Bukarest

Előzmények

- „Hi! Where are you from?”

- „I’m from Budapest!”

- „From Budapest? That’s the capital of Romania, right?”

Valószínűleg kevés olyan honfitársunk akad, aki külföldiekkel történő beszélgetés során ne élte volna meg legalább egyszer a fenti párbeszédet. Ekkor általában először kínosan elmosolyodunk a kérdező próbálkozásán, esetleg konstatáljuk magunkban, hogy legalább nagy igyekezetében a földrészt, sőt még a kelet-európai régiót is eltalálta…de valamiért mindez mégis mindig rettentően kínosan érinti hazafias lelkünket.

Valószínűleg fele ennyire sem éreznénk sértőnek egy ilyen kijelentést, ha mondjuk valaki a magyar fővárost Béccsel, Berlinnel, Brüsszellel tévesztené össze (csak hogy csupa B-betűs európai fővárosokat említsek) – Bukarest azonban más.

Ha Bukaresttel és/vagy Romániával kevernek minket össze, még a nem különösebben nemzeti érzületű magyar is hevesebben tiltakozik, mintha bármi más várost említenénk.

De tulajdonképpen honnan ered ez az általános ellenszenv Bukaresttel szemben? Miért bánt minket annyira ez az állandó összehasonlítás?

A legtöbben erre azt felelik, hogy „Bukarest ronda”, „Bukarestben nincs semmi”, „Bukarestben utálják a magyarokat”, amire jön még hát a közös történelmi múlt és politikai feszültség, így végül azt kapjuk eredőként, hogy a román főváros az egyik legkevésbé népszerű turistacélpont a magyarok szemében.

Ha valaki semleges szemmel szeretné felmérni, érdemes-e Bukarestbe elutazni, kérdezzen meg külföldieket, akik jártak már ott. Saját tapasztalat alapján, 10-ből 9 ember (beleértve románokat is) nem rajong különösebben a román fővárosért, így ha megerősítést keresel egy bukaresti kiránduláshoz, bizony nehéz dolgod lesz.

Hacsak nem olyan kifacsart ízléssel rendelkezel, mint én, akinek az érdeklődését pont az kelti fel, ha egy helyről egybehangzó negatív véleményeket hall. Ilyenkor mindig kíváncsi vagyok, hogy vajon nekem sikerülne-e megtalálnom a szépet ott, amelyről másoknak olyan lesújtó véleménye van.

Bukarest már régóta izgatta a fantáziámat, de a 14-16 órás vonatút vagy a MALÉV és TAROM 50-60 ezer forintos repülőjegyei meglehetősen elrettentőnek bizonyultak. A helyzet a MALÉV 2012. februári csődjével vett viharos fordulatot, amikor a befuccsolt nemzeti légitársaság egykori útvonalaira héja módjára rárepülő fapados légitársaságok naponta nyitották az újabbnál újabb járatokat, s filléres ajánlatokkal igyekeztek minél nagyobb szeletet kihasítani a magyar légi közlekedés tortájából.

Szerencsére a Wizz Air sem teketóriázott sokat, szinte azonnal megnyitotta az általam oly’ régen várt Budapest-Bukarest járatot, amelyre szinte röhejesnek mondható, 8180 Ft-ért sikerült retúrjegyet váltanom. Útitársul ismét Anitát sikerült megnyerni magamnak, akivel a tavalyi sikeres belgrádi kirándulás után ismét együtt készülhettem felfedezni egy izgalmasnak ígérkező, s alapvetően lesajnált helyet.

1. nap – Indulás Bukarestbe (2012. április 6.)

Elérkezett az indulás napja! Miután végeztem a munkahelyemen, a bemetróztam a Nyugatihoz, és mivel az összes internetes időjárás-előrejelző weboldal esőt jósolt a hétvégére Bukarestbe, vettem magamnak 600 Ft-ért egy „minőségi” összecsukható esernyőt a Nyugati téri aluljáróban. Vacsora helyett bedobtam egy sajtburgert a Burger Kingben, majd elmentem Anitához.

Rögtön be is mutatott az új barátjának, Petinek, akivel eddig még nem volt szerencsém találkozni. Miután Anita is megbizonyosodott, hogy nem hagy otthon semmit, Peti kivitt minket a reptérre.

A gépünk az 1-es terminálról indult, s mivel már tudható volt, hogy a MALÉV csőd miatti forgalomkiesés következtében május végével bezárják, szomorú tudattal néztem körül, hogy ez lesz az utolsó előtti alkalom, amikor innen repülök valahová.

Elbúcsúztunk Petitől, aki egészen addig várt a kordon túlsó oldalán, amíg túl nem jutottunk a biztonsági ellenőrzéseken.

Mivel Románia továbbra is a schengeni határokon kívül fekszik, itt egy gyors útlevélvizsgálaton is át kell esni még mielőtt a beszállókapukhoz járulhatna az ember. Ezt követően jöhetett a boarding, mely furcsamód nekem a legaggasztóbb része az egész repülési procedúrának – mindig azon izgulok a legjobban, hogy a teletömött kézipoggyászomat ne akarja a kiszolgáló személyzet belepróbáltatni a szigorú méretklisébe, mert azon elég nagy százalékban akadna fönt. Eddig mindig megúsztam a vizsgáztatást, és ez most sem volt másképp. Előttem azonban egy fiatal srác a megengedettnél másfélszer nagyobb bőröndöt akart felvinni, s amikor szóltak neki, hogy a kezében lévő kétliteres palackot is el kéne benne süllyeszteni, mert ez a szabály, kiállt a sorból, s minden erejével megpróbálta belegyömöszölni a hatalmas flakont a csomagba. A hosszan kígyózó utasok szeme láttára heroikus küzdelmet folytatott szűk tér adta korlátokkal annak érdekében, hogy megmentse az értékes Naturaqua ásványvizet, de a táskát – akárhogy is próbálta – fizikailag képtelenség volt így becsukni.

-          „Belefér ez!” – nézett fel a szigorú személyzetre, miközben mellette meglehetősen szánakozó tekintettel vonultak el az utastársai.

A reptéri buszon sikerült a legrosszabb helyre beállnunk, mivel a repülőhöz érve pont az átellenes oldalon lévő ajtót nyitották ki, így konkrétan az utolsók között indulhattunk a géphez.

-          „Ha már így alakult, akkor viszont én akarok lenni a legutolsó, aki felszáll. Ezt mindig ki akartam próbálni.” – mondtam Anitának, aki egy enyhe félmosoly kíséretében nyugtázta az újabb hülyeségemet.

Mondanom sem kell, hogy nem találtunk már egymás mellett helyet, nemhogy ablak mellettit.

