Előzmények
Dunakeszi, 2011. március 5.
Ez a tavasz sok változást hozott az életembe. A korábban biztosnak látszó dolgok homlokegyenest más irányt vettek, s ahelyett, hogy megpróbáltam volna visszatérni a megszokott kerékvágásba, gondoltam egy merészet…s elkezdtem az ellenkezőjét csinálni. Tulajdonképpen ez a lettországi út is – így és ilyenkor – ennek a fellángolásnak a szüleménye.
Az a szép az egészben, hogy tulajdonképpen nincs semmilyen előzmény ehhez az úthoz. Március elején szinte minden este leültem a számítógép elé olcsó repjegyeket keresni Kanadába (egészen pontosan Budapestről Calgary-ba), ahova már gyerekkorom óta el szeretnék menni. Aznap sem volt sikeres a keresgélés, csak a szokásos drága ajánlatokat találtam, hamar fel is hagytam vele. Gondoltam, ha már „repjegyezem” körbenézek az európai fapados légitársaságok kínálatai között is, hátha valami gyöngyszemre találok.
Nézegettem a Ryanair honlapján a célállomások térképét (a Wizz Air-ét már fejből tudom), Kaunas-t látva elnosztalgiáztam a tavalyi litván úton. Nem sokkal Kaunas fölött egy sárga pötty jelezte: Rīga.
Bár a tavalyi litvániai út óta feltett szándékom volt a többi balti országot is beutazni, de azért valljuk be, aznap éjjel fél11-kor elsőre én sem gondoltam komolyan, hogy még ma úgy hajtom álomra a fejemet, hogy már megvannak a jegyeim Rīgába.
Aki nem tudná, Rīgába nincs (addig az időpontig legalábbis nem volt) közvetlen járat Budapestről. Hohó, ez csak még izgalmassabbá teszi az egészet, hiszen már korábban felfedeztem magamnak a fapados útvonalak átszállásos kombinálásának praktikáit, ezért a „milyen jó lenne egyszer elmenni Rīgába” című fellángolásomra azonnal gyors és hatékony választ tudtam magamnak adni.
A Wizz Air és Ryanair járatait kombinálva Budapestről Rīgába ötféle módon lehet eljutni:
- Budapest - Milano-Bergamo (Wizz Air); Milano-Bergamo - Rīga (Ryanair)
- Budapest - Frankfurt-Hahn (Wizz Air); Frankfurt-Hahn - Rīga (Ryanair)
- Budapest - Brussels-Charleroi (Wizz Air); Brussels-Charleroi - Rīga (Ryanair)
- Budapest - Weeze (Wizz Air); Weeze - Rīga (Ryanair)
- Budapest - Stockholm-Skavsta (Wizz Air); Stockholm-Skavsta - Rīga (Ryanair).
A kapcsolódó átszállások és árak jobb áttekintése érdekében egy kéthetes periódus összes járatát felvittem egy excel-táblába és elkezdtem optimalizálni a lehetőségeket. Rájöttem, hogy nem feltétlenül szükséges azon a viszonylaton hazajönni, amelyen kimentem, sőt így még sokkal olcsóbb is! Végül azt kaptam, hogy odafele Weezén, visszafelé Stockholmon keresztül repülve a négy repjegy árának összege illetékestül kevesebb, mint 15.000 Ft.
„Hmm…a fenébe! Ennyiből meg lehetne fordulni Rīgában?! Mennyi az idő? Éjjel fél12…senkit sem tudok elérni…de amúgy sem jönne senki, Lettország sem az a népszerű hely…Nem érdekel! Én bizony MEGYEK” :)
Kimentem a nappaliba, ahol Anya már aludt a TV előtti kanapén. Leguggoltam mellé és odasúgtam a fülébe: „Anya, megyek Lettországba!” Ő félálomból ennyit reagált: „Hova?! Lettországba? Ja jó, menj csak!” Ezt követően vissza ültem a géphez és megvettem mind a négy repjegyet! :)
1. nap – Weeze (2011. április 5.)
Mindig is utáltam pakolni – főleg, ha a fapados légitársaságok által meghatározott 55x40x20 cm-es méretbe kellett beleférni valahogy. Erre persze az a szokásos (és mellesleg teljesen jogos) kérdés, hogy miért nem adok fel poggyászt is? A válasz roppant egyszerű: mert bőven elférek egy kézipoggyászban is, csak éppen jobban örülnék egy 45x40x25 cm-es dimenziónak, mert a hűséges – eredeti funkcióját tekintve laptoptartós – utazóhátizsákom fullra tömve pont nem fér be a reptereken kitett méretklisékbe.
A reptérre kiérve tehát első dolgom volt kicsit átlogisztikázni a táskámat, hogy határozott nyomással már át lehessen préselni a kívánt méreten. A beszállókapuknál végig a többi utast figyeltem, ki milyen és mekkora táskával, hátizsákkal, bőrönddel próbálkozik. Megnyugodtam, mert bár a többség még mindig elég lazán értelmezi a szigorú méretkritériumokat, de a személyzet sem akart minden egyes kétes táskát belepróbáltatni a klisékbe. Végül gond nélkül átengedtek és felszálltam a buszra.
Már a buszról kiszúrtam, hogy ismét (immár negyedszer) a HA-LPA lajstromszámú Wizz Air géppel fogok repülni, mely a legidősebb gép a légitársaság flottájában.
A gép végébe ültem le egy ablak mellé. Végül egész rendesen megtelt a repülő, de mellém senki sem ült le. Kettővel mellettem egy holland néni foglalt helyet, s bár kezdetben elég mogorvának tűnt, többször is kedvesen rám mosolygott, amikor WC-re menet felállítottam. Később, amikor jött a büféskocsi vett valami kávét és Mentos-t, utóbbiból meg is kínált – rendes volt tőle.
A repülőút Weeze-ig kb. két óra volt, délután fél öt körül landoltunk, a menetrendnek megfelelően. Rendkívül barátságtalan időjárás fogadott, ezért ne éreztem túl sok késztetést a terminálépület elhagyására. Végül győzedelmeskedett a felfedezőszellem és a legközelebbi (18.00) reptéri busszal elutaztam Weeze belvárosában. Ezeket az óránként közlekedő reptéri buszjáratokat a NIAG üzemelteti, az út maga Weeze Bahnhof-ig mindössze 11 perc, az egyirányú felnőtt jegy ára 2,30€.
Weeze egy rendkívül pici német városka a holland határ mellett, látnivalója nincs túl sok. Az ideutazók 95%-a innen azonnal továbbutazik a németországi Köln, Düsseldorf városába vagy a holland Nijmegen-be, Utrecht-be, vagy akár Amszterdamba.
A reptéri busz a vasútállomásnál tesz le, innen kb. 5 perc a városközpont, amely leginkább a hatalmas vöröstéglás templom körüli területet takarja. Az aranyos kis utcácskák, gondozott, jó állapotú házak valóban hangulatosak. Mivel egy óra sétálgatás után már harmadszor értem vissza ugyanarra a helyre, ezt egy jelnek lehetett tekinteni, miszerint itt már mindent megnéztem, amit lehetett. A 19.20-as busszal visszatértem a reptérre, majd elkezdtem olvasni az útikönyvemet Lettországról…
Mivel a repülőgépem Rīgába csak másnap reggel 6.30-kor indult, az éjszakát a reptéren szándékoztam tölteni. A Weeze Airport hivatalos honlapján azonban az olvasható, hogy a terminál zárva tart 24.00-03.30 között. Ez azért szívás, mert az első reptéri busz a városból csak 06.50-kor indul, így még megszállni sem lehet sehol, kizárólag a reptéren. Így hát odafáradtam a reptér információs pultjához, ahol kérdésemre az egyébként rendkívül dekoratív hölgy megnyugtatott, hogy a terminál nem zár be éjszakára, nyugodtan lehet itt aludni is, de a honlapra valamilyen szabályzat miatt kötelezően azt kellett kiírni, hogy zárva tartanak. :) Ennyit a németek szabálykövetéséről! :)
2. nap – Érkezés Rīgába (2011. április 6.)
Nem én voltam az egyetlen, aki aznap a reptéren éjszakázott. Azt leszámítva, hogy a terminálépületben a folyamatosan működő légkondi miatt baromi hideg volt, elég sokat sikerült aludnom. Egy idő után felébredtem arra, hogy fázom, úgyhogy magamra vettem még egy pár zoknit és egy pólót és visszafeküdtem pihenni…
Hajnali 5 körül csörgött az ébresztőórám, úgyhogy nagy ásítások közepette összeszedelőzködtem és lementem a beszállókapukhoz – hihetetlen, ott mennyivel melegebb volt! :)
A Ryanair járat Rīgába teljesen pontosan indult (6.30) és egy időzónát átlépve, helyi idő szerint pontosan 9.40-kor érkezett a rīgai reptérre.
A várható időjárás szempontjából már az sem jelentett túl sok jót, hogy vagy ötrétegnyi sűrű felhőn jöttünk át ereszkedés közben, de amikor landolás után kiléptem a gép ajtaján, azt hittem kb. Szibériában vagyok – erős szél, szemerkélő eső és kevesebb, mint 5 C fok. Ez nem is lett volna gond, ha az otthoni 19 fokos napsütéses tavaszból nem egy vékony pulcsival és egy átmeneti széldzsekivel jöttem volna el. Hozzá kell tenni, hogy szinte már elvből meg sem nézem az időjárás-előrejelzést az utazások előtt, mert nemhogy soha nem jön be a jóslatuk, de homlokegyenest az ellenkezője szokott fogadni. Pedig már otthon is voltak figyelmeztető jelek: Dunakeszin a vonatállomásra menet összefutottam Titával, aki miután mondtam, hogy Lettországba utazom, kissé kérdőn nézett rám: „…és így mész?!” Boldogan feleltem, hogy „ ó persze! Voltam már balti országban, szinte olyan az időjárásuk, mint a miénk…” A vonaton azért a biztonság kedvéért felhívtam Anyát, aki gyorsan utánanézett: az egész hétre a maximális hőmérséklet +3 és +7 fok között, éjjel lehetnek fagyok és szinte végig esni fog az eső, helyenként havaseső is várható.
