Észtország

Előzmények

 

Nem szokásom fogadalmakat tenni Újévkor, de egy dologban biztos voltam a 2012-es évet illetően: hogy idén el fogok menni Észtországba. Kész tényként kezeltem ezt a tervet és egy pillanatig sem futott át az agyamon, hogy akár bármi is keresztül húzhatja a számításaimat. Pedig hát valljuk be, nincs könnyű dolga annak, aki manapság a Baltikumra szeretne olcsón utazni. Messze van, bonyolult és drága odajutni, nincs közvetlen repülőjárat – meg amúgy is, kinek jut eszébe Magyarországról a nyaralását éppen fent északon, Észtországban eltölteni?!

A válasz: hát nekem! :) 

A történet a két évvel ezelőtti litván útig nyúlik vissza, amely alapvetően felkeltette az érdeklődésemet a balti országok és kultúráik iránt. Amikor aztán egy évvel később, egy hirtelen jött lehetőséget megragadva eljutottam Lettországba is – ráadásul egy sokáig emlékezetes és felejthetetlen hetet töltöttem el ott –, megfogadtam magamnak, hogy a következő évben, a balti körutazásaim amolyan záróakkordjaként bejárom Észtországot is. A különösen kedves emléknek számító litvániai és lettországi utazás után igencsak magasak voltak az elvárásaim az észt úttal szemben, ez ugyanakkor rendkívül kíváncsivá is tett.

Az utazást megelőző tervezőmunkára most is igyekeztem minél nagyobb hangsúlyt fektetni. A szűkkeresztmetszetet – akárcsak a másik két balti ország esetében – ezúttal is körülményes kiutazás jelentette, ugyanis jelenleg nincs közvetlen repülőjárat Budapest és Tallinn között. A nyári hónapokra korlátozott, kényelmesebb, ugyanakkor jóval drágább megoldást kínáló, rīgai átszállással közlekedő AirBaltic járat az én különösen árérzékeny vásárlói vénámnak sosem jelentett reális alternatívát, ugyanakkor a MALÉV csődöt követő járatnyitási hullám újabb és újabb lehetőséget nyújtott a fapados útvonalak kombinálására. Pusztán a Wizz Air és a Ryanair járatait kombinálva vagy 9-10 különböző útvonalon juthatunk el Budapestről Tallinnba. Ha ezek közül a repülési időben, árban is elfogadható járatpárokat nézzük, akkor azt kapjuk, hogy az alábbi viszonylatokban érdemes leginkább gondolkozni:

• Budapest – Milano-Bergamo – Tallinn
• Budapest – Weeze – Tallinn
• Budapest – Stockholm Skvasta – Tallinn
• Budapest – Oslo Rygge – Tallinn
• Budapest – Frankfurt Hahn – Tallinn

Az ember ezután azt gondolná, hogy innen különösebb gond nélkül össze lehet hozni az oda-vissza repülőutat. Ha viszont hozzávesszük a csatlakozó járatok indulási és érkezési idejét is, hamar olyan érzésünk támadhat, mintha a minden (de legalábbis a Wizz Air és Ryanair biztosan) összeesküdött volna annak érdekében, hogy semmiképpen se tudjuk emberileg még tolerálható tranzitidővel megúszni az átszállásokat.

Az egyetlen vállalható kombinációnak a stockholmi átszállás tűnt – még azután is, hogy kitaláltam, inkább pár nappal megnyújtom a nyaralást, meglátogatom Laurát Lettországban és így Tallinn helyett inkább Rīgából jövök haza.

Miután ilyen remekül kinéztem a repülési útvonalakat, kivettem szabinak a megfelelő napokat, leegyeztettem Laurával, hogy melyik napokon ér rá, már csak várni kellett az elfogadható árú repjegyre. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy általánosságban, ha valaki így próbál már meglévő dátumokhoz olcsó ajánlatot találni, szinte biztos kudarcra van ítélve és a gatyáját rá fogja fizetni a kiszemelt repülőjegyre…hacsak nem ismeri az egyes fapadosok (jelen esetben a Ryanair) promózási szokásait. Még szerencse, hiszen különösebb logika nélkül megfejthető, hogy egy adott hónapra (jelen esetben júliusra) mikor kezdik el legelőször az akciós jegyeket árulni, onnantól pedig már csak a gyorsaságon múlik a sikeres fogás. És lám! Sikerült is végül a tolerancia-küszöbömet még éppen meg nem haladó összegből (25.000 Ft) megúszni ezt a négy repülőjegyet, ami a hagyományosan legdrágábbnak számító nyári hónapra nézve igencsak jó vételnek tűnik.

Miután a repjegyeket már bezsebeltem, nekiláttam a már jól ismert útikönyv (Eyewitness: Estonia, Latvia, Lithuania) Észtországról szóló részének átnyálazásához. Szépen alakult a terv, s miután már megvoltak a főbb állomások, ahova el akartam menni, már csak a közlekedés mikéntjét kellett kitalálnom. Ez sem volt különösebben nehéz feladat, hiszen az észt tömegközlekedési lehetőségeket tekintve a kissé szerény fejlettségű, ritkán közlekedő és alacsony lefedettségű észt vasút igazi mostohagyermeknek számít az autóbusz-infrastruktúra mellett, pillanatnyi kétséget sem hagyva a mérlegelések terén. Ráadásul a buszos utazások megtervezését egy könnyen használható, naprakész menetrendeket tartalmazó holnap (http://www.bussireisid.ee) segíti, mely az összes észt busztársaság járatát integráltan mutatja.

Mivel újfent egyedül készültem nekivágni az útnak, igyekeztem minden követ megmozgatni azért, hogy minden estére találjak szállásadót CouchSurfingen, lehetőleg olyasvalakit, aki nemcsak az otthonát osztja meg erre a rövid időre, hanem napközben is ráér egy kis városnézésre, sétára vagy beszélgetésre. Nem bíztam semmit a véletlenre: alig két nap leforgása alatt, több mint 60 CouchRequestet küldtem szét, s végül Kuressaare-t leszámítva, minden estére sikerült találnom legalább két embert, aki elszállásolt volna.  

Utolsó este – szokásomhoz híven – rendesen megcsúsztam a csomagolással. A jelenlegi minden eddiginél akkurátusabb pakolási technikát igényelt, ugyanis a 12 napnyi ruha, törülköző, neszeszer, pótfényképezőgép, akkumlátortöltők mellett még négydoboznyi (a szállásadóknak szánt) konyakosmeggynek, az iPadnek és a fél hátizsákomat kitöltő fényképésztáskámnak is be kellett férnie az egyetlen kézipoggyászomba. Az igazi kihívás igazából nem is az volt, hogy mindezt valahogyan besuvasszam az eredeti funkcióját tekintve laptoptartó hátizsákomba, hanem, hogy a reptéri beszállókapunál a boarding cardokat ellenőrző alkalmazottaknak eszébe se jusson belepróbáltatni a kézipoggyászomat a szigorúan 55x40x20 cm-es dimenziójú szabványklisébe, melyen 10-ből 11-szer akadt volna fönn teljes bizonyossággal. A tapasztalt (ugyanakkor az ilyen esetekben a tűzzel játszó) fapados utazó tudja, hogy valójában nem ennek a méretkövetelménynek kell megfelelni, hanem csupán a beszállításért felelős személyt kell „meggyőzni” arról, hogy nem érdemes az én csomagommal vesződni. Ez úgy érhető el, ha inkább magasabbra, nem pedig kövérebbre tömöm a sok helyen már feszülő táskámat…

  

 Hajnali 3 után kerültem ágyba…

1. nap: Indulás Tallinnba (2012. július 18.)

 

Mivel különösebben sok alvás nem jutott erre az éjszakára, biztos ami biztos, az összes beüzemelhető mobilon beállítottam az ébresztőórát egy kicsivel reggel 7 előttre és a szoba különböző, lehetőleg minél távolabbi pontjaira helyeztem el őket, hogy a csörgésekre mindenképpen fel kelljen kelni. A fáradtság ellenére már pár perccel az első csörgés előtt kipattantak a szemeim, sőt pár percre rá Anya is telefonált („Ugye nem aludtál el?”), így hát többszörösen túl voltam biztosítva.

Amikor becsuktam magam mögött a kaput, fura érzés volt belegondolni, hogy bár még itt vagyok Dunakeszin, este már úgy hajtom álomra a fejem Tallinnban, hogy közben megjártam Svédországot is…

Időben sikerült kiérnem a reptérre, majd a beszállás előtt átlogisztikáztam a táskámat, a 25C fok ellenére felvettem a pulóveremet (ennyivel is kevesebb hely legyen benne) és örömmel konstatáltam, hogy a boardingnál a kutyát nem érdekelte a jól megrakott hátizsákom.

10.55-kor indult a gépünk (Wizz Air) Stockholmba. Szép napos időnk volt, így a helyfoglalásnál a baloldalra ültem, hogy ne tűzzön a szemembe végig a nap. Miután fölszálltunk, tettünk egy kört a belváros felett, majd északi irányban, pontosan Dunakeszi fölött húztunk el. Egyrészről izgatottan próbáltam betájolni, hogy merre is lehet a mi házunk, másrészről egy kicsit szomorúan figyeltem, ahogy szépen lassan magunk mögött hagyjuk az otthonomat…

Ezt követően egy egybefüggő felhőtakaró fölé emelkedtünk, így engedtem az álommanó csábításának és egy rövid órára elszenderedtem.

A több mint kétórás repülőút a vége felé járva aztán feltűntek a svéd partok. Szinte mindenki az ablakokra tapadt, ahogy elrepültünk az egészen lenyűgöző látványt nyújtó, több száz apró szigettel tördelt partszakasz fölött. 

Délután egy óra körül értünk az általam már régi ismerősként üdvözölt piciny Stockholm Skavsta reptérre. Bár most vagyok itt immár harmadik alkalommal, mindig meglepődöm a repülőtéri viszonylatban a törpék táborát erősítő, egyszerű bádogelemekből épült kis légikikötő szerény méretein. Ha az épület előtt nem parkolnának repülőgépek, lehet, hogy összetéveszteném egy közepes méretű szupermarkettel.

Legnagyobb meglepetésemre különösebb szenvedés nélkül sikerült kibekkelni az itt eltöltendő és csekélynek semmiképpen nem mondható 7 órát. Megnéztem három Dae Mang részt, hallgattam zenét (köszönöm iPad, hogy vagy nekem!) és elolvastam kétszer az útikönyv Tallinnról szóló részét. A biztonsági ellenőrzéseken átesve pedig megkerestem azt a boltot, hogy 3,5 évvel ezelőtt Ludwigot vettem – konstatáltam, hogy egyrészről átrendezték a kínálatot, másrészről pedig most már tényleg csak „I love Sweden”-es plüssállatokat árulnak.

A beszállókapu melletti várakozás sem telt eseménytelenül. Először egy turisztikai közvélemény-kutatást végző svéd lány lépett oda hozzám nagy lelkesen, s mivel időm, mint a tenger, szívesen kitöltöttem a kérdőívét, amelyből – legnagyobb döbbenetemre – magyar verzió is rendelkezésre állt. Miután visszaadtam a kitöltött lapot, a mellettem ülő, feltűnően csinos ázsiai lány szólított meg és meglehetősen egyszerű angolsággal a segítségemet kérte, miután hosszas bíbelődés után is képtelen volt SIM-kártyát cserélni az iPhonejában. Egy gombostűfejnyi kis lyuknál fogva lehetett kinyitni a SIM-kártyatartó fedelét, így elővettem a varrókészletemből egy biztosítótűt és némi bénázás után sikerült kinyitnom neki. Nagyon hálás volt, meg is kérdezte, hogy merre utazom. „To Tallinn.” – feleltem, mire felcsillant a szeme és visszakérdezett: „To Thailand?” De sajnos ki kellett ábrándítanom a székek fölötti kijelzőre mutatva ki, melyen félreérthetetlenül, nagy betűkkel a TALLINN kiírás díszelgett. 

A beszálláshoz felsorakozva is remekül szórakozhattam, mégpedig egy türelmetlen, középkorú nőn és a két izgága, rosszcsont fián. Az ott lejátszódott jelenetek az örökmozgó óvodás gyerekeit kordában tartani képtelen anyukának a tökéletes iskolapéldái voltak. A gép minimális késétől és a sorban állás miatti feszültségtől már amúgy is paprikás hangulatú asszonyság meglehetősen egyszerű módját választotta a két hiperakítv gyerek rendreutasításának: megfogta a két fiú grabancát, majd katonás mozdulattal leültette őket a kézipoggyászra. A fiúk persze keljfeljancsi módjára felpattantak, de anyjuk megint visszarakta őket. Ez így legalább háromszor ismétlődött meg, míg az egyik alkalommal az anyuka úgy húzta vissza a nagyobbik gyereket a pólójánál fogva, hogy az hanyatt esve fejével koppant a padlón. Keserves kétperces sírás következett, melynek második fele már csak megszokásból lett végigsírva, a fiúcska már az újabb csínyen gondolkozott. Már kezdtem sajnálni szerencsétlen nőt, aki teljességgel képtelen lekötni a gyerekeinek a figyelmét, amikor is előhúzta az aduászt: a gyerekek útlevelét és beszállókártyáját, mutatva, hogy a fényképnél kinyitva kell majd bemutatni a beszállítást ellenőrző hölgynek. A fiúk erre nagy komolysággal elkezdték mutogatni az okmányaikat a körülöttük álló utasoknak, akikből erre aztán már végképp kitört a röhögés…

A gépünk este negyed 9-kor és az alig egyórás út után, helyi idő szerint 22.10 (GMT+2) körül ért Tallinn-ba. Kätlin, a tallinni szállásadóm már kint várt a reptéren. Szimpatikus, mosolygós, érdeklődő lánynak tűnt, hatalmas kék szemekkel.

A reptéri busz (#2) a terminálépület elől indult, a jegy 1,60€-ba került. Jó turista módjára természetesen jegyet akartam venni a sofőrtől, aki miután elfogadta a kiszámolt összeget, egyszerűen intett, hogy ezzel ő elintézettnek tekinti a dolgot, mehetek a dolgomra – jegy nélkül. Meg is kérdeztem Kätlintől, hogy ez itt a bevett szokás, de ő is csak nagyokat pislogott az egészen. 

Az A.Laikmaa megállónál szálltunk le, ugyanis ez van a legközelebb az óvároshoz. Kätlin kérdezte, hogy menjünk-e rögtön haza vagy inkább van-e kedvem beülni egy helyre a barátaival. Bár az egész napos üléstől és semmittevéstől olyan fáradt voltam, hogy együltő helyben el tudtam volna aludni, jól esett a gesztus, így elfogadtam a meghívást.

Egy hangulatos, zenés bárba ültünk be, ahol egy kicsi, elkerített részen Kätlin barátnője (Kadri) és az ő brazil CouchSurfere (Fidel) már vártak minket.

Miután kértem magamnak egy korsó észt sört (Saku Kuld), leültünk beszélgetni. Érdekes és rendkívül érdeklődő emberek voltak. Fidel, szakmáját tekintve biológus, jelenleg valamilyen brazil egészségügyi honlap szerkesztésével foglalkozik, melynek fókuszában az életminőség és az egészségtudatosság javítása áll. Kadri díszlettervezést tanul és hamarosan kiutazik Ausztráliába dolgozni, ahol korábban – Kätlinnel együtt – közel egy évet élt.

Jó sokat beszélgettünk, majd hajnali kettő körül elköszöntünk Kadriéktől és hazafelé vettük az útirányt. Kätlin az óvárostól kb. 15 perc sétányira lakott egy négyemeletes társasházban, három másik barátjával együtt.

Mint kiderült, reggel óta nem működik a világítás a fürdőszobában, így jobb híján pislákoló, romantikus gyertyafényben fürödhettem meg. Különleges hangulata volt, úgyhogy titkon reméltem is, hogy ne javítsák meg a lámpát, amíg itt vagyok…

2. nap: Tallinn (2012. július 19.)

Nyolc óra körül keltünk, mivel Kätlinnek dolgoznia kellett menni. Bár többször is felajánlotta, hogy nyugodtan aludjak tovább és ad kulcsot, de mindannyiszor ellen tudtam állni ennek a csábító ajánlatnak: „Nem aludni jöttem Észtországba!” – győztem meg magam.

Kätlin egyébként szintén biológus és a nyári szakmai gyakorlatát a Tallinni Állatkertnél tölti. Rajong az állatokért, a munkájáért már annál kevésbé. Többnyire az a feladata, hogy a látogatókat eligazítsa, rendreutasítsa („Ne simogasd! Ne nyúlj hozzá! Ne etesd!”...stb.) – mondani sem kell, van dolga elég. :)

Megbeszéltük, hogy miután végzett, ír egy SMS-t és találkozunk valahol a városban. Addig is igyekeztem minél több mindent felfedezni magamnak Tallinnból. 

Keresztülsétáltam az óváros délnyugati szélén lévő hangulatos Toompark-on, majd egy domboldalba épített lépcsőhöz érve az óváros várnegyednél, Toompea-nál kezdem a mai napi városnézést. A lépcső a Patkuli kilátóteraszhoz (Patkuli trepp ja vaateplats) vezet, ahonnan remek kilátás nyílik az óvárosra. Kicsivel odébb, talán még ennél is szebb panoráma tárul az ember elé a Kohtuotsa terecskéről, úgyhogy nem is siettem tovább, inkább kiültem a kőfal szélére és csak bámultam Tallinn lenyűgözően szép Óvárosát.