A gépünk az előzetesen kiírt este 9 óra helyett húszperces késéssel indult, viszont így is meglepően hamar, alig egyórás repülőút után, helyi idő szerint 23.10-kor (GMT+2) megérkeztünk Bukarest (București) legnagyobb nemzetközi repülőterére, a Henri Coandára (Aeroportul Internațional Henri Coandă). A repteret Bucharest Otopenti Airport néven is ismerik, ez a korább elnevezése, csak 2004 májusában vette fel az egykori kiváló román gépészmérnök és feltaláló, Henri Coandă nevét. 

Mivel a belváros felé közlekedő #783 reptéri busz csak 23.00-ig közlekedik, előzetesen jeleztük a hostelünknek, hogy igénybe vennénk plusz 20 lei-ért a házi taxiszolgálatot. Egy fiatal srác várt minket a reptéri kijáratnál egy táblával, melyen a vezetéknevem díszelgett. Nem volt egy különösebben beszédes természet, úgyhogy nem is erőltettük a csevegést, viszont kiérve a parkolóban mindkettőnk álla leesett, amikor egy anyahajó méretű, vadonatúj, fehér Audi-ba tessékelt minket.

-          „Nem mehet rosszul ennek a hostelnek, ha ilyen sokmilliós Audival furikázzák a vendégeiket!” – gondoltam magamban.

Ifjú sofőrünk meglehetősen szabadelvűen értelmezte a KRESZ szabályait, különösen a piros lámpákra és a sebességkorlátra vonatkozó passzusokat.

Nem is csoda, hogy így 20 perc alatt megérkeztünk a hotelbe (Green Frog Hostel). Itt ért minket az újabb kellemes meglepetés – 4 ágyas szobát kaptunk az általunk foglalt 8 ágyas helyett, ráadásul az utca túloldalán lévő, nemrégiben felújított, különálló épületrészben. Sőt, miután megkaptuk a kulcsokat, a recepciós bácsi legyintett, hogy elég másnap reggel fizetnünk.  

A szállás rendkívül tiszta és jó állapotú volt, ráadásul a 4 ágyas szobában csak egy valaki tartózkodott rajtunk kívül. A fürdés is külön élvezetszámba ment, mivel a modern, már-már kissé futurisztikus fürdőkabinban egy digitális kijelzőn mindent lehetett szabályozni, a hangulatvilágítástól kezdve, az oldalról, fentről és sarokból érkező zuhanysugár szórásának, formáját, hőmérsékletét.

Fürdés után felhúztuk másnap 9-re az órát, majd lefeküdtünk aludni. 

2. nap – A belváros (2012. április 7.)

Kipihenve a fárasztó hetet, egy árnyalatnyival tovább aludtunk, s végül negyed 10 körül keltünk fel. A reggelit 10 óráig, a túlsó épületben, a recepció melletti asztaloknál lehetett elfogyasztani. Kaptunk sonkát, szalámit, kenhető sajtot, pirítóst, illetve kávét és teát, s ha valami elfogyott, a recepciós bácsi azonnal pótolta a hiányt. Belgrád után ez volt a második közös utunk Anitával, s mivel véletlenül mindkét utazást „sikerült” pont nagyböjt idejére időzíteni, újfent kiváló alkalmam nyílt azzal ugratni Anitát, hogy a húsételeket különös átéléssel fogyasztom el, hátha meg tudom ingatni eme megrögzött hitében. Persze ő annál kitartóbb, minthogy engedjen a csábításnak, de legalább közben remekül szórakoztunk.  

A rendkívül segítőkész recepciós bácsi (Christian) felajánlotta, hogy segít foglalni időpontot a parlamenti látogatáshoz, illetve kaptunk tőle egy fénymásolt térképet és tippeket, merre kezdjük a városnézést. Ezt követően kifizettük a szállás árát. A reptéri transzfer díját egy az egyben elfelejtette, de rendes vendég módjára emlékeztettük rá és kifizettük azt is.

Ezt követően kezdődhetett a bukaresti városnézés! Kis utcácskákon haladva kiértünk a forgalmas Calea Victoriei-re, amely mentén rengeteg szép épület sorakozik. Az első említésre méltó látványosság, a magasztos Romanian Athenaeum (Ateneul Român), mely Bukarest legfőbb koncerttermeként funkcionál, amellett, hogy a George Enecu Philharmonikusok otthona is egyben. 

A kör alakú dómjáról és klasszicista, timpanonos oszlopcsarnokáról könnyedén felismerhető, csodaszép épületet 1888-ban nyitották meg. Az I. világháborút követően egy történelmi jelentőségű esemény helyszínéül szolgált, ugyanis 1919. december 29-én az Athenaeumban tartott konferencián szavazták meg a román vezetők Besszarábiának, Bukovinának és Erdélynek a régi Román Királysághoz csatolását.

Az épület előtt egy kis park (Parcul Ateneului) terül el, ahol leültünk egy pár percre élvezni a kellemes tavaszi napsütést, majd tovább sétáltunk a Calea Victoriei mentén. Ezzel Bukarest belvárosának legszebb részéhez érkeztünk. 

Az úttest túloldalán, a Forradalom terén (Piața Revoluției) áll az egykor Román Királyi Palota, mely napjainkban a Román Nemzeti Művészeti Múzeumnak (Muzeul Național de Artă al României) ad otthont. 

Az 1927 és 1937 között épített neoklasszikus palota II. Károlynak és fiának, I. Mihálynak (Mihai), az utolsó román királynak volt az otthona egészen 1947-ig, amikor végül eltörölték a királyságot az országban. Érdekesség, hogy a kommunisták által trónfosztott és száműzött király még mindig életben van, jelenleg 91 éves (2012) és bár a rendszerváltást követően visszakaphatta a román állampolgárságot, jelenleg Svájcban él. 

A múzeummal szemben, a Bukaresti Központi Egyetem Könyvtárának fenséges épülete magasodik, melynek bejárata előtt a I. Károly román király délceg lovasszobra látható.   

Tovább sétálva a hatalmas Piața Revoluției-n, egy bizarr hangulatú emlékművön akadt meg a szemünk, mely leginkább egy dárdára felszúrt szívre emlékeztetett. A 25 méter magas, Újjászületés Emlékműve (Memorialul Renaşterii) az 1989-es, kommunista rezsim elleni forradalom áldozatainak állít emléket, akik itt, ezen a téren buktatták meg a kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu uralmát.

A finoman szólva is absztrakt emlékmű meglehetősen sok vitát váltott ki a 2005-ös leleplezésekor – sokak számára nem szimbolizálja hűen a forradalommal kapcsolatos szenvedéseket és erőfeszítéseket. A helyiek manapság is különféle találó gúnynevekkel illetik a groteszk építményt, mint például a „nyársra tűzött krumpli” vagy „olívabogyó fogpiszkálón”, vagy a „forradalom krumplija”. 

