Bern

Előzmények

Miután idén január elején véget ért az NHL lockoutja, kíváncsian vártam, hogy a kedvenc jégkorongozóm, Petr Sykora hova fog igazolni. Mivel az előző idénye a New Jersey Devils együttesénél meglepően jóra sikeredett (ráadásul a csapat egészen a Stanley Kupa Döntőjéig menetelt), minden elemző és sportújságíró azt várta, hogy a Devils-hez fog visszatérni. Sajnos azonban, ahogy teltek a hetek, kezdett egyre egyértelműbbé válni, hogy nem számítanak rá New Jerseyben, így hiába zajlott már javában az új szezon, Sykora továbbra is csapat nélkül volt.

Egy idő után, már naponta nézegettem az átigazolási híreket, amikor egyszer csak jött a bombameglepetés: Petr Sykora az SC Bern-hez igazolt!

Bernbe? Miért éppen Bernbe? Azt hittem volna valamelyik NHL csapat csak leigazolja, vagy ha mégsem, hazajön Csehországba játszani. Az első döbbentet után jobban belegondolva rájöttem, ennél jobb dolog nem is történhetett volna!

„Sykora Bernbe megy játszani…Mártiék Bern mellett laknak…van Wizz Air Genfbe, onnan Bern már nincs messze…hmmm…akkor nézzük csak meg, melyik napokon játszik az SC Bern?...van-e hétvégi hazai meccs?...jéé! van!...február 16. és 23. szombat…van-e kapcsolódó olcsó járat? van!...egyéb kérdés? NINCS!”    

Ezzel tulajdonképpen el is lett döntve az egész, már csak annyi maradt, hogy sebtében megpróbáljak útipartnert találni. Andi sajnos a hétvégi suli és a szakdolgozatírás miatt biztosan nem tudott jönni, így megkérdeztem otthon Anyát, aki meglepően lazán rábólintott. Mártival még késő este leegyeztettük, hogy hozzájuk mehetünk, várnak szeretettel, majd lefoglaltam a repjegyeket, s megvettem a február 23-ai SC Bern-EV Zug meccsre a jegyet.

Már csak egy dologért kellett szorítani: Sykora tényleg jégre is lépjen azon a meccsen…

1. nap: Genf (2013. február 22.)

Mostanában már szinte hagyománnyá vált, hogy az utazás előtti éjszakát minimális alvásmennyiséggel abszolválom. Normál esetben minden bizonnyal sírhatnékom támadna, ha hajnali 4.30-kor kellene felkelni akármilyen célból (3-4 óra alvás után), azonban jelen esetben már az ébresztőóra első csörgésére kipattantam az ágyból. Furcsa lehet hallani, de kifejezetten szeretek korán kelni egy utazás előtt, ilyenkor már izgatottsággal és kíváncsisággal teli lelkesedésem mindig elnyomja a fáradtság érzését.

Apa szintén felkelt velünk együtt és kivitt minket kocsival a reptérre. Az elmúlt napok enyhébb időjárása után kissé meglepődtem, hogy végig esett a hó, ám ennek ellenére is jó időt jöttünk, nem kellett különösebben sietni. Félóra alatt kiértünk a 2B terminálra, elbúcsúztunk Apától, majd az ellenőrző pontok felé siettünk.

Miután átjutottunk a biztonsági ellenőrzéseken és megnéztük, melyik kapuhoz kell mennünk, meglepetésemre az óriáskijelzőn már „gate open” felirat díszelgett, bő 50 perccel az indulás előtt. Lesiettünk az A2 beszállókapuig, ahol rajtunk kívül alig 4-5 ember lézengett a genfi járatra várva. Aggodalomra tehát semmi ok, nem késtünk le semmiről!

Nem sokkal később egy egyenruhás hölgy lépett oda hozzánk és kérte, hogy próbáljuk bele a kézpoggyászunkat a Wizz Air méretkliséjébe. Amióta a légitársaság fizetőssé tette a korábbi, nagyobb méretű (56x45x25 cm) kézipoggyászok felvitelét (most már csak a 42x32x25 cm dimenzió alatt ingyenes), rendkívül szigorúan nézik és ellenőrzik a csomagok méreteit. Ha valaki poggyásza fennakad a próbán, ott a helyszínen pótdíjat kell fizetnie – nem is keveset. Látva a kis asztalkára oda készített számlatömböket, úgy tűnik, mindenre fel vannak készülve rendesen. A mi esetünkben nem volt probléma, ez újfent büszkeséggel töltött el.

A gépünk kb. 10 perc késéssel, kicsivel reggel 7 után indult, mivel még hó- és jégteleníteni kellett a szárnyakat. Felszállás után szinte azonnal belerepültünk a sűrű felhőbe, így túl sok mindent nem lehetett látni. Nézelődni akkor lett érdemes, amikor az Alpok fölött repültünk el, s gyönyörködhettünk a magasan a felhőhatár fölé nyúló, hófödte csúcsok lenyűgöző látványában. 

Háromnegyed 9 után érkeztünk meg Genf repülőterére (Genève Aéroport). Kiszállás után megettünk egy-egy szendvicset még utóreggeli gyanánt (ennyivel is kevesebbet kellett cipelni a mai nap során), majd irány a város!

Tömegközlekedésre jegyeket a reptér kijáratai melletti automatákból vehet az ember, így a vonatra és a távolsági buszokra is. Külön automata van, ahonnan a helyi tömegközlekedésre lehet jegyet szerezni – igen, szerezni, nem pedig venni, mivel a genfi reptér rendkívül szimpatikus módon ingyenessé tette a városba való bejutást. Mindössze annyit kell tenni, hogy egy ilyen automatából kell kérni egy jegyet, amely érvényes, aznapra szóló repülőjegy birtokában 80 percnyi ingyenes tömegközlekedésre jogosít a repülőtér és a város között. 

