menteni a menthetőt, és egy bevizezett zsepivel letörölni a nagyja koszt, a mellettünk – újságfecnin – üldögélő idősebb kínaiak vigyorából ítélve annyit ért, mint halottnak a csók. Mindegy, innentől kezdve már tudatosan megfigyelhettük a hasonló márványpadkáknál, hol koszos és hol ültek korábban, ugyanis ott nagyjából egy fenéknyi tiszta foltok követték egymást.  

A reggeliző intermezzót követően, a forgalmas Remin Lu mentén haladva, párszáz méter megtétele után jutottunk el a nagyjából fél kerületnyi területet elfoglaló, régies kínai építészeti stílust felvonultató Yu Garden bazárkomplexumig, mely a magát a híres Yu kerteket is körülnőtte az évek alatt. 

Ahogy a Lishi Lu (丽水路) és a Fuyou Lu (福佑路) kereszteződéséhez értünk, Andi újfent megtapasztalhatta milyen élete lehet egy celebnek, akivel a rajongók lépten-nyomon közös fotót szeretnének, amikor egy egész kínai család támadta le az okostelefonjaikkal. 
Szegény eleinte azt hitte, arra kérik meg, hogy ő készítsen rólunk egy családi képet, mire köré gyűlt négy gyerek, beálltak fotós pózba és a szülők már nagyban kattintgatták a gépeiket. 
Ezután a Fuyou Lún haladva keresgéltük a Yu Garden bejáratát, mígnem túlhaladtunk rajta és a szomszédos Gucheng Parknál (古城公园) lyukadtunk ki. Ha már így alakult, tettünk is egy rövid sétát a hangulatos, bambuszerdővel borított parkban, amely egy kellemes, relaxációs helyként szolgált a környező utcák zsivajától. 
Ezután megkerülve az egész háztömböt, újfent nem találunk egyértelmű bejáratot a Yu Gardenhez, viszont fejenként 10 jüanért megtekinthettük a Fangbang Zhong Lúrról (方浜中路) nyíló, Ming korabeli Shanghai Városi Isten templomát (上海城隍庙, Shànghǎi Chénghuángmiào), melyről a helyiek azt tartják, amíg nem jártál itt, nem jártál Shanghaiban sem. 
Füstölővel hajlongó emberek, aranyozott istenség szobrok és ezernyi turista, volt itt minden. 
Andival jól megfogdostuk a szerencseharangot is, hátha éppen ez hiányozna valamilyen jó dologhoz, majd templomból nyíló bazári kavalkádba vetettük bele magunkat. Számtalan étterem, utcai kifőzde, kézműves bolt és szuvenírárus várta itt a turisták egész garmadáját. A jó illatokat érezve biztosak lehettünk abban, hogy éhen nem fogunk maradni. 
Itt már kétség sem férhetett, merre kell tovább haladnunk a Yu kertek (豫园, Yù Yuán) bejáratához, csak követni kellett azt a hatszázezer turistát, akik tömött sorokban kígyózva araszolnak a bazárkomplexum szívében lévő tavacska fölött kialakított, cikkcakkos hídon. Ha egyszer beálltál a sorba, nem volt visszaút, vitt a tömeg előre. 
A hidacska először a tó közepére épült Huxinting teaházhoz vezetett, melyet még 1784-ben emeltek az ide érkező gyapjúkereskedők. Azt sejtettük, hogy nem lenne egy olcsó mulatság beülni ide teázni, de a nagy hőségben jó esett volna egy kis pihenés, és gondoltuk, hogy egy csésze teát csak megengedhetünk magunknak. Ahhoz képest, hogy kint csak úgy hömpölygött a tömeg, a teaházban alig lézengtek néhányan. Amikor a nyájasan mosolygó pincérnő kihozta az itallapot, hamar megértettük miért is. Egy csésze tea (a legolcsóbb fajtából) 50 CNY-t (kb. 2000 Ft) taksált, ami hamar döntésre vitte a teázásos kérdést. Kedvesen biccentettünk a pincérnőnek és elegánsan kihátráltunk a teaházból. 
Ezt követően megvettük a belépőjegyeket (40 CNY/fő) a Yu Gardenbe, s elindulhattunk felfedezni a közel két hektáron elterülő, zegzugos, Ming kori kertet. A kert története 1559-ig nyúlik vissza, amikor Szecsuan kormányzója, Pan Yunduam elkezdte kialakítani ezt a csodálatos kertkomplexumot, hogy miniszter édesapjának kellemes környezetet biztosítson idős korára. Hát, ha itt nem tudott kikacsolódni az öreg, akkor sehol! Tavacskákkal, pavilonokkal, kicsiny hidakkal és elképesztő növényvilággal tarkított kert tényleg a nyugalom szigete is lehetett, mielőtt még a látogatók elárasztották volna. 
Bő egy órát töltöttünk el bent, megcsodáltuk az impozáns, 12 méteres sziklakertet (大假山), a hatalmas, 3 méteres jáde követ (玉玲珑), a fehérre meszelt kőfalon tekergő kősárkány faragványokat és élveztük a rendkívül meghitt, tóparti pavilonok autentikus hangulatát.
Ezután a bazárkomplexum zsúfolt utcáin sorakozó kajáldáknál néztünk valami harapnivaló után. Első fogásként 8 db rákkal töltött gombócot vettünk (20 CNY), majd kicsivel odébb, a kuala lumpuri éjszakai piacról ismert, tintahaldarabokkal töltött kis tésztagolyócskákat (15 CNY) próbáltuk ki. 
Utóbbi elég pocsék választásnak bizonyult, mivel a kissé ellisztezett tésztája még nyers is volt belül, úgyhogy nem is bírtuk mindet legyűrni, pazarlás ide vagy oda. 
Kikeveredve a vásári forgatagból, az útikönyv által ajánlott egyik 90 perces sétaútvonalat terveztük bejárni, mely pont innen, a Yu Garden kijáratától indult. Bár az út során számos látnivalót sorolt fel a könyv – a Dajing úti nyüzsgő élelmiszer piactól kezdve, a Fuyou úti mecseten át, a Liuhekou úti fedett madár- és virágvásárig – egyiket sem sikerült megtalálni. Sőt utóbbi helyén határozottan egy poros buszparkolót és egy elhagyatott építési területet találtunk. Az „egyedi hangulatú food streetként emlegetett Shouning utcácska” pedig csak egy lepukkant, koszos, szegényes sikátor volt, ahol aztán enni akartam volna a legkevésbé. 
Mindenesetre a kissé csalódást keltő, ajánlott útvonal vége felé eljutottunk a Huaihai parkba (淮海公园), ahol leültünk pihenni egy kicsit. Úgy tűnt, ez a kis parkocska a helyi nyugdíjas korosztály kedvenc rekreációs helyszíneként funkcionál, ahova a kínai idősek kirajzanak tornázni a szabadtéri kondigépeken, vagy csak pletykálkodnak, társasjátékoznak. Az egyik 60-70 év körül bácsi elég keményen tolta az erősítést – letette a kis hordozható rádióját az egyik kő szélére, majd rockzenére elkezdett fél kézzel a kőre támaszkodva fekvőtámaszozni.
Ahogy leültünk az egyik padra, éreztük, hogy a figyelem minden irányból ránk szegeződik, s azt is hallottam, hogy az idősek találgatják, honnan jöhettünk. Az egyik bácsika oda is jött diszkréten érdeklődni, hogy angolok vagyunk-e? Magyarországról persze nem hallott, de amikor tágítottam kicsit neki a képet („Európa”), akkor már hevesen bólogatott. Elmajszoltunk itt egy dugi csokit, majd folytattunk az utunkat.

Elhaladtunk a kínai kommunista párt első nemzeti kongresszusának helyszíne előtt, majd Fuxing park (复兴公园) felé vettük az útirányt, ahol éppen sárkányt eregetett két bácsi. Nem tudom milyen magasra reptették fel őket, de a közel kétméteres sárkányokat szabad szemmel már alig lehetett látni. Szintén aranyos jelenet volt, ahogy egy totyogó unokájával sétáló nagymama próbálja kikapni a poronty kezéből a szappanbuborékokat lövő játékot, amivel időközben sikerült buborékkal beborítania az egyik padon enyelgő szerelmespárt. A kisgyerek természetesen Andit is tátott szájjal bámulta, miközben a nagyi alig tudta irányban tartani az izgága csemetét.
Azt megállapíthattuk, hogy a buborékokkal alaposan le lehet foglalni a kínai gyerekeket, mivel kicsivel odébb egy ötéves lány is önfeledten ugrándozott a buborékfelhő után, amit az anyja húzott. Pár méterrel odébb idősek egy nagyobb csoportja párokba rendeződve zenére tangózott a sétány közepén, miközben látszott, remekül érzik magukat. 
Természetesen a sakkozó bácsikák és népes nézőközönségük sem hiányozhatott a parkból, mely annyira szimpatikus lett nekem, hogy úgy döntöttem, innen gyűjtök shanghai-i földet a szokásos vaníliás tégelyembe.

A Fuxing park után az egykori francia koncessziós terület alá tartozó kerületben folytattuk a városnézést, amely a mai napig magán viseli a francia hatást. Shanghainak ez a része leginkább egy francia tartománybeli városkára hasonlít, nem mondanánk meg, hogy valójában a Távol-Keleten vagyunk. 
Mondjuk azt végképp nem tudtuk hova tenni, miért akasztják ki a helyiek a frissen kimosott ruháikat (beleértve a melltartókat, bugyikat és alsónadrágokat is) a járda és út közötti sávra száradni. Ezt biztosan nem a franciáktól lesték. 
Ellenben érdemes megfigyelni az itteni házakat, különösen az előkelő Sinan kúria épületeit, melyeket trendi éttermekké, klubházakká és galériákká alakítottak. A Sinan Lu mentén haladva nézelődtünk egy sort, lefordultunk a Taikang útról (泰康路, Tàikāng Lù) nyíló, revitalizált kis sikátorok labirintusából álló, bohém hangulatú Taizifang (田子坊; Tiánzǐ Fāng) bevásárlónegyedbe. 
A butikokkal, kávézókkal, bárokkal és kézműves boltokkal teli kis terület népszerű turistacélponttá nőtte ki magát, ami az árakon is hamar látszott. A hangulatért azért mindenképpen megéri elnézni erre is, bár megállapítottuk, hogy nem itt fogunk vacsorázni.
Ha már az evésnél jártunk, már igencsak időszerűnek tűnt a dolog, amire a korgó bendőjű Andi egyre gyakrabban hívta fel a figyelmet. Ilyenkor, tapasztalatból tudom, minél előbb megoldást kell találni erre a problémára, véletlenül sem szabad még extra látnivalókkal fárasztani, a következmények beláthatatlanok lehetnek. Rákanyarodva a Ruijin 2-es útra (瑞金二路) végül találtunk egy szimpatikus helyet, s bár angol nyelvű menü híján csak az én kínai tudásomban bízhattunk a kajaválasztást illetően. 
Végül csípős marhahúsos tésztalevest kértünk, mely tökéletes választásnak bizonyult. A hatalmas adagnyi leves pont annyira csípett, hogy az ízek tökéletes harmóniát alkossanak, sőt még a náthámnak is jót tett. Eltartott egy ideig, míg megbirkóztunk vele, de ennél nem is kívánhattunk volna különb kaját, főleg nem ennyiért – két főre mindössze 42 CNY-t (kb. 1680 Ft) kellett fizetnünk.     

Ezután az egyik útközben látott kézműves sörfőzde (Boxing Cat Brewery) bárját kerestük fel, de hasonlóan a Yu Garden melletti teaházhoz, innen is hamar elmenekültünk a vállalhatatlan árak láttán – egy korsó ugyanis 50 jüannál kezdődött, míg egy 1-2 decis kóstolóért 20 CNY-t kértek el.
A nap záróakkordjaként a Bundra szerettünk volna kimenni megcsodálni az éjszakai látképet, úgyhogy elmetróztunk az East Nanjing Road-ra. Ahogy jöttünk fel a mozgólépcsővel, a kijárathoz érve óriási tömeg fogadott minket, amit a rendőrök és biztonságiak együttes erővel próbáltak kordában tartani. Reméltem, hogy nem valamilyen tömegtüntetésbe futottunk bele, mindenesetre az emberáradat kint sem lett kisebb. A Bund felé vezető úton sétáló tömeget konkrétan kivezényelt rendőrök és katonák egész garmadája terelte szigorú sípszók közepette. Akkor és ott mehettél át az úton, ahol éppen a vezényszóra élőláncot alkotó katonák engedték, nem volt pardon. Mindeközben a járdán mindkét oldalán olyan tömeg zsúfolódott össze, mintha gyalogos dugóba kerültünk volna. A párszáz méteres távot a Bundig jó 40 percbe tartott megtenni, és kiérve a népszerű folyóparti sétányra, a tömeg szó szerint hatványozódott. Nagy nehezen sikerült az égbe tartott szelfibotok és okostelefonok erdejében elkeveredni a folyóparti korláthoz, ahol végre megcsodálhattuk a Pudong negyed fenséges éjszakai látképét. Mínusz kétezer emberrel és kevesebb nyomakodó tömeggel még meghittebb lehetett volna az egész, mindenesetre így is értékeltük a lehetőséget, hogy mindezt élőben láthatjuk.
Innen hazafelé menet szó szerint törtük magunknak az utat a tömegen keresztül. Hiába lett volna az East Nanjing Road metrómegálló a legközelebb, inkább elgyalogoltunk a jóval messzebb lévő Yu Garden állomásig, abban a reményben, hogy így kikerüljük a kritikus szintet megütő emberáradatot. Így is lett, az extra kitérő ellenére jól lehetett haladni, úgyhogy egész hamar visszaértünk a hostelhez. Estére vettünk még egy-egy doboznyi Suntory sört a szomszédos kisboltban, és némi gyümölcsöt, majd visszavonultunk a szobánkba. 
Rövid szusszanás után még nagy nehezen rávettem magam, hogy kisikáljam az összekoszolt nadrágomat, de ezentúl már csak a kisdobozos sör elfogyasztására volt elég energiám. 


4. nap – Shanghai: Jing’an és Jade Buddha templomok (2018. május 1.)

Rettentően korai kelésről ezúttal sem beszélhettünk, fél 10 körül sikerült kikászálódni az ágyból. Nem jelentett túl sok jót, hogy Andinak is elkezdett kaparni a torka, míg az én náthám szűnni nem akaró szárazköhögésbe csapott át.
Zuhanyzást követően összekészülődtünk, majd megpucoltuk és elcsomagoltuk a tegnap vett narancsokat és Andi által „mandrancsnak” keresztelt ragyásbőrű narancs-mandarin hibrideket.
A mai napi első utunk a West Nanjing Road végében található Jing’an templom (静安寺, Jìng'ān Sì) volt. A 780 éves történelemmel rendelkező buddhista templomot még i.sz. 3. században alapították, s 1216-ban költöztették át jelenlegi helyére, mígnem a 20. századi kommunista hatalomátvételt követő kulturális forradalom nyomán műanyaggyárrá alakították át. Döbbenetes, hogy a templom épülete csak a 2007 körül nyerte el jelenlegi formáját. 
Jegyvétel előtt még reggeli gyanánt elnyammogtuk az összekészített narancs és mandrancs szeleteket, majd beszereztük a fejenként 50 CNY-be kerülő belépőket.
Belépve a templomkomplexum belső udvarára, egyből megcsapott minket az izzó füstölőpálcákból kígyózó füst szaga, mely közepette tucatnyian hajlongtak imákat mormolva.
Peti magán kívül lenne az örömtől, szinte látom lelki szemeimmel, hogy felcsatolva a telét, izgatottan keresné a tökéletes pillanatot, hogy a vallási áhítatban fürdő hívőket lencsevégre kapja. 
Az udvar közepén egy bronzból készült, magas, pagodaszerű lábas szobor áll, melyet körbeállva az emberek aprópénzek sokaságával sorozták meg, hátha beesik annak az 5-6 méter magasan lévő díszes nyílásain, és szerencsét hoz. Gondoltam, manapság már amúgy is híján vagyunk a szerencsének, úgyhogy én is behajítottam egy érmét, ami elsőre utat talált a kis lyukon keresztül. Hátha bejön egyszer végre. 
Ezután megcsodáltuk a 46 oszloppal támogatott Mahavira csarnok 8,8 méter magas ezüst Buddháját, a tetőket díszítő aranyelefántokat, majd körbejártuk az emeleti szentélyeket. 
Míg Andi is körbefotózott mindent, én még lementem a pénzdobáló emberekhez behajigálni a mások által mellédobott érméket a rendeltetési helyükre (és nem, eszem ágában sem volt zsebre vágni őket), majd a kijárat felé vettük az irányt.

Mivel a vizünk már igencsak fogytán volt, benéztünk a szomszédos bevásárlóközpontba, ahol az alagsorban találtunk is egy szupermarketet. Furcsa módon, itt szinte kizárólag külföldi (azaz nem kínai) cuccot lehetett venni, ami meg is látszott a termékek árszínvonalán. A legolcsóbb másfél literes, szénsavmentes ásványvíz olasz gyártmány volt és 7 CNY-be került (280 Ft), míg általában 3,50-4 CNY között szokott lenni az ára. Ellenben – Andi legnagyobb örömére – találtunk koreai banánitalt, azaz Banana Uyu-t, amit egyszerűen nem tudtunk ott hagyni. Andi vigyorgott, mint a vadalma, miközben nosztalgiázva elszürcsölte a népszerű iszikát.
A napot a buddhizmus jegyében folytattuk, mivel ezt követően a világhírű Jade Buddha templomot (玉佛寺, Yùfó Sì) kerestük fel. Még szerencse, hogy előre kinéztem az ide vezető utat, mivel a templomhoz legközelebb lévő Jiangning Road (江宁路站) megálló (és vele együtt a #13 metróvonal 90%-a) nem szerepelt a 2016-os kiadású útikönyvemben, ami lazán a taxit ajánlotta, mint ideális közlekedési módot. 
A jegy itt szignifikánsan olcsóbb, mint a Jing’an esetében (20 CNY), viszont a templom egy jó része jelenleg felújítás alatt áll, így a meghitt, elmélkedős meditáció helyett az ütvefúró ütemtelenül dübörgő zaja visszahangzik a falak közt. Az 1882-ben épült templom két csodálatos jáde kőből faragott Buddha szobornak ad otthont – egy hatalmas, kissé erotikusan nőies vonásokkal fekvő Buddhának, illetve egy még szebb ülő Buddhának, melyet egy hatalmas jáde kőből faragtak ki. Utóbbit elég nehezen találtuk meg, mivel a főpavilon – kissé oda nem illő – étkezője mögötti szárnyban található, még jó, hogy külön térképet is kaptunk a templomkomplexum felfedezéséhez. 
A délután második felére az Oriental Pearl TV tornyot terveztük be, ahova két napja nem jutottunk fel. Előtte azonban nem ártott volna ebédelni valahol, úgyhogy már minden érzékszervünk ki volt hegyezve valami finom étekre. A #13 és #2 metró között átszálláskor (Nanjing West Road megálló) véletlenül felkeveredtünk a felszínre, ami kifejezetten jól sült el, mivel egy kifejezetten szimpatikus éttermet találtunk. 

A Hefu Noodle (和府捞面) egy rendkívül népszerű tésztalevesező lánc, mely Kína szerte több tucatnyi étteremmel rendelkezik. Mindketten korianderes, tésztás gombalevest kértünk, ami kiváló választásnak bizonyult. Ketten összesen 58 CNY-ből jóízűen megebédeltünk, majd a metróra pattanva az emblematikus TV toronyhoz siettünk. Sajnos alig léptünk ki az aluljáróból, leszakadt az ég, úgyhogy heves zápor elől bemenekültünk egy francia pékségbe. Ha már így alakult, vettünk egy darabot a kirakatban látott, ínycsiklandozó, puha, folyós csokival töltött buciból, mely a Malajziából ismert roti boy-ra emlékeztetett. A tésztája határozottan más volt, de amolyan ebéd utáni desszertnek megtette, míg vártuk az eső enyhülését. 
A pékség amúgy jó kis forgalmat generált a felhőszakadás elől betóduló emberekből, a pénztárosok úgy kapkodták a fejüket, mint a veres paripa, hogy mindenkit ki tudjanak szolgálni.
Az eső elálltával átbattyogtunk a TV toronyhoz, miközben azon morfondíroztunk, hogy bevállaljuk-e úgy a fejenként 150 jüanos (kb. 6000 Ft) belépőjegyet, hogy akármikor újra eleredhet az eső, minimálisra csökkentve a jó kilátás esélyét. Végül újfent halasztottuk a toronyban tett látogatást, viszont bementünk – egy újabb biztonsági ellenőrzést követően – az előtte lévő térre fotózkodni a híres-neves épülettel. Jókat bohóckodtunk a szelfizés közben, majd jöhettek a gondosan megkomponált Ludwigos képek. Mivel az eső után szinte minden vizes volt, így eleinte nem tudtam letenni sehova a kis plüss szarvast, mígnem megtaláltam neki a tökéletes helyet – Andi feje búbjára ültetve. 

Mikor már kezdett sötétedni, átmetróztunk a folyó túlpartjára, hogy tegyünk egy esti sétát a Bundon, hátha nincs akkora tömeg, mint tegnap. Sajnos a helyzet nem javult láthatóan, úgyhogy menekülve az emberáradat elől, inkább egysaroknyira onnan visszafordultunk. Jobb híján a neon reklámfényekben úszó, zsúfolt Nanjing Roadon sétálgattunk. Fél szemmel a szuvenírboltok kirakatait lestem, hátha árulnak miniatűr Pearl Towert, de sajnos csak a rubintszerű kövekkel kirakott giccses verziót találtam. 
Tettünk egy kört a forgalmas sétálóutcán, majd visszametróztunk a Luban Roadra. Hazamenetel előtt még beugrottunk a közeli szupermarketbe bevásárolni a Huangshanra. Vettünk instant tésztalevest, szeletelt kenyeret, sajtot és felvágottat. 
Utóbbiak olyan ritkaságnak számítottak itt, hogy csak kizárólag valamilyen kétes származású, európai márka képviseltette magát az egész boltban. A sokatmondó „európai trappista” és a nem túl bizalomgerjesztő gombás, piros paprikás párizsi tényleg a vészkaják csúcsának számítottak. Ezen felül a tegnapi zöldségesnél vettünk még négy banánt és két mandrancsot, majd visszaérve a hostelbe összepakoltunk a holnapi utazáshoz.


5. nap – Irány a Huangshan (2018. május 2.)

Az egész kínai út legkörülményesebb része a huangshani kitérő betervezése volt. Shanghaiból érkezve két opció ígérkezik – a napi egyszer közlekedő, másfél órás repülőjárat, vagy 4-5 órát közlekedő nagysebességű vonat, melyből 5-6 db is jár naponta. A repülő a Huangshan-hegytől bő egy órányira lévő Huangshan (Tunxi) reptérre érkezik, míg a gyorsvasút állomás (Huangshan Bei, 黄山北站) is legalább ilyen távolságra található 20 km-rel odébb. Ha vonattal érkezik az ember, legalább busszal mehet tovább a hegy melletti Tangkou városkába, míg a repülő esetén nagyjából a taxi az egyetlen opció. Akárhogy is érkezünk, Tangkouból kizárólag a nemzeti park minősített minibuszaival juthatunk csak el a kabinos felvonók alsó végállomásaihoz, melyek már 16.30-kor zárnak mindennap. Ergo, ha visszaszámoljuk a minimális utazási időket, az jön ki, hogy akár repülővel, akár gyorsvonattal érkezünk, nagyjából délután 2 körül már melegen ajánlott megérkezni, hogy legyen időnk eljutni először Tangkouba, majd a felvonóhoz.
Ellenben, ha Xi’an felől érkezünk, a repülő csak kétnaponta jár, míg a gyorsvonatból is csak napi egy járat van, ami agyzsibbasztó 8 órán keresztül szeli a kínai vidéket. Utóbbi ráadásul este 7-re ér csak a Huangshan Bei állomásra, így az aznap estét mindenképpen Tangkouban kell tölteni, így ugrik a hegy tetejéről végignézendő napfelkelte is, egy nappal megtoldva a huangshani kirándulást.
Végül Shanghai felőli verzió mellé tettük le a voksunkat, miután elég jó áron (kb. 14.500 Ft) tudtunk foglalni repjegyet, ami 14.20-es érkezésre volt kiírva Huangshanra.
Ez azt jelentette, hogy HA nem késik a repülő, és HA azonnal találunk egy megfizethető árú taxist, aki elvisz Tangkouig, akkor VALÓSZÍNŰLEG elérünk ott egy minibuszt fel a felvonókhoz a délután fél ötös zárás előtt.

Elég sok tényezőnek kellett kedvezően alakulnia a sikerhez, ami egyben azt is jelentette, hogy elég könnyen félrecsúszhatott az egész terv. Ezzel a tudattal indult a mai nap.

Háromnegyed 8 körül ébredtünk, ezt követően összepakoltuk a maradék cuccunkat gyakorlatilag indulásra készre, majd megkérdeztük a recepciós srácot, tudna-e ajánlani a közelben egy helyet, ahol ehetünk valamilyen autentikus kínai reggelit. Mint kiderült, nagyjából 100 méternyire a hosteltől egy sornyi reggeliző hely és egy nagyobb piac is található. Ahh, és erre csak most jöttünk rá!
Körbenézve a rendkívül guszta kínálatot, Andi végre meglelte azt a régóta keresett ropogós, palacsintaszerű tekercset, amit az utazós videókban látott. A második shanghai-i napon evett reggeli is nagyon hasonlított rá, de ez aztán tényleg olyan volt, amilyet kerestünk. Először leheletvékonyan felkeni a tésztát a forró lapra, majd ráüt és szétken egy tojást, beleszór egy adag koriandert, valamilyen gyökérszerű fűszert, egy kis szószt, tesz bele valami ropogós sajtszerű szeletet, majd feltekeri, kettévágja és kész is! Nyamm!
Alig vártuk, hogy visszaérve a hostelbe jóízűen megreggelizzünk. A fejenként két fél wrap bőven elégnek bizonyult, desszertnek pedig elnyammogtunk még egy mandrancsot.
Ezután kicsekkoltunk a hostelből, majd kinéztük, milyen módon juthatunk ki leggyorsabban a Shanghai Hongqiao reptérre. Végül a #4 és #10 metróvonal kombinációjára esett a választás, így egy átszállással letudhattuk az egész utat. Mivel a háromnapos bérletünk már lejárt, külön jegyet (4 CNY) kellett váltani erre az útra. Előre sajnáltam, hogy ezt a szintén mágneskártyás jegyet, amire Shanghai folyóparti látképének sziluettjét festették, nem tarthatjuk meg, ugyanis ezeket az egyszer használatos jegyeket minden esetben visszaforgatják.
A Hongqiao Road megállónál (虹桥路站) szálltunk át a #10 vonalra, mely a Hongqiao repülőtér 1-es és 2-es terminálját követően a Hongqiao vasúti pályaudvarig halad. Arra kell azonban figyelni, hogy Longxi Road megálló (龙溪路站) után a vonal kettéválik, s csak minden második járat meg majd a reptér és vonatállomás felé.

Ahogy megérkezés után kijöttünk a metró biztonsági kapuin (mely elnyeli az egyszer használatos jegyeket), Andi talált egy le nem adott kártyát a kapu tetején, majd vigyorogva átnyújtotta nekem: „Na látod, mégis el tudunk egyet tenni emlékbe.

A gépünk tehát Shanghai másik repteréről, a Hongqiao nemzetközi repülőtérről (上海虹桥国际机场) indult. Bár a Pudonghoz képest nagyjából feleakkora utasforgalmat bonyolít, ez így is 42 millió embert jelent éves szinten. Andival találgattuk előzetesen, hogy ha már egy metróaluljáróba való lemenetkor át kell esni biztonsági ellenőrzésen, mi várhat ránk egy reptéren? Első körben a terminálba való belépésnél teljes táskaátvilágítás, fémdetektoros kapu, majd jöhet a becsekkolás, ahol csak akkor kapjuk meg a beszállókártyát, ha előtte a feladott poggyászunkat még egy külön átvilágításra elküldik. Nekünk is át kellett menni ebbe a check-in pultok mellett kialakított kis szobába, ahol lévő két ellenőr unatkozott éppen. Majd ahogy a táskák megjelentek, csillogó szemmel felpattantak, hogy végre van valami izgalom.
有水吗? Water?” – kérdezett vissza, mire eszméltem, hogy vélhetően a fejenként 1,5 plusz 1 liternyi víz bökte a csőrüket. Reméltem, hogy nem dobatják ki velünk, mert a Huangshanon vélhetően csak egy vagyonért lehet majd vizet venni. Óriási szerencsénkre Andi a táskájából először a másfél literes Nongfu ásványvizet húzta ki, s mivel az ellenőr látta, hogy bontatlan a palack, mosolyogva legyintett, rendben vagyunk, mehetünk is a dolgunkra. A cumó többi részét meg se nézte.
-          Huh, milyen jó, hogy a bontatlan vizet tetted a tetejére. Az újratöltöttet tuti elvették volna.” – jegyeztem meg, miközben jöttünk ki az ajtón.
-          Hát, őszintén, nem is figyeltem, melyiket hova teszem.” – vallotta be Andi.
Ezután átvehettük a beszállókártyákat, majd újfent átestünk egy biztonsági ellenőrzésen – a harmadikon, félórán belül.
Ezután szépen nyugodtan megkerestük a beszállókapunkat. Láttuk, hogy a mosdók mellett mindenhol ingyenesen használható, tisztított vizet adó automaták vannak, amely előtt hosszabb-rövidebb sor áll. Újratöltöttük a kicsi palackjainkat is, úgyhogy vízzel már kiválóan el voltunk látva.
A Shanghai Airlines által üzemeltetett járatunk teljesen pontosan, délután negyed 2-kor indult. Bár ablak mellé kaptunk helyet, sokat látni nem lehetett, szinte azonnal belerepültünk a szmogos felhőbe. Bár maga az út alig tartott egy órát, mindenkinek osztogattak egy 0,33 literes ásványvizet teljesen ingyen. 
Kicsivel délután 2 után landoltunk Huangshan Tunxi repülőtéren (黄山屯溪国际机场).
Gyorsan felkaptuk a poggyászainkat, majd kifelé menet a terminálból azt lestük fél szemmel, melyik turistának kinéző fehér embereket kellene meginterjúvolni, hogy nem akarnának-e betársulni a Tangkouba menő taxiba. Először egy idő házaspárt néztünk ki, ám őket már várta valaki a parkolóban. Ezután egy hátizsákos párt kérdeztünk meg, de ők másnap terveztek kiutazni a hegyhez.

