Bécs

Előzmények

Félelmetes belegondolni, milyen gyorsan telik az idő! Szinte pontosan 10 éve annak, hogy 2003 novemberében a gimnáziumi némettanárok szervezésének köszönhetően eljutottam Bécsbe. Természetesen, ha a hasonló tizenéves tinédzserekkel indul rövid, egynapos osztálykirándulásra az ember, az esetek legkevesebb részében fog a szisztematikus városnézésről szólni a történet (ez a mi esetünkben is így történt), viszont arra mindenképpen elégnek bizonyult, hogy egy kis ízelítőt kaphassunk Európa egyik legszebb fővárosából. Mindössze pár óra alatt megkaptuk a „szigorú bécsi kötelezőt”, azaz rövid sétát a Kärtner Straßén, lovasbemutatót a Spanische Reitsschulében, valamint körbejártuk a Start című németkönyvből már jól ismert Stephansdomot és megtekintettük a Habsburg család sírhelyeit, mielőtt a várva várt szabadfoglalkozás keretében belevethettük magunkat a Christkindlmarkt vásári forgatagába. Felhörpintettünk egy adag forró Glühwein-t a kaucióba kapott Haydn-ös bögréből, majd kihasználva a 18 éves alkoholfogyasztási korhatár betöltését, három osztálytársammal egy autentikus, ám a meglehetősen szűkre szabott diákpénztárcánkhoz legkevésbé sem passzoló bécsi söröző felé vettük az irányt. Egy-két sörtől már rettentően jól éreztük magunkat, így remek hangulatban zárult a kirándulás…

Most, egy évtizeddel később, teljesen más apropóból érkezhettem az osztrák fővárosba: Andival közösen felfedezhessük Bécset. Az idei három és fél hetes ázsiai út után nagy ajándéknak számít, hogy végre össze tudtunk hozni együtt is egy külföldi utat, így nagy várakozással tekintettünk a bécsi kiruccanás elé.     

1. nap – Indulás Bécsbe (2013. október 24.)

Nincs nehéz dolga annak, aki Budapestről szeretne eljutni az osztrák fővárosba, ugyanis szó szerint minden tömegközlekedési opció rendelkezésére áll, a vonattól kezdve a szárnyashajón és repülőn át a legkülönbözőbb buszjáratokig. Az ár/érték/idő viszonylatában a busz (OrangeWays vagy Eurolines/Volánbusz) és a vonat jelenti a legjobb alternatívát közel hasonló árért, így mi végül az utóbbi mellett tettük le a voksunkat. A korlátozott számú, kedvezményes (26 €) SparScheine retúr vonatjegyhez további 8 euróért lehet kétnapos, bécsi tömegközlekedésre (Wien 100 zónába) is érvényes jegyet kérni, ami különösen jó vételnek bizonyul, tekintve, hogy Bécsben ugyanez másfélszer ennyibe kerül. Mindezeken felül az ÖBB (Osztrák Vasutak) által működtetett RailJet járatok minden tekintetben – a pontosság, kényelem és gyorsaság terén is – prémiumszolgáltatást nyújtanak, mely kész felüdülés a MÁV-on szocializálódott utazóközönség számára.

A mi RailJet járatunk (rj 64) 11.10-kor indult a Keletiből. Mivel a vonat zsúfolásig tömve volt, különösen bölcs döntésnek bizonyult előre helyjegyet váltani, így elkerülhettük annak a néhány szerencsétlennek a sorsát, akiknek az út során többször „költöznie” kellett, ha a helyükre éppen érkezett egy helyjeggyel rendelkező utas.  Az egész, háromórás vonatút alatt mindössze annyi kellemtelenséget említhetünk, hogy a WiFi a magyar szakaszon egyáltalán nem, míg az osztrákon is csak alig-alig működött, de őszintén szólva, nem is hiányzott igazán. Az útikönyv alapján átbeszéltük a lehetséges programokat és látnivalókat, beosztva, hogy melyik napra nagyjából mi jusson. Megegyeztünk abban is, hogy ezalatt a pár nap alatt kizárólag németül fogunk beszélni a helyiekkel – így Andi gyakorolhat a közeljövőre tervezett középfokú nyelvvizsgájára és én is feleleveníthetem a jócskán megkopott némettudásomat.

Délután negyed 3 körül értük Bécs Nyugati pályaudvarára, a Wien Westbahnhof-ra.

Első lépésként ki kellett deríteni, hogy miként tudjuk használni a jegyhez váltott kétnapos tömegközlekedési bérletet, mivel nem kaptunk külön szelvényt hozzá, s mindössze egy rövid megjegyzés utalt rá a vonatjegyen. Íme meg is volt az első kiváló alkalom a némettudásunk csillogtatására, így egy kaján vigyor megeresztése mellett, jelezetem is Andinak, hogy szemmel láthatóan ő a legkiválóbb jelölt, hogy a pályaudvar információs pultjánál, szigorúan németül utánakérdezzen ennek. Szegény persze azonnal zavarba jött, s visszadobta a labdát nekem. Meglehetősen favágó módszerrel, de sikerült megértetni magamat németül (sikerként élem meg, hogy az infópultos ürge az ötmondatos párbeszéd alatt csak egyszer akart – a dolgomat megkönnyítendő – átváltani angolra), s megnyugtatott, hogy elég mindössze a vonatjegyet felmutatni, az ellenőrök el fogják fogadni. 

A rendkívül kiterjedt és hatékony bécsi tömegközlekedési szolgáltatást a Wiener Linien végzi, mely a város teljes busz-, metró-, villamos- és trolibuszhálózatát üzemelteti, míg az S-Bahn vonalakat az ÖBB kezeli. A városnak jelenleg öt metróvonala van: U1 (piros), U2 (lila), U3 (narancssárga), U4 (zöld) és U6 (barna). Ha nem látjuk a felsorolásban az U5-öt, nem véletlen, ugyanis a hányattatott sorsú vonal máig nem készült el – annak ellenére, hogy tervei már 1967-ben napvilágot láttak. Elnézve Budapest véget nem érő kálváriáját a négyes metróval, megnyugtató látni, hogy a szomszédban, a nálunk jóval fejlettebb „sógoroknak” is ugyanúgy megvan a hasonló vesszőparipájuk. :) 

A Wien Westbahnhofnál két metró, az U3 és U6 találkozik – mi az előbbivel mentünk két megállót Ottakring irányába, a Johnstraßéig. Innen mindössze ötpercnyi sétára volt a szállásunk (Hotel Lucia). A hangulatos, háromcsillagos szálloda minden tekintetben jó választásnak bizonyult – kissé kanyargós, labirintusszerű folyosó vezetett a szobánkig (603), ahol lepakoltunk, kicsit kifújtuk magunkat, majd nyakunkba vettük a várost.

A „BKV” bérlet birtokában először a belvárostól távolabb eső részeket akartuk felfedezni, úgyhogy első lépésként elmetróztunk a városközpont északkeleti pereme mentén húzódó Donauinsel-hez (Duna-sziget). A 21 km hosszú, ám mindössze alig 200 méter keskeny szigetet még a Duna rendszeres áradásai miatt szükségessé vált csatornaszabályozások során hozták létre, ám a 70-es években felismerték a benne rejlő potenciált és Bécs legnagyobb pihenő- és szabadidő központját hozták létre rajta, amely egy csapásra népszerű lett a helyiek körében. A hatalmas parkot temérdek hangulatos sétány, kerékpárút szeli keresztül, de lehet itt piknikezni, görkorizni, kajakozni vagy jó időben akár úszni és strandolni is. 

A gyönyörű, késődélutáni napos időnek köszönhetően lélegzetelállítóan szép, mély színekben pompáztak az őszi falevelek, míg az avar egészen színváltósnak hatott a sokféle levéltől. 

 

Bár az itteni Duna-parti látvány ugyanakkor semmilyen szinten sem fogható a budapestihez, mi megpróbáltunk a vízparton magasodó felhőkarcolókról minél művészibb fényképeket készíteni mielőtt egy nagyobb sétát tettünk a szigeten. 

 

Az egyik kisebb dombon aztán egy meglehetősen bizarr, már-már groteszk szoborparkra bukkantunk, ahol az egyes pucér kőfigurák a lehető legfurább, legkicsavartabb és enyhén pervez testhelyzetekben pózoltak. A szokatlan művészi kompozíció természetesen kiváló alkalmat nyújtott a szobrokkal vicces helyzetekben való fotózkodásra, amely egyből feldobta a kedvünket. 

