Előzmények
Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, eddig alig láttam valamit Ausztriából. Hiába egy gyönyörű ország, hiába van közel, hiába a közös történelem, valahogy úgy alakult, hogy eddig mindent egybevéve alig 2-3 napot töltöttem el ott. Mivel sajnos a nyárra tervezett ausztriai InterRail-es körtúra meghiúsult, így az ország átfogó felfedezése még mindig várat magára. Ennek ellenére adódott egy olyan lehetőség, hogy egy piciny, de annál kedvesebb szeletét még idén megismerhettem – Grazot.
Mivel még az új munkahelyemen volt is még öt szabadnapom, gondoltam inkább még ősszel veszem ki őket, amíg még jó az idő és talán el lehet valahova utazni. A döntést megkönnyítette, hogy Zsuzska – aki éppen Grazban van Erasmuson – hívott, hogy látogassam meg. Plusz érvként szólt Graz mellett, hogy a még Amszterdamból ismert, kedvenc osztrák ismerősöm, Anita is grazi és nem láttam már közel három éve. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a szarajevói út során megismert kedves osztrák leányzó, Angelika is itt lakik, a kérdés el is dőlt tulajdonképpen. Mivel a november elsejei hosszú hétvégén Zsuzska nem ért rá (a meteorológia viszont már két hónapja riogatott azzal, hogy most már tényleg jön az igazi tél), kizárásos alapon a következő, mindössze egy szabad vasárnapból álló hétvége maradt, mint lehetséges opció (a szombatot ugyanis le kellett dolgozni). Nem hinném, hogy – hozzám hasonlóan – bárki is képes lett volna ilyen helyzetben kivenni a pénteket, a szombatot, a hétfőt és a keddet a megmaradt vasárnap mellé, de végül is jó döntésnek bizonyult. :)
1. nap – Indulás Grazba (2011. november 4.)
A vonatom 16.10-kor indult a Keletiből. Ha nem számítjuk, hogy az elején véletlenül az első osztályra ültem (nem tűnt sokkal különlegesebbnek a másodosztálynál, ezért is tévesztettem össze őket) és félóra után át kellett cuccolni a következő kocsiba, a vonatút különösebb érdekesség nélkül telt. (Itt meg kell jegyezni, hogy a kalauz(nő) olyan kedvesen vezetett rá a tényre, miszerint másik osztályra szól a jegyem – szinte még örültem is neki, hogy átülhetek. Utána is még mosolygott rám, s később külön megnyugtatott, már jó helyen ülök és nem kell aggódni, egészen Grazig megy ez a kocsi. :)
Ha olyan tökéletesen eseménytelenre sikeredik egy vonatút, mint jelen esetben ez is, a zenehallgatás még mindig képes valamelyest javítani a helyzeten. Úgy tűnt azonban, hogy ezúttal még erről az örömforrásról is lemondhatok, ugyanis nem sokkal az út előtt véletlenül eltörtem az MP3 lejátszómat, ráadásul a laptopomhoz meg elfelejtettem fülhallgatót hozni, így zenét is csak olyan minimális hangerőn tudtam hallgatni, hogy néha az se tűnt fel, ha már másik szám megy. A Grazról szóló rövidke részt az útikönyvből már kívülről fújtam, úgyhogy néha fél füllel a vonaton ülő többi utas beszélgetését hallgattam, akik szinte kivétel nélkül Grazba járnak ki dolgozni.
Háromnegyed 10 körül érkeztünk meg a Graz Ostbahnhofra (amely csak nevében, mintsem méreteiben hasonlít a mi Keleti-pályaudvarunkhoz), ahol Zsuzska mondta, hogy szálljak le, mivel sokkal közelebb van a kolijához, mint a főpályaudvar. Kimentem az épület elé, s nem sokkal később láttam egy integető alakot közeledni – Zsuzskát egészen pontosan.
Innen elsétáltunk egészen a kollégiumig – amely elnézve az épület, a folyosók, a szobák és legfőképpen a konyha állapotát, szinte egy az egyben az amszterdami Guesthousera emlékeztetett. Itt letettem a cuccaimat és mivel még éreztem magamban elég energiát egy kis éjszakai városnézéshez, Zsuzskával bejártuk a Graz belvárosának legjellemzőbb részeit – főleg a Herrengasse, a Hauptplatz és a Schlossberg környékét. Nagyon élveztem a többórás sétával járó beszélgetést is, főleg, hogy Zsuzskával amúgy is sajnos elég keveset találkozom. Sokat mesélt a grazi hétköznapokról, kórházas gyakorlatokról, az embert próbáló orvosi tanulmányokról és az egyre kilátástalanabb orvosi pályáról. Általában a rám jellemző pozitív szemlélettel sikeresen tudok segíteni az ilyen baráti sopánkodásokon, ám Zsuzska igazi kivételnek bizonyult, ugyanis minden lelkesítő szavamra volt egy kiábrándítóan igaz és objektív ellenérve, így be kellett látnom, hogy az ő esetében a pozitív felfogásom kudarcra van ítélve…
Mindenesetre megegyeztünk abban, ha mégis az urológiát választaná a patológia helyett szakterületnek, akkor mindenképpen számíthat rám betegként, feltéve ha megérem a vizelettartási gondokkal küszködő dédnagypapakort. :)
Útközben belebotlottunk két magyarba, aki egy meglehetősen furcsa sztorival álltak elő, hogy némi aprót kunyeráljanak. A lány elvileg a nővérét akarta elérni telefonon, aki egyébként nem tudja, hogy itt van, mert váratlanul érkezett…a telefonján nincs pénz, a barátjáén sincs…csak egy cím van náluk, ahol a testvére lakik, s mivel az egy kicsit messze van, oda azért taxival akarnak menni…azt mondták, hogy mindössze 6 euróval érkeztek ide, azt pedig mind elnyelte az a fránya telefonfülke (amibe érdekes módon csak 10 cent volt bedobva) és nincs egy vasuk se, segítsünk…
Zsuzska adott nekik pár centet telefonra, elmondta az irányt, amerre menniük kéne, majd otthagytuk a szemmel láthatóan egyre türelmetlenebb párocskát.
Hazaérve már mindketten hullafáradtak voltunk. Fürdés után megágyaztam magamnak a földre kiterített polifoamon és bár azonnal lefeküdtünk aludni, ezt követően is még hosszasan beszélgettünk.
2. nap – Egész napos városnézés (2011. november 5.)
A reggel kb. 10 óra körül köszöntött ránk. Kissé elgémberedve ébredtem, így át kellett mozgatni a tagjaimat még reggeli előtt. Egy rutinos couchsurfölőnek, mint én persze a földön alvás inkább poén, mint kényelmetlenség. :)
Reggeli után elbúcsúztam Zsuzskától, aki kénytelen volt otthon maradva a szigorlataira tanulni, így nem tarthatott ezúttal velem.
A kollégium, amúgy mindössze 15 percnyi sétára volt a központtól. Térkép nélkül is elég könnyen eltaláltam a város egyik tömegközlekedési csomópontjára, a Jakobiniplatz-ra, mely leginkább a budapesti Moszkva térre hasonlít – csak kissé modernebb és tisztább kivitelben.
A tér mögött kezdődik tulajdonképpen Graz óvárosa (Altstadt), melyet az UNESCO már 1999-ben a Világörökség részévé nyilvánított. Innen indul az egészen a Hauptplatz-ig érő Herrengasse is, mely nemcsak az egyik leghangulatosabb sétálóutcája a városnak, de több fő látványosság is található rajta.
Ilyen például a gyönyörűen felújított, szecessziós stílusú Generali-udvar (9. szám) és a 7. szám alatt lévő „Festett Ház”, melynek teljes homlokzatát görög-római isteneket ábrázoló freskók díszítik.
Velünk szemben található a Landeszeughaus (Tartományi Fegyvertár) és a tartományi parlamentnek otthont adó Landhaus. Utóbbinak a reneszánsz stílusú, árkádos belső udvarát mindenképpen érdemes megtekinteni.
A Landhaus közvetlen szomszédságában áll a Főtérre néző, lenyűgözően szép, többkupolás Rathaus (Városháza), mely elé már fel is állították a tartományi karácsonyfát. 
Még alig volt délután 1 óra, de az óváros szívének számító Hauptplatz-on (Főtér) már javában nyüzsögtek az emberek, a tér közepén felállított bódék jelentős „Wurst-Kebab-Bier-Glühwein” forgalmat bonyolítottak, miközben az egymást sűrűn követő villamosok megállás nélkül csilingeltek rá a sínen bámészkodókra.
A Főteret körülvevő pompás épületek közül talán a Sporgasse sarkán lévő Luegg-ház volt az egyik legszembetűnőbb, ugyanis a homlokzata zsúfolásig volt tömve gazdagon díszített stukkókkal – melyek között, ha figyelmesen nézte az ember – néhány arcot is fel lehetett ismerni.
Innen a Sporgassén befordulva haladtam tovább. A 22-es számú háznál megálltam, mivel annak a gótikus, árkádos belső udvara a Német Lovagrend idejéből való és egész területét „Muragaluska” borítja. Muragaluskának hívják azokat a köveket, amelyeket Graz folyójának, a Murának sodrása gömbölyített le, s amelyeket korábban utcák és belső udvarok kövezésére használtak.
Mivel annyira hangulatosak voltak a szűk, óvárosi utcácskák többnyire inkább csak sétálgattam, mindenféle tudatos útvonal nélkül (bár a Zsuzskától kapott városnézős brossúra több ilyet is ajánlott). Bekanyarodva a Hofgassén például lenyűgözően szép, díszes, fából faragott kapujú boltra akadtam, melyről kiderült, hogy az 1569-ben alapított Edegger-Tax Udvari Pékség (Hofbäckerei Edegger-Tax), ahol még a császári időkből származó édességeket lehet kóstolni. Az ablakon bekukkantva ugyanakkor sem a kínálat, sem az árak nem tűntek túl hívogatónak, úgyhogy megállapítottam magamban, hogy az érdemesebb inkább az épület külső szépségét kiemelni.
Amúgy több különös jelenségre is figyelmes lehet az ember, ha nyitott szemmel járja a környéket: ilyen például a Saurau Palota (Palais Saurau) eresze alól kivont karddal figyelő török katona, vagy a Karmeliterplatz-on lévő Stájer Néppárt (Seirische Volkspartei) épületének az erkélyéről elrugaszkodó zöld, szárnyastehén. :)
Megkerülve a teret, visszajutottam a Hofgasséra, ahonnan már csak pár lépésnyire volt a 15. század közepén épített Dóm. Sajnos éppen zárva találtam, így megkerülve a templomot, a mögötte lévő Mauzóleumnál próbálkoztam, mely nagy meglepetésemre nyitva volt. A II. Ferdinánd császár által építtetett Mauzóleum művészettörténeti szempontból az egyik legjelentősebb Habsburg sírhely.
A gazdagon díszített barokk belső teret figyelve az egyik kupolában felfedeztem a magyar címer pajzsát, melyet oldalról két puttó támasztott. Megnéztem ezután még az oldalsó kiskápolnát, majd lementem a kriptába, ahol Ferdinánd (első hitvesével és fiával) egy vörösmárványból faragott koporsóval nyugszik. Érdekes módon hiába kezdték el az építkezést már 23 évvel korábban, 1637-ig, azaz Ferdinánd haláláig csak ez a piciny kriptaszoba készült el, s egészen 1714-ig nem is sikerült befejezni magát az egész mauzóleumot. Végeredmény ugyanakkor önmagáért beszél.