A reptéren rá kellett jönnöm, hogy ezúttal sajnos helyesnek bizonyult az előrejelzés…
Még a reptéri terminálban váltottam lett latot (LVL vagy Ls) – mint később kiderült rendkívül rossz árfolyamon (1 Ls = 399 Ft) –, elhoztam egy ingyenes térképet, majd felszálltam a 22-es számú reptéri buszra. A menetjegy 0,7 Ls, az út a belvárosig kb. 25 perc.
A Stockmann bevásárlóközpont előtt szálltam le, abban a reményben, hogy azonnal valami reggelit is tudok találni. Nem is kellett csalódnom, mivel a földszinten egy közepes méretű Tesco-nak megfelelő boltot találtam, hatalmas választékkal. A friss pékáruk felé vettem az irányt, kiválasztottam vagy ötféle péksütit. Ki akartam továbbá próbálni a balti államok legnépszerűbb üdítőitalát, a Kvass-t, melyet erjesztett rozskenyérből csinálnak, s bár van valamennyi alkoholtartalma (kb. 0,5%), de üdítőitalok közé sorolják. Az íze nagyon érdekes, olyan mintha a barnasört elegyítenénk kólával és kávéval. A poszt-szovjet országokban akkora népszerűségnek örvend ez az ital, hogy amikor a Szovjetunió összeomlását követően betörtek a nyugati márkák (pl. Coca-Cola), komoly versenyt jelentett számukra ez a kis lesajnált helyi termék, úgyhogy válaszul mindegyik országban felvásárolták a Kvass-t gyártó márkát, s azóta ők gyártják őket.
Megkóstoltam továbbá a Túró Rudi lett változatát, a Kārums-t. A litván Sūrelis-hez hasonlóan ennek is lágy, krémes túrótölteléke van, s többféle ízben is kapható. Megkóstoltam a natúrt, a vaníliásat, csokisat, gesztenyéset, epreset, de messze a legjobb a tiramisus volt. A Kārums feltűnő, narancssárga csomagolását, melyen a kalapos holló mosolyog lehetetlen eltéveszteni.
Reggelizés közben írtam egy SMS-t az Evitának (annak a lánynak, aki a rīgai tartózkodásom alatt elszállásolt), hogy tudja, hamarosan érkezem. Ez volt az első eset, hogy kipróbáltam Couchsurfing-et, úgyhogy érthetően izgultam egy kicsit az első találkozás előtt.
Kilépve a Stockmann ajtaján szomorúan konstatáltam, hogy a hideg mellé elkezdett szakadni az eső is. Na mindegy, elővettem a térképet, s elindultam megkeresni az Evita lakását (Ģertrūdes iela 46), mely a belváros szélén, a vasútállomástól kb. 15 percnyi sétára volt. Odaértem, felhívtam, de csak a második hívásra vette fel. Amikor lejött, sűrűn elnézést kért, mert elaludt és nem olvasta az SMS-t sem, amit küldtem. Első látásra szimpatikus és nem mellesleg csinos lánynak tűnt – a szőke haja és vékony testalkata kicsit Helenára, az egyik amszterdami svéd ismerősömre emlékeztetett. Miután felértünk a lakásba, megmutatta a szobámat, ahova már egy hatalmas felfújt matrac és egy meleg takaró volt kikészítve. A lakás szépen fel volt újítva, ami kellemes meglepetésnek számított a rendkívül lepukkant belső udvar és az ódon hangulatú csigalépcső után.
Kipakoltam néhány cuccot, csinált nekem egy forró teát, majd elkezdtünk beszélgetni egy kicsit. Kiderült róla, hogy 24 éves, édesapja orosz, anyukája lett, így ő mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéli. Másfél évet élt Kanadában, egészen pontosan Vancouverben, miután egyszer kitalálta, hogy valami változást akar az életében, így fogta magát és egy barátnőjével közösen kiutaztak dolgozni egy időre. Rengeteget mesélt Kanadáról és azokról a helyekről, melyeket majd én is meg akarok látogatni. Egy zenés bárban dolgozik esténként, pedig valamilyen fitness-oktatói végzettsége van. Mondta is, hogy ma este csak későn, éjfél körül fog végezni a munkával, úgyhogy megbeszéltük, hogy ír egy SMS-t, amikor végez és akkor találkozunk a lakás előtt.
Már egy hete kinéztem, hogy április 7-8-án is lesz Finnország-Lettország jégkorongmeccs a Rīga Arénában, ezért megkértem Evitát, hogy nézzen utána, hol lehet rá jegyet venni. Azt mondta, nem kell elmenni egészen a csarnokig, mert néhány utcára egy moziban szintén lehet jegyeket kapni. Egy kis pihenőt követően aztán elindultunk, megvettük a jegyemet (6,00 Ls) az első játéknapra, majd elbúcsúztunk. Mivel az eső még mindig esett, ezért gondoltam elteszem az útikönyvemet, a térképet és nagy fényképezőgépemet és csak úgy sétálgatok random módon a városban.
Egy sarokkal odébb kiértem az Esplanāde parkba, melynek szélén egy hatalmas, ötkupolás ortodox katedrális áll. A lenyűgöző templom a város orosz közösségének készült még 1884-ban, de a szovjet időkben előadáscsarnoknak és planetáriumnak használták. A parkban működött egy ideiglenes vidámpark is, melynek szinte minden játéka üzemelt annak ellenére, hogy az eső miatt nem használta senki.
Tovább sétálva a Brīvības iela-n, kiértem a Szabadságszoborhoz (Brīvības piemineklis), mely a lett függetlenségi küzdelmeknek egyik legfontosabb jelképe. A szobor két oldalán a Bastejkalns park található, melyet hosszában keresztbeszel egy kis folyó, míg a park déli oldalán a Lett Nemzeti Operaház épülete magasodik. Tettem egy kört a parkban, de mivel még mindig erősen esett az eső, jobbnak láttam beülni a tér túlsó felén lévő McDonalds-ba megszáradni és átmelegedni egy kicsit. Még jó, hogy a világ minden táján van egy olyan biztos pont, mint a McDonalds! :)
Miután kiolvadtam, elolvastam az útikönyvemben a tudnivalókat a környező látnivalókról, majd újból nekivágtam a városnézésnek.
Befordultam a VaĮņu iela-n, majd elsétáltam a Lőportoronyig (Pulvertornis), mely az utolsó fennmaradt bástya a város védelmét szolgáló 18 egykori torony közül – manapság pedig a Lett Háborúk Múzeuma (Latvijas kara muzejs) működik benne.
Innen a Torņa iela-n végigmenve megnéztem a St. Jacob’s Barracks (Jēkaba kazarmas) hangulatos épületét, mely sokáig a leghosszabb épületnek számított egész Rīgában. Vele szemben látható a középkori várfal egy megmaradt darabja és a Svéd Kapu (Zviedru vārti), mely az utolsó, eredeti formájában megmaradt városi kapu. Az a hiedelem, hogy ha a friss házasok az első útjuk során átmennek a kapun, házasságukat végigkíséri a szerencse.
Egy sarokra található innen a St. Jacob Katedrális, mellette pedig a Parlament kissé átlagos kinézetű világosbarna épülete. Innen a Jēkaba iela-n kijutottam a rendkívül hangulatos Dóm térre (Doma laukums), melyet bár egyértelműen a hatalmas rīgai Dómkatedrális ural, 
de környező épületek is annyira szépek, hogy legszívesebben mindegyiket külön-külön is lefotóztam volna. Nem messze innen, egy kis mellékutcában ráakadtam a „Három Testvér” házakra (Trīs brāĮi), mely három egymás mellett lévő, de eltérő korból származó épülete Rīgának. Az 17-es számút (fehér színű, jobb szélső) a 15. században építették és Rīga legrégebbi lakóházának számít. A 19-es számú (sárga színű, középső) a 17. században épült és jelenleg az Építészeti Múzeumnak ad otthont, míg legvékonyabb, zöld színű, 21-es számú ház a legfiatalabb, az a 18. századból való.
Ezt követően kimentem Rīga folyójának, a Daugavának a partjára, közben újból eleredt az eső. Tettem egy nagyobb kört, megkerültem a Rīgai Várat (Rīgas pils), mely a köztársasági elnök rezidenciája is egyben. A Vár melletti Pils laukums park másik oldalán áll a Lett Nemzeti Bank szép épülete. 
Innen elsétáltam az Óváros másik felére, Rīga talán legjellegzetesebb terére, a Rātslaukums-ra. Itt található a Városháza, a Feketefejűek Háza, a Sváb Ház és a Lettország Megszállásának Múzeuma is. Ezekről még a későbbiekben írni fogok.
Mivel már megint kezdtem fázni egy kicsit, s térről jól lehetett látni a közeli Szent Péter Katedrálist, s gondoltam bepróbálkozom, hátha nyitva van még a templom, ahol megint fel lehetne olvadni egy kicsit. Sajnos már rég elmúlt délután 5, így tehát zárva volt.
A templom mögött viszont egy rendkívül hangulatos kis utcácskát (Skārņu iela) és terecskét találtam, közepén a Brémai muzsikusok szobrával. (Ez a szobor meglehetősen mulatságosan nézett ki, mivel a négy állat – a szamár, kutya, macska és a kakas – egymás hátán állva, meglehetősen agresszív pózban meredtek maguk elé, ráadásul a kakas úgy nézett ki, mint egy F16-os vadászgép.)