Miután eleget gyönyörködtem az amúgy megunhatatlan látványban, a Kohtu utcán haladva elsétáltam a Szűz Mária Katedrálisig (Toomkirik), mely a legrégebbi templom egész Észtországban – 1240-ben még a dánok építették. Sajnos a 107 darab, díszes, fából faragott arisztokrata címert nem sikerült megörökítenem, mivel a katedrálisban (az összes észt templomhoz hasonlóan) tilos fényképezni. Ellenben 5€-ért fel lehetett menni a toronyba, ahonnan állítólag pazar a kilátás. Némi hezitálás után arra jutottam, hogy a borsos ára ellenére „egyszer élünk” és vettem egy jegyet. Legnagyobb meglepetésemre, felérve a toronyba egy fiatal lány várt, aki azon nyomban elkezdte mondani angolul a templom rövid történetét, legendákat és hogy a különböző ablakokon kinézve mit is láthatunk. A déli oldalon kitekintve a Toompea egykori erődjének egyik jellegzetes bástyája, a Pikk Hermann torony magasodik, melyek tetejére minden reggel kivonják az észt nemzeti lobogót. A hölgytől megtudtam az észt trikolór zászló színeinek a jelentését is: a kék az eget, a fekete az észt földet, a fehér pedig a reményt és a szabadságot szimbolizálja.

Miután körbefotóztam mindent és elköszöntem a lánytól, jöttek újabb látogatók, akiknek szegényke újból végigdarálhatta az unalomig ismételt mondókáját.

Innen aztán a Toom-Kooli-n sétálva mindegy 100 métert, a Lossi plats-ra jutottam ki. Ennek a kis térnek az egyik oldalán az impozáns ortodox Alexander Nevsky-székesegyház áll, míg vele szemben az észt parlamentnek otthont adó, rózsaszínben pompázó Toompea kastély (Toompea loss) található.

Megkerülve a székesegyházat, egy út szélén lévő standra figyeltem fel, amelyet feltűnően sok ember állt körbe. Közelebb menve kiderült, hogy különböző ízesítésű pörköltmandulát árulnak, mely az egyik legtipikusabb észt nassolnivaló. Nehéz volt dönteni a fűszeres-sós-fokhagymás, narancsos-chilis vagy fahéjas-szegfűszeges-cukormázas íz között, végül az utóbbit választottam (Gourmet madel), mivel azt mondta a hölgy, ez a legrégebbi ízesítés. Egyébként egy családi vállalkozás (Maias Munk) keretében készítik el ezeket a pörköltmandulákat és mivel a város legtöbb pontján lehet találkozni a standjaikkal, nem is mehet rosszul a biznisz. 

Nem messze innen magasodik a Kiek-in-de-Kök (alnémet nyelvjárásban ez azt jelenti, hogy „Kukkants a konyhába”) tüzérségi torony, mely nevét arról kapta, hogy a torony védői be tudtak pillantani az alsóváros konyháiba. Az 1475-ben épült torony magassága 38 méter, a falak vastagsága 4 méter. A falakban IV. (Rettenetes) Iván 1577-ből származó ágyúgolyói láthatóak. A torony közvetlen szomszédságában található a Dán Király Kertje (Taani Kuninga aed), amelyet a dán zászló Dannebrog) megszületésének helyeként is szoktak emlegetni. A legenda szerint 1219-ben az észtekkel való csatában vesztésre álló II. Valdemar dán király azért győzedelmeskedett végül az ellenség felett, mert hirtelen megnyílt az ég és a piros alapon, fehér keresztes zászló ereszkedett a földre, amit a dánok égi jelnek véltek és segítségével végül le is győzték az ellent. Állítólag Tallinn neve is ebből az időből ered, hiszen a ”Taani linn” észtül ”Dán Várost” jelent.

Miután a Toompeát bejártam, a Pikk Jalg-on sétálva az Óváros (Vanalinn) felé vettem az irányt. Meglehetősen vicces nevű utcákon haladva (a Pikk-ről rátérve a Kinga-ra) kijutottam a Városháza terére (Raekoja plats), amely Tallinn egyik legszebb és egyben legforgalmasabb része is.

A tér látképét természetesen a Városháza (Tallinna raekoda) uralja a maga jellegzetesen magas, karcsú, nyolcszögletű tornyával, melynek tetejére 3€-ért lehet felmászni. A toronylépcső bejáratánál csak akkor engednek be, ha éppen nincsenek sokan fönt, ugyanis olyan szűkös a hely ott, hogy 4-5 embernél több nem is fér el – sőt már azok is eléggé egymás szájába lógnak. A kilátásért azonban mindenképpen érdemes megmászni a felfelé vezető 115 lépcsőfokot.

Szintén itt a téren található a Városháza Gyógyszertár (Raeapteek), mely Európa egyik legrégebben alapított (1422) és még jelenleg is működő gyógyszertára. Sajnos éppen zárva találtam, így annyi maradt, hogy a bejárati ajtó üvegén bekukucskáltam.

Ezt követően az Óváros legforgalmasabb utcáján, a Viru utcán sétáltam végig, egészen a hasonló elnevezésű, kéttornyú Viru kapuig (Viru Värav), mely az eredeti városfal keleti részét alkotta. A város egyik jelképének számító kaput megkerülve, a Virumägi park felőli oldalról egyemeletnyi magasból lehet letekinteni a Viru utca forgatagára. Itt megpihentem egy kicsit, megettem az egyik almámat és figyeltem a hömpölygő turistahordákat.

A pihenőt követően a közelben lévő többi látnivalót jártam végig. A Vene utcán található a Domonkos kolostor (Dominiiklaste klooster), a Tallinni Városi Múzeum (Tallinna linnamuuseum), valamint innen nyílik a Szent Katalin átjáró (Katariina käik), mely egy rendkívül hangulatos, középkori sikátor.

Mivel még csak délután fél négy körül jártunk, bőven maradt időm elmenni a manapság már múzeumként funkcionáló Szent Miklós-templomhoz (Niguliste kirik) is, melyet nemcsak azért érdemes megtekinteni, mert a tallinni óváros látképének egyik legjellegzetesebb épülete, hanem mert jelentős középkori vallási témájú gyűjteményt tudhat magáénak. A templomot zárva találtam (pontosabban nem leltem meg a bejáratot), viszont kifeküdtem a mellette kialakított téren lévő napozóágyszerűségek egyikére sütkérezni egy kicsit…a verőfényes észt napsütésben. A mellettem lévő ágyakon két holland srác úgy aludt, mint a bunda, sőt az egyiknek az arca már rendesen le is égett a naptól, amiből arra lehetett következtetni, hogy már órák óta fekszenek ott.

Amikor meguntam a lazsálást, az óváros északi része felé vettem az irányt. A Pikk utca mentén rengeteg szép épület sorakozik, hogy legszívesebb mindegyik egyesével lefényképeztem volna. Itt található a Városházára meghökkentően hasonlító Szentlélek Templom (Pühavaimu kirik), melynek az oldalába Tallinn legrégebbi (1684), nyilvános órája van építve. A 17-es szám alatt a Nagy Céhcsarnok (Suurgildi hoone) épülete jelenleg az Észt Történeti Múzeumnak ad otthont.

Kicsivel odébb, a 26-os szám a Feketefejűek Házáé (Mustpeade maja), mely azért megjelenésében és díszítettségében jócskán elmarad a rīgai megfelelőjétől. A 71-es számot egy három házból álló épületegyüttes, a Három Nővér (Kolm õde) viseli, mely viszont teljesen a rīgai Három Fivér elnevezésű hármas házra emlékeztet. Az Pikk utcát a 70-es számnál lévő Kövér Margit Tornya (Paks Margareeta) zárja, amely az Észt Tengerészeti Múzeum (Eesti meremusseum) otthona. Az épület oldalából egy fémből készült, hajómodellbe bújtatott lámpatartó emelkedik ki, erről könnyen meg lehet ismerni.

A környék látképét teljes egészében a közeli Szent Olaf-templom (Oleviste kirik) 124 méter magas, karcsú tornya dominálja, gyakorlatilag nincs olyan pont Tallinnban, ahonnan ne látszódna a csúcsa. A helyiek különösen büszkék erre templomra, mivel a korábbi 159 méteres magasságával sokáig a világ legmagasabb épületének számított egészen amíg egy villámcsapás következtében le nem égett 1625-ben. Hihetetlen módon a templomot hatszor érte villámcsapás és kétszer égett le az ezt követő 200 év során!

Bár ez volt immár a harmadik torony, ahova felmásztam, de ezt sem hagytam volna ki semmi pénzért. A belépőjegy 3€-ba kerül és egy örökkévalóságnak tűnik míg felér az ember – főleg mivel a lépcsőház szűk, a fokok viszont hatalmasak. A kilátás viszont bőven kárpótol az erőfeszítésekért…

A templomtorony megmászása után leheveredtem a fűbe a Paks Margareeta torony tövében, várva Kätlin üzenetére. Írt is egy 20 perc múlva, találkoztunk a Városháza téren, majd a szintén ekkor érkező Kadri-Fidel párossal megbeszéltük, hogy egy gyors otthoni kitérő után elmegyünk valahova vacsorázni. 

Ez a gyors kitérő végül Fidelnek köszönhetően maratoni hosszúságúra nyúlt, ugyanis sikerült egyedül háromszor annyi ideig készülődnie, mint a másik két lánynak együtt. Kätlinnel már előre röhögtünk és találgattuk, hogy Fidel végül milyen outfittel készült a mai estére. Nos, a végeredmény szíven ütött mindkettőnket. Fidel elegáns, szürke alapon, fehér csíkos zakóban, csillogóra vakszolt fekete cipőben, világoskék farmerben feszített, haja pedig tekintélyes mennyiségű zselével ugyan, de tökéletesre volt belőve… Az első döbbenet után egymásra néztünk Kätlinnel, majd Fidelre, majd újból egymásra, amikor pedig a mosolygós brazil fiú Kadri felé fordult, mindketten hangosan belekuncogtunk a kezünkbe. Kätlin meg is kérdezte viccesen, hogy kimaradt-e valamiből a programot illetően…

A hely, ahova beültünk vacsorázni alig párszáz méterre volt tőlünk. Egy régi raktárépületből kialakított, fiatalos bár-étterem kitűnő választásnak bizonyult. Én leginkább valamilyen sárgaborsóféleségre hasonlító dolgot ettem fűszeres, párolt csirkehússal és egy korsó Saku sörrel (8,30€).   

Vacsora közben nagy nehezen megszültük a programot az este további részére (a két lány ritka döntésképtelennek bizonyult, Fidelnek mindegy volt, így végül nem túl meglepő módon az én javaslatom nyert), miszerint némi itallal és rágcsálnivalóval kiülünk a tengerpartra nézni a naplementét. A közeli (Penny Market „színvonalát” idéző) boltban vettünk néhány doboz sört, chipset és egy kis édességet. Hosszas gondolkodás után mégsem mertük bevállalni a Vana Tallinn nevű, meglehetősen ütős helyi likőrkülönlegességet (egyikünk sem számít valami nagy ivónak), mivel a félliteres volt a legkisebb kiszerelés. Utólag nézve, ez különösen bölcs döntésnek tűnt.

 Útban a tengerpart felé, Kätlin lelkesen mutogatta azokat a házakat, ahol hosszabb-rövidebb ideig lakott. Amikor már legalább az ötödiket mutatta, már komolyan elgondolkoztam, hogy szegény lány hányszor költözött eddig életében. A Linnahalli-kökötő (Linnahalli sadam) melletti kis partszakaszhoz sétáltunk ki, mely bár egy régi, használaton kívüli börtön tőszomszédságában van, de keskeny, homokos partjával és a hullámok által lekerekített, óriási kövekkel ideális helyszínül szolgált egy kis iszogatással egybekötött beszélgetéshez.

Ahogy odaértünk, a nap szépen lassan kezdett lebukni a horizonton, s gyönyörű narancsos árnyalatba borította az égboltot. Ez bár valóban szép jelenség, viszont távolról sem olyan szokatlan, mint az, hogy még bő három órával később is pontosan ugyanilyen világos volt. A klasszikus értelemben vett sötétség csak jóval éjfél után köszöntött be.

 

Órák hosszat beszélgettünk ott a köveken, majd éjjel fél 1 körül bementünk a belvárosba. Végül azon a helyen kötöttünk ki, ahol tegnap söröztünk. Az est hátralévő része már nem hozott különösebb bulit, úgy tűnt, mindannyian fáradtak voltunk egy kicsit, így inkább hazamentünk lepihenni.

3. nap: Tallinn (2012. július 20.)

Már rámfért egy kiadós alvás, úgyhogy most kihasználtam a kínálkozó alkalmat és fel sem ébredtem 11-ig. A mai napra amúgy sem terveztem túl sok látnivalót – gyakorlatilag már csak a Kadriorg Park maradt egyedül, mint az Óvároson kívüli látványosság.

Az indulást sem siettem el igazán (már délután egy óra is elmúlt), viszont legnagyobb örömömre ezúttal Kätlin is csatlakozott hozzám. Első körben elmentünk egy közeli RIMI szupermarketbe bevásárolni, ahol vettem „reggelire” péksüteményt, egy félliteres Kali-t (ami a lettországi útról már jól ismert Kvass észt megfelelője), valamint észt túró rudit (Tere Kohuke). Utóbbi esetében ismét arra a megállapításra kellett jutnom, mint korábban a litván Sūrelis vagy a lett Kārums után: sajnos más nemzetek által készített túró rudi még mindig felveszi a verseny a mi Pöttyösünkkel.

Mivel a holnap Helsinkibe készültem átruccanni, gondoltam bölcs dolog lenne előre feltérképezni, hogy a Tallinni Kikötő melyik komptermináljáról indulnak a hajók és lehetőség szerint előre meg is venni a jegyet, biztos, ami biztos.

Több hajótársaság is üzemeltet napi járatokat Tallinn és Helsinki között (Eckerö Lines, Viking Line, Linda Line Express, Tallink), ám jelentős különbségek lehetnek az egyes táraságok jegyáraiban, így érdemes egy kicsit előre tájékozódni az ajánlatokról. Az sem mindegy, hogy a hét melyik napján vagy melyik napszakban utazik az ember. Jelentős árkedvezmény jár, ha az ember csak egy napra megy (ezt hívják cruise-nak vagy roundtrip-nek) és még aznap visszajön. A összes társaság közül a Tallink működteti a legtöbb napi járatot és jellemzően ők a legolcsóbbak is, így én is őket választottam. Vettem jegyet előre a holnap reggel 7.30-as, valamint az este 19.30-kor visszafelé induló kompokra, ami összesen 32€-ba került. Összehasonlításképpen: ha egy éjszakát Helsinkiben töltök, akkor már 2x29 = 58€ lett volna a két jegy – ugyanezekre a kompokra.

Maga a tallinni kompkikötő is egy érdekes hely – úgyis mondhatnám, hogy funkcionalitása már-már mesterien letisztázott, s kínálata egy jól körbehatárolt vevőkör (magyarul a finn alkoholturisták) igényének legteljesebb kielégítésére törekszik. Alig lép ki az ember a kompterminál ajtaján, az első dolog, amit meglát, a hatalmas, rikítóan színes betűkkel írott „SUPER ALKO – Cash&Carry” és ehhez hasonló hirdetések egész áradata, melyek a szépen egymás mellett sorakozó, egykori raktárépületekben kialakított alkohol-kiskereskedések bejáratához kalauzolják el a célközönséget. „ALKO --> 30 m” – tömör és lényegretörő. Lehetetlen eltéveszteni, még akkor sem, ha a türelmetlenje már az „olcsó” észt kompon magába döntött némi töményet. A likőrboltok mellett még olcsó hotelok ajánlgatják magukat – értsd, ha már annyira részeg vagy, hogy már a kompra sem tudsz feltámolyogni, akkor térj be és pihend ki magadra. Félelmetes, hogy ezek az észtek mi mindenre gondolnak… :) 

Útban a park felé, Kätlinnel ismét jót beszélgettünk. Mesélt az ausztráliai élményeiről, terveiről, családjáról, de miután megtudtam, hogy mindkét szülőjét elvesztette már, igyekeztem más témára terelni a beszélgetést. Ha balti országban vagy, az egyik tuti beszédtéma, az a lettek, észtek és litvánok egymásról alkotott általános sztereotípiái, mely alapvetően inkább mulatságos, mintsem sértő. A litvánok például „lófejűeknek” hívják a letteket, mivel a Rīgai-öböl formáját tekintve lófejhez hasonlít. Az észtek szerint a letteknek hat lábujjuk van – ehhez kéne talán a legtöbb kommentár, ám a miértjét igazából senki sem tudja. Viszont a lettek és a litvánok is egyetértenek abban, hogy az észtek olyan…„lassúak”.

- „Lassúak?” Hogy érted, hogy lassúak?” – kérdeztem kíváncsian Kätlint.

- „Azt mondják, az észtek lassan beszélnek, lassan gondolkoznak és bármit csinálnak, minden többször annyi ideig tart nekik, mint másnak…” – felelte.

- „Fura, nekem egyáltalán nem tűnt fel, hogy bármelyik észt is lassan beszélne!” – mondtam.

- „Hát, lehet azért, mert…Te is lassú vagy!” – viccelődött Kätlin.

Ezen nagyon jót mosolyogtam, már csak azért is, mert nem is olyan régen, valaki pontosan ugyanezt mondta nekem…

A Kadriorg Park körülbelül 2 km-re található az Óvárostól, de így is a helyiek egyik kedvelt célpontja, mivel szabadidős tevékenységek egész tárházát kínálja, a kultúrálódástól egészen az egyszerű sétáig.