A 2 eurós belépőjeggyel a harangtoronyba is fel lehetett mászni, ezt semmiképp sem akartam kihagyni. A csigalépcsőn felfelé még jó mulattam az egyik kiíráson („Actung! Die Glocken läuten alle 15 Minuten!”), mely a negyedóránkénti harangozásra hívta fel a figyelmet. Felérve szinte azonnal megértettem mire gondolnak, amikor óva intenek a harangoktól, ugyanis a hirtelen, meglepetésszerűen érkező kongatás olyan elemi erejűnek hatott, hogy úgy éreztem, mintha mélyen a fülem legmélyén szólna és eljutna a tagjaim végébe is. Nézzük a jó oldalát is – legalább csak egyet kongatott!
A Mauzóleum után a Burg (Vár) felé indultam el, mely a Hofgasse másik oldalán, a Dómmal szemben található. Várhoz a legkevésbé sem hasonlít, viszont a belső udvaron van egy jópofa kettős csigalépcső, ami nagyon megtetszett nekem. A teljesen szimmetrikus csigalépcső mindkét oldalán fel lehet mászni, s minden irányból nagyszerűen mutat.
A Vár túloldalán a Burggarten-be (Várkert) értem ki, amelynek fái az ősz legszebb színeiben pompáztak. Végiggázoltam a park közepén lévő sárga falevélrengetegen és nem győztem gyönyörködni a látványban.
Egy nagyobb kört téve elsétáltam a Glockenspielplatz-ra, ahol napjában háromszor (11, 15 és 18 órakor) kinyílik a zöldtornyos épület tetején lévő két kicsi ablak és egy fából faragott, népviseletbe öltözött párocska kezd el körbetáncolni a harangjáték dallamára. Most a kis ablakocskák zárva voltak, 15 óra is elmúlt, így továbbindultam a Färbergassén. Az egyik bolt kirakatában aztán szemet szúrt néhány gumikacsa, melyek a lehető legbizarrabb formában pompáztak – az ördögkacsától, a mikuláskacsán és az aladdinkacsán át a jegyespárkacsákig minden volt.
Elsétáltam a Schlossbergplatz-ig, ahol tegnap felmásztunk a Schlossbergre, de innen inkább kimentem a folyópartra, ahol egy fölöttébb szokatlan látványosság fogadott. A Mura közepén lebegő kissé futurisztikus fém sziget, a Murinsel elvileg egy úszó kagylót jelképez, melyet két végén egy-egy lépcsővel kapcsoltak a parthoz. 
A 2003-as Kulturális Főváros évének tiszteletére átadott építményen egy kávéház és kisebb amfiteátrum és egy gyerekek részére épített akadálypálya is található. Én is keresztülsétáltam ezen a különös mérnöki csodán, majd a túlparton lévő Mariahilferplatz felé vettem az irányt. Ezt a hangulatos teret a Mariahilferkirche kéttornyú temploma uralja és nagyszerű kilátás nyílik innen a Schlossberg-re is.
Ahogy leültem a tér közepén lévő egyik padra akkumulátort cserélni a fényképezőgépemben, egy furcsa megjelenésű, középkorú nő lépett oda hozzám. Rikító, magenta színű blúzt és fejkendőt viselt, melyhez rózsaszín válltáska tartozott. Az első (és második) látásra is meghökkentő összképet némileg tompította a sötét vékony, begombolatlan kabát, de így sem lehetett egyből megmondani, hogy milyen céllal jött oda hozzám. Aztán belekezdetett…eleinte németül – de látszott, hogy begyakorolt szöveget mond. Kiderült, hogy ő is egy „pórul járt” magyar, akit mindenki kisemmizett, pedig ő mindenkiben csak megbízott és még az a fránya telefonfülke is elnyerte az apróját (úgy látszik Grazban mindenki bajának a telefonfülke az oka), merthogy ezek a nyavalyások betömik a visszajáró kiadó lyukat, és pedig ő csak az ügyvédnek és a bevándorlási hivatalnak akart telefonálni… (amúgy szombat délután 17 óra volt! :). Ő sokkal felkészültebb a tegnapi párocskánál, csomó hivatalos papírt cipelt magával („itt van bennünk az egész életem, nézd csak meg!”), hogy megfelelő bizonyítékkal támassza alá a meséjét. Amikor aztán kiderült, hogy én is magyar vagyok, az anyanyelvén zúdította rám az egész életét… Többször is elnézést kért ugyan, hogy ezzel traktál, s bár valóban így volt, türelmesen és együttérzően végighallgattam. Amikor már 15 perce ment a sztori, akkor már igencsak mehetnékem volt, sűrű helyeselés és jókívánságolás közepette adtam neki 30 centet és elköszöntem tőle. Alig telt el 10 perc megint összeakadtam vele („Hát az a másik fülke is be volt dugaszolva…”), de ekkor mivel alapból mozgásban voltam, könnyebben lehetett elmenekülni előle.
Délután 5 óra felé kezdett lemenni a nap és gyönyörű narancsos-rózsaszínes árnyalatban pompázott az ég. Mivel Zsuzska még előzőleg felhívta a figyelmemet, hogy vasárnap nem sok minden lesz nyitva a városban, gondoltam elmegyek bevásárolni egy SPAR-ba és veszek reggelinek és ebédnek valót.
Vásárlás után kezdtem megéhezni, úgyhogy körbenéztem a Jakobiniplatz-on található olcsó hamburgeres bódék és kebabos gyorskajáldák között. Végül a kebab győzött, ráadásul egy olyan hely, ami egy szőke cicababával a háttérben azzal hirdette magát, hogy: „Döner macht schöner.” Ez annyira béna szlogen, hogy az már aranyos! :) Lényeg a lényeg, hogy – még ha szebb nem is leszek tőle – de én is kértem egyet. A kiszolgáló török srác, miután észrevette a nyakamban a fényképezőgépet, poénból beállt pózolni egy képhez. Először azt hittem viccel vagy csak ugrat, de addig nem mozdult a menő beállásából, amíg le nem fényképeztem. Érdekes egy figura volt! :)
Miután a tér szélén egy padon ülve elfogyasztottam a kebabot, visszamentem a koliba. Zsuzska még nagyban tanult a szobájában, míg kint a konyhában már gyűlt a nemzetközi társaság, készülődve az esti bulira. Ahogy az elfogyasztott alkohol mennyisége nőtt, úgy lettek egyre hangosabbak is. Leültem internetezni, s mivel egy idő után Zsuzska is besokallt a tanulástól, megint elkezdtünk az estébe nyúlóan beszélgetni.
3. nap – Göstingi kirándulás Anitával (2011. november 6.)
Hát, ez a nap is elérkezett! Majdnem három év telt el azóta, hogy 2009. január 30-án elhagytam a Guesthouse-t és végleg elköszöntem az amszterdami életemtől – ekkor láttam Anitát is utoljára. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő, mégis amikor ma 13 órakor találkoztunk a helyiek által csak „Friendly Alien”-nek becézett Kunsthaus mellett, úgy tűnt, mintha csak tegnap váltunk volna el. Nagyon örültünk egymásnak, hiszen Amszterdamban rengeteg időt töltöttünk együtt, s vitathatatlanul az egyik legjobb pajtásomnak számított ezen idő alatt. Azt leszámítva, hogy az akkori önmagához képest elképesztően el volt fogyva, Anita semmit sem változott. :)
A mai napra egyébként egy kis kirándulást terveztünk a Graz közelében lévő Göstingi várromhoz. Anita még korábban említette, hogy ha nem gond egy-két barátja is csatlakozna hozzánk, mivel még ők sem jártak arra fent. Hamarosan meg is érkezett a két barátnője, Martina és Arabella. Mindketten kedvesek és aranyosak voltak, ugyanakkor Martina sokkal érdeklődőbbnek és beszédesebbnek bizonyult, angolul is teljesen folyékonyan beszélt.
A Kunsthaustól elsétáltunk egy alig kétszáz méterre lévő buszmegállóig, ahol szinte azonnal meg is érkezett a 40-es járat, mely egészen Göstingig vitt minket – mely egyben a végállomás is volt. Diákjegy nincs, sőt a vonaljegy is alapból drága, így mindannyian napijegyet vettünk 4,20€-ért, mely már egy oda-vissza útnál is olcsóbb megoldásnak bizonyult. A végállomásnál csatlakozott hozzánk egy srác (a nevére sajnos már nem emlékszem), majd nekivágtunk a hegynek.
Gyönyörűen szép, őszi idő volt, az erdő fáinak lombjai mindenhol zöldes-sárgás-barnás árnyalatot mutattak. Félórába telt, míg felértünk a várhoz, ezalatt kitárgyaltuk az összes közös ismerőssel kapcsolatos pletykát és tudnivalót.
A vár egyébként egy 17. századi tűzvészt követően kis híján megsemmisült, miután a lőporosraktárba belecsapott a villám, így csak az öregtorony, a várkápolna és a fal egy része maradt meg – ma ezek látogathatók. A toronyból nagyszerű kilátás nyílik a Grazi medencére és a környező hegyekre - ám ezúttal sajnos a ködös idő miatt nem lehetett túl messzire ellátni.
Ezután kiültünk a várban működő vendéglő teraszára egy italra (a lányok teára, míg a fiúk egy korsó sörre). Mindenképpen valami helyi sört akartam inni, s nem is kellett csalódnom a stájer sörök egyik büszkeségében, a Puntigamer-ban. Annyira jól esett, hogy elhatároztam otthonra is viszek majd egy üveggel.
Miután szépen lassan mindenki elfogyasztotta a maga italát, ételét, visszavittük a poharakat, korsókat a vendéglőbe. Úgy tűnik itt ez a szokás és kifejezetten rossz szemmel nézik, ha valaki kint hagyja őket a teraszasztalon. Mondjuk a pultos is hülye lenne kimenni a hidegbe összeszedni őket, ha már vannak olyan rendes emberek, akik behozzák.
Mielőtt visszamentünk volna a buszhoz, még átsétáltunk egy közeli sziklához, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a völgy túlsó felére és a Graz mellett elnyúló autópályára. A szikla tövében egy kereszt állt, egy lány emlékére, aki innen vetette magát a mélybe.
A hegyről lefelé jövet Martina gyűjtögetett néhányat a legszebb őszi színekben pompázó falevelekből, hogy majd otthon valamilyen kis őszies hangulatú levélkompozíciót készít belőlük. A legviccesebb az volt, amikor egy olyat talált (sajnos a biológia órák emlékei túl távolinak tűnnek, így esélytelen, hogy bármilyen megfelelő növénytani meghatározást tudjak rá adni), melynek a hosszú szárán, több apró, pirosas levél üldögélt, s kétségtelenül a kompozíció dísze lehetett volna. Viszont ahogy trappoltunk lefelé a hegyoldalban, időről időre elvesztett egy-egy kis levélkét a szárról, míg már azt kezdtük találgatni, hogy lesz-e egyáltalán egy, ami túléli. Amikor már csak az utolsó mohikán tartotta magát, Martina különösen próbálta megóvni, már csak poénból is. A levelecske a buszra való felszálláskor adta meg magát…
A busszal végül csak hárman jöttünk haza, a srác Arabellával másfelé folytatta az útját.