A helyi tömegközlekedést a Transports Publics Genevois (TPG) végzi, s kétféleképpen lehet bejutni a belvárosba: a #5 busszal, illetve a #10 trolival. Ezek a reptéri épület ellenkező sarkairól indulnak, így végül az utóbbi felé indultunk el, mivel a trolinak rövidebb a menetideje és viszonylag gyakran, negyedóránként jár. Ahogy közeledtem a megállóhoz, úgy tűnt, mintha 4-5 troli is bent állna, szépen libasorban egymás után, ám közelebb érve láttam csak, hogy mindössze kettő van ott, ám azok egyenként akkorák, mint egy anyahajó. Az ultramodern Hess gyártmányú, duplacsuklós trolik közel 25 (!) méter hosszúak, komolyan mondom, az ember elfárad, míg a végéből elsétál az elejéig.

A reptérről kb. 20 perc alatt értünk be a belvárosba. A vasúti főpályaudvar (Gare de Cornavin) közelében lévő megállónál – Lyon (Gare Cornavin) – szálltunk le, amely egy jó kiindulópont a városnézéshez. A Rue de Chanpoulet-en haladva először a genfi Főposta (Hotel des Postes) tiszteletet parancsoló épületén akadt meg a szemünk. 

Itt található a Turistainformációs Iroda is, így betértünk ide térképért és megérdeklődtük, hogyan lehet eljutni az ENSZ Palotába. A pultnál ülő, rendkívül segítőkész fiatalember még annak is utánanézett, hogy működik-e jelenleg a híres genfi szökőkút (Jet d’Eau), ám sajnos a webkamerás képek alátámasztottam a szomorú megérzésemet, hogy a szökőkutat legfeljebb a pult melletti falon lévő óriási poszteren fogom látni. Jobb híján beálltam elé pózolni egy kép erejéig, amely persze sovány vigaszt nyújtott, de legalább jót mulattunk rajta Anyával.

Ezután kisétáltunk a Genfi-tó partjára, majd Pont des Bruges hídon sétáltunk át a túlpartra. A híd közepénél egy kis sétaút vezet egy piciny szigetszerűségre (Ĭle Rousseau), amelyen híres, genfi születésű író és filozófus, Jean-Jacques Rousseau szobra áll.

A túloldalon a zsúfolt bevásárlóutcán, a Rue de Maché-n folytattuk az utunkat, majd felkanyarodtunk az egyik kis mellékutcán a dimbes-dombos Óvárosba (Vielle Ville).

Elhaladtunk egy teljesen átlagos lakóház mellett, melyről kiderült, hogy valójában evangélikus lutheránus templom! Az épület tőszomszédságában a Palais de Justice áll, melyben 1860 óta a városi bíróság működik. Innen pár lépésnyire található egy hangulatos kis tér, a Place du Bourg-de-Four, mely szélét kávéházak, régiségboltok és nem mellesleg 16. századi házak szegélyezik. 

 

Innen egy keskeny, ám zászlókkal annál sűrűbben teleaggatott utcácska vezet a reneszánsz homlokzatú Városházáig (Hôtel de Ville), ahova be is lehet kukkantani. Érdekesség, hogy az emeleti folyosókra vezető úton nem lépcsők vannak, hanem egy egyenletes emelkedő feljáró annak érdekében, hogy anno a magas rangú tisztviselők lóháton tudjanak fellovagolni az irodájukba. Anyával aztán azt találgattuk, hogy miután felértek, mit csináltak az ajtó elé leparkol lóval?! 

A Városházával szemben áll az Ancien Arsenal, az egykori magtár, amely a 18. században fegyverraktár lett. Itt ki van állítva néhány, díszes ágyú – az egyik csövén például szép, nyest formájú markolat van.

Innen pár méternyire található Genf legrégebbi háza, a 14. század legelején épített, szürke színű, kerek toronnyal ellátott Maison Tavel, amely napjainkban a Musée du Vieux Genève otthona. Alig 30 méterrel odébb, egy kis utcácska a Cathédrale St-Pierre-hez vezet. Ez a hatalmas székesegyház több, mint 70 éven át épült (1230-ban készült el) és az azóta eltelt hosszú idő alatt jó néhány változtatást élt meg, melynek köszönhetően szemmel láthatóan keveredtek az egyes építészeti stílusok. 

Az alapvetően gótikus templom román elemeket is rejt, melyhez egy oda nem illő neoklasszikus oszlopcsarnok is társul. A reformáció nyomán elvesztette pazar pompáját, s azóta protestáns templomokra jellemző egyszerűség jellemzi.  

A díszes, faragott kórusülések valami csoda folytán túlélték a reformációt, kár is lett volna értük. Érdekesség, hogy minden előre felhajtójára más-más arc van faragva, ezzel téve egyedivé az adott helyet. Meg lehet még továbbá tekinteni Kálvin János székét, amelyből állítólag számtalan vallási reformot sürgető beszédet mondott el. A bejárattól jobbra található a Makkasbeus oldalkápolna (Chapelle des Macchabées), mely díszes, színes gótikus stílusával erősen elüt a puritán főhajótól. Már csak azért is megérte alaposan körülnézni a templomban, mert ezalatt legalább felolvadtak kicsit a kezeim, ugyanis a kesztyű ellenére is rendesen átfagytak.  

Ezután a Városházától induló Grand Rue-n, majd a Rue de la Cité-n sétáltunk le a forgalmas Place de Bel-Air térre. Itt néhány csodálkozó helyi szeme láttára csináltam néhány sztárfotót az egyik piros tűzcsapra ültetett Ludwigról, majd a már ismert Rue de la Conféderation/ de Marché utcákra térve egy megpihenésre és szendvicsevésre alkalmas, némileg fűtött helyet kerestünk. Félúton találtunk egy erre a célra tökéletesen megfelelő McDonalds-ot, melyet láthatóan inkább a szegényebb néprétegek és a bevándorlók látogattak. Mellénk például egy népes fekete família telepedett le, akiknek az alig féléves, gyönyörűen szép, hatalmas, csodálkozó szemekkel megáldott, cumizós porontya sokáig farkasszemet nézett Anyával. Itt mindenesetre nyugodtan megehettük a maradék szendvicseket, majd az Óvároson átvágva a Parc des Bastion felé vettük az irányt.  