A park keleti végében található a romantikus elnevezésű Hattyúk tava. Ennek a szimmetrikus formájú, mesterséges tavacskának a közepén egy kiépített, kör alakú szigeten egy fehér pavilon áll, ám mivel nem vezet oda semmilyen híd a „szárazföldről”, így többnyire csak a hattyúk vehetik birtokba. 

A tó szomszédságában található az I. (Nagy) Péter orosz cár által építettet, barokk stílusú Kadriorg Palota, mely az uralkodó egyik kedvelt nyári rezidenciájaként funkcionált még a 18. században. Az épület jelenleg az Észt Művészeti Múzeum külföldi gyűjteményének ad otthont.

Innen kisétáltunk a tengerparton lévő Russalka-emlékműhöz, melyet az 1893-ban Tallinnból Finnországba tartó útján elsüllyedt, Russalka nevű orosz hajó 177 utasának tiszteletére állítottak. Az impozáns emlékmű egy magas gránittömb tetején, lábujjhegyen álló, kezében ortodox keresztet tartó angyalt szimbolizál, amellyel hagyományszerűen szinte mindegyik házasuló pár fotózkodik az esküvője napján. Ez nem vicc – csak azalatt az öt perc alatt, amíg mi ott voltunk, legalább 4-5 pár állt sorba ott (némi násznéppel), hogy megörökíthessék magukat Russalkával a nagy napon.

Itt csatlakozott hozzánk Kätlin egyik régi barátja, akit még Ausztráliából ismert. Az egyébként szimpatikus srác nem bizonyult túl kommunikatívnak velem (gyanítom a gyenge angoltudása miatt), viszont látszott, hogy milyen büszke „Aiks” nevű tacskójára, mellyel már minden korcsoportos kutyaszépségversenyt megnyert. Az állatmániás Kätlin legalább ennyire odáig volt az egyébként valóban okos kutyustól. 

A későbbiekben Kadri is csatlakozott hozzánk, így négyen folytattuk a sétát a parkban. Miután a Kumu Művészeti Múzeum (Kumu Kunstimuuseum) lenyűgöző formájú épületét is megcsodáltuk, észrevettem a térképen, hogy innen pár száz méterre egy piros világítótorony is van. „Világítótorony! Keressük meg!” – a többiek bár nem igazán értették a lelkesedésemet, de szívesen velem tartottak. Hiába, rajongok a világítótornyokért. 

Felsétálva azonban a Kumu melletti dombra, meg is láttam a világítótornyot, bár nyilvánvalóan nem volt piros és a legjobb esetben is még legalább 2 km-t kellett odáig gyalogolni. A többiek jelezték, hogy ők inkább megvárnának a fűbe telepedve, míg én megjárom az utamat. Lelkesen neki is vágtam az útnak, amely lényegesen hosszabbra sikerült, mint gondoltam. A kecses, fekete-fehérre festett világítótorony az egyébként nem túl bizalomgerjesztő Lasnamäe kerület közepén, egy eléggé lepukkan környéken volt. Amennyire csak lehetett megközelítettem, szokásomhoz híven fotózkodtam vele, majd visszaindultam a többiekhez. 

Addigra a srác kutyástul már továbbállt, Kätlin és Kadri viszont hűségesen kitartottak mellettem és megvártak. Alig indultunk el visszafelé, amikor Kadri megszólalt:

„Hé, nem az a piros világítótorony, amit kerestél?!” És megfordulva, tőlünk kb. 70 méterre egy piros színű, régi, tornyos épület állt, mely bár semmilyen szinten nem hasonlított világítótoronyra, viszont az első emeleti tornáchoz erősített, tengerre néző vasúti lámpák mégis erről árulkodtak. Bizarr megoldás, de talán ezért is tetszett nekem annyira!

Hazafelé még Kätlinnel bementünk egy belvárosi bevásárlóközpont könyvesboltjába, mivel megígértem Anitának, hogy hozok neki észt nyelvű Harry Pottert. Kitalálta ugyanis, hogy a teljes, hétkötetes sorozatot különböző fordításban szeretné megszerezni, mindegyik könyvet egy olyan nyelven, amelyet valamikor, valamilyen szinten már tanult. A szóba jövő magyar, angol, német, francia, orosz, észt nyelvű kiadás közül kétségtelenül az észtet a legproblémásabb beszerezni, így mindenképpen segíteni akartam neki. A cél az volt, hogy a második, még valamennyire vékonynak számító kötet szerezzem meg neki észtül, mivel ez foglalná a legkevesebb helyet a táskámban. Sajnos azonban, ezen a helyen nem jártunk sikerrel. 

Már mindketten kezdtünk éhesek lenni, így még beugrottunk egy RIMI-be némi alapanyagért, majd hazaérve főztünk magunknak vacsorát. Az érdemi részt persze Kätlin vállalta magára, viszont a kiváló végterméken (fűszeres, zöldséges lencse csirkefalatokkal) az én pucolási technikám is érződött. :) 

Evés után még pihentünk egy kicsit, majd kimentünk a tengerpartra találkozni a többiekkel. Végül a Pikk utca mentén található, piciny park, a Roheline Turg szélén ültünk le és iszogattunk, beszélgettünk. Különösen mulatságos volt, amikor Kadri egyik barátnője, Getter előhúzta a celluxszal megragasztott, citromsárga-bugyikék színben pompázó, ősrégi Holga típusú fényképezőgépét és lelkesen komponálgatta a csoportképeket. 

Ahogy ott ültünk egymás mellett, feltűnt egy szakállas, hátizsákos alak, aki legalább ötször sétált el mellettünk. Amikor hatodszorra haladt el előttünk, a lányok felpattantak és utána eredtek, hogy kiderítsék, miért járkál itt fel-alá. Végül kiderült, hogy a cseh fiatalember éppen most érkezett vonattal Oroszországból és egy többhetes út keretében hazafelé tart Ostravába. Nem igazán értette szerencsétlen, miért került ennyire az érdeklődés középpontjába, mindenesetre gyengécske angoltudását összeszedve megkérdezte, hogy:

- „Where’s the beach?”

- „Why do you wanna go to beach?! It’s nearly 1 a.m. already!” – csodálkozott Kadri.

- „Well…I have to sleep somewhere…So where’s the beach?”

Az egész hallgatóságban benne maradt a levegő, ahogy ez a fazon a tőle telhető legnagyobb természetességgel hajnali 1 óra körül azért keresi tengerpartot, hogy végre aludhasson egyet. A többiek végül felajánlották neki, hogy ha a nappali szőnyegen alvás megteszi neki, akkor Kätlinéknél még van éppenséggel egy talpalatnyi alvóhely. 

Végül olyan jó volt a hangulat, hogy bármennyire is korán le akartam lépni (pihenvén a holnapi helsinki kirándulásra), csak hajnali fél kettő körül sikerült hazaindulnom.

4. nap: Helsinki (2012. július 21.)

 

Bár csak alig három óra alvás után, de különösebb szenvedés nélkül sikerült 5.45-kor felkelnem. Gyorsan összekaptam magam, majd a nappali közepén, szétvetett tagokkal fekvő cseh srác fölött óvatosan átlépve csendben távoztam.

35 perc alatt kiértem a kikötő D-termináljához, ahonnan a személyszállító kompok szoktak indulni. Először – a repterekhez hasonlóan – itt is check-in pulthoz kellett menni, bemutatni a jegyről szóló fizetési igazolást és az útlevelet/személyi igazolványt. Úgy tűnt, tényleg komolyan veszik azt a szabályt, hogy legalább 20 perccel indulás előtt meg kell ott jelenni. Miután megkaptam a beszállókártyákat (mindkét irányba), elindultam a beszállókapukhoz.

A Star névre keresztelt hajónk 7.30-kor indult. Ez az első mai járat Helsinkibe, így bár érthetően nem tolongtak rajta az észtországi alkoholturizmusból hazatántorgó finnek, de azért így is lehetett látni néhány figurát, akik alaposan betáraztak a legkülönbözőbb kiszerelésű alkoholokból. Körbejártam a hajót, néztem, ahogy Tallinn körvonalai tovatűnnek, majd szundítottam egy 40 percet. Felébredve örömmel konstatáltam, hogy már meg is érkeztünk, így hamar elrepült a kétórás kompút.

Eva a terminál bejáratánál várt engem – mint kiderült, azért egyedül, mert a barátja (pontosabban vőlegénye) Max valahogyan lekéste a buszt, ami a lakásuk elől indul. A terv az volt, hogy első körben egy hangulatos bolhapiacra megyünk el, ahol aztán találkozunk Max-szal. A tájékozódás azonban úgy tűnt nem Eva erőssége, többször elbizonytalanodott az irányt illetően, s ilyenkor telefonált Maxnak, hogy merre kell továbbmenni. A harmadik hívás után Max megkérte, hogy inkább maradjunk egy helyben és majd ő megkeres minket. Nem sokkal később meg is érkezett és mosolyogva üdvözöltük egymást. Látszott rajta, hogy borzasztóan másnapos, neheztelt is rá Eva emiatt („Megmondtam, hogy ne igyál sokat, mert holnap jön Laci!”). Rettentően örültem, hogy újra láthatom őket, pedig ha jobban belegondolok, csak most találkoztunk az életben másodszor. Eva még Adrival együtt volt Erasmus-on Koppenhágában, így amikor 2010 őszén Max Debrecenben töltötte a cserefélévét és Eva látogatóban jött Magyarországra, Adri hívására egyik nap én is csatlakoztam hozzájuk egy kis városnézés erejéig. Bejártuk Szentendrét és Budapest egyes részeit, szuper nap volt rengeteg nevetéssel. Kellemes emlék.

Elsétáltunk a Hietalahti piactérre, ahol a szép Hietalahti Antik és Művészeti Csarnok előtti téren működő, népszerű bolhapiacot jártuk be. Rendkívül szórakoztató volt végignézni a kínálatot, a bizarrabbnál bizarrabb portékákat, melyek közül a pálmát talán a két, nyakánál fogva fellógatott, döglött vadkacsát tartalmazó üveges doboz vitte. Max egy kanál árára kérdezett rá („Jó lenne valami finn gyártmányú étkészlet otthonra”), majd amikor az árus büszkén mondta, hogy 5€ (!), Max-szal egymásra röhögtünk, majd hozzátette, hogy: „Azt hiszem, megmaradok az IKEA-nál.” 

Utána a központ felé vettük az irány. Kiderült, hogy egy drága mexikói étterembe foglaltak asztalt, de aztán közös megegyezéssel inkább abban maradtunk, hogy valami olcsóbb, finn étterembe megyünk. 

Ezután egy magas toronyház legfelső szintjére akartunk felmenni, ahonnan állítólag csodálatos a kilátás, viszont az ott működő étterem be volt zárva, így még egy órát várnunk kellett. Innen két saroknyira rátértünk a Helsinki egyik legelegánsabb bevásárlóutcájára, az Aleksanterinkatu-ra, amely egészen a Szenátus teréig (Senaatintori) vezet. Max már előre jelezte, hogy a téren lesz egy templom, amelyet egyszerűen muszáj (!) lefényképeznem, bármi mást kihagyhatok, de ezt még szerinte is kötelező. Mosolyogtunk is Evával, mivel Max híres volt arról, hogy mennyire fölöslegesnek tartja a fényképezést. Nem sokkal később megértettem, miért mondta.

A térre érve a lélegzetem is elállt – a híres Helsinki Katedrális (Helsingin tuomiokirkko) egyszerűen fenséges látványt nyújtott, ahogy egy 40-50 lépcsőnyi szintről magasodott a tér fölé, miközben a szikrázó, déli napsütés egészen pompássá emelte az amúgy is valószínűtlenül hófehér templom színét. Ezt lenyűgöző, neoklasszikus stílusú, finn evangélikus lutheránus katedrálist 1852-ban építették, Finnország korábbi Nagyhercege, I. Miklós orosz cár tiszteletére. Az 1917-es finn függetlenségig a cár nevét viselte, melyet utána érthető módon megváltoztattak. Mára Helsinki talán legjellegzetesebb épületévé vált.

Minden oldalról körbefotóztam, majd megmászva a lépcsőket, beléptünk az oldalsó bejáraton. A belülről meglehetősen puritán templom óriási méretű orgonáját leszámítva távolról sem nyújtott olyan élményt, mint kintről nézve.

Ezt követően a térről induló Unioninkatu-n haladva kimentünk a kikötő mentén elterülő Központi Piactérre (Kauppatori). Ez az egyik leghíresebb és leglátogatottabb része Helsinkinek, mely a piaci kínálat mellett jó hajó- és kompösszeköttetéssel rendelkezik a város (sőt az ország) többi részével is.

A piaci standok gyönyörű, friss áruk egész tárházát kínálták, különösen a sült hal finom illata bizonyult igen csábítónak. Eva itt meghívott egy hagymás, fűszeres darálthússal töltött bucira (lihapiirakka), melyet ott helyben készítettek. Ez egyfajta húsos pite, ami nagy népszerűségnek örvend Finnországban.

Evés után körbenéztük a pofátlanul drága szuveníres standoknál is. Volt itt minden – a 60€-ós csíkos plüssmalactól, a kipreparált medvefejen és rókaprémen át a különböző fából készült evőeszközökig minden. 

Az Esplanadin puisto mentén haladva elsétáltunk az Elnöki Palota (Presidentinlinna) előtt is. Max mesélte, hogy minden évben rendeznek a köztársasági elnök tiszteletére egy bankettet, ahova mindig meghívnak néhány híresebb celebet (Pl. Színészeket, művészeket, sportolókat), akikkel aztán az elnök ünnepélyes keretek között kezet fog.  

Felmentünk ezután a közeli dombon magasodó, vöröstéglából épült, keleti ortodox Uszpenszkij Katedrálishoz (Uspenskin katedraali), ám sajnos zárva találtuk. A szép kilátás a kikötőre és a belső öbölre viszont valamelyest kárpótolt minket ezért. Ahogy lejöttünk a dombról, láttunk egy ritkaságszámba menő, Relandersgrund névre keresztelt világítóhajót, mely ”nyugdíjba vonulván” már csak kávézóként és hajós boltként funkcionál. Max-szal kíváncsiak voltunk, hogy mit takarhat egy igazi világítóhajó-bolt, így körbenéztünk bent is. Mivel rekordidőnek számító másfél perc alatt meg is jártuk az egészet, meg kellett állapítanunk, hogy semmi hasznosat nem találtunk. 

Innen aztán a kökötő mentén végigfutó Pohjoisranta főúton gyalogoltunk egy ideig, majd jobbra letérve egy keskeny kis földnyelvre, kisétáltunk az öböl közepén fekvő, piciny Tervasaari-szigetre. A hangulatos, parkosított szigetecskén aztán kiültünk egy kávézóba pihenni egy kicsit. Eva egy nagy korsó sört kért, míg mi Max-szal inkább kávéztunk – meglehetősen furcsa leosztás, a pénztáros is jót mosolygott rajta. Nagyon tetszett ez a hely is, az épület szinte teljes mértékig fából készült, ráadásul tipikus régi finn dalok szóltak egy beltéri lemezjátszóból. Miután elszürcsöltem a kávémat, elvonultam egy kisebb zacskóval a közeli bokor mögé, s szokásomhoz híven gyűjtöttem egy kis (finn) földet. Visszatérve Eváék aztán jót nevettek az egészen, ugyanakkor Max hozzátette, hogy az igazat megvallva, réges-régen ő is csinált valami hasonlót – tengervizeket gyűjtött. Aztán amikor valamelyik megposhadt, apukája kihajította a teljes kollekciót. 

Pihenés után körbejártuk a szigetet. Max felhívta a figyelmemet a kikötő túlsó felén parkoló jégtörő hajókra és mesélte, hogy manapság az enyhe telek miatt eléggé döglődik a korábban virágzó jégtörő-biznisz. Visszaérve a főútra, átkeltünk egy kis parkon, majd megmutatták Max nagypapájának egykori lakásának ablakait, mely a város egyik legelegánsabb kerületében volt.

Tettünk egy kerülőt, majd kijutottunk a Központi Piactér másik oldalára, ahol a népszerű Esplandi Park (Esplandin puisto) kezdődik. A hangulatos sétány rendszerint tele van turistákkal, s ez most is így volt. A tömeg egy része az Esplan lava nevű színhely előtt gyülekezett, ahol éppen virágkoszorús lányok táncoltak hawaii zenére – biztosan nem finn népviseletben. 

A sétány végében a Helsinki Svéd Színház (Svenska Teatern i Helsingfors) áll, mely azért érdekes, mivel igen jelentős svéd kisebbség él Finnországban (sok helyen az utcanevek is svédül vannak kiírva). Sőt, mint kiderült, Max és Eva is tulajdonképpen svéd-finnek számítanak, egymás között is svédül beszélnek. Sajnos mostanában elég sok politikai erő szeretné a hozzájuk hasonló kisebbségek jogait korlátozni, Eva ebből a szempontból nem is túl optimista.

Visszajutottunk a Mannerheimintie főúthoz, ahonnan már csak egy saroknyira van az a toronyház, aminek a tetejére fel akartunk menni. Az éhség azonban nagyon jó ösztönzőnek számított, így megszavaztuk, hogy inkább együnk előbb, teli hassal inkább lehet élvezni a nagyszerű kilátást, mint korgó gyomorral.