 

Ezt követően átsétáltunk a Reichsbrückén a Duna túloldalára, ahol a bécsi ENSZ-központ, az UNO-City hatalmas, modern épülettömbje terül el. A jellegzetes épületegyüttes egyike a világ négy ENSZ-központjának, így hivatalosan nemzetközi területen fekszik (nem tartozik Ausztriához), s postahivatala saját különleges bélyeget és ENSZ-bélyegzőt használ. 

Ahogy elhaladtunk az UNO-City melletti promenádon, megcsapta az orrunkat az utcai wurstos bódék felől áradó kajaillat, amitől egyre éhesebbek lettünk. Ennek köszönhetően elég hamar konszenzusra jutottunk abban, hogy miután elsétáltunk az innen párszáz méterre található Donauturm-ig (Duna-torony), keresünk valami harapnivalót. A 252 méteres torony – mely egyébként a legmagasabb építmény egész Ausztriában – egy nagykiterjedésű zöldövezet, a Donaupark (Duna-park) közepén magasodik, a tetején két forgó étteremmel és egy kilátóterasszal. 

Sajnos mivel már elég későre járt és kezdett sötétedni, nem mentünk fel a tetejére (a belépő 7,40€), viszont elterveztük, hogy egyik nap visszajövünk ide napközben.

Mire visszaértünk a korábban kiszemelt Schnellimbiss már rég bezárt, így az éhségünket csillapítandó, vettünk az egyik utcai bódéban egy tenyérméretű Kartoffelpuffert 2 euróért. Az egyszerű sós, fokhagymás krumplis lepény egész finom volt, de csak még éhesebbek lettünk tőle. Így hát miután sikerült a jó irányba menő U2-es metróra felszállni (hehe!), elmentünk a Stephansplatzig, amelynek környékén vélhetően az autentikus bécsi étkezőhelyek egész kínálatából választhatunk. 

Az aluljáróból felérve éppen a gyönyörűen kivilágított, híres, gótikus székesegyház, a Stephansdom lábánál lyukadtunk ki.

„Jé, milyen szép lett! Emlékszem, amikor 10 éve utoljára láttam még koromfekete volt és a déli tornya szinte teljes mértékben fel volt állványozva!” – ámuldoztam Andinak, aki persze jót mosolygott a rám szokásos, jellemző gyermeki rácsodálkozásom. 

 

Innen aztán a város egyik legdrágább és legzsúfoltabb bevásárló utcáján, a Kärtner Straßén sétáltunk végig, melynek déli végén egészen a Bécsi Operaházig terjed. Bár a kiszélesített sétálóutca teljes mértékben a gyalogosoké, a hömpölygő embertömeg miatt nem lehet hosszan a környező épületek díszes homlokzatait bámulva haladni anélkül, hogy ne akarnának nekünk jönni. 

Őszintén szólva nem lepődtem meg, hogy nem igazán találtunk itt szimpatikus  és megfizethető árszínvonalú evőhelyet, így végül a Kärtner és Kruger Straße sarkán lévő bódénál ettünk egy-egy hatalmas pikante Bratwurstot és Borenwurstot (szigorúan mit Senf!), mely mellé természeteses egy (Gut.Besser.)Gösser 0,5l Dosenbier csúszott, így kicsivel több, mint 10 euróból teleettük-ittunk magunkat. 

 

A jellegzetesen osztrák mustáros-kolbászos-sörös vacsora után az Augustinerstraßén folytattuk az utunkat, mely a Habsburg császári rezidencia, a Hofburg fenséges épületegyüttesébe vezet. Elhaladtunk Mária Terézia kedvenc lányának, Marie-Christinának és férjének, Albert szász-techeni hercegnek a palotája, az Albertina mellett, mely napjainkban az egyik legrangosabb európai grafikai gyűjteménynek ad otthont. 

Mellette közvetlenül az Augustinerkirche áll, melynek kriptájában ezüst urnákba zárva őrzik a Habsburg uralkodók szívét. A kis templom a császári időkben a hivatalos udvari kápolna szerepét töltötte be, s ennél fogva számos történelmi esemény színteréül szolgált – többek között itt került sor Ferenc József és Sisi esküvőjére is 1854-ben. 

Pár méterrel odébb a II. József császárról elnevezett térre, a Josefplatzra értünk ki, mely közepén az uralkodó lovasszobra áll. A szobor mögött nyílik a bejárat az Osztrák Nemzeti Könyvtárba, melynek dísztermét (Prunksaal) sokan Európa egyik legszebb olvasótermének tartják.

Innen egy kis átjárón át jutottunk ki a csodálatos Michaelerplatzra, melyet a Hofburg belső udvarába vezető, grandiózus főbejárat, a Michaelentor (Szent Mihály-kapu) dominál. Vele szemben, a tér túloldalán az 1221-ben alapított Michaelerkirche (Szent Mihány-templom) magasodik. 

A valóban magával ragadó szépségű téren állva kissé illúziórombolóan hatott az átható lószarszag, mely vélhetően a szomszédos Spanische Reitschuléból (Spanyol Lovasiskola) jöhetett. Végül tehát minden szépsége ellenére innentől kezdve Andival csak „lókaki szagú térként” emlegettük a Michaelerplatzot. 

 

Innen aztán a Schauflergassén kisétáltunk a Heldenplatzra, melyet meglepetésünkre vásári bódék, mobilvécék és kiállított katonai járművek, helikopterek különös egyvelege díszített. A kissé érthetetlen összképet nem tudtuk hova tenni, így Burgtoron (Palota-kapu) keresztül elhagytuk a teret, s kiértünk a forgalmas körútra, a Ringre. 

Az út túloldalán, a sötét ellenére Andi rögtön felismerte a Maria-Theresien-Platz-ot a jellegzetes, formára nyírt, gömbölyű bokrairól. A hatalmas tér közepén Mária Terézia 20 méter magas emlékműve látható, míg két oldalán egy-egy múzeum kap helyet, melyek egymásnak komplett tükörképei – mindkettőt ugyanaz az építészpáros (Gottfried Semper és Karl von Hasenauer) tervezte. A Burgring felől nézve, jobboldalon a Naturhistorisches Museum (Természettudományi Múzeum), míg baloldalt a Kunsthistorisches Museum (Művészettörténeti Múzeum) található.

Bár még csak este fél nyolc körül járt az idő, de már kezdtük fáradni a sok gyaloglástól, úgyhogy elindultunk hazafelé. A legközelebbi villamosmegállóhoz érve előtúrtuk a hotelből hozott ingyenes térképet, hogy kitaláljuk, hol szállhatunk fel a hazáig menő #49 villamosra.

 „Honnan indul a 49-es villamos?...A Volkstheatertől!...Hol van a Volkstheater? El kéne jutnunk valahogy a Volkstheaterre!...” – forgattuk a térképet jobbra, balra, mígnem 10 perc után egyszer csak észrevettük, hogy a fölöttünk lógó, díszes Straßenbahn Haltestelle táblán éppen a 49-es szám díszeleg! Ezek után percekig röhögtünk magunkon, hogy egész végig tulajdonképpen a #49 villamos megállójában álltunk, mégpedig a Volkstheater közvetlen közelében.

Két perc múlva már be is libbent egy #49 a megállóba. Miután felszálltunk viccelődtem egy sort („Milyen poén lenne, ha elvinne egészen a Móriczig!”), de ekkor már mindketten fáradtak voltunk az ilyen szintű poénokhoz.

Hazaérve jöhetett a jól megérdemelt pihenés ezután a fárasztó nap után.

2. nap – A Hofburg  (2013. október 25.)

Mire reggel negyed 9 körül felébredtem, Andi – szokásához híven – már rég a fürdőszobában készülődött. Összeszedtem magam én is, majd lementünk reggelizni az ebédlőbe. Az idejét sem tudom, mikor kaptam utoljára ilyen finom reggelit az utazásaim során, úgyhogy igyekeztem mindent végigkóstolni. Ennek meg is lett az eredménye, rendesen degeszre ettem magam, így a szobába visszaérve szükségem volt még 5 percnyi ejtőzésre mielőtt nekivágtunk a mai napi városnézésnek.

Igaz, sok értelme akkor sem lett volna sietni, mivel csípős hideg mellé sűrű köd ereszkedett a városra, 50 méternél messzebb nem lehetett látni.

Vettünk a szomszédos BILLA-ban egy ásványvizet (végre elfizethettem a külön pénztárcában cipelt eurócentjeimnek egy jó részét), majd #49 villamossal elmentünk a Volkstheatherig (Népszínház). 

Az elegáns megjelenésű, több mint ezer férőhelyes színház sokáig csak ugródeszkát jelentett a közeli, nagyobb nívójú Burgtheater felé kacsingató színészeknek, ám manapság már önmagában is elég népszerű, mivel egyaránt játszanak klasszikus és modern darabokat.