A Városházánál a Rue Henri-Fazy-ra fordulva egy magasan lévő kilátóteraszra értünk ki, ahonnan nagyszerűen rá lehetett látni az alant elterülő Parc des Bastion-ra. A borús, felhős idő és a kopár, levéltelen fák ellenére lehetett sejteni, hogy amúgy a látvány minden bizonnyal sokkal szebb is lehetne – bármilyen más évszakban. Ahogy ott álltunk, Anya meg is jegyezte:

„Igaz, hogy még azért hideg van, de…érzed a tavasz friss illatát?” – majd jóízűen beleszagolt a levegőbe. S valóban a kellemes „erdőillatot” érezve már kezdtem is volna helyeselni, amikor lenézve megláttuk, ahogy egy munkás a domboldalon éppen a frissen vágott füvet gereblyézi össze…:) Ezen utána még percekig sírva röhögtünk, s a „tavasz friss illatából” szállóige lett az út hátralevő részére.

 

Egy lejtős úton le lehet sétálni innen a Place de Neuve-re, melynek közepén Guillaume-Henri Dufour lovasszobra áll. A teret egyik irányból a Rath Múzeum (Musée Rath) és a Genfi Operaház (Grand Théâtre de Genève) szegélyezi, míg a másik oldalról a Genfi Zenei Akadémia (Conservatoire de Musique de Genève) és a díszes főkapuval rendelkező Parc des Bastion határolja. 

 

A park bejáratánál a hideg ellenére néhány fanatikus sakkozott egy óriási sakktáblán, majd kicsivel odébb egy étterem jégpályává alakított kerthelységében folyt lázasan a korcsolyaoktatás. Továbbsétálva hamar előtűnt a hatalmas méretei mellett kissé nyomasztó hangulatú Monument de la Réformation, melyet 1909-ben Kálvin János születésének 400. és a híres protestáns iskola, a Genfi Akadémia alapításának 350. évfordulójára állítottak. 

A 100 méter hosszú, falba épített emlékmű közepén a reformáció négy jeles alakjának – Guillaume Farelnek, Kálvin Jánosnak, Théodore de Bézenek és John Knoxnak – az egyenként 5 méter magas szobra áll. Vele szemben, a parki sétány másik oldalán a Genfi Egyetem épülete található.

A parkot a túloldali kapun keresztül elhagyva kiértünk a forgalmas Boulevard Jaques Dalcroze-ra, melynek jobb oldalán, némi lépcsőzés után egy kicsiny zöld övezet található. Mire felszenvedtük magunkat a tetejére, megálltunk egy szusszanásnyit pihenni, Anya menetrendszerűen nekem szegezte a „Tulajdonképpen Te tudod is, hogy merre megyünk?” kérdést, melyet az szintén időszerű „Mi van még erre? Ugye nincsen messze…” követett. Megnyugtattam, hogy innen már csak pár háztömbnyire van egy szép, aranyozott hagymakupolás orosz templom, mire kínjában, félig viccesen kifakadt, hogy „minek akarsz te Svájcban hagymakupolás templomokat nézni, látsz majd eleget egy hónap múlva Kijevben…”. Jót nevettünk az egészen, majd aztán sorsába beletörődve jött utánam.

 

Elsőre valóban furcsa látvány Genf egyik legelegánsabb lakónegyedében, a Les Tranchées-ben egy hagymakupolás ortodox templomot látni, ugyanakkor éppen az elegancia vonzotta a vagyonos oroszokat ide, akik körében Genf népszerű lakó- és pihenőhely volt a 19. században. 2 CHF a belépő a templomba, úgyhogy megelégedtünk annyival, hogy lopva bekukkantottunk az ajtón. A templomtól egy háztömbnyire a Genfi Szépművészeti és Történeti Múzeum (Musée d’Art et d’Histoire) gigantikus épületet uralja a teret. 

 

Ahhoz, hogy egyáltalán le tudjam fotózni, fel kellett mászni a vele szemben lévő park dombjára, melyen amúgy egy meglehetősen furcsa szobor látható. Anya meg mert volna esküdni, hogy valamilyen durva szexuális jelenetet örökít meg a bizarr művészeti alkotás, ám akárhogy is néztem, nekem tökéletesen semmit sem sikerült kilátnom belőle. 

Ezután egyenesen a Genfi-tó partja mentén található Angolparkba (Jardin Anglais) mentünk ki, ahonnan nagyszerű panoráma nyílt az egész kikötőre. Bár nekem nagyon hiányzott a látványból a híres Jet d’Eau, azaz Genf szökőkútja, de ennek hiányában is a város egyik legszebb és legjellemzőbb részének tartottam, így újból elővettem Ludwigot, majd a kesztyűmet levéve, egy vastag befőttes gumi segítségével igyekeztem úgy felkötni a korlátra, hogy lehetőleg ne essen bele a vízbe. 

A korlátra rögzítős, fényképezős művelet alig tartott fél percig, ezalatt a jéghideg, csontig hatoló kikötői szélnek köszönhetően pillanatok alatt úgy átfagytak a kezeim, hogy utána 20 percig próbáltam életet csiholni beléjük. Közben egyébként – hallva, hogy magyarul beszélünk Anyával – egy szimpatikus magyar fiatalember, érdekelődött, honnan jöttünk és mi járatban vagyunk itt Genfben. Mint kiderült, ő meg amúgy fóti és jelenleg munkát keres itt, csak hát nem könnyű találni. Pár szót váltottunk vele, majd sétáltunk tovább. Anya még korábbi genfi útjáról emlékezett rá, merre találjuk a Jardin Anglais hatalmas virágóráját (Horloge Fleurie), így még megkerestük azt is. Kellemes meglepetés volt, hogy a tél és a hideg idő ellenére óra nemcsak hogy működött, hanem jellemzően téli virágokkal volt beültetve. Megvártuk, hogy a többi turista odébbálljon, majd mi is fotózkodtunk előtte. 