Nem is kellett messze menni, alig 50 méterre tőlünk, egy meglehetősen eldugott részen lévő helyre mentünk, mely már első ránézésre kiváló választásnak bizonyult. A rendkívül hangulatos étterem egészen egyedi (már-már eklektikus hangulatú) dekorációval volt berendezve – a vödörlámpa, a traktorasztal már önmagában megadta a hangulatot, ami a mosdóba még inkább fokozódott, ugyanis a férfivécé összes falát retro jellegű, pucér nőcis képek borították. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy az újság-stílusba bujtatott menü 20 különböző nyelven (többek közt magyarul is) is fel volt sorolva. Hosszas gondolkodás után végül karjalai módra elkészített, fűszeres szószos húst kértem, főtt krumplival, de Eva megkínált abból a saját halas ételéből is, ami valamilyen apró, pici füstölt halból és lazacból állt. Az összes hús (legyen az marha, rénszarvas vagy hal) puha és omlós volt – szinte még mindig érzem az ízüket a számban.

A nagyszerű ebéd után folyatatni akartuk a városnézést, viszont az ajtón kilépve meglepetten tapasztaltuk, hogy szakad az eső – miközben vígan süt a nap is. Némi tétovázás után végül a szomszédos bevásárlóközponton keresztül mentünk egy ideig, s mire kiértünk a túloldalon, már csak apró cseppekben szemerkélt.

Pont a Helsinki Központi Vasúti Pályaudvarnál (Helsingin päärautatieasema) lyukadtunk ki, amely jellegzetes, finn gránitból épült főcsarnokával nemcsak a város egyik fő tájékozódási pontja, hanem mintegy napi 200.000 főnyi utasforgatagával egész Finnország legforgalmasabb épületének számít.

Innen ismét kimentünk a Mannerheimintie főútra, mely mentén jobbról elhaladtunk a Kiasma Kortárs Művészeti Múzeum modern üvegcsarnoka, majd kicsivel odébb a finn Parlament (Eduskuntatalo) meglehetősen szigorú, komor hangulatot árasztó, hatalmas épülete mellett. A Parlamenttől nem messze található a Finn Nemzeti Múzeum (Suomen kansallismuseo), mellyel kapcsolatban megegyeztünk, hogy ha az eső újból rákezdene, akkor egy alternatívaként betérünk ide. 

Már éppen kellően távol jártunk a Nemzeti Múzeumtól (útban a Téli kert felé), amikor megint eleredt az eső. Ezúttal már mindegyikünk magára húzott egy extra ruharéteget, viszont mivel a cél már közel volt, úgy döntöttünk, már nem fordulunk vissza. A Városi Téli Kerthez (Kaupungin Talvipuutarha) érve megcsodáltuk a különböző, szép kültéri növényeket (maga az üvegház már be volt zárva), majd elsétáltunk a vicces nevű Töölö kerületbe. Az egyik öbölhöz közeli parkban lévő emlékműhöz mentünk, melyet a híres finn zeneszerző, Jean Sibelius tiszteletére emeltek (Sibelius-monumentti). Rendkívül egyedien nézett ki a több, mint 600 acélcsőből álló kompozíció, amely Sibelius hullámzó hangulatú zenéjét szimbolizálta.
 

Mivel már lassan háromnegyed 6 is elmúlt, innen már tudatosan a pályaudvar felé haladtunk – menet közben kitárgyalva egymás gyomorrontásos/ételmérgezéses történeteit. A súlyosabbnál súlyosabb sztorikat hallgatva végül a röhögéstől könnyesre sírt szemmel megszavaztuk Max történetét a díjnyertesnek (a részletek a mi hármunk titka marad). 

A pályaudvarhoz érve lassan elérkezett a búcsú ideje. Megköszöntem Maxnak és Evának ezt a fantasztikus napot, elbúcsúztunk egymástól, majd felszálltam a 15A jelzésű, kompterminálhoz közlekedő buszra. A jegy 2,70€-ba került és kevesebb, mint negyedóra alatt kivitt minket a kikötőbe.

Ezúttal a Superstar nevű hajóval utaztam, mely a reggeli kompnak a „testvére”, ahhoz hasonlóan fűzöld-narancssárga festésű. 19.30-kor indultunk, s két óra múlva már vissza is érkeztünk Tallinnba. 

Írtam a kikötőből Kätlinnek az esti programot illetően. Megegyeztünk, hogy a tegnapról ismert, kicsiny Roheline Turg parknál találkozunk, s jönnek a többiek is. 

Így is lett, befutott még Kadri és Getter is. Jót beszélgettünk még így utoljára, cukkoltak rendesen, hogy miért pont Narvába akarok továbbutazni. Éppen ekkor jött oda guberálni hozzánk egy csöves néhány üreg sörösüveget, majd miután begyűjtötte a zsákmányt, a télapószerű zsákjával csörögve odébbállt. Kadri erre hozzátette, hogy készüljek fel, Narva tele lesz az ilyen emberekkel, szegény, lepukkant környék, mindenki csak oroszul beszél, úgyhogy ne számítsak semmi jóra. Én csak mosolyogtam rajta és egyre kíváncsibb lettem Narvára.

Ez az este is hosszúra nyúlt, úgyhogy fél kettő körül megint elköszöntem a lányoktól (Kadritól és Gettertől végleg), majd hazaérve igyekeztem úgy összepakolni a cuccomat, hogy reggel már indulásra kész legyen.

5. nap: Narva - Tartu (2012. július 22.)

Reggel 7.10-kor keltem fel, s gyors összeszedelőzködés után elbúcsúztam a még javában félálomban lévő Kätlintől.

Mivel most az összes cuccomat cipelnem kellett, jobbnak láttam inkább villamossal menni, mivel a buszterminál meglehetősen messze, a város másik felén volt.

Az utcánk végében lévő villamosmegállónál felszálltam az éppen érkező #2 villamosra és veszettül figyeltem, mikor mondja a hangosbemondó az Autobussijaam megállót. Amikor aztán elcsíptem valami ahhoz hasonlító szót, felpattantam a helyemről és leszálltam a következő megállónál. Éppen volt ott egy MAXIMA, úgyhogy gyorsan berohantam venni magamnak reggelit, majd elindultam arra, ahol buszpályaudvart sejtettem.

Úgy tűnt, túl korai az öröm, busznak se híre, se hamva sem volt az alapvetően lakótelepi környéken. Kicsit megijedtem, mert kezdtem kifutni az időből – ha lekésem a 8.30-as buszt, akkor – ha nem is teljesen – de borul a nagyszerűen felépített napi útitervem. Minden szembejövőt a buszpályaudvarról kérdezgettem, s feladva, hogy ezen a környéken bárki is beszélne angolul, inkább a tömör és lényegretörő „AUTOBUS” szó gyakori ismételgetésére hagyatkoztam. Mindegyikük egy irányba mutatott (ez jó jelnek tűnt), viszont legalább még egy kilométert kellett gyalogolni, míg nagy nehezen elértem az egyébként bontás alatt lévő buszterminálhoz.

Megvettem a jegyet (10€) a 8.30-as, Narvába tartó buszra. Odafelé vezető úton talán csak egy városban álltunk még meg, ám így is három órát tartott az út. Közben többnyire aludtam, zenét hallgattam vagy nézegettem a magyarországihoz nagyban hasonlító, lapos, ritkán lakott tájat.   

A Tallinntól mintegy 207 km-re lévő Narva Észtország legkeletebben fekvő városa, mely egyben Oroszországgal szomszédos határvárosa is. Ha úgy nézzük, közelebb van Szentpétervárhoz (130 km), mint magához az észt fővároshoz. Az oroszajkú lakosság többsége a városban már az első percben nyilvánvaló, észt szót alig lehet hallani és a kiírások nagyrésze is oroszul van. Az észtek körében (és ebben a lányok egyáltalán nem túloztak) nem a legnépszerűbb hely Narva, a nagyszámú orosz kisebbségnek köszönhetően nem is érzik annyira magukénak.

Nekem az első benyomások alapján Narva egy alapvetően rendezett, ám szinte teljesen kihalt városkának tűnt – alig lézengtek az emberek az utcán, autót csak elvétve lehetett látni, s a széles főúton különösebb körülnézés nélkül is át lehetett kelni. Lehet, hogy csak rosszkor voltam ott (vasárnap délben), de egy határvárost valahogy mindig is nyüzsgőbb helynek gondoltam.

Kisváros volta ellenére ugyanakkor minden szépen ki van táblázva, párszáz méterenként várostérképek vannak elhelyezve, sőt turistákat útbaigazító táblák mutatják a távolságot a legfontosabb látnivalókig. Láthatóan nem egy gazdag város, de amijük van, azt szépen rendben tartják.

  
Először a buszállomástól alig kétszáz méterre magasodó ortodox Krisztus Feltámadása Katedrálishoz (Issanda Ülestõusmis Peakirik) mentem el, majd kisétáltam a folyópartra annak reményében, hogy megláthatom végre azt, amiért tulajdonképpen egészen idáig eljöttem. A látvány valami egészen megkapó élményt nyújtott…

Pont rá lehet látni a Narva folyó egy szép kanyarulatára, melynek mindkét oldalán, egy-egy dombon, egy-egy vár magasodik. Baloldalon a jellegzetes, fehér, vaskos toronyépületével és kockaszerű falaival a büszke Narvai vár áll, míg vele szemben, a határfolyó túlpartján, immár orosz területen, a terebélyes, masszív Ivangorodi vár terül el. Tovább emeli a látkép hangulatát, ahogy a két, egymással farkasszemet néző váron két eltérő nemzet zászlója lobog: az egyiken az észt, tőle alig 100 méternyire pedig az orosz. A Narva folyó pedig vidáman hömpölyög alant, miközben nemcsak két várost, hanem két országot, sőt két külön világot választ el. Aki egy kicsit is ismeri a két ország közös történelmét, az tényleg tudja értékelni ezt a már önmagában páratlan látképet. 

Kiültem a folyóparton a fűbe és csak néztem a két várat. Jó érzéssel töltött el, hogy a valóságban is olyan szép, mint amilyennek képről látszott. Ezért az érzésért jöttem Narvába.

Egy kis pihenőt követően felmentem a szemközti domboldalra, melyen kialakítottak egy remek kilátóteraszt, ahonnan még fantasztikusabb rálátásunk volt a két várra. Itt található a Svéd Oroszlán szobra, melyet a svédektől kaptak a helyiek a XII. Károly svéd király híres narvai győzelmének (1700) emlékére. A szobor állítólag a pontos másolata annak, amely Stockholmban a Királyi Palota előtt áll. 

 

Miután legalább száz képet ellőttem a várakra a legkülönbözőbb szögekből, gondoltam közelebbről is szemügyre veszem a Narvai várat (Hermanni linnus) és a benne kialakított Narva Múzeumot. A jellegzetes, masszív Hermann toronyban van berendezve egy rendkívül átfogó kiállítás úgy, hogy mindegyik szinten egy-egy helyi érdekeltségű témát dolgoztak fel, a várostörténettől a fotógalérián át egészen az észt hadiegyenruha-történetig. Természetesen a vár történetének is külön részt szenteltek, melyből megtudhattuk például, hogy még 1347-ben a dánok építették. A legfelső szintről pedig lenyűgöző a rálátás nyílik a szemközti Ivangorodi várra, az orosz határátkelőre és magára Narva városára. 

A rendkívül igényesen kialakított kiállítást még megfejelték, hogy a belépőjegyhez (5€) adtak egy múzeumérmét, amit a vár belső udvarán lévő kézműveseknél lehetett beváltani valami apró kis szuvenírre. Több kézműves szakma is képviseltette magát; takácsok, bőrdíszművesek, kovácsok, kosárfonók…stb. 

Az egyes szakemberek lelkesen mutogatták látványbemutató keretében az egyes szakmák csínját-bínját, különösen a bőrdíszműves hölgy volt szimpatikus. Ő komplett előadást tartott az egyes szimbólumok jelentéséről, Narva város címeréről (melyen két hal mellett két kard látható), így végül én is itt váltottam be az érmémet. A cserébe kapott, városi címerrel díszített bőr nyakbavaló – melyet előttem készítettek el – egy kedves emlék marad. 

A várból kifelé menet jobban szemügyre vettem a szigorú észt-orosz határátkelőt. Bár a forgalom elhanyagolhatónak tűnt, a libasorba felsorakozott, átkelni igyekvő emberek egyike se tűnt túl nyugodtnak. Furcsa, azt gondolná az ember, hogy inkább az idevezető irányba kellene jobban izgulni…

A határátkelő előtti téren betértem a turistainformációs irodába, ahol döbbenetesen sok, Észtország legkülönbözőbb részeiről szóló, igényes brossúra, térkép közül válogathat az ember. Rengeteg várostérképet hoztam el, többek közt Narváról, Tarturól, Pärnuról és a Saaremaa-szigetről. Ezután mivel volt még egy fölös órám a busz indulásáig, elsétáltam a még svéd uralom alatt épült Városházáig, majd a buszpályaudvar felé menet valami harapnivaló után néztem. Mivel vasárnap délután nem sok minden volt nyitva, így betértem egy pizzériába. Vettem egy 30cm-es pizzát elvitelre 4,5€-ért – hmm…nagyon finom volt!

Ezután kimentem a buszállomásra és még kényelmesen elértem a 16.30-as Tartu felé induló buszt. 

A közel három és félórás során elhaladtunk a Balatonnál hatszor nagyobb Peipsi-tó mellett (ez európai viszonylatban az előkelő 5. helyhez elég), mely az észt-orosz határ legalább 70%-át elfoglalja. Még a buszról írtam Lidiának, a tartui szállásadómnak, hogy mikorra érkezem, majd megnéztem egy Dae Mang részt.

Este 8 körül érkeztem meg Tartuba. Mivel megvolt Lidia címe, sőt Tartu térképet is szereztem Narvában, így elindultam a lakása felé. Alighogy odaértem, egy üzenet érkezet tőle, hogy a folyó túlpartján lévő parkban van egy koncerten, s csak kövessem a bömbölő zenét, könnyen odatalálok majd, ő pedig hajóskapitány kalapban lesz. Az akkurátus leírás alapján nem okozott nehézséget megtalálni őt, de úgy tűnt, már ő is távolról kiszúrt engem, s mosolyogva, hevesen integetve fogadott.

Bemutatott a barátjának és a barátnőjének (Aivi), majd elsétáltunk a Városháza előtti térre, ahol beültünk egy helyre iszogatni.

Jót beszélgettünk, bár érdekes volt látni, ahogy telt az idő és a lányok kezdtek fáradni, egyre inkább mi domináltunk a beszélgetést Lidia barátjával. Már az első 10 percben nyilvánvalóvá vált, hogy ő az a fajta ember, aki szeret vitázni, szereti a saját hangját hallatni és szereti megmondani a tutit. Ilyen emberekkel a lehető legnagyobb élvezet vitatkozni, főleg ha egy-két jó érvvel le lehet hervasztani az önelégült mosolyt az arcukról… Amúgy a srác állatorvosként dolgozik, alapvetően intelligens és jól tájékozott, úgyhogy jó vitapartnernek bizonyult. Az egyik leginkább kivesézett témánk a jelenlegi tej- és húsipar helyzete, az áruk minősége, ezek kontrollja. Kicsit idealistának érzetem az ő álláspontját, miszerint bármilyen húsárut, amellyel gond van, manapság már a szigorú minőségi előírások miatt vissza lehet vezetni a kiskereskedőn, forgalmazón, gyártón keresztül egészen egy adott állatig, amelyet valahol levágtak…

Amikor már későre járt, fizettünk (imádom, hogy egy egyszerű kocsmában is lehet kártyával fizetni), majd legnagyobb döbbenetemre Lidia odaadta a lakáskulcsát („Tiéd az egész lakás!”), mivel ő a barátjánál alszik. Huhh…hát ez laza!

Aivi felajánlotta, hogy elkísér a társasházig. Már éppen elköszöntünk volna egymástól, amikor úgy éreztem, tulajdonképpen még egyáltalán nem vagyok fáradt, miért ne sétálhatnék még egy kicsit. Aivi szívesen csatlakozott, így még egy másfél óra erejéig bebarangoltuk a Toomemägi városrészt. Lelkes idegenvezetőnek bizonyult, igyekezett minden látványosságról mondani valami érdekességet.

Remek ötlet volt ez a kis esti séta, keretbe foglalta ezt a fantasztikus napot!

 

6. nap: Tartu – Viljandi - Pärnu (2012. július 23.)

  

Igyekeztem 8 óra körül felébredni és szépen rendesen összepakolni a cuccaimat, mire Lidia hazaér. Egy órával később meg is érkezett és legnagyobb örömömre, négyszemközt is tudtunk beszélgetni néhány órát. Rendkívül közvetlen, nyitott, érdeklődő lány, akinek szinte soha sem hervad le a szájáról a mosoly. Határozottan élveztem a társaságát, csak azt sajnáltam, hogy ilyen kevés időt tölthetünk együtt.

Már 11 óra körül járhattunk, amikor egy kis időre elköszöntem tőle és elindultam felfedezni a várost.

Tartu jellegét alapvetően híres és különösen színvonalas egyetemének (Tartu Ülikool) köszönheti. A nagy múltú intézményt, melyet még a Gusztáv Adolf svéd király alapított 1632-ben, szinte mindenki az ország legjobb egyetemének tartja, sőt egyesek következetesen a legrégebbi balti egyetem címet is odaadják neki, nem sejtve, hogy a Vilniusi Egyetem (1579) bizony beelőzi néhány évtizeddel. 