Itt a Piața Revoluției-n állva azért érdemes megemlékezni erről az 1989-es forradalomról, mely alapjaiban járult hozzá Románia demokratikus átalakulásához. 1989 novemberében az akkor 71 éves Ceaușescu-t meggyőző fölénnyel újraválasztották újabb 5 évre a Román Kommunista Párt 14. Kongresszusán, melynek hatására országszerte több helyen is demonstrációk törtek ki. A legnagyobb és legismertebb ezek közül a temesvári tüntetés lett, mely eredetileg a helyi magyar lelkész, Tőkés László iránti szimpátiatüntetésnek indult, akit a román rezsim ki akart lakoltatni és egy kisebb faluba száműzni. A tüntetéshez hamar csatlakoztak a román ajkú polgárok is, s így a demonstráció egyfajta kommunista rezsim ellenes megmozdulássá fordult. A helyi pártvezetés elrendelte, hogy a katonák lőjenek a tömegbe, de ezt a tisztek megtagadták, és átálltak a tömeg oldalára.  

Alig pár nappal később, december 21-én itt, a Piața Revoluției-n álló, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori épületének erkélyén tartotta – mint később kiderült utolsó – nyilvános beszédét az idősödő diktátor, aki alaposan félreértelmezte az alant összegyűlt tömeg hangulatát. 

A beszédet már pár perc elteltével egyre hangosabb kiabálások és fújolások törték meg, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt egy ilyen rendezvényen. Amikor már kezdett eldurvulni a hangulat, Ceaușescu inkább visszavonult az épületbe. A tömeg azonban nem nyugodott és nyílt összetűzésbe került a hatóságokkal, mely során százakat tartóztattak le. Másnapra az ország összes jelentősebb nagyvárosában megindult a forradalom. Ceaușescu tett még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, hogy innen, az erkélyről szólva csillapítsa a kedélyeket, de fogadtatásban nem volt köszönet, az emberek köveket és bármilyen mozdítható tárgyak hajigáltak a gyűlölt vezér felé, aki jobbnak látta mielőbb kereket oldani a forrongó városból. Feleségével, és néhány hűséges emberével felsietett a tetőre és helikopterrel elmenekült Bukarestből, mindössze percekkel azelőtt, hogy a feldühödött tömeg megrohanta az épületet. A diktátor nem jutott messzire, mivel a hadsereg is átállt a forradalmárok oldalára és hamar elkapták őket.

A sebtében összehívott, rögtönítélő bíróság nem is teketóriázott sokat, egy nap alatt meghozta a halálos ítéletet a Ceaușescu-házaspár fölött, melyet szinte azonnal, 1989 karácsonyán végre is hajtottak…    

Az egykori elnöki kommunista pártközpont szigorú épülete idővel új funkciót kapott, 2006 óta a belügyminisztérium központjaként szolgál. A történelmi helyszínnél eltöltöttünk egy kis időt, majd folytattuk a városnézést.

A közvetlenül a Nemzeti Múzeum mögött, az 1950-es évek végén épült Palotacsarnok (Sala Palatului) áll, mely az évek során rengeteg neves kongresszus és nemzetközi konferencia helyszínéül szolgált. Vele szemben, egy kedves kis keleti-ortodox templom (Biserica Kretzulescu) található, amelyet meg akartunk nézni közelebbről. Itt végül nem időztünk sokat, mert néhány rámenősebb hajléktalan elég csúnya szemmel nézett ránk, amiért nem adtunk nekik aprót, úgyhogy inkább továbbálltunk.

Az első benyomások alapján megállapíthattunk, hogy Bukarest utcáin sétálva alapvetően három dolgot szúr szemet azonnal: 

1.) a megszámlálhatatlanul sok kóbor kutya, akik szomorú és jámbor tekintettel pihengetnek az utcákon, 

2.) a néhány éve felújított, kiváló minőségű úthálózat mellett érthetetlenül rossz állapotban lévő gyalogos járdák, melyeken lépten-nyomon találkozhatunk néhány brutális, bokatörő kátyúval, betört és ott hagyott burkolattal, vagy hiányzó csatornafedéllel,

3.) a villanyoszlopokra csavart, végtelen kuszaságú, ipari mennyiségű kábelrengeteg, melyen nincs az a villanyszerelő, aki valaha ki tudja igazodni. A mindenhonnan mindenhova vezető kábelek már-már érdekes művészeti kompozíciónak is tűnhetnek, leszámítva, hogy időnként szemmagasságban a járdák fölé lógnak, amely extra kihívás elé állítja a gyanútlan, kátyúkat kerülgető gyalogosokat.

Az egyik kóbor ebet rendkívül megsajnáltuk, mivel kétségbeesett, kilátástalanul szomorú tekintettel várta az egyik zebránál, hogy zöldre váltson a lámpa, majd átment az úttest túloldalára és lefeküdt pihenni a zebra szélére. Félve, hogy elütik az autók, elcsalogattuk onnan, s miután a Forradalom terének egyik szobrának tövében lepihent, Anita adott neki pár falatot a szendvicséből.

A Calea Victoriei-n továbbhaladva láttuk még a kicsiny Odeon Színház (Teatrul Odeon) épületét, majd az egyik forgalmas kereszteződésnél megcsodálhattuk az impozáns, francia neoklasszikus stílusba épült, Nemzeti Tisztikaszinót (Cercul Militar Național). A csodálatos épületet a román hadsereg részére építették 1912-ben, és különböző közösségi, kulturális és oktatási programokat kínált a sereg részére. Banketteket és hivatalos eseményeket továbbra is rendeznek itt.

Innen a Bulevardul Regina Elisabetán haladva a város egyik fő ütőerének számító, Piata Universitatii-hez érünk ki, melyet a másik fő sugárút, a Bulevardul Ion C. Brătianu keresztez. A forgalmas útkereszteződés szinte mindegyik oldalán láthatunk valamilyen említésre méltó épületet. Itt található a Bukaresti Egyetem (Universitatea din Bucuresti) több karának (matematika, informatikai, földrajztudományi és építészeti karnak) az épülete, a Bukaresti Történeti Múzeumnak (Muzeul Municipiului București) otthont adó, 1830-es években épült, neogótikus Şuţu-palota, valamint Bukarest legrégebbi kórháza, az impozáns neoklasszikus stílusú Colțea Kórház (Spitalul Colțea). 

A fenséges épület a legkevésbé sem hasonlít egy kórházra, mi Anitával először egyetemi épületnek néztük. A kórházat még 1704-ben alapították, de az eredeti épület közel 100 évvel később, egy földrengés során elpusztult. 

A jelenlegi állapotát végül a felújításoknak köszönhetően 1888-ban nyerte el. A kórház területén egy kicsiny, dupla tornyú templom is található, mely gyakorlatilag egyidős a gyógyintézettel, 1701-ben épült. 