Mivel ez is Genf egyik jelképe, Ludwigot sem akartam kihagyni a buliból, mivel azonban ezúttal nem tudtam semmire ráültetni, megkértem Anyát, hogy egy meghatározott szögben tartsa a képbe a kis szarvast, míg én megkomponálom a „spontán” képet. Kívülről nézve igencsak röhejes jelenet lehetett, hogy miközben Anyuka kitart egy plüss jávorszarvast, amit a fia 30 centiről fotózgat, háttérben a genfi virágórával, melyet a járókelők alig palástolt kuncogással díjaztak. Egy idő után már Anya sem bírta tovább, egyre jobban kezdett nevetni, amitől persze folyamatosan mozgott a keze, s nem tudta egyenesen, mozdulatlanul tartani Ludwigot. A végére aztán már én is röhögésben törtem ki… Remekül szórakoztunk az egészen, annyi szent! :)

Innen most már egyértelműen a pályaudvar felé orientálódtunk. Átkeltünk a Pont du Mont-Blanc hídon, majd a túloldalon a megnéztük a csodálatos Brunswick-emlékművet (Monument Brunswick). Akkor ott a helyszínen nem sikerült rájönnünk, ki is lehetett az a Brunswick, akinek ilyen fényűzően díszes síremléket állítottak a helyiek. 

Mivel a mauzóleum mind a négy sarkán elhelyezett információs tábla franciául volt, később néztem utána Brunswick történetének. Ő történetesen az egykori német Brunswicki Hercegség különösen népszerűnek nem mondható hercege (II. Károly) volt, akit miután lázadást követően megfosztottak címétől, Genfben telepedett le. Cserébe azért, hogy halála után a vagyonát a városra hagyja, annyit kért, hogy a veronai Scalinger-sírhely mintájára készült mauzóleumot készítsenek neki is. A genfi városatyák megtartották az ígéretüket, ennek köszöntően valóban fényűző helyen nyugodhat II. Károly.

Innen már csak alig 500 méterre volt a vasúti pályaudvar, de ahogy ilyenkor lenni szokott, mindig az utolsó méterek megtétele a legnehezebb. Bár Anya egész végig szenvedett a borzasztóan kényelmetlenül cipelhető kézitáskájától és már tízszeresen megbánta, hogy nem egy sima hátizsákot hozott, már csak büszkeségből sem engedte, hogy hozzam helyette vagy legalább segítsek neki. Miután megérkeztük az állomásra és várószoba híján ledöglöttünk az SBB utazási irodájának az egyik kényelmes kanapéjára, azért megállapítottuk, hogy milyen hülyék voltunk, hogy a városnézés elején nem adtuk le a poggyászmegőrzőben a táskát. 

Fel se nagyon akartunk kelni erről a jó kis díványról, s mivel a szemben lévő asztalnál dolgozó hölgy is megnyugtatott minket, hogy maradhatunk (a pályaudvar átépítése miatt amúgy sincs jelenleg fűtött utasváró), gyakorlatilag a vonat indulásáig hátralévő másfél órát ott pihenve töltöttünk el.

A vonatunk 18.15-kor indult Bernbe, 10 perccel előtte már kimentünk a peronra. Új, álomszép emeletes vonat érkezett, külön helyt is sikerült foglalni. Az út Bernig 1 óra 40 perc lehetett, s a vonat mindvégig olyan gyorsan és halkan siklott a síneken, mintha légpárnán mentünk volna. A kiváló szolgáltatásnak ugyanakkor meg is kérik az árát: Genf és Bern között, egy irányba 53 CHF-ba kerülő a teljes árú menetjegyet, azonban nekünk sikerült még másfél héttel indulás előtt, online foglalni erre az adott vonatra ún. SuperSaver jegyet mindössze 29,40 CHF-ért. Ez a jegy mindig adott vonalon, adott vonatra szól, kizárólag interneten és korlátozott számban vehető, vissza nem váltható – ugyanakkor sokkal megfizethetőbb.

Kicsivel este 8 előtt értünk Bernbe. Megírtuk Mártinak, hogy megérkeztünk, aki nem sokkal később ki is jött elénk a vágányokhoz. Nagyon örültek egymásnak Anyával, nem is csoda, jó rég nem látták egymást.

 

Márti ezután hazavitt minket kocsival az alig 15 percnyi autózásra lévő Münchenbuchsee-ba. Ez a kis kedves kisváros (vagy ahogy Márték csak nevezik, „falu”) kevesebb, mint 10 ezer főt számlál, s bár Bern közvetlen vonzáskörzetébe tartozik, közigazgatásilag teljesen különálló település.

Hazaérve alig ismertem Márti kislányát, Laurát, akit utoljára 40 centivel alacsonyabban láttam, mostanra pedig már közel egymagas velem. Gyuri – Márti férje – nem volt még ekkor otthon, ugyanis operaénekes a Berni Operában és aznap este is éppen előadása volt. Az este hátralevő része beszélgetéssel telt, majd Márti felkísért minket a társasház tetőterében lévő manzárdba, melyet szállásként kaptunk. Nagyszerű és kényelmes volt ott, külön WC, fürdő is tartozott ahhoz a részhez, ráadásul Márti a párnák puhaságától kezdve a legkisebb apróságokig mindennel készült, hogy a lehető legjobb helyünk legyen. Meg is lett az eredménye, ugyanis ilyen jót már rég aludtam, mint itt első este…     

2. nap: Bern és a hokimeccs (2013. február 23.)

Mire 10 óra környékén sikerült felkelnem, Anya már rég lement a Mártiék lakásába, sőt már a reggelit is befejezték. Én is ettem néhány falatot, de nem sokat, mert még az ebédet meg akartam várni, mielőtt bemegyek Bernbe.

Előtte még mindannyian elmentünk bevásárolni a néhány utcával odébb lévő Denner szupermarketbe, vettünk ajándék csokikat az otthoniaknak, majd egy másik útvonalon sétáltunk visszafelé.

Míg Anyáék elkészítették az ebédet, Gyuri mutogatott képeket a korábbi évekből – amikor meglátogattak minket Dunakeszin, meg amikor 3 évvel ezelőtt Anya jött ki ide Svájcba hozzájuk néhány napra. 

Ebédre finom bablevest ettünk. Az evés végeztével Gyuri segített kinézni a menetrendből a Bernbe jutás lehetőségeit és hogy melyik villamossal tudok majd kimenni a hokistadionhoz. Összepakoltam, kétszer megnéztem, hogy biztos eltettem-e a jegyet, majd kimentem a társasháztól alig 20 méterre lévő buszmegállóba. 