Innen egy háztömbnyire megkerültük a Legfelsőbb Bíróságnak otthont adó Justizpalast (Igazságügyi Palota) szigorú, grandiózus épületét, majd a vele szemben található Parlament épületét jártuk körbe. 

Az 1883-ban elkészült épület tanácstermében egykor az Osztrák-Magyar Monarchia osztrák felének legfőbb törvényhozó testülete ülésezett – a ma értelemszerűen az osztrák parlament használja. A hatalmas, ókori görög templomot mintázó oszlopcsarnok előtt Pallas Athéné (a bölcsesség istennőjének) 5 méteres szobra magasodik, míg a timpanon domborműve Ferenc Józsefet ábrázolja, amint dicső módon átnyújtja az alkotmányt a birodalom 17 népét jelképező küldöttségnek. 

Bár a pillanatkép túlontúl megszépíti a monarchia népei körében meglehetősen népszerűtlen Habsburgok alakját, távolról sem váltott ki olyan értetlenséget belőlünk, mint a Parlament bejáratához menő feljáró mellett álló szobor, mely egy félmeztelen görög férfit ábrázolt miközben egy jól irányzott jobbhoroggal behúz egyet a föléje ágaskodó pacinak. Ezzel az érthetetlen, „lóverő” motívummal a későbbiekben még sokat találkoztunk a város legkülönbözőbb pontjain.

A Volksgarten felé haladva rendkívül mulatságosnak tartottuk azt az utcai óriási mérleget, amelyen 20 centért bárki azonnal lemérheti magát. Nem tudtunk napirendre térni ezen a szokatlan utcai kelléken – vajon tényleg ennyire hiúk lennének az osztrákok, hogy képesek a fél város szeme láttára méricskélni magukat Bécs egyik legforgalmasabb főutcáján? Ettől függetlenül, a poén kedvéért – no, meg egy fotó erejéig – ráálltam én is.

Ezt követően tettünk egy sétát a szomszédos Volksgartenben (Népkert). Ezt a hangulatos, francia tájkertek stílusában kialakított parkot még 1820-ben hozták létre, miután Napóleon leromboltatta a városfalakat. Sajnos a csodálatos rózsaágyásokból nem sok maradt így az ősz közepére, s a szomorú, ködös idő sem dobott különösebben a hely hangulatán. Tettünk egy sétát a parkban, megnéztük az Erzsébet királyné emlékére emelt díszes szökőkutat, majd kifelé menet Andi észrevett az egyik rózsabokron egy magyar nyelvű kis táblácskát, mely egy hazai rózsafajtát jelzett.

 

Innen az újfent vásári hangulatban égő Heldenplatz felé haladtunk tovább. A legkülönbözőbb mobil étkezdéktől, a Brezten (perec) és Bratwurst (sültkolbász) árusítóhelyeken át sör- és grillstandokig minden képviseltette magát. 

 

Látszott, hogy a lehető legszélesebb vásárlóközönséget szeretnék az árusok megnyerni, mégis sírni tudtunk volna a röhögéstől, amikor az egyik, balkáni ételeket árusító sátor hatalmas „Yugoslavian Foods” felirata alatt a „Balaton grill” kiírás díszelgett. Hmm…Balaton grill, mint híres jugoszláv étel?! Azt hiszem, lemaradtunk valamiről…:)

Az árusokon és a járókelőkön kívül a tér még egyenruhás katonákkal is tele volt, akik igyekeztek minden létező módon népszerűsíteni a katonaságot az érdeklődők körében. Lehetett fotózkodni a közszemlére tett harckocsikkal, helikopterekkel, fegyveres katonákkal, miközben a Neue Burg előtt felállított óriáskivetítőn non-stop nyomták a hadsereg diadalittas propagandafilmjét. „Unser Heer – schützt und hilft!”, azaz mi hőseink, akik megvédenek és segítenek nekünk – hirdette a felirat úton-útfélen… 

 

Mindketten elég hamar telítődtünk ezzel az egész katonai körítéssel, mely már csak azért is röhejesnek tűnt, mivel az október 26-ai osztrák nemzeti ünnep éppen Ausztria 1955-ben deklarált katonai semlegességre hivatott emlékezni. Sajnos hiába haladtunk tovább a Hofburg tágas, belső udvarába, az In der Burg-ba (melynek neve találóan azt jelenti, hogy „bent a várban”), ott még több katona képviseltette magát.

A tér egyik szélén kialakított mobil jegypénztárban lehetett belépőt venni a Hofburg-ba. A 11,50 €-ba kerülő kombinált jeggyel a Császári Lakosztályok (Kaiserappartments) mellett a Sisi Múzeumot (Sisi Museum) és az Udvari Ezüsttárat (Silberkammer) is meg lehet tekinteni, mely tartalmazza a többnyelvű (többek közt magyar) audioguide díját is.

Miután megkaptuk a magyarra beállított audioguide-unkat, elsőként az Udvari Ezüsttár gyűjteményét jártuk végig, melyben az uralkodóház által egykor használt értékes ezüst, porcelán étkészletei vannak kiállítva. Az első tíz percben alig tudtunk rendesen odafigyelni az audioguide szövegére, mivel a bemondó férfi rendkívül vicces hanglejtéssel, fura kiejtéssel és kissé mesemondósan beszélt magyarul („ééés íítt lááthatjuk EErzséébet kedvenc aaaranyózótt ééétkészletééét…”), hogy esküszöm, jobban szórakoztunk rajta, mint magán a kiállításon.

Mutattak egyébként sok érdekességet is – átfogó képet kaphattunk az udvari szertartási rendről és a császári asztaldíszítés fortélyairól. Megtudtuk például, hogy a hivatalos császári szalvétahajtogatás lépéseit nem lehetett lejegyezni, csak hagyomány útján adták tovább a tudást, s napjaikban is mindössze két ember él, aki ismeri a mikéntjét. Szintén érdekesség, hogy azért nem maradtak fent ezüst étkészletek évszázadokkal korábbról, mivel egy-egy hosszabb háború során pénzverés céljából beolvasztották őket. 

A tárlat végeztével a Sisi Múzeum következett, amely a Ferenc József feleségének, a szépséges Erzsébetnek az életét hivatott feldolgozni azzal a célzattal, hogy némileg lebontsa az igencsak túlzó Sisi-mítoszt és hitelesebb képet adjon a császárné valódi személyiségéről. A tárlat végigkíséri Sisi életét a possenhofeni gyermekévektől egészen a tragikus haláláig – miközben számtalan személyes tárgya, ereklyéje, ruhája, festménye van kiállítva. Sok helyen idéznek a verseiből is, melyek jól szemléltetik viszonyát a merev, szigorú, rideg bécsi udvarral, makacs ellenállását a császárnői protokolláris kötelezettségeivel kapcsolatban, valamint betekintést nyújtanak melankolikus, olykor-olykor depressziós lelki világába is.

Ez még annyira nem is számít újdonságnak, viszont az már igen, miként menekült a fojtogató udvari légkörből a minél teljesebb önmegvalósításba, főleg a kemény lovassportok, utazás és a szépségápolás terén. Az tudva levő, hogy korának egyik legszebb asszonyának tartották és ezzel ő maga is tisztában volt. Meg is tett minden tőle telhetőt, hogy szépségét és karcsú alakját megőrizze. Rendkívül hosszú, térdig érő haját naponta 3 órába telt kifésülni, míg egy-egy hajmosás akár egy napig is eltarthatott. Szigorú diéták, többnapos koplalások mellett naponta órákat lovagolt, melynek köszönhetően korának egyik (ha nem a) legjobb női lovasa lett, aki a legnehezebb (és legveszélyesebb) lovas gyakorlatokat is képes volt megcsinálni, feszegetve saját határait. 

 

A lovaglás mellett rendszeresen tornázott és gimnasztikázott – sőt még saját személyes császárnői lakosztályába is bordásfalat és tornászgyűrűket szereltett. (Meglehetősen mulatságos látvány, ahogy Sisi tornászgyűrűi a mai napig ott lógnak a gyönyörűen díszített rokokó lakosztályok között átjáró ajtóban.) Minden lehetőséget kihasznált, hogy távol legyen Bécstől, így olyan európai uralkodók által kevésbé látogatott helyekre is elutazott, mint Marokkó, Málta, Algéria, Egyiptom és Törökország, de sok időt töltött az általa annyira imádott Magyarországon és a görögországi Korfu szigetén. (Itt még annyi személyes élményt jegyeznék meg, hogy még 1997-ben egy családi utazás keretében én is jártam Sisi korfui palotájában, az Achilleionban.)