Jobb híján beálltunk ketten a taxiállomáshoz a sorba, ahol gyakorlatilag futószalagon érkeztek a hitelesített az autók. Mielőtt beszálltunk volna, megkérdeztem kínaiul, hogy Tangkouba mennyiért vinne el, mire egy hatalmas táblára mutatott az út mellett, ahol az egyes útvonalakra vonatkozó díjtáblázat volt kiírva. Még jó, hogy ismerem Tangkou kínai karaktereit, ami szerint 190 CNY-ba kerül egy fuvar. Ez korrekt árnak tűnt, úgyhogy behuppantunk az autóba és indultunk is. 
A sofőr természetesen csak kínaiul beszélt, úgyhogy első körben elmagyaráztam neki, hogy arra a helyre vigyen el Tangkoun belül, ahonnan a Yuping kabinos felvonóhoz indulnak a buszok. Gond nélkül megértett mindent, de az órát elnézve azért hozzátette, hogy fél 5-kor zárnak a felvonók, amit elég necces lehet elérni, ha az autópályán nagy a forgalom. Útközben tök jól elbeszélgettünk – megtudtam például, hogy a környékről valósi, pár éve taxizik, míg ő az utazásunkról kérdezgetett, hova megyünk még Huangshan után. Azt is mondta, hogy a levegő minősége elég jó errefelé, s főként a pára miatt lehet ilyen rosszul látni, nem a szmog miatt.
Szerencsénkre az autópálya szinte teljesen üres volt, végig jól lehetett jönni, így bő háromnegyed óra alatt megérkeztünk a Huangshan lábánál elterülő kis településre, Tangkouba (汤口). A 190 CNY-en felül még a 20 CNY-es autópályadíjat is nekem kellett fizetni, bár ezt anno jelezte előre, hogy így lesz.
Búcsúzásképpen elmutogatta még, hogy hol válthatjuk meg a jegyeket (19 CNY) a felvonóhoz menő buszra, majd elhajtott. Miután beszereztük a tiketteket, beléptünk a terminál üresen kongó várótermébe, ahol rajtunk kívül csak egy-két ember lézengett. Az információs hölgy útbaigazítása szerint az 5-ös kaputól indult volna hamarosan a buszunk, de közel, s távol nem volt semmi mozgás arrafelé. Egy gyors vécékört követően biztos, ami biztos alapon beálltunk a kapunk elé, hátha valaki észreveszi, hogy jelen vagyunk mi is. A kettővel odébb lévő kaputól odajött az egyik beszállást ellenőrző néni finoman érdeklődni, mit lábatlankodunk arra, mire mutogattuk a jegyünket, hogy a Yuping felvonóhoz menő buszra várunk. Megnézte a jegyeket, odarikkantott egy buszsofőrnek a parkoló túloldaláról, majd intett, hogy menjünk el vele. Úgy tűnt, nem dívik itt az ütemes menetrend, mivel egész buszon mindössze mi ketten utaztunk. A sofőrnél azért rákérdeztem, biztos oda megy, ahova nekünk kell, de a heves bólogatásból úgy tűnt, jó helyen járunk.
A meredek hegymenetben alaposan megszenvedett az öreg járgány, de azért becsülettel felküzdötte magát a Yuping kabinos felvonó alsó végállomásához, ahol rajtunk kívül egy lélek sem volt. Nagy kő esett le a szívemről, amikor láttam, a pénztár azért még működik. Fejenként két jegyet kellett váltanunk – a hegy területén működő nemzeti parkba 230 CNY a belépő, míg külön a felvonóért (egy irányba) 90 CNY-t kell fizetni.  
Külön megnéztem az időt – 16.15-kor szálltunk fel a felvonóra. Még 15 perc, és mászhattunk volna fel magunk a kb. 1700 méteres magasságban lévő szállásunkra, ami a fejenként 20 kilónyi cuccal, nem sokkal sötétedés előtt bizonyára nagy móka lett volna. Ez a legjobb esetben is minimum 4-5 órányi cipekedés egyáltalán nem hiányzott nekünk, így viszont kellemesen ringatózva emelkedhettünk a magasba, miközben a hegy egészen egyedi, lekerekített sziklaformációi előtűntek a ködből.  
A Huangshan (黄山), magyarul a Sárga-hegy egyike Kína legszentebb hegyeinek. Azt tartja a mondás, hogy „aki látta egyszer a Huangshant, nem akar már más hegyet meglátogatni”. S valóban, a mai napig az ország egyik legfontosabb természetvédelmi területe, s 1990 óta megkérdőjelezhetetlen helye van az UNESCO Világörökségi listáján. Különleges szerepet tölt be a kínai folklórban, évszázadokon keresztül számtalan írót, költőt ihletett meg szépsége. Még anno az egyik kínai könyvemben is szólt róla egy fejezet.
Miután szépen lassan felértünk a felvonó felső végállomásához, elropogtattunk egy kis zacskónyi ropit, majd nekiláttunk kicsit átrendezni a hátizsákjainkat. Ahogy éppen a kis fekete táskám túrahátizsákba integrálásával bénáztam, egy idősebb úriember lépett oda hozzám, és kedvesen odaadta a faragott túrabotját.
-          You can keep it (Megtarthatod).” – mondta kedvesen, majd biccentett egyet.
Ezután visszafordult a fiatal partneréhez, aki rövid pillanatnyi gondolkodás után pedig Andinak ajándékozta a saját, menő teleszkópos túrabotját, majd vigyorogva elköszönt.
Teljesen lesokkolt a kedvességük, csak bámultunk némán utánuk, majd a botra, majd egymásra. A felvonótól még nagyjából 600 métert kellett megtennünk a szállásig (Huangshan Yupinglou Hotel), mely 1712 méter magasan, az egyik hegycsúcs tetejére épült. 
Mivel a Huangshanra épült hotelokba nem vezet felé közút, minden úgy kell felcipelni ide, így érthetően bármi, amit külön szeretnénk venni – étel, ital, ajándéktárgy – többszörösébe kerül, mint máshol. Ugyanez igaz a szállások árára. Mi egy kétágyas szobáért egy éjszakára közel 35.000 Ft-ot fizettünk, ami még az árkategória legaljának számít.
Bár a szállás tényleg nem volt messze, meredek lépcsőkön vezetett az út, így plusz 20 kilóval a hátunkon úgy érezhettük magunkat, mint két málhás szamár. Istenem, de jó, hogy nem kellett így megmásznunk az egész hegyet!
Becsekkoltunk a hotelba, s egyúttal kértem egy térképet is a túraútvonalakról és a hegycsúcsokról. Külön megkérdeztem, hogy a naplementét mikor és honnan lenne érdemes nézni, ami be is jelöltek a recepciósok a térképen. Meglepetésünkre kaptunk egy-egy reggeliző jegyet is, amire nem emlékeztem, hogy benne lenne az árban.
A szoba eléggé régimódi, nagyjából a 70-es, 80-as évek stílusát idézi, melyet a szigorú tiltás ellenére is enyhe cigiszag hat át. Az ablakunk amúgy szeméttároló kukákra nézett, de mivel azonnal elhúztuk a függönyt, nem igazán izgatott. Lepakoltunk, majd elindultunk naplementézni.
Mindenekelőtt a szállás tőszomszédságában nőtt, világhírű Üdvözlő fenyőt (迎客松, Yíng kè sōng) csodáltuk meg. Ez a 10 méter magas, jellegzetes tűlevelű a Huangshan egyik legtöbbet fotózott szenzációja, mely igazi nemzeti kincsnek számít Kínában. Nevét a különleges, „vendégváró” megjelenéséről kapta, mely egy házigazdára emlékeztet, aki két kezével az otthonába tessékeli a vendégeket. Az Üdvözlő fenyő motívuma számtana dekoráción, festményen és porcelánon jelenik meg, s az egyik legnépszerűbb néprajzi motívumnak számít.
Óriási szerencsénkre, pont akkor világította meg a fát a nap, amikor ott jártunk, így jobbnál jobb képek születtek az emblematikus növénnyel.
Ezután elsiettünk a Huangshan legmagasabb pontjának, az 1864 méteres Lótusz-csúcsnak (莲花峰, Liánhuā fēng) tövénél lévő kilátóteraszhoz, de sajnos a horizont ekkorra már vastag felhőben úszott – a szomszéd hegyormokat sem lehetett látni, nemhogy a naplementét. 
Láttunk egy elég kitartó fotós srácot, aki – átmászva a lezárt, csúcsra vezető lépcsőre – beállt a tökéletes pózba az állványával együtt, várva a pillanatot, hátha esetleg mégis előbukkanna a nap. Be kellett látni, hogy a helyzet teljességgel kilátástalan, így szomorúan kullogtunk vissza a szállásra, mely ekkorra már sűrű ködbe burkolózott, egészen misztikus, sejtelmes hatás kölcsönözve a helynek. 
A frissítő fürdést követően már csak egy napirendi pont maradt hátra, a vacsora. Spórolandó az aranyárban mért, (fejenként 100 CNY felett kezdődő) hoteles ételeken, inkább elkészítettük az előzetesen 3,50 CNY-ért vásárolt instant csirkés tésztaleveseinket. Vicces volt kibontani a mélytányér formájú papírdobozos leveseket, melyekben akkurátusan külön volt csomagolva a fűszer, a száraz „hús” és a zöldség, sőt, még műanyag összecsukható villakanalat is adtak hozzá. Különösebb konyhaművészeti tudományt nem igényelt az elkészítése, mindössze forró vízzel kellett felönteni. 
Nem valami gourmet vacsora, annyi szent, de a célnak tökéletesen megfelelt. Desszertnek megkóstoltuk a személyzet által az éjjeli szekrényre készített kis kekszeket, amihez egy kézzel írt üdvözlőkártya is járt. Jó megszenvedtem, míg ki tudtam betűzni a kínai kézírást, de az üzenet lényege így is átjött.
Evés után még gyorsan megírtuk a mai napi naplóbejegyzéseket, majd kimentem megkérdezni a recepcióstól, hogy pontosan honnan lehet a legjobban látni a napfelkeltét. Elég érthetetlenül magyarázott, szinte végig azt hajtogatta, hogy a hotelből kilépve, jobbra elindulva 300 métert kell haladni, át a hídon, fel a lépcsőn és onnan látható a napfelkelte. Közbe persze a térképen a hegycsúcs túlsó, nyugati oldalára mutatott, amivel teljesen összezavart. Végül felhívta telefonos segítségnek a hotel menedzserét, aki szintén elismételte nekem a 300 méteres mondókát, úgyhogy jobbnak láttam elhinni ezt az irányzékot. Ezután visszabattyogtam a szobánkba, s azzal a lendülettel zuhantam be az ágyba. Sok alvás amúgy sem maradt mára.


6. nap – Huangshan (2018. május 3.)

Mivel a napfelkelte 5.22-re volt kiírva, fájdalmasan korán, hajnali 4.35-kor kellett kelnünk.  A réteges öltözködés jegyében öt különböző ruhaneműt aggattam magamra – a pólón és trikón felül még felvettem egy vékonyabb és egy polár pulcsit is, amit még megfejeltem az állig felhúzott széldzsekivel. Ahogy kiléptünk a hotel ajtaján kiderült, lehet, még ez sem elég. Párás, csontig hatoló hideg szél fújt, úgyhogy öt perc után már irigykedve nézegettem a hoteltől bérelt, extra vastag, piros télikabátban feszítő kínaiakat, akik szintén a naplementéhez igyekeztek. 
Utólagosan igazat kell adnom a recepciós csajszinak, tényleg az elmondott helyen volt egy 15-20 méteres szakasz, ahonnan kiválóan lehetett látni a keletről felkelő napot. Bő 20 perccel korábban már elfoglaltuk a helyünket, majd felváltva figyeltük az órán a percek múlását és a lassan aranysárgába forduló horizontot.
Amikor végül előbukkant a nap és bevilágította az egész, vékony felhőréteggel borított eget, az annyira különleges és megható pillanat volt, hogy teljesen el is érzékenyültem. A tény, hogy eljutottunk ide, és személyesen élhettünk át ezt a csodát, olyan élmény, mely immár örökké velünk marad.
Ha a híres huangshani naplemente nem lett volna eléggé lehengerlő látvány, a találóan a „Felhők tengerének” nevezett, egybefüggő felhőrétegből kikandikáló hegycsúcsok látképe végképp feltette a koronát erre a mai reggelre.
Fotózgattunk még a minden irányból elénk táruló, kora reggeli panorámát, majd visszamentünk a (jó meleg) szobánkban összepakolni. Kicsekkolás előtt még átruccantunk a szomszédos épületben lévő étterembe, ahol bőséges svédasztalos reggelivel vártak minket. A guszta ételkínálat semmilyen szinten nem hasonlított a nyugati értelemben vett reggelire, talán épp ezért is esett annyira jó mindkettőnknek. Volt sült és párolt zöldség, vékony sült tészta, mini fűszeres kolbászka, fafülgombás tofu, főtt tojás, mungo bableves, csípős uborkasaláta, vörösbab-pasztából készült sütike és grízfelfújthoz hasonlító kis lepényke. Mindehhez a nagy többség egyszerű tehéntejet ivott, úgyhogy egy bögrényi zöld tea mellé én is hoztam magamnak egy kis tejet. Igazi fejedelmi lakoma volt mindez, ami megadta a lendületet az egész napos túrázáshoz.
Reggelit követően kicsekkoltunk, majd egy biléta fejében ott hagytuk a nagy túrahátizsákjainkat megőrzésre a recepción. Jöhetett a túra, elindultuk felfedezni a Huangshan legszebb csúcsait!
Kilépve a hotelből örömmel tapasztalhattuk, hogy szépen kitisztult az ég, s szép napos időnek néztünk elébe. Ahogy felszállt a reggeli pára és köd, újabb és újabb érdekes sziklaformációk bukkantak elő. Azért is megérte ilyen korán nekivágni a túrának, mivel egy-két kósza túrázót leszámítva alig voltak rajtunk kívül a hegyen. 
Első körben a Huangshan legmagasabb csúcsáig, az 1864 méteres Lótusz-csúcsig (莲花峰, Liánhuā fēng) gyalogoltunk, amely már egy jó ideje le van zárva a látogatók elől.  
A túraútvonalak végig szépen ki vannak táblázva, viszont sokszor csak kínai jelekkel írják ki az egyes főbb pontokat, így kifejezetten jól jött, hogy még este utána néztem a kínai megnevezéseknek. Az irány számunkra egyértelmű volt – az eléggé központi elhelyezkedésű Bright Top Peak (光明顶, Guāngmíng dǐng), azaz a „Fényes-csúcs” lett az első számú cél. 
A hirtelen szintkülönbségek és meredek lépcsők miatt sok helyen inkább lassabban, óvatosan haladtunk, másrészről jobban kiélveztük a csodálatos látványt. 
Első nagyobb pihenőre a „100 fokú felhőlétra” (百步云梯, Bǎi bù yúntī) névre keresztelt kilátónál került sor. 
Miután körbefotóztuk a magával ragadó panorámát, megpróbáltunk a vadonatúj Gorillapod fényképezőgép-állványom segítségével egy közös képet készíteni magunkról, amikor egy korunkbeli kínai lány lépett oda hozzánk egy eléggé fura kéréssel. Elsőre nem is értettem pontosan mit szeretne, majd átváltottam kínaira, aminek szemmel láthatóan megkönnyebbült, mivel az angolja elég gyenge volt. Megkért – mivel nekem jó fényképezőgépem van – hogy készítsek néhány közös képet róla és szüleiről, megadja az e-mail címét, ahova pedig küldjem el neki a fotókat. Hát, jó, mivel látszott rajta, mennyire sokat jelentene neki, segítettem neki. Megmutattam az eredményt, amitől magán kívül volt a boldogságtól, úgyhogy bónuszként Andival és velem is kértek közös csoportképet. A végén nem győztek hálálkodni.
Ez a rész annyira magával ragadó volt, hogy az egyik sziklaoromra kiültünk elfogyasztani a kissé nyamvadt szendvicseinket, melyek időközben gnóm geometriai formációkba deformálódtak a táskánk mélyén. A ragadós, fehér szeletelt toast kenyérbe mindössze kétszeletnyi borsos, gombás, paprikás párizsi és sajtnak csak jó indulattal nevezhető trappistaszerűség jutott, ami egy egészen kiábrándító gasztronómiai élménnyé állt így össze. Bár csak egy szendvicset vettünk elő, azt is alig bírtuk legyűrni. Eléggé kiábrándító volt belegondolni, hogy fejenként egy-egy példány maradt délutánra is, amit még valahogy el kellett fogyasztani.
Ezt követően a szomszédos Teknős-csúcsra (鳌鱼峰, Áo yú fēng) kapaszkodtunk fel, ahonnan már belátható távolságba került a Fényes-csúcs is, melynek tetején az obszervatórium gömbkupolával ellátott épülete magasodott. 
Folytatva az utunkat, elhaladtunk a Baiyun Hotel mellett, amit anno még néztünk is, mint lehetséges szállásopciót. Ekkortájt már délelőtt 11 körül járhattunk, így nem csoda, hogy a hoteltől párszáz méterre található a Xihai felvonó felől óriási tömegek árasztották el túraútvonalakat. Ahogy hegymenetben captattunk a Fényes-csúcs felé, időnként félre kellett állni az útból, hogy a bambuszból készült gyaloghintót cipelő „taxiszolgálat” elférjen a mindezért a szolgáltatásért igen sokat perkáló utasával együtt.
Furcsa kontraszt volt látni, hogy míg egyesek a hegymászás erőfeszítéseitől szabadultak meg így, mások masszív terheket a hátukra véve közlekedtek a hegyen. Ezek a szikár testalkatú teherhordó emberek a mérlegként hátukra erősített, félelmetes tömegű, kiegyensúlyozott csomagokban cipelték fel a hegyi büfékbe, szállásokra az ételeket, italokat, miközben úgy futkároztak fel-alá a hegyen, mintha pillecukrot vinnének. Mi nagyjából csak egy extra pulcsit és egy liternyi ásványvizet vittük magunkkal, de időnként olyan nehezen vonszoltuk fel magunkat, hogy elnézve ezeket a teherhordókat, egészen elszégyelltük magunkat.

Felérve a Fényes-csúcsra (光明顶, Guāngmíng dǐng), minden irányban lenyűgöző panoráma tárult a szemünk elé. Alaposan körbefotóztunk mindent, majd leültünk ide egy kicsit pihengetni.

Fél 1 körül megvitattuk Andival a további útvonalat. Arra jutottunk, hogy az eredeti végcélig, a Beihai Hotelig már nem éri meg elmenni, mivel még vissza kell jutni a szállásunkra a csomagokért. Így végül a Fényes-csúcstól alig 20 percnyi sétára lévő Repülő szikláig (飞来右, Fēiláiyòu) gyalogoltunk el, mely méltó megkoronázása volt ennek a túrának. 
Ez a magas sziklaszirt szélén egyensúlyozó, óriási szikladarab olyan benyomást kelt, mintha a következő pillanatban le akarna zúgni az alant tátongó mélységbe. Szerencsére mégsem teszi, így az egyik legegyedibb sziklaformációként csodálhatjuk meg, ami csak elképzelhető. 
Kiélveztünk a nem mindennapi látványt, majd elindultunk vissza a szállásra. Időközben a maradék felhő is eltűnt az égről, így szikrázó napsütésben lehetett részünk. Ennél szebb, tökéletesebb kék eget álmunkban sem festhettünk a kínai égre, s mivel a kellemes hegyi szél nem apadt alá, a napsütést sem tűnt igazán zavarónak. 

A visszaúton nyert igazán értelmet a kétirányúsított túraútvonalak rendszere, ugyanis az ösvények, lépcsők teljes hosszában el vannak egy vékony, de masszív korláttal választva, amin csak meghatározott irányba lehet csak haladni. Délutánra óriási tömeg zsúfolódott össze a visszaútra, s olyan gyalogos dugók alakultak ki, hogy gyakorlatilag csak lépésben lehetett haladni. 
Áldottuk az eszünket, hogy időben elindultunk visszafelé. Időnként, ha valaki hátulról füttyentett, tudtunk, hogy el kell engedni a gyaloghintós különítményt. Ilyen körülmények között jóval több ideig tartott visszajutni a szállásra, de látvány mindenért kárpótolt minket. 
Miután felvettük a recepción hagyott túrahátizsákjainkat, hullafáradtan és plusz 20 kilóval megpakolva visszabattyogtunk a felvonóhoz, ahol tengernyi ember várakozott a lejutáshoz. Andi előrefurakodott megvenni a jegyeket, majd bepréseltük magunkat az egyik kabinba. Végre szusszanhattunk egyet. Csak ekkor vettük észre, hogy mindkettőnket alaposan megfogott a nap, az arcunk olyan vörös volt, mint egy érett kaliforniai paprika.
Leérve az alsó állomásra, megváltunk hűséges túrabotjainktól, majd megváltottuk a Tangkouba menő buszra a jegyet (19 CNY).
A lenti buszpályaudvaron körbe kérdezgettem, melyik járattal lehetne leghamarabb eljutni Huangshan Citybe (黄山市). A pénztáros folyamatosan valami „Tunszi” nevű helyre akart küldeni, úgyhogy meguntam a kilátástalannak tűnő eszmecserét, és átrohantam az információs pulthoz segítségéért. Akkor esett le a tantusz, hogy Huangshan város régi neve Tunxi (屯溪, Túnxī), s néha ezt, néha az újat használják. Ezután visszatértem a pénztáros nénihez, aki jót mosolygott, amikor két jegyet kértem Tunxiba. Még egy béna turista, gondolhatta.

A mindössze 12 fős minibusz 17.00-kor indult, alig gördülünk ki a kocsiállásról, amikor az utasok spontán kupaktanácsot alakítottak, élükön egy meglehetősen hiányos fogazatú, vigyorgó nénivel. Annyi értettem az egészből, hogy valami extra pénzről és gyorsabb utazásról vitatkoztak, majd szavazásra bocsátották a kérdést. Az értetlen tekintetünket látva, a mellettünk ülő férfi elmagyarázta kínaiul a lényeget. Mivel mindenki a végállomásra, Tunxiba igyekezett, megszavazták az utasok, hogy menjünk inkább az autópályán, 20 percet nyerve a menetidőből. A sofőrnek teljes konszenzus esetén mindegy volt merre megy, többen amúgy sem tudtak volna már felszállni, viszont a (fejenként 3 jüanos) autópályadíjat az utasoknak kellett összedobniuk. Miután összeállt a kép, mi is bedobtuk a közösbe a fejpénzt, úgyhogy süvíthettünk Tunxi felé.

A nagyjából háromnegyedórás út végén, a vasúti pályaudvar mellett tett ki minket a busz, ahol azonnal fogtunk is egy taxit. Személyen sikerként éltem meg, hogy lealkudtam a reptéri transzfert 30 jüanról 22-re, majd jóízűen végigtársalogtuk kínaiul a 20 perces utat. Minden olyan flottul ment, hogy elképesztően korán, negyed 7 körül kiértünk a reptérre.
Befészkeltük magunkat a terminál előcsarnokában lévő kényelmes kék székekbe, s vártuk, hogy megnyissanak a check-in pultok. A becsekkolást és a biztonsági ellenőrzést követően újratöltöttük tisztított vízzel a flaskáinkat, majd lehuppantunk a beszállókapuk előtti kényelmes, bőrülésekbe, amelynél exkluzívabbat még nem láttam reptéren. 
Mindketten hullafáradtak voltunk a kemény, túrázós nap után, így érthetően nehezen viseltük, hogy jelentős késéssel indult a gép. Ezúttal újabb kínai légitársaságot próbálhattunk ki, mégpedig a Hainan Airlines kötelékébe tartozó Beijing Capital Airlines-t. 
A késésből némileg sikerült faragni a két és fél órás út alatt, de így is éjjel fél 12 körül landoltunk Xi’an Xianyang nemzetközi repülőterén (西安咸阳国际机场).


Begyűjtöttük a feladott csomagjainkat, majd kiérve az előcsarnokba próbáltuk kitalálni, hogyan juthatunk el a több mint 40 kilométerre lévő Xi’an (西安, Xī'ān – magyarul ejtsd: Hszián) belvárosába. 
Mivel ilyen távra a taxiért horror összeget (150-200 CNY) gomboltak volna le rólunk, maradt a busz, fejenként 25 CNY-ért. Már jegyek és a megfelelő buszjárat kiválasztása sem volt sétagalopp, főleg, hogy a végállomástól még a hostel ajánlása szerint is taxiba kellett ülnünk. Éjfél is elmúlt, amikor a buszunk kocsiállása előtt kígyózó sorban ácsorogva árgus szemekkel lestünk, mikor gördül be hozzánk egy busz. Szerencsére 10 percen belül érkezett egy járat, ám dugig volt emberekkel, így tőlünk csak három embert engedtek felszállni. „Mi van?! Ezek hülyéskednek?!” – gondoltunk. A sorban még legalább 8-10-en álltak előttünk…így aztán soha sem érünk Xi’anba. Csak a kettővel későbbi buszra fértünk fel jó háromnegyed órányi várakozás után úgy, hogy még legalább harminc utast hagytunk hátra tovább ácsorogni. A legnagyobb döbbenetemre, láthatóan egyiket se nagyon zavarta, hogy éjjel háromnegyed 1 körül kint szobrozik a reptéren, és halvány gőze sincs, mikor jut haza.

Andi szinte azonnal be is aludt, úgyhogy próbáltam legalább én ébren maradni, hogy figyeljem, hol kell leszállni. Nagyjából éjjel fél kettő körül érkeztünk meg Xi’an városába, a busz egy hatalmas hotel előtt parkolt le. Majdnem összeestünk a fáradtságtól, de félálomban fogtunk egy taxit (alkudni már végképp nem maradt erőm), aki 20 CNY-ért eldobott minket a pár háztömbnyire lévő hostelhez (Xi'an Xiangzimen International Youth Hostel). Sofőrünk jól megszolgálta a pénzét, kipattanva a kocsiból az ajtóhoz cipelte Andi táskáját, majd bedörömbölt a masszív faajtón, míg valaki ajtót nem nyitott.
Majdnem ráaludtunk a recepció asztalára becsekkoláskor, úgyhogy kész megváltás a mágneskártyák átvétele után bezuhanni az ágyba.  


7. nap – Xian (2018. május 4.)

Miután reggel 9 körül sikerült kikászálódni az ágyból, első utam a tükör elé vezetett. Az arcom még mindig szinte lángolt a tegnapi leégéstől, de erre a látványra még így sem voltam felkészülve. Az orrom gyakorlatilag vörösen izzott, mint egy frissen sült rák, és alaposan felhólyagosodott, időnként valamilyen sárgás váladékot eregetve magából.
-          Nagyon szörnyen nézek ki?” – kérdeztem Andit, reménykedve, hogy valamilyen alternatív realitást érzékelve szebbnek látja a lesült orcámat.
-          Hát, tényleg egy kicsit leégtél…de nem olyan gáz…annyira…csak egy kicsit piros az orrod…” – próbálta tompítani a látvány okozta sokkot, de a szeméből láttam, rosszabb a helyzet, mint mondja.
-          Valljuk be, egészen borzasztó. Úgy nézek ki, mint Antal Imre.” – szörnyülködtem magamon.
Jobb híján Andi kézkímélő krémjével kentem be hátha nyugtatóan rá, majd némi pakolászást követően elindultunk valamilyen reggeliző hely után nézni. Délelőtt 11 óra körül már aligha beszélhettünk klasszikus értelemben vett reggeliről, mindenesetre a hostel recepciósa azt tanácsolta, induljunk el a hostel utcáján balra, és hamarosan beleakadunk néhány kajáldába, ahol bizonyára találunk valami ehetőt. Leginkább valami tésztásat ettünk volna, viszont az első hely, ahova benyitottunk egy levesező volt. Megállapítottunk, ide még érdemes lesz visszatérni, viszont folyattuk a keresgélést. Végül nem messze innen, egy kicsiny kifőzdébe ültünk be, ahol kép alapján rendelve valamilyen hideg szószos tésztára esett a választásunk, melybe apró húskockákat és reszelt uborkát szórtak. Elképesztően finom volt, ráadásul kettőnk adagja mindössze 12 CNY-ba (kb. 480 Ft) került.
Jóllakottan és elégedetten indulhattunk tehát felfedezni a várost. Az első nevezetesebb látnivaló, a belváros szívében, a régi muszlim negyed peremén található Dobtorony (西安鼓楼, Xī’ān Gǔlóu) volt. 
Az 1380-ben épült masszív, kétemeletes építmény összesen 24 dobnak ad otthont, melyekkel nemcsak az idő múlását, de vészhelyzeti eseményeket és jellegzetes éghajlati viszonyokat is jeleztek a város lakóinak. Külön dobot kellett verni például a nyári szárazság, téli hidegek és heves esőzések esetén. 
Az éjjeli őrség tagjai is saját dobbal rendelkeztek, melyet éjszakánként háromszor szólaltattak meg. Először 19-21 óra körül verték a dobokat, amely a városkapuk zárását rendelte el, majd éjfélkor a lakók biztonságára figyelmeztetett a dobszó, míg hajnali 5-6 körül a városkapuk kinyitását jelezte. 
Az innen egy kőhajításnyira lévő Harangtoronyba is érvényes, kombinált belépőjegy fejenként 50 CNY-be került, ez jobban megéri, mint külön megváltani mindkettőt. Először a Dobtornyot jártuk be, ahol megcsodálhattuk a már említett dobokat, a Ming-kori bútorokból és paravánokból készült kiállítást, a belső terek lenyűgöző mennyezeti festéseit, valamint a teraszról nyíló remek kilátást. 
Ezután keresztülvágtunk a két testvértoronyról elnevezett téren (钟鼓楼广场), melyet egy hatalmas, lampionokkal teleaggatott bevásárlóközpont határol, s elbattyogtunk a szintén történelmi jelentőséggel bíró Harangtoronyhoz (西安钟楼, Xī’ān Zhōnglóu). Kína egyik leghatalmasabb és legjobb állapotban megőrzött harangtornyaként emlegetett építmény egy forgalmas körforgalom közepén kapott helyet a belváros szívében. 
A 36 méter magas, faszerkezetes tornyot 1384-ben építették, s kezdetben a napszakok és idő jelzésén túl az ellenség támadásairól adott hírt. A torony legfőbb látványossága a 247 cm magas, 6,5 tonnás Jingyun óriásharang, melyet még 711-ben a Tang-dinasztia idején öntöttek. A rendkívül szépen díszített harangot a teraszon állították ki közszemlére, úgyhogy meg is ragadtuk az alkalmat és fotózkodtunk vele. 
A mennyezeti gerendák és a faszerkezet elképesztő színkavalkádot mutató díszítésein csak ámuldozni tudtunk, de a Harangtorony történetéről és felújításáról szóló kiállítást is érdemes volt végignézni. A kilátásra sem lehetett panasz, ugyanis a város négy legjelentősebb sugárútja találkozik itt, melyeken végignézve látszott igazán, milyen óriási városról is van szó. 
Ezután belevetettük magunkat a Dobtorony mögötti utcától induló Muszlim negyed (回民街, Huímín jiē) nyüzsgő forgatagába. Andival egyből megállapíthattuk – éhen biztosan nem maraduk. Itt ugyanis minden a kajáról szólt! 
A legváltozatosabb ételeket kínáló éttermek, kifőzdék, ételárusok egész sora várta az éhes lelkeket, mi is csak kapkodtuk a fejünket, mint a veres paripa, mi mindent kellene itt kipróbálni. Első körben Andi báránysaslikot (10 CNY) vett, míg én egy marhahúsos bucit (肉夹馍, Ròu jiāmó) áruló kis stand előtt kígyózó sorba álltam be. 
A fizetésnek egy érdekes rendszerét alkalmazták itt, ugyanis a sorban állóktól előre beszedték a pénzt (15 CNY), s attól függően, mit kértek, kaptak egy kártyát, amit sorra kerülve át kellett adni a séfnek. Amikor pedig éppen nem kellett senkitől beszedni pénzt, a pénzszedő gyerek időnként elrikkantotta magát és amolyan önreklámként fennhangon hirdette a ház étkeit. Mint utólag kiderült, nagyon megérte végigvárni a sort, ugyanis a friss, szaftos, sült marhahúst gyakorlatilag rostjaira szabdalta szét a srác, majd egy kis szósszal megbolondítva tömte bele az előmelegített buciba. Nyamm – még most is érzem a számban az ízét!
Desszertként édes rózsasziruppal leöntött, ragadós rizssütit vettünk (10 CNY), mely szintén felülmúlta a várakozásainkat. 
Az ebédet letudva felkerestük a Muszlim negyed szívében található Nagy mecsetet (大清真寺, Dà Qīngzhēnsì), mely az egyik leghatalmasabb az egész országban. A leírást olvasva önkéntelenül is egy Hagia Szophiát képzeltem el magamnak, ehhez képest semmilyen mértékben nem hasonlított egy megszokott mecsetre. A tradicionális, kínai építészeti stílust követve pavilonokkal, hangulatos belső kerttel, keleties csarnokokkal és monumentális, díszes fakapuval rendelkező komplexumot még 742-ben a Tang-dinasztia idején építették, miután a Selyemúton érkező muszlim kereskedők meghonosították itt az akkoriban még rendkívül fiatal vallást. 
A mecsetet többször átépítették az évszázadok során, a jelenlegi épület nagy része Ming- és Csing-korból származik. Rendkívül izgalmasnak találtuk, hogy bár teljes mértékben a kínai építészeti vonások szerint épült a mecset, közben eleget tesz az iszlám által támasztott követelményeknek is. Például a kétemeletes pagodára hasonlító építmény szolgált minaretként, ahonnan imára szólították a híveket. 
Sajnos az egész komplexumra ráfért volna egy alapos renoválás. Ráadásul a fő imacsarnok mellé – nem túl sok szépérzékkel megáldva – egy rikító, villózó LED-es fényújságot helyeztek ki, mely eléggé kiábrándító látványt nyújtott. Mégis, miért volt erre szükség?
Ettől függetlenül kár lett volna kihagyni, bőven megéri a 25 jüanos belépőjegy árát. Miután körbenéztünk, éppen indultunk volna a kijárat felé, amikor elkezdett szakadni az eső. Behúzódtunk a minaret teraszára, megvártuk, míg enyhült kicsit a felhőszakadás, majd elindultunk a legközelebbi metrómegálló (Zhongluo, 钟楼站) felé.
Xi’an-nak jelenleg három metróvonala működik, de mindent elmond, hogy két éven belül még négyet adnak át, melyen kívül még további nyolc van betervezve a közeljövőre. Itt is Shanghaihoz hasonló, elektronikus jegyrendszert alkalmaznak – azaz az első 6 km-re 2 CNY az alap jegyár, mely a távolság növekedésével arányosan emelkedik. 
A napijegy 15 CNY, míg a háromnapos bérletért 40 CNY-t kell fizetni. Előre kiszámoltam és esetünkben nem igazán érte volna meg beruházni az utóbbira, mivel egy-két látnivalót leszámítva minden sétatávra volt a szállástól. Így megmaradtunk a xi’ani nevezetességekkel díszített, egyszeri utazásra jogosító kártyáknál, melyeket legnagyobb sajnálatomra itt is visszaforgatnak a rendszerbe.