Itt a téren van egy metróállomás (Universitate) is. A bukaresti metróhálózat (Metroul din Bucuresti) amúgy 4 vonallal rendelkezik: M1 (sárga), M2 (kék), M3 (piros), M4 (zöld), de már tervezik a két újabbat (M5 és M6).

A metróaluljáróba lemenve a helyi mellrákellenes liga tagjai rózsaszín szegfűket osztogattak a hölgyeknek, így Anita is kapott virágot, aminek szemlátomást nagyon örült. Ezután a Bukaresti Történeti Múzeum kertjében összegyűlt kis vásárt néztük meg, ahol mindenféle kézműves terméket lehetett vásárolni. Anita vett Petinek ajándékba egy plüss nyulat húsvét alkalmából, majd miután megcsodáltuk a Coltea-kórházat, a Bulevardul Ion C. Brătianu-n folytattuk az utunkat.

Egy csendes kis parkba (Parcul Sfântul Gheorghe) érve leültünk egy kicsit pihenni és uzsonnázni. Egész véletlenül pont itt található a romániai 0. kilométerkő (Kilometrul zero), melyet egy hatalmas iránytűn csücsülő földgolyó szimbolizál, míg a körbe-körbe a jelentősebb romániai városok vannak feltüntetve. 

A rövid pihenőt követően folytattuk a városnézést. Útközben vettünk és elfeleztünk egy finom szezámos perecet, s míg megettük, szép lassan kiértünk a belváros egyik legnagyobb terére, a Piața Unirii-ra. A tér közepén egy hatalmas, egybefüggő, füves park, a Parcul Unirii terül el, amely kész felüdülésnek számít a nyüzsgő belváros szívében. 

A park dél végét az extrém forgalmas, hatsávos, ám végig szökőkutakkal szegélyezett Bulevardul Unirii sugárút szeli ketté, mely a Piața Unirii-t nyugati irányban a Parlamenttel köti össze. Sajnos a szökőkutak meglehetősen lerobbant, elhanyagolt állapotban vannak, többségük nem vagy csak ritkán üzemel. 

Látszik, hogy bár a románok megpróbálták utánozni a fényűző párizsi sugárutak pompáját, de ez sem volt hosszú életű, Ceaușescu bukása után már nyilvánvalóan nem tudták az ilyen luxuskiadásokat finanszírozni, így a Bulevardul Unirii sugárút közepén húzódó szökőkútrendszer szépen-lassan az enyészeté lesz. Néhány medencét látszik, hogy feljavítottak annyira, hogy legyen bennük némi víz, de a nagy részük olyan száraz, mint a sivatag.

A széles sugárút ideiglenesen le volt zárva, s hevesen sípoló rendőrök irányították a forgalmat, mivel a Parlament előtt valamilyen autó-motor verseny zajlott. Ez különösebben nem hatott meg, az már sokkal inkább, hogy a világ második legnagyobb épülete előtt állok. Bár tudom, hogy a monumentális épület egy megalomán diktátor szüleménye és öröksége, melynek építése és finanszírozása miatt egy egész országnak kellett éheznie és nélkülöznie éveken át, be kell vallanom, hogy a látványa egészen magával ragadó. 

Fotózkodtunk háttérben az óriási épülettel, majd elindultunk körbesétálni a nagyjából fél kerületet elfoglaló udvarát. A Parlament mellett található a Román Akadémia (Academia Română), mely a legjelentősebb kulturális és tudományos intézménye az országnak, míg a mögötte lévő hatalmas placcon már megkezdődtek a munkálatok a bizarr névre keresztelt, grandiózus méretűre tervezett, Román Emberek Megváltásának Katedrálisa (Catedrala Mântuirii Neamului Românesc) építéséhez. 

A potom 300 millió euróba kerülő gigaépítkezés révén felépülő, óriási katedrális komplexumban lesz elvileg két hotel (ez nem vicc!), 1000 fős leveskonyha, 500 kocsit befogadó parkoló…Hm, vicces, hogy még szegény Ceaușescu-t szidjuk a megalomán terveivel – no comment!

A terület sarkán jelenleg csak egy kicsiny, szerény templomocska áll, gondozott kerttel, mely állapotát tekintve nemrégiben épülhetett. Valószínűleg, ha a közeli szomszédban megépül a „nagytestvére”, mindenestül el lesz bontva.

Befordulva a sarkon, egy újabb hatalmas és komor, szocialista stílusú épület mellett haladtunk el. Csak akkor jöttem rá, hogy a Védelmi Minisztériumhoz (Ministerul Apărării Naționale) van szerencsém, amikor az egyik fotót követően két fegyveres őr is rám üvöltött, hogy „No photo! No photo!!!”, úgyhogy jobbnak tűnt, sietve távozni a helyszínről.

Nem sokkal később kiértünk a Bukarestet átszelő folyónak, a Dâmbovițának a partjához. Az egyik hídon átsétáltunk a túloldalra, s a Bukaresti Nemzeti Operaház (Opera Națională București) előtti kis parkban (Parcul Operei) leültünk enni egy-egy almát. 

Ezután a szinte szomszédban lévő jogi kar egyetemi épületét néztünk meg, majd a Parlament melletti hatalmas füves placc, a Parcul Izvor felé folytattuk a sétát. Jó volt látni, hogy a kellemes napsütés és a kiváló idő hatására a parkot birtokba veszik a helyi lakosok – családok jókedvűen piknikeztek, az egyetemisták pokrócon fekve a könyveiket bújták, focizó kisgyerekek éppen gólt rúgtak a táskájukkal jelzett kapuba, újdonsült szülők sétáltak babakocsival, a szerelmespárok pedig mindentől és mindenkitől függetlenül élvezték egymás társaságát. Ezt az egészen idilli képet látva gondoltam először magamban az út során, hogy mi magyarok mennyire nem tudunk semmit Bukarestről!

Ha ez még nem lett volna elég, a rosszmájú sztereotípiák végképp megdőltek bennem, ahogy a közeli Cismigiu-parkba (Grădina Cişmigiu) értünk. A 17 hektáros, 1847-ben kialakított nyilvános park a legrégebbi és egyben a leghangulatosabb az egész városban. A csodálatos, színes virágágyások, a különféle helyekről származó növények és fafajták egész repertoárja, s egy amőba formájú, mesterséges csónakázó tavacska (Lacul Cişmigiu) fehér és fekete (!) hattyúkkal és kis kőhidakkal és az ide-oda kanyargó sétányokkal igazán meghitt élménynek bizonyult. 