A tragikus végzet is végül külhonban érte, amikor 1898 szeptemberében inkognitóban Genfbe utazott. Kísérőnőjével, Sztáray Irma grófnővel a Genfi-tó partján éppen a Montreux-be tartó gőzös felé igyekeztek, amikor egy olasz anarchista, Luigi Lucheni szíven szúrta egy élesre fent reszelővel. (A eset tragikomikuma, hogy Lucheni tulajdonképpen eredetileg nem is Erzsébetet, hanem Fülöp orléans-i herceget akarta megölni. Pechére a herceg egy nappal korábban elhagyta Genfet, így Lucheninek „be kellett érnie” az osztrák császárnő meggyilkolásával. Uralkodó ez is, az is…neki mindegy volt kivel végez…)

A támadás után Erzsébet azonnal lábra állt, így a sérülés súlyossága először nem volt nyilvánvaló, sőt még saját lábán jutott el a hajóig, ahol aztán elvesztette az eszméletét. Miután kiderült a sérülés súlyossága, a gőzös azonnal visszafordult a kikötőbe, s a császárnét visszavitték a szállodába, ahol aztán nem sokkal később belehalt a sérülésébe.

Halálát követően kezdett kibontakozni az a későbbi Sisi-kultusz, mely egy lázadó, romantikus, szabadságvágyó és egyben tragikus sorsú szépség imázsát emelte gyakorlatilag tündérmesei szintre…

A Sisi Múzeum relatíve kicsi, viszont annál részletesebb és szemléletesebb tárlatát követően a Császári lakosztályok megtekintésével folytatódott múzeumi séta. Végigjárhattuk Ferenc József audenciaszobáját (ahol a hozzá kihallgatásra érkező vendégeket fogadta), a dolgozószobáját (ahol a császár hajnali fél 4-es kelését követően egészen este 8-ig dolgozott), a császárné ezekkel szomszédos lakó-, öltöző- és hálószobáját, illetve Sisi nemrégiben felújított különbejáratú fürdőszobáját (a császári családból először ő rendelkezett saját fürdőkáddal), valamint delfinformájú vécéjét.

A meglehetősen kimerítő, többórás múzeumi sétát követően beültünk a közeli Herrengassén egy cukrászdába enni egy híres Apfelstrudelt (bécsi almásrétes), majd végigsétáltunk az egykori fényűző nemesi palotákat felvonultató „urak utcáján”. 

 

A Herrengasse 13.sz. alatti épület, a Landhaus szolgált egykor az Alsó-Ausztia Tartomány Kormányzóságának központjaként. Ami azonban ennél jóval érdekesebb, az az épület belső udvarán látható, 1571-ből származó tábla, mely arra figyelmezteti a látogatót, hogy itt tilos fegyvert viselni vagy verekedni. Történelem vicces fintora, hogy 1848-ban pontosan erről a helyről indult ki a bécsi forradalom. A 20. századra is jutott az épülethez kapcsolódó jeles esemény, ugyanis 1918-ban a Landhaus erkélyéről kiáltották ki a köztársaságot. 

 

Innen mindössze néhány méternyire, Andi kíváncsian bekukkantott egy nyitott kapun, ami láthatóan egy gazdagon díszített belső udvarra vezetett. Meg is néztük közelebbről a helyet, mely az egyik leghangulatosabbnak bizonyult egész eddigi bécsi tartózkodásunk alatt. Az üvegtetős, oszlopcsarnokos belső udvar közepén az Ausztria-kút áll, amelyet az egykori Habsburg birodalom négy fő folyóját (a Dunát, az Elbát, a Pót és a Visztulát) szimbolizáló négy sellő díszít. 

 

A kúttól a kávézókkal, elegáns boltokkal és éttermekkel tarkított, rendkívül hangulatos Freyung-passzázs vezet a túloldali utcafrontra, a Freyung térre, melyen számos további pompás épületet láthatunk – az 1177-ben alapított Schottenkirchét (Skót templom), a 3.sz. alatti Harrach-palotát, valamint 4.számú Kinsky-palotát.

A Freyung kis terén egy mini vásárba botlottunk, ahol Andi körbenézett, hátha talál valami jó ajándékot a szüleinek. Végül egy méhész standjánál ragadtunk egy kis időre, ahol sokféle különleges mézet lehetett venni és kóstolni. Egyértelműen a pikáns, csípős chilis és a borsmentás méz lett két befutó, s mivel Andi nem tudott választani közülük, végül megvette mindkettőt.

Innen nem messze egy hasonlóan szép terecskére, az Am Hof-ra jutottunk, ám sajnos az éppen zajló építkezés és térrendezés miatt nem láthattunk túl sokat belőle. Az Am Hof egyik fő látványosságának a fölöttébb hosszú nevű, Kilenc Angyal Kórusának Temploma (Kirche zu den neun Chören der Engel) számít, melynek teraszáról kiáltották ki 1806. augusztus 6-án a Német-római Birodalom megszűnését. 

Ezt követően Andi javaslatára, a Wipplinger Straßén haladva elmentünk megnézni a közelben található Börse (Tőzsde) épületét, majd különösebb kitűzött cél nélkül sétálgattunk a környéken. 

 

Láttunk útközben egy hatalmas, közel két háztömb-méretű, terebélyes, erődszerű építményt (Rossauer Kaserne), amelyről utólag derült ki, hogy az 1848-as forradalmat követően a várost (saját „csőcselékétől” való) védelmére építették – jelenleg a Nemzetvédelmi és Sportminisztériumnak ad otthon. Funkciójánál fogva nem meglepő, hogy a rendkívül barátságtalan épület belső udvarába kukkantva annyi rendőrautót láthat az ember, mint égen a csillag…

 

Amikor kezdtünk fáradni az egész napos gyaloglástól, pihenésképpen felszálltunk az első villamosra, ami szembejött, s élvezve a korlátlan utazás adta előnyöket, hagytuk, hogy valamerre vigyen minket. Végül a forgalmas közlekedési csomópontban, a Schottentornál szálltunk le.  Ez a megálló az egykor itt húzódó városfal díszes kapujáról kapta a nevét, mely közel 400 évig állt ezen a helyen, mielőtt 1860-ban Wiener Ringstraße építéséhez elbontották.

A villamosról leszállva Schottentorral szemben, a Votivpark közepén álló karcsú, neogótikus, duplatornyú Votivkirchén akadt meg a szemünk. A csodaszép, 99 méter magas, csipkés tornyú templom pontosan azon a helyen áll, ahol 1853 februárjában a magyar szabósegéd, Libényi János merényletet kísérelt meg Ferenc József ellen. A császár szerencséjére Libényi kése csak a zubbonyfelsőt találta el, így az uralkodó kisebb sérülésekkel megúszta a támadást. A csákvári származású, 22 éves fiatalembert viszont törvényszék elé állították, majd kötél általi halálra ítélték. A néphagyomány szerint a csákvári merénylő miatt nem hozták el Csákvárig a vasutat.

A Votivkirchétől a Reichsratstraßén haladva az általam már jól ismert Neues Rathaushoz (Új Városháza) értünk ki, mely előtti téren szokták minden évben megtartani a népszerű karácsonyi vásárt, a Christkindlmarktot. A teret ezúttal a bécsi rendőrök, tűzoltók és mentők foglalták el, akik a heldenplatzi katonákhoz hasonlóan megragadták az alkalmat az ünnepi hétvégén, hogy egy kicsit népszerűsítsék magukat a helyi közösség körében. Bárki kipróbálhatta, milyen a kilátás egy tűzoltóautó magasra kiemelt kosarából, meg lehetett nézni a mentőautókat, mentőhelikoptereket belülről, részt lehetett venni ilyen-olyan tájékoztatókon…és nem utolsósorban természetesen végignézhettünk unalomig ismételt, drámai komponálású kisfilmet a mentők és tűzoltók hősies bevetéseiről. 

A Rathausplatz-al szemben, a Ring túlsó felén a híres Burgtheatert (Várszínház) csodálhattuk meg. Az 1888-ben épült, olasz reneszánsz stílusú színház a mai napig a német nyelvterület egyik legtekintélyesebb színházának számít. A kb. 1300 fős nézőtérrel rendelkező épületet súlyos bombatámadás érte a II. világháború során, de sikerült eredeti állapotában újjáépíteni a szinte teljes mértékig romba dőlt színházat.    

Ha már erre jártunk, közelebbről is szemügyre vettük a Bécsi Egyetem (Universität Wien) szintén pazar, reneszánsz stílusú épületét is. Mivel már mindkettőnknek vécéznie kellett már egy jó ideje, így a magunktól telhető legnagyobb természetességgel léptünk be az épületbe, s a recepciósok felé megeresztett fejbiccentés után gyorsan megkerestük a mellékhelységeket. Ettől függetlenül már önmagában a patinás épületért érdemes körülnézni ezen a nagy múltú egyetemen, melyet még 1365-ben (!) alapított Rudolf herceg. A hangulatos belső udvart, a lenyűgöző szépségű lépcsőfordulókat és híres professzorok, tudósok mellszobrait elnézve valamelyest elnosztalgiázhattam a saját egyetemi éveimen. 