Münchenbuchsee-ból többféle módon és meglepően gyorsan be lehet jutni tömegközlekedéssel Bern belvárosába. A szolgáltatást az RBS (Regionalverkehr Bern-Solothurn) végzi – s egyrészről mehet az ember közvetlenül elővárosi vonattal, S3-as S-Bahnnal, mely egyből a Berni Főpályaudvarra visz, vagy a #36 busszal a szomszédos településig, Zollikofenig, ahonnan az S8-as S-Bahn visz be a fővárosba. 

Mivel a münchenbuchsee-i vonatállomás kicsit messze volt tőlünk, inkább a busz/vonat kombinációt választottam. Sajnos éppen akkor jött a busz, amikor a jegyvétellel bajlódtam, úgyhogy várhattam közel negyedórát a következőre (14.59). Minden buszmegállóban van többnyelvű jegyautomata, melynél készpénz mellett bankkártyával is lehet fizetni. Jelen esetben 3 zónás jegyet kellett vennem (6,40 CHF), amely 90 percnyi, egyirányú utazásra jogosít.     

Bámulatosan pontosan szinkronizálták össze Zollikofennél az átszállást a buszról az S-bahnra gyakorlatilag 20 másodpercet nem vett igénybe az egész művelet és már indultunk is. Kicsivel délután negyed 4 után értem be Bern belvárosába.

Kilépve a pályaudvar épületéből az előtte lévő teret a tetszetős Heiliggeistkirche és a mellette lévő tömegközlekedési csomópont fölé emelt, óriási modern üvegtető érdekes kontrasztja uralja. 

  

Onnan indul a #12 troli is, mellyel elsőként az óváros keleti végén található Bärengrabenig, azaz a medveveremig szerettem volna eljutni. Tudva levő, hogy a város 1191-es alapítása óta a medve Bern jelképe.  A legenda szerint a várost alapító V. Bertold zähringeni herceg az egyik vadászat előtt elhatározta, hogy arról az állatról fogja elnevezni a várost, melyet a legközelebb elejt. Mivel ez egy medve, azaz németül Bär volt, a várost „Bärn”-nek nevezte el. Innentől fogva Bern története elválaszthatatlanul összefonódott a barnamedvével, mely a város címerében és zászlaján is megtalálható. 

 

A Bärengrabenben a 16. század eleje óta tartanak medvéket, ám néhány éve kibővítették a vermeket egy nagyobb, tágasabb egységgel, sőt már az Aare folyó partján lévő elkerített domboldalra is kimehetnek. Bärengraben jelenleg négy barnamedvének ad otthont, ám sajnos legnagyobb bánatomra egyiket sem láthattam, mivel tél lévén még bőven a téli álmukat alusszák.

A medvevermek tőszomszédságában működő Turistainformációs Központban azt mondták, áprilisig elő sem fogják dugni az orrukat. Kicsit elszontyolodva jöttem ki, majd egy húzásnál sikerült a kabátom cipzárját is úgy tönkretenni, hogy csak egyharmadig tudtam felhúzni. 

Innen felsétáltam a domboldalban lévő Rosengartenbe, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt Bern óvárosára és az Aare folyó kanyarulatára. 

Természetesen a 200 különféle rózsafajtából sem láttam egyet sem, így újból és újból megfogalmazódott bennem, hogy bizony ide egyszer még vissza kell jönni nyáron is.

Visszafelé menet átsétáltam a Nydeggbrückén, majd a rendkívül hangulatos Gerechtigkeitsgassén haladva nézegettem a város legrégebbi és legszebb árkádsorral megépített házait. 

 

A Gerechtigkeitsgassén és a folytatásain (Kramgasse és Marktgasse) több, a macskaköves út közepén álló, díszes szökőkút látható, melyeket érdemes egyenként alaposan megnézegetni, mivel valamilyen jellemző motívumot örökítenek meg.

Az első keresztutcánál jobbra fordulva (Kreuzgasse) a 15. század elején épült Városházáig (Rathaus) értem ki. A gótikus homlokzatát dupla lépcsőfeljáróval építették meg, mely előtti téren egy berni zászlót tartó katonát ábrázoló szökőkút látható, míg a Városháza másik oldalán a szépséges Szent Péter és Pál templom áll.

 

Visszatérve a főútra, az újabb három szökőkúttal rendelkező Kramgassén folytattam az utamat. A 49-es számú ház előtt megálltam egy pillanatra, ugyanis 1903 és 1905 között itt lakott Albert Einstein, aki ebben a házban kezdte kidolgozni a híres relativitáselméletét. A ház jelenleg múzeum és mint az utcáról nézve észrevettem, az első emelet bal oldali ablakán maga Einstein (életnagyságú fotója) tekint le az utca forgatagára. 

A Kramgasse egészen a szembetűnően díszes, asztronómiai órájáról könnyen felismerhető óratoronyig, a Zytglogge-ig terjed. 
A város korábbi nyugati kapujaként funkcionáló tornyot a 1405-ös tűzvészt követően a prostituáltak bebörtönzésére használták. Elvileg vezetett túra keretében fel lehet menni a toronyba és közelről meg lehet szemlélni az óra működését, ám ekkorra már sajnos rég bezárt, így erről is le kellett mondanom. 

 

A Zytglogge másik oldaláról nyílik a Kornhausplatz, melynek közepén egy bizarr és egyben rendkívül undorító szökőkút, a Kindlifresserbrunnen áll, melynek központi alakja egy csecsemőket faló emberevő óriás. A látvány komolyan mondom egészen gyomorforgató…

A szökőkút melletti, díszes homlokzatú épület (Kornhaus) egykor magtárként üzemelt, amely mögött a város legrégebbi templomát, a Französische Kirchét található. Innen aztán megkerülve a háztömböt, az egykori börtöntoronynál, a Käfigturmnál lyukadtam ki.
Innen egyenesen a Bundesplatz felé vettem az irányt, ahol a teret egyértelműen a Szövetségi Gyűlés (Bundeshaus) lenyűgöző épülete uralja, de itt található a Svájci Nemzeti Bank (Schweizerische Nationalbank) is.