A #2 (piros) vonalon mentünk két megállót, a Nanshaomen (南稍门站) állomásig, mely párszáz méterre található a Kis vadliba pagodától (小雁塔, Xiǎoyàn Tǎ), ahova még ma nagyon el szerettünk volna jutni. Zárás előtt 15 perccel értünk oda, így a pénztárhoz lépve fel voltam készülve, hogy lazán elhajtanak. Ennek ellenére elkérték az útleveleinket, majd azt kérdezgette a pénztáros, hogy „ugye az a fiatal hölgy (Andi) diák-e még”. Hirtelen azt se tudtam, mit feleljek rá, úgyhogy ráhagytam, hogy persze, mire kezembe nyomta a két jegyet, s intett, hogy mehetünk a dolgunkra.
-          És fizetni nem kell? Hát, nekem jó.” – néztem vissza kérdőn.
Mivel megvizsgálva a jegyet, nem találtam külön árat feltüntetve, de mivel lazán beengedtek vele, nem is akartam firtatni a dolgot.
A Kis vadliba pagoda az egyik legfontosabb kulturális emlék itt Xi’anban, melynek történelme a Tang és Szong-dinasztiák idejére nyúlik vissza. Ezt az eredetileg 15 emeletes kőtornyot 709-ben emelték a szomszédos Jianfu buddhista templom részeként. A pagoda meglepően jól átvészelte az azóta eltelt bő 1300 évet, pedig több alkalommal is szörnyű földrengés rázta meg a vidéket. Bár az 1487-es nagy földrengés során egy vészjóslóan nagy, 33 centis repedés keletkezett az építményen, csodával határos módon az újabb, 1521-es rengés helyrerakta az épület két részét, eltüntetve a tátongó lyukat. Mindez az ókori kínai építészek kiváló, földrengésbiztos alapozásának köszönhető, mely révén a pagoda a nagyobb földmozgásokat és viharokat is át tudta vészelni. 
Nem messze a pagodától, potom 5 jüanért meg lehet kongatni háromszor egy óriásharangot, melynek eredeti változatát 1192-ben készítették, s a reggeli harangjáték részeként boldog imádkozásra szólította a híveket. Naná, hogy befizettem egy ilyen alkalomra! Andi le is videózta a nagy pillanatot, amikor az óriási, felfüggesztett kongatóval megszólaltatom fülzsibbasztóan mély hangon dübörgő harangot.
Megnézegettük a templomkomplexum történetéről szóló kiállításokat, majd andalogtunk a hangulatos rózsakertben, készítve néhány jól megkomponált rózsás képet az Anyukáknak a közelgő Anyák napja alkalmából.

Ezután lassan a kijárat fele kezdtünk orientálódni, miközben már a következő úti célon morfondíroztunk. Mivel este 6 óra is elmúlt, viszont még nem voltunk annyira éhesek, kitaláltuk, hogy a város túlsó végén lévő Lian Hu Parkhoz (莲湖公园, Lián hú gōngyuán) metrózunk el. Az #1 vonalon lévő Sajinqiao (洒金桥站) megállóig kellett menni, ahonnan a park még jó párszáz méterre található. Leszámítva a park békanyálban úszó tavacskáját és egy zárt üvegkalitkának beillő csarnokot, ahol a xi’ani fiatalság ritmikus tücc-tücc zenére görkorizik körbe-körbe, túl sok érdekességet nem véltünk felfedezni, így visszakanyarodtunk a muszlim negyed zsúfolt utcájára, a Beiyuanmen-re (北院门, Běiyuànmén).
Innentől már árgus szemekkel figyeltük a kajakínálatot. Mivel úgy ettünk volna egy kis baozi-t (包子), azaz húsos batyut, kinéztünk egy szimpatikus, kis családi „batyuzdát”, mely nem tűnt igazán turistás helynek. Minden csak kínaiul volt kiírva, s maguk a háziak is meglepődtek, hogy fehér ember tévedt be ide. Cuki volt az a kislány is, aki éppen a szomszédos asztalnál simogatta a cicáját, majd ahogy beléptünk, hátraszólt a konyhában sürgő-forgó szüleinek, hogy jött két „外国人” (ejtsd: vájguózsön), azaz külföldi. Azon rendszerint még jobban meglepődnek, amikor a 外国人 megszólal kínaiul, de kezdeti döbbenet után legalább olyan lelkesen és mosolyogva próbálnak segíteni és magyarázni. Tíz darab marhahúsos levesbatyut rendeltünk (15 CNY), ami annyival különlegesebb a klasszikus baozi-nél, hogy egy kis levesszerű lét is zártak a húsos batyuba, amit először külön ki kell szívni óvatosan, mielőtt szójaszószba mártogatva elfogyasztja az ember. 
Kiváló választásnak bizonyult a hely, baozi ennél jobb aligha lehetett volna. Viszont emellé még azért ettünk volna valamit, úgyhogy Andi javaslatára beültünk egy levesezőbe is, ahol az egyik Shaanxi (陕西, ejtsd: Senhszi) tartománybeli specialitást a szaggatott kenyérdarabkákkal felszolgált marhahúslevest (牛肉泡馍, Niúròu pàomó) próbáltuk ki, melyhez ecetes fokhagymagerezdeket szolgáltak fel köretnek. Istentelenül finom volt, és különösen laktató, mivel a kis kenyérkockák a végére magukba szívták a levest. 
A vacsorát ezzel ki is pipálhattuk, bár Andi fantáziáját még annyira megmozgatta az a puliszkához hasonlító, sárga rizses szelet, hogy egy olyannak még szorított helyet a bendőjében. 
Ezután már csak a szemünket legeltettük a jobbnál jobb ételkínálatokon, gondolatban tervezgetve a holnapi menüt. Különösen bámulatosnak találtuk a híres biang biang tésztát nyújtják egy kapóra akasztva, sokszor 2-3 méteresre is elnyújtva, mígnem egy laza mozdulattal hurkot formálva újracsavarják az egészet. 
De láthattuk, ahogy éppen akkurátusan kicsontoznak egy megnyúzott bárányt, kézműves cigarettát sodor egy nénike, s hogyan készülnek a vastag, színek tészták a levesekbe. 
Mivel már eléggé későre járt, innen szépen lassan elkezdtünk hazaorientálódni. Útközben megcsodálhattuk az éjszakai fényekben pompázó Dob- és Harangtornyot, melyek egészen lenyűgöző látványt nyújtottak.
 

A kellemes esti hangulatot csak tovább emelték az utcán, nagycsoportban, zenére táncoló idősek, akiken látszott, mennyire felszabadítja őket a zene és tánc tökéletes harmóniája.Mielőtt hazamentünk volna, tettünk még egy rövid kitérőt a hostel közelében található, díszkivilágításban pompázó Déli kapunál (南门), mely az egyik főbejárata a xi’ani városfalnak.


8. nap – Az Agyaghadsereg (2018. május 5.)

A mai napra az út egyik legnagyobb durranását tartogattuk – az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét „őrző”, világhírű Agyaghadseregnél tett látogatást.

Nem sokkal nyolc óra után keltünk. Gyors készülődés után bevásároltunk a hostellel szemben lévő 7Eleven-utánzatnak tűnő kis boltban, vettünk előre csomagolt péksütiket, vizet és némi narancslevet, majd gyors reggelit követően kibattyogtunk a sarkon lévő buszmegállóba, ahonnan a #603 járat is indult. Épp érkezett egy busz, de mivel az irányban nem voltunk biztosak, megkérdeztük a sofőrt, aki a fejét ingatva az utca túloldalán lévő buszmegálló felé mutatott. Az elég nagy téren eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a megfelelő megállót, de végül egy idős bácsi segítségével célba értünk. Szerencsére itt sem kellett sokat várni, és begördült egy #603-as emeletes busz, mely potom 1 jüanért elvitt minket a városközpont túlsó végén lévő vasútállomásra (西安火车站), ahonnan elvileg egy másik buszra kellett volna átszállni. Hosszan bolyongás helyett inkább egyből a turistainformációs irodába mentünk segítséget kérni.
Elmagyarázták, merre találjuk az Agyaghadseregig közlekedő #306 busz megállóját, majd sebtében összedrótoztam a fényképezőtáskám csatját, mely időközben végképp megadta magát. Andi ezalatt elrohant felváltani a 100 CNY bankjegyet – vett egy 1 jüanért egy zacskó zsebit –, mivel a buszon sosem tudnak visszaadni, azaz vagy pontosan adjuk az összeget, vagy nem utazunk.
Ezután elindultunk buszkeresőbe az állomás melletti buszpályaudvarra. Mellettünk trappolt egy amerikai srác egy NY Yankees sapkás kínai csajszi kíséretében, s végig lökte neki a béna, felvágós dumát – „Ó, Yankees, az én városomnak a baseballcsapata. Tudod, New York-i vagyok. Tudod, hol van New York?” Ahh, még hallgatni is rossz volt.
Legalább annyira, mint meglátni azt a legalább 50 méteres sort, amely a #306 busz megállójához kígyózott. Jobb híján mi is beálltunk a sorba, amikor Andinak feltűnt, hogy a kínai csajszi és az amcsi srác, akik korábban szintén a #306-hoz igyekeztek, már egy másik buszhoz sietnek. Gyorsan odarohant hozzájuk, s megtudta, van egy másik járat is, ami szintén az Agyaghadsereghez megy, kicsit drágább ugyan (7 helyett 10 CNY), de nem áll meg közben sehol. Intett, hogy rohanjunk mi is, s valóban jól jártunk a váltással, hiszen feltereltek minket egy éppen érkező buszra, s már robogtunk is tovább. Út közben Andi összehaverkodott az előttünk lévő ülésen utazó, 3 év körüli kislánnyal, aki huncutul mindig hátrakukkantott, vigyorogva bebújt az ülés mögé. Jópofa kis csajszi rendkívül élvezte a bújócskát, s akármikor Andi rámosolygott, ő is elvigyorodott.
A nagyjából 40 perces út végén leszálltunk, majd kiírások és irányjelző táblák híján követtük a tömeget, egészen a bejáratig. 
Megvettem a jegyeket (150 CNY/fő) és az audioguide-okat (40 CNY/fő), majd átesve a szigorú biztonsági ellenőrzéseken gyalogolhattunk még jó negyedórát egy parkon át, míg a tényleges múzeumkomplexumhoz értünk. A GPS-es audioguide-unkon egy gombot sem kellett nyomni, érzékelte ugyanis merre járunk, és az adott számú látnivalót kezdte el mondani.

Az Agyaghadsereg (兵马俑, Bīng Mǎ Yǒng) – hivatalos nevén „agyagkatonák és lovak temetkezési szobrai” – nemcsak Kína, hanem az egész világ egyik legnagyobb régészeti látnivalójának számít, mely 1987 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. 
A több mint 8000 katonából, 130 harci szekérből, 520 lóból és 150 lovas katonából álló, állig felfegyverkezett terrakotta szoborsereg az első kínai császár Csin Si Huangti (秦始皇帝, Qín Shǐhuángdi) szent sírhelyét volt hivatott őrizni a túlvilágon. Az egész sereg része a császár grandiózus, 226 hektáros területen elhelyezkedő temetkezési komplexumának, ami palotákat, városokat, folyókat lemodellezve gyakorlatilag egy kis mikrokozmoszt alkotott a föld alatt. Ennek a fő eleme az a 76 méteres dombbá emelt sírhely, mely az uralkodó (még feltáratlan) mauzóleumát rejti. A császár nem bízta a véletlenre a végső nyughelye kialakítását – már uralkodásának első évében, 13 évesen nekilátott ennek az ambiciózus projektnek. Ehhez több mint 700 ezer munkásra volt szükség, akiknek a jó része itt is lelte a halálát a kegyetlen munkavégzés közepette. Ahogy várható volt, a császár nemhogy az örök nyugalmat nem nyerte el, de a halálát követő néhány éven belül áradás pusztította a temetkezési helyet és az agyaghadsereget, majd fosztogatók okoztak mérhetetlen pusztítást. Megrongálták a szobrokat, ellopták a fegyvereiket, felgyújtották a föléjük épített, fából készült tetőboltozatot, mely beszakadva összetörte a katonák jó részét.
Végül a szobrokat 1974-ben kútásás során fedezte fel néhány földműves, s megkezdődött a több évtizeden átívelő régészeti és restaurálási munka. Az összetört, megrongálódott szobrok darabjait egyesével kell megmosni, kiszárítani és összelegózni. Ami nehezíti az egészet, hogy a 184-197 centiméter magas agyagfigurák egytől egyig egyedi arccal rendelkeznek, s csakúgy, mint a való életben, nincs köztük két egyforma. 
A figurákat anno a legjobb szobrász mesteremberek készítették, akik modell híján sokszor egymásról mintázták a katonák arcvonásait. Bár műveik még 2200 évvel később is megcsodálhatóak, sajnos a mestereket a munka végeztével megölték, nehogy elárulják bárkinek a sírhely helyét. 
Eddig négy árkot (angolul „pit”-et) tártak fel, ebből háromban találtak szobrokat, s ezek fölé hangárszerű csarnokot húztak fel. Először a #1 számú és egyben legnagyobb csarnokot néztük meg, mely két futballpályányi területen, több mint 6000 figurának ad otthont.   
Döbbenetes élmény volt belépve meglátni ezt a több ezernyi agyagkatonát, ahogy pontos katonai alakzatban, rang alapján elkülönítve, fegyelmezett vigyázzállásban bámulnak maguk elé, mintha csak a parancsot várnák a csata előtt. 
Arcuk, ruházatuk, hajviseletük, csizmájuk rengeteget elárul a katonai beosztásukról, vagy akár a családi hátterükről (pl. a nős és nőtlen harcosok lábbelije eltér). Ahogy odébb húzódtunk a bejáratnál összezsúfolódó tömeg elől, és gyakorlatilag karnyújtásnyira tőlünk megcsodálhattuk az egyes figurákat, megfigyelhettük az aprólékosan kidolgozott vonásaikat, Andival teljesen elérzékenyültünk. Felfoghatatlan, hogy mindezt tényleg élőben láthattuk.
A szobrok amúgy 4-5 méter mély árokszerű vájatba lettek állítva, melyek folyosószerűen vannak egymástól elkülönítve. Megfigyelhettük azt is, hogy a kőpadló, amin a katonák álltak, milyen jó állapotban megmaradt. Ahol viszont elfeketedett a padló, ott a fosztogatók által gyújtott tüzek hagytak nyomokat. 
A csarnok közel négyötödét már összerakott, helyreállított figurák népesítik be, míg a hátsó részleg a restaurálás folyamatát mutatja be, ahol törött karú, lábatlan, fejetlen katonák és lovak tucatjai várják, hogy „meggyógyítsák” őket. 
A nejlonnal körbetekert, bezacskózott harcosok meglehetősen mulatságos látványt nyújtottak, Andi meg is jegyezte, hogy így akár feladott poggyászként utazhatnának is repülőn. 
Ezután a #3 számú csarnok következett, amelyet az agyaghadsereg parancsnoki központjának szántak. Itt azok az uralkodói testőrség tagjai mellett azok magas rangú tisztek kaptak helyet, akik az #1 és #2 csarnok katonáit irányították. Továbbá kialakítottak egy lovak és harci szekerek tartására alkalmas szárnyat is. Összesen 68 szobrot találtak itt, de azok között elég nagy a fejetlenség, csak néhány katonának találták meg a fejét. 
Végül a #2 számú csarnokot kerestük fel, ahol eddig 1500 katonát találtak, viszont az árok közel 85%-a még feltáratlan maradt. 
A gyalogság mellett a lovasság, a harci szekerek és az íjászok is képviseltetve van itt, akiknek egy-egy példányát külön meg lehet közelről tekinteni. Ez kifejezetten jó ötlet volt annak fényében, hogy az árkokban nincs semmi látnivaló, pedig az audioguide folyamatosan a harci szekerekről magyarázott. A külön kiemelt katonák közül a térdelő íjász a leghíresebb, aki jobb térdére ereszkedve tartja (az azóta elporladt) számszeríját. 
Ezek a katonák maradtak meg a legjobb állapotban, mivel alacsonyabbak, sokkal stabilabbak és kevésbé törékenyek álló társaiknál. Megfigyelhettük még közelről a közepes és magas rangú tisztek, tábornokok szobrait, majd az álló íjászok és a lovas katonák következtek. Utóbbiakkal kapcsolatban megtudtuk, milyen kemény kritériumoknak (méret, súly, izomzat stb.) kellett szegény lovaknak megfelelni, hogy bekerüljenek a katonai szolgálatba. 
Az árkokban továbbá közel 40.000 fegyvert találtak, többségében kardokat, lándzsákat, nyílhegyeket. Ami a leginkább döbbenetes az egészben, 2200 évvel ezelőtt, a Csin-dinasztia idején már olyan fejlett krómozási technológiával látták el a fegyvereket, mely a nyugati világban csak a 20. században terjedt el.
Miután bejártuk mindhárom árkot, Andival arra jutottunk, hogy Csin Si Huangti mauzóleumát rejtő dombhoz már nem baktatunk ki, mivel az még elvinne jó 1,5-2 órát, miközben csak egy dombot lehet látni, azt is csak messziről. 
Innen tehát már egyenesen kijárat felé vettük az útirányt, de mint kiderült, ez sem bizonyult egy rövid menetnek. Ugyanis a leleményes kínaiak ebben is meglátták a gazdasági lehetőséget és elnyújtva a kijárathoz vezető utat, egy kisebb várost húztak fel többtucatnyi étteremmel, kávézóval, szuvenír bolttal, ruha- és játékbolttal, szinte szugerálva a turistákat, hogy ha már itt járnak ezen a híres helyen, költsenek és fogyasszanak még jó sokat.
Az ételárak természetesen a többszörösére rúgtak, mint bent a városban, úgyhogy próbáltuk ignorálni az ínycsiklandozó illatokat, és keresni a kijáratot. Útközben még le kellett rázni néhány önjelölt idegenvezetőt, aki felajánlkoznak minden turista-kinézetű embernek, de végül kijutottunk a buszállomásra, ahol éppen felfértünk még az egyik visszainduló #306-ra.
Hamar megértettük, miért is volt idefelé annyival jobb választás a drágábbik járat – ez ugyanis konkrétan minden bokornál megállt, sőt még bokor sem kellett hozzá, akárhol le lehetett inteni a buszt. Agyzsibbasztóan lassan haladtunk, amit megfejelve egy kellemes kis délutáni dugóval és útlezárásokkal, olyan hosszúra nyúlt az egész utazás, hogy már kezdhettünk azon aggódni, nem fogunk odaérni zárás előtt a Nagy vadliba pagodához. 
Leszállva a buszról határozottan barátságtalanabb, hűvösebb és szelesebb idő fogadott minket, mint mikor felszálltunk. Hiába kaptuk magunkra a széldzsekit, fáztunk mindketten, úgyhogy az első út a hostelhez vezetett vissza. Magunkra vettünk egy réteggel több ruhát és hosszú nadrágot, majd metróra pattantunk. Egy átszállással operálva, a #3 számú vonalon lévő Dayanta (大雁塔站) megállóig kellett mennünk.
Hosszasan keresgéltük a bejáratot, melyhez jó 10 percet kellett gyalogolni a metrókijárattól.
A Daci'en (大慈恩寺, Dàcí'ēn Sì) buddhista templomkomplexum részét alkotó Nagy vadliba pagodát (大雁塔, Dàyàn tǎ) még 652-ben a Tang-dinasztia alatt építették. A Xi’an egyik legfőbb jelképének számító, 64 méter magas, hétemeltes építményt a buddhisták egyik legszentebb helyének tartják. 
A legenda szerint nevét onnan kapta, miután egy húsevő buddhista szerzetesekből álló kis csoport konstatálta, elfogyott a mai napi húsadagjuk, az égboltot átszelő vadlibacsapatból a vezérlúd eltörte a szárnyát, majd a földre esett. A szerzetesek úgy vélték, a megvilágosodott erő így mutatta meg nekik utat, ami folytán pagodát emeltek azon a helyen, ahol leesett a vadliba és nem ettek húst többé.
A belépőjegy a templomkomplexumba fejenként 50 CNY-be kerül, de extra 30 CNY-ért a pagoda legfelső szintjére is fel lehet mászni. Természetesen utóbbit sem hagytuk volna ki, úgyhogy miután belenéztük a Mahavira főcsarnokban zajló buddhista szertartásba, és megcsodáltuk a gazdagon díszített, jádéból faragott fali képet (amelyen egy fehér elefánttal álmodó hercegnő éppen teherbe esik), mi is felmásztunk a hétemeletes pagodába, ahonnan az esős idő ellenére nagyszerű kilátás nyílt a környező városrészre. 
Végül a pagoda mögött elterülő Komyodo csarnokot tekintettük meg, melynek udvarán egy kedves kis márvány elefántszobor várja a látogatókat. Amikor már nagyjából körbejártunk mindent, elindultunk vissza a metró felé. 
Ezúttal kettővel több metrókártyát vettünk, hogy vihessünk haza emlékbe, majd a Harangtorony megállójáig utaztunk. Kilépve az aluljáróból konstatálhattuk, hogy a korábbi esőszitálás konstans esővé érett időközben. Elsiettünk a muszlim negyedbe vacsorázni, közben fél szemmel lesve azokat az éttermeket, ahol végre kipróbálhatjuk a híres biang biang tésztalevest. Kína Shaanxi tartományában rendkívül népszerű, kézzel nyújtott, vastag tészta eredetileg a szegények eledelének számított, ám manapság egyre népszerűbbé válik a drágább éttermek kínálatában is, amelyek igyekeznek meglovagolni az étel kínai karakterének különlegességét. Ugyanis a 48 vonásból álló „biáng” karakter olyan rendkívül bonyolult kalligráfiailag, hogy még a számítógépes átiratát sem tudták elkészíteni. Korábban mi is tanultunk róla kínai órán, de rendkívüli izgatottsággal töltött el, hogy ezúttal alkalmam nyílt meg is kóstolni. Nem volt nehéz dolgunk az étteremválasztással, mivel az összes hely, ahol szolgálnak fel ilyen ételt, hatalmas zászlón, kiíráson hirdeti a „biáng” karaktert.
Andi bárányhúsos, míg én marhahúsos biang biang tésztát kértünk, kiváló döntésnek bizonyult mindkettő.
 
Desszert gyanánt vettünk egy rendkívül édes, aszalt datolyaszilvát, amit gyakorlatilag minden második bódénál lehetett venni. Nem feltétlenül érte meg az árát (5 CNY), de érdemes volt kipróbálni. 
Végül a muszlim negyed szuvenírboltokkal borított részére bandukoltunk el, ahol akartam nézni magamnak egy fém agyagkatonát. Végigpásztáztam kétszer a kínálatot, majd az egyik helyen elkezdtem alkudozni kínaiul a boltos nénivel. Mondtam neki, hogy nem túl szépek a katonái, 20 CNY-t nem adnék érte, majd hátrament és hozott másik hármat – két műanyagot és egy fémet –, és ügyesen úgy árazta be őket, hogy a drágábbik (25 CNY) fém tűnjön a legjobb vételnek. Ő is értette ám a dolgát, de én sem most jöttem a falvédőről, pontosan tudtam, hogy a 25 jüanos ugyanolyan fajta, mint a 20 jüanos, csak szebb egy kicsit. Végül lealkudtam a szebbik fémkatonát 15-re, amivel szerintem még mindketten jól jártunk, a néni legalábbis elégedetten a mosolygott a tranzakció zárultával.
A nap záróakkordjaként elmetróztunk a #2 vonal végállomásánál (北客站, Bei Kezhan) lévő Északi gyorsvasúti pályaudvarra (西安北站, Xī'ānběi Zhàn), ahonnan a Pingyaoba menő gyorsvonatok is indulnak. Petiék élménybeszámolójából leginkább a félnapos sorban állások, óriási tömegek és a napokra előre elfogyó vonatjegyek maradt meg, ami kezdetben alaposan be is stresszelt minket. Ugyanis bármilyen gondos tervezéssel is állítottuk össze az útitervet, lazán benne volt a pakliban, hogy 2-3 nappal előre betelik az összes vonat „A”-ból „B”-be, ami felforgatja a gondosan betervezett menetrendet. Másrészről akárhogy is készültünk rá lelkiekben, a hajam téptem volna, ha félnapokat kell elcseszni vonatjegyvásárlással, vagy ha jegyenként 30-40 jüanos díjért kell megbízni valami közvetítő irodát vagy a hostelt, hogy szerezze be nekünk a jegyeket.
Ezért is jöttünk ki az állomásra viszonylag későn remélve, hogy talán gyorsabban végzünk, mint napközben. A metróból kilépve eltartott egy jó félórába, míg nagy nehezen elkeveredtünk a vasúti pályaudvar pénztárához, miután sem az angol, sem a kínai kiírások nem tűntek túl egyértelműnek. A pénztárhoz érve azonban ledöbbentünk az ablakokhoz váró sort látva – alig 2-3 ember várakozott ott. Mire előtúrtam a jegyzeteim közül és lefirkantottam kínai karakterekkel a vonatok számát, indulási idejét és árát egy papírfecnire, hogy könnyebben megértessem magam a pénztárossal, már sorra is kerültünk. Mint kiderült, nagyon jól tettük, hogy már ma kijöttünk megvenni a jegyeket, mivel a 9.06-os pingyaoi járatra már nem is maradt ülőhely, így az eggyel későbbi (10.41) vonatra foglaltunk helyet. A Xi’an-Pingyao mellett beszereztük a Pingyao-Peking viszonylatra is a jegyeket, mely meghatározott vonatra és ülőhelyre szólnak. Mi az idő rövidsége miatt csak „D” és „G” jelzésű nagysebességű gyorsvonatokat vettük számításba, melyek árazásukat tekintve olcsóbbak valamivel a repülőnél, valamivel drágábbak a lassú, alvókocsis vonatoknál és lényegesen drágábban a napközben közlekedő, klasszikus, ülőhelyes személyvonatoknál. Mivel a több órányi vonaton utazást nem tartottuk valami hasznos tevékenységnek, mindenképpen minimalizálni szerettük volna az erre fordított időt, így a 300-350 km/órával közlekedő ún. „bullet train” („puskagolyó vonat”) bizonyult a legjobb választásnak.
A jegyvásárláshoz be kell minden esetben mutatni az útlevelet, amiben lecsekkolják a vízumot is, sőt az útlevélszámot és az utas nevét a jegyre is rányomtatják. Kétszer is ellenőriztük, hogy nem írták-e el a neveinkben, majd vigyorogva elindultunk vissza a hostelbe. Meg is jegyeztem Andinak:
-          Hát, nem gondoltam volna, hogy itt gyorsabban letudjuk a vonatjegy-vételt, mint otthon, a Dunakeszi-Gyártelepi állomáson!
Mivel holnapra terveztük a huashani kirándulást, este még beugrottunk venni egy nagy 5 literes ballonos ásványvizet. Igazából ez úgy történt, hogy az első éjjel-nappaliból – ahol 11 CNY-be került a nagy víz – kijöttem, mivel sokalltam az árat, átmentem két másikba (mindenhol 12 CNY volt az ár), majd vállalva a ciki jelenetet a pénztárnál, visszakullogtam az elsőhöz, megvenni 11-ért. A pénztáros srác jót röhögött.

Lefekvés előtt még átböngésztem a másnapi időjárás-előrejelzéseket, melyek sajnos nem sok jóval bíztattak…


9. nap – A xi’ani városfal (2018. május 6.)

Reggel fél nyolcra húztuk az ébresztőórát. Kint esett az eső. Félálomban előtúrtam a telefonomat, megnéztem 2-3 online időjárás-előrejelzést, abban bízva, hátha délutánra valami jobbat mondanak ennél. Kiadós eső, 95-99% valószínűséggel – egész napra. Azzal a lendülettel zuhant is vissza a fejem a párnára…

Végül egész későn, háromnegyed 10 körül keltünk fel. Nem mintha bármiről lemaradtunk volna (Huashant leszámítva), az eső ugyanolyan kitartóan, szűnni nem akaróan verte az ablakpárkányt.
Annyit szüttyögtünk még a készülődéssel, hogy mire sikerült elindulni, már inkább ebédben gondolkoztunk, mintsem reggeliben.
Rövid mérlegelés után felkerestünk azt a levesezőt az utcánkban, ahova az első xi’ani napon tévedtünk be. A kínai kiírásnak csak a töredékét értettem, úgyhogy a felszolgálással foglalkozó főnéni sietett a segítségünkre. Lelkesen magyarázgatta a menüt, amelyből szintén csak alapszavakat értettem, sokkal beljebb nem kerültünk a tényleges döntéshez. Annyit tudtunk, leginkább valamilyen levesszerűséget ennénk, de ő egyre másra csak a savanyúságokat mutogatta nekünk, amiből elmondása szerint négyfajtát kellett választani. Szintén kérdezgette, hogy „鸡蛋可以吗?”, azaz „tojás mehet bele?”. Nem igazán értettem, miért ezeket erőlteti, úgyhogy egy idő után jobbnak láttam ráhagyni, rábökni valamelyikre, majd leülve várni, mi sül ki belőle. Annyit azért meghagytam neki, hogy valami levest szeretnénk, lehetőleg marhahúsossal – ha ennek a két feltételnek eleget tesz a kiérkező étel, már boldogok lehetünk. 
Végül az ecetes fokhagymagerezdekből és csicseriborsós, répás káposztasalátából álló savanyúság mellé valóban egy nagyon finom marhahúsos levest kaptunk – hasonlóan kenyérkockákkal megszórva –, mint az első napon, azzal a különbséggel, hogy ezúttal fafülgombával és tojással lett elkészítve. A néni végig felügyelte az étkezésünket, odarohant például megmutatni, hogyan hámozzuk meg a fokhagymagerezdeket, amikor látta, hogy lazán egyben kapjuk be őket, és kérdezgette, ízlik-e az étel. Nagyon finom volt minden és hatalmas adag. Én még nagy nehezen letuszkoltam az utolsó falatokat, de Andi a négyötödénél visszavonulót fújt. Olyan jóllaktunk, hogy konkrétan estig nem is kellett kajára gondolnunk.   

