2011. október 9., vasárnap

Szarajevó


1. nap – Indulás Szarajevóba (2011. szeptember 23.)

Budapestről Szarajevóba naponta mindössze egy vonat, a Dráva InterCity indul – 9.55-kor a Déli-pályaudvarról. Bő félórával a vonat indulása előtt már kiértem az állomásra, s vártam, hogy Gábor akármelyik percben megérkezzen. Aggodalomra semmi okom sem volt, hiszen még 9 óra körül beszéltünk telefonon és akkor már indulni készült.

Ahogy a peron végében álltam, egyre többen igyekeztek a vonathoz, így jobbnak láttam felszállni és helyet foglalni. A Szarajevóba közlekedő két kocsi a vonat legelején szinte teljesen üres volt. Elfoglaltam egy kupét és vártam. Amikor már egy ideje ott ültem, felhívtam Gábort. „Még a Batyin vagyok, épp előttem ment el a metró. Sietek!” – mondta.

Jó, semmi gond, hisz’ az már itt van egy köpésre! Megnéztem az órámat, csak úgy megszokásból, de akkor ért az első döbbenet…9.46 van! A fenébe…ha 9 perce maradt, és most késte le a metrót a Batthyány téren, akkor kb. 2 perc míg jön egy új…onnan még két megálló a Déli…megállónként kb. 45 másodperc a metrózás…utána kikeveredni a tömegből, feljönni a mozgólépcsőn, elrohanni az egyik legtávolabbi (2-es) peronhoz…háááát, ez rendesen ki lesz centizve, az biztos!

Mint egy ketyegő bombát, beállítottam visszaszámlálásra a telefonomat és figyeltem a hátralévő másodperceket. Az utolsó másfél percben már az ablakban csüngve bámultam, mikor tűnik fel a rohanó Gábor a peron legvégén…de ez nem történt meg. Egyszer csak sípolt a kalauz és elindult a vonat!

Pfff…na Gábor, ezt jól megcsináltad! Mi lesz most? Mehetek egyedül Szarajevóba…remek…” – zsörtölődtem magamban, amikor hallottam, hogy csapódik a vonatkocsi ajtaja. És lám, Gábor lépett be rajta széles mosollyal… Úgy tűnt, hogy – velem ellentétben – ő a legkevésbé sem izgult. Így vette tehát kezdetét a Szarajevóig tartó 11 és fél órás vonatút…

Ennyi időt nem könnyű együltő helyben kibírni, de a körülményekhez képest remekül telt a hosszú utazás. Kifaggattam Gábort a tegnapi BGF-es buliról, melyre korábban nagy várakozással tekintett, találgattuk, hogy mi minden fog ránk várni Szarajevóban és vajon Gábor menetjegye miért kerül 5 Ft-tal kevesebbe, mint az enyém, valamint kitárgyaltuk az elmúlt hetek, hónapok történéseit.

A vonat hosszú menetidejéhez mindenképpen hozzájárul, hogy két országhatáron áthaladva összesen négy határellenőrzésen kell átesni – ezek pedig egyenként 30-40 percet is igénybe vehetnek. A magyar határt Magyarbólynál hagytuk el, így Beli Manastirnál (Pélmonostor) tértünk át a horvát oldalra. Horvátországi részen alig két óra alatt átvonatoztunk, majd következhetett a horvát-bosnyák határ Slavonski Šamac/Bosanski Šamac-nál.

Mivel ezután nem sokkal Gábor eldőlt, mint egy zsák és az út bosnyák szakaszát szinte végigaludta (hiába, a hajnalig tartó buli és a 3 óra alvás megtette a hatását!), így én többnyire Bosznia-Hercegovina történelméről és Szarajevó nevezetességeiről olvasgattam.

Este háromnegyed kilenc körül érkeztünk meg Szarajevóba. Ekkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, miként lehet eljutni a hostelünkhöz, mivel a GoogleMaps-en tegnap este nem sikerült megtalálni a megadott címet. Utólag visszagondolva, lehet, hogy túlságosan is megnyugtatott az a tény, hogy a hostelnek saját irodája van a vasútállomáson és ingyenes „pick-up service”-t kínál a vendégek részére – persze az az amúgy elég valószínű eshetőség, hogy este 10 körül már egy lélek sem lesz abban az irodában valahogy kimaradt a gondolatmenetből.

Alig szálltunk le a vonatról, idősebb bácsikák lépek oda hozzánk, s borzasztóan tört angolsággal, németséggel ajánlgatták az olcsóbbnál olcsóbb hotelszobákat.

Zwölf euro. Private zimmer. Billigsten in Sarajevo! Kommen Sie!” Megköszöntük ezeket a remek ajánlatokat, de úgy tűnt a szimpla „Wir haben Reservierung schon”-nal nem lehetett lerázni őket. Mosolyogva kérdezgették, hogy ugyan mennyiért szállunk meg. „5 euro.” – válaszoltam. A mosoly először lehervadt a szájukról, majd harsány nevetésben törtek ki, hozzátéve, hogy bizonyára egy városszéli kempingbe foglaltunk. Ekkorra már kiértünk az állomásépület előteréhez, ahol legnagyobb megkönnyebbülésemre megláttam a hostelünknek még mindig nyitva lévő irodáját.

A helység egybe volt építve egy kávézóval, melynek a bejárata elé ki is lehetett ülni néhány fonott székbe. Köszöntünk egy kiérkező idősebb hölgynek, majd jeleztük, hogy foglalásunk van, mire ő hellyel kínált minket. Rajtunk kívül még egy rövid, vörös hajú, kissé fiús kinézetű ausztrál lány is várt ott, úgy tűnt teljesen egyedül. Szinte rögtön beszélgetésbe elegyedtünk vele.

Kiderült, hogy ő is éppen Budapestről érkezett vonattal és már közel öt hónapja utazik folyamatosan. Ahogy a szavaiból kivettem, másfél évnyi egyetem után sem tudja, hogy mihez akar majd kezdeni, így inkább elment félévre utazgatni a nagyvilágba.

Nem sokkal később szólt nekünk a néni, hogy megjött a kocsi, amivel elvisznek minket a hostelig. Az erre a célra szolgálatba állított agyonhasznált transzporter igazi áldásnak bizonyult, ugyanis a szállás borzasztóan messze helyezkedett el az állomástól. A központi recepció bejárata előtt tettek ki minket, mely már így is zsúfolásig volt tömve emberekkel. Itt felvették az adatainkat, megkaptuk a kulcsot, de letétbe kellett helyezni egyikünk útlevelét (Gáborét). Mivel még nem volt helyi valutánk (konvertibilis márka – KM) megengedték, hogy másnap reggel fizessünk. Legnagyobb meglepetésemre két nem várt ismerőssel futottam itt össze – két egykori egyetemi csoporttársnőmmel, Dórival és Ágival. Köszöntünk egymásnak, de ezzel – akárcsak anno az egyetemen – ki is merült köztünk a kommunikáció. Soha sem volt gondunk a másikkal, egyszerűen fölöslegesnek tartottam most itt jópofizni, s úgy tűnt, ezzel ők is így voltak.