 

Mivel újfent senki sem volt, aki rólam is készített volna legalább egy képet, bénáztam egy kicsit, amíg a szokásos állványos, időzítős módon megörökítettem magam a svájci Parlament előtt, majd elsétáltam az impozáns székesegyházhoz, a Münsterhez. A templomot már zárva találtam, így a megtekintése másnapra maradt. 

Lassan időszerűnek tűnt, hogy elinduljak meccs helyszínére, úgyhogy elindultam vissza Bahnhof felé. Amikor a Bärenplatzra értem, éppen elment mellettem egy #9 villamos (amely nekem is kellett), így az első adandó megállónál felszálltam a következő, Wankdorf Bahnhof felé közlekedő villamosra. 

Ezúttal a 30 perces, egyirányú jegy érte meg a legjobban, ez 2,30 CHF-be került. Előre kinéztem, hogy a Guisenplatz (Expo) megállónál kell leszállnom, bár ezt aligha lehetett volna eltéveszteni – a BernEXPO és a PostFinance Arena hatalmas területet foglalt el, lehetetlenség volt nem észrevenni. 

Még mielőtt bementem volna a csarnokba, betértem az SC Bern hivatalos szuvenír- és ajándéktárgyboltjába, hátha találok valamilyen Sykorás relikviát. Nem jártam sikerrel, bár ezen nem lepődtem meg, hiszen eddig csak 2-3 meccset játszott berni színekben, nem csoda, hogy még nem készítettek róla semmit. A biztonság kedvéért megkérdeztem az eladókat, hogy szerintük be lehet-e vinni egy ilyen tükörreflexes gépet, mint az enyém, mire ők megnyugtattak, hogy „ó, persze, csak köveket és szúróeszközöket ne vigyek be, bármi mást lehet…”. Ez némileg megnyugtatott, bár furcsálltam is egyben ezt a szokatlan engedékenységet. 
Bár még 75 perc volt hátra a meccs kezdéséig, gondoltam nem húzom tovább a dolgot, így elindultam megkeresni a bejárati kaput. Mivel állóhelyre szólt a jegyem, a hátsó bejárathoz irányítottak. Már előre nyitottam is a táskámat a szigorú tekintetű (és nem mellesleg óriásszekrény méretű) biztonsági őröknek. A fényképezőgép rögtön szemet szúrt nekik (igaz, szándékosan nem is takargattam), s az egyikük belekötött, hogy ilyen gépet nem lehet bevinni. Ugyan miért nem? Manapság már a telefonokkal is lehet képet készíteni – érveltem egyszerű angolsággal, bölcsen titkolva halvány némettudásomat. Az ürge egyértelműen az objektívet jelölte meg mint a gond fő forrását, ezért le kell adni a meccs idejére, utána visszakaphatom. (Ez gyakorlatban azt jelentette volna, hogy az ajtó melletti asztalra kiteszik és „elvileg” valamelyikük figyel majd rá.) Na, ezt már nem! Elkezdtem hevesen tiltakozni, mire látszott, hogy szerencsétlen őr nem igazán boldogul az angollal, így odahívta az egyik társát. Ő már első látásra engedékenyebbnek bizonyult, úgyhogy mindent feltettem egy lapra.

„Ó, nekem azt mondták előzetesen, hogy be lehet hozni…elég drága gép, nem szívesen adnám le…megígérem, hogy képet sem csinálok vele…egyszerű turista vagyok, nem sajtó fotós…nézzen csak rám…” A naiv, szeretetreméltó turista imázsa megtette a magáét és az őr beadta a derekát. Mivel sejtette, hogy valószínűleg úgysem tartom be a szavam, annyit még hozzátett búcsúzóul, hogy ha csinálok is képeket, kizárólag privát használatra készüljön, majd jó szórakozást kívánt.    

Ahogy beértem az aréna nézőterére rögtön szembetűntek a csarnok nem mindennapi méretei. Európa harmadik legnagyobb hokistadionjáról van szó, mely teltház esetén 17.131 fő befogadására alkalmas. Érdekes módon a lelátó jelentős része kizárólag állóhelyet biztosít, s mint később kiderült, ez csak fokozza a szurkolói lelkesedést. Több, mint egy órával a meccs kezdés már csarnok harmada tele volt, sőt az állóhelyes lelátón, a támaszkodó korlátokra gyorskötözött szurkolói sálak és kiterített újságpapírok foglalták a helyeket a legvérmesebb szurkolóknak. Egy törzsszurkolónak tűnő, SC Bern mezbe öltözött, késő hatvanas éveiben járó hölgy például három nyelven is a tudtomra adta, hogy (hiába volt üres még teljesen) az első álló sorba nem állhatok, mert azok az újságpapírok másnak foglalják a helyet. Látszott, hogy az ő szemszögéből ez milyen komoly kérdés, így félmosolyt megeresztve felé feljebb léptem a következő sorba, majd felvettem jó öreg Mighty Ducks mezemet. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer megadatik a lehetőség, hogy Ducks mezben szoríthatok Petr Sykoráért egy meccsen. Csak játsszon tényleg, ne legyen sérült!

 
Nem sokkal később megnyugodhattam, amikor kiírták az óriáskivetítőre a kezdősorokat – a 2. sor jobbszélsője: #17 Petr Sykora. Már kezdtem nagyon izgatott lenni. Amikor aztán kijöttek a jégre melegíteni, a szememet guvasztva lestem, hol tűnik fel a #17 számú játékos. A berni játékosok nem a szokásos, hazai fekete színű szerelésben melegítettek be, hanem egy külön erre a célra készített, égszínkék mezben, melyet a legnagyobb svájci sörgyár, a Feldschlösschenszponzorált. Kék mez ide vagy oda, Sykorát már gyakorlatilag a mozgása alapján felismertem. Már pusztán a bemelegítésre ellőttem legalább 50 képet, majd levonultak a pályáról, jött a jégfelújítás.