Kilépve az étteremből konstatálhattuk, hogy az eső még mindig nem akart enyhülni. Igazából egy fő látnivaló maradt hátra Xi’anból, amit így vagy úgy, esőben vagy napsütésben is be akartunk járni – a Xi’ani városfal (西安城墙, Xī'ān chéngqiáng). Így hát magunkra öltöttük a családi sátor méretű esőkabátjainkat, s kibattyogtunk a városfal Déli kapujához (南门), mely a hostelünktől egy saroknyira található. 
Az eső miatt kedvezményes belépőjegyet válthattunk, így 54 CNY helyett fejenként csak 40 CNY-t kellett fizetni. Miközben megmásztuk a Déli kapu tornyának lépcsőit, a falon megjelent töréseket, repedéseket figyelő precíziós mérőpontokat vettük szemügyre, majd felérve a 12 méteres és 14 km hosszú fal tetejére, elindultunk bejárni ezt a masszív építményt, melyet az egyik legjobb állapotban fennmaradt városvédelmi erődítménynek tartanak a világon. A xi’ani városfalat a Ming-dinasztia első uralkodója, Zhu Yuanzhang császár építtette az 1370-es években, s 1961 óta a kínai nemzeti kulturális örökség része, és jelölve van az UNESCO Világörökségi listájára is. 
A városfal még esőben is elképesztően jól nézett ki, s bár kicsit szomorúan néztük a párszáz méterenként sorakozó biciklibérlős helyeket, mivel előzetesen nagyon szerettük volna körbebiciklizni a falat, be kellett látni, így esőben nem lett volna túl sok értelme biciklire pattanni. Viszont rendkívül hasznosnak találtunk azokat a kétnyelvű (angol és kínai) ismeretterjesztő táblákat, amik sok érdekes információt adtak a falról, Xi’anról, és a középkori kínai társadalomról. 
Rengeteget fotózgattunk így esőben is, melyet követően menetrendszerűen állhattunk be valamilyen tető alá megtisztítani az esőcseppektől az objektívet. Ettől függetlenül remekül szórakoztunk, s ahelyett, hogy azon siránkoztunk volna, hogy az eső miatt ugrott a Huashan és falas biciklikörút, kihoztunk mindent a mostoha körülményekből, hogy jól érezzük magunkat.
Nagyjából 3-4 kilométert gyalogoltunk egészen a Keleti kapuig (东门), ahol lejöttünk a falról, hogy megkeressük a közelben található Nyolc halhatatlan templomát (八仙庵, Bāxiān ān). Kissé lepukkant, szegényes környéken nem gondoltuk volna, hogy bármi érdekeset találunk, de kifejezetten megérte eljönni idáig. A taoista templomkomplexum annak a nyolc halhatatlan mitologikus alaknak van szentelve, akiknek legendája a Tang és Song-dinasztiák idejéből eredeztethető.
Az egész hely elmondhatatlan nyugalmat és békességet árasztott. Körbenéztünk a csarnokokban, szentélyekben, megfigyelhettük például a főkert falaiba épített fekete kőtáblákra vésett tao szövegeket és rajzokat, s megcsodálhattuk az épületek tartógerendáit, melyek a szokásos színes díszítéseken felül életképeket és taoista jeleneteket is ábrázolnak. 
Velünk együtt érkezett egy házaspár a 7-8 éves kisfiukkal. Olyan kedves jelenet volt, ahogy a kissrác minden egyes szentély előtt végig apukáját leste imádkozás, füstölővel hajlongás közben, figyelve, hogyan kell helyesen csinálni a dolgokat.
A Qui mester csarnoka végében lévő ajtó fölött egy idézet emlékezik meg az 1900-ben a Bokszerlázadás elől ide menekülő Cixi özvegy császárnéról és Guangxu császárról, akik itt húzták meg magukat menekülésük során.
Végigjártuk a maradék helyiségeket, majd kifelé menet Andival megállapítottuk, hogy mennyire megérte eljönni ide. Túl nagy extra költséget sem jelentett a templom, mert bár van némi jelképes belépőjegy, a 3 jüanos ár vélhetően nem vág földhöz senkit.
Visszafelé valami édességre vágytunk, úgyhogy betértünk venni valami kis sütikét az egyik élelmiszerboltban.
A következő küldetési pontnak a vécé keresése bizonyult, amiből szerencsére bőven akad a városfal mentén, gyakorlatilag 400 méterenként van egy szépen karbantartott nyilvános WC.

Ezután a városfal tövében kialakított, rendkívül hangulatos sétányon sétálgattunk. Kész botanikus kertnek is elmehetett volna ez a rész, melyben a sportos idősek által birtokba vett kültéri edzőgépek, meghitt pagodák, lugasszerű fasorok és vidám színekben pompázó virágágyások is helyet kaptak. 
Ha már erre jártunk, mindenképpen meg akartam keresni a városfalnak azt a sarkát, melyről láttam egy csodálatos képet az interneten. Bár azt a szent helyet nem sikerült megtalálni (vélhetően az északkeleti sarok volt az), beértük a szintén elég impozáns látványt nyújtó délkeleti csücsökkel. 
Mire visszaértünk a csodálatosan kivilágított Déli kapuhoz, alaposan besötétedett, s felkapcsolták a sétányt díszítő, piros lampionokat, egészen meghitt hangulatot kölcsönözve az esti sétánknak.
Andival egyetértettünk abban, hogy a muszlim negyedig már nem akarunk elgyalogolni, valami közelebbi helyen kellene vacsorázni. Végül pár utcányira a hostelünktől beültünk egy kínai húsos batyura (饺子, jiǎozi) specializálódott kis étterembe. Túl sok külföldi itt sem fordulhatott meg eddig, úgyhogy kisebb szenzációnak számított a jelenlétünk. 
A pincér nagyon megörült, hogy velem lehet kínaiul beszélgetni, úgyhogy lelkesen elsorolta az egész kínálatot, amiből annyit szűrtem le, hogy marhahúsos batyu nincs, a legtöbb ízesítés sertéshús alapú. Végül nagy nehezen a retkes verzióra böktünk rá, így ezután már csak a mennyiséget illetően kellett alkudozni a pincérrel, miután első körben egy 48 darabos adagot akart ránk sózni. Végül mindezt 36 darabra alkudtuk le, ami 24 CNY-ért elég jó üzletnek tűnt, bár Andi arckifejezéséből ítélve nem hitt benne, hogy meg tudunk ketten enni ennyit. Bennem távolról sem volt kétség ezzel kapcsolatban, így szépen-lassan elnyammogtuk a nagy tálnyi jiaozi-t. Nagyon jól esett mindkettőnknek, méltó lezárása volt mindez a xi’ani napoknak.

Vacsorát követően még betértünk egy boltba venni vizet, sört és péksütit a holnapi vonatútra, majd visszatérve a hostelbe összepakoltuk a cuccainkat. Az estét végül egy korty jó magyar pálinkával zártuk. Holnap irány Pingyao!


10. nap – Pingyao (2018. május 7.)

Izgalmas nap állt előttünk, mivel búcsút intettünk Xi’annak és egy újabb izgalmas úti cél, Pingyao felé vettük az irányt, méghozzá stílusosan, a híres kínai nagysebességű gyorsvasúton süvítve. Petiék rengeteget áradoztak Pingyaoról, így egyértelműen ő ajánlásuk hatására került be az úti tervbe. Ők bő két napot töltöttek el itt, mi viszont eleve kevesebb napból gazdálkodhattunk, s akárhogy sakkoztunk, sajnos nettó egy napnál többet nem tudunk Pingyaora allokálni. Peti szerint egy nap határozottan kevés rá, ennyiért nem éri meg itt megállni, de mi kötöttünk az ebet a karóhoz, s reménykedtünk, a rövid idő ellenére ki tudjuk belőle hozni a maximumot.

A reggeli ébredést (8.10) úgy lőttük be, hogy 9 óra körül el tudjunk indulni, így legrosszabb esetben is bő egy órával az indulás előtt kiérjünk a vonatállomásra. Terv szerint sikerült is elindulni, s miután körbefotóztam a hostelt, gyorsan kicsekkoltunk. Csakúgy, mint a többi kínai szálláson, itt is visszakérték a depozit fizetésről szóló nyugtát, s csak annak fejében adták vissza a pénzt.
Nem volt egy leányálom újra az összes cuccunkkal megpakolva tömegközlekedni, főleg metrón – biztonsági ellenőrzésnél mindent levenni, felvenni, mozgólépcsőn nyomakodni, majd a metrókocsira felszállva a tömegben egyensúlyozni plusz 15 kilóval a hátunkon. Ennek ellenére tökéletesen tudtuk tartani az ütemtervet, sőt Andinak utazás közben még arra is maradt energiája, hogy a metrókocsi falát díszítő, konfuciánus rajzos tanítások szövegét fordítgassa. Az ősök tiszteletére tanító rajzocskák egyikén például egy fiúgyermek mosta az apjának a lábát, a következőn az apa mosta a nagyapáét, és így tovább, s mindehhez volt egy kínai idézet, ami nagyon mozgatta Andi fantáziáját.

Bő háromnegyedórával a vonat indulása előtt kiértünk a Xi’an Bei pályaudvarra (西安北站, Xī'ānběi Zhàn), s mivel a jegyvétel óta ismertük a járást, egyből megtaláltuk az utasváróhoz vezető bejáratot. A történet természetesen itt is biztonsági ellenőrzéssel indult, be kellett mutatni a jegyet és az útlevelet, majd a szokásos detektoros átvilágítás következett, míg a csomagok végigbucskáztak a hatalmas röntgengépeken. Ezután a járatokat mutató óriáskivetítőn kinéztük a vonatunk beszállókapuját (#17), amit viszonylag könnyen meg is találtunk. Az egész közeg olyan volt, mintha egy reptéren lettünk volna, az utastájékoztatás kiváló, olajozott és letisztult, ráadásul mindent kiírtak angolul is. 
Bár még temérdek időnk maradt a vonat indulásáig, a beszállókapu előtt már kígyózó sor várt minket. Eleinte lecsüccsentünk inkább a padra, minek ácsorogjunk fölöslegesen még bő félórát a kapunyitásig, majd ahogy gyűlt a nép, inkább mi is betagozódtunk a sorba. Jó döntés volt, mivel minél később jutsz át a kapun, annál később érsz ki a peronra és szállsz fel a vonatra, s addigra lehet, elfogy a nagyobb táskáknak, csomagoknak fenntartott ülések fölötti pakolófelület. 20 perccel indulás előtt nyitották meg a kapukat, s csakúgy, mint a reptéri „boarding” esetén itt is be kellett mutatni az útlevelet, majd jegyet elolvastatni az ellenőrzőkapunál. 
Elég dinamikusan haladt a sor, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, pont az előttem álló utasnak gyűlt meg a baja leolvasóval. Egy kisgyerekkel utazó idősebb nő volt az, aki egyik kezében egy rózsaszín rollerre erősített koffert szorongatott, míg a másikkal jegyet próbálta kétségbeesetten minden irányból bedugdosni a kezelőbe. Másfél percet biztosan elbénázott a nagyjából két másodperces művelettel, úgyhogy ezalatt legalább 60 ember furakodott elénk a többi sorból. Kiérve a peronra, hamar besiklott a vonat, olyan csöndes és elegáns módon, mintha csak egy óriáskígyó lett volna. A peron betonjában külön jelölve vannak az egyes kocsiszámok ajtajai, így előre mindenki beállhat oda, ahol majd fel kell szállnia.Mi is megkerestük az #5 kocsiban a helyeinket – mindkettő foglalt volt. Mivel a helyfoglalók értetlenkedtek egy sort, előkaptam a jegyeinket, és megmutogattam nekik, miért vannak ők rossz helyen. Egyikük a kocsi számát, a másik az ülés számát nézte el. Komolyan, emberek nem nézik meg, mégis hova ülnek le?
Másodpercre pontosan 10.41-kor indultunk. Ahogy kigördültünk a xi’ani pályaudvarról, lejátszottak valami többnyelvű biztonsági tájékoztató videót arról, hogyan használd a vécét, a vízautomatát, kösd be magad, ne dohányozz, és ne szállj le a köztes állomásokon dohányozni. Az a szép az egészben, hogy olyan részletekre is figyeltek, hogy kocsira legyen szabva a videó – nekünk például végig az #5 kocsi helyszínrajzát rajzolták meg. Ezenfelül minden kocsinak saját kalauza van, aki, amint új utas száll fel, már megy is ellenőrizni a jegyét, s összeveti az előzetes utaslistájával. Attól sem kell tartani, hogy ne tudnánk, merre járunk, és véletlenül fennmaradnánk a vonaton, mivel az utastér két végében lévő digitális kijelzőn folyamatosan jelzik a soron következő megállókat, majd a hangosbemondóban is bemondják két nyelven, s végül érkezéskor a kalauz is elrikkantja magát néhányszor figyelemfelhívás gyanánt. Az már csak hab a tortán, hogy az ülések kényelmesek, a lábtér hatalmas, a vonat pedig szinte végig 300 km/órával süvít. 

Teljesen pontosan, kicsivel fél 2 után érkeztünk meg Pingyao (平遥, Píngyáo) gyorsvasúti állomására (平遥古城站, Píngyáo gǔchéng zhàn), mely a városközponttól bő 8 kilométerre található, a puszta közepén. Leszállást követően még a peronon maradtunk Andival, hogy levideózzuk a futurisztikus vonat elstartolását. A peronőr szigorú sípolással jelezte, hogy a vágányoktól jó 5 méterre húzott fehér vonal mögé kell minden bámészkodónak beállni, ha mozgó vonat van az állomáson. A kalauz persze jót vigyorgott a jeleneten, „Külföldiek…” – gondolhatta.
Kilépve az állomásépületből egy indokolatlanul monumentális térre jutottunk ki, közepén egy böhöm nagy, aranyozott bikaszoborral, amely kissé röhejesnek hatott így a komplett pusztaság közepén. Lehet, hogy a kínaiak már a 30 évre előre gondolkoznak, amikor Pingyao jelenlegi kb. 40 ezres lakossága 10 millióssá bővül, milyen jól jön majd a grandiózus tér a gigabikával. 
A taxisok hiába ajánlgatták magukat, mint a sarki rosszlány, mi tántoríthatatlanul a szuperolcsó tömegközlekedési opciót szerettük volna igénybe venni, miután a #108 busz mindössze 1 CNY-ért elvisz a városközpontba. Ennyiért még azt is elviseltük, hogy erre az alig 20 percre a kellemesnél kicsit nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó emberkoncentrátum körülöttünk. Amikor már végképp megteltünk, a kis elektromos busz egy hang nélkül siklott ki a megállóból, s kanyarodott ki a zsír új 2x4 sávos autóútra, ahol rajtunk kívül egy lelket sem lehetett látni. Ennek fényében különösen értelmetlennek találtuk az 50 km/órás korlátozást és a 100 méterenként kitett „ne dudálj!” táblát.
Egyetlen hiányérzetünk a megállónevek hiányában mutatkozott meg, a busz időnként megállt, fel- és leszálltak emberek, de fogalmunk sem volt merre járhatunk. Annyit tudtam, hogy a városközpontban lévő, normál személyvonatokat kiszolgáló vasútállomásnál (平遥站, Píngyáo zhàn) kell leszállnunk. A sofőr egyszer hátrakiáltott, hogy megérkeztünk a távolsági buszterminálra, de mivel nekünk a vasút kellett, nem izgattam magam túlságosan. Szerencsére itt egy indokolatlanul hosszú piros lámpát kaptunk, hogy az ablakon kinézve kiszúrtam a vasútállomás karaktereit. Pont ekkor indultunk tovább.
- „Gyere gyorsan, itt kell leszállnunk!” – szóltam oda Andinak, majd előreordítottam a sofőrnek, hogy „请开门吧!”, azaz „kérem, nyissa ki az ajtót!” mire mindenki egy emberként fordult hátra. Imádom az érzést, amikor a kínaiak meglepődnek, hogy beszélem a nyelvüket! Komolyan, megunhatatlan!
A lényeg, hogy rendben sikerült leszállunk. Innen nagyjából 800 métert kellett gyalogolni az óváros nyugati kapujáig (Fengyi-kapu, 凤仪俄门), ahonnan még jó másfél kilométert kellett baktatnunk a szállásig (Pingyao 1 Home).    
Megérte az extra fáradozás, mivel első látásra megszerettük ezt a kis hostelt, mely egy utcafrontról elzárt, tradicionális kínai épületegyüttesben kapott helyet. Egy rendkívül csöndes, belső udvarral rendelkezett, ahonnan a vendégszobák is nyíltak. 
Mi egy franciaágyas szobát foglaltunk, amelyhez kaptunk tiszta törülközőt, szappant, papucsot teljesen ingyen, sőt még egy aranyos kis teázó sarok is kialakításra került az ágy mellett. Az egész hely autentikus kínai hangulat árasztott, egyszerűen imádtuk. Teljességgel érthetetlen, hogy mindezért fejenként mindössze 80 CNY-t (kb. 3200 Ft-ot) kellett fizetni. A recepción kértünk egy ingyenes turistatérképet, úgyhogy miután átvettük a szobánkat, elindultunk felfedezni a várost!
Ez a Shanxi (山西, ejtsd: Sanhszi) tartománybeli kis település, Pingyao – a maga 40 ezer fős lakosságával – még európai viszonylatban is csak kisvárosnak nevezhető, viszont gazdag történelme és kulturális hagyatéka egészen páratlan. Ami elképesztő báját adja, az a többszáz éves városfallal körbevett, tradicionális épületekkel teli, kicsiny, Ming-kori óvárosa, melyet az UNESCO Világörökség részének nyilvánítottak. A település évszázadokon keresztül meghatározó pénzügyi és banki központ volt, ám vezető szerepét idővel átvette Shanghai és Hongkong. Veszítve jelentőségéből, gazdaságát a fejlődés helyett egyre inkább a stagnáló állóvíz jellemezte, mely ezáltal épp ahhoz járult hozzá, hogy megőrizze eredeti karakterét. 
Az óváros teljes mértékben autómentesített, a gyalogosokon kívül csak a kisebb robogók és a taxiként funkcionáló, kis elektromos járművek közlekedhetnek. Az összes épület tradicionális Ming és Csing-kori építészeti stílusban épült, s az utcákon sétálva az embernek olyan érzése van, mintha egy 500 évvel ezelőtt játszódó, kosztümös kínai sorozat díszletei között járkálna. 
Az óváros legfontosabb látnivalóit egy háromnapos időtartamra szóló, kombinált jegy (130 CNY/fő) vásárlásával lehet megtekinteni. Az első hallásra kissé borsos árú belépőjegy valójában egy ügyes turisztikai húzás a város részéről, mivel cserébe 21 fő látványosságot kínál 3 napra elosztva, arra ösztönözve a látogatókat, hogy ha már megváltották a jegyet, ne csak fél vagy egy napot maradjanak, hanem használják ki minél jobban a bérlet nyújtotta előnyöket, s keressenek fel minél több helyszínt. A hosteles recepciósunk szerencsére adott néhány jó tanácsot, melyikeket ne hagyjuk ki semmiképp, mivel vélhetően mind a 21 biztosan nem fért volna bele ebbe az egy napba.
Miután kiváltottuk a jegyeket, a nézelődést az egyik leghíresebb helyszínnél, a közel 600 éves múltra visszatekintő egykori Kormányzati Hivatalnál (平遥县衙) kezdtük. 
A tartományi kormányhivatalt a magisztrátus vezette, aki egy személyben látta el a polgármesteri, bírói és kormányzati funkciókat. A hivatala és lakhelye is itt lett kialakítva, viszont családja – Csing szokás szerint – nem lakhatott vele, csak ritkán találkozhatott velük. Nem egy inspiráló pozíció, annyi szent! Az épületkomplexum központjában az első fokú bíróság csarnoka kapott helyet, ahol a magisztrátus mindennap reggel 9-kor kezdte a napját – többnyire hivatali és bűnügyek elbírálásával. 
A szerencsétlen elítélteknek nem kellett messze menniük, ugyanis az épületegyüttes nyugati szárnyában egy börtön is kialakításra került, ahova az enyhébb büntetéssel sújtott rabok kerültek. Még a cellákban is megfigyelhetőek a hierarchiai különbségek, mivel a magasabb társadalmi ranggal rendelkezőknek olyan kényelemi extrák jártak, mint az ágy vagy ablak, míg másoknak maradtak a sötét falak és a hideg kő. Lelkiismeretesen elolvastunk mindenhol az egyetlen információforrásul szolgáló angol kiírásokat, melyek bár kétségtelenül félre lettek sok helyen fordítva, de többé-kevésbé érthetőnek bizonyultak. Andinak a börtönös információs tábla tetszett a legjobban, miszerint „a régi börtön jó része megsemmisült, és már csak a jelenleg enyhébb büntetésre használt cellák maradtak meg”. 
Reméljük, azért ez nem azt jelenti, hogy még mindig aktívan használják ezeket. Megnéztük még az épületegyüttes egyetlen Jüan-dinasztia korából fennmaradt épületét, a 1346-ban emelt Halhatatlan rókalélek pavilont, mely állítólag kedvezően hatott az itt dolgozó hivatalnokok munkájára és karrierjére.
Végül az utcaszint fölé emelt, díszes kínai kapu jellegű harangtoronyba másztunk fel, ahonnan kiválóan be lehetett látni a lenti utcai forgatagot és a környező háztetőket. 
Az építmény keskeny kis teraszán nem fért el egyszerre túl sok ember, ráadásul mindenki össze-vissza hadonászott a selfie-botjaikkal, úgyhogy nem csoda, hogy engem is letaposott véletlenül az egyik nő, aki éppen nagymamakorú anyukáját próbálta közben megörökíteni. Rögtön elnézést kért, mire kínaiul válaszoltam neki, hogy „没关系!”, azaz „semmi gond!”. Anyukája lefagyott, mint a húszéves processzor, s teljes megrökönyödéssel nézett vissza rám, miközben a lányának még percekkel később is azt motyogta, hogy hallotta-e, mit mondott ez a „vájguózsön”.  
Ezt követően sétálgattunk a főbb utcácskákban, nézegettük a boltok kínálatát, majd elbattyogtunk a Déli kapuhoz (南门), ahol (a kombinált jeggyel) fel lehet menni a városfalra. 
A 12 méter magas és 6 kilométer hosszú városfal közel 2700 éves történelemre tekint vissza, mely az egyik legjobb állapotban megőrzött ilyen fal egész Kínában. Már i.e. 827-ben városfal állt ezen a helyen, ám a jelenlegi konstrukció nagy részét a kora Ming-korban építették a 14. század végén. Bár az évszázadok során többször átépítették, az építmény azóta is strukturálisan változatlannak tekinthető. A felülről teknősalakú védelmi rendszer hat díszes városkapuval és 72 őrtoronnyal rendelkezik.

A fal tetejéről nagyszerű kilátás nyílt az óvárosra, melyet teljes egészében a tradicionális kínai építészeti stílusban épült háztetők egész erdeje borított. Jót ökörködtünk kapu fölötti bástyára amolyan hangulati elemként kihelyezett bronz szobrokkal, melyek mintha nem szolgálnának más célt, minthogy a turisták vicces beállított képeket készítsenek velük. 
Sajnos sokat nem sétálhattunk fent, mivel sötét felhők és a kezdődő vihar előszele jelezte, hogy talán nem a falon kellene megvárni, amikor leszakad az ég, úgyhogy a következő lehetőségnél le is jöttünk. 
Egy rendkívül hangulatos, piros lampionokkal teleaggatott, bárokkal szegélyezett kis utcánál (云路风情街, Yún lù fēngqíng jiē) lyukadtunk így ki. Meg is állapítottuk, hogy milyen jó lenne estefelé visszajönni ide, amikor kinyitnak a helyek és nagyobb élet van itt. 
Az utca végében egy újabb fontos látnivalóba botlottunk, ugyanis itt található a Konfúciusz templom. A legfontosabb ókori kínai filozófusról elnevezett templom egykor állami akadémiaként is működött, ahol a kor tudósai tanulmányaikat követően letehették a hivatali vizsgáikat. 
Rengeteg érdekességet megtudhattunk volna szegény Konfúciuszról, ha van türelmünk (és nem mellékesen fél szabad napunk), míg lefordítgatom az információs táblák kínai szövegét, de jelen esetben megelégedtünk képekkel és a látvánnyal. Ugyanakkor a szerencsehozó tavacskába mi is dobtunk egy érmét, hátha ez hiányzott eddig a jó szerencséhez. Egyébként attól függően, milyen és/vagy mennyi érmét hajítasz bele, olyan fokú kívánságot lehet elsütni. Gondolom, ha egy luxusjachtot szeretnék, nem lesz elég 2-3 apró.
Éppen zárás előtt 10 perccel értünk ide, úgyhogy még a bő kétharmadát be tudtuk járni, mielőtt a kijárat felé tessékeltek minket. Innen már egyenesen a Petiék által ajánlott éttermet (Petit Resto) indultunk el megkeresni, mely az egyik főutca (南大街, Nán dàjiē) közepénél található. Mivel már elkezdett hatalmas szemekben csöpörögni az eső, az utolsó 100 méteren igencsak szedtük a lábunkat. 
Abban a pillanatban, ahogy odaértünk, leszakadt az ég. Ciki lett volna, ha mondjuk, zárva találjuk, vagy nincs szabad asztal, de szerencsére éppen felszabadult két hely, ahova boldogan le is huppantunk. Az étterem – ahogy franciás neve is mutatja – tényleg picinyke, mindössze néhány asztallal rendelkezik. A menüt illetően hagytuk befolyásolni magunkat, mivel Peti megesketett minket, hogy kipróbáljuk itt az egyik helyi specialitást, a hegyi sült tésztát. A jellegzetesen barnásra sütött, vastag tésztát korianderrel, fokhagymával és szezámmaggal ízesítik, s bár valóban nagyon finom volt, nem éppen egy fitneszkaja. 
Andival megállapítottuk, hogy jó lesz végre majd Pekingbe érve valami nem tésztaalapú ételt is enni, már kezdünk eltelni velük. Jól esett a vacsi mellé legurítani valamilyen számunkra ismeretlen, helyi sört, majd desszert gyanánt datolyával és babpasztával töltött bundás gombócokkal leptük meg magunkat, melyeket indokolatlan mennyiségű porcukorral szórtak meg.
Mivel az eső időközben elállt, vacsorát követően még sétálgattunk a környező utcácskákban. Feltűnt közben, hogy a népszerűbb zenés szórakozóhelyeknél az emberek tömegesen fotózkodnak, szelfiznek a bejárat előtt, amit sehogy sem tudtunk értelmezni. Miért pont ott?! 
Nézegettük a boltok portékáit is, hátha találunk valami jópofa ajándékot az otthoniaknak. Végül a kedves kis kerámiatartóba töltött házi balzsamecet (, Cù) lett a befutó, melyet több helyen is árultak az óvárosban. Végig lehetett kóstolni a különböző ízesítésűeket, vannak édesebbek, savanyúbbak, mi egy kevésbé szélsőségesebb verziót választottunk. Innen már szépen lassan hazafelé vettük az irányt. Ránk fért a pihenést ezután az élményekkel teli, de igen fárasztó nap után.


11. nap – Pingyaóból Pekingbe (2018. május 8.)

Mivel vonatunk csak délután negyed 5 körül indult tovább Pekingbe, maradt még bő fél napunk Pingyaóra, amit maximálisan szerettünk volna használni.
Ennek fényében meglehetősen korán, reggel hét körül keltünk, hogy mire elkezdik a reggelit felszolgálni (fél nyolctól) már a nagy hátizsákunk nagy része be legyen pakolva.
A reggeli fejenként 15 CNY-be került, amiért egy meglehetősen szerény menüt kaptunk, mely két tésztagombócból, egy kis szeletnyi szezámos édes kenyérből, joghurtból, egy pohár tejből, rántottából és némi savanyúságból állt. 
A reggelizés ugyanakkor egy rendkívül kellemes élmény maradt, mivel egy idősebb kínai házaspárral ültünk egy asztalnál, akik engedve a szemmel látható kíváncsiságuknak, egy idő után beszélgetést kezdeményeztek. 
Nagyon megörültek, hogy velem tudnak kínaiul beszélgetni, úgyhogy sokat kérdezgettek az utazásunkról és a terveinkről. Aranyosak és érdeklődőek voltak, s az evés végeztével azt is felajánlották, hogy tartsunk velük a kis elektromos kocsis városnéző túrájukra. Kedvesen megköszöntük a nagylelkű ajánlatot, de ezt a fél napot a magunk tempójában szerettük volna eltölteni. 
Búcsúzóul készítettünk egy csoportképet, majd összeszedtük a cuccainkat a szobából és kicsekkoltunk a recepciónál. Felajánlották, hogy lerakhatjuk megőrzésre a nagy táskákat, úgyhogy csak a kis hátizsákunkkal vágtunk neki mai napnak.
Először a nyüzsgő Nandajie (南大街) fölé emelt, 14. századi, kétszintes Városi tornyot csodáltuk meg, a városka egy fő jelképének számít. Épp ezért különösen szerettem volna itt egy jól megkomponált képet készíttetni magamról háttérben a toronnyal, viszont jelenleg a fényviszonyok nem bizonyultak megfelelőnek, így továbbhaladtunk a következő nagyobb keresztutcáig (西大街, Xī dàjiē).
Itt balra fordulva meg is érkeztünk a mai napi első látnivalónkhoz, a Houbanwai család egykori zegzugos portájához, melynek helyiségeit eredeti állapotában igyekeztek visszaállítani.
Ezután a pár méterrel odébb található, 1823-ban alapított Rishengchang (日升昌票号, Rìshēngchāng piàohào) pénzintézethez sétáltunk át, mely Kína első bankjaként vonult be a történelembe. 
A 19. század elején az ország hivatalos fizetőeszköze az ezüstérme volt, amely egy sor nehézséget jelentett a kereskedőknek. Nagy mennyiségű ezüstpénz tárolása, szállítása és védelme lelassította a kereskedelmi folyamatokat, melyekre kiváló megoldást jelentettek a korai bankok, akik pénz ellenében széles körben elfogadott és könnyen beváltható váltókat bocsátottak ki. Országszerte több tucatnyi nagyvárosban volt képviseletük, így szinte bárhol könnyen be lehetett ezeket a papírokat váltani. Ezeknek a bankoknak volt a legfőbb zászlóshajója a Rishengchang, mely 108 éves történelme során nagyban hozzájárul a kínai gazdaság drámai fejlődéséhez.
Az eredeti épületegyüttest múzeummá alakították át, ami a kombinált jeggyel látogatható. Megtekinthettük azokat a helyiségeket, ahol egykor a könyvelők a pénzügyi beszámolókat és riportokat készítették a menedzsereknek, hol ültek az asszisztensek, fiókvezetők, hova érkeztek tárgyalni a befektetők, miként működött a pénztár. Rengeteg eredeti dokumentum, abakusz és sok érdekesség volt kiállítva.

Ezt követően egy másik híres bankot, a Xie Tong Qing Draft Bankot (协同庆) néztünk meg. Itt megtudhattuk például a megfelelő banki munkaerő toborzásával kapcsolatos problémákat, mivel rendkívül kevés tehetséges és megbízható ember felelt meg a szigorú kiválasztási folyamaton. 

Nem lehetett például szegény, büntetett előéletű, sőt, ha három generációra visszamenőleg bármilyen családtagja bűnöző volt, egyből elhasalt a jelentkezésnél. A történet szerint egyszer mégis megszegték a banknál ezeket a szigorú szabályokat és felvettek egy szegény sorból származó, de rendkívül tehetséges férfiút, aki különböző sikeres megbízatás után bankigazgatói szintig nőtte ki magát. 
Állítólag Cixi özvegy császárné látogatásakor annyira meg volt vele elégedve, hogy országszerte híre ment, milyen megbízható bank is ez, melytől többszörösére nőtt hirtelen a forgalmuk. Azt külön kihangsúlyozták, hogy fő erénynek a bizalmat tartották, és emiatt állandóan ellenőrizték a dolgozókat is, valamint sokat adtak arra, hogy minden ígéret és szerződés rendben be legyen tartva a bank részéről. 
Megtekinthettük a belső udvart, valamint a bank földalatti pincehelyiségben kialakított kincstárát is, melyet igyekeztek autentikus hangulatban helyreállítani.
Miután kijöttünk innen, újra megpróbálkoztunk a Városi tornyos fotókkal. Egy rövid pillanatig a tömeg is oszlani kezdett a főutcán („Hú, Andi, most gyorsan…”), de mire beálltam pózolni a toronnyal a háttérben, a semmiből érkezett három bámészkodó turistacsoport, egy 6-7 méteres vascsöveket szállító kisfurgon, mely mind tökéletesen útját állták a jól elgondolt kompozíciónak. Ezen már csak röhögtünk mindketten. Amikor már végképp meguntuk és indultunk volna tovább, legalább a teherautó továbbállt, úgyhogy legalább az nem éktelenkedett bele a fotókba.
A délelőtt utolsó látnivalója a Kínai fegyveres eszkortok múzeuma volt. Eleinte fogalmunk sem volt, kiket értenek pontosan eszkortok alatt, majd a tárlat felénél kiderült, hogy az eszkortok az áruszállításban játszottak nagy szerepet. Kiképzett testőrség voltak, akik maguk felügyelték, kísérték és védték a szállítmányokat a fosztogatók ellen, amiket szárazföldön kézzel vagy szekérrel vittek. Mivel előttük nem fektettek nagy hangsúlyt a megfelelően kiképzett testőrségre, egy férfi gondolt egyet és megalapította az eszkortok rendjét. Külön magatartási szabályaik és fegyelmi rendszerük volt – Andi ezért találóan elnevezte őket jediknek. Mivel saját kardjuk is volt és nem számítottak kormányzati szervnek, simán belefér a hasonlat.
Miután az eszkortos múzeumot is bejártuk, elballagatunk a Dél kapuhoz, hogy a városfal túloldaláról is készítsünk egy képet a híres bejáratról. Itt lepihentünk egy kicsit a kapu előtt kialakított parkban, ahonnan megragadtam az alkalmat és gyűjtöttem egy kis pingyaoi földet. 
Mivel tegnap a közeledő vihar miatt rövidre kellett fogni a városfalon tett túrát, ma még egyszer fel akartunk menni sétálni rajta egy kicsit, majd lejövünk valahol, ahol szimpatikus. Csakúgy, mint tegnap, a Déli kapunál lévő jegyellenőrző ponthoz járultunk, bemutattuk a háromnapos bérletünket, az ellenőr leolvasta a géppel…és BÍÍÍÍP. Sípolt a kapu, érvénytelen a jegy. Elsőre az ellenőr sem értette, kérdezte mikor vettük a jegyet, majd amikor mondtam neki, hogy tegnap ezen a szent helyen beengedett a rendszer, hirtelen megvilágosodott:
-          Ez lesz a baj. Minden helyszín esetén csak egyszeri belépésre jogosít a jegy. Sajnálom.”
Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. De ezt nem mondta senki, sőt, a jegyen sincs egyáltalán feltüntetve. Vészmegoldásként elbaktattunk a hangulatos bárokkal teli utcáig, melynek végében lejöttünk tegnap, hátha ott ártatlanul fel tudunk kéredzkedni, de odaérve láttuk, hogy az csak kijárat. Mindössze két helyen lehet felmenni a falra, a déli és északi kapunál. Mivel előbbinél már próbálkoztunk, utóbbi pedig a város másik végénél van, még gondoltam, bepróbálkozom az egyik jegyinformációs irodánál. Egyrészről azzal próbáltam érvelni, hogy telenyomták a lepedő méretű belépőt minden lehetséges információval, azt leszámítva, hogy minden helyszínt csak egyszer lehet vele megtekinteni. Ha ezt tudjuk, nyilván nem megyünk fel tegnap még 20 percre sem, amikor beborult az idő, inkább megtartjuk másnapra, jó időre. Ez úgy, ahogy volt, lepergett róluk, mire azzal próbálkoztam, hogy legalább adjanak egy külön jegyet, csak a falra, mivel egy újabb 130 jüanos belépőt ezért csak nem akarnék váltani. A pénztáros hölgy nem bizonyult túl segítőkésznek, elintézte az egészet annyival, hogy „不可以|!没有办法!” („Nem lehetséges! Nincs megoldás!”). Hát, köszi a semmit!  