Ettől függetlenül Tartu az ország szellemi központja, mely a diákoknak köszönhetően az év legnagyobb részében vibráló éjszakai élettel és színes kulturális programokkal rendelkezik.     

A város talán leghangulatosabb része a Katedrális-domb (Toomemägi) környéke a maga hangulatos, szűk utcácskáival, elegáns, régi épületeivel, parkjaival és az egyetemi épületekkel. Én is itt kezdtem a városnézést. 

A Tiigi utca (ahol Lidia is lakott) végében egy lépcső vezet a fel a domb tetejére, ahonnan szépen körbe lehet járni az egész Toomemägi-t. Elsőként a Régi Csillagvizsgáló (Tartu Observatoorium) jellegzetes, tornyos épületét pillantja meg az ember, mely a maga korában (1810) a világ legnagyobb obszervatóriumának számított. Néhány lépéssel odébb egy 19. században épült, aranyos, sárga színű hidacska, az Angyal-híd (Inglisild) ível át a park két kisebb dombja között. Állítólag, ha az ember a lélegzetét visszafojtva halad át rajta, valóra válik egy kívánsága. Ezt természetesen nekem is ki kellett próbálnom – hátha egyszer talán bejön!

A híddal szemben az egyetem különböző karainak egyes épületei találhatóak, melyek tőszomszédságában a Katedrális (Tartu toomkirik) romjai magasodnak. Az egykori püspöki központként funkcionáló, szép vöröstéglából épült templom sorsát a 16. századi reformáció pecsételte meg, s miután az utolsó katolikus püspököt is „melegebb éghajlatra” küldték (Szibériába), végleg az enyészetté lett. Ennek ellenére a mennyezetét és tornyait vesztett Katedrális mára Tartu egyik fő jellegzetességévé nőtte ki magát, melyben gyakran tartanak komolyzenei koncerteket vagy színieladásokat. 1€-ért fel lehet menni a tornyokba, ahonnan remek rálátás nyílik a romokra. 

 

 Ezután megkerülve az egykori egyetemi kórház épületét, áthaladtam az Ördög-híd (Kuradisild) alatt, melyet még 1913-ban, az orosz Romanov-dinasztia 300 éves uralkodásának emlékére emeltek. 

Megkerülve az egész Toomemägi-t végül a Jakobi utcára értem ki. Lutsu utcával határos sarkon található a Bábszínház, mellette pedig a Tartui Játékmúzeum, melyeket a cégérükről már messzire fel lehet ismerni. A Lutsu utca végében magasodó Szent János-templom (Jaanikirik) terrakotta szobrai pedig mind méretükben, mind mennyiségükben az európai gótika egyik legkiemelkedőbb alkotásai közé tartoznak.    

Mindenképpen el akartam még menni az egyik legjobb észt sör, az A. Le Coq gyármúzeumában, mely szintén itt van Tartuban. Még Lidia barátja fejtette ki, hogy zongorázni lehet a különbséget a kiváló, tartui A.Le Coq és a hozzá képest hitvány Saku között, amelynek az oka szerinte a talajvíz minőségében keresendő…

 

Tőlem aztán lehet akármilyen márka, egy sörgyárat látni már önmagában kuriózum, úgyhogy sietve elindultam a városközponttól kb. másfél kilométerre található A. Le Coq sörgyárhoz. Elsőre nem is sikerült megtalálni a bejáratot, így megkerültem az egész hatalmas telephelyet mire ráleltem a helyes útra. Sajnos azonban korai volt az öröm – a sörgyár csak vezetett csoportokban látogatható, csütörtökönként és szombatonként. Vigaszul lefényképeztem a gyárépületet, majd visszasétáltam a Főtérre, ahol Lidia már várt rám. Mivel már nagyon éhesek voltunk, beülünk egy ottani étterembe ebédelni. 

Evés után még körbefényképeztem a Városháza előtti teret (Raekoja plats), melynek épületei közül kitűnt egy, amely a pisai ferdetoronyhoz hasonló mértékben megdőlt az egyik irányba. Stílszerűen az épület a Tartui Művészeti Múzeumnak otthont. 

 

A tér végében a jellegzetes, rózsaszínre festett Városháza előtt áll a Csókolózó diákok szobra (Suudlevad Tudengid), mely az évek során Tartu egyik legfőbb jelképévé vált. A szobor egyrészről a diákok a városra gyakorolt jelentős hatását szimbolizálja, másrészről emléket állít annak a nem is olyan régi, ám annál szigorúbb szabálynak, amely tiltotta a csókolózást a nyílt utcán. 

A városházától egy saroknyira található a Tartui Egyetem főépülete (Tartu ülikooli peahoone), mely egyike Észtország legszebb neoklasszikus épületeinek. A főbejárattól balra lévő épületszárny oldala szintén említésre méltó, ugyanis az ablakokra az elmúlt korok híres egyetemi professzorainak képét rakták úgy, mintha éppen onnan kukucskálnának kifelé, a járókelőket bámulva. Rendkívül eredeti ötlet, legalábbis nekem nagyon tetszett!

Mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, még kimentünk egy kicsit az Emajõgi (Tartu folyója) partjára, ahol a szép, íves Kaarsild-híd köti össze a város két felét. Lidia mesélte, miszerint az egyetemisták körében hagyomány, hogy a diplomázás előtt legalább egyszer végig kell sétálniuk a Kaarsild-híd magas boltívének peremén, mely nemcsak életveszélyes, de szigorúan tilos is. Állítólag minden évben van néhány szerencsétlen jómadár, aki már elég magasra felmászott, lejönni viszont már nem tud, így a tűzoltóknak kell leszedniük őket onnan. 

Ezután visszasétáltunk a lakáshoz, összeszedtem a cuccaimat, majd amikor Aivi telefonált, lementünk a ház elé. Még tegnap ugyanis felajánlotta, hogy ha szeretném, szívesen elvisz kocsival Viljandi-ig, a szülővárosáig, mivel az pont a Pärnu felé félúton van, onnan pedig folytathatom az utamat tovább busszal. Örömmel fogadtam el a nagylelkű felajánlást, így miután elbúcsúztam Lidiától, elindultunk Viljandi felé.

  

Az egyórás út során több helyen is megálltunk, ahol Aivi valami érdekességet akart mutatni. Felmentünk például egy kilátóba a Võrtsjärv-tó partján, ahol bár rettenetesen fújt a szél, érdekes volt látni a vízparti nád hullámzását a viharos időben. Nem sokkal később kérdezte, hogy megmutathat-e nekem egy szép fát? 

Mondtam, hogy persze – bár elsőre kissé mulatságosnak találtam a kérdést, kíváncsi lettem. Az országút mentén leálltunk egy farm mellett, majd a szántóföld közepén álló, hatalmas tölgyfához (Viiralti tamm) gyalogoltunk. Ezt a fát a híres észt grafikusról, Eduard Viiraltiról nevezték el, s szép, szabályos formájával azokra a fákra emlékeztet, amelyeket az óvodás gyerekek szoktak rajzolni. Örültem, hogy eljöttünk ide, aranyosnak tartottam az ötletet.

Mire megérkeztünk Viljandiba, már csak egy órám maradt az utolsó Pärnu felé tartó busz indulásáig, így miután hazavittük anyukáját, Aivi gyorstalpaló idegenvezetést tartott erről a szeretnivaló kisvárosról.    

Felmentünk kocsival a várromokhoz, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a völgyben lévő tóra, megmutatta a kedvenc helyeit, ahova anno mindig kiültek Lidiával olvasni, majd sétáltunk egyet az ottani parkban.

Az idő viszont sajnos elég hamar elröpült. Aivi kivitt a buszpályaudvarra, megköszöntem neki a sok segítséget és idegenvezetést, elbúcsúztunk egymástól, majd felszálltam a 18.40-es Pärnu-ba menő buszra. Az út alig másfél órát tartott.

Pärnu-ba érve pedig rögtön találkoztam is az újabb szállásadómmal, a magyaros nevű, hosszú, vörös hajú Margittal. Mosolygós, csevegős, érdeklődő lánynak tűnt, úgyhogy ismét megállapíthattam, mekkora mákom van a CouchSurfinges vendéglátókkal. Megvártuk anyukáját, aki kocsival vitt haza minket, mivel a város másik felé laktak.

A házuk rendkívül szép, modern és otthonos volt egyszerre, látszott, hogy nemrégiben és aprólékosan lett felújítva. Bemutatott a szüleinek, majd leültünk a konyhaasztalhoz beszélgetni. Kérdezte, hogy kérek-e vacsorát, de mivel nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel (és különösebben a gyomrom sem korgott), így inkább visszautasítottam az ajánlatot. Ennek ellenére anyukája letett elénk az asztal közepére egy tálnyi, falatokra szeletelt dinnyét.

Hmm…görögdinnye! Hamm…jaj, de finom!...Hamm! Igyekeztem nem feltűnően sokat enni belőle, de anyuka ezt is árulkodó jelnek vette, és se szó, se beszéd, még mielőtt egyet mukkanhattam volna, egy egész asztalnyi kaját pakolt elém, a felvágottak, lekvárok, sajtok, zöldségek legszélesebb kínálatával.

Így utólag nézve, azért valahogy sikerült helyet szorítani a vacsorának is! :)

7. nap: Pärnu - Kuressaare (2012. július 24.)

A mai nap nem ígérkezett egy erőltetett menetnek, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül aludtam jóval tovább a tervezettnél. Reggeli után Margittal elindultunk a városba. Mivel a központ elég messze van a házunktól, buszra szálltunk, amely egészen a város főutcájáig, a Pikk-ig vitt minket. 

Innen aztán elsétáltunk egy kis belső kikötőig, majd egy szép zöld, parkos részen megkerültük a Vallikraav-tavat. A tó csücskében áll a Tallinn-kapu, ahonnan a középkori postaút indult egykoron az észt fővárosba. Ez a kapu az egyetlen 17. századi városfalkapu az egész Baltikumon, mely eredeti állapotában megmaradt. 

Ezután a tengerpart felé vettük az irányt. A partközelben elhaladtunk a tragikus sorsú M/SEstonia komp emlékműve mellett. Ez a hajó olyan személy- és járműszállító kompként üzemelt, melyhez hasonlóval Helsinkibe mentem, csak éppen Tallinn és Stockholm között teljesített szolgálatot. 1994. szeptember 28-án éjjel aztán egy viharban az elülső orrkapu eltörött az erős hullámzástól és leszakadt a hajó orráról, így a víz szépen lassan elárasztotta az oldalára dőlő, majd elsüllyedő hajót. Az Estonián tartózkodó 989 főből csak 137 élte túl a katasztrófát…

A parton sétálva a tengervíz színe meglehetősen barnásvörösnek tűnt, úgyhogy még jó idő esetén sem szívesen fürödtem volna benne. Később kiderült, hogy ez még javában a kikötőhöz tartozó rész, mivel egy közel két kilométer hosszan a tengerbe nyúló hullámtörővel van elválasztva a kiépített strandtól. Ha egy kicsit kevésbé fújt volna a szél, úgy kedvem lett volna végigsétálni a hullámtörő hatalmas kövein.

 

Ettől a ponttól kezdődött hivatalosan a népszerű pärnui strand területe, melynek első szakasza a nudistáknak volt kijelölve. Mivel a hűvös, szeles időben nem volt sokaknak kedve a parton pucérkodni, különösebb elővigyázatosság nélkül keresztülvághattunk ezen a területen.

Ezután a főstrandon, majd a nemrégiben épített partmenti sétányon sétáltunk végig, majd Margit javaslatára felmentünk a strand peremén álló Rannahotel legfelső szintjére, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a tengerre és a városra egyaránt. 

Szerencsémre Margit is kiváló, humoros és érdeklődő beszélgetőpartnernek bizonyult. Megtudtam róla, hogy imádja az orosz kultúrát, tanulja a nyelvet is és egyik legfőbb vágya beutazni Oroszországot. Az egyetemen politológiát tanul és nyáron több hetet dolgozott Kuressaarén, ahova éppen továbbutazni készültem. Sokat kérdezett Magyarországról is, ám a gazdasági témára érve, nem sok jót mondhattam hazánk teljesítményéről. Erre ő is sopánkodott egy sort Észtországról:

„Estonia is not doing very well either from economic point of view. But you know, one thing is absolutely sure, that not matter how badly Estonia is doing economically, we still always will be better than Latvia.”

Ezen még percekig röhögtem utána. Hát igen, rossz időkben minden pozitív gondoltba érdemes belekapaszkodni, márpedig Margit  elmondása szerint az észteket teljes mértékig megnyugtatja a tudat, hogy akármilyen szar lehet a gazdasági helyzetük, az biztos, hogy Lettországnál rosszabbul képtelenség csinálni a dolgokat. Ilyenkor az újságok előszeretettel példáloznak a lett politikával – „lássátok, nem is olyan rossz a helyzet, mint Lettországban…”

Közben végigsétáltunk Pärnu óvárosának talán leghangulatosabb utcáján, a Rüütli-in. Ezt a kedves kis utcácskát kiülős éttermek, különböző boltok, szuvernírstandok szegélyezik. 

Mivel még bőven volt másfél óránk a buszom indulásáig a kiültünk egy kicsit pihenni a Pärnu-folyó partjára, majd a buszpályaudvar tőszomszédságában lévő bevásárlóközpontban próbáltunk szerencsét, hátha sikerül Anitának észt nyelvű Harry Pottert könyvet keríteni. A legjobban a második kötetnek (Harry Potter és a Titkok Kamrája) örültem volna, mivel az összes közül ez a legvékonyabb és a táskámban már így is helyszűkével küszködöm. Legnagyobb meglepetésemre alighogy beléptünk a könyvesboltba, Margit már vigyorgó arccal hozta oda a Harry Potter ja Saladuste Kamber című könyvet – pont azt, amelyet kerestük! Ráadásul mindezek tetejében kaptunk 20% kedvezményt is, mivel teljesen véletlenül kiderült, hogy Margit diákigazolványával keddenként, ebben a könyvesboltban olcsóbban lehet vásárolni.

Vettem még kaját az útra, majd beszereztem a Kuressaare-ba szóló buszjegyemet (12€), mely tartalmazta a Saaremaa-szigetre menő kompjegyet is.

Nem sokkal indulás előtt elbúcsúztam Margittól, majd felszálltam a 15.10-es buszra. Ez egy közvetlen, expresszjárat lehetett, mert a kompkitötőt leszámítva már csak Kuressaare-ben állt meg. Maga a komp a Muhu-sziget délkeleti csücskében lévő Kuivastu nevű falunál köt ki, innen a 10-es főút vezet át Észtország legnagyobb szigetére, a Saaremaa-ra.

 A Saaremaa-sziget elképesztően sok, ritka és érdekes látnivalót tartogat, ám sajnos, mint kiderült, autó hiányában gyakorlatilag lehetetlen rövid idő alatt bejárni őket.

Kinéztem például egy egészen magával ragadó világítótornyot (Kiipsaare Light), mely a sziget nyugati felén, az Undva-félsziget végében „áll”. 

Tulajdonképpen nem is áll, hanem inkább dől, ráadásul közel 15°-os szögben, sőt a tengerpart eróziójának hatására már gyakorlatilag teljesen víz veszi körül. A világszinten is kuriózumnak tekinthető, ferde világítótorony minden bizonnyal ledől néhány év múlva, úgyhogy mindenképpen szerettem volna eljutni oda. 

A hozzá legközelebb eső település a Kuressaarétól kb. 50 km-re fekvő Tagamõisa, ahova nem elég, hogy mindössze napi egy busz közlekedik csak (az is teljesen lehetetlen időben), de még utána legalább 10 km-t gyalogolni kell a világítótoronyig. A biciklibérlés is megfordult a fejemben, mivel az egész szigetet behálózó bicikliúthálózat révén elég sok helyre el lehet jutni két keréken is, viszont az idő szorított – mire délután 6-re megérkeztem Kuressaaréra, bezárt az összes kerékpárkölcsönző, s másnap csak 10-kor nyitottak ki. Nekem viszont az 15.30-as busszal mindenképpen vissza kellett indulnom Pärnuba, hogy elérjem az utolsó, Rīgába menő buszt… A helyzet valódi komikuma az, hogy az autó- és biciklibérlés is egyaránt 20€ körül van egy napra, így ha nem lettem volna az otthoni pakoláskor oly’ elővigyázatos, és biztonsági szempontból nem hagyom otthon a jogosítványomat, minden gond nélkül el tudtam volna jutni a világítótornyomhoz. 

Sajnos az alternatívaként kigondolt, hasonló távolságra lévő Sõrve-világítótorony sem lett volna könnyebben megközelíthető, ugyanakkor bíztam benne, hogy ha holnap nyitásra a Turisztikai Központba megyek, lehet még találni valamilyen módot, hogy legalább egyiket még meglátogassam. 

Miután megérkeztem Kuressaare-ba, először is a szállásomat igyekeztem megkeresni. Ez a hely volt az egyetlen, amelyre a 12 napos út során nem sikerült CouchSurfinges szállásadót találnom. Ugyanakkor még tegnap Margit segített szállást keresni a mai napra és ő találta nekem a SYG Hostel nevű helyet, mely az egyik helyi középiskola kollégiumában működött. Még Pärnuból felhívtam őket, megbizonyosodtam arról, hogy van szabad szobájuk, úgyhogy már csak meg kellett találni őket a városban. A buszpályaudvartól 10 perc sétára lévő hostel egy háromszintes koliépületből lett kialakítva és bár csak 9€/fő-be kerül egy ágy egy éjszakára, mind a szoba, mind a fürdőhelység szépen felújított és makulátlan tisztaságú. Mindezek fejében az egész négyágyas szobában mindvégig egyedül voltam!