Mivel az eső újból rákezdett, s ráadásul már nagyon kellett WC-znem is, visszatértem a bázisra – a McDonalds-ba. Megettem a maradék péksütimet, olvasgattam a könyvemet, nézegettem a térképet, majd mire jól besötétedett, elindultam készíteni néhány éjszakai felvételt a városról. A leggyönyörűbb látványt kétségtelenül a Szabadságszobor melletti hidacskának az éjszakai kivilágítása nyújtotta. A híd oldalát két kék csíktól eltekintve fehérrel, míg a híd belső ívét kék színnel világították meg, így a sima víztükör miatt olyan hatást keltett, mintha egy óriási kék szemmel néznél farkasszemet. 
Az est hátralévő része feledhetőre sikerült. Éjfél körül megint kezdtem éhes lenni, ezért beültem egy bárba enni egy hot-dogot, majd megnézegettem a vasútállomás előtti szabadtéri jégkorongos fotókiállítást. Evita írt egy SMS-t, hogy csak éjjel 1 körül fog hazaérni, mert nem engedik el előbb, úgyhogy az állomásról tettem még egy nagyobb kört hazafelé. 1 óra után nem sokkal találkoztunk a lakás előtt, felmentünk, lefürödtem és ledőltem aludni.
3. nap – Rīga (2011. április 7.)
Akármennyire is reméltem, mára semmivel sem lett jobb az idő. Sebaj, maradjunk csak pozitívak alapon így legalább több időt tudok szánni az érdekesebb múzeumokra.
A mai reggelt szintén a Stockmann-os bevásárlással és reggelizéssel kezdtem. Mivel szinte minden múzeum 10 óra körül nyit, választhattam, hogy melyikkel kezdem. 
Elsőként elmentem a Feketefejűek Házához (Melngalvju names). Ez a gyönyörűen felújított, holland reneszánsz homlokzatú vöröstéglás épület egykor az itt működő kereskedőcéhnek volt a központja. Nevét onnan kapta, hogy ezeknek a kereskedőknek a gyakran mórként ábrázolt Szent Móric volt a védőszentje. Szorosan a Feketefejűek Háza mellett áll a hasonlóan szép Sváb Ház, melyben város fő turista információs központja működik. Mivel még volt pár perc 10-ig, a bejárati ajtó még zárva volt, az eső viszont rendületlenül esett, jobbnak láttam betérni a Sváb Házba. Hoztam néhány ingyenes térképet (a jelenlegi már nagyon saláta volt), majd odaléptem az információs pultnál ülő fiatal hölgyhöz egy kissé szokatlan kérdéssel:
„Elnézést meg tudná mondani, milyen idő várható az elkövetkezendő napokban?” – kérdeztem. A hölgy kissé meglepődött, de hamar utánanézett. A válasza kiábrándító volt: +5 fok körüli maximális hőmérséklet, felhős, esős idő, de keddre már mond egy kis napot! „Keddre?! Baromi jó…aznap jövök haza…” – gondoltam magamban. Megköszöntem a segítségét, majd kijöttem.
A Feketefejűek Házának bejárati ajtójára közben kitettek egy üzenetet, hogy sajnos valami rendkívüli ok miatt ma nem tudnak vendégeket fogadni, úgyhogy átsétáltam a Lettország Megszállásának Múzeumába, mely közvetlenül a Feketefejűek Háza mellett állt. A múzeum sötét, komor hangulatú szocreál kockaépülete legkevésbé harmonizált a tér többi épületével, de valószínűleg ez is volt a célja. A belépés ingyenes, viszont adományokat elfogadnak. Én kértem fotójegyet (2,00 Ls) és bedobtam még 0,20 Ls-t a gyűjtőládájukba. A múzeum rendkívül jól mutatja be, mi mindent kellett a lett embereknek elszenvedniük a sorozatos megszállások alkalmával a 20. században. A tárlat a náci Németország és a Szovjetunió közti 1939-es megnemtámadási szerződésnek és a balti országok, Lengyelország felosztásának bemutatásával indul. Kitérnek az ezt követő szovjet megszállás előkészítésére, lebonyolítására, a független lett állam fokozatos elszovjetesítésére és a politikai-társadalmi rendszer teljes átalakítására. Bemutatják, hogy miben volt más a német megszállás, majd az újabb szovjet bevonulás. Szegény lettek már azt sem tudták, hogy melyik nagyhatalmat segítsék, mert mindkettő „felszabadítóként” érkezett, de mindkettő csakis elnyomást hozott. Ami még megdöbbentőbb, hogy az a tény, miszerint a Szovjetunió megszállta és magába olvasztotta a többek közt a három addig független balti államot szinte minden nyugati erőt hidegen hagyott…erre a korabeli New York Times címlapján egy icipici, vékony hasábnyi cikk utalt.
A múzeum külön figyelmet szentelt a szibériai Gulag munkatáborok bemutatásának: a túlélők beszámolói alapján berendeztek egy helyiséget úgy, ahogy a tömegszállások akkoriban kinéztek. A legmegdöbbentőbb talán a sarokban vödör volt, amely nemcsak WC-ként funkcionált, hanem a lakók kizárólag abban hozhattak maguknak kimért ivóvizet a kútról. A múzeum megdöbbentő és elszomorító is egyben, de akit egy kicsit is érdekel a lett nép maga, feltétlen nézze meg!
Amikor kijöttem – ki gondolná? – még mindig esett az eső, így a környező templomokat jártam végig. Először a közeli Szent Péter-templomot (Pēterbaznīca) néztem meg, majd a Dómkatedrális (Doma baznīca) következett. Utóbbiba volt belépő (2,00 Ls), de megérte megnézni, elsősorban a szépen helyrehozott belső tér, a gyönyörűen faragott szószék és a világ egyik legnagyobb orgonája miatt, sőt ki lehetett menni a katedrális udvarán lévő kerengőre is.
A Dómkatedrális közvetlen szomszédságában volt a Rīga Városi Történeti és Hajózási Múzeum (Rīgas vēsturbes un kuğniecības muzejs), melyet előzetesen szintén érdekesnek találtam. A diákjegy 1,00 Ls, míg a fotójegy 2,00 Ls volt. A rīgai városi élet történetéről szóló rendkívül részletes és gazdag kiállítás az előzőek után már kevésbé tudott lekötni, sokkal érdekesebb volt a hajózásról szóló rész, ahol rengeteg hajómodellt állítottak ki egészen a vikingkortól a napjainkig. Ehhez a tárlathoz sajnos nem járt angol nyelvű leírás, úgyhogy jobbára csak a modellek kinézetében és részletgazdaságában gyönyörködhettem.
A múzeum megtekintése után kihasználva a rövid esőmentes időszakot, elsétáltam ismét a folyópartra, s a Várat megkerülve végigjöttem a Kr. Valdemāra iela-n. Az O. Kalpaka bulvāris-en balra fordulva elértem a város egyik legjellemzőbb részére, ahol a Strēlnieku iela, Alberta iela, Antonijas iela és Elizabetes iela által határolt területen koncentráltan rengeteg, gyönyörűen felújított szecessziós épület található. Valóban lenyűgözően szépek és gazdagon díszítettek ezek az épületek, így már könnyen érthető miért vált a szecessziós stílus méltán Rīga egyik védjegyévé – legszívesebben mindegyiket minden oldalról lefényképeztem volna.
Miután kigyönyörködtem magam ezekben a nagyszerű épületekben, elindultam hazafelé. Otthon még beszélgettünk egy óra Evitával, majd háromnegyed 7 felé elindultam a jégcsarnokba.
A 2006-ban, nem sokkal a lettországi rendezésű jégkorong-világbajnokság előtt átadott Rīga Arena a város szélén helyezkedik el. A modern, többfunkciós csarnok méreteiben még az itthoni Papp László Budapest Sportarénát is felülmúlja – egy jégkorongmeccsre például 10300 ember fér el benne. Sajnos a helyiek nem voltak annyira lelkesek az előkészületi meccseket illetően, mint azt előzetesen reméltem – alig voltunk kint 3000-en a mérkőzésen. A hangulatra ezzel együtt sem lehetett panasz, időnként fel-felzúgott a „LATVIJA!!!...LATVIJA!!!...LATVIJA!!!”, és ha lankadt is volna a lelkesedés a lelátókat járó lett kabalafigura (mely leginkább egy félelmetes hegyiszörnyre hasonlított) igyekezett újból feltüzelni a nézősereget.
A mérkőzés végül sajnos 5-0-ás finn győzelemmel zárul, s bármennyire szurkoltam és „latvijáztam” a derekasan küzdő hazai csapatnak, végül csak nem jött össze a becsületgól. A finnek megérdemelten nyertek, mindvégig fantasztikusan pontosan, összeszedetten játszottak, a lettek viszont sorra kihagyták a helyzeteiket.
Miután hazaértem még órákon keresztül beszélgettünk Evitával először természetesen a jégkorongról (a lettek körében ugyanis messze ez a legnépszerűbb sport), majd minden másról is, közben pedig mulatságos Youtube-os videókat mutogattunk egymásnak. Éjjel 1 óra körül feküdtem le aludni.
4. nap – Rīga és Jūrmala (2011. április 8.)