Visszaérve Grazba, az óváros utcáin sétálgattam a két lánnyal, majd beültünk a Sporgassén egy Sorger nevű helyre teázni és képeket nézegetni – ugyanis egész nap magammal cipeltem a laptopot, hogy alkalom adtán elnosztalgiázhassunk a régi közös amszterdami képeken. Amint azonban betöltődött a Windows, teljesen elállt a szavuk a háttérképemtől (mely a Moraine-tavat ábrázolta) és kérték, hogy inkább a kanadai útról mutassak neki képeket.
Mire befejeztük a mesedélutánt, Anitának is lassan mennie kellett. Martinától még a cukrászdánál elköszöntünk, majd Anitát elkísértem a Kunsthaushoz, ahol a biciklijét hagyta. Elbúcsúztunk egymástól, de megbeszéltünk, hogy holnap este 8 körül még összefutunk.
Nagyon szép este volt, így úgy döntöttem, még nem indulok haza, inkább csinálok néhány éjszakai fotót. A város legjellemzőbb épületei szépen ki voltak világítva – a Murinsel például gyögyházkék színű fényben pompázott. A Schlossberg tetején állva nagyszerű látványt nyújtott a kivilágított város, a Harangtorony fölött fénylő Hold és még sorolhatnám…
Hazafelé úton még megálltam a Hauptplatzon lévő egyik bódénál enni egy adag sültkrumplit, majd visszamentem a koliba.
4. nap – A Landeszeughaus és a négy lány (2011. november 7.)
A mai nap fájdalmasan korai keléssel indult, mivel Zsuzskának már reggel 7-re a kórházban kellett lennie, s elkerülendő az egyetlen szobakulcs tényéből adódó kellemetlenségeket, inkább én is eljöttem vele együtt – hiába ajánlotta fel kétpercenként, hogy nyugodtan aludjak tovább és vigyem el a kulcsot.
Mivel a Landeszeughaus csak 10-kor nyitott, az addig fennmaradó időben az óvárostól távolabb lévő utcákat és városrészeket jártam. Egy kicsit elidőztem a Jakobiniplatzon lévő McDonaldsban, majd megnéztem a Ferences templomhoz (Franziskanerkirche) tartozó kolostornak a hangulatos, gótikus kerengőjét, majd visszatérve a városi forgatagba, szépen lassan elsétáltam a Landeszeughausig. A pénztárnál aztán kiderült, hogy bár most nyitnak, de 10-től csak német nyelvű idegenvezetés lesz, az (egyetlen) angol nyelvűre még egy órát várni kell (ráadásul csak csoportos idegenvezetéssel lehet körbenézni a múzeumban). Végül az angol csoport mellett döntöttem, így még maradt egy órám, amit valahogyan el kellett ütni. Átmentem a szomszédban található Turistainformációs Irodához megkérdezni, hol található a legközelebbi posta. Gondoltam, Szarajevó után Grazból is küldök képeslapot Laurának, a legutóbbinak is annyira örült. Mint kiderült, a városi központi posta épület mindössze három utcával odébb a Neutorgassén található és bár felújítás alatt áll és sitthalmok veszik körül, mégis annak rendje és módja szerint üzemel. Kezdeti örömöm gyorsan alábbhagyott, amikor be kellett látnom, hogy egy központi postán nem árulnak semmilyen Grazos képeslapot, ugyanakkor a borzasztóbbnál borzasztóbb üdvözlőkártyákból annál nagyobb a választék.
Mivel még mindig volt egy félórám, az utcákat járva elkezdtem valamilyen épkézláb Grazos képeslapot keresni. Egy papír-írószeres boltban végül találtam egyet, mely nem tűnt vállalhatatlanul rondának, így visszasietve a postára gyorsan megírtam és feladtam.
Pontosan 11-re értem vissza a Landeszeughausba, ahol rajtam kívül még két, jellemzően ausztrál akcentussal beszélő srác várt. Mivel más már nem érkezett, az idegenvezető mi hármunkat vezetett körbe a múzeumban.
Nagyon kíváncsi voltam előzetesen erre a kiállításra és nem is kellett csalódnom. A Landeszeughaus, avagy Tartományi Fegyvertár jelenleg több, mint 32.000 (!) különböző gyalogos és lovas fegyvert számláló gyűjteményével a világ legnagyobb fegyvermúzeumának számít. A 19. századig a múzeum tényleges fegyverraktárként üzemelt, melyet elsősorban a török elleni védekezés érdekében építettek. Mivel Graz alkotta a törökök elleni harc első vonalát, a város és az egész stájer tartomány fegyverekkel való ellátottsága stratégiai jelentőségű kérdés volt.
Érdekes ugyanakkor belegondolni, hogy az itt található több tízezer fegyver és páncél töredéke, kevesebb, mint 5%-ka járt ténylegesen harctéren – a többit éles helyzetben sosem használták, inkább csak felvonulásokon vagy lovagi tornákon.
Az első emeleten a nehézpuskák és kovás pisztolyok, a másodikon a gyalogsági és lovassági páncélok találhatóak, a harmadik emeleten a lovagi tornák fegyverzete és páncélzata látható, míg legfelül, a negyedik emeleten az oldalfegyvereket és a katonazenekarok által használ hangszereket állították ki.
Az ezernyi, sűrű, katonás rendben sorakozó páncél és fegyver már önmagában lenyűgöző látvány, viszont a gyűjtemény valójában az idegenvezető srác által mesélt rengeteg sztoritól és érdekességtől volt igazán lebilincselő. Szinte minden említésre méltó páncélról, fegyverről, vérttől és mondott valami meglepő furcsaságot. Mesélt például az első elöltöltős puskákról, melyek nemcsak a gyenge lövési pontosság és a rövid hatótávolság, hanem elképesztően körülményes, olykor 10 percig is eltartó újratöltési idő jellemzett. Ehhez továbbá szükség volt a puska egyedi kulcsára a felhúzáshoz, ami ha elveszett, eldobhattad a fegyvert. Az egyes puskáknál használt, vizeletbe mártott (majd persze kiszárított) gyutacsról már ne is beszéljünk. De azt is megtudtuk, miért könnyebb megsebesíteni az ellenfelet a szablyával, mint a karddal, vagy hogy melyek voltak a páncélok leggyengébb pontjai. A páncélok megjelenése, díszítése, súlya is egy külön történet – a legtöbb esetben ugyanis a páncéloknak nemcsak védelmi funkciójuk volt, hanem az ellenfél megijesztése is. 
Persze ez néhány esetben éppen visszafelé sült el, s nemhogy nem félemlítette meg az ellenséget, inkább nevetségesen nézett ki. (Ezekre jó pár példát mutatott – tényleg ha már mi fogtuk a hasunkat tőlük, elképzelem mi érezhetett szegény ellenfél, aki a csata hevében szembe találkozott egy ilyennel…) Egyes páncélok készítője a legkevésbé sem fektetett hangsúlyt arra, hogy felhasználóbarát legyen a végtermék – hiába nézett ki jól elsőre. Itt olyanokra gondolok, hogy a sisakrostélyt lehúzva rossz helyre került a két szemnek szánt lyuk, ezért a tulajdonosa vágott rá két másik lyukat is, hogy valahogy kilásson. A páncélnak a többi funkciója mellett továbbá hangsúlyoznia kellett viselőjének a társadalmi rangját is. Minél előkelőbb származású volt a harcos, annál díszesebb, csicsásabb volt a páncél is. A súly sem elhanyagolandó tényező – a legtöbb páncél 10-30 kg, de komolyan vannak 40 kg vagy annál is nehezebb páncélok, melyekben éppen csak harcolni képtelenség.
A múzeum egyik legérdekesebb darabja kétségkívül az 1505-ben készül lópáncél, amely elképesztő ritkaság a maga nemében. Mint kiderült, abszolúte nem a ló védelme a célja, hiszen nem tömör acélból készült, csak valamilyen vékony fémes, könnyített lapokból áll, melyet kizárólag felvonulások alkalmával adtak szerencsétlen jószágra.
Végezetül a legfelső emeleten kipróbálhattunk egy – külön erre a célra kitett – kardot. Piszok nehéz volt!
Mialatt bent voltam a múzeumban a reggeli, barátságtalan idő jelentősen megenyhült, így ezt kihasználva elsétáltam a közeli Tegetthoff-Brückéhez. Ezt a hidat már korábban kinéztem magamnak, mivel szerintem innen készíthető olyan kép a városról, ami talán a leginkább jellemző Grazra. Benne van a Mura, a Schlossberg, a Ferences templom és a híres Óratorony is – így nálam ez vitte a pálmát. Persze innen nem egyszerűen csak egy fotót akartam készíteni, hanem egy újabb „utazós hagyományt” elindítani. Az inspirációt még az Amélie csodálatos életében látható „világjáró kertitörpe” adta, melyről időről időre érkezett egy fotó a világ valamelyik pontjáról, melyen az ottani híres, jellemző épülettel, látképpel pózol…
Ha már kertitörpét nem is, de egy állandó és könnyen cipelhető „útitársat” már én is akartam korábban, így még elindulás előtt kiválasztottam az otthoni plüssállatok közül Ludwigot, a jávorszarvast, akit még a Skavsta reptéren vásároltam a megmaradt svéd koronáimért a stockholmi út során. (Az ismerőseim körében közvélemény-kutatást tartottam a jószág nevét illetően, de végül önkényesen a Lajos/Albert/Elliot/Svenson/Jörg/Henrik nevek valamelyike helyett inkább Ludwignak lett elnevezve a szarvas.)
Megvolt tehát a tökéletes háttér, az eddig borult ég is kezdett kiderülni, a fotóalany is rendelkezésre állt, nem volt más hátra, mint felültetni Ludwigot a Tegetthoff-Brücke mindössze másfél „plüssjávorszarvasfenéknyi” szélességű korlátjára és imádkozni, hogy ne akarjon ezalatt a 20 másodperc alatt beleesni a Murába. Az eközben mellettünk elhaladó helyiek közül egyesek alig palástolt mosolygással, mások a fejcsóválás és tágra nyílt szemek egyfajta kombinációjával fogadták az amúgy is bizarr jelenetet.
Miután végeztem, a Schlossberg felé vettem az irányt, mivel eddig még csak éjszaka voltam arra fönt és nappali fénynél is körbe akartam járni a fenti látnivalókat. A 473 méter magas Schlossbergre egyébként négyféle módon is fel lehet jutni: a Schlossbergstiege lépcsőin, egy kanyargós úton, amely a Karmeliterplatzról nyílik, egy üvegfalú lifttel vagy Schlossbergbahn siklóval. Az üvegfalú lift a hegy belsejéből indul és az Óratorony közelében ér fel, mindössze néhány centért felvisz, míg a Schlossbergbahn a Kaiser-Franz-Josef-Kai-ról visz egészen a Harangtoronyig. Utóbbira érvényesek a helyi tömegközlekedési (GVB) jegyek, bérletek.
Én ezúttal – és mint általában mindig – a legolcsóbb verziót választottam, igaz le is izzadtam mire megmásztam a közel 260 lépcsőt.