Annyira lefoglalt a fotózás, hogy észre sem vettem, hogy közben gyakorlatilag teljesen megtelt ez a hatalmas csarnok, s már körülöttem is annyian álltak, hogy ha eldőlök egyik irányba, lazán megtart a tömeg. Beszélgetésbe elegyedtem a mellettem álló férfival, aki mesélt egy-két dolgot a hazai jégkorongcsapatról. Tavaly például otthon, hosszabbításban bukták el a döntő 7. meccsét, ezért nagyok az elvárások a csapat felé ebben szezonban. Ő is érdeklődött, honnan jöttem (mert hogy külföldi vagyok az elég egyértelmű) és mi járatban vagyok itt Bernben. Elmeséltem neki, hogy Sykora miatt jöttem elsősorban és hogy igazi álom, hogy láthatom élőben játszani.

5 perccel a mérkőzés hivatalos kezdete előtt aztán elsötétült az aréna, majd némi fényjáték és ünnepélyes bemutatás keretében bevonultak a játékosok.

A mai napi ellenfél amúgy az EV Zug csapata volt, fél szemmel őket is néztem a bemelegítéskor – ki is szúrtam #95 számmal játszó, tehetséges svéd játékost, Linus Omark-ot, aki rendkívül kreatív játékával tavaly robbant be az NHL-be, viszont erre az idényre nem kapott szerződést az Edmonton Oilerstől. A Zug cserekapusában szintén egy rég látott ismerősre leltem, a szintén egykori edmontoni Jussi Markkanenre. 
A korongbedobást követően elkezdődött a várva várt mérkőzés, melyet remekül kezdett a hazai csapat, már a 3. percben vezetést szereztek Alain Berger révén. Az igazi meglepetés azonban 10 perccel később érkezett, amikor az ellenfél kapusáról kipattanó korongot éppen Petr Sykora vágta a hálóba. Nem volt egy hálószaggató találat, alig fél méterről ütötte a gólt, de nekem mindennél többet jelentett. Ez már tényleg hihetetlen! Nemcsak, hogy látom Sykorát játszani, de még gólt is szerez!!! Fantasztikus volt, egy igazi valóra vált álom! Ráadásul még videón is pont megörökítettem a gólszerzés pillanatát! 

A mellettem álló férfi aranyos, rögtön gratulált és megveregette a vállam. Az ellenfél igencsak megroggyant a második bekapott góltól, úgyhogy fél perc múlva kaptak még egyet, ezzel 3-0-re már az SC Bern vezetett. 

 

Kapust cserélt az EV Zug és Markkanen állt be a kapuba. Innentől mintha megtáltosodott volna a vendégcsapat, a második harmad elején 3-1-re, majd 3-2-re faragták a hátrányt. A Bern ekkor valahogy még betuszkolt egy gólt (4-2), de a lendületben lévő Zug az 51. percben kiegyenlített (4-4). 

 

A hazaiakon kezdett úrrá lenni a pánik és a frusztráció, s úgy tűnt, egyszerűen semmi nem akar összejönni. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az ellenféle egy kontrából viszont megszerezte a vezető, s egyben a győzelmet jelentő gólt, így 5-4-re végül az EV Zug győzött. A csalódott berni csapatot azért így s megtapsolta a hazai publikum, mert a vereség ellenére derekasan helytálltak. 

Ezzel együtt fülig érő szájjal indulhattam haza, mert egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. :)   

Minden különösebb gond nélkül sikerült hazajutnom. A csarnoktól busz vitt a Bahnhofig, ahol felszálltam a Münchenbuchsee felé menő S3 S-Bahnra, így éjjel fél12-re értem haza. Gyuriék már persze tudták, hogy kikapott a Bern, de kíváncsian meghallgatták az élménybeszámolómat, ettem egy kis kései vacsorát, majd mentünk aludni.

3. nap: Bern (2013. február 24.)

Másnap ismételten kipihenten és energikusan ébredtem, majd lementem Mártiék lakásába. Gyuri és Laura éppen egy népszerű, fiatal német-török stand-up-ost néztek a tévében, míg Anyáék már az ebédet készítették a konyhába. Egy óra körül megebédeltünk, melyhez desszertként a Márti által készített, Kossuth-kifli elnevezésű sütit ettünk, amely osztatlan sikert aratott mindenkinél.

Evés után Laura elkezdett készülődni, mivel boszorkánynak (vagy varázslónak?) öltözött a hely farsangi felvonulásra. A sminkje elég jól sikerült, még csinos kis pókhálót is festett az arcára, majd miután Márti még ellátta a szokásos anyai intelmekkel („Nem fogsz fázni? Mikor jössz haza?” stb.) elment otthonról.

Mi is terveztünk egy kis kirándulást ebéd utánra, ám mivel a környező hegycsúcsokra kitett webkamerás képek alapján a felhős idő miatt nem lehetett volna túl sok mindent látni, ezért inkább bekocsikáztunk Bernbe sétálni egyet.

A Bärengraben mellette tettük le az autót, majd innen sétáltunk be a Nydeggbrückén az óvárosba. A hídon sétálva éppen azt ecseteltem Mártinak, hogy bár Genfben nem láttam a genfi szökőkutat, Bernben pedig nem láttam a medvéket, milyen mákom volt, hogy láthattam a Sykorát játszani és gólt lőni, amikor Márti hirtelen megszólalt: „Nézd, ott van kint a medve!” És valóban, az egyik nagy barnamedve ott kint kóricált az Aare folyó domboldalában lévő elkerített részen. Végül aztán tényleg nem lehet okom a panaszra, még a híres berni medvéket is láthattam! Gyurinak annál inkább, igaz legfőképpen az időjárás miatt, ugyanis a hiába állt a barna bőrkalapja remekül rajta, vajmi keveset védett a csípős, hideg szél ellen. 

A Junkerngassén elsétáltunk a Münster mellett lévő kis parkocskáig, ahonnan remekül be lehetett látni a szemközti domboldalt és az alant elterülő városrészt. 