Annyira húztam magam, hogy az elmondhatatlan. Már csak dacból is fel akartam menni arra a nyavalyás fal. Andival ránéztünk az órára, s úgy ítéltük meg, még ha gyorsak vagyunk, beleférhet a kitérő az Északi kapuhoz (北门), úgyhogy soványdisznó vágtában elmenetünk odáig. Már előre gyakoroltuk az ártatlan turistás, teljesen meglepett arcokat, amiket a sípoló kapunál vágni fogunk, de végül egyikre sem volt szükség. Hiába sípolt be a kapu, a déli hőségben ott ácsorgó jegyellenőr egy mukkanás nélkül lecsippantotta a saját kártyájával a kaput és kérés nélkül, tök lazán átengedett minket. Andival jót nevettünk az egészen.
Végre feljutottunk tehát a falra, viszont mindezt sikerült a legnagyobb déli hőségben megtenni, amikor a tűző napon 10 perc alatt le lehet égni. Gyorsan bekentük magunkat, majd délkeleti irányban elindult körbe a keleti, majd a déli kapu irányába. Így felülről az óváros lepukkantabb részeit is láthattuk, várfal egyes részeken olyan hatást nyújtott, mintha vályogból építették volna, sőt még a kissé illúzióromboló, omladozó gyártelep látványában is gyönyörködhettünk. Komolyan, aki az, aki egy ilyen óvárosba konkrétan egy gyárat telepít?!
Elgyalogoltunk a báros utcácska kijáratáig, majd mivel kezdtünk megéhezni, néztünk valamilyen ebédelő helyet, ahol kipróbálhatjuk a másik híres helyi specialitást a „Pingyao marhát”. Az éttermi árak elég széles skálán mozogtak – láttunk 28 CNY-ért is (egy nem túl bizalomgerjesztő helyen), de leginkább 40-48 CNY között ingadozott. Végül meguntuk a hosszas keresgélést, és beültünk egy láthatóan drága, turistás helyre. A marha mellé rendeltünk még valami gombából, fokhagymából, pak choi-ból összetrutymákolt ételt, de nem is tudom így utólag, melyik volt a nagyobb melléfogás. 
A híres pingyaoi marha konkrétan hideg, natúr marhahússzeletek voltak, míg a másik…hát, nem is tudom, hogy fogalmazzak, a kép majd elmond mindent. És akkor még akkor nem is szóltunk a mellékhelyiségről, ami ténylegesen egy lepukkant tároló pince volt, nem pedig egy éttermi mosdó.
Az ebéd tehát finoman szólva nem esett túl jól, de legalább drága volt (86 CNY). Vigasztalásképpen vettünk valamilyen töltött sütit az egyik sarkon, majd visszabattyogtunk a hostelbe.
Kikértük a recepciósok tanácsát, hogyan lehet a legegyszerűbben kijutni a #108 busz megállójába, hátha nem kell egészen a vonatállomásig elgyalogolni, mint idefelé. Ajánlottak is egy közelebbi megállót, elmagyarázták, hogyan találunk oda, sőt még a lerajzolták a térképünkre is. Cserébe érdeklődtek, hogyan éreztük magunkat itt, hogy tetszett a szoba, maga az egész hostel, mennyire volt drága? Mondtuk, hogy nagyon szerettünk itt lenni, azért jöttünk ide, mert barátaink ajánlották, én mi is csak ajánlani fogjuk mindenkinek. Megemlítettem az utazós blogomat is, s megígértem, hogy jó visszajelzést írok róluk. Megköszöntük a segítséget, felkaptuk a nagy túrahátizsákjainkat, majd magunkra aggattuk a kis hátizsákot és a fényképezőtáskát, mire úgy néztünk ki, mint egy málhás szamár. Erre az egyik srác odament a hűtőszekrényhez, kivett két félliteres ásványvizet és odaadta nekünk.
-          A ház ajándéka. Nagyon meleg van odakint.” – mondta mosolyogva.
Hát, ez teljesen megmelengette a szívünket.

A buszmegállóig elég könnyen eltaláltunk – kimentünk a déli kapun, átvágtunk az előtte kialakított parkon, majd 200 métert haladva balra, a forgalmas Liu Gen utca (柳根街) mentén hamar megtaláltuk a megállót. Bő félórát kellett várni a következő járatra, mialatt vicces jeleneteknek lehettünk szemtanúi. Például, robogóval elhaladó tinilányok, ahogy kiszúrtak minket, vigyorogva integettek nekünk, mintha valami filmsztárok lettünk volna. Vagy olyat is láttunk, hogy egy idős, egyenruhás rendőr megállt a robogójával, elbeszélgetett az egyik buszra váró bácsival, akit utána elvitt egy körre. Nem tűnt úgy, hogy amúgy ismernék egymást.
Végül befutott a busz is, kiperkáltunk a fejenként 1-1 CNY-t, majd irány a gyorsvasúti állomás. Nem csodálkoztunk, hogy késett a busz, mivel a buszsávban össze-vissza tekerő, minden második KRESZ-szabályt megszegő biciklisek és robogósok konstans veszélyforrásnak számítottak, így a busz jószerével 20-25-tel gurult mögöttük.  
Igazából mi nem siettük sehova, bő másfél óránk volt még a vonat indulásáig. Kiérve a gyorsvasúti állomásra (平遥古城站, Píngyáo gǔchéng zhàn), újfent megcsodálhattuk a batár nagy bikaszobrot, majd belépve a terminálépületbe átestünk a már rutinszerűnek tekinthető jegy- és biztonsági ellenőrzésen. 
Mióta Anyáék megírták Twitteren, hogy Kefir napok óta nem eszik és elég rossz bőrben van, egy pillanatra sem tudom kiverni a fejemből. Állandóan azt lesem, jön-e valami hír róla, s minden idegszálammal szorítok, hogy valami jó hír érkezzen. A mai nap bizakodásra adott okot, mert napok óta először evett egy keveset.
Míg én a Kefirrel kapcsolatos gondolataimba mélyedtem, Andi összehaverkodott az egyik másfél év körüli kínai kislánnyal, aki a váróteremben pár széknyire tőlünk ült. Az érdeklődő kiscsaj lazán felmászott a szomszédos padsorra, hogy közelebbről is megvizsgálja ezt a szőke idegent. Megmutatta neki a csodaszép, narancssárga nyalókáját és a csuklóján virító, lemosható óratetkóját, majd Andit ügyesen leutánozva ő is elégedetten sóhajtott, miután ivott néhány kortyot a kulacsából. Andi végképp büszke lehetett magára, hogy pár perc után ilyen mély benyomást tett egy kisgyerekre.
A vonatunk (G 628) teljesen pontosan indult (16.13). Újfent 300 km/órás sebességgel száguldva szeltük a kínai vidéket, mígnem a bő négyórás út után, kicsivel este fél előtt érkeztünk meg Pekingbe (北京, Běijīng). 
Az 1996-ban átadott pekingi Nyugati pályaudvarra (北京西站, Běijīngxī Zhàn) futottunk be, mely Ázsia második leghatalmasabb vasúti pályaudvaraként ismert, ahol naponta közel félmillió utas fordul meg. Kiváló metró- és buszcsatlakozásokkal rendelkezik, így hatékonyan integrálva van a városi tömegközlekedési hálózatba.

Szerencsére Pekingben is rendelkezésre áll egy rendkívül praktikus, feltölthető elektronikus kártya, a Yikatong (一卡通), mellyel az összes tömegközlekedési járművet (buszt, metrót, városi biciklit, reptéri és S2 vonatot) és taxit is igénybe lehet venni. Maga a kártya 20 jüanba kerül, s 10 jüanos címletekben lehet rátölteni összeget. Mivel elsőre nehezen tudtuk megítélni, mennyit fogunk metrózni, egyelőre csak 30-30 CNY-t töltöttünk rá.
Miután beszereztük a kártyákat átböngésztük Peking pókhálóhoz hasonlító metróhálózatát (北京地铁, Běijīng dìtiě), mely jelenleg 21 vonalból és 370 állomásból áll, naponta átlagosan 10 és fél millió ember használja, mely éves szinten közel 4 milliárd utast jelent. Szó szerint annyi metróvonal van, hogy már lassan kifognak a jelölésükre használt pantonszínekből. 
Az viszont rögtön egyértelművé vált, hogy Shanghaihoz és Xi’anhoz hasonlóan itt is első osztályú az utastájékoztatás, szinte minden ki van írva, fel van tüntetve angolul is.
Szerencsére nem kellett nagyon bonyolult utat bejárnunk a hostelig – felpattantunk a #7 vonalra a pályaudvarnál (北京西站, Běijīngxī Zhàn), s hat állomással később már meg is érkeztünk a Zhushikou (珠市口站, Zhūshìkǒu Zhàn) megállóba, mely a szállástól (Beijing Granary International Hostel) 5-10 percnyi sétára található. Andi offline térképének köszönhetően gond nélkül eltaláltunk oda késő este is. Becsekkoltunk, s fürdést követően bezuhantunk az ágyba.


12. nap – Peking: A Tiltott Város (2018. május 9.)

A reggel háromnegyed nyolcas kelés után első dolgom volt megnézni a telefonomat, hátha Anyáék írtak valamit Kefirről. Az elmúlt pár reggelem ezzel a rutinszerű tevékenységgel indult, amit az aktuális napi légszennyezettségi adatok ellenőrzése követett a http://aqicn.org oldalon.  A mai napra meglepően jó (azaz mérsékelten magas) szennyezettségi szintet mutatott, ami Peking esetén a friss, tiszta, alpesi hegyi levegővel ér fel.
Első utunk a recepcióhoz vezetett, ahol kifizettük a szállásdíjat és érdeklődtünk a hostel által szervezett Nagy fal túráról is. Petiék előzetesen ajánlottak egy másik hostel (Leo Hostel) által szervezett utat, akik a falnak egy kevésbé frekventált részére visznek fel, távol a turistákkal túlzsúfolt résztől. Nagyon megtetszett nekünk is az ötlet, tulajdonképpen ezt a mostani szállásunkat is azért foglaltuk, hogy közel legyen a Leóhoz. Mint kiderült, a helyzetünk annál is egyszerűbb, mivel a saját szállásunk is a Leo Hostel jól bejáratott Nagy fal túráját hirdeti, sőt a legtöbb prospektusuk, várostérképük is Leo Hosteles logókkal van tele. Sokat tehát nem is kellett gondolkodnunk, egyből be is fizettük a túra fejenként 280 jüanos díját a másnapi turnusra. Cserébe kaptunk egy nyugtát, amit a reggel 7.20-as induláskor a Leo Hostelben kell bemutatni, a lelkünkre kötötték, hogy ne hagyjuk el. Ezután a következő napirendi pontnak a reggeliszerzés mutatkozott.

Elindultunk a városközpont irányába abban a reményben, hogy útközben csak találunk valami harapnivalót. Így is lett, pár utcányira a szállástól belefutottunk egy boltokkal, ételárusokkal, szuvenírboltokkal és éttermekkel teli, nyüzsgő utcácskába (大栅栏街, Dà zhàlán jiē), ahol többféle, reggelire is ehető snack-et találtunk. Ezúttal azonban gombócok vagy klasszikus péksütik helyett valami másfajta ételt próbáltunk volna ki. A befutó végül a leheletvékony, tenyérnagyságú palacsintatésztába wrapszerűen betekert, kicsiny kacsafalatok lettek, ami kiváló választásnak bizonyult. Még viccelődtünk is, milyen érdekes, hogy első pekingi ételünk tulajdonképpen kacsa volt. Egyetértettünk ugyanakkor abban, hogy egy igazi pekingi kacsavacsora nélkül nem megyünk el innen, annyi szent.

Innen már egyenesen a világhírű Tienanmen tér (天安门广场, Tiān'ānmén guǎngchǎng) felé vettük az irányt, aminek még a gondolatától is egyre izgatottabbak lettünk. El sem akartuk hinni – Úristen, itt vagyunk Pekingben! 
A Tienanmen tér nemcsak Peking, de Kína egyik legjellegzetesebb és legemblematikusabb helye is egyben – olyan, mint Moszkvának a Vörös tér, vagy New Yorknak a Times Square. A kínai történem számtalan emlékezetes eseménye kötődik ehhez a többszáz éves térhez, melynek nevét – kissé paradox módon – a Mennyei béke tereként fordíthatjuk le. 
Belelapozva a 20. századi kínai történelemkönyv lapjaiba megállapíthatjuk, hogy a Tienanmen térhez nem éppen a „mennyei békével” kapcsolatos események köthetőek. Itt kiáltotta ki például 1949 őszén Mao Ce-tung a Kínai Népköztársaságot véglegesen a kommunizmus útjára terelve országát, itt tartották a nagy volumenű, látványos katonai felvonulásokat, főbb párt rendezvényeket, és itt történt 1989 júniusában a hírhedt Tienanmen téri vérengzés, amikor egy több százezer fős, békés diáktüntetést vert le brutálisan és fojtott vérbe a pártállami diktatúra. Ez utóbbi eset a világ minden pontján kiverte a biztosítékot, miután a június 3-án este a kommunista vezetés ráküldte a kínai hadsereget a hetek óta békésen tüntető tömegre, s egy kétnapos tömegmészárlás keretében, több ezer ember halálát okozva, brutálisan szétverték a többpárti demokráciáért, sajtószabadságért és politikai reformokért éhségsztrájkkal tüntető tömeget. Itt készült a 20. század egyik legismertebb sajtófotója is, amelyen egy fehér inges férfi, kezében két bevásárlószatyorral, egyedül feltartóztatja a pekingi sugárúton vonuló tankokat. A fotó bejárta a világot és a Tienanmen téri vérengzés egyik szimbólumává vált. Sajnos a kínai kormánynak az elmúlt közel 30 évben sem sikerült szembenéznie az akkori tettekkel, sőt azóta is szigorú tabutéma az egész országban. Mivel a Tienanmen tér korábban is a tüntetések közkedvelt helyszíne volt, a ’89-es vérengzés óta extrém módon ellenőrzik a teret és csírájában fojtják el az ilyesfajta kezdeményezéseket.

Azt tehát tudtuk előre, hogy nem fogunk csak úgy simán besétálni a tér közepére, mint a pesti Hősök terén, de ember legyen a talpán, aki egyhamar átlátja a rendszert, hol, mikor és milyen körülmények között juthat be. Először a Qianmen metróállomás aluljáróján keresztül próbálkoztunk átjutni a forgalmas Qianmen Dajie (前门大街) túloldalára, mely már tér déli végét jelenti. Mint kiderült, arra nem lehet felmenni, úgyhogy a főút mentén húzott masszív kordonokat követtük, hátha találunk valamilyen valami útbaigazító kiírást. Hamar meguntunk a bolyongást, és inkább megkérdeztünk egy szimpatikusnak tűnő, fiatal férfit, aki bár láthatóan másfelé indult volna tovább, gyakorlatilag a kedvünkért megkerülte a fél teret, hogy megmutassa, hol lehet bejutni. Aluljáróba le, biztonsági ellenőrzés, aluljáróból fel, úttesten át, kordonokat kikerül, megint úttest, majd zebra, megint kordonos szűkítés, majd 300 méternyi gyaloglás, s már meg is érkeztünk a tér keleti oldalának szélén kialakított ellenőrzőponthoz, ahol a bejutni igyekvő emberek végeláthatatlan hosszú sora kígyózott. Itt aztán nem aprózták el az átvilágítást – volt útlevél-vizsgálat, mágneskapus és kézi végigtapogatás az embereknek, míg a csomagokat röntgengépes ellenőrzésnek vetették alá. A hatalmas sor meglepően gyorsan haladt, de így is 25-30 percet elálldogáltunk benne, ami egy rendkívül mulatságos helyzetkomikumot hozott. Észrevettük, hogy az előttünk álló amerikai lány füle tövében két rendkívül ronda kínai jel volt tetoválva, melynek nyilvánvalóan rosszul voltak húzva a vonásai. A mellettünk lévő idős bácsikáknak is feltűnt a dolog, és láthatóan jól szórakoztak a nem létező karaktereken, sőt vigyorogva mutogatták a mellettük álló nyugdíjasoknak is. Andival fuldokoltunk a nevetéstől.

Végül csak sikerült bejutni a grandiózus, 440 ezer négyzetméteres térre, ahol – kissé kiábrándító módon – szintén csak egy relatíve kicsi, kordonokkal kialakított részen lehetett csalingázni. Általános megállapítás – maga a tér nem különösebben szép.
A közepén egy hatalmas, 38 méteres gránitoszlop, a Népi Hősök emlékműve (人民英雄纪念碑, Rénmín Yīngxióng Jìniànbēi) magasodik. Az 1958-ben átadott, tízszintes, négyzet alapú obeliszket a Kínai Népköztársaság mártír hőseinek állít emléket, melynek oldalát Mao Ce-tung és Csou En-laj idézetek díszítik.
Az emlékműtől déli irányban a Kínai Népköztársaság megalapítójának és teljhatalmú vezetőjének, Mao Ce-tungnak (毛泽东, Máo Zédōng) a mauzóleumát (毛主席纪念堂, Máo Zhǔxí Jìniàn Táng) találjuk, ahol a kommunista vezér bebalzsamozott testét lehet megtekinteni. Csakúgy, mint a szovjet „pajti”, Lenin esetében, az utókor itt is tett rá magasról, hogy az elhunyt vezetőnek esze ágában sem volt halála után ilyen személyi kultusz közepette közszemlére kerülni, de hát erről utólag senki sem kérdezte meg őket. Mao „bácsit” amúgy ingyenesen lehet meglátogatni, amennyiben az embernek van ideje és energiája kivárni a többszáz méter hosszú sort – mi inkább kihagytuk ezt az élményt. 
A tér túlsó, keleti oldalán egy gigantikus 171 ezer négyzetméteres alapterületű, szocreál stílusú épületmonstrum, a Nép Nagycsarnoka (人民大会堂, Rénmín dàhuì táng) terebélyesedik, amely a kínai Parlamentnek és a hatalmon lévő Kínai Kommunista Párt kongresszusainak is otthont szokott adni. 
Vele szemben a tér túloldalán a szintén hatalmas Kínai Nemzeti Múzeum (中国国家博物馆, Zhōngguó guójiā bówùguǎn) épülete terül, mely közel 1,3 milliós darabos gyűjteményével a világ egyik legnagyobb – és a párizsi Louvre után a második leglátogatottabb – múzeumának számít.
Elsétáltunk a tér fölött vidáman lengedező, hatalmas kínai zászlót tartó 32 méteres póznáig, ahol 1991 májusa óta minden hajnalban ünnepélyes keretek között felvonják a nemzeti lobogót.
Végül, a Tienanmen tér északi végében, a forgalmas Chang’an („örök béke”) sugárút (长安街, Cháng'ān Jiē) túloldalán láthatjuk a jellegzetes Tienanmen kaput (天安门, Tiān'ānmén), azaz a „Mennyei béke kapuját”, mely a mai napig Peking egyik legfőbb szimbólumának számít. 
A Ming-dinasztia idején, 1420-ban emelt építmény szolgált a főbejáratként a Tiltott Városba, de teraszán jelentették be a népnek az új császár és császárné személyét is. Az öt kapujából a középsőn kizárólag a császár léphetett be, míg a szélsőket meghagyták a császári család tagjainak, a minisztereknek és az arisztokratáknak. 
Az évszázadok során számtalanszor leégett és újjá kellett építeni, ám külső megjelenése nagyjából 1651 óta változatlan. A modern kori jelentőségét az adja, hogy 1949. október 1-jén, a Tienanmen kapu teraszán állva kiáltotta ki Mao Ce-tung a Kínai Népköztársaság megalapítását. Az újonnan formált kommunista ország első elnökének portréja a mai napig a fő kapu fölött lóg, míg két oldalról az alábbi szöveg fogja közre: „中华人民共和国万岁 (Éljen sokáig a Kínai Népköztársaság!), 世界人民大团结万岁 (Éljenek sokáig a világ népei!).” 
Rengeteg képet készítettünk a kapuval a háttérben, majd mielőtt nekivágtunk volna a Tiltott Város (故宫, Gùgōng) felfedezésének, szereznünk kellett vizet valahonnan, mivel az üvegünkben alig maradt több pár kortynál. A város legfontosabb turisztikai látványosságainak közepén nem számíthattunk túl költséghatékony megoldásra, de 6 CNY-t (240 Ft) elkérni egy félliteres ásványvízért, amikor általában a másfeleset vesszük 4 jüanért, már masszív rablásként éltem meg. Így rögtön kettőt is vettünk belőle. „Víz legyen mindig elég nálunk.” – ismétli állandóan Andi az örökérvényű szabályt.
Ezután átkeltünk a Tienanmen kapun, majd megkerestük a pénztárakat, ahol először elkérték az útleveleket. A belépő fejenként 60 CNY-ba került, viszont furcsamód jegyet nem kaptunk, hanem maguk az útlevelek szolgáltak belépőjegyként! Ha környezetvédelmi megfontolásból vezették be ezt az egészen egyedi rendszert, le a kalappal. Még beszereztünk fejenként 40 CNY-ért audioguide-ot, majd a vörös falú Meridián kapun (午门, Wǔmén) át beléptük a Tiltott Városba. Csakúgy, mint a Tienanmen kapu esetében, a középső, legnagyobb kapun csak a császár léphetett be, ez a privilégium még a császárnénak is csak egyszer, az esküvője napján adatott meg. Épp ezért is számított hatalmas megtiszteltetésnek, ha az állami vizsgákon három legjobb eredményt elért tudós – a császárral történő személyes találkozást követően – átléphetett ezen a kapun. Manapság bezzeg boldog-boldogtalan ott jár-kel, ahol akar, úgyhogy mi is megragadtuk az alkalmat, és a császárnak kijáró ajtón léptünk be.
Ez a 980 épületből, 8707 szobából álló, 720 ezer négyzetméteren elterülő, gigantikus palotakomplexum 1420-tól egészen 1912-ig, csaknem ötszáz éven keresztül szolgált a kínai császár lakóhelyéül és a birodalomi hatalom központjaként. Grandiózus méretei ellenére rendkívül hamar, alig 14 év alatt sikerült felépíteni, igaz ehhez milliónál is több építőmunkásra és kőművesre volt szükség.
A Tiltott Város két egymástól jól elkülöníthető részre osztható. A külső (déli) udvar az uralkodó hatalomgyakorlásának helyszíneként, míg a belső (északi) udvar a lakhelyeként szolgált. A kettő közül előbbi számít a lenyűgözőbbnek, grandiózusnak, melynek minden szinten a császári hatalom felsőbbrendűségét, isteni voltát kellett szimbolizálnia. A Meridián kapun át érkezve egy hatalmas, tágas tér tárult a szemünk elé, melyet egy kiépített, kis íves folyó (Aranyvíz) szel ketté, rajta átívelő öt márvány híddal. Ezek az öt fő konfúciánus értéket szimbolizálják. 
A tér túloldalán a kétszintes Legfőbb Harmónia kapuja (太和门, Tàihémén) terül el, ahol a császár reggelente államügyi megbeszéléseit tartotta a minisztereivel. 
Az épülethez vezető lépcső két oldalán egy-egy kínai oroszlán áll őrt. Ezeknek a másolatait látjuk a legtöbb kínai étterem bejáratánál szerte a világon. (A hím oroszlán amúgy egy gömböt, a nőstény pedig egy kicsiny oroszlánkölyköt tart a mancsa alatt.)
Miután megcsodáltuk a díszes csarnokot belülről, éltünk a lehetőséggel és kicseréltük Andi elromlott audioguide-ját.
-          Nézd, van magyar nyelvű is!” – mutatta lelkesen.
Kíváncsiságból én is becseréltem az enyémet, hátha nézelődés közben könnyebb figyelni arra, mint mond. Hát, épp az ellenkezőjét értük el vele, ugyanis egy magyarul tudó kínai hölgy olvasta fel a szöveget, nagyon vicces, már-már cuki akcentussal és teljesen szokatlan hangsúlyozással. Eleinte alig értettem belőle bármit. Később aztán hozzászoktunk, sőt mondandóját kifejezetten érdekesnek találtuk, annak ellenére, hogy kissé formabontó módon zárta le az egyes látnivalókról szóló monológját:
-          „…és erről nem érdemes többet beszélni.”
-          „…erről bőven elég ennyit tudni, többet ne beszéljünk róla.”
-          „…ezzel elmondtuk a történetet, menjünk inkább tovább!”
Andival mindig vihogva néztünk össze minden egyes alkalomkor, egészen bearanyozta a Tiltott Városban töltött időt.

Áthaladva a Legfőbb Harmónia kapuján egy újabb hatalmas udvarra jutottunk, háttérben a palotakomplexum legnagyobb épületével, a háromszintes márvány alapzaton fekvő Legfőbb Harmónia Csarnokával (太和殿, Tài Hé Diàn). 
Itt található a trónterem, ahol kezdetben a Ming-császárok államügyeket tárgyaltak a magas rangú hivatalnokokkal, majd a Csing-érában már csak ünnepélyes alkalmakkor, koronázáskor és birodalmi esküvők esetén használták. 
Valamilyen értelmetlen okból – nemhogy belépni nem lehet –, még az előtér is kordonokkal van elkerítve, így a gazdagon díszített mennyezetből és a Pazar szépségű trónból semmit sem látni. A csarnok mellett hatalmas, ember nagyságú bronzkádak vannak közszemlére téve, melyekben egykor a palotai tűzvész megfékezésére tartott vizet tartották.
Ezután végigjártuk még a Külső udvarhoz tartozó többi fő csarnokot, így Közép Harmónia Csarnokot (中和殿, Zhōng Hé Diàn), ahol a császár megpihenhetett a Legfőbb Harmónia Csarnokában tartott ceremóniák előtt, valamint a Megőrzendő Harmónia Csarnokát (保和殿, Bǎo Hé Diàn), amely pedig a próbaünnepségek és a már említett, végső államvizsga helyszínéül szolgált. 
A csarnok túloldalán egy dupla lépcső vezet le az udvar szintjére, melyek egy 16,5 méter hosszú, 3 méter széles, díszes, faragott márványtáblát fognak közre, melynek elképesztő háttérsztorija van. Első fel sem tűnik, de a grandiózus lépcsődíszt egy kőből faragták, mely – hacsak nem ezen a szent helyen termett – felveti az örök kérdést, mégis, hogy került ide? 
A válasz egészen elképesztő. A palotától 70 kilométerre található Fangshan régióból származó márványtáblát egy közel 12 ezer embert, több ezer lovat és öszvért megmozgató műveletben, jégen (!) csúsztatták el egészen a Tiltott Városba, úgy, hogy 500 méterenként ástak egy kutat, melynek kiömlő vize megfagyva egy jeges utat alakított ki! Döbbenetes!  
Ezt követően a belső udvar nyugati szárnyát jártuk be, melynek egy jó része továbbra is látogatóktól elzárva található, míg több, kisebb palotában időszakos kiállításokat lehet megtekinteni. Jártunk például a császár ágyasainak kialakított Könyörület és Nyugalom Palotájában, és Cixi özvegy királyné egykori lakrészében is, ahol hálószobáját és az egyéb helyiségeket eredeti bútoraival találjuk berendezve. 
A nyugati palotákat követően a békességet és nyugalmat árasztó Birodalmi Kerteket (Yu Huayuan) jártuk be, ahova a császári család elvonulhatott pihenni. A kertet hangulatos pavilonokkal, szentélyekkel és kisebb csarnokokkal feldobva, szimmetrikusan alakították ki. 
Itt található az utolsó kínai császár, Pu Yi egykori angoltanárának, Sir Reginald Johnstonnak a rezidenciája is, de a legérdekesebb építménynek a mesterséges sziklaoromra emelt Birodalmi Látkép Pavilonja bizonyult, ahol az uralkodó jeles ünnepekkor családjával és ágyasaival élvezte a kilátást.
Mielőtt továbbhaladtunk volna a kertből, fejembe vettem, hogy pekingi földet innen fogok gyűjteni. Igyekeztem a legkevésbé feltűnően megtelíteni a földes tégelyemet, de az egyik idegenvezető kiszúrta, és kissé vigyorogva érdeklődött, mi a fenét csinálok. Próbáltam úgy tenni, mint aki csak babrál a földön, majd mikor odébbállt, pár bokorral odébb befejeztem a titkos hadműveletet.