Felülről nagyszerű kilátás nyílt a városra, különösen a mindenféle szabályozottságot nélkülöző háztetőrengeteg nézett ki nagyon jól. Az Óratorony alatti szinten egy hangulatos, lugasos, virágoskertes kis parkot találtam, amelyre rögtön ráismertem a Laura képeslapjáról. Igaza volt a képeslap fotósának, ugyanis az Óratoronyról innen készített kép is egy szép kompozíció, amely nagyon jellemző a városra – így én sem hagyhattam ki. 
Némi szépséghiba, hogy pont az Óratoronynak ezt a két oldalát állványozták fel és a kuriózumnak számító, díszes mutatók sem voltak felszerelve. Tudniillik ugyanis ehhez az óraműhöz korábban csupán csak egy nagymutató tartozott, amely az órákat mutatta, a jóval kisebb percmutatót csak később szerelték fel – viszont a szerepük már nem változott. Így aztán senkit se zavarjon meg, a grazi óra nem jár rosszul, csak a mutatók vannak felcserélve. :)
Az 28 méter magas Óratorony (Uhrturm) egyébként korábban őrtoronyként és tűzfigyelő-helyként funkcionált. A toronyban található óramű pedig már közel 200 éve, 1712 óta működik üti pontosan az órákat, így nem csoda, hogy már jó ideje Graz egyfajta romantikus jelképének számít.
Továbbsétálva a hegyen felfelé lehet eljutni a Türkenbrunnen-ig (Török kút), melyet 1554-58 között azért ásták ki, hogy egy hosszabb ostrom esetén is el tudják látni ivóvízzel az erődöt. A 94 méter (!) mély kút egészen a Mura vizéig nyúlik le, s kiásásában állítólag török foglyok is dolgoztak – innen ered a neve is.
A Török kút mellett magasodik a növényekkel sűrűn befutatott Istálló-bástya, melyet anno börtönként és raktárként használtak, de innen adták le figyelmeztető lövéseket is tűzriadó esetén a tűzjelzőként használt négy ágyúval.
Kicsivel fentebb egy Kínai pavilon található, melynek sajnos mindegyik oszlopát összefirkálta a helyi fiatalság, de távolabbról így is jól néz ki. Felérve a bástyára megnéztem a négy híres tűzjelző ágyút, majd a Schlossberg tetején magasodó Glockenturm (Harangtorony) felé indultam tovább. Az 1588-ban épült Harangtorony ad otthont Graz leghíresebb harangjának, a „Liesl”-nek, azaz „Erzsikének”. Erzsike amúgy nemcsak híres, hanem nehéz is, közel 5 tonnát nyom, s csak egy külön hozzákészített kongató gépezettel lehet megmozdítani.
A Harangtorony közvetlen szomszédságában található a hollandok tipikus épülethasznosítási eljárásaira emlékeztető Kazamata Színpad, mely egykor börtönként funkcionált, manapság viszont csillogó operaelőadásoknak és koncerteknek ad otthont. Egy kicsit azért bizarr belegondolni, hogy abban a páholyban ahonnan az előadást élvezi az ember, egykor rabok aludtak.
A színpaddal szemben van egyébként a Schlossbergbahn végállomása, de ezúttal sem vettem igénybe a szolgáltatását. Helyette tettem egy kört a hatalmas oroszlános szobor körül, melyet Graz utolsó katonai védelmezőjének, von Hackher őrnagynak a tiszteletére emeltek, aki hónapokon át tartotta a várat a hatalmas francia túlerő ellenére. Ám mivel nem készült kép a hős katonáról, így jobb híján egy erőtől duzzadó oroszlánként mintázták meg.
Ekkorra már háromnegyed 3 körül járt az idő és eszembe jutott, hogy pontban 15 órakor harangjáték van a Glockenspielplatzon, így lesiettem oda. Zsuzskát is előbb elengedték a kórházból, úgyhogy megbeszéltük, hogy ott a téren találkozunk. Nem sokkal azután, hogy ő is megérkezett, kinyílt a két kis ablak a díszes, sárga saroképület tornyán és két népviseletbe öltözött figura kezdett el táncolni a harangjátékra.
Legalább 10 percig tartott az egész, s miután vége lett, beültünk sütizni arra a helyre, ahol Anitáékkal tegnap teáztunk. Beszélgettünk egy órát, de mivel még így is rengeteg idő volt az Angelikával való találkozásig, így hazafelé elkísértem Zsuzskát egy darabon. Végül nem egyenesen a koli felé vettük az irányt, hanem tettünk egy kis kitérőt a pár utcányira lévő Städtischer Augarten-be. A Burggarten-hez hasonlóan szép, őszies hangulatú parkban, több helyen kötéltáncos fiatalok próbálkoztak elképesztőbbnél elképesztőbb mutatványokkal a fák törzseihez kifeszített köteleken. Miután keresztülsétáltunk a parkon, egy saroknyira a kolitól elbúcsúztunk, s egy gyors SPAR-os ajándékvásárlás után visszaigyekeztem az Óvárosba.
Angelika egy igazi osztrákhoz méltó precizitással adta meg a találkozó helyét: „there’s a pink and baby blue building on Tummel Platz – just wait in the front of it.” Pontosan 17.30-kor meg is érkezett, s hiába volt sötét, már messziről integetett.
Ugyanolyan mosolygós és közvetlen volt, mint másfél hónappal korábban Szarajevóban. Konkrét, eltervezett programunk nem volt, így először megkérdezte, hogy mennyit láttam a városból és voltam-e éjszaka fent a Schlossbergen, mivel nagyon szép. Mivel olyan lelkesen kérdezte, így nem volt szívem megmondani neki, hogy kb. ott jártam a legtöbbször, így hagytam, hogy ő mutassa az utat. A lényeg ilyenkor már amúgy sem az újabb „városnéző túrán” volt, hanem a társaságán, amire sokkal kíváncsibb voltam.
Kölcsönösen megegyeztünk abban, hogy egyikünk sem szereti, ha a hivatalos keresztnevén szólítják, mivel az túl komolynak és hivatalosnak hangzik. Így innentől fogva „Geli”-nek szólítottam, ő cserében Lacónak engem.
A Karmeliterplatz irányából mentünk fel a hegyre – erre kivételesen még nem jártam. Már a kezdettől fogva élveztem a társaságát, nagyon jót beszélgettünk és különösen érdeklődőnek tűnt. Szó került a szarajevói útról, Gáborról, az egyetemről, a munkahelyekről csakúgy, mint az aktuálpolitikáról és a jelenlegi gazdasági helyzetről. Mint megtudtam, még mindig együtt van az izraeli barátjával, ám a helyzetüket nehezíti, hogy a srác jelenleg még mindig Izraelben van és bár hamarosan befejezi az egyetemet, a kötelező sorkatonai szolgálat miatt még lehet, hogy évekig kell a hadseregben szolgálnia. Márpedig ebben az amúgy is durván militarista országban elég komolyan veszik a nőkre és férfiakra is egyaránt kötelező érvényű katonai szolgálatot – aki megtagadja a bevonulást többéves börtönt, vagy akár még súlyosabb büntetést is kaphat.
A Schlossberg tetejéről ma este is nagyszerű kilátás nyílt a városra, bár a köd miatt nem lehetett olyan nagyon messze ellátni. „Az nem köd, hanem szmog!” – vette közbe Geli. Hozzátette, hogy Grazban (persze Bécs után) messze a legrosszabb a levegő egész Ausztriában. Állítólag, ha tüdőbajokkal elmész egy osztrák pulmonológushoz, az első kérdése, hogy Bécsben vagy Grazban él-e tartósan az illető. Ezzel együtt úgy érzem, Graz így is elbújhatna a légszennyezettségi értékeivel néhány jó magyar város mögött.
Miközben lefelé tartottunk a hegyről, Geli kérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni néhány barátjával vagy üljünk be inkább ketten egy helyre. Egy rendkívül kedves gesztusnak tartottam, hogy be szeretne mutatni a barátainak, így szívesen tartottam velük. Így hát elsétáltunk a Jakobiniplatzon, kissé mulatságos nevű Da Pina pizzériába, ahol a többiek már vártak minket.
Legnagyobb meglepetésemre a társaság három másik lányból állt – akik Gelihez hasonlóan már az első perctől fogva kíváncsisággal és érdeklődéssel fordultak felém. Mint kiderült, ők négyen a helyi héber nyelvkurzusról ismerik egymást, s úgy tűnt igencsak közel hozta őket a hasonló érdeklődési kör, annak ellenére, hogy milyen különböző emberek. Luise, egy barna hajú, feltűnően mosolygós, jókedvű és nem mellékesen nagyon csinos leány például nem is osztrák, hanem német (egészen pontosan drezdai), biokémiát és „molekulare Biomedizin”-t tanult (amit is nagyon tudom, mit takarhat). Jelenleg a Grazi Műszaki Egyetemen egy rákkutatással foglalkozó laborban van gyakorlaton. Verena a csapatból a korelnök, bár egyáltalán nem látszik rajta, de már kétszer házasodott. Rita is túl van a harmincon, s az első látásra kissé szigorúnak tűnő vonásai ellenére hamar kiderült, hogy kiváló humorérzéke és széleskörű látásmódja különösen szórakoztatóvá teszi a jelenlétét.
Sokat meséltek az izraeli élményeikről, a körülményes kiutazásokról, a közel-keleti politikai helyzetről – s mivel mindannyian sok ponton kötődtek ahhoz a kultúrához, érdekes volt látni az ő nézőpontjukat is. Sokat kérdeztek rólam és Magyarországról is, s érdeklődő, nyitott emberek lévén nem is kellett nagyon kampányolni, hogy jövőre majd látogassanak el Budapestre is.
Este 8 körül Anita írt SMS-t, hogy sajnos nem fogunk tudni ma már találkozni, mert még mindig bent van a munkahelyén és valami prezentációt készít. Nagyon örültem ugyanakkor, hogy a lányok még egyáltalán nem készültek menni, sőt majdnem egészen este 10-ig maradtunk. Gyorsan elrepült ez a néhány óra is, nem is csoda, hiszen remekül szórakoztam velük. Hálás voltam, hogy ilyen nagyszerűen alakult az este, ennél jobban nem is záródhatott volna a grazi kirándulás.
5. nap – Hazaút (2011. november 8.)
Még este összepakoltam mindent úgy, hogy reggel felkelés után már csak a polifoamot és a hálózsákot kelljen összetekerni és indulhassak is. Tízpercnyi sétára voltunk az állomástól, tíz percnél több a készülődésre és a gyors szendvicskészítésre sem kell, ezért úgy gondoltam 5.20-kor kelni a 6.16os vonathoz talán nem számít zsonglőrködésnek. Mint később kiderült, egy kicsit elszámítottam magam…
Mire szépen elkészítettem magamnak 3 adag szendvicset, némi innivalót az útra, megmostam a fogam, betuszkoltam a táskámba a maradék cuccot, valamilyen rejtélyes módon már eltelt hat óra…a fenébe!!!