Húsvét alkalmából az egyes helyszíneken különféle programok is várták az érdeklődőket. Az egyik keleties pavilonban egy fiatal lány például román népdalokat énekelt, méghozzá olyan sikerrel, hogy többen, még a dédnagymamakorúak is fiatalosan táncra perdültek. Anita az egyik standnál kért egy pohár frissen facsart narancsos répalevet, amelyet én is hamar megkívántam, úgyhogy végigvártam a sort, hogy kaphassak a guszta italból. 

A parkba tett kitérő során ugyanakkor részesei lettünk egy meglehetősen bizarr jelenetnek, amit egyikünk sem tudott hova tenni. A egész akkor történt, amikor leültünk a tó mentén egy padra elfogyasztani a maradék szendvicseinket. Anita mindig jobban be tudja osztani az otthonról hozott elemózsiát, mint én, neki még két zsömléje maradt, míg én az utolsónak láttam éppen neki. Alig kezdett neki az uzsonnának, egy szegényes külsejű kisfiú lépett oda hozzá, felkapta a padra kitett másik szendvicsét és villámgyorsan eliszkolt onnan. Anitának a döbbenettől a szájában maradt a falat, s mivel olyan gyorsan történt minden, nekem az egészből semmi sem tűnt fel.

-          „Láttad ezt?!”  - kérdezte megrökönyödötten.

-          „Öö, micsodát?” – kérdeztem vissza.

-          „Nem láttad? Egy gyerek elvitte a szendvicsemet!” – panaszolta.

-          „Ellopták innen mellőled a másfélnapos zsömlédet?” – hitetlenkedtem.  

Így utólag belegondolva, ismerve Anita jó lelkét, biztos vagyok benne, ha a kisfiú elkéri, még oda is adja neki a madárlátta szendvicsét, de így ez egy kicsit kellemetlen élménynek bizonyult.

Ezt a kissé szürreális jelentet hamar feledtette vele a tény, hogy a napfényre viszonylag érzékeny bőrét a kelleténél kicsit jobban megfogta a kora tavaszi nap, s olyannyira leégett, hogy a parkot elhagyva, az óváros felé vezető úton, lépten-nyomon gyógyszertárakat leste. Nagy nehezen találtunk egyet nyitva a Calea Victoriei-n, ahol hosszas válogatás után sikerült venni valamilyen jó bőrnyugtatós naptejet. 

Míg Anita gyógyszertárban a ténykedett, én közelebbről szemügyre vettem az út túloldalán lévő, 1900-ban épült, eklektikus stílusú CEC Palotát (Palatul CEC), mely Románia legrégebbi bankjának, a CEC (Casa de Depuneri, Consemnațiuni și Economie) takarékpénztárnak volt a központja. 

A jellegzetes, üvegkupolás pénzintézettel szemben a hosszú, oszlopsoráról könnyen felismerhető Román Nemzeti Történeti Múzeum (Muzeul Național de Istorie a României) látható. 

Innen a Strada Stavropoleos nevű kis utcácskán indultunk el felfedezni Bukarest kicsi, mindössze néhány utcából álló, viszont annál rendezettebb és hangulatosabb Óvárosát, a Lipscani kerületet. Ez a városrész a korábbi német, többségében Lipcséből (románul Lipsca) érkező mesteremberekről kapta a nevét, akik tömegesen érkeztek Bukarestbe kereskedni és üzletet nyitni.

Alig haladtunk pár métert, megakadt a szemünk a csodálatos, neogótikus stílusú, szuper elegáns, Sörös Szekér Étterem (Carul cu Bere) épületén. Az 1879-ben nyitott étterem/söröző a bukaresti értelmiség egy kedvelt törzshelye, ahol pazar körülmények között elmélkedhetnek az Élet nagy dolgairól. Mivel már javában benne jártunk a vacsoraidőben, a szokásosnál fokozottabban figyeltünk szóba jöhető helyeket, úgyhogy Anita javaslatára itt is megkukkantottuk az árlapot. Rögtön konstatálhattuk, hogy nem itt fogunk ma este jóllakni, mivel enyhén szólva nem a mi pénztárcánkra szabták az előkelő éttermet.

Innen nagyjából 100 méterre található a kicsiny Stavropoleos kolostor (Mănăstirea Stavropoleos), melyet 1724-ben, a keleti ortodox egyház apácái részére alapítottak. A hangulatos kis beltéri kerengőjét érdemes megnézni – mi is így tettünk. 

Teljesen véletlenül bukkantunk egy rendkívül hangulatos, keskeny, árkádos, kávézókkal szegélyezett utcácskára (Pasajul Macca-Vilacrosse), amely Anitának különösen tetszett.   

Megkerestünk még a közelben található Román Nemzeti Bank (Banca Naţională a României, BNR) hatalmas székházát, mely két különálló (régi és új) épületrészből áll. Az impozáns, 1890-ben épült régi BNR székház védett műemlék, főbejárata a Strada Lipscani felől nyílik. 

Az új épület 54 évvel később, a II. világháború alatt készült el, s pontosan a régi mögött helyezkedik el, vele valamennyire össze van építve. A rideg, tekintélyt parancsoló korintiai oszlopsor és a márványlépcsős főbejárat a Strada Doamnei felől vehető szemügyre.

Ezt követően – már különösebb cél nélkül – csak úgy sétálgattunk az Óváros sétálóutcáin, mely lassan kezdett megtelni élettel – a kávézók, bárok, éttermek bizonyára jó forgalmat bonyolítottak ezen az estén. 

Némi mérlegelést követően mi is beültünk egy szimpatikus kebabos helyre vacsorázni. Anitát mindenképpen dicséret illeti, mivel az ínycsiklandozó sült húsos illatok ellenére sem esett bűnbe – vegetáriánus kebabot kért magának.

Az estét méltóképpen egy korsó eredeti román Silva sörrel zártuk az egyik bárban, majd amikor kezdett későre járni az idő, elindultunk vissza a hostelba. 

Útközben a Calea Victoriei-n haladva újból megcsodálhattuk a legszebb bukaresti épületeket – ezúttal esti fényben, szépen kivilágítva.

Éjjel 11-re értünk vissza a szállásra. Nem tudom hány kilométert gyalogoltunk ma, de a fáradtságtól elcsigázottan alig vártam, hogy fürdést követően bezuhanjak az ágyba.      

  

3. nap – A falumúzeum (2012. április 8.)

A mai nap nem ígért túl sok jót, mivel reggel szakadó esőre ébredtünk. Miután összekészülődtünk, átmentünk a hostel másik épületébe reggelizni, s végig azon tűnődtünk, mihez kezdünk majd egész nap ilyen időben. Kikértünk a szimpatikus recepciós bácsi véleményét, aki három múzeumot javasolt – sorrendben a Falumúzeumot, a Grigore Antipa Nemzeti Természettörténeti Múzeumot (Muzeul Național de Istorie Naturală "Grigore Antipa") és a Román Nemzeti Történeti Múzeumot. Adott egy újabb fénymásolt térképet, berajzolta rajta a múzeumok helyét, az oda közlekedő járatok számát, egyszóval mindent, amire csak szükségünk lehetett. Mindezeken felül, telefonon még leegyeztette nekünk holnapra a parlamenti látogatást is.