A következő felvonásban a keleti szárny épületeit jártuk be, de ekkorra már érezhetően kezdtünk telítődni a kisebb-nagyobb palotákkal. Lehet, hogy egy-kettő ki is maradt útközben, mindenesetre a legtöbb valamilyen kiállításnak adott otthont, míg az egyik csarnokot – melyre a háborúban bomba hullott – meghagyták kiégve mementónak.  
Végül visszakanyarodtunk a külső és belső udvart elválasztó Mennyei Tisztaság Kapujához, melynek márványlépcsőjét két aranyozott oroszlán őrzi. Ez a palotakomplexumnak a legrégebbi része, s egyben az egyetlen, mely még sosem égett le. 
A kapun belépve egy elegáns márvány sétány vezet a belső udvar legnagyobb épületéig, a kétszintes Mennyei Tisztaság Palotájáig (乾清宫, Qiánqīng gōng). 
Eredetileg ez a palota szolgált az uralkodó hálókörletéül, bár a Csing-időkben a császár gyakorta itt tartotta a Nagytanács üléseit is. Az utolsó Ming-császár, Chongzhen itt írta meg vérrel a búcsúlevelét, mielőtt végzett 15 éves lányával, ágyasaival és a szomszédos Jingshan-hegyen felakasztotta magát. 
Ezzel maradt nagyjából két fő látnivaló, melyért plusz jegyet (10-10 CNY) kellett volna váltani – az Óramúzeum és a Kincstár. Végül csak utóbbira fizettünk be, melynek keretében megcsodálhattuk a birodalmi ékszereket, kincseket, valamint 1772-ben készített, 29 méter hosszú, csodaszép Kilenc Sárkány Falat (九龙壁, Jiǔ Lóng Bì), mely a kínai mitológia és folklór kilenc legfontosabb sárkányát ábrázolja. 
A Boldog Hosszúélet Csarnokában pedig a nemzeti kincsnek tartott, óriási, 5000 kilogrammos jádekő faragványt vehettük szemügyre, melyet megmunkálás 10 évig tartott. 
Az utolsó főbb látnivaló a pekingi operák bemutatására alkalmas, háromszintes pagoda, és Zhen ágyasról elnevezett kút volt (Zhenfeijing). 
Utóbbihoz egy elég morbid történet kapcsolódik. Az utolsó előtti császár (Guangxu) beleszeretett a szépséges és okos lányba, megtette ágyasának, amit nagynénje, Cixi özvegy császárné nem nézett jó szemmel. Végül az 1900-as Bokszerlázadás során, mielőtt elmenekült volna Xi’anba, titokban ebbe a kútba dobatta a szegény lányt, aki menten szörnyethalt. Majd egy nehéz, kerek követ rakatott a kút szájába, biztos, ami biztos. Kedves, inspiráló történet, nemde?
Ezután már a Tiltott Város északi kijárata, az Isteni Bátorság Kapuja (神武門, Shénwǔmén) felé vettük az irányt, ahol még fel lehetett menni a várfalra körülnézni. Mire kijöttünk a Tiltott Városból már délután fél 5 is elmúlt, azaz több mint 6 órát töltöttünk el úgy bent, hogy nem is tudtunk mindent megnézni.
Mindenesetre hiába lett volna még időnk beiktatni más látnivalókat – mint például a szomszédos Jingshan-hegy megmászását – az éhségtől elhomályosult tekintetünkkel kizárólag valamilyen ehető ételt adó vendéglátóipari egységre tudtuk fókuszálni. Segítségül hívtuk Andi offline térképét, ahol jelölve vannak az éttermek, mígnem félórányi bolyongást követően találtunk rá a Little Yunnan (小云南) nevű helyre, mely bár kicsit drágább árszínvonalat képviselt, de kiváló választásnak bizonyult. Többféle ételt is kipróbáltunk – rendeltünk például valamilyen érdekes, csípős prézlibe forgatott bordát, amihez kértünk még egy jó sok hagymával, krumplival, fokhagymával, erős paprikával, borssal készített fogást, egy-egy üveg Tsingtao sörrel karöltve. Kettőnkre összesen 168 CNY-t kellett fizetni, szerencsére bankkártyát is elfogadtak.
Ezt követően a város legforgalmasabb bevásárlóutcáján, a Wangfujing Dajién (王府井大街) sétálgattunk. 
A legkülönbözőbb világmárkák csillivilli boltjai nem igazán hatottak meg minket, nem úgy, mint a népszerű Beijing Wutai Teabolt kirakata. Már amúgy is szerettünk volna valamilyen jófajta kínai teát beszerezni, no, itt aztán volt választék bőven. Andival végül az Oolong tea mellé tettük le a voksunkat, melyet otthon elég kevés helyen lehet kapni. 100 dkg teát 100 CNY-t fizettünk, amit teljesen korrektnek tartottunk.
Pár saroknyira innen egy nyüzsgő kis mellékutcára tértünk le, melyen egymást érték az izgalmas, guszta ételeket, falatkákat kínáló „night market” standok. 
Ha nem ettük volna előzetesen degeszre magunkat, biztos csipegetünk innen is egy-két fogást – egy rémesen undorító dolgot kivéve. Az egyik helyen nyársra tűzött, hüvelykujj méretű, még mozgó skorpiókat árultak! 
Anno még a koreai feldarabolt élőpolipot is megkóstoltuk hosszas vacillálás után, de ez már nekünk is túl sok lett volna. Aki persze skorpiódiétán van, választhat a nyársra tűzött százlábúk és lárvák között is.
Az egyik kis sikátor végében belefutottunk egy miniatűr pekingi operaelőadásba, melyet jellemzően vastagon kifestett arcú karakterek, díszes jelmezek és fülsiketítően nyávogó kornyikálás jellemez. Alighogy megálltunk belehallgatni az előadásban, a főszereplő befejezte az énekét, majd mindenféle zárás vagy átkötés nélkül megnézte a csuklóján a karóráját, majd levonult a színpadról. Elég laza volt!
Innen már egyenesen hazafelé vettük az irányt, útba ejtve az éjszakai fényekben úszó Tienanmen kaput. 
Útközben kerestünk egy szupermarketet, ahol a másnapi Nagy Fal túrára felkészülve vehetünk vizet, gyümölcsöt, sőt még egy európaias pékárukat kínáló boltra is leltünk mellette, ahol a konstans villódzó neonfényben dolgozó srác véletlenül egy bucival kevesebbet számolt fel nekünk. 
Ahogy hazaértünk a hostelbe, egy ültő helyében kiittuk az 5 literes vizesballon felét, megírtuk a napi helyzetjelentést az otthoniaknak, majd egy frissítő zuhanyt követően bezuhantunk az ágyba.


13. nap – Peking: A Nagy Fal (2018. május 10.)

A kora reggeli indulás okán 6.30-ra húztam az órámat, de bőven a csörgés előtt felébredtem már. Bár a mai nap az egyik legizgalmasabbnak ígérkezett az egész út során, mégsem tudtam a gondolataimat teljes mértékig átadni a Nagy Fal körüli lelkesedésnek. Anya újból írt Twitteren Kefirről. A helyzet sajnos tovább romlott, újfent nem eszik semmit, nagyon gyenge és sovány. Teljesen elkeseredtem. Próbáltam józanésszel megérteni, hogy kerülhetett pár nap alatt ilyen állapotba, de csak hitetlenkedni tudtam. Éreztem valahol, hogy a mai nap vízválasztó lesz, de remélem, hogy Babu mama születésnapja (május 10.) talán szerencsét hoz majd.
Gyors készülődést követően 7-kor már el is indultunk a pár saroknyira lévő Leo Hostelhez, amely pont abban a kis utcában található, ahol tegnap este bevásároltunk. Leadtuk a recepción a díj befizetéséről szóló visszaigazolást, s vártuk a 7.20-ra előirányzott indulást. Lassan gyülekezett a csapat (a végére kb. 12-15-en lehettünk) majd háromnegyed 8 körül kisétáltunk együtt az utca végére, ahol felvett mindannyiunkat egy mini busz. Irány a Nagy Fal!
A városból kifelé vezető úton meg kellett küzdenünk a szokásos reggeli dugó nehézségeivel, mely kiváló alkalmat adott a pekingi közlekedési kultúra tanulmányozására. A türelmetlen, agresszív sávváltásokért itt sem kell a szomszédba menni, viszont, ha egy emberekkel tömött csuklós busz csinálja, arra már mi is felkapjuk a fejünket, főleg, ha – a sofőrt segítendő – az utasok jelzik az ablakon kidugott kezeikkel, hogy most bekéredzkednek sávváltáskor. Zseniális.
Mivel az út jó 2 órát tartott, kicsit elszundítottunk útközben. Amikor aztán Andi szólt, hogy ébredjek, éppen a Nagy Fal egyik kisebb darabját pillantottam meg először. Ezután letértünk az autópályáról, majd különböző tekervényes hegyi utakon csalingázva befutottunk egy ellenőrzőpontra, ahol az utolsó vécézést el lehetett intézni a többórás túra előtt, majd egészen a végállomásig vittek miket. Itt egy büfés bódén kívül nem volt más. Mielőtt azonban nekivágtunk volna az útnak, a kínai idegenvezetőnk (fantázianevén Steven) mesélt néhány dolgot a falról.
A 2700 éves történelemre visszatekintő kínai Nagy Fal (长城, Chángchéng) több mint 21 ezer kilométer hosszan tekereg az ország északi részén, a Sárga-tengertől egészen a távoli Gansu tartománybeli Jianyugianig. A közhiedelemmel ellentétben nem egy elejétől végéig összefüggő védvonalról van szó, hanem több erődítményt összekötő falszakaszok összességéről, melyeket eredetileg azért kezdtek kiépíteni, hogy megvédjék a földművelő Kínát az északi nomád népek támadásaitól.  
Bár a kisebb kínai államok korábban is építettek kezdetleges falakat, az ország egyesítését követően Kína első császára, Csin Si Huang-ti rendelte el ezeknek a falszakaszoknak az összekötését. Ezáltal egy őrtornyokkal és erődökkel megerősített hosszú, komplex védvonalrendszer jött létre, mely lehetővé tette, hogy ellenség közeledése esetén villámgyorsan leadják a vészjelet a fal mentén található többi erődnek, valamint nagyban megkönnyítette katonai egységek gyors és hatékony átcsoportosítását az egyes erődítmények között, nem beszélve a folyamatos fegyver- és élelmiszer utánpótlásról.  A ma látható falszakaszok az 1368 és 1644 között uralkodott Ming-dinasztia idején épültek; ezeket már téglából emelték, de a korábbi erődítmények fő építőanyaga a döngölt föld volt. Sajnos az eredeti falhossz harmada már elpusztult, s a maradék is rohamosan erodálódik, így folyamatos renoválásra szorul. 
A látogatók többsége általában a teljes mértékig újjáépített, Badaling-i (八达岭, Bādálǐng) falszakaszt keresi fel, melynek sok köze már nincs az eredeti Ming-kori építményhez. Mint a Nagy Fal egy csillivilli kirakata, teljesen kiépített és elturistásodott, ahova kabinos felvonóval, és fogaskerekű sínpályás kis mozgó székekkel is feljuthatunk, hogy utána több ezernyi embertársunkkal együtt nyomorogjunk a fal viszonylag rövid szakaszán, miközben minden sarkon szuvenírárusok akarnak eladni nekünk valamit. 
Ezzel szemben minket a Badaling egyik félreeső, régi falszakaszához (Badaling Ancient Great Wall) vittek, melyet épp csak elmúlt években tettek újra járhatóvá. Mivel körülötte még nincs igazán kiépített infrastruktúra, a turisták sem lepték még el, így sokkal meghittebb élményt nyújt.
Steven évek óta hoz ide csoportokat, ám ő maga már jó ideje nem mássza meg a Falat, csak meghagyja a csoportnak, hogy haladjanak hét őrtoronynyit egy irányba, majd forduljanak vissza. Ez nagyjából egy négyórás túrát jelent. Nem is lenne sok értelme velük menni, mivel mindenki saját tempójában szereti teljesíteni a kitűzött távot, vagy annyit, amennyit kényelmesnek ítél. Mint mondta, aki eljut a hetedik őrtoronyig, az igazi hős. Majd gyorsan hozzátette, hogy persze aki csak négyig jut el, az is hősnek tekinthető.
Mielőtt utunkra bocsátott minket, kérte, hogy mászás közben gondoljunk majd arra a közel 3 milliónyi emberre, akik a Fal többszáz éves építése során vesztették az életüket az embertelen körülmények között. A munkások gyakran napi 16 órát robotoltak étlen, szomjan, akik pedig útközben nem bírták a strapát és meghaltak, nemes egyszerűséggel bele lettek építve a falba. A legenda szerint történt egyszer, hogy egy asszony férje is az építkezésen vesztette életét, ám a szegény nő még el sem tudta temetni szerencsétlenül járt urát, akit szintén befalaztak a többi halottal. Az elkeseredett nő olyan szomorú lett, hogy nem tudja, hol nyugszik a férje, hogy addig sírt, míg könnyei 800 km hosszan beomlasztották a falat. Nem csoda, hogy amikor régen a férfiakat választás elé állították – vagy harcolsz a mongolokkal, vagy építed a Falat – a többség inkább a mongolokat választotta.
Ezekkel a „pozitív és inspiráló” gondolatokkal lettünk utunkra eresztve.
Maga a túra első látásra könnyebbnek tűnt, mint amilyen valójában. Egyrészről az ütemesen emelkedő hegygerincre épült falon hatalmas szintkülönbségeket kellett leküzdeni úgy, hogy a lépcsőfokok csomószor eltérő magasak és szélesek, olykor hiányoznak, úgyhogy nagyon könnyű megbotlani. Ahol pedig nincs lépcső, meredek kőlejtőkön kell felkapaszkodni, mely még a lépcsőnél is rosszabb.
Az első három tornyot elég hamar letudtuk, utána viszont ahogy fogyott az energiánk, minden méter megtétele egyre nagyobb erőfeszítést igényelt. A negyedik – kissé romos – őrtoronynál egy hosszabb pihenőt kellett tartanunk, mivel Andinak eléggé leesett a vércukra. Elmajszoltunk egy-egy banánt, elropogtattuk a maradék zabos kekszet, majd, amikor Andi jelezte, hogy jobban van és készen áll a folytatásra, szépen-lassan, óvatosan haladtunk tovább. 
Végül az ötödik őrtoronyig mentünk együtt, ott Andi lepihent, míg én – egy szusszanást követően – nekivágtam a hatodik toronyig vezető brutál meredek szakasznak. 
Végül nagy nehezen felküzdöttem magam az egyik legmagasabb hegycsúcson lévő toronyig, ahonnan az utolsó, hetedik torony könnyed 70 méteres sétatávra található. Igazi beteljesülésként éltem meg elérni a hetes tornyot, mintha a Mount Everestet másztam volna meg. Eszembe jutott Kefir is, s arra gondoltam, még tízszer ennyi őrtornyot is megmásznék, ha azzal tudnék rajta segíteni valahogy. Élveztem egy kicsit a páratlan kilátást, majd körbefotóztam a hegyes-völgyes tájat. 
Éppen a szelfizéssel bénáztam, amikor befutott a csoportunkhoz tartozó négyfős francia családból az apuka a kisfiával, akikkel kölcsönösen készítettünk egymásról képet, majd elindultunk visszafelé. Andi időközben összehaverkodott a család hölgytagjaival, sőt felajánlotta, hogy készít róluk egy összcsaládi képet, és elküldi nekik e-mailben. 
A visszafele tartó úton végig a Trónok harcának zenéjére meneteltünk, mely egy különleges, emelkedett hangulatot adott ennek az életre szóló túrának.
A lélegzetelállító panorámával egyszerűen nem tudtunk betelni. Andi nagyjából a féltávnál meg is állt egy kicsit, végigtekintett a hegyvonulatokon kilométer hosszan kacskaringózó Nagy Falon, majd így szólt:
- „Ezt a pillanatot nem akarom elfelejteni… Azért nem semmi, hogy egy ilyen csodálatos helyen leszek 30…” – mondta mosolyogva, miközben szeme megtelt könnyel. Olyan érzelmes pillanat volt, mindketten teljesen elérzékenyültünk. Ezt már senki sem veheti el tőlünk…
Bár a visszafele vezető utat kevesebb, mint egy óra alatt tettük meg, így is mi értünk vissza utolsóként. Ez persze teljesen hidegen hagyott minket.
Steven összeterelte a csapatot, felpattantunk a minibuszba, majd visszagurultunk az ellenőrzőpontnál lévő étterembe ebédelni. Egy lovat fel tudtam volna falni, olyan éhes voltam. Édes-savanyú szószos, uborkás csirkét kaptunk, melyhez járt még rizs, saláta és valamilyen paradicsomos-tojásos köret, mely bár nem sorolható a kiemelkedő kulináris élmények közé, meglepően finom volt, s rendkívül jól esett mindkettőnknek.
Evést követően visszaindultunk Pekingbe. Délután háromnegyed öt körül értünk vissza. Andi e-mailcímet cserélt a francia anyukával, aki mesélte, hogy több hónapos, hátizsákos körúton vannak Ázsiában a két gyerekkel. Nagyon lazák.
Visszaérve a hostel lefürödtünk mindketten, majd szüttyögtünk egy kicsit, mielőtt elindultunk sétálgatni a környéken. Különösen a hangulatos sétálóutcán, a Qianmen Dajién (前门大街, Qiánmén dàjiē) volt érdemes körülnézni, melynek közepén egy retró hangulatot árasztó múzeumvillamos szokott közlekedni időnként. Andinak véletlenül sikerült elcsípnie a sűrű csilingelés közepette elhaladó ikonikus járművet, úgyhogy videón is meg lett örökítve, ha már én lekéstem róla.
Bár különösebben nem voltunk éhesek, rákanyarodva az éttermekkel és „street food-ot” kínáló kifőzdékkel teli mellékutcákra, mégiscsak falatoztunk volna egy keveset. Végül kipróbáltunk egy kis kráterhez hasonlító, könnyed tésztába töltött rizses-húsos gombócot, amit már több helyen láttunk. Nagyon finomnak találtunk, s biztosra vettük, hogy ilyet majd veszünk még. 
A nyüzsgő Dazhalan szuvenírboltjaiban néztünk valami ajándékot, hűtőmágnest az otthoniaknak, de elég gyérnek ítéltük a felhozatalt. Végül csak Annáéknak vettünk egy vörös kínai csomót ajándékba, melyről azt tartják, szerencsét hoz. 
Miután kisétáltuk magunkat, erőt vettünk magunkon és elmetróztunk a pekingi déli pályaudvarra (北京南站, Běijīngnán Zhàn) megvenni vonatjegyet Suzhouba (523,50 CNY), majd tovább Shanghaiba (39,50 CNY). Újfent bolyongtunk egy félórát, mire végre találtunk egy nyitva tartó pénztárat és beszerezhettük a jegyeinket. Megint kellett variálni egy kicsit a vonatokkal, de szerencsére nem borította fel a terveket, úgyhogy elégedetten térhettünk haza. Útközben vettünk még adagnyi olyan nyitott, rizses gombócot, ami lefekvés előtt még elnyammogtunk. 


14. nap – Peking: A Nyári Palota (2018. május 11.)

Hajnali hatkor önkéntelenül felriadtam. Oldalra néztem az éjjeli szekrényen pihenő telefonomra, s láttam, több Twitter üzenet is érkezett. Ez nem jelentett jót, nagyon rossz előérzetem lett. Féltem megnézni őket, de tudtam, az sem lenne jobb, ha két órával később nyitnám meg őket, addig is csak a legrosszabbra tudnék gondolni.
Anya írt. Kefir elment. Örökké.

Tudomásul vettem az egyik legrosszabb hírt, amit csak kaphattam, majd halkan visszatettem a telefonomat a szekrényre, hogy Andi ne ébredjen fel. Érezem, hogy ez lesz, érzetem több ezer kilométerről, de még nem fogtam fel. Bő félórát bámultam a fehér falat, majd elnyomott újból az álom.
Amikor egy órával később felkeltünk, és Andinak megmutattam a hírt. Nem szólt egy szót sem, csak átölelt és közösen sirattuk meg a kis Kefirt…

Őszintén próbáltam nem átadni magamat a szomorúságnak, mert akkor az egész útra rányomja a bélyegét, ami elsősorban Andival szemben lett volna kitolás. Ennek ellenére egy perc sem telt el úgy a mai napon, hogy ne jutott volna eszembe…

A mai napra már szemmel láthatóan rosszabb levegőminőséggel kellett dacolnunk, úgyhogy gondosan bekészítettük a maszkokat is. Negyed 9 körül indultunk el, első utunk a Dazhanlan utcáig vezetett, ahol reggeli gyanánt egy újfajta „baozi”-t kóstoltunk meg (4db / 15 CNY). Könnyed, kenyérszerű tésztája és fűszeres húsos tölteléke alapvetően különbözött a hasonló, gőzölt vagy sült buciktól, ráadásul nagyon laktatónak bizonyult. 
Reggelit követően a Qianmentől elmetróztunk a Beigongmen állomásig (北宫门站, Běigōngmén Zhàn), mely a Nyári Palota (颐和园, Yíhéyuán) északi bejáratához van elég közel.

Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Nyári Palota egy rendkívül színes, tavakkal, parkokkal, templomokkal és palotákkal tarkított birodalmi kertkomplexum, ahol a Csing-dinasztia idején a császári család elvonulhatott pihenni és kikapcsolódni. Az 1736-1795 között uralkodott Qianlong császár alatt nyerte el a jelenlegi kinézetét, ám manapság legtöbben a hírhedt özvegy császárnéval, Cixivel azonosítják a helyet, aki két ízben is újjáépítette a Nyári Palotát – először az angol-francia csapatok 1860-as pusztító betörésekor, majd 1902-ben a bokszerlázadás után. 
A pénztárnál gyakorlatilag azonnal sorra kerültünk, s beszereztük az összes látnivalóhoz érvényes, kombinált („through pass”) belépőjegyeket (60 CNY/fő), majd egy külön bódéban kértünk még fejenként 40 CNY-ért egy-egy audioguide-ot. Utóbbi valóban nagyon hasznosnak bizonyult, mivel a Tiltott Városéhoz hasonlóan nem kellett nyomkodni rajta semmit, hanem ahogy haladtál a rányomtatott kis térkép szerint, GPS-en alapján felismerte merre jársz, és az adott látnivalóhoz kapcsolódó szöveget kezdte el mondani.
Először az autentikus kínai hangulatot árasztó, folyóparti boltokat, hidakat bemutató Suzhou utcát (苏州街, Sūzhōu jiē) jártuk be, mely a meghitt vízi kanálisairól híres városról mintáztak. 
Ehhez kapcsolódik egy vicces történet is, miszerint Qianlong császár egyszer zarándoknak öltözve felkeresett egy buddhista kolostort Suzhou városában, ahol beleszeretett egy elbűvölő szépségű apácába. Sajnos a szigorú buddhista szabályok szerint apácát nem tehette meg ágyasának, ezért itt Pekingben építtetett egy külön templomot a hölgy számára, ahol rendszeresen felkereshette. 
A nőre idővel rátört a szomorúság és a honvágy, mire a császár megígérte, fél év múlva elviszi Suzhouba. Hat hónap múlva el is jött a császár, beültette a hölgyet egy kocsiba, majd alig egy óra múlva szólt, hogy megérkeztek. A nő értetlenkedett egy sort, mivel egy óra alatt nyilván nem érhettek oda, majd kiszállva a kocsiból alig hitt a szemének. A császár gyakorlatilag lemodellezte a suzhou-i kanálisokat, boltocskákat, melyben az árusok mind a suzhou-i dialektust beszélték és suzhou-i portékákat árultak.
Körbejártuk ezt a szeretnivaló kis öblöt, majd a Hosszúélet-domb (万寿山, Wànshòu Shān) oldalába épített, tibeti stílusú templomkomplexumot tekintettük meg. 
Itt leginkább a Bölcsesség Tengerének Temploma (智慧海; Zhìhuìhǎi) maradt emlékezetes, melynek falát ezernyi sárga és zöld színben pompázó Buddha-szobor díszítette. Sajnos egy jó részük elpusztult az 1860-as angol-francia pusztításkor. Ez mondjuk minden második építmény is elmondható, gyakorlatilag végig sem kellett olvasnunk a leírásokat, tudhattuk, hogy az angolok és franciák égették le őket.
Azt hamar megállapítottuk, hogy rendkívül rosszul van kitáblázva a park, bezzeg a „mind the hilly road” („vigyázz, dombos út”), „do not climb” („ne mássz fel”) és „no open fire” („ne gyújts tüzet”) felhívásokat mindenhova kiakasztják. A béna irányjelző tábláknak köszönhetően tehát bolyongtunk egy sort, végül a Kunming-tó partjánál lévő Márványhajónál (石舫, Shí Fǎng) lyukadtunk ki. 
Valójában ez a különleges építmény nem is márvány és nem is hajó, hanem egy fából készült, márványhatásúra festett, kétszintes pavilon, melyet 1893-ban építettek Cixi császárné parancsára, hogy legyen honnan élvezni a nagyszerű kilátást. Cixi hírhedt volt fényűző életviteléről, aki politikai reformok helyett saját kényelmére, palotai pompára és felesleges építkezésekre szórt el hatalmas összegeket, mellyel sikeresen megágyazott a császári hatalom bukásának. Ennek egyik jelképe ez a márványhajó, melyet a haditengerészet égető modernizálásra félretett pénzből finanszírozott. Végül is, hajó ez is, bár nem úszik és nem hadra fogható, de amúgy majdnem sikerült a célnak megfelelően felhasználni a pénzt.
Ezután a Hosszúélet-dombon magasodó Buddha-toronyhoz (佛香阁, Fóxiānggé) másztunk fel, amit korábban is össze-vissza kerestünk. Mint kiderült, korábban ott voltunk tőle 50 méterre, mégis sikerült a kiváló tábláknak köszönhetően lenavigálnunk magunkat, hogy újból megmászhassuk a hegyet. 
A 41 méteres, nyolcszögletű és négyemeletes épület teraszáról nagyszerű kilátás nyílt volna a Kunming-tóra, sajnos a táj jó része a szmog homályába veszett. 
Megfigyelhettük viszont a környező kisebb-nagyobb épületek között a Bronz (Baoyun) pavilont, mely annyira részletes ki volt dolgozva, fel sem tűnt elsőre, hogy nem igazi.
A következő látnivaló a domb aljában lévő Eloszló Felhők Csarnoka (排云殿, Páiyúndiàn) volt, melyet Cixi nagyjából évente csak egyszer – a fényűző születésnapi ünnepségekor – használt.
 Az épülettel szemben egy hatalmas, díszes kapu, a Yunhui Yuyu árkád magasodik, ahonnan a 728 méter hosszan elnyúló Hosszú folyosó (长廊, Chángláng) fut végig part mentén mindkét irányban. A több mint 14 ezer színes, kínai folklór motívummal és festménnyel díszített folyosó az egyik legfőbb látnivaló a parkban, mely a Márványhajótól egészen a Cixi lakosztályául szolgáló Boldog Hosszúélet Csarnokáig terjed.
  
Körbenéztünk az Erény és Harmónia Kertjében (Deheyuan) is, melynek közepére emelt, csodálatos, háromemeletes pagodaszerű épületben egykor egy közel 350 fős színtársulat szórakoztatta Cixit különböző operaelőadásokkal. 
Végül a palotakomplexum keleti részének egyik legfontosabb épületét, a Jóakarat és Hosszúélet Csarnokát (仁寿殿, Rénshòudiàn) kerestük fel, mely az elsődleges tanácsteremként szolgált. Itt található Cixi trónja is.

Már a végére kezdtünk telítődni a magasztos nevű palotákkal és csarnokokkal, úgyhogy kész felüdülés volt ezt követően a tó mentén sétálgatni egyet. A parton láttunk egy békésen üldögélő bronz ökörszobrot (铜牛, Tóngniú), melyről azt tartották, képes megállítani az áradásokat. Azt, hogy az ökör és az árvízvédelem miként kapcsolódik egymáshoz, ne kérdezzétek. 
A tóparti látkép egyik legpompásabb eleme, a kecses Tizenhétlyukú híd (十七孔桥, Shíqīkǒngqiáo), mely a kicsiny Nanhu-szigetet köti szárazfölddel. 
Átbattyogtunk a kis szigetre, ahol Sárkánykirálynak szentelt templomban imádkozott egykor Cixi, de itt már képtelenek voltunk befogadni az újabb és újabb pavilont, s jobbára csak sétálgattunk és nézelődtünk. Megállapítottuk közben, hogy szinte minden kínai öreg, nyugdíjas okostelefonnal nyomul – még a legidősebb aggastyán is lépten-nyomon szelfizik, okostelefonnal fizet. Az egyik bácsi például egy meredek lépcsőn háttal felfelé haladva kamerázta magát a telefonjával, miközben majdnem háromszor esett hanyatt. 
Körbesétáltuk a Nanhu-szigetet, de sajnos a rossz levegő miatt már a Buddha-tornyot is alig lehetett látni a távolban.
Innen már szépen-lassan a Keleti kapunál lévő kijárat felé vettük az irányt, ám útközben leülünk egy kicsit pihenni egy padra. Éppen ittunk egy kis vizet, amikor az utcaseprő és szemétszedő bácsika megállt fölöttünk, majd az ásványvizes palackra mutatva már dobta is volna a szelektíves zsákjába a feleslegesnek vélt flakont. Hirtelen köpni-nyelni nem tudunk, de jeleztük neki, hogy mi bizony megtartanánk palackot. Amúgy minden tisztelet a kínai utcaseprőké, gyakorlatilag, ahogy eldob valaki egy szemetet, már kapják is fel a kis csipeszükkel, és szelektíven válogatják szét a különböző zacskókba.

A park területét a Keleti kapunál hagytuk el, ahonnan a metrókijáratig – járda hiányában – nagyjából az úttesten kellett megtennünk az utat, nettó életveszély közepette. Az itteni autósokat elnézve, így két hét után megállapíthatjuk, a kínaiak nem tudnak kanyarodni! Számtalan példát láttunk rá, hogy maga a kanyarodás, mint irányváltoztatási manőver – főleg alacsony sebességnél – túl bonyolult műveletnek számít, amit pedig parkolásnál művelnek, az egészen frenetikus! Most is láttunk egy autót, ami véletlenül túlhajtott egy kapubejárón, majd megpróbált gyökkettővel visszatolatva beállni, mely a rendelkezésre álló tengernyi hely ellenére olyan kínszenvedésnek bizonyult, hogy percekig tartott a sofőr heroikus küzdelme az elemekkel. Bezzeg a dudát mindenki kiválóan tudja használni, még teljesen indokolatlan helyzetekben is. Mintha egy kínai KRESZ-oktatás úgy nézne ki: „Ha van valami helyzet, jól dudálj rá fiam! A kanyarodni oszt mán nem kell, az lesz a szorgalmi feladat!”

Ebéd gyanánt a Hou Hai negyedbe (后海, hòuhǎi) mentünk el körülnézni. Eltartott egy ideig míg találtunk egy szimpatikusnak tűnő éttermet, ahol végre kipróbálhattuk a híres Gongbao csirkét (宫保鸡丁, Gōngbǎo jīdīng). A szecsuáni konyha egyik remekében pirított csirkehús, mogyoró, zöldségek, chili és sós-édes szósz elegye alkot tökéletes egészet. Mellé még kipróbáltunk egy uborkás, fafülgombás, gyömbéres csirkét, előételnek pedig sárgaborsópürés sütit, bár ez utóbbi határozottan hibának számított. 
Maga az étterem sem nyerte el különösebben a tetszésünket – az összes pincér elég barátságtalan és bunkó, nincs WC, csak egy kis kézmosó rész a konyha mellett, ahonnan meg el akartak küldeni. Mindegy, éhenhalás ellen megtette a hely. 

Evés után sétálgattunk a környező hutongokban, melyek a régi Peking jellegzetes, 13. századból származó lakónegyedei, történelmi kerületei, keskeny utcácskákkal, sikátorokkal. Városszerte számtalan ilyen kis szomszédságot lehet találni, bár sokat felszámoltak a városi fejlesztések oltárán. Csak pár nap után vettük észre, hogy amúgy a mi hostelünk is egy hutongban található.
Rendkívül népszerűek a külföldi turisták körében a riksás hutongnéző túrák. Itt bele is futottunk egy ilyen karavánba, mely 10-15 csilingelő riskás biciklisből, valamint nyugdíjas amerikaiakból állt. Hiába húzódtunk félre, hogy elférjen a konvoj, az egyik néni ránk szólt az elhaladó járműből a kezét rázva, hogy vigyázzunk, elálljuk a fényképe útját, mivel pont a mögöttünk lévő épületet nézte ki magának.
Ezután megnéztük kívülről a Harangtornyot, mely Kína legnagyobb harangjának ad otthont. Az előtte lévő téren nyugdíjas bácsikák játszottak valamilyen csapatos táblajátékot. Amikor elhaladtunk mellettünk, kedvesen rájuk mosolyogtunk, amelyre nem várt reakciót kaptunk. Az egyik papa visszamosolygott, majd egy mély krákogást követően maga elé köpött egy hatalmasat, amit instant követett egy velős rottyantás is. Andival percekig sírtunk a röhögéstől. Az jelenet annyi vicces volt, elmondhatatlan.
A következő sarkon betértünk egy nyilvános vécébe, mely újabb kulturális sokkal ért fel. A guggolós budi tényéhez már nagyjából hozzászoktunk, de azért az elég meredek, ha az egyes lyukakat csak egy másfél méteres alumíniumfal választja el egymástól, amúgy premierplánban nézhetjük végig, amint az emberek kakálnak. 
Elég bizarr élmény volt beállni egy ilyen lyuk fölé pisilni, miközben teljesen rálátni a mellettem lévő fülkében guggoló emberre, aki székelés közben lazán nyomogatja az okostelefonját. Ha ehhez hozzáveszem, hogy még az elhivatott takarító bácsi is körbesepregette a lábamat hátulról (konkrétan mialatt pisiltem!), megállapíthatjuk, aligha volt ennél abszurdabb vécézős élményem.