Gyors, mindent köszönős búcsú Zsuzskától és leszáguldottam a lépcsőkön, ki az épületből…ööö…no akkor merre is?! Az állomás felé egyszer sem sétáltam el, idefelé úton pedig alig figyeltem merre kell jönni. Gyorsan elővettem az elmúlt napok alatt jócskán meggyűrődött, szakadt városi térképemet, amin az Ostbahnhof már éppen nem volt jelölve, de a sínek fekvéséből ki lehetett következtetni, merre lehet. Rohanás ezerrel…no meg azzal a temérdek cuccal, amit még cipelnem kellett. Percenként néztem az órámat, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg, az idő vészesen telt…6.08…6.10…uhh…merre kell itt menni?!...persze a rossz irányba indultam el…megkérdezem valakitől…áhh a másik irány…rohanás…6.12…már látom az Ostbahnhof épületét…6.14…odaérek, de be van zárva!…le a lépcsőn…fel a vágányokhoz…hogy melyikhez, ki tudja, nincs kiírva…6.15…egy vonat érkezik…felérek a peronra, a kijelzőn ez áll: 06.16 nach Budapest-Keleti…nyílnak az ajtók, gyorsan felszállok…nekidőlök a WC ajtajának, folyik rólam a víz…megcsináltam!
A vonaton alig lézengett pár utas, így nem kellett sokat keresgélnem egy négyes ülőhely után, lehuppantam az egyikhez. Éppen ráláttam innen a peronon lévő kijelzőre: 06.15:55-kor sípol a kalauz, záródnak az ajtók és óramű pontossággal 6.16-kor továbbindultunk.
Huhh…ez szoros volt! Sebaj, ezért cserébe elviselem majd az otthoniak szokásos aggodalmaskodását („Mindig mindenhova későn indulsz el…”) és a talán Gábor alig palástolt mosolyát, akit miután Szarajevóba menet kis híján lekéste a vonatot, nem egyszer cikiztem ezért. Hiába, vannak esetek, amelyekből még ilyen áron is érdemes tanulni! :)
Utólag visszagondolva, ha valaki megkérdezi egy hónappal korábban, hogy hova fogok még az idén elutazni, Grazot az első 20 úti cél között sem említettem volna. Most mégis rendkívül boldog vagyok, hogy így alakult, s nemcsak azért, mert a munkahelyi próbaidő alatti utazgatás alapból egyfajta ajándéknak számít, hanem mert ismét sokkal-sokkal többet kaptam egy úttól, mint pusztán egy nagyszerű város megismerése és felfedezése. Feleleveníthettem régi barátságokat, s meglepetésemre szerezhettem még újakat. Hálás vagyok Zsuzskának, amiért meghívott magához, máskülönben mindez a remek dolog meg sem történhetett volna velem. Örülök, hogy hosszú-hosszú idő után újra vele is eltölthettem egy kis időt, s beleláthattam az életének ezen szakaszába is. Végül, most hogy már Anita és Geli után a „grazi különítmény” újabb barátokkal gyarapodott, úgy érzem Graz ezentúl kiemelt helyet fog elfoglalni az emlékeimben.
Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, eddig alig láttam valamit Ausztriából. Hiába egy gyönyörű ország, hiába van közel, hiába a közös történelem, valahogy úgy alakult, hogy eddig mindent egybevéve alig 2-3 napot töltöttem el ott. Mivel sajnos a nyárra tervezett ausztriai InterRail-es körtúra meghiúsult, így az ország átfogó felfedezése még mindig várat magára. Ennek ellenére adódott egy olyan lehetőség, hogy egy piciny, de annál kedvesebb szeletét még idén megismerhettem – Grazot.
Mivel még az új munkahelyemen volt is még öt szabadnapom, gondoltam inkább még ősszel veszem ki őket, amíg még jó az idő és talán el lehet valahova utazni. A döntést megkönnyítette, hogy Zsuzska – aki éppen Grazban van Erasmuson – hívott, hogy látogassam meg. Plusz érvként szólt Graz mellett, hogy a még Amszterdamból ismert, kedvenc osztrák ismerősöm, Anita is grazi és nem láttam már közel három éve. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a szarajevói út során megismert kedves osztrák leányzó, Angelika is itt lakik, a kérdés el is dőlt tulajdonképpen. Mivel a november elsejei hosszú hétvégén Zsuzska nem ért rá (a meteorológia viszont már két hónapja riogatott azzal, hogy most már tényleg jön az igazi tél), kizárásos alapon a következő, mindössze egy szabad vasárnapból álló hétvége maradt, mint lehetséges opció (a szombatot ugyanis le kellett dolgozni). Nem hinném, hogy – hozzám hasonlóan – bárki is képes lett volna ilyen helyzetben kivenni a pénteket, a szombatot, a hétfőt és a keddet a megmaradt vasárnap mellé, de végül is jó döntésnek bizonyult. :)1. nap – Indulás Grazba (2011. november 4.)
A vonatom 16.10-kor indult a Keletiből. Ha nem számítjuk, hogy az elején véletlenül az első osztályra ültem (nem tűnt sokkal különlegesebbnek a másodosztálynál, ezért is tévesztettem össze őket) és félóra után át kellett cuccolni a következő kocsiba, a vonatút különösebb érdekesség nélkül telt. (Itt meg kell jegyezni, hogy a kalauz(nő) olyan kedvesen vezetett rá a tényre, miszerint másik osztályra szól a jegyem – szinte még örültem is neki, hogy átülhetek. Utána is még mosolygott rám, s később külön megnyugtatott, már jó helyen ülök és nem kell aggódni, egészen Grazig megy ez a kocsi. :)
Ha olyan tökéletesen eseménytelenre sikeredik egy vonatút, mint jelen esetben ez is, a zenehallgatás még mindig képes valamelyest javítani a helyzeten. Úgy tűnt azonban, hogy ezúttal még erről az örömforrásról is lemondhatok, ugyanis nem sokkal az út előtt véletlenül eltörtem az MP3 lejátszómat, ráadásul a laptopomhoz meg elfelejtettem fülhallgatót hozni, így zenét is csak olyan minimális hangerőn tudtam hallgatni, hogy néha az se tűnt fel, ha már másik szám megy. A Grazról szóló rövidke részt az útikönyvből már kívülről fújtam, úgyhogy néha fél füllel a vonaton ülő többi utas beszélgetését hallgattam, akik szinte kivétel nélkül Grazba járnak ki dolgozni.
Háromnegyed 10 körül érkeztünk meg a Graz Ostbahnhofra (amely csak nevében, mintsem méreteiben hasonlít a mi Keleti-pályaudvarunkhoz), ahol Zsuzska mondta, hogy szálljak le, mivel sokkal közelebb van a kolijához, mint a főpályaudvar. Kimentem az épület elé, s nem sokkal később láttam egy integető alakot közeledni – Zsuzskát egészen pontosan.
Innen elsétáltunk egészen a kollégiumig – amely elnézve az épület, a folyosók, a szobák és legfőképpen a konyha állapotát, szinte egy az egyben az amszterdami Guesthousera emlékeztetett. Itt letettem a cuccaimat és mivel még éreztem magamban elég energiát egy kis éjszakai városnézéshez, Zsuzskával bejártuk a Graz belvárosának legjellemzőbb részeit – főleg a Herrengasse, a Hauptplatz és a Schlossberg környékét. Nagyon élveztem a többórás sétával járó beszélgetést is, főleg, hogy Zsuzskával amúgy is sajnos elég keveset találkozom. Sokat mesélt a grazi hétköznapokról, kórházas gyakorlatokról, az embert próbáló orvosi tanulmányokról és az egyre kilátástalanabb orvosi pályáról. Általában a rám jellemző pozitív szemlélettel sikeresen tudok segíteni az ilyen baráti sopánkodásokon, ám Zsuzska igazi kivételnek bizonyult, ugyanis minden lelkesítő szavamra volt egy kiábrándítóan igaz és objektív ellenérve, így be kellett látnom, hogy az ő esetében a pozitív felfogásom kudarcra van ítélve…
Mindenesetre megegyeztünk abban, ha mégis az urológiát választaná a patológia helyett szakterületnek, akkor mindenképpen számíthat rám betegként, feltéve ha megérem a vizelettartási gondokkal küszködő dédnagypapakort. :)
Útközben belebotlottunk két magyarba, aki egy meglehetősen furcsa sztorival álltak elő, hogy némi aprót kunyeráljanak. A lány elvileg a nővérét akarta elérni telefonon, aki egyébként nem tudja, hogy itt van, mert váratlanul érkezett…a telefonján nincs pénz, a barátjáén sincs…csak egy cím van náluk, ahol a testvére lakik, s mivel az egy kicsit messze van, oda azért taxival akarnak menni…azt mondták, hogy mindössze 6 euróval érkeztek ide, azt pedig mind elnyelte az a fránya telefonfülke (amibe érdekes módon csak 10 cent volt bedobva) és nincs egy vasuk se, segítsünk…
Zsuzska adott nekik pár centet telefonra, elmondta az irányt, amerre menniük kéne, majd otthagytuk a szemmel láthatóan egyre türelmetlenebb párocskát.
Hazaérve már mindketten hullafáradtak voltunk. Fürdés után megágyaztam magamnak a földre kiterített polifoamon és bár azonnal lefeküdtünk aludni, ezt követően is még hosszasan beszélgettünk.
2. nap – Egész napos városnézés (2011. november 5.)
A reggel kb. 10 óra körül köszöntött ránk. Kissé elgémberedve ébredtem, így át kellett mozgatni a tagjaimat még reggeli előtt. Egy rutinos couchsurfölőnek, mint én persze a földön alvás inkább poén, mint kényelmetlenség. :)
Reggeli után elbúcsúztam Zsuzskától, aki kénytelen volt otthon maradva a szigorlataira tanulni, így nem tarthatott ezúttal velem.
A kollégium, amúgy mindössze 15 percnyi sétára volt a központtól. Térkép nélkül is elég könnyen eltaláltam a város egyik tömegközlekedési csomópontjára, a Jakobiniplatz-ra, mely leginkább a budapesti Moszkva térre hasonlít – csak kissé modernebb és tisztább kivitelben.
A tér mögött kezdődik tulajdonképpen Graz óvárosa (Altstadt), melyet az UNESCO már 1999-ben a Világörökség részévé nyilvánított. Innen indul az egészen a Hauptplatz-ig érő Herrengasse is, mely nemcsak az egyik leghangulatosabb sétálóutcája a városnak, de több fő látványosság is található rajta.
Ilyen például a gyönyörűen felújított, szecessziós stílusú Generali-udvar (9. szám) és a 7. szám alatt lévő „Festett Ház”, melynek teljes homlokzatát görög-római isteneket ábrázoló freskók díszítik.
Még alig volt délután 1 óra, de az óváros szívének számító Hauptplatz-on (Főtér) már javában nyüzsögtek az emberek, a tér közepén felállított bódék jelentős „Wurst-Kebab-Bier-Glühwein” forgalmat bonyolítottak, miközben az egymást sűrűn követő villamosok megállás nélkül csilingeltek rá a sínen bámészkodókra.A Főteret körülvevő pompás épületek közül talán a Sporgasse sarkán lévő Luegg-ház volt az egyik legszembetűnőbb, ugyanis a homlokzata zsúfolásig volt tömve gazdagon díszített stukkókkal – melyek között, ha figyelmesen nézte az ember – néhány arcot is fel lehetett ismerni.
Innen a Sporgassén befordulva haladtam tovább. A 22-es számú háznál megálltam, mivel annak a gótikus, árkádos belső udvara a Német Lovagrend idejéből való és egész területét „Muragaluska” borítja. Muragaluskának hívják azokat a köveket, amelyeket Graz folyójának, a Murának sodrása gömbölyített le, s amelyeket korábban utcák és belső udvarok kövezésére használtak.