A park peremén lévő felvonó oldalán aztán egy megható és rendkívül vicces kiírásra lettünk figyelmesek – egy kislány feladott egy fényképes hirdetést, hogy elveszett a „Lea” névre hallgató tehene. A szöveg szerint: „Tavaly szülinapjára kapta a bocit, aki nagyon kedves, azonban a pajtájukból február 17-én elkóborolt vagy valaki gonosz ellopta…magasság: majdnem olyan magas, mint én…kinézet: világosbarna, fehér foltokkal…súly: 723 kg…ha látta valaki, jelentkezzen!” :)

Miután körbejártuk a parkot, bementünk a Münsterbe, mely pontosan 100 méteres magasságával Svájc legmagasabb temploma. A főporta rendkívül díszes timpanonját és a szép, festett üvegablakokat mindenképpen meg kell itt említeni, mint látványosságot. Ezen felül bent kicsit kiolvadtunk (Gyuri őszinte örömére), majd továbbsétáltunk a filharmonikusoknak otthont adó Casino Konzerthausig. Innen átgyalogoltunk a Kirchenfeldbrückén a túloldalra, ahonnan Gyuri szerint nagyszerű a kilátás a Parlament oldalára. Érdekes módon a híd hosszának legnagyobb részén drótháló volt kifeszítve az öngyilkosok miatt. Kérdeztem Gyurit, hogy a víz fölötti részen miért nincs háló, mire mosolyogva annyit felelt: „Ó, hát azért, hogy ha már valaki ki akar ugrani, legalább ne esse rá másra (útra, járókelőkre, járművekre). Ha már mindenképpen öngyilkos akar lenni, ugorjon ki a víz fölött, ott nem zavar senkit. Ez a svájci gondolkodás.” És valóban bizarr megközelítés, de teljesen jogos.

A hídról körbetekintve a látkép magáért beszélt, úgyhogy mire végeztem a fotózással, a többiek elindultak visszafelé. Gyuri villamosra szállt, hogy visszamenjen a kocsiért és úgy jöjjön értünk. Visszasétáltunk a Casinoplatzra, ahol kiszúrtam egy ölelgetnivaló medveszobrot, majd egy jópofa „lábat”, amely az egyik régi villamosvonal egykori végállomását szimbolizálja. 

 

A Kornhausplatz-ra érve megmutattuk Mártinak az undorító, csecsemőfaló óriás szökőkútját, majd az Operaház (Stadttheater) mellett vártunk Gyurira.

Fél öt körül értünk haza, a nap hátralevő része csendesen, beszélgetősen telt. Gyuri rákötötte a gépemet a tévére és végignéztük az elmúlt 3 nap összes képét, majd vacsorára Anya és Márti készített egy kis körözöttet. Nem sokkal később Laura is hazaért a felvonulásból, úgyhogy ismét együtt ültünk le vacsorázni.

Este igyekeztünk viszonylag korábban elmenni aludni, úgyhogy 10 óra körül elköszöntünk Gyuritól és Laurától. Márti még feljött egy kicsit beszélgetni, majd lefeküdtünk aludni.

 4. nap: Hazaút (2013. február 25.)

Kimondani is borzasztó, de az ébresztőóra hajnali 3.45-kor keltett minket. Gyors összekészülődés után elhagytuk a manzárdot, majd halkan bekopogtunk Mártiékhoz. Készítettünk az útra szendvicseket, ittunk (még én is!) egy kis reggeli kávét, majd fél öt körül elindultunk Bernbe.

10 perccel a vonat indulás előtt értünk ki a Berni Pályaudvarra. Elbúcsúztunk Mártitól, megköszöntük neki ezt a nagyszerű pár napot, majd kimentünk a vágányokhoz.

A vonat svájci szokásokhoz híven másodperc pontosan (04.59) indult, ám a korai időpontnak köszönhetően alig lézengtek rajta utasok. 1 óra 45 perc alatt értünk Genfbe, ahol elvileg le kellett volna szállnunk, ugyanis a kedvezményes SuperSaver jegyünk idáig szólt. Ám „véletlenül” fent felejtettük magunkat a vonaton, így egészen különös módon, a következő állomás már a reptér volt. Mivel Bern és a Genfi Repülőtér között nem lehetett SuperSaver jegyeket venni, kizárólag teljesárut, ezzel a közel 6 percnyi lógással fejenként több, mint 25 CHF-t (kb. 6000 Ft) vagy 40 percnyi genfi buszos tömegközlekedést spóroltunk meg.

A reptéren már különösebb dolog nem történt. A gép 9.20-kor indult és a nagy tömeg ellenére sikerült ablak melletti helyet találni, így visszafelé is gyönyörködhettünk Alpok látványában. Valamivel 11 óra után értünk Budapestre, ahol még félnapnyi munka várt rám a munkahelyemen. Hiába, spórolni kell a szabadnapokkal a nyári ázsiai út miatt…

Rendkívül örülök ennek a hirtelen jött svájci útnak, mert megerősített két fontos dologban. Egyrészről újfent bebizonyosodott, hogy érdemes időnként gyors, bevállalós döntést hozni (utazásokkal kapcsolatban főleg), mert sokszor bele sem gondolunk, milyen élményektől esünk el, ha inkább mindig csak a szépen, ésszerűen, logikusan, előre megtervezett, menetrendszerű dolgok hívei vagyunk. Másrészről, pedig megéri álmokat dédelgetni, s kitartani mellettük, még ha valószínűtlennek is tűnik, hogy egyszer valóra válnak. Látni Petr Sykorát élőben játszani és gólt lőni…számomra mindenképpen ilyen álom volt! Jó érzés, hogy nem bizonytalanodtam el (mi van, ha mégsem fog játszani vagy sérült lesz?) és hezitálás nélkül, tulajdonképpen 20 perc alatt eldöntöttem, hogy megyek. Örülök, hogy Anya ide is velem tartott, bejárhattuk Genfet és Bernt és újra találkozhattak Mártival. Tudom, hogy milyen fontosak ők egymásnak, melyen a nagy távolság sem változtat semmit. Hálás vagyok nekik is a vendégszeretetükért és hogy ilyen hirtelen, ugyanakkor ilyen meleg szívvel fogadtak minket.

Annyi pedig bizonyos, hogy Genfbe és Bernbe még vissza fogok egyszer menni! A genfi szökőkutakat és a többi berni medvét mindenképpen látnom kell egyszer…