Lepakolást követően sétálni indultam a városba. Kuressaare egy alig 16.000 fős, szeretnivaló kisváros, hangulatos kis utcácskákkal, szűk sikátorokkal, tengerparti stranddal, csendes lakónegyedekkel. A fő látnivaló azonban egy 14. századi várkastély, amelyet a Baltikum egyik legjobb állapotban megőrzött középkori váraként szoktak emlegetni. A maga korában püspöki központként funkcionáló épület napjainkban a Saaremaa Regionális Múzeumnak ad otthont.  

Miközben a vár felé sétáltam, kaptam egy SMS-t az egyik helyi CouchSurfinges lánytól, aki bár nem tudott elszállásolni, de jelezte, hogy néhány óra erejéig szívesen összefutna velem, ha már itt vagyok. Megegyeztünk, hogy a Városháza előtt találkozunk, így miután körbesétáltam a várat, a helyszínre siettem. 

A lányt Margot-nak hívták és valamilyen élelmiszermérnöki gyakorlaton van itt Kuressaarén. Ahogy kivettem a szavaiból, az a munkája, hogy egy halkonzerv gyártó vállalatnál ételminőségi szempontból tesztel újabb és újabb termékeket és ellenőrzi, hogy megfelelnek-e a minőségi előírásoknak. Jópofa, vidám csajszi volt, az enyémhez hasonló utazási morállal, így remekül megértettük egymást. Fel-alá sétálgattunk a városban 3-4 órát, sokat nevettünk, viccelődtünk, kiveséztük a különböző utazási élményeket, városokat, országokat. Nagyon örültem, hogy össze tudtunk futni, remek társaságnak bizonyult. 

Este 10 körül elköszöntünk egymástól, én pedig hazaérve próbáltam rájönni, hogy holnap el tudok-e valahogy jutni a kiszemelt világítótornyomig.

8. nap: Kuressaare – Pärnu - Rīga (2012. július 25.)

Reggel összepakoltam a táskámat és egy kislakattal lezárva leadtam a hostel recepcióján, hogy ne kelljen egész nap cipelnem.

Elsőként a Turisztikai Információs Központba mentem, azt remélve, hogy tudnak egy olyan ötlettel előrukkolni a világítótornyos kirándulásomhoz, amire én eddig még nem gondoltam. Sajnos tévedtem. 

Alternatívaként a kuressaare-i Várban berendezett múzeumot vagy a várostól 20 km-re található, híres Kaali meteorkrátert ajánlotta. Utóbbi egyébként a maga 110 méteres átmérőjével a világ nyolcadik legnagyobb meteor által vájt kráterének számít. Busz ide sem megy túl gyakran, így csak akkor tudtam volna eljutni időben, ha most azonnal biciklire pattanok.

Némi gondolkodás után végül a vár mellett döntöttem, bár élvezeti értékben nem vártam sokat tőle. Így hát, miután vettem reggelit, kisétáltam a várhoz, felmásztam a látogatóktól elzárt, füves (inkább gazos!) részre. Itt aztán szépen megreggeliztem, csináltam néhány fotót a várról, pont abból a szögből, ami az útikönyvben van, majd bementem a várba, a múzeum bejáratához. A belépőjegy 5 €-ba került. 

Többféle kiállítást rendeztek be a múzeumban, de mindegyik szorosan kötődik a Saaremaa-szigethez. A régió állat- és növényvilágát, valamint történelmi kincseit bemutató tárlat is szép, bár kevésbé érdekfeszítő. A múzeum legnagyobb részét ugyanakkor a II. világháború és a kommunizmus időszakát feldolgozó, valóban lebilincselően érdekes kiállítás foglalta el. Részletesen bemutatják a térség háborúban játszott szerepét, a frontvonal haladását, a következményeket, majd szovjet uralom alatti politikai, gazdasági és társadalmi körülményeket, életszínvonalat. Rengeteg eredeti tárgy, dokumentáció van kiállítva, melyek elképesztően színessé teszik a nézelődést. Fel sem tűnt, milyen gyorsan elröpült az ott töltött három óra. 

Ezt követően visszamentem a hostelbe, majd a buszpályaudvarra siettem. A buszjegy ezúttal 12,20€-ba került, ráadásul a sok megálló miatt legalább egy órával tovább tartott az út, mint idefelé.

  

Visszaérve Pärnuba kezdtem megéhezni, úgyhogy vettem az autóbusz-állomással átellenben lévő bódénál egy felturbózott hamburgert, amit egy (másfajta) Kali-val öblítettem le. Egész jó kombináció volt ez így, sőt ebben a Kali-ban jobban érződött az a csekély mennyiségű alkohol is (0,5%), amit eddig csak sejteni lehetett.

Miután jóllaktam, megvettem a jegyet a LUX Express 20.20-kor induló, Rīgába tartó járatára (14 €), majd vártam a buszt, amely kis idő múlva be is gördült a megállóba. 

Már a neve is sokat sejtetett a szolgáltatás minőségéről, viszont arra nem számítottam, hogy ilyen hiper-szuper, modern luxusbusz fog érkezni. Az állam leesett a döbbenettől, az egész jármű úgy nézett ki belülről, mint egy repülőgép! Az elképesztően kényelmes bőrülésekben olyan érzésem volt, mintha fotelben ülnék. Mindegyik ülés hátoldalába kis LCD-képernyőt építettek, amely nemcsak a jármű aktuális helyzetét, következő megállóig és a végállomásig hátralévő távolságot, a sebességet és az időjárás-előrejelzést mutatta, hanem lehetett rajta internetezni, zenét hallgatni, mozifilmet vagy sorozatokat nézni (a kínálat minden képzeletet felülmúlt!), vagy különböző játékokat játszani. Mindezek mellett korlátlan mennyiségű kávét/teát/forrócsokit lehetett fogyasztani a fedélzeten. Nem hiszem, hogy valaha is utaztam volna ilyen szuper busszal – az OrangeWays és társai messze elbújhatnak mögötte.

Miközben szinte hangtalanul suhantunk az utakon, zenét hallgattam és bámultam a tájat. Fantasztikus egy hetet töltöttem el Észtországban, s megszámlálhatatlan kedves emlékkel lettem gazdagabb. Ahogy azonban közeledtünk Lettországhoz, egyre izgatottabb lettem. Különleges helyet foglal el a szívemben ez a hely, s hiába telt el közel másfél év azóta, hogyitt jártam, az út minden egyes részlete olyan élénken él bennem, mintha csak tegnap lett volna. Mennyi minden történt velem azóta…

Amikor aztán elszáguldottunk a Latvijas Republika feliratú tábla mellett, nagy örömömben, gondoltam kiírom Facebookra, hogy immár Lettországban vagyok. Valamiért viszont nem működött a WiFi és nem küldte el az üzenetet. Az előttem lévő ülés háttámláján olvasható üzenet szerint ilyenkor jelezni kell a problémát a sofőrnek, aki vissza tudja állítani az internetkapcsolatot. Oda is mentem a buszvezetőhöz a bajommal, mire az csak elmosolyosott és legyintett egyet:

„We are now in Latvia. No internet in Latvia! Internet works only in Estonia!” :)

Végül félórás késéssel érkeztünk meg Rīgába. Tettünk még egy kört a Tudományos Akadémia hatalmas, kivilágított épülete előtt, majd szépen begördültünk az általam már jól ismert Rīgai Buszpályaudvarra. Kilépve a buszból, nemcsak az tűnt fel azonnal, hogy az éjjel 11 óra ellenére összehasonlíthatatlanul melegebb van itt, mint Észtországban, hanem, hogy valaki a már távolból integetve közeledik felém: Laura volt az. Rettentően örültünk egymásnak, hiszen pontosan egy éve találkoztunk utoljára, akkor még Budapesten. Egy lány is volt vele, de őt már képről jól ismertem, az egyik legjobb barátnője, a „másik Laura”. Ő nem sokkal később el is búcsúzott tőlünk, mivel az utolsó vonatok egyikével még haza akart utazni Jūrmalába.

Mi ezután hazafelé vettük az irányt. Szerencsére Laura a központhoz nagyon közel, viszont egy kevésbé forgalmas részen lakott a Daugava túlpartján, a Radisson Hotel mögötti kis ötemeletes panelházak egyikében.

A kései idő ellenére még vacsoráztunk egyet, készített nekem finom teát és beszélgettünk. Nem változott semmit, még mindig ugyanaz a végletekig vidám, mosolygós, pozitív, elragadó személyiség, akinek mindig is ismertem. Volt mit kibeszélni, úgyhogy egészen hajnali 3-ig fenn voltunk. A számítógép elé ülve mutogatott képeket Hong Kongról (és Szingapúrról), ahova manapság gyakorlatilag olyan sűrűn jár, mint haza Kuldīgába. A barátja ugyanis az év eleje óta pilótaként dolgozik egy hong kongi légitársaságnál, így Laura kihasználva a légiutaskísérőknek járó, a partner légitársaságok járataira szóló, elképesztő árkedvezményeket, gyakorlatilag potom összegért (70€) el tud jutni Hong Kongba és vissza. Sokat mesélt a kint körülményekről és közös terveikről, melyekből az a legvalószínűbb, hogy hamarosan végleg a srác után megy és kiköltözik Hong Kongba. Miközben beszéltünk, a barátja hívta is Skype-on – ez már csak azért is meglepő, mivel nálunk éppen éjfél múlt, ami azt jelenti, hogy Hong Kongban reggel 6 körül lehetett. Laura mondta, hogy maradjak csak, nem kell kimennem, rövidre fogják. Kicsit zavarban voltam, mivel a srác litván, így angolul beszéltek és mindent értettem. A barátja érezhetően nem volt a legjobb kedvében, fáradt, párszavas válaszokat adott. Csak rontott a helyzeten, amikor aztán Laura mondta neki, hogy itt vagyok, („tudod, Lacó, a jóbarátom Magyarországról”) mivel hosszú, kínos csönd következett, amiből arra következtettem, hogy a srác a legkevésbé sincs feldobva a tudattól, hogy a barátnője holmi magyar fiúkkal osztja meg a szobáját. Miután befejezték a beszélgetést, kérdésemre Laura bevallotta, hogy a barátja valóban nem rajong az ötletért, hogy itt vagyok, de emiatt ne aggódjak, majd megbékél, nem lesz ebből gond. Ő nagyon örül nekem és ez számít.

Ezután előkészítettük a fekhelyemet. Laura hiába ajánlotta fel a saját, kényelmes ágyát, én ragaszkodtam a kissé bizarr módon, fotelből ággyá transzformálható fekvő alkalmatossághoz, melyhez hasonlóan még bizony sosem aludtam. Még lámpaoltás után is beszélgettünk egy kicsit, majd szépen lassan elnyomott minket az álom…

  

               

9. nap: Kuldīga és környéke (2012. július 26.)

A mai nappal kapcsolatban teljes mértékig Laurára bíztam magam. Örültem, hogy vele lehetek és biztos voltam benne, bármit is csinálunk, remekül fogjuk érezni magunkat.

Bőségesen bereggeliztünk, majd evés után kocsiba ültünk és irány Kuldīga! Menet közben több helyen is megálltunk, ahol Laura szeretett volna mutatni valamit.

Az első kitérőt egy gyönyörű szép, vöröstéglából épült kastélyhoz tettük, melyhez egy meghitt hangulatú tavacska is tartozott. Kiültünk a stégre, belelógattuk a vízbe a lábunkat és élveztük a napsütést – ehhez a legutóbbi lettországi utam során úgyse nagyon szokhattam hozzá! :)

Kíváncsiak voltunk, milyen mély lehet a tó, ezért törtem magamnak egy hosszú nádszálat és megpróbáltam lenyomni a fenékig. A végén már én is félig a vízbe lógtam, de még mindig nem éreztem az alját. A sikertelen mérési kísérlet után egész tündérmesét körítettünk a misztikus vízmélység köré: kitaláltuk, hogy a kastélyban élt egyszer egy magányos hercegnő, aki meg akarta mérni a vízmélységet. Mivel azonban (ő is) képtelen volt, a szegény parasztfiú vállalkozott a lehetetlen küldetésre, így próbálván elnyerni a hercegnő szívét. Az ifjú legényt azonban, sajnálatos módon, felfalta egy hatalmas, tóban élő béka (épp a közelben brekegett egy példány), amely tulajdonképpen a fő oka volt annak, amiért senki sem merte megmérni a mélységet. Így hát végül a hercegnő, egyedül, magányosan halt meg, bár be volt hozzá kötve a kábeltévé (ezt a kastélyon lévő hatalmas parabola-antennák ihlették), ez nem okozott neki igazi örömet, így a foteljában ülve, a csatornák között kapcsolgatva érte a halál…VÉGE!

Lehet, hogy fura elhinni, de könnyesre röhögtünk magunkat miközben ezt az agyament mesét költöttük. Körbesétálva a tavat egy kisebb játszóteret találtunk, néhány lengőhintával, melyet feltétlenül ki kellett próbálnunk. Miután kihintáztuk magunkat, mint két óvodás, Laura észrevette, hogy a közeli fákon érik a cseresznye. Meglehetősen hitvány volt a termés, amely csak alig nőtt nagyobbra a saját magjánál, de kétségkívül cseresznye volt (július végén!), sok volt és ingyen volt. Így hát ettünk belőle – nem is keveset! :)  

Megállás nélkül poénkodtunk, viccelődtünk és rengeteget, rengeteget nevettünk…

Legközelebb egy Sabile nevű falucskában álltunk meg, mely arról nevezetes, hogy itt található a világ legészakabban fekvő bortermelő vidéke, ami elvileg Giuness-rekordnak számít. Ami azonban igazán szeretnivalóvá teszi Sabilét, az a főút mentén látható szalmabábu-kiállítás. 

Több, mint 200 szalmababát öltöztettek különböző hétköznapi ruhákba, uniformisokba, sőt némelyik még valami kiegészítő tárgyat is kapott. Vannak, amelyek egy kitett asztalnál számítógépeznek, oldalkocsis motorkerékpáron nyomulnak, régi „Riga” márkájú mosógéppel mosnak vagy éppen egy Moszkvics-szerű, kis gyerekautóval kocsikáznak. A gyerekbábuk egy csoportja például körben állva, egymás kezét fogva játszik, mások egy zenekar tagjaiként valamilyen játékhangszert szorongatnak, a műanyag „elektromos” gitártól, furulyán át a trombitáig.

Ezen kívül találhatunk köztük horgászt pecabottal, vasaló és ruhát varró anyukát, babakocsit tologató párt, mezbe öltözött focicsapatot, vodkásüveget szorongató alkoholistát, egyenruhás hajóskapitányt, rendőrt és katonát, hintázó kisgyereket vagy mini gáztűzhelynél főző szakácsot. Állítólag a 2006-os, rīgai rendezésű jégkorong világbajnokság alatt az összes figura lett válogatott jégkorongmezt viselt. 

Rendkívül aranyos és szeretnivaló kezdeményezésnek tartom ezt, s legszívesebben mindegyik bábuval külön-külön is fotózkodtam volna. 

Folytattuk az utunkat, a következő megálló Renda volt. Laura egy szebb időket is megélt, jelenleg elhagyatott kúria tőszomszédságban csordogáló patakhoz vitt, ahol állítólag van egy szép vízesés. Miután megkerestük, úgy tűnt ő lepődött meg a legjobban, hogy a piciny vízesés még a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek, de inkább teljesen jelentéktelennek nevezhető. Meg is jegyezte: „Hát, nem egy Venta…úgy emlékeztem, hogy szebb.” Én csak jót mosolyogtam rajta.

Ezután a gyors kitérő után már a számomra oly’ kedves Kuldīga következett! Ahogy elhaladtunk a városka határát jelző tábla mellett eszembe jutottak azok a kellemes emlékek, melyek a legutóbbi ittlétemkor értek. Ezúttal másik irányból érkeztünk a városba, s mielőtt még hazamentünk volna, tettünk egy kitérőt egy általam már jól ismert helyen, a Venta-vízesésnél. Az Európa legszélesebb vízeséseként számon tartott Venta-vízesés már régóta Kuldīga egyik legfőbb nevezetességének számít, melyre büszkék is a helyiek. A rekkenő nyári hőségben több tucatnyi fiatal lubickolt önfeledten a kellemes hőmérsékletű Venta-folyóban, s egymás után ugráltak a vízesés tetejéről az alig másfél méternyi mélységben lévő habok közé. Mivel legutóbb a kifejezetten hideg, fagyos, kora tavaszi idő alapból kizárta a lehetőségét, most mindenképpen bele akartam menni a vízbe – hacsak térdig is. Az erős sodrás és a csúszós kövek ellenére sikerült elegyensúlyozni egy 5-6 méternyire bent lévő sziklára, míg Laura csinált rólam pár képet – majd cseréltünk. Nagy volt a kísértés, hogy bele ne ugorjak vízbe, bántam is, hogy Rīgában hagytam a fürdőgatyámat.

Miután eleget szórakoztunk a folyóparton, Laura felhívta anyukáját, aki rendesen meglepődött, mivel nem is tudta, hogy jövünk. Szerencsére csak kint kertészkedett a hátsó udvarban, úgyhogy mondta, hogy szeretettel vár minket. Hazafelé Laura meglepte még egyik barátnőjét, Janát is, aki a buszpályaudvar túloldalán lévő könyvesboltban dolgozik. Nagyon örültek egymásnak, meg is beszélték, hogy délutánra áthívnak minket magukhoz teázni. Ezután hazafelé vettük az irányt.