A mai napra egy kis kiruccanást terveztem Jūrmalába, mely egy Rīgától 32 km-re lévő nyaralóövezet a Balti-tenger partján. („Jūrmala” szó amúgy lettül tengerpartot jelent)
Választhattam, hogy busszal vagy vonattal megyek, ugyanis kivételes módon mindkét közlekedési mód rendelkezésemre állt – végül az utóbbi mellett döntöttem. Az utazás előtt még tettem egy kis kitérőt a város déli részén található piacon, fél szemmel valamilyen sapka illetve kesztyűszerűség után nézve. Hamar be kellett látnom, hogy hiába van mindössze +4 fok, a helyi vásárlói igényeket a hatalmas melltartó-, zokni- és papucskínálattal sokkal jobban ki lehet elégíteni…Már majdnem komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha már ennyi zoknit lehet venni, mennyire néznék ki hülyén, ha azt húznám a kezemre kesztyű helyett. Gyorsan elhessegettem ez a röhejes gondolatot, majd elsétáltam két utcával lejjebb, Rīga első felhőkarcolójához, az 1957-ben átadott Tudományos Akadémia épületéhez – melyet a helyiek „Sztálin szülinapi tortája” gúnynévvel is szoktak illetni. Azt olvastam, hogy ennek a monumentális épületnek a tetejéről lenyűgöző kilátás nyílik a városra, viszont – mint bent a recepción megtudtam – a kilátó jelenleg nem látogatható.
Ezután elsétáltam a központi vasútállomásra (Centrālā Stacija) és kértem egy retúrjegyet Majori állomásra. Tettem egy kísérletet, hátha lehet az ISIC kártyámmal diákjegyet kérni, de a pénztáros néni határozott fejrázása elég egyértelművé tette, hogy ne is számítsak bármilyen kedvezményre. A jegy így is mindössze 1,85 Ls volt, ezért visszakérdeztem, hogy biztos retúrt adott-e. A néni egyre türelmetlenebb lett, idegesen bólogatott és már kérdezte volna a mögöttem állót, mire búcsúzásul még azt is megérdeklődtem, hogy melyik vágányról megy a következő vonat Majori felé. A gyér angoltudását tekintve a válasza után – amit kétségtelenül „three”-nek hallottam – jobbnak láttam a félreértések elkerülése végett az ujjaimon 3-at mutatva visszakérdezni. A bólogatás mellé szerintem még lettül és oroszul is elmondta, hogy „három”, úgyhogy már nem volt okom kételkedni…egészen addig fel nem mentem a 3-4. vágány közti peronra.
„Fura…Evita még az elindulás után külön kiemelte, hogy Majori felé mindig a 4-esről mennek a vonatok.” – Felérve láttam, hogy 3-as vágányhoz azt van kiírva, hogy következő, Sloka felé közlekedő vonat 14.52-kor indul. A 4-esen viszont már bent állt egy vonat, amely szintén Sloka felé megy, s alig egy perc múlva 13.35-kor indul. „Hmm, basszus…jó nekem egyáltalán a Sloka-irány?! Hol egy kalauz? Egy peronőr?” – persze nem volt sehol. Felugrottam a vonatra, benyitottam az egyik fülkébe, pont az ajtó mellett állt egy egyenruhás, kalauz-kinézetű hölgy. Gyorsan kapkodva előkaptam a térképemet, s Majori-ra mutatva izgatottan kérdeztem, hogy „Majori? Majori?”, mire ő csak annyit felelt: „Sit down!” Hát jó, ha ő mondja én bizony leülök. Ahogy helyet foglaltam, elindult a vonat is. Most már tényleg kezdtem kételkedni a pénztáros nőben, úgyhogy már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán menettérti jegyet adott-e. Elővettem a jegyemet, próbáltam felfedezni rajta valamilyen „retúrságra” vonatkozó információt, de nem találtam semmi ahhoz hasonlót sem. Így hát miután a kalauz kérte a jegyet, s katonás határozottsággal nyomott egy pecsétet a hátuljára, már nyitottam a számat, hogy „Excuse me, may I ask that…” mire a kalauz közbevágott: „I told you. Train stop in Majori”. Mondtam neki, hogy igen tudom már, csak az lenne a kérdés, hogy ez, ami nálam van, retúrjegy-e? :) Először szerintem nem hitte el, hogy komolyan kérdezem, de aztán furcsa angolsággal megnyugtatott, hogy ezzel a jeggyel „vissza is jöhetek”.
Az út során el sem akartam hinni, de ahogy elhagytuk Rīgát, kisütött a nap! Bár melegebb nem lett, de a táj sokkal szebb, élettel telibb színekben pompázott így. A térképen követtem a megállókat, de a kalauz – látva, hogy nagyon turista vagyok – Majori előtt nem sokkal külön szólt nekem, hogy a következő állomásnál kell majd leszállnom.
Majori egyébként Jūrmala egyik megállója, s az adott partszakaszt is ugyanígy hívják. Miután leszálltam a vonatról, megkerestem Jūrmala fő sétálóutcáját, a Jomas iela-t. Ez nyaranta biztos tömve lehet emberekkel, most viszont eléggé kihalt volt. Innen balra fordulva a keresztutcán kimentem a tengerpartra.
Utoljára tavaly nyáron Litvániában, a Kur-földnyelvnél láttam a Balti-tengert. Az akkor 26-27 fokos víz a nyári napsütésben merően másképp festett, mint most – ezzel együtt is, örültem, hogy itt lehetek! 
Parton rendkívül hideg, csontig hatoló szél fújt, a kezeim egy-kettőre lefagytak. Ez önmagában is kellemetlen, hát még ha az ember fényképezni is szeretne – nem beszélve állványos, időzítős önkioldós kompozíciókról, hogy némely képen azért maga a fényképész is szerepelhessen. :)
A szép, homokos tengerpartot egész hosszan, ameddig csak a szem ellátott, hatalmas hó- és jégkupacok borították. Ezeket érdemes volt közelebbről is szemügyre venni, mivel a lehető legkülönlegesebb formában kezdtek megolvadni – nagyon jól néztek ki, csakúgy, mint az a félig a homokba süllyedt hokikapu, amit még biztos a téli jégkorongozások alkalmával felejtettek a parton!
A parton egy kilométer hosszan elsétáltam egészen Dzintari-ig, majd a Turaidas iela-n kiementem a Dzintari vasútállomásra. Egy félórányi várakozás után 15.46-kor jött a vonat, negyed 5-re vissza is értünk Rīgába.
Gyorsan elsiettem a Szent Péter-templomhoz, mivel úgy emlékeztem, hogy 5-ig van nyitva, márpedig a kilátást onnan semmiképpen sem akartam kihagyni. A diákbelépő 2,00 Ls, és bár egy templomtorony kilátójáról van szó, de néhány fok lépcső megmászása után lift viszi fel a látogatókat a legfelső szintre. A lift 10 percenként jár és egy borzasztóan unatkozó fiatal srác üzemeltette. Hát igen, nem tűnt a világ legérdekfeszítőbb állásának, az biztos!
A kilátás a felső szintről valami egészen gyönyörű volt, az egész várost be lehetett látni! Ilyenkor mindig úgy örülök, ha a korábbi, számomra már ismerős helyeket fedezek fel a magasból: így a Szabadságszobrot, a Macskás Házat, a Várat, a Dómkatedrálist, a Tudományos Akadémia épületét, de nagyon jól néztek ki a piacnak otthont adó egykori léghajó-hangárok is.
A templomból kifelé jövet bementem egy szuvenírboltba. Hosszas váltogatás után egy pici feketemacskás szobor mellett döntöttem, mely pont úgy néz ki, mint a híres 
Macskás Ház tetején lévő. A Macskás Háza mára Rīga egyik szimbóluma lett, de nekem az aranyos története miatt tetszik. Történt ugyanis, hogy az I. világháború előtt, a neves lett kereskedőtől megtagadták, hogy belépjen a Nagy Kereskedelmi szövetségbe, ahová csak németeket vettek fel tagnak. A kereskedő bosszúból a házának a két tornyára egy-egy fekete (homorú hátú, álló farkú) macskaszobrot tetetett, fenekükkel a szomszédos Kereskedelmi szövetség épületének fordítva. A hosszas jogi huzavonát követően végül beléphetett a szövetségbe, ezután megfordította a macskákat is.
Miután elcsomagoltam a frissen szerzett macskámat, a Kőhídon (Akmens tilts) átsétáltam a Daugava folyó túlpartjára, hogy onnan is készíthessek néhány fotót. Mivel parton lévő kis park csak egy kis mesterséges kiszögellés a folyón, körbemenni nem lehetett, ezért a Kőhídon jöttem visszafelé is. A közelben bementem egy MAXIMÁ-ba, vettem holnapra almalevet, néhány Kārumst és egy palack Aldaris-t, mely a legnépszerűbb sör Lettországban.
Hazafelé még beugrottam egy vécézés és két sajtburger erejéig a McDonaldsba, majd otthon a szokásos módon Evitával éjfélig beszélgettünk.
5. nap – Liepaja és Kuldiga (2011. április 9.)
Az elkövetkezendő két napra egy vidéki körutat terveztem Lettország nyugati felébe, érintve a főbb városokat Liepaja-t és Ventspils-t, míg az éjszakát előzetes egyeztetés után Kuldīgában egy Laura nevű lánynál terveztem tölteni.
Kinéztem a reggel 7.05-ös Liepaja felé menő buszt, felhúztam az órámat háromnegyed 6-ra…
…7.40-kor arra ébredtem, hogy milyen jót aludtam! Miután felfogtam, hogy a tervezett busz rég elment, visszafeküdtem még egy kicsit „most már hova sietni” alapon, majd 8 körül összeszedelőzködtem, kivettem a bejárati zárból a kulcsot és bevittem a szobámba, ahogy tegnap este Evita kérte (mert ő még aludt ilyenkor), majd eljöttem.
A buszpályaudvar a Vasútállomás közelében, a Stockmann és a piac között helyezkedett el. A távolsági buszokra helyjegyeket adnak el, s érdemes minél előbb, már a pénztárnál beszerezni őket, mivel a busznál csak akkor lehet jegyet venni, ha már minden jeggyel rendelkező utas helyet foglalt és még van szabad ülés.