Ezután egy ürge külön csak azért jött, hogy elkísérhessen miket a szállásunkra, mely nem közvetlenül a recepciónál, hanem néhány száz méterrel odébb, egy kis mellékutcában található. Egy kissé lepukkant házacskához vezetett minket, melynek egyetlen hálószobája hét darab háromemeletes (tehát összesen 21) ágynak adott helyet. A konyha mottója az „inkább ne használd!” lehetne, de a fürdő sem tűnt sokkal megnyerőbbnek. Ergo, nekünk tökéletesen megfelelt! :)

Itt szinte egyből összehaverkodtunk egy félig bosnyák, félig magyar gyökerekkel rendelkező amerikai sráccal, Louis-szal St. Louis-ból (hihi!). A nagyszülei Mátészalkáról származnak, ám zsidó család révén a holokauszt miatt menekülniük kellett – így is sok otthon ragadt rokonát megölték a háború alatt. Az ausztrál lányhoz hasonlóan, ő is járt nemrégiben Magyarországon, ahol többek között ellátogatott Mátészalkára is. Arra a kérdésre, hogy innen merre utazik tovább, mi az csak annyit mond: „Always heading to east. Maybe until China!” Nem egy hétköznapi figura, annyi szent! :)

Gábornak már kezdett kopogni a szeme az éhségtől, ezért első lépésben szerzett márkát Louis-tól euróért cserébe, majd közösen elindultunk felfedezni a környéket némi ennivaló után nézve. A recepciótól nem messze két helyi lány – meglehetősen bizonytalan angoltudással – valamilyen pizzázót emlegetett az egyik közeli kis mellékutcában. Az utcácska teljesen sötét és kihalt volt, semmi nem utalt arra, hogy éjjel 11-kor itt bármi – főleg nem egy pizzéria – még nyitva lenne.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, persze tévedtünk – 400 méter után valóban találtunk egy, elsőre pékségnek tűnő (de pizzát is árusító) helyet, ahol Gábor elkölthette első „kilométereit”. (Rendkívül mulatságosnak tartottuk a KM-ben feltüntetett bosnyák árakat, így inkább a márkát kilométernek, a pfeninget pedig centiméternek hívtuk. Bevallom kissé éretlen dolog, de mi remekül szórakoztunk tőle! :)

A városnak ezen része egy meredek hegyoldalra épült, s itt található a Kovači temető is, ahova az 1992-95-ig tartó boszniai háborúban elesett muszlim katonákat temették. Igazán szívbemarkoló látni ezt a több ezer oszlopos sírkövet, melyek úgy állnak ott a domboldalban mintha rengeteg óriási fehér krétát szurkáltak volna jó sűrűn a földbe.

Tettünk egy kört a temetőben, majd mivel már igencsak későre járt, visszatértünk a szállásra. Gábor még elfogyasztotta a pizzáját, majd nyugovóra tértünk.


2. nap – Szarajevó (2011. szeptember 24.)

Mire reggel 9 körül felébredtünk, Louis már továbbállt. Sajnáltuk, jó lett volna egy kicsit lófrálni vele a városban.

Összeszedelőzködtünk, majd elmentünk pénzt váltani a recepcióval szemben lévő pénzváltóba. A konvertibilis márka fixen az euróhoz van rögzítve, 1 euró 1.96 KM-t ér. Bár vittem forintot is, nem ért meglepetésként, hogy azt nem fogják el. Váltottunk fejenként 50 eurót, majd kifizettük a recepciónál a szállásdíjat.

Mint kiderült, az ár tartalmazza a reggelit is. Ennek nagyon megörültünk, s mivel a néni mutatta is, hogy az ajtón kilépve balra rögtön lesz a reggelizőhely, egyből oda indultunk. A bejárattól balra egy pékség üzemelt, mely csak úgy árasztotta magából a remek illatokat. Fél szememmel már azt lestem, hogy a guszta kínálatból majd mit fogok választani, s amikor sorra kerültünk, mosolyogva mondtam az eladó hölgynek, hogy a hostelből jöttünk reggelizni. Elsőre nem igazán értette a két dolog közti összefüggést, majd szólt a kolléganőjének, aki kijött a pult mögül, kihívott minket az utcára és a recepció és a pékség épülete közötti kocsibeálló felé mutatott, hozzátéve, hogy: „Hostel. Breakfast.”

És valóban, a kocsibeálló végén egy hangulatosan berendezett kis éttermet találtunk. A pultnál álló néninek alig kellett szólni, két perc alatt meg is kaptuk a reggelinket, ami fejenként két virsliből, két szelet bagettből, vajból, dzsemből és egy bögre teából állt. Evést követően kifelé menet még összetalálkoztunk az ausztrál csajszival, aki éppen az ottani nyilvános gépeknél internetezett. Váltottunk vele néhány szót, de mivel úgy tűnt, most a számítógépezés jobban lekötné, hamar elköszöntünk tőle.

Most már tényleg csak Szarajevó felfedezése volt hátra! :)

Gyönyörűen sütött a nap, most lehetett igazán látni, hogy milyen elképesztően szép helyen is vagyunk. A várost minden irányból hegyek határolják – míg az óváros többnyire a völgyben terül el, a külsőbb kerületek már a meredekebb hegyoldalra épültek.

Mi éppen az óváros központi terén, a Sebilj-téren álltunk, melyet – nem véletlenül – a helyiek gyakran csak „Galamb térnek” hívnak. A hely méltán rászolgált becenevére, ugyanis itt az egy négyzetméterre jutó galambok száma messze a legmagasabb, melyet valaha láttam. A kezdetben kissé bizarr látványú madársereg kimondottan ijesztően hatott, ahogy több százan szinkronban rárepültek arra az alig egy maroknyi búzaszemre, amit egy lelkes 2-3 éves kislány anyukájával szórt a tér közepére. A jelentet – némi túlzással – akár Hitchcock Madarak című horrorfilmjéből is lehetett volna, azzal a különbséggel, hogy itt a leányzó annál boldogabb lett, minél több madár érkezett.

A tér közepén áll a mór stílusú, fából készült Szarajevó-kút. A mondás úgy tartja, hogy aki iszik a vizéből, egyszer még biztosan visszatér Szarajevóba. Mi ekkor még ezt nem tudtuk, így sajnos a vizét sem kóstoltuk meg.

Innen indul a Baščaršija is, mely a Szarajevó óvárosának a szíve, egy különleges hangulatú, bazárokkal teli sétálóutca, amely remekül szemlélteti, hogyan nézhetett ki a város a török hódoltság ideje alatt.