Laura anyukája mosolyogva és tárt karokkal várt minket. Első látásra feltűnt, mennyivel jobban néz ki, mint legutóbb, mintha éveket fiatalodott volna. Ez a lakást uraló házikedvencről, Sisa-ról már a legkevésbé sem volt elmondható – a fekete-fehér bundájú cicus meghökkentően terebélyesre hízott, s úgy nézett ki, mintha két macskát gyömöszöltek volna bele egynek a bőrébe. Meg is kérdeztem Laurát, hogy nem várandós-e a macska, mire ő jót nevetett, majd hozzátette: „Ó, dehogy! Csak kövér.”

Laura anyukája nagy munkában volt amúgy – éppen a kerti veteményesben termett, több vödörnyi uborkát igyekezett különböző módokon elkészíteni. S bár rólam köztudott, hogy a nyers uborkánál csak a kovászos uborkát utálom jobban, a háziak olyan lelkesen kínálgatták mindkettőt, hogy szerintem egy öt évre elegendő adagot ettem meg belőle. Azt korábban is tapasztaltam, hogy a Lauráknál szinte minden zöldség az udvari veteményesből származik, s ennek megfelelően érezhetően finomabbak is a boltiaknál. Ugyanakkor a zöldségeket otthon termeszteni sem egyszerű dolog, mivel nemcsak rengeteg munkával és odafigyeléssel jár, hanem egyes esetekben a kellemetlen szomszédokkal is meggyűlhet az ember baja.

Lauráék mesélték, hogy a kert nincs külön elválasztva a szomszédok veteményesétől, így egy szép napon az egyik szomszéd úgy gondolta, kisajátítja Lauráék területének egy jelentős részét, mivel ott sokkal szebben nőnek a répák. Ezt a teljesen egyértelmű és mellesleg röhejesen abszurd helyzetet végül csak többszöri felszólításra a rendőrség tudta megoldani, de a dühös szomszéd még így is bosszúból utoljára jól összetúrta és kitépkedte a növények egy részét.

A sebtében összedobott ebéd után ismét kocsiba ültünk és az innen kb. 17 km-re lévő Ēdole-ba mentünk. Itt aztán csatlakozott hozzánk Jana és a vőlegénye, Uldis. Bár mindketten tudtak valamennyire angolul, de látszott, hogy eléggé zavarban vannak előttem, úgyhogy párszavas válaszokkal letudták az angol mondanivalókat, majd hosszabb hallgatás után ismét lettül szóltak Laurához, aki persze egyből visszaváltott a kedvemért angolra. Nagyon jól esett a gesztus a részéről, de aztán mondtam neki, hogy nyugodtan beszélgessenek az anyanyelvükön, amíg én körbefotózom a Ēdolei Kastélyt, amely felé éppen sétáltunk. 

A kastélyhoz tett kitérő után Uldisék elvittek kocsival magukhoz, amely már csak azért is érdekes élmény volt, mivel egy iskolában laknak. Az egyik épület tetőtérében bérelnek egy apró szobát (amely régen szerintem raktárként funkcionálhatott), van valami konyhaszerűség is, de meglepő módon egész otthonosra belakták őket. Jana készített mindenkinek teát, majd a szobájukba mentünk beszélgetni. Mivel még Laura említette, hogy mostanában készülnek összeházasodni, gondoltam érdeklődöm, hogy állnak az előkészületekkel, várják-e már a nagy napot…stb. Jana arcát elnézve sikerült a tabu témába beletrafálni („Hát, erről inkább ne beszéljünk most!” – felelte), majd gyorsan kimenten a konyhába szöszmötölni valamit. Kérdően Uldis felé fordultam, remélve, hogy nem mondtam semmi rosszat, mire ő a fejét vakarva igyekezett megnyugtatni: „Ugyan, dehogy, csak hát éppen Jana egy kicsit elbizonytalanodott a házassággal kapcsolatban…” Hmm…oké, úgy tűnik, erről sem nagyon fogunk cseverészni.

Miután elszürcsöltük a még mindig forró teát, kimentünk a kertbe, ahol valami beazonosíthatatlan termésű bokorról szemezgettünk cseresznye nagyságú, érett, bíbor színű bogyókat. Az édes mellett fanyar savanyú utóízzel rendelkező bogyókat – mint később kiderült – nemcsak evésre, hanem a gyanútlan másik „megtorpedózására” is kiválóan lehetett használni, úgyhogy miután teleettük magunkat, a földre lehullott szemekkel elkezdtük dobálni egymást, mint a jól fejlett, 5 éves óvodások. Sebaj, jó móka volt – csakúgy, mint a mini-játszótér a kert másik oldalán. 

Ezután Uldisék kivittek minket a testvéréék farmjára, amely a főúttól legalább öt kilométernyire, egy széles erdősávon túl, egy hatalmas mező szélén helyezkedett el. Az elképesztően idilli házacskához még közepes méretű, náddal szegélyezett tó is tartozik, melynek peremére építettek fel a háziak fából egy hosszú, fedett pavilont, ahol az esküvői vacsorát tartanák.

Mivel már későre járt, nem maradtunk sokáig, így Uldisék visszavittek minket az autónkhoz. Rendkívül kedves, szolid, jó emberek voltak, remélem működni fog nekik a közös jövő!

Mire visszaértünk Kuldīgába, Laura anyukája már egy hónapra elegendő ellátmányt pakolt össze nekünk, a legkülönfélébb kajáktól kezdve gyümölcsökön át az elmaradhatatlan kovászos uborkáig. Lecuccoltunk a kocsihoz, majd elbúcsúztunk tőle. Bár még mindig nem beszélünk egy közös nyelvet sem, de amikor mosolyogva átölelt, rögtön megértettem, hogy azt mondja (lettül), hogy jöjjek minél gyakrabban Lettországba. :)

Már talán éjfél is elmúlt mire Rīgába értünk, s mivel az eseménydús nap után mindketten hullafáradtak voltunk, ezúttal a tegnapihoz képest jóval korábban tértünk aludni.  

 

10. nap: Rīga (2012. július 27.)

Mivel sajnos Laura nem tudott szabadnapot kivenni az elkövetkezendő két napra, így erre a kis időre ismét egyedül maradtam. Nekem adta a kulcsait, a lakótársainak az elérhetőségeit, felöltötte a csinos stewardess-egyenruháját, majd elindult a reptérre.

Kihasználva a hirtelen jött egyedüllét adta lehetőségeket, igyekeztem a magam módján elnosztalgiázni Rīgában. Ennek már csak azért is örültem, mert a lett főváros amúgy is kiemelt helyet foglal el a szívemben és vitán felül a kedvenc helyeim egyike. Ráadásul most olyan körülmények között láthattam, ahogy korábban még soha: napsütésben! :)

Egészen különleges érzés volt bejárni újra a hangulatos, belvárosi utcákat, megkeresni a kedvenc helyeimet, itt-ott leülni, élvezni a napsütést és a város hangulatát. A városközpontot úgy ismerem, mint a tenyeremet, térképre szükség sem volt. Ez a legjobb érzés, ami külföldi városban érheti az embert.

Kiültem a Daugava partjára reggelizni, majd az óvárosba érve a Városháza tér (Rātslaukums) érintésével bejártam az összes fontosabb látnivalót és helyszínt. A Dóm téren (Doma laukums) magasodó, hatalmas Dómkatedrális teljesen fel volt állványozva. A templom mellett egy kisebb tömeg gyülekezett – közelebb menve, kiderült, hogy a híres lett nemzeti ital, a Rīgas Melnais Balzams idén ünnepli 260. évfordulóját, aminek alkalmából valami programmal és nyereményjátékkal készültek a szervezők. Ez a 45% alkoholtartalmú, fekete színű, gyógynövényekből készült likőr leginkább az Unicum-hoz hasonlít, s fogyasztásának nagy hagyományai vannak Lettországban. 

Innen aztán tettem egy kört a Rīgai Vár (Rīgas pils) felé, mely a köztársasági elnök rezidenciája is egyben. A Vár melletti Pils laukums park másik oldalán áll a Lett Nemzeti Bank szép épülete. 

Innen a Torņa iela-n végigmenve a St. Jacob’s Barracks (Jēkaba kazarmas) hosszú épületsora következett, mely sokáig Rīga leghosszabb épületének számított. Az utca végén befordulva elsétáltam a Lett Háborúk Múzeumának (Latvijas kara muzejs) otthont adó masszív bástya, a Lőportorony (Pulvertornis) mellett, melyet szinte teljes terjedelmében, sűrűn körbenőtt a borostyán. 

Ezután kiértem a Brīvības Bulvārīs-ra, mely az egyik legfőbb lett nemzeti jelképhez, a Szabadságszoborhoz (Brīvības piemineklis) vezet. Mivel a szobor előtti hatalmas térre (csakúgy, mint a budapesti Hősök tere esetében) nem hajthatnak autók, teljesen nyugodtan komponálgathattam az aszfalt közepén ülve, fekve, guggolva a „Ludwig és a rīgai Szabadságszobor” című képemet – a helyiek csodálkozó tekintetétől övezve.

A szobor két oldalán elterülő Bastejkalns parkra alig ismertem rá. A zöldellő fák, színes, tarka-barka virágágyások, szép sziklakertek és a mini-vízesésekkel teletűzdelt, mesterséges kis vízfolyamok, fűben lazsáló fiatalok, kéz a kézben sétáló párocskák egészen idillivé varázsolták a tavalyi kora tavaszi hidegben még olyan komor és barátságtalan parkot.   

Éhenhalás ellen gyorsan benyomtam két sajtburgert a sarkon lévő McDonalds-ban, majd megkerestem az egyik kedvenc rīgai épületemet, a híres Macskás Házat, amely két utcával odébb, a Līvu laukums északi felén található. Első ránézésre talán sokaknak nem is tűnik fel, de a szép, barackszínű épület mindkét tornyának tetejéről egy-egy homorú hátú, álló farkú feketemacska figyel. A dolog apropója onnan ered, hogy a ház tulajdonosától, egy elismert lett kereskedőtől megtagadták az akkoriban csak németeknek járó tagságot a Nagy Kereskedelmi Szövetségbe, melynek központi épülete pont a házzal szemben állt. A kereskedő bosszúból a házának mindkét tornyára kirakatott egy-egy fekete macskaszobrot, fenekükkel a szomszédos Kereskedelmi Szövetség épületének fordítva. A hosszas jogi huzavonát követően végül felvették a szövetségbe, ezután megfordította a macskákat is.

Az utcákat járva remek érzés töltött el. Jó volt újra itt lenni. Ugyanakkor maradt még egyvalami, amit mindenképpen meg akartam még tenni…akármilyen lehetetlennek is tűnt. 

Aki igazán ismer, tudja rólam, hogy a jégkorong mára milyen szinten az életem részét képezi. Legyen szó magyar vagy nemzetközi hokiról, ez a fantasztikus sport már számtalan élménnyel ajándékozott meg. Nem vagyok egyik csapatnak sem az elhivatott törzsszurkolója, viszont a játékosok szintjén szeretem észrevenni az egyéniségeket, kiemelni őket a tömegből és folyamatosan követni pályafutásukat.

Kārlis Skrastiņš is ilyen játékos volt. Egyike annak a három lett jégkorongozónak, akik egy kicsiny hokinemzet fiaiként sikeresen letették a névjegyüket a világ legrangosabb jégkorong-ligájában, az NHL-ben, és ott hosszú éveken át meghatározó játékosokká tudtak válni: Ozoliņsh, Zholtok, Skrastins – a három lett NHL-es!

Sergei Zholtok játékát sajnos korai halála (2004-ben edzés közben szívinfarktust kapott) miatt nem tudtam sokáig követni, ugyanakkor jól tudtam, hogy mit jelentett az ő elvesztése egy olyan kicsi, ám lelkes hokiimádó nemzetnek, mint Lettország.

Sandis Ozolinsh messze a legnagyobb lett jégkorongozó, Stanley Kupa-győztes, All-Star, s éveken keresztül az egyik legponterősebb védőnek tartották. Ő számomra az Anaheim Mighty Ducks 2003-as, tündérmesébe illő rájátszásbeli menetelése óta az egyik legnagyobb kedvenc. 

Na és ugye Skrastiņš…még emlékszem, amikor 2003 nyarán – gyakorlatilag teljesen ismeretlen játékosként – Nashville-ből a Colorado Avalanche-hez szerződött, egy világsztárokkal teli csapatba. Abból a csapatból nehéz lehetett kitűnni, bevallom, akkoriban engem is teljesen hidegen hagyott a játéka. Másfél évvel később aztán hirtelen a semmiből bekerült az NHL rekordok könyvébe, azzal, hogy védő létére megszakítás nélkül 495 meccset játszott le zsinórban! Aki egy kicsit is jártas a jégkorongban tudja, hogy a hatalmas nyomás alatt lévő védőjátékosok körében milyen nagy és ritka dolog ez. Skrastiņš beceneve ekkor lett „Iron Man”, azaz Vasember. Ekkoriban jöttem rá, hogy tulajdonképpen távolról sem egy kis lesajnált játékosról van szó – hanem a lett jégkorong egyik legfőbb büszkeségéről, aki a nemzeti válogatott csapatkapitányaként olimpián és világbajnokságokon is vezette a lett gárdát. Nem egy tipikus szupersztár, akinek a játéka csarnokokat töltene meg, de elképesztően keményen dolgozó, elhivatott, egyenletesen jó teljesítményt nyújtó játékos, aki testi épségét nem kímélve blokkolta a hatalmas lövéseket, s gyakran törött ujjal, komoly zúzódásokkal is vállalta a játékot.  Többször hallottam nyilatkozni is – egy végletekig szerény ember, akit ugyanakkor elképesztő munkabírás, elhivatottság és lelkesedés jellemez. 

Miután a Dallas Stars csapatával befejezte a 2010-11-es szezont, nem hallottam róla egy ideig. 2011 szeptemberében aztán éppen azon gondolkoztam, hogy melyik NHL csapat színeiben fogja a szezont kezdeni, amikor egyik nap egy máig felfoghatatlan tragédia híre járta körbe a világot: 2011. szeptember 7-én lezuhant a Jaroslavl Lokomotiv profi orosz jégkorongcsapatot szállító repülőgép és a teljes csapat és szakmai stáb odaveszett. Azt hittem leesem a székről, amikor megláttam: Kārlis Skrastiņš is a gépen volt. Ahogy végigfutottam az áldozatok listáját, komolyan mondom rosszul lettem: Ruslan Salei, Pavol Demitra, Josef Vasicek, Karel Rachunek…olyan játékosok, akiket éveken keresztül követtem, ismertem, szerettem, tiszteltem. Számomra a legfájóbb mégis a kiváló fehérorosz védő, Ruslan Salei és Kārlis Skrastiņš elvesztése bizonyult.

Egy héttel a tragédiát követően úgy éreztem, hogy valahogy szeretném kifejezni az együttérzésemet a dologgal kapcsolatban, így aztán kiderítettem a Lett és Fehérorosz Jégkorong Szövetség e-mailcímét és írtam nekik egy részvétnyilvánító levelet. Ekkor azonban megfogadtam még egy dolgot: kerüljön is bármibe, ha legközelebb Rīgában járok, megkeresem Kārlis Skrastiņš sírját és viszek neki egy szál virágot.

Már hetekkel az utazás előtt próbáltam az interneten keresgélve kideríteni, hogy hova lett eltemetve, de hiába „google translate-eztem” végig kismillió lett nyelvű honlapot, csak annyit sikerült kideríteni, hogy „egy helyi, rīgai temetőben” helyezték örök nyugalomra. Így hát jobb ötletem nem volt – elmentem a Rātlaukums téren lévő Turista Információs Központba. A pultnál ülő csajszi igencsak meglepődött a szokatlan kérdésen, de mivel látta rajtam, hogy milyen fontos ez nekem, egyből nekilátott a nyomozómunkának. Telefonált, interneten keresgélt és meglepően hamar kiderítette, hogy Skrastiņš Rīga legnagyobb temetőjében nyugszik, amely méretei alapján egy egész kerületet is kitesz. Esélytelennek tűnt, hogy egy ilyen hatalmas területen megtaláljam a sírját, mintha tűt keresnék a szénakazalban. A lánnyal végül arra jutottunk, hogy ír nekem egy cetlit lettül, amit a temető bejáratánál lévő virágárus néniknek megmutatva, talán útbaigazítást kaphatok:

„Kur ir apglabāts Kārlis Skrastiņš? Paldies!”, azaz, hol van eltemetve Kārlis Skrastiņš?

Adott még egy térképet is, berajzolta, hogy a #11 villamos melyik megállójánál kell leszállnom,

 majd sok szerencsét kívánt.

 

Indulás előtt váltottam egy kis lett latot, vettem vonaljegyet (eTalon), majd a Lett Nemzeti Operaház mögötti utcában felszálltam a villamosra. Pusztán a villamosút közel 20 percet tartott, majd a Bralu kapi megállónál leszállva kerestem egy virágárusbódét. A pult mögül kisiető hölgy természetesen nem beszélt angolul, így rögtön megmutattam neki a papírt, mire ő teátrális mozdulatokkal, az orosz és a lett nyelvet váltogatva igyekezett elmagyarázni a sírig vezető utat. Bár a néni lelkesen mutogatott fel-alá, elég kilátástalannak tűnt, hogy ebből bármit is megértsek. Végső próbálkozásként elkérte tőlem a cetlit és a hátuljára egy kis térképet rajzolt. Többször kihangsúlyozta, hogy mindenképpen a Meža Kapi jelzésű kapunál kell bemenni, amely a rīgai Erdei Temető főbejárata is egyben. Odaérve aztán a temető gondnokoktól kértem segítséget, akik a cetlit tanulmányozva megvitatták, hogy melyik parcellát is keressük, majd az egyik férfi intett, hogy kövessem. Öt perc séta után megállt egy helyen, majd a kezével az egyik sírra mutatott: „Kārlis Skrastiņš.” – mondta, majd távozott. 