Milyen érdekes az élet, ha elsőre sikeres az ERASMUS pályázatom, akkor éppen ide, Bécsbe jöttem volna félévre tanulni, nem pedig Amszterdamba. Így utólag visszagondolva rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy elsőre visszautasítottak, így egy életre szóló élményt élhettem meg Hollandiában egy évvel később.

Mire kijöttünk az egyetemről teljesen besötétedett, így megcsodálhattuk a Burgtheatert és Rathaust szépen kivilágítva, majd a továbbsétálva a szintén fényárban úszó Parlamentet. 

Az enyhe emelkedőn lehetett lemenni a főbejárathoz, ahonnan jó kilátás nyílt a város magasabb épületeire. Távolról nézve úgy tűnt, a Heldenplatzon továbbra is nagy a sürgés-forgás, aminek tetejében végignézhettük, ahogy egy félelmetesen magas toronydaru tetejéről a mélybe veti magát egy bungee jumpingos ugró. 

Este 6 körül járva már kezdtünk megéhezni, úgyhogy ismét villamosra pattantunk, hogy a Mariahilfer Straße környékén nézzünk magunknak valami éttermet. A bámulatosan szép Staatsoper (Bécsi Állami Operaház) előtti megállónál szálltunk le, ahol nem győztünk ámuldozni ezen az 1869-ben elkészült csodás épületen. 
Érdekes módon, kezdetben a bécsiek koránt sem voltak elragadtatva az operaépülettől, olyannyira, hogy még a megnyitás előtt az elkeseredett belsőépítész, Eduard van der Nüll öngyilkosságba menekült és a főépítész, August Sicard von Sicardburg pedig szívrohamban hunyt el. 

Innen aztán kisebb utcákon haladva elkeveredtünk a híres Mariahilfer Straßéra, Bécs egyik fő ütőerének számító, forgalmas bevásárlóutcájára. A nyugati irányban egészen Schönbrunnig érő utca nevét („Mária, segíts!”) egy Máriának szentelt templomról kapta, melyet útközben szintén megnéztünk. Az esti vacsorahelyek kínálatát elnézve viszont aligha ígérkezett egyszerűnek olyan éttermet találni, melynek árlistájától nem kapunk szívszélütést. Végül egy autentikusnak nem mondható, viszont teljesen korrekt kis étterem/bár-szerűségbe ültünk be egy jó nagy szelet wiener schnitzelt enni némi sült krumplival. Legnagyobb meglepetésemre Andi – a kései óra ellenére – hipp-hopp betermelte a két tenyér nagyságú bécsi szeletet. Miután végeztünk, elégedetten, jóllakottan és nem mellesleg hullafáradtan indulhattunk hazafelé.  

3. nap – Stephansdom és környéke (2013. október 26.)

A tegnapi barátságtalan időjárás után egy lyukas garast sem adtam volna, hogy ma újfent verőfényes napsütésben lesz részünk. Ebből is látszik, hogy utazások alkalmával azért időről időre meg tud tréfálni engem a meteorológia. Ennek a meglepetésnek ezzel együtt rendkívül örültem.

A szokásos kiadós reggelit követően elsőként a vettünk 48 órás Wiener Linien bérletet (12,40 €), majd a mai napi első megállóként a Stephansplatz felé vettük az útirányt. A tér fő látványossága természetesen a város egyik jelképe, a kb. 800 éves múltra visszatekintő, híres Stephansdom (Szent István-székesegyház). 
A templom legrégibb részei, az Óriáskapu és a Pogánytornyok a 12. század közepén épültek, míg a jellegzetes, 137 méter magas, gótikus stílusú, csipkés déli torony, vagy más néven a „Steffl” 1433-ban készült el. A templomba ingyenes a belépés, viszont a déli és északi torony kilátói, valamint az altemplom katakombái (ahol Habsburg uralkodók belső szerveit tartó urnákat helyzeték el) csak külön díj ellenében látogathatók. 

 

A templomon belül található a jegypénztár, ahol elég logikátlan módon a Déli toronyba (Südturm) nem is lehet jegyet venni, külön ki kell menni az utcafrontra, mivel külön feljárat vezet a 67 méter magasságban lévő kilátóba. A jegy 4 euróba kerül, s felfelé vezető, rendkívül szűk csigalépcső sem éppen leányálom, különösen szembejövő „forgalom” esetén, viszont a pazar kilátásért megéri felizzadni magunkat a tetejére. 

Miután fent kifújtuk magunkat, körbefotóztam a várost, majd elindultunk lefelé. Kihasználva az alkalmat, hogy egy turista sem zavar a képbe, egy fotó erejéig ráültettem Ludwigot a Stephansdom kicsinyített bronz mására. A jelenet akkor sikert aratott, hogy egyből mi lettünk a turistalátványosság – egy magyar férfi külön kérte, hogy hadd készíthessen egy közeli képet a mini-Stephansdomon csücsülő plüss jávorszarvasomról. 

Ezt követően a Stephansplatzról induló kis utcán, a Goldschmiedgassén haladva elmentünk a tömzsi, kövér zöldkupolás Peterskirchéig (Szent Péter-templom). Bécs egyik legrégebbi templomát a hagyomány szerint még Nagy Károly alapította 792-ben, ám a jelenlegi barokk templomot csak a 18. században emelték. Eleinte be sem akartunk menni – kár lett volna kihagyni. Az ovális kupolafreskó káprázatos, s maga az egész templom a túláradó barokk giccshalmaz ellenére is egész jól néz ki. 

 

A templomból kilépve a nyüzsgő sétálóutcára, a Grabenra értünk ki. A térszélességű utca közepén a bizarr kinézetű Pestsäule (Pestis-szobor) vagy szalonképesebb nevén a Dreifaltigkeitssäule (Szentháromság-szobor) áll, melyet még Lipót császár emeltetett a város lakosságát megtizedelő pestisjárvány elmúltával. Távolról, de még közelről sem könnyű megállapítani, pontosan mit (vagy miket) ábrázol ez az alkotás – annyi bizonyos, hogy a legkülönbözőbb helyekről kikandikáló puttófejekből nincs rajta hiány.

Sétálgattunk egy kicsit a napfényben úszó Kärtner Straßén, majd az egyik kis utcán letérve a Kapuzinerkirche felé vettük az irányt.  Az egykori gabona- és lisztpiacnak otthont adó tér, a Neuer Markt szélén álló, szerény kinézetű kapucinusok templomának kriptája (Kaisergruft) szolgál 1633 óta a Habsburg-család tagjainak végső nyughelyéül. Az uralkodók közül mindössze ketten vannak máshol eltemetve – II. Ferdinánd a saját, monumentális grazi mauzóleumában nyugszik, míg a száműzetésben elhunyt, utolsó Habsburg császárt, I. Károlyt Madeira szigetén temették el. 

 

A belépőjegy a császári kriptába 5,50 euróba kerül, s összesen 107 szarkofágot és 5 szívurnát lehet megtekinteni. A szarkofág mérete, kidolgozása és díszítettsége sok esetben elég jól mutatja az elhunyt személyiségét és/vagy társadalmi megbecsülését. Döbbenetes például látni az óriási kontrasztot Mária Terézia és férje, I. Ferenc hatalmas, díszes kettős szarkofágja, valamint fiuk, II. József végletekig puritán, kicsi koporsója között, melyek egymás mellett helyezkednek el.

Végignézve az elhunytak születési és halálozási dátumait rengeteg csecsemő- illetve gyermekhalálozást láthatunk. Ellenben azt is, érdekes megfigyelni, hogy aki viszont sokáig élt (és nem volt császár), szinte kivétel nélkül jelentéktelen és dísztelen koporsót kapott. 

  

A kripta vége felé járva hiányoltam a Szarajevóban meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia síremlékét, ám őket rangon aluli házasságuk miatt szándékosan szerény, polgári külsőségek mellett, az alsó-ausztriai Artstetten kastély kriptájában temették el. (Kíváncsiságom ezzel együtt annak tudható be, hogy két éve Szarajevóban jártam azon a helyen, ahol a főhercegi pár merénylet áldozata lett.) Az utolsó előtti szobában látható Ferenc József koporsója – egyik oldalán felesége, Erzsébet, míg a másikon az 1889-ben öngyilkosságot elkövető egyetlen fiuk, Rudolf koronaherceg fekszik. 