Alig 100 méterre a Harangtoronytól – csakúgy, mint Xi’anban – egy Dobtorony is található, de sajnos már rég bezárt mind a kettő. 
Innen visszakanyarodtunk a Hou hai negyed hutongjai felé, melyek egy hosszúkás tó körül lettek kialakítva. A tónak három fő része van – Xi Hai (西海, Nyugati-tó), Hou Hai (后海, Hátsó-tó) és Qian Hai (前海, Elülső-tó) – melyek hidakkal vannak elválasztva. Mi utóbbi kettő mentén tettünk egy hangulatos sétát, majd ahogy kezdett sötétedni, hazafelé vettük az útirányt.
Visszaérve a hostelbe, úgy éreztem, ezután a nap után nem pusztán a jól megszokott kétkortynyi páleszt fogom ledönteni, de legnagyobb döbbenetünkre eltűnt a pálinkás a palack. A Naturaquás műanyagflakonunk még negyedig volt az értékes itallal, úgyhogy meglepődtem volna, ha a takarítónő kidobja, de gyanúsnak tűnt a dolog, mivel az összes üres PET-palackunk is hiányzott. Mindenesetre annyira felhúzott az egész, hogy lementem reklamálni a recepcióra. Mivel elsőre jót röhögött a recepciós az eseten, felvilágosítottam, hogy nagyon nincs rendben, ha a takarítónő önhatalmúlag kidob bármit a vendég cuccai közül, amit ő szemétnek ítél. Mert nyilván nem a másfél deci pálinka és néhány PET-palack elvesztése a gáz, hanem az, hogy arról sincs fogalmuk, milyen szabály mentén kell eljárniuk a takarítóknak. Mi számít szemétnek? Mihez nyúlhat hozzá, mihez nem? Mit dobhat ki, mit nem? Úgy gondolom, míg a vendég ki nem csekkol, addig kizárólag a szemetesbe dobott dolgokat lehet véglegesen kukázni, a többihez semmi, de semmi köze.
Így ért tehát végül ez a nap – még pálinkába sem tudtam fojtani a bánatomat. Percente megnézegettem az utolsó képet, amit pár napja Anyáék Kefirről küldtek, s nem tudtam elképzelni milyen lesz, ha hazaérve nem jön a kapuhoz üdvözölni…


15. nap – Peking: Az Ég temploma (2018. május 12.)

Az utolsó teljes pekingi napunk jó korán indult, mivel az eddig kimaradt látnivalók jórészét még bele akartuk zsúfolni mai a napba. Háromnegyed 8-kor keltünk, s amikor kinyitottuk az ablakot, alig lehetett látni a két utcával odébb lévő épületet. A levegőszennyezettség szintje minden elképzelt szinten túlhaladt – az eddigi 120-160-as érték reggelre 246-ra kúszott fel, miközben már 50 fölött egészségtelennek tartják a levegőt.
A készülődésnél természetesen beraktuk a maszkot is, majd 9 óra körül elindultunk szerezni valamilyen reggelit. A korábban talált – villódzó fényű – kis pékségben vettünk két édes krémmel töltött croissant-t és egy sajtos szeletet, majd gyalogszerrel elindultunk a bő másfél kilométerre található Ég temploma irányába. Párszáz méter után nem bírtuk tovább, és felvettük az orvosi maszkot, mely nem tudom milyen hatásfokkal szűri meg a szmogot, de legalább a lelkiismeretünket megnyugtattuk vele. Az is igaz, kezdetben még azt sem tudtuk eldönteni, hogy a kék vagy a fehér oldala van kívül. Az irányzékkal is akadt némi problémánk, mivel eleinte rossz irányba indultunk el, így is viszonylag hamar sikerült megtalálni a nyugati bejáratot.

A Ming-dinasztia korából származó Ég temploma (天坛, Tiāntán) az egyik legnagyobb templomkomplexum egész Kínában, ahova egykor a kínai császárok – mint az „Ég gyermekei” – minden évben ellátogattak, hogy egy hosszú ceremónia keretében áldozatot mutassanak be az isteneknek, és jó termésért imádkozzanak. A taoista, valamint a kínai univerzalizmus jegyeit is magukon viselő vallási épületek egy hatalmas, 2,7 négyzetkilométeres parkban lettek kialakítva 1406 és 1420 között.
A parkba már mindössze fejenként 15 CNY-ért bejuthatunk, viszont, ha az összes látnivalóra kíváncsiak vagyunk, a 34 CNY-be kerülő kombinált jegy az ajánlott. Mivel Peking egyik leghíresebb helyéről van szó, gondolkodás nélkül a kombinált jegyeket kértük.
Úgy tűnik, a park igazi rekreációs helyszínként szolgál a pekingiek számára, ugyanis tele van társastáncoló idősekkel, szerelmesen andalgó párokkal, labdázó gyerekekkel, babakocsis házaspárokkal, és számtalan önjelölt fellépővel. 
Láttunk egy fiatalokat meghazudtoló lazasággal és ritmusérzékkel táncoló 60 év körüli bácsit, aki úgy mozgott, hogy azt tanítani kellett volna. De belekukkanthattunk egy nyugdíjas csoport „jediképzésébe” is, melynek keretben nyugdíjas nénik és bácsik hadonásztak lelkesen fakardokkal. 
Az első főbb helyszín, amit felkerestünk az Önmegtartóztatás Palotája volt, ahol a császár az ünnepélyes rituálét megelőző három napon át magányosan böjtölt. Ide érthetetlen módon, nem engedtek be a kombinált jegyünkkel, hanem egy külön ehhez a palotához kialakított pénztárba zavartak el, ahol az útlevél bemutatása után kaptunk egy fehér, vonalkódos ingyenjegyet, amit a bejáratnál akkurátusan lekezeltek, csak ezután léphettünk ide is. Őszintén, ki érti ezt?  
Innen a park déli kapujánál található Kerek oltárdombhoz (圜丘坛, Huán qiū tán) sétáltunk, ahol a császár a téli napforduló idején mutatott be áldozatot. A háromszintes, márványlapokból kirakott emelvény szinte minden paraméterével a legfőbb kínai szerencseszámra, a 9-esre utal vissza. 
A lépcsők, korlátoszlopok, márványkörök száma, átmérő dimenziói – minden 9, vagy annak a többszöröse. A márványplatform közepén a Mennyei szívkő található, melyen állva állítólag visszhangzik a kiáltásunk. A nagy tömeg miatt esélytelennek mutatkozott, hogy ezt a gyakorlatban is kipróbáljuk, ezért figyelmünket inkább a zöldes téglákból kirakott tűzrakó helyek felé fordítottuk, ahol az állatáldozatokat – legtöbbször borjút vagy disznót – elégették.
Ezt követően a szomszédos, körfallal körbevett kis kerek pavilont, a Fenséges Menny termét (皇穹宇) néztük meg. Itt tárolták a ceremónia fontosabb kellékeit, illetve az istenek táblácskáit. A hely legérdekesebb része ugyanakkor a visszhangot közvetítő körfal, melynek két átellenes pontján állva még halk beszédet is lehet hallani. A látogatók persze tömegével kiabáltak oda-vissza, így végképp megállapíthatatlan, hogy mennyire működik a jelenség.       
Innen pedig, követve a kínai császárok egykori útját, északi irányban haladtunk tovább a hosszú, márvánnyal kirakott Vörös léptek hídján, mely az Ég templomának leghíresebb épületéhez, a Jó termésért szóló imák csarnokához (祈年殿, Qínián diàn) vezetett, ahol az uralkodó kedvező időjárásért és bőséges termésért imádkozott. 
A háromszintes márványtalapzatra emelt, 38 méter magas, fenséges megjelenésű, díszes körcsarnok – a Tienanmen kapu és a Tiltott Város mellett – Peking egyik legfőbb szimbólumának számít. 
A jellegzetes háromormú kerek tetőzetét kék zománccal ellátott cserepek díszítik, mely a mennyhez való szorosabb kapcsolatot szimbolizálja. Állítólag az egész épületet egy árva szög felhasználása nélkül építették. Sajnos a gazdagon kialakított belső tér kialakításából, a sárkány- és főnixmintás vörös oszlopokból és színpompás mennyezetből nem nagyon lehetett semmit látni, mivel a korlátnál felgyülemlett tömegen át, a nyitott ajtón keresztül épphogy be tudtunk kukucskálni. 
Az imacsarnok két oldalán egy-egy épület kapott még helyet – az egyikben a császár áldozási ceremóniájának lépéseit mutatták be részletesen, míg a másikban a Jó termésért szóló imák csarnokának tervezéséről, építéséről, újkori történelméről és restaurálásáról szóló kiállítást tekinthetünk meg. Megtudtuk például, hogy a 20. század eleji bokszerlázadás idején a Pekingbe betörő angol-francia csapatok – nettó szentségtörést elkövetve – itt az aratási imacsarnokban alakították ki a főhadiszállásukat.
Távozás előtt még jól magunkba szívtuk ennek a magasztos épületnek a látványát, majd a keleti kijárat felé vettük az irányt.
A következő napirendi pontnak egyöntetűen az ebédet szavaztuk meg, ám igyekeztük a következő látnivaló, a Láma templom környékén nézni valamilyen kajahelyet. Végül egy tibeti hangulatú étterembe ültünk be, ahol tésztás marhalevest kértünk. Fejenként 25 CNY-ért egy hatalmas mélytányérnyi leves járt, mely nem volt kiemelkedő nagy szám, nagyon jól esett mindkettőnknek.
Ebéd után a híres Láma templomot (雍和宫, Yōnghé gōng) kerestük fel. Kína egyik legnagyobb és legszebb tibeti lámakolostorát a 18. század közepén alakították ki Yongzheng császár egykori hercegi palotájából. Egy tányér levest árát (25 CNY) kérték el belépőjegy gyanánt, amely nem sok ahhoz képest, hogy hány hatalmas imacsarnokot lehet bejárni, telis-tele mindenféle buddhista szoborral, ereklyével, szentéllyel. 
Az egész templomkomplexumot beteríti az átszellemült, vallási áhítatban fürdő hívők által égetett pálcikák jellegzetes füstje, mely kezdetben egy különleges hangulatot kölcsönzött a helynek, ám a végére olyan fullasztóvá vált, mintha elszívtunk volna két doboz cigarettát.
Becsülettel végigjártunk az összes csarnokot, de a harmadik-negyedik után, már igencsak telítődtünk a sok Buddha szoborral. A legemlékezetesebb dolognak a 17 méteres (!) Maitreya (jövendőbeli Buddha) szobrot említhetjük. 
A hátsó Wanfu pavilonban kiállított gigaszobrot egy darab, óriási szantálfából faragták, mellyel helyet kapott a Guinness-rekordok könyvében.
A délután hátralevő részét a több mint ezeréves múltra visszatekintő egykori birodalmi kertben, a Beihai parkban (北海公园, Běihǎi gōngyuán) terveztük eltölteni. Elmetróztunk a park északi bejáratához legközelebbi Beihai North megállóhoz (北海北站, Běihǎi Běi Zhàn), melynek kínai neve meglehetősen viccesen hangzik. Ugyanis a „” (Běi) azt jelenti, hogy „észak”, a „” pedig a „tenger”, így ezt az állomást „északi tenger északnak” fordíthatjuk.
Mint a legtöbb közpark esetén, itt is felszámítanak egy minimális belépődíjat (10 CNY), de ezzel együtt is bőven megéri betérni ide. A park jó részét a névadó Beihai-tó teszi ki, melynek közepén egy kis mesterséges sziget (Jáde-sziget) terül el, amit állítólag a meder ásásakor felgyülemlett földből és kövekből emeltek. A szigetecske legmagasabb pontján a 36 méteres, tibeti stílusú Fehér dagoba magasodik, melyet az 5. Dalai láma 1651-es látogatásának emlékére építettek. 
A tó menti sétányon andalogva hamar rátaláltunk a park egyik leghangulatosabb helyére, a vízre épült Öt sárkány pavilonra, ahova kiülve élvezhettük a csodálatos tóparti látképet. Kicsit sajnáltuk ugyan, hogy a szmog miatt eléggé szürke, komor képet festett a park, de ez nem vont le semmit az értékéből. Ugyanúgy örültünk a pillanatnak, és a ténynek, hogy itt lehetünk.
 
Itt is megcsodálhattunk egy díszes Kilenc sárkány falat, hasonlót a Tiltott városban látotthoz. Ezután, nem messze innen, egy jó szocialista munkást és két gyereket ábrázoló szoborcsoportot örökítettem meg, Ludwiggal a főszerepben, amikor egy aranyos jelenet játszódott le. 
Egy 5 év körüli kínai kislányt anyukája éppen be akart állítani egy fotóhoz a szobrokkal, amikor észrevette az egyik szobor kezébe ültetett kis plüss szarvast. Gyermeki kíváncsisággal odament hozzá, a kezébe vette, majd szeretetteljesen magához ölelte. Andival teljesen elolvadtunk. Anyukája persze kedvesen rászólt, hogy tegye le, mert az a bácsié (vagyis az enyém).
-          没关系, 没关系!(„Semmi gond, semmi gond!”)”  - mondtam az anyukának mosolyogva, majd leguggolva a kislány mellé megkérdeztem tőle kedvesen:
-          你喜欢它吗?” („Tetszik Neked?”)
A kislány nem is nézett fel rám, csak szarvast gyengéden simogatva bólintott, majd újra megölelte a plüssállatkát mielőtt visszaadta nekem…
A tóparti sétát követően elgyalogoltunk a Xisi megállóig (西四站, Xīsì Zhàn), majd visszametróztunk a hostel környékére.
Az utolsó pekingi esténket méltóképpen akartuk ünnepelni – pekingi kacsa (北京烤鴨, Běijīng kǎoyā) vacsorával! A recepciós még reggel ajánlott egy kacsázdát a Leo Hostellel szemben, de Andival azt egy kicsit turistás helynek ítéltük meg, úgyhogy a környező utcácskákban nézelődtünk egy kicsit, hátha találunk egy autentikusabb éttermet. Az egyik helyen például nagyon tetszett nekünk, hogy a bejárat melletti hatalmas tűzhely fölött sorakoztak felfüggesztve az aranybarnára sült kacsák, míg maga étterem láthatóan tömve volt helyiekkel. Végül emellett tettük le a voksunkat, ám várakoznunk kellett pár percet, mert nem tudtak azonnal asztalt adni. Miután felszabadult két hely és leültünk, végigböngésztük a kínálatot, ám a különböző kacsás kajáknak annyi variációja volt, alig lehetett választani belőlük. A mellettünk lévő asztalnál ülők – egy rendkívül idegesítő amerikai srác és egy lila hajú kínai csajszi – is pekingi kacsát ettek, mindenféle izgalmas körettel és mini palacsintával, úgyhogy a pincérnőnek mutattuk, hogy valami olyasmit szeretnénk kérni. A másik oldalunkon két kínai srác ült, akik egy halom kaját rendeltek, már bőven nem fért el semmi az asztalukon, amikor még jöttek az újabb fogások. Az étvágyukkal nem volt gond, annyi szent.
Bő 20-25 perc után befutott a mi pekingi kacsánk is, szép, ropogós bőrrel aranybarnára sülve. Mi is kaptunk hozzá egy adagnyi vékony kis palacsintát, csunpingot (春餅), friss újhagymát, némi salátát, hosszába vágott, vékony uborkaszeletkéket és valamilyen sűrű, barnás, rendkívül ízletes szószt. 
A pekingi kacsa elfogyasztásának gyakorlatilag külön rituáléja van. A felszeletelt kacsafalatokat belemártjuk a szószba, majd a többi körettel együtt becsomagoljuk egy kis palacsintába, kisebb falatkákat készítve. Andival ekkor ütött belénk a felismerés – anélkül, hogy tudtuk volna, a legelső pekingi reggelünkön evett mini kacsás wrap tulajdonképpen egy adagnyi „take away” pekingi kacsa volt!
Az étel fenséges volt, méltó lezárása a pekingi tartózkodásunknak. Ha ez nem lett volna amúgy elég, a mellettünk ülő kínai srácok megajándékoztak minket egy hatalmas adagnyi (vagy inkább lavórnyi) marhahúslevessel, mivel nekik véletlenül többet hozott ki a pincér. (Fél adagot rendeltek, és két teljes adagot hoztak ki, végül mindet megkapták ingyen.) Bár rendkívül értékeltük a kedves gesztust, sokat már nem tudtunk enni belőle.
Hazafelé menet vettünk még ásványvizet és sört, majd visszaérve a hostelbe a napi élménybeszámolók és Twitteres helyzetjelentések irogatása közben elkortyolgattuk az utóbbit.


16. nap – Peking-Suzhou (2018. május 13.)

Mivel maradt még bő fél napunk Pekingben, mielőtt továbbindultunk volna Suzhouba, igyekeztünk hasznosan elölteni a rendelkezésre álló időt.
Fél 8 körül már fel is keltünk, bepakoltuk a maradék motyót, összekészültünk mindennel úgy, hogy 9 órára már is csekkoltunk a hostelből. A nagy hátizsákokat hátrahagytuk megőrzésre, majd a jól megszokott reggelizőhelyünkön, a Dazhalan utcában vettünk néhány nyitott kráter gombócot. Megterítettünk az egyik utcai villanyóraszekrény tetejére, és jóízűen megreggeliztünk ott helyben. Ezután a zsúfolt Tienanmen teret kikerülve elindultunk a Nanhai park (南海公园) irányába, mely a Baihai-nak egy déli irányú folytatása.
A park bejárata felé haladva kezdett gyanús lenni, hogy feltűnően kevés a járókelő errefelé, ugyanakkor szignifikánsan több a rendőr. Sőt még külön rendőri igazoltatásba is belefutottunk. Míg a kínaiakat elég alaposan átvizsgálták, nekünk intett a szigorú tekintetű biztos úr, hogy mehetünk tovább nyugodtan. A végére már konkrétan húszméterenként álldogált egy rendőr vagy katona, többnyire a fiatalabb generáció képviselőiből válogatva. Az egyik fiatal rendőrsrác például annyira megörült nekünk (mint két külföldinek), hogy kedvesen ránk is mosolygott, majd önkéntelenül integetett egyet.
A bejárthoz érve sejtettük, hogy ez valószínűleg nem a Beihaihoz hasonló közpark lesz – a díszes kapun a kínai kommunista párt címere virított, míg alul ez kész rendőri különítmény állt őrt. Megkérdeztem az egyiküket, aki felvilágosított, hogy ez egy kormányzati park, nem látogatható. (Utóbb kiderült, a kínai kommunista pártközpont is itt található.)
Így hát visszaballagtunk a Tienanmen tér felé, majd a Tiltott Város sarkához érve lefordultuk a Nanchangjie-re (南长街), melyen bő két kilométert haladva végre elértünk a Tiltott Város északi kijáratánál lévő Jingshan parkhoz (景山公园, Jǐngshān Gōngyuán). Az egykori birodalmi parkot a Ming-dinasztia korában emelték a Tiltott Város építésekor kitermelt földből, melyen később egy császári élményparkot alakítottak ki, ahol az uralkodó vadászhatott, kikapcsolódhatott, imádkozhatott és tiszteleghetett az ősök előtt. A köznyelv Szén-hegynek (煤山, Méishān) is nevezi a helyet, mivel azt tartották, hogy a császár itt a domb lábánál tartotta a császári udvar szénkészleteit. 
Megváltottuk a belépőt, mely fejenként mindössze 10 CNY, majd felmásztunk a parkban magasodó domb tetejére épült pavilonba, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a Tiltott Városra és a szomszédos Baihai parkra. 
A kis pavilon roskadásig volt tömve emberekkel, gyakorlatilag fürtökben lógtak a szelfibotokkal hadonászó, kisebb-nagyobb fényképezőgépekkel, telefonokkal nyomuló turisták, hogy a kiváló panorámát minél jobban meg tudják örökíteni. 
Amikor mi is kigyönyörködtük magunkat a látványban (és meguntuk a nyomakodó tömeget), elindultunk bejárni a park többi részét. Útközben beszereztünk néhány hűtőmágnest ajándék gyanánt az otthoniaknak, majd megkerestük azt a helyet, ahol az 1644-es parasztfelkelés elől menekülve, az utolsó Ming uralkodó, Chongzhen végső elkeseredettségében felakasztotta magát.
A parkban tett kellemes sétát követően gyors léptekkel elindultunk vissza a hotelbe. Útközben megálltunk venni egy zacskónyi Lao Beijing (老北京) édességet, amit Andi különösen megszeretett, majd kiérve a Tienanmen térre három (!) különböző biztonsági átvilágításon kellett átesnünk, míg átjutottunk a túloldalra. A Dazhalan utcában vettünk elvitelre a kráteres, nyitott gombócból és a baoziből, majd visszatrappoltunk a hostelbe felvenni a cuccainkat, s irány a pekingi Déli pályaudvar (北京南站).
Szerencsére csakúgy, mint Xi’an esetében, elképesztő előnynek számított, hogy a pár nappal ezelőtti jegyvétel során már feltérképeztük ezt a hatalmas pályaudvart, és pontosan ismertük a járást. Az óriási tömeg ellenére rendkívül gyorsan megtaláltuk a vonatunk (G 145) beszállókapuját, mely előtt már 35 perccel az indulást megelőzően hosszú sor kígyózott.
Beálltunk mi is, ám pár perc múlva egy beazonosíthatatlan kitűzőt és egyenruhát viselő bácsika szólított meg minket, aki a jegyünket kérte, majd próbált rávenni minket, hogy kövessük valamilyen VIP-váróba. Elsőre valamilyen takarítóbrigád tagjának néztem, de valamiért gyanúsnak tűnt az egész, ezért köszönettel visszautasítottam. Az öreg egyre hevesebben próbálkozott, de kötöttük az ebet a karóhoz, mi ugyan nem állunk ki ebből a sorból, annyi szent. Ezután a mögöttünk álló, szőke amerikai srácnál és apukájánál próbálkozott, akik végül elmentek vele, bár nem sokkal később vissza is tértek, igaz, csak 20 méterrel hátrébb tudtak beállni a sorba. Biztos megérte a kis VIP-kitérő.

A vonatunk másodpercre pontosan 14.35-kor gördült ki az állomásról, s kezdetét vette a Suzhouig hátralévő 5 és fél órás út. Ezalatt jóízűen megebédeltünk, néztük a szélsebesen elhaladó tájat és lejegyeztünk a mai nap eseményeit. Tianjin városa mellett elszáguldva megfigyelhettük a távolból az 597 méteresre tervezett, gigantikus felhőkarcoló, a China 117 Tower építését, mely mellett már most – így félkész állapotában – is eltörpültek a környező toronyházak. Ha elkészül, Kína második legmagasabb épülete lesz.

Kicsivel este 8 óra után érkeztünk meg a Jiangsu tartománybeli Suzhouba (苏州, Sūzhōu – magyarul ejtsd: Szucsou), mely nem összetévesztendő a hasonló pinyin átírással rendelkező, Anhui tartományban található Suzhouval (宿州, Sùzhōu).
A Shanghai elővárosának tartott, 10 milliós „kisvároska” rendkívül gazdag történelemmel büszkélkedik. A települést i.e. 514-ben alapították, s az azóta eltelt 2500 évben számtalan aranykort élt meg, elsősorban a virágzó kereskedelemnek, a gazdag kulturális életnek, és gazdasági erejének köszönhetően. A 19. század derekától azonban kezdte elveszteni a vezető szerepét a feltörekvő Shanghai-jal szemben, ám a gazdasági fejlődés megtorpanása kétségtelenül jótékonyan hatott a műemlékek, és kulturális örökség védelmére. Világhírű, klasszikus kínai kertjei felkerültek az UNESCO Világörökségi listára, míg az óvárost behálózó hangulatos vízi csatornák révén Velencéhez szokták hasonlítani.
Rendkívül kíváncsian vártam, mit tartogat számunkra a város. A nagysebességű gyorsvasúti állomás, a Suzhou Bei (苏州北站), itt is a belvárostól relatíve messze, jó 10 kilométerre található, viszont remekül bele van integrálva a városi metróhálózatba. Érdekesség, hogy egy olyan nagyváros, mint Suzhou, csak 2012-ben kapott saját metrót (苏州轨道交通), igaz, az azóta eltelt pár évben átadtak még két (#2 és #4) vonalat, és 2021-ig terveznek megnyitni még további kettőt (#3 és #5). 
A szállásunk (Mingtown Suzhou International Youth Hostel) a Xiangmen metrómegállótól (相门站) alig 10 percnyi sétára található, így elég könnyen sikerült odatalálnunk. Mivel bőven 21 óra után érkeztünk meg és fáradtak voltunk mindketten, az este hátralevő részében inkább a szobánkban pihengettünk.


17. nap – Suzhou (2018. május 14.)

Mivel csak egy éjszakát töltöttünk Suzhouban, reggel már pakolhattunk újra össze az összes cókmókunkat. Szerencsére itt is le tudtuk adni a recepciónál megőrzésre a nagy táskát, így közel 15 kilóval könnyebben vághattunk neki a városnézésnek. Ingyenes térkép gyanánt, adtak valamilyen kézzel rajzolt, fénymásolt firkálmányt, de erről már első ránézésre megállapítottam, sok hasznunkra nem lesz. 
Ahogy kiléptünk a hostel ajtaján, szó szerint megcsapta az arcunkat a pára, melynek tetejében már kora délelőtt eddig szokatlan, trópusi hőséggel kellett dacolnunk. Ennek ellenére első látásra megszerettük a környéket, mely Suzhou legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt, kanálisokkal tarkított óvárosi negyedében található. A városrész fő ütőerének számító Pingjiang utcán (平江路, Píngjiāng lù) sétálgattunk, mely mentén hangulatos csatorna vezet végig, tucatnyi elágazással a különböző mellékutcákba.
Reméltünk, hogy ebben a híres utcában, ahol egymást érik az éttermek és kajahelyek, gyorsan találunk valami harapnivalót reggelire, ám hamar be kellett látnunk, hogy délelőtt 10 körül szinte semmi sincs még nyitva. 
Egyik árusnál láttunk valamilyen forró, fűszeres lepényszerű ételt, amit kipróbáltunk, s meglepően ízletesnek bizonyult.   
Ezután sétálgattunk a környező utcákban, majd elgyalogoltunk az egyik híresebb klasszikus kertig (Ou Yuan), ám végül nem mentünk be. Úgy döntöttünk, nem aprózzuk el az időnket, s először inkább a legfontosabb látnivalókra fókuszálunk, mert egy napba nem fog minden beleférni. Visszakanyarodtunk a Pingjiang utcára, ahol találtunk egy Hefu noodle éttermet, amit éppen kinyitottak. A Shanghaiból már jól ismert gyorsétteremlánc ezúttal is nagyszerű választásnak bizonyult, úgyhogy a szerény kis reggelinket követően itt most végre jól is laktunk.
Ezután betértünk normális térképért az utca végén lévő turistainformációs irodába, majd Dongbei Jie (东北街) sétálóutca mentén megkerestük a város legfőbb látnivalóját, a Szerény hivatalnok kertjét (拙政园, Zhuōzhèng Yuán). Ez a legnagyobb és legszebb tradicionális kínai kert egész Suzhouban, melyet a 16. században alakított ki egy hivatalnoki élettől visszavonult magisztrátus, Wang Xianchen. A kínai kertépítészet egyik legfőbb mesterművének tartott 52 ezer négyzetméteres kertet felvették az UNESCO Világörökség listájára. 
Ehhez mérten a belépő sem olcsó, fejenként 90 CNY-t kell mérte fizetni. A kert három fő részre osztható – keleti, középső és nyugati. Először a szerényebb keleti szekciót jártuk be, ahol kisebb bambusz- és fenyőerdők és színes virágágyások mellett lótuszvirággal teli tavacskát találtunk. A kert középső része azonban már igazi eleganciáról tanúskodik, ahol a központi tavon több kisebb-nagyobb szigetecskét alakítottak ki, melyeket hidacskák kötnek össze egymással. A kis szigetpamacsokon elképesztően hangulatos pavilonokat, sziklakerteket találunk, ahova elvonulva pihenhetett, meditálhatott, kikapcsolódhatott a kert tulajdonosa. Megnéztük a mesterséges hegyre emelt Narancs Pavilont, a közeli lótuszvirágok illatáról elnevezett Távoli Illat Csarnokát, majd a cikkcakkos hidacskákon közlekedve bejártuk az összes lehetséges kis zegzugos helyet.



Végül a kert nyugati részét fedeztük fel, ahol megcsodálhattuk az autentikus bútorokkal rendelkező Mandarinréce Csarnokot, valamint egy több száz fát bemutató bonsai kiállítást. 
Szinte fel sem tűnt nekünk, de több órát töltöttünk el bent. Andival meg is állapítottuk, hogy ha egy szerény hivatalnok ilyen pazar kertet tudott kialakítani, hogyan nézhetett ki egy gazdag hivatalnok kertje?

Ezután a lehető legnagyobb hőségben folytathattuk a városnézést, úgyhogy az első szembejövő fagyiárusnál vettünk néhány gombócnyi vaníliafagyit, majd kerestünk egy kisboltot, hogy legyen elég ásványvíz-utánpótlásunk is.
A következő látnivalót nem volt nehéz megtalálnunk, csak a forgalmas Xibeijie (西北街, Xīběijiē) mentén kellett gyalogolnunk bő egy kilométert. Ez bár nem hangzik soknak, járda hiányában nem tűnt egy túl biztonságos menetnek. 
Viszont legalább hamar eljutottunk a Szung-dinasztia idejéből származó Beisi Ta (北寺塔, Běisì Tǎ), azaz az „Északi pagoda” bejáratához, ahol legnagyobb örömünkre kiderült, ingyenes a belépés. A kilenc emeletes, nyolcszögletű építmény 76 méter magasan tornyosul a környező templomkomplexum fölé, s bár nem lehetett felmászni a tetejére, így is lenyűgöző látványt nyújtott.
Innen a város északnyugati felén magasodó Tigris-dombhoz (虎丘, Hǔ qiū) szerettünk volna eljutni, ahol a Suzhou alapítójának, az i.e. 6. században élt He Lu királynak a temetkezési helye is található. A legenda szerint az uralkodó halálát követő harmadik napon egy fehér tigris jelent meg a sírjánál, hogy őrizze a király lelkét – innen kapta a nevét a hely.
Azt tudtam, hogy Beisi pagoda környékéről indul busz a Tigris-dombhoz, de azért jobbnak láttam segítséget kérni a bejárat melletti helyiségben dolgozó hölgytől, aki rendkívül szívélyesnek mutatkozott. Kijött velünk az utcára, majd teátrális mozdulatokkal elmagyarázta, hogy az út túloldalán lévő megállóból indul a buszunk. Megköszöntük neki a segítséget, majd átbattyogtunk oda. A menetrend csak kínaiul volt kiírva, ám szerencsére tudtam, hogy írják a Tigris-dombot. Végigböngésztem az összes járat összes megállóját, Tigris-dombnak se híre, se hamva. Átmentünk a szemközti megállóba, ahol csak kiindulási állomásként találtam meg, biztosan nem az az irány kellett nekünk. Visszatértünk a másik megállóba, ahol végigkérdezgettem az embereket, időset, fiatalt, de mind egymásnak homlokegyenest mást javasoltak. A végére már egymással is leálltak vitatkozni. Végül a legelszántabban magyarázó néninek hittünk, aki azt javasolta, szálljunk fel a #313 buszra, menjünk vele egy megállót, majd szálljunk át #1 számú turistabuszra (1). Így is tettünk, ami végül bármilyen logikátlannak is tűnt, tényleg működött, 10 perccel később már a Tigris-domb felé robogó buszon ültünk.
Szerencsére legalább azzal nem kellett bajlódnunk, hol szálljunk le, mivel egészen a végállomásig kellett utaznunk. Miután megérkeztünk, megvettük a jegyeket (80 CNY/fő), majd elindultunk arra, amerre a legtöbb látnivaló irányjelző táblája mutatott. Megcsodáltuk például azt a hatalmas, hosszában kettérepedt sziklát, amelyen állítólag a mániákus kardgyűjtő He Lu király a kardjait tesztelte. 
Sokan úgy hiszik, hogy ezalatt a kő alatt kardok ezrei vannak eltemetve, s talán velük együtt maga a király is. Ezt követően a Zöldellő Hegyi Villa (Yongcui Shanzhuang) maradványait néztük meg, de a falak és sziklák oldalába vésett és kifestett, kissé tájidegen kínai karaktereken kívül eléggé feledhető élményt nyújtott. 
Már kezdtünk volna fanyalogni, hogy csak ezért buszoztunk ki ide ilyen messze ebben a hőségben, amikor végre felértünk a legfőbb látnivalóhoz, az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Yunyan pagodához (云岩寺塔, Yúnyán sì tǎ). 
Az i.sz. 960 körül épült, hétemeletes, 48 méter magas építmény Suzhou egyik legismertebb jelképének számít, melyet a „kínai ferde toronyként” is emlegetnek, miután a függőlegeshez képest több mint két méterrel meg van dőlve az egyik irányban. Nem is csoda, hogy megsüllyedt az épület, miután talapzat egyik felét sziklára, a másikat a puszta földre építették. 
Miután a nevezetes pagodát megörökítettük elölről-hátulról, elindultunk a kijárat felé, ahonnan a Suzhou egyik legrégebbi és legfontosabb utcája, a Shantang utca (山塘街, Shāntáng Jiē) fut végig a forgalmas kanális mentén. 
Bár előzetesen azt olvastam, hogy ez a város egyik legnépszerűbb turisztikai látnivalója, az első két kilométeren nemhogy turistával nem találkoztunk, olyan emberrel sem nagyon, aki ne a komplett mélyszegénységben élne. Útközben időnként bekukkantottunk a házak nyitva hagyott ajtajain, láthattuk, milyen koszos, kis lyukakban élnek itt emberek. Igazi életképet kaptunk az itt élők hétköznapjaiból, ahogy a kilátástalan nihilben nézegették a tévéjüket, kiültek az utcára árulni a szerény kis portékájukat, vagy mindenféle limlommal teli műhelyükben szerelgetnek valamit. 
 