Mivel annyira hangulatosak voltak a szűk, óvárosi utcácskák többnyire inkább csak sétálgattam, mindenféle tudatos útvonal nélkül (bár a Zsuzskától kapott városnézős brossúra több ilyet is ajánlott). Bekanyarodva a Hofgassén például lenyűgözően szép, díszes, fából faragott kapujú boltra akadtam, melyről kiderült, hogy az 1569-ben alapított Edegger-Tax Udvari Pékség (Hofbäckerei Edegger-Tax), ahol még a császári időkből származó édességeket lehet kóstolni. Az ablakon bekukkantva ugyanakkor sem a kínálat, sem az árak nem tűntek túl hívogatónak, úgyhogy megállapítottam magamban, hogy az érdemesebb inkább az épület külső szépségét kiemelni.
Amúgy több különös jelenségre is figyelmes lehet az ember, ha nyitott szemmel járja a környéket: ilyen például a Saurau Palota (Palais Saurau) eresze alól kivont karddal figyelő török katona, vagy a Karmeliterplatz-on lévő Stájer Néppárt (Seirische Volkspartei) épületének az erkélyéről elrugaszkodó zöld, szárnyastehén. :)
A 2 eurós belépőjeggyel a harangtoronyba is fel lehetett mászni, ezt semmiképp sem akartam kihagyni. A csigalépcsőn felfelé még jó mulattam az egyik kiíráson („Actung! Die Glocken läuten alle 15 Minuten!”), mely a negyedóránkénti harangozásra hívta fel a figyelmet. Felérve szinte azonnal megértettem mire gondolnak, amikor óva intenek a harangoktól, ugyanis a hirtelen, meglepetésszerűen érkező kongatás olyan elemi erejűnek hatott, hogy úgy éreztem, mintha mélyen a fülem legmélyén szólna és eljutna a tagjaim végébe is. Nézzük a jó oldalát is – legalább csak egyet kongatott!A Mauzóleum után a Burg (Vár) felé indultam el, mely a Hofgasse másik oldalán, a Dómmal szemben található. Várhoz a legkevésbé sem hasonlít, viszont a belső udvaron van egy jópofa kettős csigalépcső, ami nagyon megtetszett nekem. A teljesen szimmetrikus csigalépcső mindkét oldalán fel lehet mászni, s minden irányból nagyszerűen mutat.
Elsétáltam a Schlossbergplatz-ig, ahol tegnap felmásztunk a Schlossbergre, de innen inkább kimentem a folyópartra, ahol egy fölöttébb szokatlan látványosság fogadott. A Mura közepén lebegő kissé futurisztikus fém sziget, a Murinsel elvileg egy úszó kagylót jelképez, melyet két végén egy-egy lépcsővel kapcsoltak a parthoz. 
A 2003-as Kulturális Főváros évének tiszteletére átadott építményen egy kávéház és kisebb amfiteátrum és egy gyerekek részére épített akadálypálya is található. Én is keresztülsétáltam ezen a különös mérnöki csodán, majd a túlparton lévő Mariahilferplatz felé vettem az irányt. Ezt a hangulatos teret a Mariahilferkirche kéttornyú temploma uralja és nagyszerű kilátás nyílik innen a Schlossberg-re is.
Ahogy leültem a tér közepén lévő egyik padra akkumulátort cserélni a fényképezőgépemben, egy furcsa megjelenésű, középkorú nő lépett oda hozzám. Rikító, magenta színű blúzt és fejkendőt viselt, melyhez rózsaszín válltáska tartozott. Az első (és második) látásra is meghökkentő összképet némileg tompította a sötét vékony, begombolatlan kabát, de így sem lehetett egyből megmondani, hogy milyen céllal jött oda hozzám. Aztán belekezdetett…eleinte németül – de látszott, hogy begyakorolt szöveget mond. Kiderült, hogy ő is egy „pórul járt” magyar, akit mindenki kisemmizett, pedig ő mindenkiben csak megbízott és még az a fránya telefonfülke is elnyerte az apróját (úgy látszik Grazban mindenki bajának a telefonfülke az oka), merthogy ezek a nyavalyások betömik a visszajáró kiadó lyukat, és pedig ő csak az ügyvédnek és a bevándorlási hivatalnak akart telefonálni… (amúgy szombat délután 17 óra volt! :). Ő sokkal felkészültebb a tegnapi párocskánál, csomó hivatalos papírt cipelt magával („itt van bennünk az egész életem, nézd csak meg!”), hogy megfelelő bizonyítékkal támassza alá a meséjét. Amikor aztán kiderült, hogy én is magyar vagyok, az anyanyelvén zúdította rám az egész életét… Többször is elnézést kért ugyan, hogy ezzel traktál, s bár valóban így volt, türelmesen és együttérzően végighallgattam. Amikor már 15 perce ment a sztori, akkor már igencsak mehetnékem volt, sűrű helyeselés és jókívánságolás közepette adtam neki 30 centet és elköszöntem tőle. Alig telt el 10 perc megint összeakadtam vele („Hát az a másik fülke is be volt dugaszolva…”), de ekkor mivel alapból mozgásban voltam, könnyebben lehetett elmenekülni előle.Délután 5 óra felé kezdett lemenni a nap és gyönyörű narancsos-rózsaszínes árnyalatban pompázott az ég. Mivel Zsuzska még előzőleg felhívta a figyelmemet, hogy vasárnap nem sok minden lesz nyitva a városban, gondoltam elmegyek bevásárolni egy SPAR-ba és veszek reggelinek és ebédnek valót.
Vásárlás után kezdtem megéhezni, úgyhogy körbenéztem a Jakobiniplatz-on található olcsó hamburgeres bódék és kebabos gyorskajáldák között. Végül a kebab győzött, ráadásul egy olyan hely, ami egy szőke cicababával a háttérben azzal hirdette magát, hogy: „Döner macht schöner.” Ez annyira béna szlogen, hogy az már aranyos! :) Lényeg a lényeg, hogy – még ha szebb nem is leszek tőle – de én is kértem egyet. A kiszolgáló török srác, miután észrevette a nyakamban a fényképezőgépet, poénból beállt pózolni egy képhez. Először azt hittem viccel vagy csak ugrat, de addig nem mozdult a menő beállásából, amíg le nem fényképeztem. Érdekes egy figura volt! :)
Miután a tér szélén egy padon ülve elfogyasztottam a kebabot, visszamentem a koliba. Zsuzska még nagyban tanult a szobájában, míg kint a konyhában már gyűlt a nemzetközi társaság, készülődve az esti bulira. Ahogy az elfogyasztott alkohol mennyisége nőtt, úgy lettek egyre hangosabbak is. Leültem internetezni, s mivel egy idő után Zsuzska is besokallt a tanulástól, megint elkezdtünk az estébe nyúlóan beszélgetni.3. nap – Göstingi kirándulás Anitával (2011. november 6.)
Hát, ez a nap is elérkezett! Majdnem három év telt el azóta, hogy 2009. január 30-án elhagytam a Guesthouse-t és végleg elköszöntem az amszterdami életemtől – ekkor láttam Anitát is utoljára. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő, mégis amikor ma 13 órakor találkoztunk a helyiek által csak „Friendly Alien”-nek becézett Kunsthaus mellett, úgy tűnt, mintha csak tegnap váltunk volna el. Nagyon örültünk egymásnak, hiszen Amszterdamban rengeteg időt töltöttünk együtt, s vitathatatlanul az egyik legjobb pajtásomnak számított ezen idő alatt. Azt leszámítva, hogy az akkori önmagához képest elképesztően el volt fogyva, Anita semmit sem változott. :)
A mai napra egyébként egy kis kirándulást terveztünk a Graz közelében lévő Göstingi várromhoz. Anita még korábban említette, hogy ha nem gond egy-két barátja is csatlakozna hozzánk, mivel még ők sem jártak arra fent. Hamarosan meg is érkezett a két barátnője, Martina és Arabella. Mindketten kedvesek és aranyosak voltak, ugyanakkor Martina sokkal érdeklődőbbnek és beszédesebbnek bizonyult, angolul is teljesen folyékonyan beszélt.A Kunsthaustól elsétáltunk egy alig kétszáz méterre lévő buszmegállóig, ahol szinte azonnal meg is érkezett a 40-es járat, mely egészen Göstingig vitt minket – mely egyben a végállomás is volt. Diákjegy nincs, sőt a vonaljegy is alapból drága, így mindannyian napijegyet vettünk 4,20€-ért, mely már egy oda-vissza útnál is olcsóbb megoldásnak bizonyult. A végállomásnál csatlakozott hozzánk egy srác (a nevére sajnos már nem emlékszem), majd nekivágtunk a hegynek.
Gyönyörűen szép, őszi idő volt, az erdő fáinak lombjai mindenhol zöldes-sárgás-barnás árnyalatot mutattak. Félórába telt, míg felértünk a várhoz, ezalatt kitárgyaltuk az összes közös ismerőssel kapcsolatos pletykát és tudnivalót.A vár egyébként egy 17. századi tűzvészt követően kis híján megsemmisült, miután a lőporosraktárba belecsapott a villám, így csak az öregtorony, a várkápolna és a fal egy része maradt meg – ma ezek látogathatók. A toronyból nagyszerű kilátás nyílik a Grazi medencére és a környező hegyekre - ám ezúttal sajnos a ködös idő miatt nem lehetett túl messzire ellátni.
Ezután kiültünk a várban működő vendéglő teraszára egy italra (a lányok teára, míg a fiúk egy korsó sörre). Mindenképpen valami helyi sört akartam inni, s nem is kellett csalódnom a stájer sörök egyik büszkeségében, a Puntigamer-ban. Annyira jól esett, hogy elhatároztam otthonra is viszek majd egy üveggel.
Miután szépen lassan mindenki elfogyasztotta a maga italát, ételét, visszavittük a poharakat, korsókat a vendéglőbe. Úgy tűnik itt ez a szokás és kifejezetten rossz szemmel nézik, ha valaki kint hagyja őket a teraszasztalon. Mondjuk a pultos is hülye lenne kimenni a hidegbe összeszedni őket, ha már vannak olyan rendes emberek, akik behozzák.
A hegyről lefelé jövet Martina gyűjtögetett néhányat a legszebb őszi színekben pompázó falevelekből, hogy majd otthon valamilyen kis őszies hangulatú levélkompozíciót készít belőlük. A legviccesebb az volt, amikor egy olyat talált (sajnos a biológia órák emlékei túl távolinak tűnnek, így esélytelen, hogy bármilyen megfelelő növénytani meghatározást tudjak rá adni), melynek a hosszú szárán, több apró, pirosas levél üldögélt, s kétségtelenül a kompozíció dísze lehetett volna. Viszont ahogy trappoltunk lefelé a hegyoldalban, időről időre elvesztett egy-egy kis levélkét a szárról, míg már azt kezdtük találgatni, hogy lesz-e egyáltalán egy, ami túléli. Amikor már csak az utolsó mohikán tartotta magát, Martina különösen próbálta megóvni, már csak poénból is. A levelecske a buszra való felszálláskor adta meg magát…
A busszal végül csak hárman jöttünk haza, a srác Arabellával másfelé folytatta az útját.