A környező utcácskákban a bazárok, kirakatok és nem mellékesen turisták sűrűjében a figyelmes szemlélő megfigyelheti a helyi emberek egyik leginkább jellemző vonását, mégpedig ahol és ahogyan a nap bármely szakában képesek elfogyasztani a kávéjukat. Nagyon tetszett, hogy lazán kiülnek a járdára két székkel és egy kis asztalkával, no meg a díszes kávéskészletükkel és miközben csendesen figyelik az elhaladó tömeget, rituálisan, szépen lassan elkortyolgatják az imádott italt...

Sétálgattunk a környező utcácskákban, majd elmentünk Gázi Husrev bég dzsámijához, melyet arról a híres török helytartóról neveztek el, aki a több, mint húsz éven keresztül kormányozta Boszniát. Az ország egyik legjelentősebb iszlám építészeti remekművéről van szó, mely méretei alapján a legnagyobb az egész Balkánon. A dzsámi udvarán egy szép kút áll, ahol a hívek a templomba lépés előtt arcukat, lábukat, kezüket a vallási előírások szerint háromszor meg tudják mosni.
A dzsámi főbejárata mellett két türbe található, melyek közül az egyikben maga Gázi Husrev nyugszik. A belépő 2 KM, de szerintem ezt senkinek sem kéne kihagynia.

A bég a dzsámi mellé egy muszlim iskolát és egy óratornyot (Sahat Kula) is építtetett. Ha figyelmesen megnézzük a torony óráját, észrevehetjük, hogy a számlapon arab számjegyek szerepelnek.

Nem messze innen található az egykori török szállodának, a Tašlihan-nak a romjai, melyet még 1543-ben építtetett Gázi Husrev bég. A fénykorában rendkívül népszerű, 90 fő befogadására alkalmas szállóban ingyenesen lehetett megszállni, ráadásul közvetlenül mellé épült a hatalmas, fedett bevásárlóközpont, a Bezistan.

Továbbsétálva a Zelenih beretki-n az Alija Izetbegovic térre jutottunk ki, melyet oldalról a gyönyörűen felújított szerb-ortodox templom ural. A templom éppen nyitva volt, így megcsodálhattuk belülről is.

Kint a tér közepére felfestett óriási sakktáblán öreg bácsikák sakkoztak rendkívül átszellemülten, miközben a köréjük gyűlt jónéhány ember biztatta őket. A teret megkerülve a Ferhadija Sarači-n jöttünk vissza, először elhaladva a Szarajevói Egyetem Közgáz karának az épülete előtt kiértünk a kéttornyú Jézus Szíve Székesegyházhoz, mely Szarajevó talán legjellemzőbb római katolikus temploma.

Innen csak két sarokra található a Ferhadija dzsámi, a maga kis temetőjével, kertecskéjével és minaretjével.

Legnagyobb meglepetésemre városnézés közben kaptam egy SMS-t, mégpedig az egyik bosnyák lánytól, akinek még a CouchSurfing-en keresztül írtam. Annak ellenére, hogy sajnos nem sikerült olyan szállásadót találnom, akinél mindketten megszállhattunk volna, gondoltam beszélgetni jó lenne egyet egy helyi lakossal. A lány írta, hogy sajnos csak néhány órára ér rá, mert el kell majd mennie, viszont 12-től a Buybook kávézóba lesz, ott találkozhatunk!

Nagy nehezen elkeveredtünk a Buybook-hoz, ami – mint a neve is mutatja – valójában egy könyvesbolt, melynek van egy elkülönített kávézó része is. Alig ültünk le, pár perc múlva meg is érkezett a lány – Samrának hívták.

Végül nem is maradtunk itt a Buybookban, hanem étmentünk a kb. 10 percnyi sétára lévő, rendkívül hangulatos Zenepavilonba (Muzički paviljon), mely a Miljacka folyó túloldalán lévő park közepén található. Most már többnyire kávézóként funkcionál, de a mai napig szoktak itt koncerteket adni. Felmentünk a pavilon felső szintjére és rendeltünk igazi bosnyák kávét, melyet hagyományosan díszes, rézből készült kávéskészletben szolgálnak fel. A kávét egy elkeskenyedő nyakú, kis fogantyús rézkancsóban hozzák, innen lehet áttölteni egy rézpohárkában csücsülő porceláncsészébe – így a keserű kávézacc a kancsó kiszélesedő „szoknyájában” marad. Minden esetben kapunk hozzá még két darab, nagyobb méterű kockacukrot és egy zselés édességet, ami remekül kompenzálja a kávé keserű ízét.

Samra azt javasolta, hogy előbb mártogassuk bele a kockacukor egyik sarkát a kávéba, s mielőtt le akarna olvadni, együk meg, majd ezután kortyoljunk egyet a kávéból. És valóban…így sokkal jobb íze lett!

Samrával körülbelül két órát beszélgettünk, de nagyon élveztem a társaságát. Sokat mesélt a háborús időszakról, melyet még 7-8 éves gyerekként élt meg. Elmondása szerint gyerekfejjel nem érezte át igazán a háború szörnyűségeit, emlékszik, hogy milyen jót játszottak a pincében vagy a sitthalmokon, ahol éppen bujkálniuk kellett. S annak ellenére, hogy a háború rengeteg borzalommal, nélkülözéssel és szenvedéssel járt, az emberek elképesztő módon összetartottak, segítették egymást.

Sokat mesélt a jelenlegi, meglehetősen megosztott társadalomról is és Bosznia-Hercegovina két entitása közötti feszültségekről.

Önmagáról már kevesebbet árult el, de annyit megtudtam, hogy 27 éves, korábban élt Spanyolországban és az USA-ban egy rövidebb ideig, most egyelőre hazajött Szarajevóban, s jelenleg valamilyen IT-s állása van.

Lassan elérkezett az ebédidő és Samrának is mennie kellett. Elkísértük egy darabon, majd a Székesegyháznál elköszöntünk tőle. Ezt követően a Baščaršija felé orientálódtunk, valamilyen harapnivaló után nézve. Végül a Baščaršija-dzsámi melletti kis utcában ültünk le egy helyre csevapcsicsát enni.

A csevapcsicsa Bosznia egyik nemzeti étele, de más balkáni országokban is nagyon népszerű. A többnyire kétfajta darálthúsból készült hosszúkás fasírtdarabokat általában pitában szolgálják fel, egy adag felaprított hagyma kíséretében. Elvileg lehet hozzá kapni még joghurtot, túrót vagy ajvárt is – de a mi éttermünkben nem volt ilyen lehetőség.