 

Az utolsó helységben a közelmúltban meghalt Habsburgok koporsói láthatók – itt nyugszik az utolsó Habsburg császárné, Zita és sajnos már legidősebb fia, a Magyarországon is rendkívül népszerű, 2011-ben, 99. életévében elhunyt Habsburg Ottó is.  

A Kaisergruft után a Stephansdomtól keletre fekvő utcácskákban sétáltunk – elhaladtunk Mozart egyik leghíresebb lakhelye (Mozarthaus) mellett és láttuk az Osztrák Tudományos Akadémia (Österreichische Akademie der Wissenschaften) épületét a piciny Dr.-Ignaz-Seipel-Platzon. A Bäckerstraßén haladva egy kis idő múlva kiértünk Bécs legrégibb terére, a Hoher Marktra, mely a közepén álló, jellegzetes Josephsbrunnenről (József-kút) könnyen felismerhető. 
Ez a művészeti alkotás nem különösebben nyerte el a tetszésemet, nem úgy, mint a Bauernmarktra vezető átjáró felett lévő, rézből és bronzból készült díszes Ankeruhr (Anker-óra). Ez a különleges szerkezet tizenkét olyan figurát vonultat fel, akik életük során hozzájárultak Bécs fejlődéséhez és hírnevének öregbítéséhez. Minden teli órában elhalad egy-egy alak a számlap előtt, míg délben mindannyian elvonulnak a látogatók szeme láttára.

  

A Hoher Markt még abból a szempontból is egy érdekes hely, hogy a II. világháborút követően itt találták meg a római város, Vindobona katonai táborának alapjait, ahol i.sz. 180-ban Marcus Aurelius császár is meghalt. A teret elhagyva a Tuchlauben túloldalán – kissé beleolvadva a környezetébe – áll Bécs régi városházája (Altes Rathaus), mely 1309-től közel 580 évig szolgált a város közigazgatási központjául. Mivel már háromnegyed 1 körül járt az idő, kezdtünk megéhezni (és más egyre sürgetőbb dolgokat is el kellett végeznem), így gyors, kétségbeesett étteremkereső kört leírva visszatértünk az Altes Rathaus tőszomszédságában lévő, hasonló névre keresztelt étkezdébe. Miután minden tekintetben „megkönnyebbülhettem”, leültünk ebédelni is, mindketten 5.80 eurós menüt kértünk. Nem mondhatni, hogy egy világmegváltó kulináris élménnyel lettünk gazdagabbak, de a célnak tökéletesen megfelelt, nem úgy az utánunk érkező magyar társaságnak, akik jó honfitársainkhoz méltóan non-stop orrba-szájba szidták a helyet, a kaját és a kínai felszolgálónőt, aki szinte egész végig, egyszemélyes hadseregként tolta a bizniszt – ő fogadta a rendeléseket, ő főzött, ő kezelte a kasszát és ő szolgált fel is.

„Ő főzi meg ott hátul a dolgokat??!” – kérdeztem döbbent tekintettel Anditól, ahogy a fel-alá rohangáló kínai nő a rendelésfelvételt követően hátrasietett a konyhába megfőzni a kért kajákat…

Mivel a kis ebédelős intermezzo kicsit hosszabbra nyúlt a tervezettnél, így mire sikerült kimetrózni a délutáni programnak szánt Schönbrunni palotához, a jegyárusító pultnál közölték velünk, hogy az általunk kinézett jegyeket (Classic Pass Plus) ma már nem adnak ki, mivel 3-4 óra szükséges az összes helyszín bejárásához, ők pedig másfél óra múlva zárnak. Mielőtt elboríthatta volna az agyunkat a düh és frusztráció, gyorsan egy alternatív javaslattal álltam elő: menjünk el inkább a Belvederébe, az csak este 6-ig van nyitva.

Így hát visszasiettünk a metróhoz (U4), majd hat megállóval odébb, a Karlsplatz állomásnál szálltunk le. A teret az ámultba ejtően szép Karlskirche uralja, mely hatalmas neoklasszicista kupolájával és két (Traianus római császár híres oszlopa által ihletett) csavart, faragott oszloppal egészen egyedi hatást kelt. A káprázatos templomot még a 18. században építette IV. Károly német-római császár hálából a pestis elleni küzdelem védőszentjének (Borromeai Szent Károly), miután 1713-ben végre véget ért a súlyos járvány. 

A Belvedere felé menő úton, a Karlsplatztól mindössze pár percnyi sétára található Schwarzenbergplatzra értünk ki, melyet sokan Bécs egyik legfenségesebb terének tartanak. Nevét arról a Karl Schwarzenbergről kapta, aki az 1813-as lipcsei Népek Csatájában az osztrák és szövetséges seregek parancsnokaként legyőzte Napóleont. Diadalmas lovasszobra a hosszan elnyúló tér közepén áll. Tovább emeli a Schwarzenbergplatz hangulatát a finom vízfüggönyként az égbe törő Hochstrahlbrunnen szökőkút, melyet 1873-ban építettek, s kapcsoltak be Bécs első alpesi vízhálózatába. A szökőkút magasra szökő vízsugarai csak részben takarják el a pompás térhez legkevésbé sem passzoló szovjet hősi emlékművet, mely a Bécset felszabadító Vöröshadseregnek állít emléket.

Innen 100 méternyire található a Belvedere északi bejáratának díszes, kovácsoltvas kapuja. Maga a Belvedere egy hatalmas területen elhelyezkedő fényűző palotakomplexum, mely a francia Savolyai Jenő herceg nyári rezidenciájaként szolgált, aki török felett aratott győzelmekben (1683 Bécs, 1686 Buda, 1699 Zenta) játszott szerepének köszönhetően korának egyik legünnepeltebb és legjobb hadvezérének számított. A Belvedere két kastélyból áll (Unteres Belvedere és Oberes Belvedere), melyeket egy francia kertépítészet stílusában kialakított csodaszép park köt össze. 
Miután megérkeztünk, gyorsan vettünk jegyet (12 €) az Unteres Belvederébe (Alsó Belvedere), majd amíg még szépen sütött a nap, kimentünk a palota mögötti festői parkba. Bár a márványból faragott, lépcsős vízesést és a legtöbb szökőkutat már a hideg miatt lekapcsolták, valamint a rózsabokrok és a virágágyások is csak sejttették milyen gyönyörű is lehet a park tavasszal vagy nyáron, a látvány így is önmagáért beszélt. 

Elsétáltunk egészen az Oberes Belvedere (Felső Belvedere) palotájáig, majd visszaindultunk megnézni, hogy tulajdonképpen mire is vettünk jegyet. (A nagy sietségben ugyanis, hogy Schönbrunnról lecsúszva valamiképp kompenzáljuk magunkat, meg se néztük pontosan mit is kapunk a belépőért – barokk nyári palota révén joggal gondolhattuk, hogy pazar kastélyszobákat és pompás fogadótermeket.) Mint kiderült, ez rendkívül naiv elgondolás volt! 

Miután a cseppet sem barátságos biztonsági őr utasítására leadtuk az alagsori ruhatárba táskáinkat, beléphettünk a terembe, ahova legtöbb látogató is igyekezett. Először azt hittem, rossz helyen járunk, hiszen a fényűző barokk lakosztályoknak, aranyozott puttóknak és korabeli bútoroknak se híre, se hamva – ami volt viszont, világosszürke fal, rajta néhány, misztikusan megvilágított festménnyel. Az egész hely kísértetiesen hasonlított egy festménykiállításra! „Emil Nolde – In Glut und Farbe” hirdette a bejárat melletti kiírás. 

 

Igazolandó szörnyű gyanúmat, ismételten odaléptem az alapjáraton is oly „szívélyes” biztonsági őrhöz, mindent egy lapra feltéve megkockáztattam, hogy végképp hülyének néz:

   - „Elnézést, meg tudná mondani, hol lehet megtekinteni a palotát? – kérdeztem.
   - „Uram, ez a palota!” – válaszolta pontosan olyan arckifejezéssel, amitől leginkább tartottam.

Sikerült tehát potom 12 euróért befizetni egy „remek” Emil Nolde kiállításra, ami tökéletesen hidegen hagyott mindkettőnket! 