Közelebb léptem a rendkívül szerény, egyszerű, de szépen gondozott sírhoz. Bár a fakeresztre nem volt kiírva a neve, kétség sem fért ahhoz, hogy jó helyen járok: a középen lévő virágágyás szélére egy kis hokimez, egy korong és egy piciny lett nemzeti zászló volt helyezve. A sír szélén, a virágokat tartó vázáknak egy gyermekrajz volt támasztva, melyet Skrastiņš egyik kislánya festett. Rajta van az egész család: apa, anya és a gyerekek, mindannyian szépen mosolyogva, egymás kezét fogva…

Végül csak sikerült megtalálnom! Ahogy azonban ott álltam a sírja előtt, arra gondoltam, nem jó ez így, nem itt kellett volna találkoznunk. Neki a jégpályán lenne a helye, nekem a lelátón…

Közel 15 percet maradtam ott. Beletűztem a sír végében lévő csokrok közé azt a fehér virágot, amit neki hoztam, majd fejet hajtottam előtte és eljöttem.

Ezután jó érzéssel sétálhattam hazafelé. Örültem, hogy sikerrel jártam, mert úgy éreztem, tartozom ennyivel a kiváló védő emlékének. Megfogadtam azt is, ha eljutok valaha a fehérorosz fővárosban, Minszkbe, Ruslan Salei-nek is fogok virágot vinni…

Visszaérve a belvárosba vettem egy RIMI-ben egy kis péksüteményt, Kārums-t, majd a Vermanes parkban leülve meguzsonnáztam. Ezt követően a visszamentem a Rātlaukums-ra, mivel a késő délutáni nap hatására lenyűgöző, mély színekben pompázott a Feketefejűek Háza (Melngalvju names) és a Sváb Ház. Ez a kedvenc helyem egész Rīgában, naphosszat képes lennék elnézegetni a tér gyönyörű épületeit.

A naplementét a Daugava partján néztem végig. Ahogy ott ültem, a mögött lévő téren egy társaság beüzemelt egy hatalmas hőlégballont. Úgy tűnt, valamilyen PR-céllal érkezhettek, mivel a ballon szépen kifeszülő oldalára egy óriási epres jégkrém képet lett varrva és bármennyire is vártam, nem emelkedtek a levegőbe.

Hazaérve beszélgettem még egy keveset Laura lakótársnőjével, majd két Dae Mang rész megnézése után lefeküdtem aludni.

11. nap: Jelgava (2012. július 28.)

Elég sokáig aludtam, így mire sikerült összekészülődni és elindulni már dél is elmúlt. A mai napra két lehetséges úticél közül választhattam, mely a korábbi lettországi utazásból kimaradt: a Rundale Palota vagy Jelgava.

A kettő közül vitán felül az előbbi kínálkozott nagyobb durranásnak, mivel a Balti államok egyik legszebb barokk kastélyáról van szó, mely a kúr herceg nyári rezidenciájaként funkcionált. Tömegközlekedéssel nem túl egyszerű eljutni oda – először Rīgából egészen Bauska-ig kell buszozni, majd ott átszállni egy, már közvetlenül a palotához menő járatra. Egy nap mindössze négy ilyen buszpár közlekedik, s mivel az első hármat már helyből lekéstem, az utolsó legfeljebb is csak negyed ötre értem volna a kastélyhoz. Ha meg még a hazafelé irányt is nézzük, legjobb esetben is éjjel 11 körül értem volna haza, így inkább a sokkal szerényebb, jelgavai kirándulás mellett döntöttem. 

Indulás előtt még betértem a vasúti pályaudvar tőszomszédságában lévő Stockmann-ban, vettem péksütit reggelire (találtam olyan karamellkrémmel töltött croissantot, ami tavaly úgy megszerettem), egy almát és persze az elmaradhatatlan Kārums-t.

A vonatjegy Jelgavába relatíve olcsó, mindössze 2,83 Ls-be került. Éppen elértem a 13.29-es vonatot, melynek menetideje kb. 35 perc lehetett.

Jelgava városáról annyit érdemes tudni, hogy 1578 és 1795 között Kúr Hercegség fővárosaként funkcionált, ahol a herceg téli rezidenciájaként használt Jelgavai Palota (Jelgavas pils) található. Méreteiben és gazdagságában azért nem lehet a Rundale Palotával együtt említeni, de így is érdekes látnivalónak számít.     

A vasúti állomástól egy hosszú, egyenes utca (Zemgales prospekts) vezet a központba, melynek mentén több látnivaló is található. Ilyen például a gyönyörű türkizkék hagymakupolákkal rendelkező Szent Simon és Szent Anna Ortodox Katedrális, vagy a vele szemben lévő, rózsaszín tornyú Jelgava Történeti és Művészeti Múzeum és az innen egy saroknyira lévő, vöröstéglából épült, gótikus Szűz Mária Katedrális. Az Akadēmijas ielán haladva egy kisebb parkhoz értem ki, ahol az első lett köztársasági elnöknek, Jānis Čakste-nek a tiszteletére emelt emlékmű állt. Mögötte a Szentháromság Templomtorony magasodik, melynek alsó földszintén van berendezve a Turista Információs Központ. Teljesen ledöbbentem, hogy még egy ilyen kisváros is, mint Jelgava, mekkora és milyen színvonalas ingyenes brossúra/térkép kínálattal várja az utazókat. Hihetetlen, de szinte mindenből van 5-6 különböző nyelvű kiadvány!

 Innen már egyből a Leilupe folyó partján fekvő kastélyhoz mentem, mely jelenleg a Lett Agráregyetemnek ad otthont. Annak ellenére, hogy a piros festék már több helyen is pattogzik az épület oldaláról, még így is jól néz ki. Mivel ez egyik legjellemzőbb dolog itt Jelgavában, Ludwigot ráültettem egy kőszegélyre és háttérben a palotával elkezdtem megkomponálni egy képet. Ekkor egy meglehetősen vicces jelent játszódott le, ugyanis a kastélynál tartandó esküvőre igyekvő vendégek is éppen ekkor érkeztek. Az egyik autó pontosan úgy állt meg, hogy teljesen belelógott a képbe. A fűben hasalva, kezemben a fényképezőgéppel elég volt felnéznem a sofőrre, akinek a tekintete a plüss jávorszarvasról rám, majd a palotára vándorolt, nevetett egyet, majd odébbállt a kocsijával. :)

Ezután visszaindultam az állomásra. A hídról lefelé jövet éppen át akartam kelni a forgalmas főúton, amikor az út túloldalán egy lány nagyon durván nekiment egy alacsonyan lévő közlekedési táblának és a feje hatalmasat koppant az alumíniumlapon. A kicsivel előtte haladók rögtön hátrafordultak a zajra, de nem különösebben érdekelte őket, sétáltak tovább. A lány próbált gyorsan felkelni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de távolról is látszott, hogy rendesen vérzik a feje. Átmentem az ő oldalára, megkérdeztem, hogy segíthetek-e, majd elkezdtem keresni a ragtapaszos dobozt, ami kivételesen nem volt nálam. Adtam neki egy tiszta zsebkendőt, megköszönte, majd jobbulást kívántam neki.

A 17.14-es vonattal mentem haza. A vén kalauznő, aki jegyemet pecsételte meglehetősen rövid memóriával rendelkezett, ugyanis miután még 4-5-ször elment mellettem, újból megállt mellette és szigorú tekintettel elkezdett hozzám beszélni. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, mondtam neki, hogy egy kukkot sem értek belőle. Hiába hajtogattam, hogy „English! English!” ennek ellenére sem hagyta abba, így aztán amíg újból eltúrtam a már lepecsételt jegyemet, magyarul magyaráztam neki vissza. Nem is nyugodott addig meg, amíg meg nem nézte a pecsétet, amit alig 10 perccel korábban ő nyomott a jegyre, majd füstölögve továbbállt.

Visszadugtam a fülembe a zenét, de a cirkusz folytatódott kicsivel odébb, amikor két matrózsapkás srác lépett be a kocsiba. Egyik nyakában pizzatartó-doboz lógott, melyből színes papírrepülőket árult, míg a másik fotózta. (Vélhetően egy legénybúcsú egyik feladata lehetett.) Nem kellett nagy jóstehetség, hogy tudjam mi fog történni, amikor a kalauznéni újra megjelent. Bár érthettem volna mit magyaráz olyan vehemensen a nála három fejjel magasabb fiúknak, de ha jól sejtem, a vasút tulajdonát képező szerelvényen történő illegális eladási- és pénzszedési tevékenység ellen szólalhatott fel. Hiába nézte a kocsiban mindenki komplett hülyének a nénit, mégis sikerült elüldözni a fiatalokat – nincs mese, itt a vonaton ő az úr!

Rīgába érve még lefényképeztem napsütésben a Tudományos Akadémia épületét, majd hazamentem összepakolni. Senki sem volt otthon, viszont Aneta hagyott Laurának valami üzenetet a konyhaasztalon. Ebből arra következtettem, nem is fog ma már hazajönni.

 

8 óra körül elmentem sétálni. Megnéztem a naplementét a Daugava partján, majd az óvárosban sétálgattam. Vettem egy fagyit a McDonalds-ban, majd kiültem a Bastejkalns parkba, ahol éppen pár hajléktalan veszekedett. 

 

Megkerestem azt a hidat, amelyet tavaly olyan lélegzetelállítóan kivilágítottak kék-fehér fénnyel (azzal a képemmel nyertem egy iPad-et a GE fotópályázatán), megvártam, hogy besötétedjen és ismét készítettem kismillió fényképet róla, ezúttal különböző beállításokkal. 

 Laura jó későn ért haza, ráadásul rendesen lebetegedett. Látszott, hogy nincs túl jó passzban (ami nála ritka, mint a fehér holló). Sajnálta, hogy így jött kis ez a két nap, főleg, mivel teljesen fölöslegesen kellett Helsinkiben töltenie az éjszakát, mivel ma csak délután voltak járatai. Miközben pakolta ki a cuccait a bőröndjéből, mesélt egy-két dolgot, majd a végén ugyanazzal a hangsúllyal hozzáfűzte, hogy: „Ja, és képzeld, Laimonas holnapután idejön.” A szemeim elkerekedtek a döbbenettől, s nem tudtam napirendre térni afölött, hogy a barátja féltékenységében képes csapot-papot eldobva iderepülni Hong Kongból, mivel szerinte meg kell beszélniük a kialakult helyzetet. Megkérdeztem Laurától, hogy a többi fiúbarátjára is ilyen féltékeny? „Öö, hát nem, igazából csak rád.” – felelte. Bár meglepődtem a válaszán, de ugyanakkor ezt magamra nézve igen hízelgőnek is találtam egyben. 

A kései óra ellenére leültünk még vacsorázni egyet, kitárgyaltuk az elmúlt két napot, majd lefeküdtünk aludni.         

12. nap: Indulás haza (2012. július 29.)

Elérkezett az utolsó nap! Reggelire Laurával csináltunk gofrit, s a kezdeti kiábrándító teljesítmény után (csak darabokban tudtuk kibányászni a gofrit a sütőből) szebbnél szebbeket sütöttünk. Némelyik olyan tökéletesre sikerült, hogy akár boltban is árulhattuk volna. Rendesen belakmároztunk gofriból, sőt Laura még egy-egy kovászos uborkát is elrágcsált a lekváros gofri mellé. Nekem már a gondolatától is felfordult a gyomrom! :)

 

Reggeli után kivitt kocsival a reptérre. Elbúcsúztunk egymástól és megbeszéltük, hogy legközelebb vagy Magyarországon, vagy Szingapúrban találkozunk. Akármelyik is fog előbb bekövetkezni, biztos vagyok benne, hogy ismét remekül fogjuk magunkat érezni együtt. A terminál ajtajából még integettünk egymásnak, majd elindultam megkeresni a beszállókapukat.

A biztonsági ellenőrzések előtt egy pultnál be kellett mutatni a beszállókártyát. „Megfizette már a biztonsági különdíjat?” – kérdezte az ott ülő fiatalember. Már magát a kérdést sem értettem, mire felvilágosított, hogy az összes Ryanair utasnak kötelezően 7€ különdíjat kell fizetnie, mivel a légitársaság nem volt hajlandó beépíteni az áraiba a reptéri biztonsági intézkedések arányos költségét, amit eddig egyedül lett állam finanszírozott. A többi légitársaság mind feltüntette ezt a tételt a jegyáraiban, a Ryanairt leszámítva. Így nem maradt már lehetőség, az utasoktól közvetlenül kell beszedniük a díjat, még a biztonsági ellenőrzések előtt. Egy külön erre a célra kialakított automatánál lehet fizetni kártyával vagy a check-in pultnál készpénzzel, majd az így kapott vonalkódos bizonylatot be kell mutatni ennél az ellenőrző pultnál. 

Rendkívül dühös volt emiatt – hogy képzelik, hogy így az indulás előtt még megsarcolják szerencsétlen, tehetetlen utasokat, akiknek elvileg nem is kéne, hogy akármennyi pénzzel is rendelkezzenek, ha már megvan a jegyük. Mi van például, ha valakinek nincs bankkártyája (vagy a gép nem fogadja el) és a készpénzét már elköltötte? Az nem utazik, mert a rohadt Ryanair „elfelejtett” szólni erről az extra díjról?! Felfoghatatlan…

A reptéren a maradék pár latomból vettem egy mini Balzamot (1,80 Ls), majd átlogisztikáztam a táskámat és izgulva vártam a beszállást. Akármennyire is igyekeztem, még a vak is láthatta, hogy a hátizsákom másfélszer nagyobb, mint a kézpoggyászok méretkliséje. A két boarding lady meglehetősen szigorú tekintettel járkált fel-alá a csomagokat figyelve, de hatalmas szerencsémre mindannyiszor átsiklottak a már-már feszülően teletömött hátizsákom fölött. Amikor aztán sorra kerültem, igyekeztem rájuk mosolyogva, de minél gyorsabban elhúzni mellettük a csíkot.

14.00-kor indult a gépünk és 13.45-re értünk Stockholmba, ugye milyen vicces? :)

Ami azonban kevésbé volt vicces a későbbiekben, az a hét órányi várakozás, ami rám várt. A legnagyobb részét kihúztam a maradék Dae Mang részekkel, de hamar kiderült, hogy igencsak korai az örömöm. A beszállókapunál várakozva egyszer hirtelen 2,5 órás késés jelent meg, ami tízpercenként legalább félórával megnőtt. Az emberek a kezdeti frusztráltsága és dühe a végére (amikor már 4,5 óra késésnél jártunk) már inkább keserves nevetésbe fordult. Többen fogadásokat kötöttek, hogy meddig fog nőni még ez a szám. :)

Legnagyobb meglepetésemre, bejelentették, hogy a beszállókártya felmutatásával a budapesti járat minden utasa 5€ (azaz 41 SEK) értékben alkoholt leszámítva bármit választhat a büféből. Az ember azt gondolná, hogy 5€-ból egy szendvicsre azért talán futja valahogy – de biztos nem egy svéd reptéren. Ezért a pénzért egy mini dobozos Pringles chipset (amiben kb. 15 szirom volt) és egy Twix-es jégkrémet kaphattam – mindegy örültem legalább ennek is. 

A repülőnk végül hajnal 2 előtt indult egy kicsivel és reggel 4 óra után landoltunk Budapesten. Apa már a terminálépület előtt várt, hogy hazavigyen kocsival. Hozott magával némi ennivalót és teát, amit Anya küldött – szinte fél perc alatt befaltam mindent.

Fél 6 körül kerültem ágyba.

8-kor csörgött az ébresztőóra. Hétfő, munka…újra…

Fantasztikus élményeket kaptam ettől a 12 naptól! Lettország és Litvánia után Észtországnak is sikerült megérintenie szívemet, így most már teljes bizonyossággal állíthatom, hogy immár az egész Baltikumhoz szoros érzelmi szálak fűznek. Megérte makacsul kitartani az elhatározásom mellett, hogy idén mindenképpen elutazom Észtországba – különösen mivel a hatalmas várakozással vegyült kíváncsiságom többet nem is kaphatott volna egy úttól. Azt hittem, hogy ha egyedül vágok neki egy ilyen hosszú, már-már „küldetésszerű” útnak, időnként elkerülhetetlenül is, de magányos leszek. Szerencsésnek tartom magam, mert kiváló emberekkel hozott össze a sors, akik mellett egy percig nem kellett ezt éreznem. Csodálatos pillanatokat élhettem meg, melyeket soha nem fogok elfelejteni: az órák hosszat tartó naplementét Tallinnban, a helsinki kirándulást Eváékkal, az egymással farkasszemet néző várakat Narvában, az Aivi által a mező közepén mutatott tölgyfát, a csupaszív CouchSurfing-es szállásadókat, a felejthetetlen Laurával töltött napot, a rīgai nosztalgiázást, a Kārlis Skrastiņš előtti tisztelgést és a reggelit a Daugava partján…