Ebéd után még vettünk egy-egy fagyit, majd elsétáltunk az innen alig száz méterre lévő, pszeudo-mór stílusban épült egykori Városházáig, mely a második világháború után a Nemzeti Könyvtárnak adott otthont. Sajnos a gyönyörű épületet felgyújtották a boszniai háború során 1992-ben, s belülről teljesen kiégett. Jelenleg is tartanak a felújítási munkálatok, így az egész épület fel van állványozva.

Innen átmentünk a folyó túlpartjára és felmásztunk az egyik meredek utcán, amely egy a Kovači-hoz hasonló muszlim temetőben végződött. Onnan a domb tetejéről nagyszerű kilátás nyílt az egész városra, sőt a hegygerinc másik oldalát is remekül lehetett látni. Felmentem a domb legmagasabb pontjára fotózni, majd leültem a lépcsőkhöz Gábor mellé, akinél éppen egy bújós feketemacska próbálkozott be.

Miután a cicus továbbállt, mi is így tettünk. Lefelé menet Gábor vett egy kiló szőlőt az egyik zöldségesnél, s menet közben – relatíve rövid idő alatt – fel is falta az egészet.

Ezután a Miljacka folyó mentén sétálgattunk, de út közben megálltunk a Császár Dzsáminál, melyet I. Szulejmán török császár parancsára építettek még 1566-ban (éppen a szigetvári vész évében). A dzsámi belső udvarának közepén egy kút állt, ahol éppen férfi mosta lábát, amikor odaértünk. Miután végzett, lerakta a papucsát a dzsámi bejárata előtt lévő cipőtárolónál és mezítláb fellépett a szőnyegre imádkozni.

A Császár Dzsámitól néhány méterre ível át a Miljackán a híres Latin híd, mely elsősorban azzal vonult be a köztudatba, hogy 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb nacionalista itt gyilkolta meg az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Chotek Zsófiát – hozzájárulva ezzel az I. világháború kitöréséhez. A hídfőnél lévő sarkon – pontosan ahol a merénylet történt – múzeumot rendeztek a tragédia emlékére, s külön felirat jelzi azt a helyet, ahonnan Princip rálőtt a trónörökösre.

Ha arra gondolok, hány ponton lehetett volna megakadályozni a merényletet, ha a résztvevők egy kicsit elővigyázatosabbak, úgy tűnik, szerencsétlen Ferenc Ferdinánd tényleg arra volt kárhoztatva, hogy megöljék. Már eleve egy fokozott ellenszenv uralkodott a Habsburg-ház iránt a boszniai régióban abban az időben, ráadásul a trónörökös már alapból annyira népszerűtlennek számított a nép körében, hogy korábban már három ízben – 1902-ben, 1906-ban és 1910-ben (négyévente egyszer :) – kíséreltek meg már ellene merényletet. (Nem is értem, hogy nem jöttek rá, hogy a következő merénylet 1914-ben lesz. )

Ferdinándnak már a Szarajevóba való utazás sem kezdődött szerencsésen. Előbb az általuk használt vasúti kocsi tengelye forrósodott át, majd a kocsiban, amelybe átköltöztek elromlott a világítás. A gyertyák meggyújtása után a főherceg állítólag megjegyezte, hogy a kocsi olyan „akárcsak egy kripta”. Aztán miután a főhercegi pár Szarajevóba érkezett, bomba robbant a vasútállomáson, tizenegy személy megsérült, Ferdinándék azonban sértetlenek maradtak.

A gépkocsi konvojt, mely trónörököst szállította sehol sem védte katonai sorfal, mindenféle biztonsági intézkedés hiányzott. Alig indultak el a gépkocsival, amikor már gránátot dobtak a merénylők az autójukra, csak a bomba pont hátrahajtott tetővászonra esett, ahonnan továbbpattant és egy másik kocsi alatt robbant fel. Hihetetlen módon még ekkor sem fújták le az egész látogatást, hanem a Városházánál tartott beszéd után egyszerűen más útvonalon akartak távozni. A sofőrök azonban eltévesztették (!!!) az útvonalat, így a korábbi úton haladtak…s végül a híd előtti sarkon, ahol ráadásul még jó zsúfolt tömeg is összegyűlt, és le is lassítottak, hogy Principnek biztosan sikerüljön pár méterről eltalálni a kiszemelt áldozatot…pfff…atyám, ennyit erről…

A múzeumról sajnos éppen lekéstünk, mivel csak 16 óráig volt nyitva, ami ekkorra már egy jó órája elmúlt. Innen egy kis kitérőt téve visszakeveredtünk a Baščaršijához, ahol vettem képeslapot Laurának, majd feladtam a közeli postán.

Ezt követően Gáborral szent küldetésünknek tekintettük, hogy találjunk egy helyet, ahol kipróbálhatjuk a bosnyákok kedvelt üdítőitalát, a bozát, melyet kukoricából készítenek.

Legnagyobb meglepetésünkre, ez nem ígérkezett egy könnyű feladatnak – akárhol kérdeztünk, egyik kávézónak, étteremnek sem volt bozája. Az egyébként rendkívül segítőkész helyiek következetesen egymásnak homlokegyenest ellentmondó irányokat/helyeket ajánlottak, míg végül újból a Baščaršiján találtuk magunkat egy sarki cukrászdában. Kértünk is lelkesen egy-egy pohárral ebből a rejtélyes italból…

Érdemes volt figyelni Gábor arcának eltorzulását az első korty boza elfogyasztása után. „Ez szar!” – foglalta össze röviden, tömören, az arckifejezése többet mondott ezer szónál. Ezután én következtem.

Be kell vallanom, nekem alapvetően ízlett ez az alapvetően édes, sárgás színű lötty, bár az íze – az útikönyvek szerint a mustra – szerintem igazából semmi másra nem hasonlít. Ha a kukorica gyümölcs lenne, akkor a bozát egy kukoricából készült gyümölcsléként aposztrofálnám – ám tudva, hogy ezzel a kijelentéssel milyen növénytani definíciókat tipornék sárba, inkább diplomatikus hallgatásba burkolózom.

Ha van ember, aki képtelen lenne bármilyen ehető, iható dolgot egyszerűen otthagyni vagy kidobni, az Gábor. Mindenesetre az elég hamar kiderült, hogy az ő bozája a kivételek meglehetősen csekély sokaságát fogja gyarapítani.

Kompenzálásként ettünk még egy-egy sütit, majd újból elsétáltunk a Kovači temető felé. Az odavezető úton elhaladtunk egy sitthalom mellett, melynek tetején egy macska trónolt meglehetősen fapofával. Odaszóltam neki, hogy „Szia cicus!” mire az úgy megijedt, hogy a másodperc törtrésze alatt bemenekült az egyik kertbe. Gábor erre két röhögés között széttárta a kezét, majd enyhén perverz hangon megszólalt: „Gyereeee cicus! Kapsz tejeeet!!!” Ezután percekig csak sírtam a röhögéstől…

Ezúttal nem álltunk meg a temetőnél, hanem egészen felmásztunk a hegy tetején lévő bástyaszerű kőfalhoz, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt Szarajevó belvárosára, a környező hegyekre és az egész völgyre. Gábor itt összehaverkodott két magyarral (egy anyával és velünk kb. egyidős fiával), míg én körbefotóztam a naplementétől lenyűgözően szép, rózsaszínes-lilás színbe burkolózó tájat.