Ezek után még percekig füstölögtem magamban ezen az egészen, majd megadva a lehetőségét, hogy esetleg a kényszeredetten kapott kultúrálódás oltárán talán valami nekünk tetsző festészeti remekműre bukkanunk, egy rövid időre félretettem a frusztrációmat és körbejártuk a kiállítást. Egy-két korai képét leszámítva az élmény számomra egyet jelentett egy sikítófrásszal. Minden bizodalmam az épület másik szárnyában volt, ahol az első két szoba (egy gazdagon díszített tükörterem és a valóban meseszép márványgaléria) már-már elhitette vele, hogy mégsem volt teljes mértékig kidobott pénz a belépőjegy, amikor jött az, ami még Emil Noldét is alulmúlta…

Az Orangerie, azaz téli narancsos kert épületszárnyában is belebotlottunk ugyanis egy groteszk, s minden szinten elborult elme által kreált kortársművészeti kiállításba. A Bruno Gironcoli nevével fémjelzett tárlat egyes kiállítási elemeit leginkább egy retardált, perverz félkegyelmű elme szüleményeihez lehet hasonlítani. Amíg nem ismertük fel, pontosan mit is ábrázolnak, addig többnyire csak bizarr, érhetetlen kompozíciók voltak a számunkra, melyet a mi modern művészeteket kevésbé befogadó lelkületünk kevésbé tud értékelni. Bevezetésként láttunk például egy bizarr, fél szobát elfoglaló szerkezetet – volt beleépítve kipufogó dob, esernyő, néhány tányér, plazmatévé, vasúti felsővezeték tartórúd és még ki tudja micsoda.

 A következő helyiségben látottakat azonban már művészetileg sem voltunk képesek épelméjűnek tekinteni. Sorrendben a látottak. A fal mellet egy félbevágott, meztelen fekete szobor mellkason (!) és bokán homorítva nyomja lágyékát (ergo péniszét) az égbe. Mellette két kitömött kutya figyel meredten – a nagyobbik, agárszerű szájára rézharsonát húztak, melyből egy kacsacsőrű emlőséhez hasonlító fekete orrszerűség lóg ki, miközben a kutyuli fejéhez épített porszívótasakból két antenna kandikál ki. A másik véreben kevésbé szofisztikált változtatásokat eszközölt a művész, nemes egyszerűséggel ketté van vágva egy vastag alumínuimpatkóval.

Mögöttük egy alacsony, üres asztal terül el, melynek szélén egy réz elemekből összeszerelt, fitymás pénisz mered. Ezek után a terem közepe felé meredve egy öt méter átmérőjű, forgó körhintaszerű kompozíciót veszünk észre, mely első látásra akár a babaágyak fölé helyezett, forgó, zenélő játékra is hasonlíthatna, amennyiben nem akasztott kiskutyák és félbevágott állatok köröznének körbe-körbe, középen egy sistergős minitelevízióval, miközben aláfestőzenének depressziós, érfelvágós, drogos zene szól.

 

 A sarokba helyezett, aranyozott fallikus összképre már ránézni is képtelenek voltunk ezután és soványdisznó vágtában el is húztuk a csíkot innen.

Kész felüdülés volt mindezek után kiérni a friss levegőre. Pihentünk egy kicsit a Schwarzenbergplatzon az este tiszteletére immár színváltóssá vált Hochstrahlbrunnen szökőkút tövében, majd elsétáltunk az Operaház előtti megállóba, hogy a nap záróakkordjaként még elvillamosozzunk a belváros peremén található, híres Hundertwasser-Haushoz. 

 

Kész megváltásként hatott, hogy nem kellett többet sétálni, ugyanis már rendesen sajogtak a tagjaink – nekem a lábaim, Andinak a dereka. Az #1 villamos gyakorlatilag „házhoz vitt”, úgyhogy a sötét ellenére meg tudtuk csodálni ezt egyedi, eklektikus stílusú lakáskomplexumot. Hazafelé az egyik megállónál lévő bódéban ettünk egy-egy wurstot, majd a szállás felé vettük az útirányt a már jól ismert #49 villamossal.

  

4. nap – Schönbrunn és hazaút (2013. október 27.)

Elérkezett hát az utolsó Bécsben töltött nap! A harmadik szállodai reggelire már mindkettőnknek kialakult menüje volt, amit a hidegtálas felhozatal széles kínálatból összeválogattunk magunknak. Evés után összepakoltuk a maradék cuccot, lőttem néhány fotót a szobáról, majd leadtuk a nagyobb csomagokat a recepción, így nem kellett végigcipelnünk őket fél Schönbrunnon.

A közeli Johnstraßénál felszálltunk az U3 metróra, majd két megálló múlva átszálltunk az U6 vonalra, melyről mindössze egy megállót követően (a Längenfeldgassénál) váltottunk U4-re, ahonnan már csak kettőt kellett menni Schönbrunnig. Az átszállások ellenére 20 perc sem kellett, hogy mindennel együtt kiérjünk a kastély főbejáratához. Sejtettük, hogy hétvége révén nem lesznek kevesen, viszont ezzel együtt majdnem szívszélütést kaptunk a pénztárak előtt kígyózó, bődületes embertömeg láttán. Nagy összegben mertem volna fogadni, hogy egyórásnál biztosan hosszabb várakozás vár ránk, de sor meglehetősen gyorsan haladt, így 25 perc alatt sorra is kerültünk. Többféle jegy közül lehet választani, attól függően, hogy az ember a kastély hány termét, illetve a park látványosságai közül melyikeket szeretné megtekinteni. Az összes közül a legjobb választásnak a Classic Pass és a Classic Pass Plus tűnt, melyek a teljes palota bejárása mellett a Koronahercegi kertbe, a Gloriette-re (Kilátóterasz) és az útvesztőbe is érvényesek. Mivel az utóbbi plusz 3 euróért tartalmazott egy almásrétes-bemutatót egy ajándék almásrétessel kiegészítve, Andi kérésére inkább ezt választottuk. Eleinte a pénztáros hölgy kissé félreértette az általunk kért jegyeket, s csak Classic Pass-t adott, de miután visszavittük neki, gond nélkül kicserélte Classic Pass Plusra.

A belépőjegyeken feltüntetik a bejárati kaput (A) és a belépés előre meghatározott idejét, amikor meg lehet ott jelenni – ez minden esetben a jegyvásárlás +30 perces időpontot jelentette. Túl sok értelmét nem láttuk ennek a rendszernek, hiszen semmilyen szinten nem szabályozza a beáramló embermennyiséget, mindössze félórával később enged be mindenkit, amely abszolúte nem változtat semmit az érkezők ütemén, pusztán eltolja az érkezést időben. 
Körtúra magával a palotával kezdődött. Kaptunk magyarul beszélő audioguide-ot (bár távolról sem volt olyan vicces, mint a hofburgi), majd a Kék Lépcsőházba léptünk, ahonnan lakosztályokhoz induló séták indulnak. Érdekesség, hogy ez még I. Ferenc idejében még ebédlőként funkcionált, csak 1745 körül alakították át lépcsőházzá. Néhány helyiséggel odébb, Ferenc József testőrszobájában (ahol eredetileg a lakosztályát őrző testőrök tartózkodtak) jelenleg a monarchia egyes népeinek katonai egyenruhái vannak kiállítva – köztük a magyar huszároké is. A szobában látható egy nagyméretű kerámiakályha, melyet kívülről, fával fűtöttek, megelőzendő a helységben elforduló kormot és koszt. A 19. században ezt akkortájt rendkívül modern megoldásnak számító gőzfűtő-rendszer váltotta fel, mely egészen 1992-ig használatban volt. Ezt követően a Biliárd szobába jutunk, ahol a birodalmi audienciára érkező tisztek egy kis biliárddal üthették el a várakozási időt, amíg be nem jutottak a császárhoz. 

 

A következő, gyönyörű diófa falburkolatú szobában fogadta reggelente Ferenc József az audienciára érkezőket, akik egy-egy kitüntetést, vagy pozíciót jöttek megköszönni, vagy valamilyen kéréssel éltek a császár felé. Naponta átlagosan 100 főt fogadott, s látogatásonként 2-3 percet kaptak a vendégek. Ezután léphetünk be Ferenc József dolgozószobájába, ahol a császár általában reggel 5-től egészen késő estig dolgozott, s reggelijét és ebédjét is itt fogyasztotta. Mivel a „nép első szolgájának” tartotta magát, értékes és gazdag díszítésű dekorációk helyett inkább személyes tárgyakkal, családjáról, feleségéről, Sisiről és gyerekeiről készült festményekkel, fotókkal vette körül magát. Két szobával odébb a Ferenc József hálószobájába jutunk, ahol látható az a katonai vaságy, ahol a 68 évnyi uralkodást követően, 86 éves korában elhunyt. A szoba kijáratánál a császár privát angolvécéje látható. 