Visszaérve Grazba, az óváros utcáin sétálgattam a két lánnyal, majd beültünk a Sporgassén egy Sorger nevű helyre teázni és képeket nézegetni – ugyanis egész nap magammal cipeltem a laptopot, hogy alkalom adtán elnosztalgiázhassunk a régi közös amszterdami képeken. Amint azonban betöltődött a Windows, teljesen elállt a szavuk a háttérképemtől (mely a Moraine-tavat ábrázolta) és kérték, hogy inkább a kanadai útról mutassak neki képeket.Mire befejeztük a mesedélutánt, Anitának is lassan mennie kellett. Martinától még a cukrászdánál elköszöntünk, majd Anitát elkísértem a Kunsthaushoz, ahol a biciklijét hagyta. Elbúcsúztunk egymástól, de megbeszéltünk, hogy holnap este 8 körül még összefutunk.
Nagyon szép este volt, így úgy döntöttem, még nem indulok haza, inkább csinálok néhány éjszakai fotót. A város legjellemzőbb épületei szépen ki voltak világítva – a Murinsel például gyögyházkék színű fényben pompázott. A Schlossberg tetején állva nagyszerű látványt nyújtott a kivilágított város, a Harangtorony fölött fénylő Hold és még sorolhatnám…
4. nap – A Landeszeughaus és a négy lány (2011. november 7.)
A mai nap fájdalmasan korai keléssel indult, mivel Zsuzskának már reggel 7-re a kórházban kellett lennie, s elkerülendő az egyetlen szobakulcs tényéből adódó kellemetlenségeket, inkább én is eljöttem vele együtt – hiába ajánlotta fel kétpercenként, hogy nyugodtan aludjak tovább és vigyem el a kulcsot.
Mivel a Landeszeughaus csak 10-kor nyitott, az addig fennmaradó időben az óvárostól távolabb lévő utcákat és városrészeket jártam. Egy kicsit elidőztem a Jakobiniplatzon lévő McDonaldsban, majd megnéztem a Ferences templomhoz (Franziskanerkirche) tartozó kolostornak a hangulatos, gótikus kerengőjét, majd visszatérve a városi forgatagba, szépen lassan elsétáltam a Landeszeughausig. A pénztárnál aztán kiderült, hogy bár most nyitnak, de 10-től csak német nyelvű idegenvezetés lesz, az (egyetlen) angol nyelvűre még egy órát várni kell (ráadásul csak csoportos idegenvezetéssel lehet körbenézni a múzeumban). Végül az angol csoport mellett döntöttem, így még maradt egy órám, amit valahogyan el kellett ütni. Átmentem a szomszédban található Turistainformációs Irodához megkérdezni, hol található a legközelebbi posta. Gondoltam, Szarajevó után Grazból is küldök képeslapot Laurának, a legutóbbinak is annyira örült. Mint kiderült, a városi központi posta épület mindössze három utcával odébb a Neutorgassén található és bár felújítás alatt áll és sitthalmok veszik körül, mégis annak rendje és módja szerint üzemel. Kezdeti örömöm gyorsan alábbhagyott, amikor be kellett látnom, hogy egy központi postán nem árulnak semmilyen Grazos képeslapot, ugyanakkor a borzasztóbbnál borzasztóbb üdvözlőkártyákból annál nagyobb a választék.
Mivel még mindig volt egy félórám, az utcákat járva elkezdtem valamilyen épkézláb Grazos képeslapot keresni. Egy papír-írószeres boltban végül találtam egyet, mely nem tűnt vállalhatatlanul rondának, így visszasietve a postára gyorsan megírtam és feladtam.
Pontosan 11-re értem vissza a Landeszeughausba, ahol rajtam kívül még két, jellemzően ausztrál akcentussal beszélő srác várt. Mivel más már nem érkezett, az idegenvezető mi hármunkat vezetett körbe a múzeumban.
Nagyon kíváncsi voltam előzetesen erre a kiállításra és nem is kellett csalódnom. A Landeszeughaus, avagy Tartományi Fegyvertár jelenleg több, mint 32.000 (!) különböző gyalogos és lovas fegyvert számláló gyűjteményével a világ legnagyobb fegyvermúzeumának számít. A 19. századig a múzeum tényleges fegyverraktárként üzemelt, melyet elsősorban a török elleni védekezés érdekében építettek. Mivel Graz alkotta a törökök elleni harc első vonalát, a város és az egész stájer tartomány fegyverekkel való ellátottsága stratégiai jelentőségű kérdés volt.
Érdekes ugyanakkor belegondolni, hogy az itt található több tízezer fegyver és páncél töredéke, kevesebb, mint 5%-ka járt ténylegesen harctéren – a többit éles helyzetben sosem használták, inkább csak felvonulásokon vagy lovagi tornákon.
Az első emeleten a nehézpuskák és kovás pisztolyok, a másodikon a gyalogsági és lovassági páncélok találhatóak, a harmadik emeleten a lovagi tornák fegyverzete és páncélzata látható, míg legfelül, a negyedik emeleten az oldalfegyvereket és a katonazenekarok által használ hangszereket állították ki.
Persze ez néhány esetben éppen visszafelé sült el, s nemhogy nem félemlítette meg az ellenséget, inkább nevetségesen nézett ki. (Ezekre jó pár példát mutatott – tényleg ha már mi fogtuk a hasunkat tőlük, elképzelem mi érezhetett szegény ellenfél, aki a csata hevében szembe találkozott egy ilyennel…) Egyes páncélok készítője a legkevésbé sem fektetett hangsúlyt arra, hogy felhasználóbarát legyen a végtermék – hiába nézett ki jól elsőre. Itt olyanokra gondolok, hogy a sisakrostélyt lehúzva rossz helyre került a két szemnek szánt lyuk, ezért a tulajdonosa vágott rá két másik lyukat is, hogy valahogy kilásson. A páncélnak a többi funkciója mellett továbbá hangsúlyoznia kellett viselőjének a társadalmi rangját is. Minél előkelőbb származású volt a harcos, annál díszesebb, csicsásabb volt a páncél is. A súly sem elhanyagolandó tényező – a legtöbb páncél 10-30 kg, de komolyan vannak 40 kg vagy annál is nehezebb páncélok, melyekben éppen csak harcolni képtelenség.
A múzeum egyik legérdekesebb darabja kétségkívül az 1505-ben készül lópáncél, amely elképesztő ritkaság a maga nemében. Mint kiderült, abszolúte nem a ló védelme a célja, hiszen nem tömör acélból készült, csak valamilyen vékony fémes, könnyített lapokból áll, melyet kizárólag felvonulások alkalmával adtak szerencsétlen jószágra.Végezetül a legfelső emeleten kipróbálhattunk egy – külön erre a célra kitett – kardot. Piszok nehéz volt!
Mialatt bent voltam a múzeumban a reggeli, barátságtalan idő jelentősen megenyhült, így ezt kihasználva elsétáltam a közeli Tegetthoff-Brückéhez. Ezt a hidat már korábban kinéztem magamnak, mivel szerintem innen készíthető olyan kép a városról, ami talán a leginkább jellemző Grazra. Benne van a Mura, a Schlossberg, a Ferences templom és a híres Óratorony is – így nálam ez vitte a pálmát. Persze innen nem egyszerűen csak egy fotót akartam készíteni, hanem egy újabb „utazós hagyományt” elindítani. Az inspirációt még az Amélie csodálatos életében látható „világjáró kertitörpe” adta, melyről időről időre érkezett egy fotó a világ valamelyik pontjáról, melyen az ottani híres, jellemző épülettel, látképpel pózol…
Ha már kertitörpét nem is, de egy állandó és könnyen cipelhető „útitársat” már én is akartam korábban, így még elindulás előtt kiválasztottam az otthoni plüssállatok közül Ludwigot, a jávorszarvast, akit még a Skavsta reptéren vásároltam a megmaradt svéd koronáimért a stockholmi út során. (Az ismerőseim körében közvélemény-kutatást tartottam a jószág nevét illetően, de végül önkényesen a Lajos/Albert/Elliot/Svenson/Jörg/Henrik nevek valamelyike helyett inkább Ludwignak lett elnevezve a szarvas.)Megvolt tehát a tökéletes háttér, az eddig borult ég is kezdett kiderülni, a fotóalany is rendelkezésre állt, nem volt más hátra, mint felültetni Ludwigot a Tegetthoff-Brücke mindössze másfél „plüssjávorszarvasfenéknyi” szélességű korlátjára és imádkozni, hogy ne akarjon ezalatt a 20 másodperc alatt beleesni a Murába. Az eközben mellettünk elhaladó helyiek közül egyesek alig palástolt mosolygással, mások a fejcsóválás és tágra nyílt szemek egyfajta kombinációjával fogadták az amúgy is bizarr jelenetet.
Miután végeztem, a Schlossberg felé vettem az irányt, mivel eddig még csak éjszaka voltam arra fönt és nappali fénynél is körbe akartam járni a fenti látnivalókat. A 473 méter magas Schlossbergre egyébként négyféle módon is fel lehet jutni: a Schlossbergstiege lépcsőin, egy kanyargós úton, amely a Karmeliterplatzról nyílik, egy üvegfalú lifttel vagy Schlossbergbahn siklóval. Az üvegfalú lift a hegy belsejéből indul és az Óratorony közelében ér fel, mindössze néhány centért felvisz, míg a Schlossbergbahn a Kaiser-Franz-Josef-Kai-ról visz egészen a Harangtoronyig. Utóbbira érvényesek a helyi tömegközlekedési (GVB) jegyek, bérletek.
Én ezúttal – és mint általában mindig – a legolcsóbb verziót választottam, igaz le is izzadtam mire megmásztam a közel 260 lépcsőt.
Némi szépséghiba, hogy pont az Óratoronynak ezt a két oldalát állványozták fel és a kuriózumnak számító, díszes mutatók sem voltak felszerelve. Tudniillik ugyanis ehhez az óraműhöz korábban csupán csak egy nagymutató tartozott, amely az órákat mutatta, a jóval kisebb percmutatót csak később szerelték fel – viszont a szerepük már nem változott. Így aztán senkit se zavarjon meg, a grazi óra nem jár rosszul, csak a mutatók vannak felcserélve. :)Az 28 méter magas Óratorony (Uhrturm) egyébként korábban őrtoronyként és tűzfigyelő-helyként funkcionált. A toronyban található óramű pedig már közel 200 éve, 1712 óta működik üti pontosan az órákat, így nem csoda, hogy már jó ideje Graz egyfajta romantikus jelképének számít.
Továbbsétálva a hegyen felfelé lehet eljutni a Türkenbrunnen-ig (Török kút), melyet 1554-58 között azért ásták ki, hogy egy hosszabb ostrom esetén is el tudják látni ivóvízzel az erődöt. A 94 méter (!) mély kút egészen a Mura vizéig nyúlik le, s kiásásában állítólag török foglyok is dolgoztak – innen ered a neve is.
Kicsivel fentebb egy Kínai pavilon található, melynek sajnos mindegyik oszlopát összefirkálta a helyi fiatalság, de távolabbról így is jól néz ki. Felérve a bástyára megnéztem a négy híres tűzjelző ágyút, majd a Schlossberg tetején magasodó Glockenturm (Harangtorony) felé indultam tovább. Az 1588-ban épült Harangtorony ad otthont Graz leghíresebb harangjának, a „Liesl”-nek, azaz „Erzsikének”. Erzsike amúgy nemcsak híres, hanem nehéz is, közel 5 tonnát nyom, s csak egy külön hozzákészített kongató gépezettel lehet megmozdítani.