Szép lassan besötétedett és meglehetősen hűvösre fordult az idő, úgy amúgy indultunk volna, amikor Gábor hirtelen felpattant és bejelentette, hogy neki bizony azonnal WC-re kell mennie és ez nem tréfa. Azon nyomban el is indult, nem sokkal később én is követtem.

Visszasiettünk a hostelbe, ahol Gábor minden tekintetben megkönnyebbülhetett. Míg ő elvolt a fürdőszobában, én ledöglöttem egy kicsit az ágyra pihenni. Mindeközben egy új lány érkezett a szobába, láthatóan ő is egyedül volt. Váltottunk pár szót, kiderült, hogy amúgy görög (egészen pontosan athéni) és már egy ideje itt dolgozik Boszniában egy görög konzulátuson. Nem sokat tartózkodott a szobában, gyorsan átöltözött (mindezt kb. előttem), majd elköszönt és távozott.

Estére azt terveztük, hogy elmegyünk valamilyen helyi szórakozóhelyre vagy kocsmába inni egyet. Már majdnem indulni készültünk, amikor egy újabb lakó érkezett – Frank, egy holland srác.

Elképesztő egy figura volt, annyi szent! Gyakorlatilag cucc nélkül érkezett, ugyanis a buszról, amelyen utazott, valaki az egyik megállónál ellopta a hátizsákját a csomagtartóból, benne az összes holmijával. Megjárta azóta a bosnyák rendőrséget is, de nyilvánvalóan semmit sem tudnak kezdeni az esettel. Mindenesetre úgy tűnt, hogy inkább nevet az egészen, minthogy idegeskedjen. Ő is egy rendkívül érdekes életszemlélettel kezdte meg a vándorlását, ugyanis elege lett a hollandok kiszámítható, nyugodt, unalmas hétköznapjaiból. Azt vallja, hogy az emberek kevésbé boldogok és beszűkülnek, ha olyan anyagi jólétben és stabilitásban élnek, ráadásul még rosszabb a helyzet a nagyvárosokban, ahol mindenki csak a maga boldogulásával törődik és az emberek nem segítenek csak úgy, önszántukból a másiknak…ergo, falun élni mennyivel jobb!

Nem tervez el semmit, nem követ semmi célt, de igyekszik majd minden helyzetben jól dönteni. Vándorolgat a világban, alkalmi munkákat vállal ételért, alvóhelyért…aztán lesz ami lesz…

Mire sikerült végül elindulnunk már éjjel 10 óra is elmúlt. Nem bíztunk semmit a véletlenre, hanem azokat a helyeket kerestük fel, melyeket még délután Samra ajánlott. Az első állomásként egy hangulatos kocsmába mentünk, melynek mind a kerthelyisége, mind belső tere zsúfolásig tömve volt emberekkel. Végül az emeleten találtunk éppen két szabad helyet, amikor odalépett a pincér és kérdezte, mit hozhat?

What kind of beer do you have?” – kérdeztük.

I’m sorry, but we don’t serve any alcohol.” – hangzott a kissé lelombozó válasz.

Igyekeztünk Gáborral valamelyest leplezi a döbbent tekintetünket, így gyorsan utánakérdeztük: „Then, what do you recommend to drink?

Ahm…coffee or tea. We have nice Turkish tea or fruit tea…” – válaszolta lelkesen a pincér.

Végül mindketten Turkish tea-t kértünk, melyet egy kicsi, de formás üvegpohárkában szolgált fel. A finom, lágy zamatú tea nagyon jól esett, bár percekig röhögtünk azon a tényen, hogy 10 perccel korábban még azon tanakodtunk, hogy vajon mennyire lesz görbe a mai este, míg rá kellett jönnünk, hogy a legkevésbé sem kell tartani attól, hogy berúgnánk ettől a teától. :)

A kimaradó bódulatért viszont kárpótolt minket a látvány, ugyanis a hely hemzsegett a szebbnél szebb bosnyák lányoktól. Miután lassan elkortyolgattuk az amúgy sem túl nagy adagnyi teánkat, hátrahagytuk a sok szépséget és elindultuk a következő hely felé. Még szerencse, hogy Samra bejelölte Gábor térképén az egyes helyeket, különben az életben nem találtunk volna oda.

A második bulihelyhez érve – mely kívülről egy szigorúan őrzött kollégiumra hasonlított – már csak a kiszűrődő zene miatt sem éreztük, hogy nagyon be akarnánk menni, így maradt az est várva várt fénypontja, azaz:

the place, where crazy things happen”! :)

Ez a mondat – melyen az este folyamán többet röhögtünk, mint bármi máson – némi magyarázatra szorul. Történt ugyanis, hogy amikor délután Samra felirogatott nekünk jó néhány szórakozóhelyet, pár másodpercnyi gondolkodás után egyszer csak elnevette magát, majd a kíváncsi tekintetünket látva így szólt:

hahaha…there’s a place, where crazy things happen…” – felelte még mindig mosolyogva. Erre Gábor felhúzott szemöldökkel, a maga sajátos stílusában reagált:

How crazy things? Like you go there and they cut off your leg or what…?” Az egész jelenet annyira kabarisztikusan hatott, hogy majdnem összepisiltem magam a nevetéstől. Ezután végképp eltökélt célunk lett, hogy saját szemünkkel láthassuk a helyet ahol „crazy things happen”!

Ez az általunk kreált becenév egyébként a Kinobosna nevű helyet takarta, mely egy régi moziból átalakított szórakozóhely, meglehetősen messze az Óvárostól.

Mindenesetre a hangulatos bosnyák élőzenéért, a 2 KM-es Sarajevko Pivo-ért, az ablakba épített piszoárért és a szőke bombázóért mindenképpen megérte eljönni ide.

Szerintem bőven hajnali egy óra után értünk haza. Majdnem elsírtam magam, amikor be kellett állítanom az ébresztőórámat 5.30-ra. Hiába, egy mostari kirándulásért megéri ilyen áldozatokat hozni!


3. nap – Mostar (2011. szeptember 25.)

Nincs túl sok opciója annak, aki vonattal szeretne Szarajevóból akar Mostarba menni – naponta mindössze egy, azaz egy vonatból lehet választani, az is embertelenül korán, 7.04-kor indul.