Mivel a következő, 9.15-kor Liepajába induló járatra még volt hely, megvettem a jegyemet (5,40 Ls), plusz még némi péksüteményt az útra, majd kimentem a peronra. 
A három és fél órás út során zenét hallgattam és figyeltem az ember által alig érintett, mezőkkel és erdőkkel tarkított tájat. A vidék rendkívül gyéren lakott, kevés a település, a földek legnagyobb részét úgy tűnt egyáltalán nem műveli senki. A belvíz ezzel szemben hatalmas területeket öntött el, már-már nagyobb tavakat létrehozva.
Liepaja-ban az egykori vasúti pályaudvar előtt állt meg a busz. Innen a villamossínek mentén (Rīgas iela) besétáltam a városközpontba, amely jó másfél-két kilométerrel odébb található. Amikor elértem egy nagyobb térre (Rožu laukum), megláttam egy információs irodát. 
Odamentem, láttam, hogy emberek vannak bent, ám az ajtó zárva volt. Egy fiatal, hosszú, göndör hajú srác belülről az átlátszó üvegajtó egy feliratára mutatott, de mivel lettül volt, csak sejthettem a jelentését. A srác kijött, mondott valamit lettül, de amikor látta, hogy nem értem mi van, megismételte angolul (szombaton zárva vannak). Elnézést kértem, mondtam, hogy csak térképet szerettem volna, mert néhány órát eltöltök itt a városban és körbe szeretnék nézni. Már köszöntem volna el, amikor mondta, hogy várjak egy kicsit és egy lánnyal együtt visszarohant az épületbe. Két perccel később újból megjelent, kezében három térképpel és egy 2010-es Liepja turisztikai magazinnal (elnézést kért, hogy csak 2010-essel tud szolgálni, de az idei még a nyomdában van). Az egyik térképen ajánlott sétaútvonalak voltak Liepaja-ban, a második egy részletes városi, míg a harmadik egy részletes regionális térkép volt. Nagyon megköszöntem a segítségét, majd betájoltam hol vagyok, s elindultam az egyik útvonalon.
Ezeket a városnéző útvonalakat egyébként frappáns módon egész végig külön, járdákba épített hangjegy jelekkel is jelölték – ez nagyon tetszett nekem, olyan volt, mintha valami kincset kerestem volna, melyhez a hangjegyek vezetnek el! :)
Mint kiderült, Liepaja-t a „Zene Városának” is hívják, s Lettország első rock-kávézójával is büszkélkedhet, mely a Rožu laukum-ról nyíló keskeny sétálóutcában található. Ez az utca önmagában is érdekes, ugyanis 35 híres lett zenész bronz kézlenyomata díszíti – ezért is hívják a lett zenészek Walk-of-Fame-jének. A Rockcaféval szemben pedig az ország legnagyobb gitárja áll.
Innen nem messze, a Kungu iela-n található az az egykori hotel, ahol I. Péter orosz cár is megszállt az egyik útja során. Azt mondják, hogy valószínűleg a cár választása azért esett erre a szállodára, mivel akkoriban egész Liepajában kizárólag itt volt beltéri vécé. :)
Ezzel szemben van a Kézművesek háza, ahol egy múzeum keretében elvileg meg lehet tekinteni a világ leghosszabb borostyán nyakláncát (123 méter és 19,5 kg). 
Innen elsétáltam a Kuršku laukums-ra, ahol a városi piaci (Pētertirgus) és a Szent Anna-templom (Sv. Annas baznīca) található. Úgy tűnik, nem kizárólag fővárosi specialitás melltartókat, baseball-sapkákat és zoknikat árulni, amikor normál sapkát vagy kesztyűt is lehetne – így hát hiába néztem végig a piacot, itt sem találtam semmilyen fej- illetve kézmelegítésre alkalmas portékát.
Na mindegy, követtem tovább az ajánlott útvonalat, mely a Peldu iela-n egészen a Jūrmalas Parks-ba vezetett. A parkba érve éppen vettem elő a fényképezőgépemet, amikor egy babakocsis asszony mosolyogva odaszólt nekem, ujjával a gép felé intve. Mivel sajnos sem lettül, sem oroszul nem értettem mit mond, így elmutogatta, hogy menjek arra vele, mert ott arrafelé „good photo” lesz. 50 méterrel odébb egy vastag fatörzs ágas-bogas gyökeréhez mutatott, ami tele volt több kisebb-nagyobb odúkkal. Az egyik nagyobb lyuk elé a gyerekei már kitettek néhány sonkás szendvicsfalatkát és egyszer csak kikandikált egy világosszürke fejecske és villámgyorsan felkapta az egyiket és visszaiszkolt vele a biztonságos odúba. A patkánycsalád igencsak éhes lehetett, mert többször is kiszaladtak a falatokért, igaz egyre nagyobb elővigyázatossággal. :)
Ezt követően átvágtam a parkon és kimentem a tengerpartra. A szél elképesztően erősen fújt, s úgy vitte az apró, fehérszemcsés homokot, hogy távolról úgy tűnt, mintha fehér folyó hömpölyögne a parton. Egy ideig gondolkoztam, hogy le merjek-e menni oda a gépemmel, féltettem ugyanis, hogy telemegy homokkal. Végül vigyázva bár, de vállaltam a kockázatot. Akkora volt a szél, hogy háttal állva a széliránynak majdhogynem hátra is dőlhettem volna. A tenger is lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy a több száz, másfél méter magas hullám követte egymást.
Amikor kigyönyörködtem magam ebben a nagyszerű látványban, visszasétáltam a park egyik kisebb, szélcsendes terére, leültem egy padra és hagytam, hogy felolvadjanak a kezeim. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki ott sütkérezett a napon.
Ezután folytattam az utamat, végigsétáltam hosszában a parkon, majd a Kūrmājas prospekts-en visszakanyarodva belebotlottam egy érdekes bronzszoborba, amely egy kalapos férfialakot ábrázolt, aki baltával éppen belevág egyet a padba. A fura kompozícióról mindenképpen akartam egy képet csinálni, viszont egy középkorú nő úgy ült a pad másik oldalán, hogy pont belelógott mindenhonnan a képbe. Amikor látta, hogy lefotóznám a szobrot, elkezdett beszélni hozzám valamilyen nyelven. Miután kiderítettük, hogy sem a lett, sem az orosz vagy az angol nem számít közös nyelvnek, mondott pár szót németül. Elképesztően igyekezett a szoborról is mondani pár szót, s bár mosolyogva bólogattam neki, de az volt az érzésem, hogy 70%-ban nem német szavakat használ. :) Mindenesetre aranyos volt, felállt és a padot megkerülve mutatta, honnan fotózzam le, hogy a legjobban nézzen ki.
A Graudu iela-n visszatértem a Rožu laukums-ra, ettem egy hot-dogot az egyik bódéban, majd megkerestem a 3-as számú busz megállóját, hogy még továbbindulás előtt tegyek egy kitérőt Karostában.
Vettem egy vonaljegyet a megálló melletti bódéban (0,40 Ls), majd felpréselődtem az éppen érkező buszra.
Karosta egyébként egy egykori szovjet haditengerészeti bázishoz tartozó kisváros Liepaja-tól 5 km-re, melyet fénykorában több, mint 40.000 ember lakott. A rendszerváltás után a szovjetek kivonulásával Karosta is egyik percről a másikra elnéptelenedett, s a masszív gyárépületek, lakótelepi tömbházak egy-két kivételtől eltekintve üresen állnak, valami félelmetes szellemváros hangulatot árasztva.
A lakótelep közepén a lenyűgözően szép, aranyozott hagymakupolás Szent Miklós ortodox katedrális áll, melyet még a városka orosz lakossága számára építettek a 20. század legelején. Később a szovjetek mozinak és edzőteremnek használták ez a gyönyörű épületet.
Miután megnéztem a templomot és tettem egy kört a környéken, visszajöttem a következő busszal. Érdemes volt mindkétszer jegyet váltani, mert oda-vissza ellenőrizték az érvényességét az ellenőrök. A vasútállomáshoz közel leszálltam a buszról, megvettem a jegyet a 18.05-kor Kuldīgába induló buszra (2,50 Ls).
A buszról írtam egy SMS-t Laurának, hogy hamarosan érkezem. Szinte azonnal érkezett a válasz, hogy csak később landoltak Rīgában (ugyanis légiutaskísérőként dolgozik az AirBaltic-nál), úgyhogy csak utánam félórával fog Kulīgába érni. Két opciót javasolt: anyukája kijöhet elém kocsival, bár ő nem beszél angolul vagy megvárom őt és együtt hazamegyünk hozzájuk. Megírtam neki, hogy szívesebben várnám meg őt és jó utat kívántam. Újabb válasz érkezett: ajánlott egy buszterminál melletti pizzériát, hogy addig se fagyoskodjak kint a hidegben.
Ez nagyszerű ötletnek bizonyult, megérkezés után be is ültem ide, s mivel éhes is voltam ettem egy kisebb pizzát egy adag sültkrumplival.
Nem sokkal később megérkezett Laura is. Első látásra nagyon szimpatikus volt, rendkívül mosolygós, beszédes és érdeklődő, s remekül beszélte az angolt is. A parkoló felé menet integetett az éppen a kocsival akkor érkező anyukájának. Anyukáját Gittának hívják és a mentőszolgálatnál dolgozik, akárcsak az enyém. :) Ahogy kivettem a szavaiból nem klasszikus mentősként többnyire, hanem különféle katonai kiképzések, terepgyakorlatok alkalmával nyújtanak elsősegélyt.