Ezt követően megnézhetjük Sisi szépítkező szobáját, ahol naponta órákat töltött saját szépségének ápolásával, a császári pár hálószobáját, majd a családi étkezőt, ahol az uralkodócsalád kevésbé formális körülmények között étkezhetett. A Gyerekszoba névre keresztelt helységben a 16 gyermeknek életet adó Mária Terézia lányainak portréit láthatóak, akiket – egy kivétellel – mind politikai okból házasított ki. Egyedül kedvenc lányának, Marie-Christinának engedte meg, hogy szerelemből házasodjon. Jártunk továbbá a híres Tükörteremben, ahol 1762-ben a mindössze 6 éves Mozart megtartotta első koncertjét Mária Terézia előtt. Néhány szobával később léphettünk be a császári fogadások, bálok színhelyéül szolgáló, lenyűgöző rokokó díszítésű Nagy Képtárba, ahol John F. Kennedy és Nyikita Hruscsov híres 1961-es bécsi találkozójára is sor került. 

 

Szintén mesés díszítettségű, kínai és japán műalkotásokkal és procelánokkal telezsúfolt Kerek Kínai Szalon, ahol Mária Terézia kártyapartikat vagy éppenséggel titkos megbeszéléseket tartott. Szintén érdekes látni a Kék Kínai Szalont, mely arról nevezetes, hogy az utolsó Habsburg császár, I. Károly 1918. november 11-én itt írta a trónról való lemondási nyilatkozatát, amivel hivatalosan véget ért a Habsburgok 600 éves uralkodása és megalakult az Ausztriai Köztársaság.

Megemlíthetjük még a Vieux-Lacque Szobát, melyet Mária Terézia emlékszobaként rendeztetett be szeretett férje, I. Ferenc halála után. Annyira szerette a férfit, hogy naplójának tanulsága szerint hónapra, hétre, napra, sőt órára pontosan kiszámolta mennyi ideig tartott boldog házassága imádott férjével. A Bécset kétszer – 1805-ben és 1809-ben is elfoglaló – Napóleon is külön szobát kapott itt Scönbrunnban, sőt itt a palotát használta egyik fő központjának. 

Közel egy órába telt, míg mind a 40 (!) lakosztályt végigjártuk, úgyhogy ezt követően kimentünk a palota előtt elterülő hatalmas kertbe, s leültünk egy padra pihenni egy kicsit. Üldögéltünk ott 5-6 percet, majd elsétáltunk a park közepén álló Neptun-kútig, onnan pedig felmásztunk a mögötte lévő dombon magasodó Gloriette-hez.

 Ez a pavilonszerű gyönyörű épület a 19. században étteremként, díszteremként és Ferenc József reggelizőszobájaként használták. A baloldali lépcsőn fel lehet menni a tetejére, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a kastélyra és egész Bécsre. 

Andinak már egyre jobban kezdett fájni a dereka, ezért újfent kihasználta az alkalmat, amíg én Ludwig schönbrunnos képeit komponálgattam, hogy padon ülve pihengessen egy kicsit. 

Ezt követően az Útvesztő felé vettük az irányt, ahol tiszafából készült, két méter magas sövénylabirintuson kellett eljutni a középen elhelyezkedő kilátóig. Hát, bevallom őszintén, eléggé megszenvedtünk az első látásra könnyűnek tűnő útvesztő megoldásával, de végül csak-csak sikerült feljutnunk a célhoz.

 

A második, kisebb labirintus tele volt trükkös játékokkal (fröcskölő libikóka, tükrös szobor és szökőkút), amelyek inkább a fiatalabb generációnak voltak érdekesek, mi viszont a saras, pocsolyás részek miatt nem mentünk rajta végig. 

Az Útvesztő mellett nyílik a világ első állatkertje a Schönbrunn Tiergarten, amely két óriás pandát is a sorban tud, de ide kivételesen nem szólt a jegyünk, így inkább a Császári Pékműhely felé vettünk az irányt, hogy részt vegyünk a következő Apfelstrudelshow-n (almásrétes-bemutató). Mivel a következő bemutatóra 20 percet várni kellett, előre kikértük a jegyhez járó egy-egy rétesünket, mire a kiszolgálóhölgy elkerekedett szemmel hüledezett: „Csak a rétest kérik és nem is kíváncsiak az előadásra?!” Mosolyogva megnyugtattuk, hogy végig fogjuk nézni, de legalább addig is eszünk valamit. Mivel nem kaptunk (igaz nem is kértünk) villát, az egyébként rettentően finom, leheletvékony tésztával készített Apfelstrudelt csak meglehetősen disznókodva lehetett elfogyasztani. Mire bejeztük, kezdett gyűlni a nép, akik mind az előadásra jöttek, úgyhogy igyekeztünk olyan asztalhoz ülni, ahonnan mindent jól lehet majd látni. A bemutató végül 15 perc késéssel kezdődött, (a várakozás alatt benyomtunk még egy nagy adag almásrétest fejenként), s egy fiatal lány tartotta egyszerre angolul és németül. Olyan gyors tempót diktált a csajszi és olyan gyorsan váltogatott a nyelvek között, gyakorlatilag levegővétel nélkül, hogy már az önmagában élvezetes volt. Megmutatta az Apfelstrudel-készítés lépéseit, fortélyait és alig 21 perc alatt el is készített egy adagot (sütés nélkül) a hallgatóság szeme láttára. A show végeztével kapunk receptet – angolul.

Végezetül a palota bal szárnyából nyíló, Kronprinzengartent (Koronaherceg Kertje) jártuk be, majd délután 4 körül elindultunk vissza a városba.

A szálloda előtt azonban – az én kérésemre – még útba ejtettük a Rathaust, hogy Bécs egyik legjellegzetesebb épületénél is megörökíthessük Ludwigot. Újfent érdekes látványosságul szolgálhattunk a helyi járókelőknek, mert ismét többen megálltak fotózni – ezúttal engem is, amint éppen felapplikálom Ludwigot egy kerítés tetejére. Meg is fogalmazódott bennem, hogy valahogy népszerűsíteni kéne a kis szarvasom utazásait, ha már ilyen spontán népszerűségre tett szert.

A kötelező Rathausos fotót követően visszavillamosoztunk a hotelbe, felvettük a recepciónál leadott cuccainkat, majd a Westbahnhof felé vettük az irányt. A pályaudvaron még körbenéztünk, hátha találunk végre nekem Bretzent, azaz perecet (találtunk!), majd felszálltunk a 17.48-kor induló railjetre.

A vonatút különösebb izgalom nélkül telt, bár a túlsó szemközti helyen ülő nő egy sokáig emlékezetes jelenségnek bizonyult a számunkra. A vélhetően késő ötvenes éveiben járó hölgy úgy tűnik a plasztikai sebészeti beavatkozások egész palettáját kipróbálta már magán: szőke, már-már őszes haja fájóan mesterséges hatású; rezzenéstelen, szétbotoxolt arcán mimikának nyomát sem lehet felfedezni; tűzpiros rúzzsal kikent, feltöltött ajkai kétszer vastagabbak, mint Angelina Jolié. Mindezek tetejében olyan feszülős, kék, szinte teljesen átlátszó hálós ruhát visel, amely szinte tudatosan az ember látómezejébe nyomja hatalmas, dinnyeméretű szilikonmelleit. Egy ragyás arcbőrű, de feltehetően gazdag külföldi pasassal volt, aki szemmel láthatóan csak az esti lepedőakrobatikát várta a kikent hölgyeménnyel.

Andival időről időre jókat mulattunk a bizarr párocskán, majd az út hátralevő részében a képeket nézegetve felidéztük az első közös utunknak legjobb pillanatait és az átélt élményeket. Rettentően örülök, hogy sikerült összehoznunk ezt a kis utazást – több szempontból is. Egyrészt megbizonyosodhattam arról, hogy Andival az utazás területén is egy hullámhosszon vagyunk, remekül egészítjük ki egymást és hasonló módon állunk hozzá az egyes programokhoz. Nagyszerű és megnyugtató érzés tudni, hogy az egyik legszenvedélyesebb hobbimban is méltó társra találtam benne. 

Ami Bécset illeti, ezalatt a négy nap alatt megérthettem, miért tartják a mai napig a világ egyik legszebb és legélhetőbb városának. Számomra teljességgel érthetetlen, hogy manapság a magyarok körében miért a karácsonyi vásár jelenti Bécs legfőbb vonzerejét, mikor maga a város ezer más szebb, érdekesebb látnivalót tartogat. A rendkívül gazdag történelmi és kulturális öröksége igazi modern, nagyvárosi jelleggel párosul, mely még így is megnyugtató harmóniát sugároz. Olyan hely, amelynek hangulata bármelyik évszakban megérintheti az ide látogatókat, különösen, ha olyan országból érkeznek, melynek történelme évszázadokon keresztül összefonódott az osztrák fővároséval. Bécs egy olyan, mint egy élő történelemkönyv - a belvárosban sétálva szinte minden sarokra jut egy-egy olyan hely vagy épület, amely több évszázados jelentőséggel bír. Egy igazi élmény volt, hogy ezúttal beleolvashattam ennek a könyvnek a lapjaiba…