Már előző nap kiderítettük, hogy a Baščaršijáról legegyszerűbben az 1-es villamossal lehet eljutni a pályaudvarra. A vonaljegy sem drága: 1,60 KM-be kerül, s a megállónál lévő újságosbódéban lehet kapni.

Indulás előtt még vettünk a recepció melletti pékségben 1-1 virslis kiflit, majd 6.20-ra már teljes harci készültségben vártuk a villamost a megállóban.

3-as villamosból több is elhaladt egymást követően, majd a negyedik után a biztonság kedvéért megkérdeztem az újságárust, hogy biztos az 1-es megy-e az állomásra és közlekedik-e egyáltalán. Sűrű bólogatás volt a válasz, ami némileg megnyugtatott – ez nem is tartott sokáig. Ugyanis láthatóan a peronon mások is az állomásra igyekeztek volna, s az ő arcukra is egyre inkább kezdtek kiülni az idegesség és aggodalom első jelei.

6.50-re nyilvánvalóvá vált, hogy hacsak nem fogunk taxit, teljesen biztosan bukjuk a vonatot. Gábor megkérdezte az egyik taxist az árakról a villamosmegálló mögötti taxivárónál, s mivel a 7 KM-es fuvardíjat a jelen körülmények között igencsak méltányosnak éreztük, be is huppantunk a kocsiba.

Alig kellett 4 perc és máris kiértünk az állomáshoz. Gyorsan megvettük a jegyeket (nekem ISIC kártyával 7 KM-ba került), s rohantunk a 2-es peronhoz, ahol sietve felszálltunk a már bennálló vonatra.

Hely már egy szál sem volt, így jobb híján a földre, az egyik kocsi végében lévő, kabáttartós kis részhez telepedtünk le. Ahogy ilyenkor lenni szokott, egyből kiderült, hogy masszív késéssel fogunk indulni, mivel a vonaton éppen filmforgatás zajlik. Remek! Már csak ez hiányzott! Ezen már tényleg csak röhögni tudtunk! :)

Elég csak belegondolni a helyzet abszurditásába: felkelünk hajnalok hajnalán, hogy biztosan ne késsük le a napi egyetlen vonatot, megvesszük a villamosjegyet, nem jön a villamos, utolsó pillanatban mégis kiérünk az állomásra, épphogy elcsípjük a vonatot, nincs ülőhely ezért kénytelenek vagyunk a földre ülni és ott megreggelizni, ráadásul még órás késéssel indulunk. Ennek tetejében, miközben a földön kuporogva szeletelem a zsebkésemmel az otthonról hozott, azóta egy tömbbe összeolvadt szeletelt trappista sajtot a szendvicsembe, a „helyi megasztáros” celeb és kiterjedt stábja legalább ötször próbálja el ugyanazt a rendkívül bonyolult, „vonatkocsi egyik végéből a másikba menetelős, közben gurulósbőrönd-húzogatós” jelentet. Egyszer még egy fontoskodó stábtag rám is szól, hogy teljesen húzzam el az egyik lábamat az útból, mert a Sztár így nem tudja majd elhúzni mellett a bőröndöt… De komolyan Gáborral már sírtunk a röhögéstől! :)

Legalább egy órás késéssel indultunk el, amely az út végére több, mint másfélórásra dagadt. Ennek a felét a földön ülve, időnként alva tettük meg. Én időről időre felkeltem fotózni a hegyekkel tarkított tájat, de Gábor úgy aludt, mint a bunda.

Az egyik megállónál aztán néhányan leszálltak, s igyekeztem villámgyorsan lecsapni egy megürülő dupla ülésre, ám egy vén nyanya – aki eddig egy négyesnél ült – megelőzött és befoglalta az ablak melletti helyet.

Hiába kértem, hogy hadd üljünk már a haverommal egymás mellé, úgy tűnt magasról tesz erre az ajánlatra, elővett egy könyvet és tüntetőleg elmélyült olvasásba burkolózott.

Így hát jobb híján én duzzogva leültem mellé, Gábor pedig a néni korábbi helyére, egy négyeshez. Mint kiderült ő járt jobban, mert a másik három útitárs remek beszélgetőpartnernek bizonyult. Egyikük egy kb. 40 év körüli, New Yorkban és Londonban élő, ausztrál üzletember volt, aki egy 50 fős vállalatot irányít és olyan sokat utazik, hogy egyszerre két útlevele van. A másik kettő egy párt alkottak, egy izraeli srác és az osztrák (egész pontosan grazi) barátnője. Az utazásoktól kezdve a politikán át a nyugdíjrendszerekig rengeteg témát kiveséztek.

Én jobbára a lebilincselően szép, hegyes-völgyes tájban gyönyörködtem, melyhez hangulatos (bár a huszadik ismétlés után kissé unalmas) háttérzenét biztosított a „celeb” énekes, akinek a becsületére legyen mondva, végigdalolta (és forgatta) a teljes három és félórás utat. Mint kiderült, ő nyerte meg az egyik helyi tehetségkutató versenyt, az American Idol bosnyák változatát, s nagyon híres énekes lett belőle. A vonaton pedig elvileg a legújabb zenés klippjét forgatta.


Akárhányszor álltam fel a helyemről fotózni, mindig elkaptam a tekintetét egy rendkívül bájos, feketehajú bosnyák lánynak, aki újból és újból hosszan rám mosolygott. Ő is Mostarnál szállt le, de anyukájával volt és sajnos elég hamar eltűntek a szemem elől.

A mostari vasútállomásnál már csak az óváros felé vezető út volt lelombozóbb. A házak egy jelentős részét még mindig sűrű lövésnyomok díszítették, s a romos, lebombázott épületek magányosan álló falai sem számítottak ritka látványnak .

Letérve jobbra az egyik mellékutcán kiértünk a hely piacra, ahol már egy teljesen más kép fogadott minket. Innen indult ugyanis az Óváros gyönyörűen kikövezett, butikokkal és üzletekkel teli sétálóutcája, mely csak úgy roskadt a bámészkodó turistatömegtől. Az itteni boltokban szinte kivétel nélkül lehetett a márka mellett horvát kunában és euróban is fizetni.

Gábor itt leragadt az egyik térképboltnál, s teljesen elmélyült a volt jugoszláv tagállamok közötti háborúkat, csatákat bemutató térkép bűvöletében. Hosszas tanakodás után engedett a kísértésnek és megvette a térképet.

Pár lépés után aztán előtűnt a város legnagyobb nevezetessége, az Öreghíd (Stari Most). Ezt a Neretva folyó fölött átívelő kecses kőhidat még a 16. században I. Szulejmán parancsára építtették, s 427 éven keresztül kötötte össze a város két oldalát. Sajnos 1993-ban az elmérgesedő horvát-bosnyák háború során a horvát hadsereg felrobbantotta a többszáz éves hidat, melyet aztán csak 2004-re sikerült újjáépíteni – egyébként jelentős magyar segítségnek hála.