A buszpályaudvartól kocsival kb. 10 percre, a városhatáron túl, egy domb tetején egy kétszintes társasházban laktak egy igencsak szerény környéken. A lakásba érve viszont már azonnal azt éreztem, hogy ez egy valódi otthon, szinte minden szegletéről az látszik, hogy itt tényleg élnek. A lakást egy hatalmas nőstény cica, Sassi „uralta”, s bár sosem szerettem a macskákat, ez a példány mégis szimpatikus volt valamiért. 
Kiderült, hogy nem kellett volna jól bevacsoráznom a pizzériában, mivel az anyuka háromfogásos lett nemzeti kajával várt engem. Az első fogás zöldségleves volt, amit a különlegesen finom főétel követett. Főtt krumpli mellé baconnel és másfajta, fűszeres hússal töltött sülthúst kaptam leöntve finom szósszal és egy kis salátával. Mivel a lettek az ilyen húsos kajákhoz többnyire kefirt isznak – így én is így tettem – mely kiválóan illik a nehezebb, húsos ételekhez. Desszertként vaníliás, grízes pudingot kaptunk, melyet gyümölcsbefőttel együtt ettünk. Az összes zöldség és gyümölcs egyébként a ház mellett lévő kis kertben termett, s látszott, hogy otthoniak nagyon büszkék is rá. A fantasztikus vacsora közben végig jót beszélgettünk, majd miután végeztünk, Laura kérdezte, van-e még erőm egy kis éjszakai városnézéshez.
Örömmel – feleltem, így összeszedelőzködtünk (még kaptam egy zöld garbós nyakú pulcsit is, hogy ne fázzak) és kocsival lementünk a város egyik főterére. Laura folyamatosan és rendkívül lelkesen mesélt helyi sztorikat, legendákat, elképesztően szórakoztató volt.
Így kezdte: „Well, you know, Kuldīga is the city where everything burns down.” – és valóban, a városban rengetegszer pusztított tűzvész, de egészen a 20. századig is. Mutatott egy hotelt, amely az elmúlt 100 évben háromszor égett le. Nemcsak a házak, az emberek is gyakran égtek Kuldīgában: a 17. században egy helyi boszorkányt égettek meg, majd rájöttek, hogy ártatlan volt, ezért elnevezték róla a Szent Katalin-templomot (Sv Katrīnas baznīca), mely egy hangulatos kis patak mellett áll. Kuldīgában több filmet is forgattak, legutóbb valami második világháborús jelenetet vettek itt fel. Laura mesélte, hogy mennyire átalakították a templomhoz közeli házakat, hogy ő maga is alig ismert rájuk. Megmutatta a város egyik híres középkori vezetőjének Jacob hercegnek a házát, aki alatt Kuldīga a kereskedelmi fénykorát élte, majd kimentünk a város híres hídjához, mely Európa egyik leghosszabb kőhídja (164 cm).
A híd közepén és mindkét végén egy díszes, kovácsoltvas lámpaoszlop állt, mely alján egy nyitott szájú halban végződött. Laura mondta, hogy a helyiek azt tartják, aki bedugja a mutatóujját a hal szájába és kíván egyet, a kívánsága teljesülni fog. Én minden ilyen kívánságosdit kipróbálok, úgyhogy óvatosan bár, de beledugtam az ujjamat, amikor: „Bbbbuuuuuuuuuuhhhhhh!!!!!”
Laura a galád, hátulról úgy megijesztett, majd’ azt hittem, hogy a hal leharapta az ujjamat. Ő persze csak röhögött és rendkívül büszke volt magára, mivel mint mesélte, én vagyok az első, akit eddig be tudott csapni ezzel a trükkel.
Amikor átsétáltunk a hídon, mesélte, hogy van egy hagyomány az éves városi fesztivál alkalmával, amikor az emberek nemtől, kortól függetlenül benevezhetnek a hídfutó versenyre. Hosszában kell végigfutni a hídon, ráadásul teljesen meztelenül, csakis egy virágkoszorú viselése engedélyezett. Minden résztvevő a túloldalon kap ingyen sört, kaját és ajándék pólót. Laura saját bevallása szerint még sosem próbálta ki, csak távolról látta, de ezt nem hittem el neki. :)
Hazaérve már meg is volt ágyazva nekem Laura szobájában (ő a nappaliban aludt), sőt még egy nagy törülközőt is kikészítettek nekem. Segített kinyomtatni a Wizz Air-es stockholmi beszállókártyámat, beszélgettünk még egy kicsit, majd lefeküdtünk aludni.
6. nap – Kuldiga és Ventspils (2011. április 10.)
Ma 10 óra körül keltem, s mire felöltöztem Laura már kopogott is, hogy vár a finom a reggeli. És valóban rendkívül gazdag reggeliben volt részem, a többféle felvágottból, sajtból, zöldségből és tojásból álló szép kompozíciót alig akartam megbontani.
Csak úgy, mint a tegnapi vacsoránál ezúttal is együtt ettünk, egy rendkívül pici asztalkánál, de ettől még hangulatosabb volt az egész – tényleg olyan, mint egy család.
Miután végeztünk bementünk a városba, hogy a hidat és város másik büszkeségét, a Venta Vízesést nappal is megnézzük. Bár az utóbbi Európa legszélesebb vízesésének számít, itt senki se gondoljon egy Niagarára, mivel a szintkülönbség alig egy méter. Ezzel együtt nagyon érdekes és különleges látványnak számít és jól passzol ehhez az amúgy is szerethető kisvároshoz.
Átsétáltunk a hídon, egészen le a vízesésig. A part széléről egy kutyát kezdtünk figyelni, aki a lápos részen serényen keresett, kapart valamit, s láthatóan egyre izgatottabb lett. Nem sokkal mellette a heves sodrású folyóban feltűnt egy nagyobb patkány, mely próbált megkapaszkodni valami szilárd dologban, de képtelen volt, így elsodorta az ár, bár próbált azzal szemben úszni. Laura azzal nyugtatta meg magát, hogy ez biztos valami „river rat” (vízipatkány), amelynek a természetes élőközege a víz, úgyhogy semmi baja sem eshet. Aztán elkezdtünk viccelődni, hogy lehet a kutya éppen a vízipatkány családot keresi, de hiába, azokat már elsodorta az ár… :)
A vízesésnél és a hídnál is csináltunk néhány közös képet, majd elsétáltunk egy közelben álló kilátóhoz, ahonnan az egész város és a folyó környékét be lehetett látni. Innen sajnos lassan indulnunk kellett haza, mert a 13.57-es buszt el kellett érnem. Otthon ettünk még egy kis pudingos desszertet, kaptam filterezett vizet az útra, majd kivittek a buszállomásra.
Rendkívül hálás voltam nekik a sok szeretetért és segítségért, amit az ottlétem alatt tőlük kaptam – szinte családtagnak éreztem magam. Nagyszerű emberek, remélem lesz még alkalmam találkozni velük. 
A busz Ventspils-be 13.57-kor indult. Mivel én voltam az utolsó felszálló, s örültem, hogy még van helyem, leültem egy 50 év körül bácsi mellé, aki éppen akkor fejezte be az uzsonnázást. Elővette az ezeréves kompakt fényképezőgépét és megkért, hogy készítsek még elindulás előtt egy képet róla úgy, hogy a háttérben látszik a kuldīgai buszállomás felirata. A kis gép viszont annyira össze volt fogdosva valami zsíros, krémes sütivel, hogy csak 3-4 mm-esre nyílt ki az objektívjének fedőlemeze, így az egész képből csak vékony csík látszott. Mondtam és mutattam is neki, mi a gond, de csak elég lassan értette meg. No, mindegy, ennyivel nem adta fel, elővette a mobilját, kérte, hogy azzal készítsek egy képet. Mivel a buszban sötét volt, kint viszont gyönyörűen sütött a nap, ezért nyilván a bácsiból nem látszik semmi – mindegy, ő így is boldog volt.
Úgy tűnt nem akart unatkozni az út során, s összeszedte minden angoltudását, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Bár csak szavakat ismert, de az egyórás utat így is „végigbeszélgettük”. Megtudtam róla, hogy 52 éves, Ventspils-ben lakik, szereti a jégkorongot és április végén megy a szlovákiai A-csoport világbajnokságra, s utána ellátogat Budapestre is. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról jöttem megpróbálta előszedni minden magyarokkal kapcsolatos élményét: „Hungary. Good film. Hungary. Old film. Kapitány Tenkes. Good film, old…” aztán „Ferencváros. Good football. Latvia. Very bad football”. Az út közben többször is meghúzta a kis 200 ml-es Balzams-os italkáját, gyanítom már kevésbé a gyógyhatása érdekében. (Ez egy lett nemzeti ital, egy 45% alkoholtartalmú likőr, melyet gyógy- és fűszernövényekből készítik, s leginkább az Unicumhoz hasonlít.)
Miután megérkeztünk Ventspilsbe, elköszöntem a bácsitól és elindultam a kikötő irányába. Útközben láttam egy szép, felújítás alatt álló orosz ortodox templomot, nem messze egy lutheránus templomtól. Érdekesség, hogy mindkettőt Szent Miklós-templomnak hívták.
Ventspils egyébként Lettország egy fő kereskedelmi központja és fontos tengeri kikötője már a középkor óta, korábban a Hanza-szövetség tagja volt.
Végigsétáltam a kikötő mentén az Ostas iela-n, mely még mindig tele van a 2002-es Cow Parade-ról visszamaradt vicces tehenes szobrokkal. A kikötő túloldalán hatalmas szénhalmok várnak elszállításra, az egész terminál a szén kezelésére és berakodására lett kialakítva.