Anitával egybehangzóan a Falumúzeumot szavaztuk meg az első számú úticélnak, s reménykedtünk, hogy az idő hamarosan jobbra fordul. Sok szavunk nem is lehetett az égiekre, hiszen amint kiléptünk a hostelből, azonnal el is állt az eső.

Kigyalogoltunk a Dacia sugárútra (Bulevardul Dacia), amelyen haladva a forgalmas Piața Romană körtér felé vettük az útirányt, ahonnan a #331 busszal indultunk tovább a Falumúzeum felé. Abban viszont távolról sem voltunk olyan biztosak, hogy hol is kell pontosan leszállni. Egy fiatal szőke lány és egy idősebb férfi próbált segíteni, de csak annyit értettünk belőle, hogy először egy villamosra, majd egy másik buszra akartak átültetni minket, amelyek (szerintünk) tök más irányba mennek. Végül kitartottunk a #331 mellett, viszont véletlenül túlhaladtunk a Falumúzeum megállóján, így vissza kellett sétálnunk 700 métert.

A skanzen Bukarest legnagyobb parkjának, a Herăstrău-parknak (Parcul Herăstrău) szélén, a Herăstrău-tó (Lacul Herăstrău) partján helyezkedik. A tavon menetrendszerinti sétahajójárat közlekedik, de több helyen lehet evezős csónakot is bérelni. 

A Falumúzeumba (Muzeul Naţional al Satului „Dimitrie Gusti”) a felnőtt belépőjegy 6 lei-be került. Rögtön a bejárat után az első dolog, amit megláttam, két olyan lábbal hajtós Moszkvics gyerekautó volt, amilyen hajdanán nekem is volt. Imádtam azt a kisautót, úgyhogy megkértem Anitát, fotózzon le velük. Mivel a biztonsági őr azonnal rám mordult, amikor a poén kedvéért megpróbáltam beleülni az egyikbe, úgyhogy végül csak egy diszkrét guggolós kép lett belőle. 

Maga a skanzen amúgy rendkívül igényesen kialakított, s hűen mutatja be az egyes romániai régiók egykori tradicionális, falusi életét. Hatalmas, több mint 100.000m²-es területen fekvő falumúzeum 270-nél is több falusi épületet, építményt lehet megcsodálni, melyeket egytől egyig korhűen, kizárólag az adott régióból származó alapanyagokkal és a hagyományos módszerekkel építették. Mindenhol ki van írva az ismertető angolul is, de igény szerint lehet többnyelvű audioguide-ot is kérni.

Nekem legjobban a kecses tornyú, hegyes csúcsú máramarosi (Maramureş) fatemplom tetszett a legjobban, de a zömök szélmalom és a méter vastag szalmaréteggel borított pincehelyiségek, faragott erdélyi székelykapuk is jól néztek ki.

Jó néhány órába telt, míg bejártuk az egész skanzent, melyet az ifjúsági néptáncegylet vidám fellépése tovább színesített.  

Szuvenír gyanánt végigböngésztük a kézműves standok portékáit – Anita vett öt, népi motívumokkal díszített, kifújt húsvéti tojást, minden családtagjának egyet, míg én egy kicsi, festett-égetett kerámiatányérral leptem meg magamat. Kinéztem még egy rendkívül aranyos, nemezanyagból készült szamarat is, de 30 lei-t nem adtam volna érte, pedig az őt készítő bácsi nagyon ajánlgatta.

Egy másik sátornál friss lépes mézet lehetett venni és kóstolni, de a csíkszeredai magyarok is képviseltették magukat az eredeti, helyben sütött kürtőskalácsukkal.

Miután bejártuk a skanzent, ebéd gyanánt ettünk néhány frissen sült húsgombócot (miccs) mustárral és kenyérrel, majd a Herăstrău-park déli végében, hatalmas területen kialakított szoborpark felé folytattuk az utunkat. 

A számtalan színes virágágyással, formára vágott bokorral, fákkal, szökőkutakkal tarkított parkban az egyes román és külföldi hírességek szobrai mellett, felfedezhetjük Petőfi Sándor és Ady Endre szobrait is. Komolyan, ha valaki azt mondja, hogy Bukarest legnagyobb közparkjában, Petőfinek és Adynak is emléket állítanak a románok, biztos nem hiszem el. Tényleg, itthon fogalmunk sincs milyen valójában Bukarest…

Találtam még egy jópofa pulykaszobrot is (mégis ki állít szobrot egy pulykának?), amivel mindenképpen kellett készíteni egy közös fotót. 

Ezt követően a közelben található Piața Arcul de Triumf közepén magasodó Diadalívhez (Arcul de Triumf) sétáltunk el, mely a város egyik legfőbb jelképének számít.  

Ezen a helyen eredetileg egy fából sebtében összetákolt diadalív állt, meg Románia 1878-as török birodalomtól való függetlenségét hivatott ünnepelni, azáltal, hogy a hazatérő győztes csapatok átvonulhassanak alatta. Egy másik ideiglenes diadalívet is építettek itt 1922-ben, mely az első világháború lezárását követő ünneplésre készült. Ezt végül pár évvel később lebontották, hogy 1936-ra elkészülhessen a jelenlegi, immár a párizsi Champs-Élysées sugárút végében lévő diadalívre emlékeztető, 27 méter magas építmény. 

Kész életveszély megközelíteni gyalogosan a diadalívet, mivel egy szuper forgalmas, négysávos körforgalmon kell a szerencsétlen érdeklődőnek valahogy átevickélnie – nekünk eltartott egy jó ideig, amíg sikerült. Annak ellenére, hogy építettek bele lépcsőt, amivel fel lehet menni a tetejére, a feljárót zárva találtuk, mivel állítólag csak nagyobb állami ünnepségeken nyitják meg a nagyközönség előtt.

Innen aztán gyalog indultunk vissza a belvárosba. A diadalívtől pár száz méterre megnéztük kívülről a zöldes-szürkés kupolájú, román-ortodox Cașin-templomot (Biserica Cașin), majd a nagyobb sugárutakon haladva próbáltunk visszajutni a városközpontba. Mivel olyan kerületen jöttünk át, amely nem volt rajta a kis fénymásolt térképünkön, predesztinálva volt, hogy előbb-utóbb el fogunk tévedni. Lám, ez be is következett, de aztán valahogy kikeveredtünk a Basarab metró- (M1/M4) és vasútállomáshoz, amely egy jó tájékozódási pontnak szolgált. Innen már könnyen irányba álltunk és végül újabb 800-900 méter megtétele után kiértünk a kissé zord és barátságtalan kinézetű Gara de Nord (Északi) vasúti pályaudvarra.  