Elhaladtunk egy iskola mellett, ahol a kapu kerítésén csüngő gyerekek várták, hogy szüleik befussanak a lepukkant elektromos robogójukkal és hazavigyék őket. Összefutottunk egy csoportnyi gyerekkel is, akik vigyorogva integettek nekünk, mint idegen jövevényeknek, miközben azt találgatták maguk között, hogy honnan jöhettek ezek a „vájguózsönök”. Egy kicsit leálltam velük beszélgetni kínaiul, s mivel Magyarországról nem hallottak, elmagyaráztam, hogy hol találják a térképen.
A hosszú utca háromnegyedénél végül mintha elvágták volna a szegényes szomszédságot, s az egyik híd túloldalán már turistáktól hemzsegő, trendi utcácskák és a csatorna vízén sikló gondolák vártak minket. 
A két világ nem is lehetne nagyobb kontrasztban egymással, mint tűz és víz. A teljes mértékben revitalizált negyedet valóban nagyon hangulatosra alakították ki, nem csoda, hogy szó szerint özönlenek ide a látogatók. Sétálgattuk erre is egy kicsit, majd megkerestük a legközelebbi metrómegállót, s visszametróztunk a hostel utcájába vacsorázni.
Hosszas keresgélés után egy kevésbé turistás kis kifőzdébe ültünk be, ahol kértünk egy tányérnyi tavaszi tekercset és rákos wontont. Evés után visszabattyogtunk a hostelbe, felvenni a cuccainkat, majd irány a vasútállomás.
A vonatunk (G 7247) ezúttal a Suzhou régi pályaudvaráról (苏州站, Sūzhōu zhàn) indult este 7 után 6 perccel. Az út Shanghai-ig nagyjából háromnegyed óra lehetett. Jó érzés volt visszajönni ide, mintha egy kicsit „hazatértünk” volna. 
Mivel a korábbi hostelünkben már nem volt szabad szoba az utolsó két éjszakára, egy új szállást (Shanghai Chi Chen Boutique Hotel) foglaltunk, a Xiaonanmen állomástól (小南门站, Xiǎonánmén Zhàn) egy saroknyira. Fejenként mindössze 138 CNY-ért (kb. 5500 Ft) egy teljesen szuper, franciaágyas hotelszobát kaptunk, törülközővel, szappannal és ajándék papuccsal. Egyedül az ablak hiányzott nekünk, azzal kapcsolatban pedig a recepciós felajánlotta, hogy holnap díjmentesen átköltöztet minket egy ablakos szobába, ha azt szeretnénk.

Lepakoltuk a cuccunkat, majd leegyeztettem Dórival, a volt kínai órás csoporttársammal, hogy hol fussunk össze. Ő immár négy éve él kint Shanghaiban, építészként dolgozik, de anno 5 és fél éve még együtt kezdtük a kínai tanulást. A #10 metróvonalon lévő Xintiandi megállónál találkoztunk vele. Jó volt újra látni, hirtelen fel sem tűnt, hány év telt el az utolsó találkozásunk óta. Megbeszéltük, hogy beülünk egy helyre vacsorázni, de a legtöbb jó étterem, amit ismert, a város másik felében volt, úgyhogy a közelben kellett keresnünk valamit. Eleinte bolyongtunk egy sort a környező utcákban, majd Dóri inkább kinézett egyet a neten és eltaxiztunk oda. Bár ő izgult a legjobban, hogy mennyire jó helyre hoz végül minket, de az aggodalom fölöslegesnek bizonyult, az ételek kifogástalanok voltak. Tök jól elbeszélgettünk, mesélt sokat a kinti életéről, a munkájáról és az ázsiai utazásairól. Már két éve stabil párkapcsolatban él, és úgy tűnik, a tajvani párjával kiválóan megértik egymást. Nemrégiben letette a HSK 6-ot, ami a kínai állami nyelvvizsga legmagasabb szintjének felel meg.
Olyan jól elcseverésztünk a vacsora mellett, hogy fel sem tűnt milyen későre jár az idő. Éjjel fél 1 körül már esélytelennek mutatkozott elérni az utolsó metrót, úgyhogy maradt a taxi, mint egyetlen hazajutási mód. Az Uberhez hasonló online kínai taxiszolgáltatóknál azonban nem lehet bankkártyával vagy készpénzzel fizetni, csak ez a QR-kódos, WeChat-es fizetés működik, úgyhogy Dóri rendelt nekünk egy taxit, mi odaadtuk neki a megsaccolt fuvardíj árát, a sofőr pedig kiszámlázta neki a díjat, miután hazaszállított minket.
Utólag sajnáltuk, hogy a búcsú Dóritól kicsit sietősre sikeredett, jó lett volna még egy kis időt együtt tölteni és legalább készíteni egy közös fotót, ám ezúttal ez kimaradt.
A taxi a hotel melletti metrókijáratnál tett ki minket, s mire felértünk a szobánkba már éjjel negyed 2 is elmúlt…


18. nap – Shanghai és Zhujiajiao (2018. május 15.)

Reggel hamar átéreztük, miért akkora „luxus”, ha a szoba ablakkal is rendelkezik. Felkelés után ugyanis fogalmunk sem volt, milyen az idő kint, mekkora a szmog, milyen meleg van, ezért, ha lett is volna eddig bennünk hezitálás a szobacserét illetően, most a kérdés eldöntetett. Összepakoltuk a nagy táskákat, majd a segítőkész recepcióstól megkértük a szobacserét, aki készségesen állt a rendelkezésünkre, s pikkpakk elintézte, hogy délután két óra körül átkerüljenek a cuccaink az új helyre.
Sőt a reggelit illetően is kiváló tippeket kaptunk tőle. Mondta, hogy pár utcányira innen van egy kis piac, ahol vehetünk friss gyümölcsöt és kínai reggelit, úgyhogy elindultunk felfedezni a környéket. A kissé lepukkant, szegényes környék távolról sem egy klasszikus turistalátnivaló, viszont ez is Shanghai egyik arca, amit érdemes látni. Tulajdonképpen nem egy hatalmas piacteret kellett keresnünk, hanem több kis utcácskát, ahova az emberek kijönnek árulni a portékájukat. A gyümölcsök határozottan szebbek és olcsóbbak voltak, mint a szupermarketekben, úgyhogy a néhány szem mandrancs mellé vettünk 4-5 banánt is.
Reggeli gyanánt, pedig a tradicionális wrapszerű shanghai-i lepényt kértük, két darabot mindössze 9 CNY-ért (360 Ft). A nénik, akik készítették őket, eleinte jót mosolyogtak, hogy két nyilvánvalóan turista kinézetű fehér ember is beállt a sorba, de rendkívül értékelték, hogy kínaiul rendeltem.
Miután megkaptuk a tekercseket, Andival azt találtuk ki, hogy a hotel étkezője helyett inkább egy sokkal menőbb helyen fogyasztanánk el a reggelinket – a Bundon. Így is tettünk, kigyalogoltunk a híres folyóparti sétányra, és stílusosan Shanghai legszebb panorámájával a háttérben reggeliztünk meg. 
A csodaszép látképet elnézegetve felidéztünk ennek a két és fél hétnek a legemlékezetesebb pillanatait és legjobb élményeit. Végigsétáltunk a Bundon, újfent megörökítettük a megunhatatlan látképet és kihasználva a kevés járókelő adta helyet, fotóállványról készítettünk néhány közös képet is. 
Egészen az East Nanjing Road-ig sétáltunk, ahol metrómegálló felé vettük az irányt. Vettünk két egynapos bérletet (18 CNY/fő), majd kinéztük, hogyan jutunk el a Shanghai külvárosában található vízivárosba, Zhujiajaio-ba (朱家角, Zhūjiā Jiǎo).
A csatornákkal és vízi utakkal behálózott, 60 ezer fős települést „Shanghai Velencéjeként” szokták emlegetni, s egyike a legjobb állapotban fennmaradt történelmi óvárosoknak az egész tartományban.

Szerencsére elég egyszerű eljutni ide, mivel saját metrómegállóval jelentkezik a zsír új (2017 decemberében átadott) #17 vonalon, viszont maga az út legalább bő egy órát vesz igénybe. Első körben a #2 vonal utolsó előtti megállójáig, a Hongqiao Vasúti Pályaudvarig kellett utaznunk, majd ott átszállni a #17-esre, melyen szintén az utolsó előtti állomásig zakatolhattunk.
Ahogy kiszálltunk a metrókocsiból, szó szerint arcul csapott minket a brutális hőség. Ki sem mertünk lépni addig az árnyékból, míg be nem kentünk magunkat naptejjel. Az irányzékkal legalább nem volt gondunk, mivel az állomástól rendesen ki volt táblázva az óvárosig vezető út, viszont vízre és tiszta mosdóra sürgősen szükségünk volt. Miután letudtunk az utóbbit útközben, az egyik jeges teákat árusító boltnál elcsábultunk, és vettünk 13 CNY-ért félliternyi vörös grapefruitos zöldteát, aminek köszönhetően felfrissültünk mindketten. A Xinfeng lú (新风路) mentén belefutottunk egy turistainformációs irodába is, ahol kaptunk ingyenes térképet az óvároshoz és tippeket, miket nézzünk meg mindenképp.
Ezután az Meizhou lún (美周路) elindulva beléptünk az óváros kapuján. Bár innentől kezdve egymást érték a kézműves termékeket, szuveníreket és ételeket kínáló boltok, az egész környék megőrizte autentikus, régies hangulatát, a keskeny sikátorokkal, hangulatos csatornákkal és rajtuk átívelő kőhidakkal. 
Átkeltünk a Chenghuang hídon (成隍桥) a túloldalra, ahonnan figyelhettük, hogyan siklanak tova a gondolások a csatorna sima víztükrén. 
A Caohe jién (漕河街) sétálgattunk, majd a Tai’an hídon (泰安桥) visszamentünk a túlpartra, amely mentén az óváros legnyüzsgőbb bevásárlóutcája, a Bei Da Jie (北大街) fut végig. A neve alapján ne gondoljunk valami trendi, nyugati márkaboltokat felvonultató széles sugárútra, ugyanolyan kis aranyos sikátor ez is, mint a többi, kicsivel több árussal telepakolva.
 
Tökéletes hely feltankolni ajándékokkal – mi is vettünk itt hűtőmágneseket a családnak, rizsbort magunknak és feketeszezámos édességet Andi kollégáinak.
Végül kiértünk a város egyik jelképének számító, homorú Fangsheng kőhídhoz (放生桥), melynek tövében található a sétahajók kikötője. Itt megpihentünk egy kicsit, elnyammogtunk egy banánt, majd átkeltünk a hídon a túloldalra. 

Tettünk egy nagyobb kitérőt a Xijing jie (西井街) menti kanálisnál, ahol a gondolák olyan sűrűn követték egymást, mint az autók a csúcsidei dugóban, majd szépen lassan elindultunk visszafelé.
Elhagyva az óvárost, megkerestük a Youchebang lú (油车浜路) menti buszmegállót, ahonnan a metróállomás felé indulnak a járatok. Gyakorlatilag mindegy volt melyikre szállunk fel, mindegyik arrafelé ment. A jegyár itt is elég baráti – 1 CNY fejenként –, ami külön jegyszedő néninél lehet váltani a fedélzeten. Kész megváltás volt potom 40 forintért kiváltani a 20 perces gyaloglást a 40 fokban ezzel az alig kétperces buszúttal, viszont a metrón uralkodó sarkvidéki éghajlatra már nem voltunk felkészülve. Első dolgom volt magamra ölteni a széldzsekimet, felhúzni a zipzárt és szorosan magamhoz ölelni a táskámat, hátha sikerül elkerülnöm egy masszív tüdőgyulladást.
Visszametróztunk a belvárosba, majd a West Nanjing Road-nál leszállva betértünk ebédelni a már jól ismert Hefu noodle étterembe. Én tök véletlenül ugyanazt kértem, amit tegnap Suzhouban ettünk, míg Andi leveses alapú, currys, kókusztejes tésztát kért, ami isteni finom volt.
Ebéd után, amolyan shanghai-i záróakkordként ki szerettünk volna menni még egyszer utoljára a Bundra, hogy a lemenő nap fényében is megcsodálhassuk a város híres látképét, de a szokásos délutáni tömeg miatt már csak napnyugtára értünk ki. A látvány persze így is nagyon szép volt, mellyel úgy érzem, jól keretbe foglaltunk az itt töltött időt és méltó búcsút vettünk Shanghaitól.
Estére a volt kínai tanárommal, Kong Menggel terveztünk összefutni. Előzetesen lebeszéltük, hogy a #9 metróvonal Sijing (泗泾) megállójának kijáratánál találkozunk este 7-kor. A gond csak az volt, hogy már akkor 18.40 elmúlt, amikor elindultunk a Bundról, pedig még a szállásra is be akartunk ugrani átöltözni, hogy ne agyonizzadt ruhában jelenjünk meg. Már ekkor hatalmas késésnek néztünk elébe, ráadásul útközben Andinak annyira megfájdult a hasa, hogy mindenképpen haza kellett mennie gyógyszerért és vízért. Végül abban maradtunk, hogy ő visszamegy a hostelbe, lepihen, és ha jobban érzi magát, utánam jön. Nekem meg ugyan maradt az teleizzadt ruha, de legalább így „csak” félórát késtem. Még jó, hogy időközben Dórin keresztül meg tudtam üzenni Mengnek, hogy nagyon nem érek oda időben, mivel – mint kiderült – ebben a telefonomban egy régi száma volt csak meg nekem.

A metrókijárat melletti szupermarketnél találkoztunk. A 2014-es Budapesti Félmaratonos futópólóját viselte, s széles mosollyal az arcán fogadott. Annyira örültem neki, nagyon jó volt újra látni!
Megállapítottunk, hogy tökéletesen egymáshoz öltöztünk – ő a budapesti futópólóban feszített, én pedig a kínai színeket képviselő vörös ingpólóban virítottam. Megkerestük a nagy fehér autóját a parkolóházban, majd hazavitt az innen kb. kétpercnyi autózásra lévő otthonába. Egy újépítésű, magas lakótelepi lakásban laktak feleségével és a másfél éves ikerlányaival. Igen mély benyomást tehettem a gyerekekre, mivel meglátva engem, az egyik lefagyott, mint a Windows 95, a másik pedig keserves sírásban tört ki. Meng hiába próbálta nyugtatni szegény kislányt, hogy „ne sírj, ez csak Apa jó barátja, „Shushu Laci” (叔叔Laci, azaz „Laci bácsi”) Magyarországról”, de a gyerkőc úgy bőgött, mintha a kedvenc játékát vettem volna el. A kitartó, tízperces nyugtatgatás végül megtette a hatását, igaz, túl sok mosolyt ezután sem kaptam tőle, de sírásmentes perceket így is sikerként könyvelhettem el. A felesége azért megnyugtatott, ne vegyem magamra, a lányokat sokkal jobban szereti – bezzeg, ha Andi itt lenne, ő biztos levenné a lábáról a zokogó kislányt.
Miután a gyerekek elcsendesedtek, beszélgettünk egy kicsit a munkáról és az itteni életükről. Meng jelenleg valamilyen nemzetközi intézetben tanít kínait külföldieknek, elvan vele, de láthatóan nem beszélt olyan igazi lelkesedéssel a munkájáról, mint ami korábban jellemző volt rá. Rengeteget dolgozik, nincs semmi szabadideje, mivel munka után egyből rohan haza a gyerekekhez. Már futni sem jár el – a futópóló csak megtévesztés – sajnos már arra sincs ideje. Sebaj, apák sorsa, mint mondja, nem cserélné el semmire.
Kérdeztem a feleségét is, hogy meddig marad itthon a kicsikkel, vissza tud-e majd menni dolgozni, mire Meng csalódottan és keserűen mesélte, hogy feleségét kirúgták nem sokkal azután, miután kiderült, várandós. Vérlázító!
Ettől függetlenül boldogok és pozitívan tekintenek előre, s várják, hogy a lányok nagyobbak legyenek és lehessen többet utazni velük.
-          Sokat szeretnék utazni velük. El szeretném vinni őket Budapestre is, és megmutatni nekik, hol ismertem meg az Anyjukat.” – mondta mosolyogva.

Bő egy órát lehettem náluk, de nem akartam sokáig maradni, mivel már este fél nyolc is elmúlt. Búcsúzásképpen készítettünk egy közös csoportképet, odaadtam az ajándékba hozott magyar csokit és éppen indulni készültem, amikor befutott egy idősebb hölgy. Mivel volt kulcsa a lakáshoz és kopogás nélkül lépett be, látszott, ismeri a járást. Meng úgy mutatta be, mint anyukáját (我的妈妈), mire széles mosollyal üdvöztem, bemutatkoztam neki, megdicsértem, milyen fiatalos, elmondtam mennyire örülök, hogy megismerhetem Meng anyukáját, hisz olyan sokat mesélt már róla, ő tanított kínaira, hozzátéve, hogy milyen jó tanár a fia, legyen büszke rá. Majd elköszöntem a család hölgytagjaitól, s elindultunk Menggel le a parkolóházba.
-          Jó volt találkozni a családoddal. Milyen jó, hogy anyukád itt van és tud segíteni nektek.” – jegyeztem meg, mikor a liftre vártunk.
-          Laci, az az igazság, hogy ő nem az anyám. Ő az anyósom.” – mondta vigyorogva, hozzátéve, hogy kínaiak az anyósukat is anyának szokták tiszteletből szólítani.
Teljesen elvörösödtem.
-          Remélem, nem mondtam valami marhaságot.”
-          Dehogy, semmi baj.” – felelte. – „Aranyos volt. És vicces.” – tette hozzá vigyorogva.

A metró felé vezető úton elszomorodtam kicsit. Kár, hogy ezúttal csak ilyen rövid időre tudtunk találkozni, hisz’ ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőség minderre.
Meng erre csak mosolygott, majd így szólt:
-          Ne aggódj, Laci. Találkozunk még hamarosan. Most sajnos nagyon kevés idő jutott, és nagyon röstellem, hogy még egy vacsorára sem tudtunk meghívni. Legközelebb a pároddal együtt vendégül látunk Titeket egy hatalmas kínai vacsorára! Amúgy is, a lányaimnak nemcsak a Budapestet szeretném majd megmutatni, hanem szeretném, ha jobban megismernék azt az embert, aki nélkül talán ők sem lennének. Igen, Te egyike vagy annak 2-3 embernek, akik nagyban hozzájárultak, hogy ilyen csodálatos feleségem legyen…”
Ennek hallatán el is pityeredtem egy kicsit. Hát nem fantasztikus dolgokat produkál az élet? Örülök, és büszkeséggel tölt el, hogy több év távlatából is barátomnak tekinthetem Menget, akivel oda-vissza nagy hatással voltunk egymás életére.
Kikísért egészen a metróbejáratig, ahol eljött a búcsú ideje. Nem tudjuk még hol, azt sem, hogy melyik kontinensen, de még találkozunk, az biztos.

Mire visszaértem a hostelbe, Andi már sokkal jobban érezte magát, bár látszott, hogy gyenge még kicsit. Az új szobánk (205) egy gondolattal kisebb lehetett, mint az előző, és a dizájnos, kerek ágy is futurisztikusan nézett ki, de az ablak ténye határozott upgrade-nek számított.


19. nap – Indulás haza (2018. május 16.)

Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a két és fél hét, elérkezett a hazaindulás napja. A mai nappal kapcsolatban mindössze egy célt fogalmaztunk meg – időben érjünk ki a reptérre!
Reggel 8 körül keltünk, letusoltunk, összepakoltuk a maradék cuccunkat indulásra készen, majd kicsekkolás előtt elrohantunk még a tegnapi kis piacra venni egy-egy wrapszerű tekercset reggelire. A nénik megismertek minket, s kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Meg is jegyeztem nekik, hogy annyira ízlett a tegnapi tekercsük, hogy csak emiatt jöttünk vissza ide. Láthatóan értékelték a dicséretet.

Visszasiettünk a hotelba, kicsekkoltunk, majd felszálltunk a metróra. Szerencsére a tegnap váltott egynapos bérletünk még pont érvényes volt a mai délelőttre, így nem kellett új jegyet vennünk. Két megálló után – a Century Avenue-nél (世纪大道站, Shìjì Dàdào Zhàn) – átszálltunk a #2 vonalra, melyen akár további átszállás nélkül, egészen a Pudong reptérig utazhattunk volna. Andival azonban úgy döntöttünk, egy ennél sokkal stílusosabb módon szeretnénk lezárni ezt a kínai utat, úgyhogy a Longyang Road-nál (龙阳路站, Lóngyáng Lù Zhàn) inkább a szupergyors MAGLEV vonatra váltottunk
A világ leggyorsabb személyszállítási járművének tartott, lebegő mágneses pályán sikló szupervasút akár a szédítő 431 km/órás sebességgel is képes hasítani. Összehasonlításképpen, míg metróval közel egy órát zötykölődhetünk a Pudong reptérig tartó 30 kilométeres úton, a MAGLEV kevesebb mint 8 perc alatt megteszi ugyanezt a távot. Természetesen meg is kérik az árát ennek a prémiumszolgáltatásnak – az egyirányú jegy fejenként 50 CNY-be (kb. 2000 Ft) kerül – szemben a metró 6-8 jüanos árával –, viszont a 431 km/óra és a 8 perc önmagáért beszél. Nem is volt egy pillanatig sem kérdés, hogy Andival benevezünk-e egy ilyen menetre
Szerencsére éppen elértük a 9.30-as MAGLEV-et, lehuppantunk két szabad helyre, és élveztük a döbbenetes száguldást. Különösen az volt izgalmas, amikor a kanyarban bedőlt a vonat, és még jobban érzékeltük a hatalmas sebességet. Az egész út másodpercre pontosan 7 perc 15 másodpercet vett igénybe, úgyhogy mielőtt feleszméltünk volna, már meg is érkeztünk a Pudong nemzetközi repülőtérre.
Mivel tengernyi időnk volt még a gép indulásáig, jóízűen megreggeliztünk, majd türelmesen vártunk, hogy megnyisson a check-in pult. Szerencsére este még a hotelben sikerült online lefoglalni az ablak melletti helyeket a China Eastern járatra, így megnyugodhattunk, hogy a 11 órás utat nem a középső ülésekbe zsúfolódva kell eltölteni. Beszereztük a beszállókártyákat, átestünk az útlevélvizsgálaton és a biztonsági ellenőrzéseken, majd vártunk a beszállás megkezdését.
A gépünk indulása 12.50-re volt előirányozva, s előzetesen semmi jele nem mutatkozott annak, hogy nagyobb késésbe szaladnánk bele. A gép időben megérkezett, időben megkezdődött a beszállás, s mire mindenki elfoglalta a helyét, alig voltunk 5-10 perccel elmaradva a menetrendhez képest. Aztán csak vártunk. És vártunk…és vártunk. Az égvilágon semmi sem történt, senki sem értette, miért nem indulunk. Teltek-múltak a percek, az egyetlen infó, amit a kapitány bemondott, hogy nem kaptunk még engedélyt a felszállásra. Hát, kösz, erre amúgy nem jöttem volna rá magamtól! Visszakapcsoltam a 3G-t a telefonon, megnéztem mit ír a reptéri honlap az indulásokról. Kiderül, minden második gép 30-80 percnyi késéssel indult. Amúgy nem különösebben izgatott volna minket egy nagyobb késés sem, ha nem kevesebb, mint másfél órás tranzitidővel kellett volna számolnunk Párizsban, így viszont minden egyes perccel csökkent az esélye annak, hogy elérjük majd a budapesti csatlakozást. 
Végül bő másfél órás késéssel (14.22) tudtunk elindulni, ami két nem túl szívderítő dolgot jelentett – egyrészről 12,5 órát kell együltő helyünkben elviselni a gépen, másrészről gyakorlatilag lenullázódott az esélyünk a sikeres átszállásra. Igyekeztünk a landolásig nem izgulni mindezen, s amíg ránk nem szóltak (többször), hogy húzzuk le az ablak sötétítőjét, gyönyörködtünk az alant húzódó tájban. Persze a stewardessek szigorától függetlenül, én renitens módon kikukucskáltam időnként az ablakon, s ha valamilyen szép hely fölött húztunk el, felőlem mondhattak akármit, én bizony nem húztam le a rolót. 
Amikor már végképp nem látszott semmi, vagy felhőben repültünk, jobbára filmezéssel ütöttük el az időt. Megnéztem a Star Wars: Az utolsó Jediket, és matadorviadalra kényszerített, jámbor bikáról szóló aranyos animációs filmet, a Ferdinándot.  Mielőtt még megkezdtük volna az ereszkedést Párizs felé, jeleztük a stewardessnek, hogy extrém rövid csatlakozással utazunk majd tovább, hadd üljünk közelebb a kijárathoz. Gond nélkül átültetett minket a másodosztály első székeibe néhány utastársunkkal együtt, majd lassan megkezdtünk a leszállást. A bő 11 órás út végére szerencsére sikerült a kezdeti másfél óra késést 45 percre redukálni.

Pontban 19.48-kor landoltunk a Párizs Charles de Gaulle reptéren, s még jó 15-20 percet gurultunk, míg a gép a végleges parkolóhelyére be tudott állni. Ahogy lehetett, már pattantunk is fel és mentünk volna a kijárat felé, amikor a szinte teljesen üres első osztály légiutaskísérője az utunkat állta. Itt bizony mi még nem mehetünk át, meg kell várnunk, míg az első osztály utasai feltápászkodnak és méltóztatnak elhagyni a helyüket. Mutogattuk neki, hogy ember, kb. 20 percünk maradt elérni a csatlakozást, engedjen már utunkra minket. Tüzetesen megvizsgálta a pesti gép beszállókártyáját, szinte látszott, hogy forognak az agyában a fogaskerekek, majd nagy nehezen elengedett minket. Andival óriási vágtába kezdtünk, s pont elértük a következő terminálközi buszt. Ezután levágtunk még egy sprintet a beszállókapunkig, ahol már szinte senki sem állt. Lekezelték a jegyünket, majd felszállva a gépre egy végre hatalmasat szusszanhattunk. A gép percre pontosan 19.45-kor indult. Útban hazafelé már csak egy dolog miatt aggódhattunk, hogy vajon a feladott poggyászaink is rendben átkerültek-e a gépre?

Kicsivel éjjel 11 előtt landoltunk Budapesten. Kikeveredve a poggyászkiadó szalagokhoz árgus szemmel vártuk a csomagokat, ám alig 10-15 bőrönd érkezett párizsi járattal, úgyhogy nem lepődtünk meg, hogy miénk sem volt köztük. Az elhagyott poggyászos ablaknál leadtunk az adatainkat, ahol közölték velünk, hogy Dunakeszire – mint vidékre – plusz egy napos határidővel tudják a csomagokat kiszállítani, mint Budapestre. (Komolyan, Dunakeszire félóra kiérni a reptérről, míg a főváros távolabbi kerületeibe akár kétszer-háromszor ennyi idő eljutni.) Hullafáradtak voltunk az egész napos utazástól, úgyhogy már nem is akadtunk fel ezen különösebben, csak kitöltöttük a papírokat és kisétálva a parkolóba vártunk, hogy Apáék befussanak…



Érdekes utólag belegondolni, hogy ahhoz képest, eleinte mennyire tartottunk Kínától és az ott ránk váró körülményektől, gyakorlatilag minden olyan döbbenetesen könnyen és flottul ment, hogy az már zavarba ejtő. Ezer ponton elcsúszhattunk volna az előzetes tervekhez képest, olyannyira, hogy az egész út borult volna, mégis óramű pontossággal működött szinte minden. Nem késtük le a belföldi repülőjáratokat, gond nélkül sikerült taxit találni Tangkouba, majd csatlakozó buszt a Huangshan lábához, és pont elértük az utolsó felvonók egyikét. Az előre kinézett vonatjegyeket gyakorlatilag érdemi sorban állás nélkül meg tudtuk venni mind, s csak minimális járatmódosításra volt szükség az útitervhez képest. Mindenhova eljutottunk, ahova el akartunk, mindent, amit akartunk, meg tudtunk nézni – leszámítva az eső miatt kihagyott Huashant. Bár a kínai ünnepek (esetünkben a május 1.) idején híresen nagy tömegekkel kell számolni a turisztikailag fontos helyszíneken, ez sem Shanghaiban, sem a szűkkeresztmetszetnek gondolt huangshani túrázós napon nem ért el kritikus vagy zavaró szintet. Több ízben láttuk a kék eget, még Pekingben is (!), amiről előzetesen nem is álmodtunk. A kínai levegő minősége kétségtelenül rossz, de lelkiekben már arra készültünk, hogy a maszk gyakorlatilag végig a napi öltözékünk része lesz. Ehhez képest viszont, csak egyszer kellett elővennünk az egész út során.
A kínai nyelvtudásom ellenére volt bennem egy jó adagnyi drukk és félelem, hogy mennyire leszek képes elnavigálni egy olyan tiszta nyelvi környezetben, ahol nem igazán lehet mankó gyanánt az angolra támaszkodni. Hatalmas élmény volt a helyiekkel kínaiul kommunikálni, a legkülönbözőbb élethelyzetekben – legyen az a pénztárnál, az étteremben, a piacon, taxizás közben vagy az utcán. Úgy érzem, ezzel teljessé vált a hosszú, közel hatéves kínai nyelvtanulási fejezete az életemnek, mivel – a nyelvvizsga után – élesben is sikerült megállnom a helyem, igazolva a belefektetett rengeteg időt és energiát. S bár tény, hogy nem lehetetlen mindenféle kínai tudás nélkül bejárni Kínát, viszont már egy nagyon alap nyelvismerettel is fényévekkel könnyebb dolgunk van, és csomó fölösleges kört, idegeskedést spórolhatunk meg önmagunknak. A kínai emberek elképesztően segítőkészek, de azonnal zavarba jönnek, ha angolul próbálkozunk nálunk. Pár szónyi kínaival azonban egyből kinyílik a világ és teljesen máshogyan állnak hozzád, mint külföldi utazóhoz.
Olyan életre szóló, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk Kínában, hogy felsorolni is nehéz. Hihetetlen belegondolni, hogy két és fél hét leforgása alatt megmászhattuk a kínai Nagy Falat, gyönyörködhettünk a huangshani napfelkeltében, élőben láthattuk az Agyaghadsereget, Shanghai páratlan folyómenti sétányán andaloghattunk, bejárhattuk pekingi Tiltott Várost, fotózkodhattunk a híres Tienanmen téren, felfedezhettük Xi’an kulturális helyszíneit, Pingyao autentikus Ming-kori óvárosát, valamint Suzhou hangulatos kertjeit és kanálisait.
Andival már nagyon nagy szükségünk volt arra, hogy valami jó is történjen velünk idén, márpedig Kína messze a legjobb dolog, amit 2018 eddig hozott nekünk. Nagyon örülök, hogy egy újabb izgalmas országot fedezhettünk fel együtt, ahova egyszer még biztosan visszatérünk…

1 megjegyzés:

Sandor Jonas írta...

nagyon jó volt olvasni :)