A kikötőhöz közel található a Ventspilsi Vár, s mivel csak 0,75 Ls volt a diákbelépő, gondoltam megnézem milyen. Látszik, hogy nem nagyon vártak látogatókat, szinte minden teremben akkor kapcsolták fel a hangulatvilágítást és a háttérzenét, mielőtt beléptem volna. Maga a tárlat a Vár és Ventspils történetéről, középkori ereklyéiről szólt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy elképesztően lebilincselő volt a kiállítás. Felmentem a legfelső emeletre, a toronyba abban a reményben, hogy onnan legalább szép a kilátás, de csalódnom kellett. Az ablakok keskenyek és koszosan voltak, s ezt ellensúlyozandó a helyiség minden sarkába egy képernyőt helyeztek, melyen a külső kamerát vezérelve azt a képet láthattad, mintha kinéztél volna egy ablakon. :)
A vár tehát nem tett rám mély benyomást, viszont nem messze tőle találtam egy hatalmas tehénszobrot, mely helyből sokkal érdekesebbnek számított a várnál. Mint egy kisgyerek, mindenféle hülye pózban fotózkodtam vele, majd továbbindultam a tengerpart irányába.
A strand ugyanolyan szép, homokos volt, mint Liepaja-nál. A helyiek különösen büszkék erre a partszakaszra, mert itt vehették át 1999-ben a kék EU zászlót annak jeléül, hogy megfeleltek a nemzetközi szabványoknak – ez az egykori szovjet nehézipar okozta korábbi szennyezéseket tekintve igazán figyelemreméltó eredmény lehetett.
Mivel nem volt sok időm a busz indulásáig (17.55), nem időzhettem a parton sokáig. Útban a buszállomás felé kiderült, igencsak elnéztem az útirányt és hatalmas kerülővel jöttem, de végül időben sikerült megtalálni a terminált. Vettem kaját az útra, váltottam jegyet a sofőrnél (4,70 Ls) és felszálltam.
Az út Rīgáig három óra volt, este 9 körül érkeztünk meg. A buszról leszállva éreztem, hogy iszonyúan fáj az Achilles-inam, úgyhogy hazafelé sétálva igyekeztem kevésbé terhelni.
Otthon elmeséltem Evitának az elmúlt két napot, majd aludni térünk.
7. nap – A Gauja Nemzeti Park: Sigulda és Cēsis (2011. április 11.)
Az utazás utolsó előtti napjára ezúttal egy kelet-lettországi kirándulást terveztem, mégpedig az ország első és egyben legnépszerűbb nemzeti parkjába, a Gauja Nemzeti Parkba.
A mai napom is korán indult, mivel már a 7.52-es vonattal eljöttem Rīgából: az irány Sigulda volt, ahonnan több nagyszerű kiránduló útvonalat is ajánlottak. A 70 perces út vége felé már nagyon figyeltem, mikor érünk Siguldába. Egyszer aztán amikor bemondott valami a hangosanbeszélő és kihallottam belőle a Siguldát, felkerekedtem és amikor a következő állomásnál (ahol csak peron volt, semmi más) a vonat megállt, le is szálltam. A vonat peronján álló nő utánam szólt lettül, hogy ez még nem Sigulda, gyorsan szálljak vissza! Alig szálltam éppen vissza a vonat elindult – hű, na ezt megúsztam! :) Kiderült, hogy a bemondó nem a következő, hanem az azutáni megállót is bemondja, ez kavart engem össze.
Siguldába érve első dolgom volt felkeresni az Információs központot, ahol kaptam térképet a városról, sétaútvonalakról és még néhány hasznos tanácsot.
Ezt követően a Raiņa iela-n elsétáltam egy szép lutheránus templomig, amely hangulatos környezetben, egy tó melletti park közepén állt. A templomot megkerülve a megkerestem a siguldai kastély parkjának (Pils Parks) a bejáratát, mely előtt kőből, vascsövekből, kályhadarabokból összetákolt szoborsereget pillantottam meg. Mindegyik katonának a nyakába volt egy tábla akasztva, melyen a neve állt. Egytől egyik nagyon szeretetreméltóak voltak.
A kapun belépve a Siguldai Kastély pompás épülete uralta a látképet. Az 18-19.századi épület korábban majorsági központ volt, manapság egy étterem működik benne. A Kastély mögött egy 1207-ban épült vár romjai láthatóak. Azt mondják, hogy a főbb falai azért állnak még a mai napig, mert anno az építésnél tejet is kevertek a malterba, ezért sokkal erősebben köt, mint amúgy.
Miután szépen körbefotóztam a kastélyt és a várromokat, gondoltam a fájós lábam ellenére végigsétálom az egyik ajánlott 6 km-es erdei ösvényt. Így kimentem a Līvkalna iela-ra, azon végig egészen a helyi temetőig, ahol az erdei út kezdődött. Az erdőben egyébként szinte mindent 10-15 cm fagyott hó borított, mely időnként be-beszakadt alattam, nehézkessé téve a haladást. Egy ponton aztán a válaszúthoz érkeztem: vagy egy fából tákolt lépcsőn lefelé vagy egyenesen, vízszintes talajon folytatom az utamat. Mivel eddig még nem láttam semmi különöset, az előbbit választottam.
Lemásztam a lépcsőn vagy 12 métert, s egy hatalmas vörös sziklához érkeztem, melyen volt egy kisebb barlangbejárat. Az egyik legenda azt tartja, hogy a siguldai majorban egyszer élt egy az emberek körében nagyon népszerű munkafelügyelő, aki jó kapcsolatot ápolt a munkásokkal, igazságos volt és kiállt értük, még az elöljárói előtt is. Egyik nap azonban a gonosz és irigy elöljárók elfogták a felügyelőt és ledobták ennek a hasadéknak a tetejéről. Amikor az emberek a keresésére indultak, csak azért találták meg a testét a hasadékban, mert afölött hollók köröztek. Azóta hívják ezt a helyet Holló Hasadéknak (KraukĮu aiza).
Rendkívül nehéz volt közlekedni a lépcsőkön, mivel rájuk fagyott a nagy hó, így nemcsak a sajgó jobb lábamra, hanem a csúszásveszélyre is figyelnem kellett. Egy kis patak megkerülését követően meg már felfelé kellett mászni, elég meredeken. Mire sikerült visszaérnem oda ahonnan elindultam, a szintkülönbségek miatt már teljesen kifáradtam. Pár perc pihenő után visszasétáltam a templomhoz, ugyanis innen nem messze indul a libegő át a Gauja-folyó völgye fölött. Mákom volt, éppen elértem a déli menetet (délelőtt minden egész órában, 12 után félóránként közlekedik), ára egységesen 2,00 Ls. A kabinban az üzemeltető hölgyön kívül csak én tartózkodtam. Nagyon szép kilátás nyílt onnan fentről az egész völgyre, jól látszottak a belvíz által elöntött területek és…egyszer csak mit látok az egyik fenyőfa tetején?! Egy hatalmas medvét! :) Nem viccelek, komolyan egy hatalmas fekete medve figyelt onnan – igaz csak plüss volt! :) Lehet, hogy túl könnyű felvidítani az én gyermeki lelkemet, de ez teljesen feldobott! :)
A túloldalon megtekintettem a híres, bár szebb napokat is megélt Krimulda Kastélyt, melyet manapság hostelnek és rehabilitációs klinikának használnak. Kár érte, annyi biztos!
Innen egy kikövezett sétaútvonalon elgyalogoltam a másfél kilométerre lévő Gutman Barlangig, mely 19 méteres mélységével és 10 méteres magasságával a Baltikum legnagyobb barlangjának számít. Ehhez a barlanghoz is kapcsolódik egy tragikus legenda: történt ugyanis, hogy a siguldai kertész, Victor Heil beleszeretett 
egy Maija nevű szépségbe, s esténként a barlangnál találkozgattak. 1620 augusztusában aztán egyik nap Maija azt az üzenetet kapta Heiltől, hogy inkább délután találkozzanak, mivel este elfoglalt lesz. Estére kiderült, hogy Maijat meggyilkolták, s gyilkossággal persze azonnal Heilt gyanúsították. Később kiderült, hogy egy lengyel háborús dezertőr (Jakubowsky) szintén beleszeretett Maijában, kifigyelte a szerelmeseket, s Heil nevében ő küldte a hamis üzenetet. Mivel a lány megtagadta, hogy az övé legyen, meg akarta erőszakolni, de a lány elfutott. Amikor sarokba szorította, Maija rimánkodott, hogy eressze őt szabadon, cserébe odaadja a katonának a mágikus sálját, mely megvédi a csatában minden sérüléstől. A katona persze nem hitt neki, ezért Maija magára tekerte a sálat és javasolta, hogy próbálja ki rajta. A katona megsuhintotta a kardját, és Maija holtan esett össze, így védve meg a becsületét és Heil iránt érzett szerelmét. A katona végül beismerte tettét, Heilt pedig elengedték. Azóta hívják Maiját a Turaidai Rózsának, s fent a várban van is egy emlékhelye.
Ezután már tényleg csak a Turaida Vár volt hátra, mint látványosság. További 2 km és egy meredek domb megmászása után elértem a múzeumegyüttes bejáratához. A diákbelépő 0,80 Ls volt, ezért megnézhettem a Várat, a Vármúzeumot, és felmászhattam a toronyba. A Vár maga nagyon jó nézett ki – a főbástya, a torony és a várfal egy jó része megmaradt illetve fel lett újítva. A toronyból pedig kiváló kilátás nyílt a nemzeti parkra és a folyó völgyére. 
Miután körbesétáltam mindent és megnéztem a Turaidai Rózsának az emlékhelyét, visszasétáltam a bejárathoz megkérdezni, mikor megy a következő busz Sigulába. Kiderült, 2 perc múlva, úgyhogy átszáguldottam a szemközti buszmegállóba…de hiába! A busz csak nem akart jönni.. 15 perc után feladtam. Mivel a következő busz csak bő egy óra múlva érkezik és nekivágtam a 6 km-es útnak gyalog.