Útközben betértünk egy boltba venni uzsonnára banánt és az otthoniaknak egy kis román csokoládét. A szupermarketben alaposan végignéztem a csokikínálatot, de nem bíztam semmit a véletlenre, megkérdeztem néhány helyi vásárlót, melyik szerintük a legjobb román csoki. Néhányan a román nemzeti zászló színeibe öltöztetett ROM csokiszeletre esküdtek, mások a Heidi márkát javasolták. Végül egyszerűen megoldva a kérdést, vettem mindegyikből, sőt a Heidi aranyos nyuszi formájú csokifiguráiból vittem az egész családnak.

A Gara de Nordtól 15 percnyi sétatávra, egy amúgy sem túl szívderítő környék közepén, belefutottunk egy durva útfelújításba, ahol nemcsak az úttest és a járda volt teljesen felbontva, hanem embernagyságú sitt- és homokhalmok között kellett lavírozni a minden járókelőnek. Mivel az amúgy is lepukkant környéken egy munkagépet vagy munkást sem láttunk dolgozni, az összkép így leginkább egy háborús övezethez hasonlított.

Mire visszaértünk a belvárosba, alaposan beesteledett, s az a kisbolt, amit előre kinéztünk a vásárláshoz már rég bezárt. Az egyik pékségben végül vettünk bureket és krémeshez hasonlító vaníliás sütit, majd visszamentünk a hostelbe megvacsorázni.

4. nap – A Parlament és a hazaút (2012. április 9.)

Az utolsó napra maradt a város egyik legnagyobb látványossága, a Parlament megtekintése. Mivel a recepciós bácsi még tegnap foglalt időpontot az idegenvezetéses parlament-túrára, így a helyünk előre biztosítva volt.

Miután alaposan bereggeliztünk, összepakoltuk a cuccainkat, majd a hátizsákjainkat leadtuk a recepció melletti szobába megőrzésre, mivel úgy terveztük, hogy a reptérre menetel előtt ide még mindenképpen visszajövünk.

A 14.00-ás csoportba foglaltak nekünk időpontot, úgyhogy a parlament előtt még maradt időnk egy rövid kis sétát tenni a hangulatos Cismigiu-parknak egy olyan részén, ahol két napja nem jártunk. Mivel mindkettőnk készpénzállománya alaposan megcsappant, felkészülve arra az eshetőségre, hogy ha nem lehetne kártyával fizetni a parlamenti belépőjegyet, váltottunk még némi leit.

Háromnegyed 14-re értünk ki a Parlamenthez (Parlamentul României). A bejárat utáni előtérben már népes turistasereg gyülekezett. Itt először regisztrálnunk kellett magunkat az előjegyzési listán, majd a fizetést követően le kellett adni egy fényképes igazolványt depozit gyanánt. 

A felnőtt belépőjegy 45 lei, amelyre az én esetemben rájött még +30 lei fotójegy, amellyel bármit szabadon fényképezhettem. Ezt követően szigorú biztonsági ellenőrzések következtek, alaposabban átvizsgáltak minket, mint a reptéren, majd végre következhetett maga a túra!

Bevezetésképpen, ahogy az első néhány helyiségen keresztüljöttünk, a kiváló angolsággal beszélő idegenvezető a kolosszális épület emberi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan méreteivel és alapadataival igyekezett megadni a kellő alaphangot. A 12 emeleti és 8 pinceszinten elterülő, 330 ezer (!) négyzetméter alapterületű, 86 méter magasságú és 92 méter mélyre nyúló épületmonstrumban 1100 (!) különféle helyiség kapott helyet, többek között 500 iroda, 440 hálószoba, 30 nagyterem, 3 könyvtár, 2 uszoda, 2 földalatti parkoló és hangversenyterem kapott helyet, melyhez 1 millió köbméter márványt, 6 ezer tonna cementet, 7 ezer tonna acélt, 20 ezer tonna homokot, 900 ezer köbméter fát, 200 ezer köbméter üveget és 3500 tonna kristályt használtak fel. Nem is csoda ezek után, hogy a beépített anyagmennyiség tekintetében a világ legnehezebb épületének számít, s bár méretek tekintetében a Pentagon után csak a második legnagyobb épületnek számít, a polgári hasznosítású épületek kategóriájában (van ilyen?) nincs nála hatalmasabb. A finanszírozását tekintve is viszi a pálmát, méghozzá úgy, hogy a nagyjából 3 milliárd eurónyi leibe kerülő monstrum mindeközben nem is taszította mély államadósságba Romániát. Ez utóbbi visszagondolva akár kiváló közgazdasági bravúrként is el lehetne könyvelni, ha a „szeretett” diktátor nem saját népének a totális nyomorba és éhínségbe taszításával érte volna el mindezt.

Annyi bizonyos, hogy Ceaușescu-t túl sok minden nem tartotta vissza megalomán terveinek megvalósításában. 1983 tavaszán gyakorlatilag egyik napról a másikra telepítettek ki 50 ezer embert Bukarest történelmi városrészéből, hogy aztán az egész kerületet, s vele együtt nagyjából 30 ezer lakást, tucatnyi közintézményt, húsznál is több, műemléknek minősülő ortodox és protestáns templomot, zsinagógát robbantsanak föl és dózeroljanak le bő egy év leforgása alatt. A parlament épülete körül új lakó- és hivatali épületek nőttek ki a földből, melybe később a kommunista pártelit költözött volna. 

A „derék Vezér” ugyanakkor nem élhette meg mesterművének elkészültét, ugyanis alig 5 évvel az építkezés kezdetét követően a 1989-es forradalom megdöntötte az uralmát, s feleségével karöltve, egy villámgyors halálos ítéletet és masszív golyózáport kapott népétől karácsonyra.

Mivel a félkész épületmonstrum megtestesítette mindazt a románok szemében, amit szívből gyűlöltek Ceaușescu rendszerében, nem voltak túl lelkesek, hogy befejezzék a „mesterművet”. Sokan legszívesebben egy jó adag dinamittal meg is oldották volna a problémát és a levegőbe röpítették volna a palotát, míg mások az épület alternatív hasznosítását javasolták. A különböző ötletekben nem volt hiány – voltak, akik a világ a legnagyobb kaszinójává alakították volna át, míg a román értelmiség múzeumokat, az állam közhivatalokat hozott volna ide, de milliárdos magánbefektetők is érdeklődtek iránta. Vége az lett, hogy román parlament költözött be végül, akiket a Román Törvényhozó Tanács, a Román Versenytanács és a Szenátus követett később. A múzeumkedvelők is örülhettek, ugyanis a Nemzeti Kortársművészeti Múzeum is itt nyílt meg 2004-ben. Az épületóriás ezzel azonban még távolról sincs kihasználva, úgyhogy mindezen felül több szintet ki kellett adni albérletbe, mert a központi közigazgatás egyszerűen nem győzi egyedül fizetni a havi kábé egymillió euróra (!) rúgó közüzemi számlákat. Nemzetközi konferenciák, kongresszusok mellett jócskán akadnak magánrendezvények is, születésnapi bulik, menyegzők, minden, amit csak el lehet képzelni.