A színpaddal szemben van egyébként a Schlossbergbahn végállomása, de ezúttal sem vettem igénybe a szolgáltatását. Helyette tettem egy kört a hatalmas oroszlános szobor körül, melyet Graz utolsó katonai védelmezőjének, von Hackher őrnagynak a tiszteletére emeltek, aki hónapokon át tartotta a várat a hatalmas francia túlerő ellenére. Ám mivel nem készült kép a hős katonáról, így jobb híján egy erőtől duzzadó oroszlánként mintázták meg.
Ekkorra már háromnegyed 3 körül járt az idő és eszembe jutott, hogy pontban 15 órakor harangjáték van a Glockenspielplatzon, így lesiettem oda. Zsuzskát is előbb elengedték a kórházból, úgyhogy megbeszéltük, hogy ott a téren találkozunk. Nem sokkal azután, hogy ő is megérkezett, kinyílt a két kis ablak a díszes, sárga saroképület tornyán és két népviseletbe öltözött figura kezdett el táncolni a harangjátékra.
Legalább 10 percig tartott az egész, s miután vége lett, beültünk sütizni arra a helyre, ahol Anitáékkal tegnap teáztunk. Beszélgettünk egy órát, de mivel még így is rengeteg idő volt az Angelikával való találkozásig, így hazafelé elkísértem Zsuzskát egy darabon. Végül nem egyenesen a koli felé vettük az irányt, hanem tettünk egy kis kitérőt a pár utcányira lévő Städtischer Augarten-be. A Burggarten-hez hasonlóan szép, őszies hangulatú parkban, több helyen kötéltáncos fiatalok próbálkoztak elképesztőbbnél elképesztőbb mutatványokkal a fák törzseihez kifeszített köteleken. Miután keresztülsétáltunk a parkon, egy saroknyira a kolitól elbúcsúztunk, s egy gyors SPAR-os ajándékvásárlás után visszaigyekeztem az Óvárosba.Angelika egy igazi osztrákhoz méltó precizitással adta meg a találkozó helyét: „there’s a pink and baby blue building on Tummel Platz – just wait in the front of it.” Pontosan 17.30-kor meg is érkezett, s hiába volt sötét, már messziről integetett.
Ugyanolyan mosolygós és közvetlen volt, mint másfél hónappal korábban Szarajevóban. Konkrét, eltervezett programunk nem volt, így először megkérdezte, hogy mennyit láttam a városból és voltam-e éjszaka fent a Schlossbergen, mivel nagyon szép. Mivel olyan lelkesen kérdezte, így nem volt szívem megmondani neki, hogy kb. ott jártam a legtöbbször, így hagytam, hogy ő mutassa az utat. A lényeg ilyenkor már amúgy sem az újabb „városnéző túrán” volt, hanem a társaságán, amire sokkal kíváncsibb voltam.
Kölcsönösen megegyeztünk abban, hogy egyikünk sem szereti, ha a hivatalos keresztnevén szólítják, mivel az túl komolynak és hivatalosnak hangzik. Így innentől fogva „Geli”-nek szólítottam, ő cserében Lacónak engem.
A Karmeliterplatz irányából mentünk fel a hegyre – erre kivételesen még nem jártam. Már a kezdettől fogva élveztem a társaságát, nagyon jót beszélgettünk és különösen érdeklődőnek tűnt. Szó került a szarajevói útról, Gáborról, az egyetemről, a munkahelyekről csakúgy, mint az aktuálpolitikáról és a jelenlegi gazdasági helyzetről. Mint megtudtam, még mindig együtt van az izraeli barátjával, ám a helyzetüket nehezíti, hogy a srác jelenleg még mindig Izraelben van és bár hamarosan befejezi az egyetemet, a kötelező sorkatonai szolgálat miatt még lehet, hogy évekig kell a hadseregben szolgálnia. Márpedig ebben az amúgy is durván militarista országban elég komolyan veszik a nőkre és férfiakra is egyaránt kötelező érvényű katonai szolgálatot – aki megtagadja a bevonulást többéves börtönt, vagy akár még súlyosabb büntetést is kaphat.
A Schlossberg tetejéről ma este is nagyszerű kilátás nyílt a városra, bár a köd miatt nem lehetett olyan nagyon messze ellátni. „Az nem köd, hanem szmog!” – vette közbe Geli. Hozzátette, hogy Grazban (persze Bécs után) messze a legrosszabb a levegő egész Ausztriában. Állítólag, ha tüdőbajokkal elmész egy osztrák pulmonológushoz, az első kérdése, hogy Bécsben vagy Grazban él-e tartósan az illető. Ezzel együtt úgy érzem, Graz így is elbújhatna a légszennyezettségi értékeivel néhány jó magyar város mögött.
Miközben lefelé tartottunk a hegyről, Geli kérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni néhány barátjával vagy üljünk be inkább ketten egy helyre. Egy rendkívül kedves gesztusnak tartottam, hogy be szeretne mutatni a barátainak, így szívesen tartottam velük. Így hát elsétáltunk a Jakobiniplatzon, kissé mulatságos nevű Da Pina pizzériába, ahol a többiek már vártak minket.
Legnagyobb meglepetésemre a társaság három másik lányból állt – akik Gelihez hasonlóan már az első perctől fogva kíváncsisággal és érdeklődéssel fordultak felém. Mint kiderült, ők négyen a helyi héber nyelvkurzusról ismerik egymást, s úgy tűnt igencsak közel hozta őket a hasonló érdeklődési kör, annak ellenére, hogy milyen különböző emberek. Luise, egy barna hajú, feltűnően mosolygós, jókedvű és nem mellékesen nagyon csinos leány például nem is osztrák, hanem német (egészen pontosan drezdai), biokémiát és „molekulare Biomedizin”-t tanult (amit is nagyon tudom, mit takarhat). Jelenleg a Grazi Műszaki Egyetemen egy rákkutatással foglalkozó laborban van gyakorlaton. Verena a csapatból a korelnök, bár egyáltalán nem látszik rajta, de már kétszer házasodott. Rita is túl van a harmincon, s az első látásra kissé szigorúnak tűnő vonásai ellenére hamar kiderült, hogy kiváló humorérzéke és széleskörű látásmódja különösen szórakoztatóvá teszi a jelenlétét.Sokat meséltek az izraeli élményeikről, a körülményes kiutazásokról, a közel-keleti politikai helyzetről – s mivel mindannyian sok ponton kötődtek ahhoz a kultúrához, érdekes volt látni az ő nézőpontjukat is. Sokat kérdeztek rólam és Magyarországról is, s érdeklődő, nyitott emberek lévén nem is kellett nagyon kampányolni, hogy jövőre majd látogassanak el Budapestre is.
Este 8 körül Anita írt SMS-t, hogy sajnos nem fogunk tudni ma már találkozni, mert még mindig bent van a munkahelyén és valami prezentációt készít. Nagyon örültem ugyanakkor, hogy a lányok még egyáltalán nem készültek menni, sőt majdnem egészen este 10-ig maradtunk. Gyorsan elrepült ez a néhány óra is, nem is csoda, hiszen remekül szórakoztam velük. Hálás voltam, hogy ilyen nagyszerűen alakult az este, ennél jobban nem is záródhatott volna a grazi kirándulás.
5. nap – Hazaút (2011. november 8.)
Még este összepakoltam mindent úgy, hogy reggel felkelés után már csak a polifoamot és a hálózsákot kelljen összetekerni és indulhassak is. Tízpercnyi sétára voltunk az állomástól, tíz percnél több a készülődésre és a gyors szendvicskészítésre sem kell, ezért úgy gondoltam 5.20-kor kelni a 6.16os vonathoz talán nem számít zsonglőrködésnek. Mint később kiderült, egy kicsit elszámítottam magam…
Mire szépen elkészítettem magamnak 3 adag szendvicset, némi innivalót az útra, megmostam a fogam, betuszkoltam a táskámba a maradék cuccot, valamilyen rejtélyes módon már eltelt hat óra…a fenébe!!!
Gyors, mindent köszönős búcsú Zsuzskától és leszáguldottam a lépcsőkön, ki az épületből…ööö…no akkor merre is?! Az állomás felé egyszer sem sétáltam el, idefelé úton pedig alig figyeltem merre kell jönni. Gyorsan elővettem az elmúlt napok alatt jócskán meggyűrődött, szakadt városi térképemet, amin az Ostbahnhof már éppen nem volt jelölve, de a sínek fekvéséből ki lehetett következtetni, merre lehet. Rohanás ezerrel…no meg azzal a temérdek cuccal, amit még cipelnem kellett. Percenként néztem az órámat, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg, az idő vészesen telt…6.08…6.10…uhh…merre kell itt menni?!...persze a rossz irányba indultam el…megkérdezem valakitől…áhh a másik irány…rohanás…6.12…már látom az Ostbahnhof épületét…6.14…odaérek, de be van zárva!…le a lépcsőn…fel a vágányokhoz…hogy melyikhez, ki tudja, nincs kiírva…6.15…egy vonat érkezik…felérek a peronra, a kijelzőn ez áll: 06.16 nach Budapest-Keleti…nyílnak az ajtók, gyorsan felszállok…nekidőlök a WC ajtajának, folyik rólam a víz…megcsináltam!
A vonaton alig lézengett pár utas, így nem kellett sokat keresgélnem egy négyes ülőhely után, lehuppantam az egyikhez. Éppen ráláttam innen a peronon lévő kijelzőre: 06.15:55-kor sípol a kalauz, záródnak az ajtók és óramű pontossággal 6.16-kor továbbindultunk.
Huhh…ez szoros volt! Sebaj, ezért cserébe elviselem majd az otthoniak szokásos aggodalmaskodását („Mindig mindenhova későn indulsz el…”) és a talán Gábor alig palástolt mosolyát, akit miután Szarajevóba menet kis híján lekéste a vonatot, nem egyszer cikiztem ezért. Hiába, vannak esetek, amelyekből még ilyen áron is érdemes tanulni! :)
Utólag visszagondolva, ha valaki megkérdezi egy hónappal korábban, hogy hova fogok még az idén elutazni, Grazot az első 20 úti cél között sem említettem volna. Most mégis rendkívül boldog vagyok, hogy így alakult, s nemcsak azért, mert a munkahelyi próbaidő alatti utazgatás alapból egyfajta ajándéknak számít, hanem mert ismét sokkal-sokkal többet kaptam egy úttól, mint pusztán egy nagyszerű város megismerése és felfedezése. Feleleveníthettem régi barátságokat, s meglepetésemre szerezhettem még újakat. Hálás vagyok Zsuzskának, amiért meghívott magához, máskülönben mindez a remek dolog meg sem történhetett volna velem. Örülök, hogy hosszú-hosszú idő után újra vele is eltölthettem egy kis időt, s beleláthattam az életének ezen szakaszába is. Végül, most hogy már Anita és Geli után a „grazi különítmény” újabb barátokkal gyarapodott, úgy érzem Graz ezentúl kiemelt helyet fog elfoglalni az emlékeimben.