Nem mondhatnám, hogy a lábam túlzottan lelkesedett az ötletért, de nem volt mit tenni. Kb. 55 perc alatt értem vissza a siguldai Információs központhoz. Három perc szusszanás után megkérdeztem, hogyan lehet leghamarabb eljutni Cēsis-be. Naivan azt hittem, hogy a siguldai buszpályaudvarról (ami az információs központ mellett volt), azért van valamilyen járat az alig 35 km-re lévő városkába – tévedtem. Busz kizárólag másfél kilométerre innen, a Rīgából jövő autóút mentén egy megállóban áll meg, s a követező 12 perc múlva indul. Na jó, próbálkozzunk meg a lehetetlennel – fájós lábbal is elérni a busz. Hátha késik, hátha késik – úgy, mint otthon!
Nem késett, elment az orrom előtt. És még az eső is elkezdett szemerkélni. Bementem egy boltba venni egy kis ennivalót és nagy szerencsémre félóra múlva jött még egy busz. A 40 perces út alatt ettem, kipihentem a fáradalmakat és izgalmakat.
A busz Cēsis belvárosának szélén, a vasútállomás előtt tett le. A város maga nemcsak nagyon hangulatos, de gazdag történelmi hátteret tudhat magáénak. Cēsis Lettország egyik legrégebbi városa, fontos kereskedelmi központ, s Ventspils-hez hasonlóan a Hanza-szövetség tagja volt. A legenda szerint a lett zászló is Cēsis-nél született meg. Az 1280-as években az észtekkel folytatott háború során a lettek egyik sebesült vezérüket egy az ellenségtől zsákmányolt fehér zászlóba csavarták, aki ezután még felállt, mondott seregének egy lelkesítő beszédet, majd meghalt. Miután leszedték a testéről a zászlót, látták, hogy középen egy csíkban, ahol a vezér teste volt fehér maradt a zászló színe, míg két oldalon vöröses-barnás a megszáradt vértől. A lettek ezután ezt a zászlót vitték a csatába, s le is győzték az észteket.
Mivel bőven 17 óra után voltunk a Cēsis kastélyegyüttese már zárva volt, így azokat csak kívülről lehetett megtekinteni. S bár az eső újból elkezdett esni, de a várost így is megérte megnézni: a Rīgas iela, a főtér közepén álló Szent János-templom, a kastély mögötti park és befagyott csónakázó tó önmagukban is hangulatosan voltak.
Mire körbejártam az egész városkát már borzasztóan kellett vécéznem. Mivel minden bolt, kocsma és étterem be volt zárva, kínomban már visszarohantam az állomásra, s jegykérés helyett, inkább kétségbeesetten WC után érdeklődtem. A pénztáros nő maga sem tudta biztosra, de azt javasolta, nézzem meg balra, a vágányok mellett. Megláttam, benyitottam, majdnem elájultam: a bűz egy dolog, a mocsok egy másik dolog, a hideg egy harmadik dolog…de hol a WC??!
Nem akartam elhinni, hogy pont egy ilyen kényes helyzetben kell kifognom egy undorítóan mocskos, fűtetlen pottyantós WC-t – de nem volt mit tenni. Minden idegszálammal koncentráltam, hogy semmivel, értsd semmivel se kenjem össze magam. Sikerült, ezt is túléltem, de totál leizzadtam a végére.
A 18.53-as vonattal mentem haza Rīgába, fél kilencre meg is érkeztünk. Evita írt egy SMS-t, hogy színházban van, úgyhogy elmentem még vacsorázni egy McDonalds-szerű gyorsétterembe, a Hesburgerbe, majd amikor Evita hívott, hogy hazaért én is elindultam. Otthon még utoljára egy nagyot beszélgettünk, majd aludni mentünk.
8. nap – Indulás haza Stockholmon keresztül (2011. április 12.)
Hát eljött az utolsó nap is! Összepakoltam a cuccaimat, jól körbenéztem mindent, hogy semmit se hagyjak itt, majd elbúcsúztam Evitától. Elképesztő szerencsém volt, hogy Laurához hasonlóan ő is nemcsak egy kiváló szállásadó, hanem nagyszerű ember is. Rendkívül hálás vagyok neki ezért ez egész hétért!
Bementem még a Stockmann-ba ennivalót venni az útra, meg némi csokit ajándékba az otthoniaknak. Az egyik útmenti bódéban vettem jegyet a buszra is, így olcsóbb 0,70 LS helyett csak 0,50 Ls-be került. Rīgában is kezdik bevezetni a chipkártyás rendszert, ez a vonaljegy is tulajdonképpen egy chipkártya volt.
Kiérve a reptérre ismét átlogisztikáztam a táskámat, majd a biztonsági ellenőrzés után megkerestem a B10-es beszállókapunkat. Kevesen voltak még, velem szemben egy srác ült, éppen hívott valakit a mobilján, mint meglepetésemre kiderült, magyarul. Elmosolyodtam, mivel rég hallottam magyar szót, de nem árultam el neki, hogy én is magyar vagyok. A telefonálás végén felállt és angolul megkért, hogy vigyázzak a táskájára. Angolul feleltem neki, majd amikor visszajött kedvesen megköszönte. 10 percre rá a mellette ülő hölgy meg pont a srácot kérte meg, hogy vigyázzon a táskájára – vicces szitu volt, össze is mosolyogtunk a sráccal.
A Ryanair járat Stockholmba viszont majdnem egy órás késéssel indult, 15 óra körül szállhattunk csak be a gépbe. Az alig egyórás út végén már egy ismerős helyen, a Stockholm-Skavsta reptéren találtam magam. Három év telt el, hogy legutóbb itt jártam, akkor még Konrád Petivel, a stockholmi út során.
Visszaállítottam egy órával az órámat és szomorúan tapasztaltam, hogy legjobb esetben is még legalább 6 óra van az indulásig. Aludtam egy kicsit a táskámra dőlve, elkezdtem az útikönyvemben az Észtországos részt olvasni, de már ezzel együtt is nagyon unatkoztam. Ekkor bemondták, hogy a Wizz Air járat Budapestre az érkező gép késése miatt legalább másfél óra késéssel indul. Pfff…na már csak ez kellett!
Letelepedtem egy asztalhoz és elkezdtem végignézni a képeket. Amikor befejeztem, észrevettem, hogy a mellettem lévő asztalnál ülő fiatal lány szintén feltűnően unatkozik. Elkaptam a pillantását és megkérdetem hova utazik. Úgy tűnt, ő is örül, hogy végre történik valami, úgyhogy szívesen válaszolt, így kezdtünk el beszélgetni.
Kiderült, hogy Franciaoszágból jött, Clémence-nek hívják, 19 éves, jogot tanul az egyetemen és Uppsalában látogatta meg a barátnőjét. Bár elég gyengén beszélt angolul (és láthatóan zavarta is egy kicsit), de így is nagyon lelkesen kérdezett és válaszolgatott. Sok mindent megtudtam róla, talán a legérdekesebb, hogy a szülei semmiben sem támogatják, így a nyarat átdolgozta a franciaországi Disneylandban, s amikor a teljes nevét kérdeztem, mondta, hogy bár Clémence Forget-nak hívják, nem szereti használni, mert haragszik a szüleire, amiért elhagyták. Mesélte azt is, hogy az egész éjszakát a reptéren kell töltenie, mert csak reggel 6-kor indul a gépe, ráadásul úgy tűnt, elfogyott minden kajája is. Felajánlottam neki, hogy megosztom vele a csokis marcipánrudamat, amit még Rīgában vettem. Egyből felcsillantak a szemei, még azért visszakérdezett, hogy „biztos nem gond-e?”, de örömmel elfogadta. Ezután tanítgattuk egymást pár alapvető francia, illetve magyar mondatra (és persze ahogy ilyenkor lenni szokott néhány alapvető káromkodásra is). Többször megdicsért, hogy milyen jó a kiejtésem, de ő is egész szépen mondta ki a magyar szavakat. 
Hipp-hopp elrepült az a néhány óra, amit együtt töltöttünk, így már csak akkor eszméltem, amikor hangosbemondó felszólította a Wizz Air budapesti járatának utasait, hogy menjenek a kapukhoz. Megnéztem a táskámban, hogy milyen ennivalóm van még, s megtaláltam a Laura anyukájától kapott icipici eperlekváros üveget, s odaadtam neki. Kiderült, hogy francia termék, úgyhogy duplán örült neki, s hálásan mondott egy „köszönöm!”-öt. Gyorsan csináltunk még egy közös képet és elbúcsúztunk. Szegény lány, olyan szomorú volt, hogy megint egyedül marad. 
Felszállás előtt megírtam Apáéknak, hogy indulunk, s végül egyórás késéssel éjjel 1 óra körül értünk Ferihegyre. Apa kijött értem kocsival és hazavitt.
Fú, micsoda egy hét volt! Ez a lettországi út mindenképpen mérföldkőnek számít az utazásaimat tekintve. Ez volt az első alkalom, hogy egy hétre teljesen egyedül indultam el valahova és először próbáltam ki a CouchSurfinget is. Bebizonyosodott, hogy a legpocsékabb időjárás és egy sajgó boka mellett is nagyon lehet élvezni ezt az országot, melyről bár általánosságban olyan keveset tudunk, mégis annyira hasonlít mihozzánk. A lett nép rendkívül kedves és szimpatikus, s az ország a temérdek probléma ellenére látszik, hogy fejlődik és jó irányba tart. Rīga pedig messze az egyik legszebb főváros, ahol eddig jártam, méltán felveszi a verseny Stockholmmal és Koppenhágával.