A csodaszép hangversenyteremben rendszeresen adnak koncerteket, ezeknek a hirdetéseivel tele van mindig a belváros. A koncertcsarnok amúgy az épület legnagyobb csillárjával büszkélkedhet, amely olyan hatalmas, hogy szinte letaglózza az embert. 

A folyosókat, termeket járva több érdekességet is hallhattunk a palota építésével kapcsolatban. Az egyik ilyen építészlegenda a masszív, tömör márványlépcsőkről szólt, mely szerint az egyik első építkezési szemlén Ceaușescu megbotlott a lépcsőn, majd finoman szólva felhívta az illetékesek figyelmét, hogy tüstént cseréljék a lépcsőfokokat alacsonyabbra. Több sem kellett a megrettent munkaerőnek –szétverték és elhordták az akkorra már elkészült, mintegy 800 lépcsőfoknyi márványt, majd nekiláttak újból – ezúttal a megszokott 18-20 centis magasságú fokok helyett 12 centimétereseket faragva. 

Azt is megtudhattuk, hogy az épület több kulcsfontosságú részéről (a diktátor leendő irodáiról, erkélyéről, lépcsőiről stb.) előre életnagyságú (1:1 arányú) verziót kellett készíteni, hogy a Nagy Vezér „építő jellegű kritikáival” hozzájárulhasson az építkezés sikeréhez. 

Az uralkodása vége felé meglehetősen paranoiás diktátor betegesen rettegett a személye ellen irányuló merényletektől, ezért a palota tele van folyosókkal, titkos átjárókkal és rejtett szobákkal. A rögeszméjévé vált, hogy mérges gázokkal akarják majd eltenni láb alól, úgyhogy megtiltotta a mesterséges szellőzőrendszer építését, így a leleményes építészeknek ezt egy rejtett, ugyanakkor természetes levegőcserélő rendszerrel kellett megoldaniuk.

A gigantikus beltéri csarnokokat, báltermeket mindenhol óriási szőnyegek borították, melyeket anno darabokban hoztak a palotába, és itt varrták össze őket. Összesen – még kimondani is félelmetes – 225 ezer négyzetméternyi szőnyeget fektettek le a palotában. 

Ugyancsak szemet kápráztató hatással bírnak a hatalmas betéri kristálycsillárok, melyek a stukkókkal sűrűn díszített mennyezetről lógnak alá. Spórolandó a villanyszámlán, a legtöbb helyiségben többnyire mindig le van kapcsolva a lámpa, s csak akkor kapcsolják föl, ha turistacsoport érkezik. A legnagyobb báltermek mennyezetét ugyanakkor üvegből készítették, kihasználva a természetes fény adta lehetőségeket. 

A vezetett túra vége felé, kivittek minket a Bulevardul Unirii-ra néző díszerkélyre, ahonnan a diktátor szemlélhette (volna) a felvonulásokat, majd ezt megfejelendő felmehettünk az épület tetejére is. Onnan aztán minden eddiginél teljesebb panoráma nyílt a belvárosra. 

Az idegenvezetés utolsó állomása a rejtett, földalatti titkos járatrendszer egy kicsi szeletének a bemutatása volt, ahol vész esetén egy fél apokalipszist át lehetett volna vészelni.

Alaposan elfáradtunk a kétórásra nyúlt túra alatt, ugyanakkor hihetetlen belegondolni, hogy még így is alig 10%-t jártuk be az egész palotának.

Mivel délután 4 felé járt az idő, innen azonnal visszasiettünk a hostelbe, felvettük a táskáinkat, majd a forgalmas Piața Romană-hoz, ahol az Otopeni reptér felé közlekedő #783 busznak is van megállója. Az eldobható mágneskártyás jegy 4,30 leibe került. Bár a városból kifelé menet belefutottunk egy „kellemes” délutáni dugóba, ez nem jelentett különösebb veszélyt az indulásra nézve.

Nagyjából 90 perccel az indulás előtt értünk ki a reptérre, a gépünk pedig kicsivel este negyed 9 után szállt fel.  

Úton hazafelé azon tűnődtem, hogy rég csalódtam ilyen kellemesen egy külföldi út során. Bukaresttel kapcsolatban finom szólva nem voltak egetrengető elvárásaim, sőt fel voltam készülve, hogy hazatérve csak igazat adhatok a fanyalgóknak – de nem így történt. A román főváros meglepően tiszta és rendezett, a belvárosa hangulatos, a történelmi épületek nagyon szépen karban vannak tartva, s a széles sugárutak egyfajta eleganciát kölcsönöznek a városnak. Az érdeklődő turista gond nélkül eltölthet itt 2-3 napot, nem fog unatkozni. Bár a Budapesttel való örök összehasonlítás tekintetében továbbra is tartom, hogy nincs párja a magyar fővárosnak, most már belátom, hogy jó néhány tényező esetén bizony Bukarest bizonyul jobbnak. A sok zöld terület és park rengeteget dob a román fővároson, s jó látni, hogy a helyiek birtokba veszik, s együtt élvezik az előnyeit. A korszerű mágnes kártyás tömegközlekedés, a modern buszpark és a közutak kiváló minősége szintén a döbbenet erejével hatottak, míg a Parlament, a Lipscani-negyed vagy a Falumúzeum igazi turistalátványosságnak számít. Egy pillanatig nem kellett félnünk este sem a sötét utcákon, s nem ért semmilyen hátrányos megkülönböztetés azért, mert magyarok voltunk. Lehet, hogy szerencse csak, nem tudom, de amit én láttam Bukarestből, az meggyőzött.

Rendkívül örülök, hogy Anita Belgrád után ismét egy olyan útra jött el velem, amely az átlag magyar szemében határozottan nem számít tipikus turistacélpontnak. Immár visszatérő útitársakként bizonyosodhattunk meg arról, hogy a velünk élő negatív sztereotípiák milyen könnyen megdönthetőek, ha az ember veszi a fáradtságot és megnézi a saját szemével is azt, amiről véleményt formál.

S bár valóban, Budapest nem Bukarest, megvan ennek a hasonló hangzásnak a maga romantikája. Sokkal jobb világ lenne, ha ez inkább összekötne, mintsem szétválasztana minket. Hátha egyszer ez az idő is eljön…