Ahogy átkeltünk a hídon, egy piros fürdőgatyás srác tűnt fel, aki a híd közepénél kimászott a tízcentis peremre, s a korlátot alig fogva igyekezett a hüledező turistákat rávenni, hogy szponzorálják meg a következő ugrását. Tudva levő ugyanis, hogy a helyi fiatalok körében régi hagyomány, hogy a férfiak bátorságuk jeleként beleugranak a Neretvába a híd kb. 30 méteres magasságából. A mai modern időkben ezek a vállalkozó szellemű fiatalemberek többnyire a turisták pénzéért (ami ugrásonként kb. 20-25 eurót jelenthet) hajlandóak kockára tenni az életüket.

Úgy tűnt, ez a fiatalember, akit mi láttunk, hiába engedi el a keskeny hídperemen táncolva a korlátot hosszabb-rövidebb időre, nem sikerül fizetőképes nézőközönséget összegyűjtenie. Ahogy elhaladtunk mellette, Gábor egy kissé gonosz mosollyal megjegyezte, hogy „valaki már igazán belelökhetné”.

A túloldali hídfőnél lévő torony egy háborús képgalériának adott otthont, s mivel mindkettőnket érdekelt a téma, bementünk megnézni. A belépő 3 € volt, amiért egy helyi fényképész boszniai háborúról készült képeit lehetett megtekinteni.

Hogy igazán őszinte legyek, az egész galériás kitérőnek nem is igazán a kiállítás volt az igazi fénypontja, hanem a bájos jegyárus csajszi, aki a kedves mosolyával, csillogó szemeivel – s nem mellékesen hatalmas melleivel – egycsapásra levett minket a lábáról. Már távozás után, majdnem az utcáról mentünk vissza hozzá, hogy csináljunk vele egy közös képet. Kissé meglepődött, de utána még ő adta meg nekünk a nevét és e-mailcímét. Gábor – mint a legértékesebb antik ereklyét – úgy őrizte azt a kis papírfencit, amire Sanja felfirkantotta az elérhetőségeit, s időről időre kitört belőle az „Úristen, de jó nő volt!” kezdetű sopánkodás… :)

Ezután lementünk a folyópartra, ahonnan alulról nagyszerű rálátás nyílt a hídra. Igyekeztem a legjobb pozíciókból megörökíteni ezt a szép látványt, de hol a lehető legrosszabb helyen enyelgő szerelmespár lógott bele a képbe, hol pedig egy bácsi érezte úgy, hogy a folyónak azon a részén tud a legjobban bámészkodni…

Sebaj, türelem! – ez a jó fotós egyik alapismérve, úgyhogy próbáltam nem kiakadni az ilyeneken.

Ekkor vettük észre, hogy egy kisebb tömeg gyűlik össze ott a folyóparton és a kíváncsi tekintettel a híd közepe felé merednek, ahol egy másik bátor fiatalember már merev vigyázzállásban figyelt a keskeny kis peremen. Alaposan rákészült az ugrásra, majd a mélybe vetette magát, s egy másodperc múlva már csobbant is a Neretvában. Mutatványát a népes nézősereg vastapssal (és gondolom néhány eurós papírpénzzel) díjazta.

Ekkorra már fél 2 körül jártunk, s Gábor kezdett megéhezni – ő ugyanis még korábban kihagyta a vonatos földön-evést. Ezzel együtt nekem sem ártott egy kis ennivaló, így beültünk egy közeli étterembe ebédelni.

Nem emlékszem, mi volt a neve az ételnek, amit rendeltem, de a csevapcsicsihez hasonló, fűszeres sült marhahússzelet, sültkrumpli, szeletelt hagyma és saláta volt hozzá, s mindössze 3 €-ba került. Italrendelésnél Gábor itt is bepróbálkozott a csapvizes témával („Could have tap water?”), s szerencséjére az egyébként egy nagyon kedves pincérnő azonnal vette a lapot, s mosolyogva hozzátette, hogy: „I understand you.

Az ebéd után még jól esett egy kicsit ott pihenni és beszélgetni az étterem teraszán. Gábor éppen egy csésze bosnyák kávét szürcsölt, amikor egy ázsiai turistacsoport tűnt fel a terasz melletti lépcsőn. Gábor meg volt győződve arról, hogy japánok, én viszont koreaira szavaztam. Visszafelé megkérdeztük az egyiküket (Gábor nyert!), aki aztán egy-két percre leállt velünk beszélgetni, míg a többiek elhaladtak. Mint kiderült, Hirosimából jött és korábban járt Budapesten is.

Amikor meguntunk a hosszú ebéd utáni ejtőzést, továbbsétáltunk Mostar óvárosának „horvát” oldalán. A bazársor lassan véget ért, amikor kijutottunk egy főúthoz. Az út túloldalán egy meglehetősen újépítésű katolikus templom állt, melynek furcsa módon egy hatalmas, égbeszökő harangtornya teljesen külön, a templomtól 10 méterrel épült.

Innen jobbnak láttuk visszafordulni a sokkal hangulatos óvárosba. Mivel még mindig legalább 3 óránk volt hátra a vonat indulásáig, betértünk a Turista Központba, ahol térképet és ötleteket kaptunk, hogy mit érdemes még ennyi idő alatt megtekinteni.

Az úton visszafelé a túloldalra még tettem egy kis kitérőt a Tabánon, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a város másik felére és a környező hegyekre. Ezután átkeltünk a hídon és Koski-Mehmed pasa Dzsámija felé tartottunk, mely a legnagyobb dzsámi egész Mostarban. Ide féláron (fejenként 2 €-ért) beengedtek minket, sőt még a minaretbe is fel lehetett mászni.

Az egészen káprázatos kilátás rendesen kárpótolt azért a halálfélelemért, amit ott fönt a minaret keskeny kis körteraszán éreztem. A késődélutáni nap hatására gyönyörű mély színekben pompázott az egész táj. Remekül beláthattuk a környező hegyeket, Mostar hangulatos óvárosát csakúgy, mint a modernebb városrészeket. Szomorú belegondolni, hogy egy a nagyszerű város és lakói mennyit szenvedhettek a kilencvenes évek kegyetlen háborúzásai miatt.

Legalább 20 percet nézelődtünk ott fent, majd elindultunk lefelé. A minaret rendkívül keskeny csigalépcsőjén egy nem várt ismerőssel akadtunk össze – azzal az ausztrál lánnyal, akit még a hostelből ismerünk. Kb. három percben mindannyian összefoglaltuk a másiknak az elmúlt egy napunkat, majd távozáskor – megszabadulandó a fölöslegesség vált magyar valutától – adott a mázlista Gábornak egy 1000 Ft-ost. Bár kompenzációként igyekezett 2-3 eurónyi apróval meghálálni ezt a gesztust, de még így is nyereséggel zárta ezt a tranzakciót.

Még mindig volt másfél óránk hátra, így megkerestük a Muslibegovic házat, mely Mostar egyik korábbi bégjének az otthonát bemutató múzeum. Mivel nekem már igencsak ki volt számolva a hátralévő aprópénzem, inkább a bejárat előtt megvártam Gábort. Ahogy ott ültem a kapu előtti lépcsőn, egy 8 év körüli, kicsit duci fiú tűnt fel az utcában, s amikor odaért hozzám, megállt, köszönt és odajött kezet fogni. Kedves jelenet volt, s rögtön jobb kedvem lett tőle.

Gábor 20 perc múlva megérkezett, így továbbindultunk az állomás felé. Megvettük a jegyeket, majd tettünk egy kis kitérőt a folyópartra mielőtt kimentünk a vágányokhoz. A vonat 18.36-ra kiírt érkezési idejének ellenére borítékolható volt a masszív késés, amely – „meglepő módon” – annak rendje és módja szerint be is következett.

A peronnál ismét találkoztunk a párocskával és kölcsönösen megosztottuk egymással az aznapi tapasztalatokat. A vonat végül egyórás késéssel futott be, viszont legalább pont úgy állt meg, hogy azonnal fel tudtunk az egyik ajtónál szállni, így mindannyian le tudtunk ülni egy négyes üléshez.

Végigbeszélgettük az egész utat, s mivel én különösen élveztem a társalgást Angelikával (az osztrák lánnyal) nem is tűnt fel igazán, hogy milyen hosszúra nyúlik az amúgy sem túl rövid vonatút. :) Nem is értettem, miért van ez a bájos, mosolygós, pozitív és érdeklődő csajszi együtt ezzel a kissé fura, bizalmatlan sráccal, akinek arcáról semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni, s időnként meglehetősen arrogánsan szól a barátnőjéhez, ha annak speciel más véleménye volt az adott kérdésben.

Valamilyen oknál fogva az utolsó 40 percben, folyamatosan kezdtek kialudni a fények a vasúti kocsiban, mígnem teljesen sötét lett. A kezdetben bosszantónak tűnő körülmény szerintem még inkább hangulatossá tette az utat, főleg amikor egy hosszabb alagútban (amelyből a Szarajevó-Mostar szakaszon pontosan 56 darab található!) még környező településekről származó fényforrás is eltűnt.

Bőven éjjel fél 11 után érkeztünk meg Szarajevóba. Mivel mindannyian az óváros környékére igyekeztünk, közösen eltaxiztunk a Baščaršijára. A villamosmegállóban velük is készítettünk egy közös képet, megadtuk egymásnak az elérhetőségeinket, majd elköszöntünk. Angelika búcsúzásképpen hozzátette, hogy ha Grazban járok, mindenképpen látogassam meg. Így is lesz, az biztos! :)

Hazaérve én alig vártam, hogy aludjak, de Gábor még mindig érzett magában annyi energiát, hogy elmenjen sétálni egy félórára. Készre összepakoltam a csomagomat, kitettem a másnapi ruhámat és fürdés után bedőltem az ágyba.


4. nap – Hazaút (2011. szeptember 26.)

5.45-kor keltünk, s igyekeztünk a legkevesebb zajt csapva távozni a hostelből. Elbúcsúztunk Franktől, a holland sráctól, majd elmentünk a recepcióra visszakérni Gábor útlevelét. Az ottani néni szokásához híven széles mosollyal fogadott minket, s búcsúzásként szépen megkért minket, hogy ha még van annyi időnk, ugyan mutassuk már meg az éppen most érkező négy lengyel lánynak a szálláshoz vezető utat. Mivel még belefért dolog, megtettük ezt a szívességet, s a lányok is nagyon hálásak voltak.

Visszatérve vettünk még vizet és néhány pékárut az útra, majd a tegnapi fel nem használt vonaljeggyel elvillamosoztunk (3-assal) a „Muzej” megállóig. Itt található a Nemzeti Múzeum és kicsivel mögötte a Parlament leginkább egy irodaházra emlékeztető épülete. Innen egy alig tízperces sétával már ki is értünk a pályaudvarra.

A vonatunk pontosan 6.55-kor indult Szarajevóból, s mivel megint sikerült befoglalunk egy üres fülkét, a kalauzokat és a határőröket leszámítva nem is zavart minket senki az egész út során. A fülke egyetlen – de igen jelentős – hátrányának az mutatkozott, hogy lehúzás után automatikusan visszacsapódott, így képtelenség volt nyitva tartani. Az első adag májkrémes konzerv elfogyasztása után érkezett a megoldás: az üres fémdobozzal remekül ki lehetett támasztani a becsukódó ablakot. Később továbbfejlesztettem ezt a megoldást és egy PET palack átoperálásával megalkottam egy olyan mérnöki csodát, amellyel immár egyarasznyira sikerült növelni a húzott ablaknál lévő rést.

Gáborral az út legnagyobb részét végigaludtuk, bár ő ezt is jobban bírta, mint én – számomra már a fekvés is, alvás is borzasztóan unalmas lett egy idő után.

18.15 körül érkeztünk meg a Délibe.

Ahogy szálltam le a vonatról, azon tűnődtem, hogy mennyi minden történt ezalatt a pár nap alatt. Mennyi érdekes emberrel, életcéllal, sorssal, mentalitással találkoztunk, s mégis az élet összehozott minket néhány órára, néhány percre egy olyan országban, melyek hallatán sokaknak még mindig a háború és lövöldözés jut az eszébe. Újfent megbizonyosodhattam abban, hogy mennyi kellemes meglepetést tartogat egy ilyen lesajnált kis ország, s úgy érzem mindent megkaptam ettől a szarajevói úttól, amit csak lehetett. Hangulatos óvárost, barátságos, segítőkész helyieket, szép lányokat, hihetetlen kávékultúrát, gazdag történelmi hátteret, olcsó és finom ételeket, remek mostari kirándulást…és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy a saját szememmel bizonyosodhattam meg, milyen jó hely Bosznia és hogy ezentúl joggal mosolyoghatok a döbbent tekinteteken, akik még mindig félnének elutazni a Balkánnak ezen részére.

Ez az út sem lehetett volna teljes egy remek útitárs nélkül, márpedig úgy hiszem, ehhez a boszniai úthoz a lehető legjobbat választottam ki. Gáborral remekül szórakoztunk az egész út során, s tudtuk értékelni azokat az apró szépségeket, melyeket Szarajevó és Mostar tartogatott. S bár egyikünk sem ivott a Szarajevó-kút vizéből, de biztos vagyok benne, hogy egyszer még mindketten vissza fogunk térni oda…