Előzmények
Utólag hihetetlen belegondolni, hogy a MALÉV 2012.
februári csődjét követő napokban milyen döbbenetesen olcsón lehetett
repülőjegyeket foglalni a piaci rést betölteni kívánó fapadosok újdonsült
járataira. Mindössze néhány óra alatt bevásároltam a filléres jegyekből, s mire
feleszméltem, biztossá vált, hogy a közeljövőben olyan izgalmas helyszínekre
juthatok el, mint Bukarest, Szófia, Kolozsvár és Varsó. Mindezért a négy retúr repülőútért
összesen – még kimondani is félelmetes – mindössze 18450Ft-ot kellett fizetnem!
Ma már kellemes nosztalgiával gondolok vissza a (mindennel együtt) 600Ft-os
kolozsvári, 1690Ft-os varsói retúr repjegyekre! Manapság sajnos már a kötelező
adminisztrációs alapdíjak kitesznek irányonként minimum 2-3 ezer forintot, s
erre jön rá a többi rejtett költség, így megállapíthatjuk, hogy ilyen alacsony
áron aligha fogok még egyszer repülni.
A Wizz Air új varsói járata azonban nemcsak a
kihagyhatatlan ára miatt volt különösen vonzó számomra. Régi vágyam volt
eljutni Lengyelországba, ráadásul az amszterdami Erasmus félév alatt megismert,
egyik legkedvesebb külföldi barátom, Gosia, szintén lengyel, s jó lett volna
hosszú évek után újra viszontlátni. Azonban a lengyel fővárost egészen eddig
csak a MÁV által kínált, 10 órás vonatúttal lehetett elérni, nagyjából 18-20
ezer forintért, mely nem számított egy kifejezetten előnyös pénz/idő
kombinációnak.
Miután beszereztem a jegyeket, rögtön megírtam
Gosiának a híreket. Az egyetem befejezését követően Varsóban kezdett el
dolgozni, úgyhogy reméltem, össze tudjuk hozni a találkozót. Nagyon örült, hogy
megyek látogatóba, s bár eredetileg Amszterdamba utazott volna a barátaival
azon a lengyel nemzeti ünnepek miatt hosszúra nyúlt hétvégén, inkább
visszamondta az egészet, és maradt Varsóban miattam.
1. nap – Indulás Varsóba (2012. április
27.)
Mivel a gépem péntek délután indult, viszonylag
korán, fél 2 körül elkéredzkedtem a munkahelyről, s onnan egyenesen a reptér
felé vettem az irányt. Ahogy megérkeztem a jó öreg Ferihegy 1-es terminál
bejáratához, elszontyolodtam egy kicsit. Tudtam, most repülök utoljára innen, mert
májustól végleg bezárják és átterelik a forgalmat a Ferihegy 2-re. Szerettem
ezt a kis repteret, szépen fel volt újítva, tökéletesen passzolt a fapados
utazásaimhoz, vonattal könnyen megközelíthető és közelebb is helyezkedik el a
városhoz, mint a 2-es terminál.
Rengeteg ember várakozott a biztonsági
ellenőrzéseknél, lassan haladt a sor. Az előttem lévő hölgy például hosszasan
vitatkozott az ellenőrzést végző férfival, aki ki akarta dobni a négycsomagnyi
élesztőjét. Közben elképzeltem azt az abszurd jelenetet, ahogy ez a békés,
ötvenes éveiben járó néni merényletre készülne egy maréknyi sütőélesztővel, de
valahogy nem tudtam átérezni a biztonsági őr túlbuzgó lelkesedését.
A reptéri duty free-ben vettem egy kis üveges
Unicumot és egy díszcsomagolású Szamos marcipánt Gosiának ajándékba, majd
vártam a kapunyitást.
A gépünk pontosan negyed 5-kor szállt fel. Bár maga a
repülőút alig tartott 50 percet, döbbenetesen szép tájak fölött húztunk el. A
Magas-Tátra csipkés, havas hegycsúcsai láttán szó szerint rátapadtam az
ablakra.
Kicsivel délután 5 után landoltunk a Varsó
Chopin Repülőtéren (Lotnisko Chopina w
Warszawie). A korai érkezést ellensúlyozandó a lengyel kollégáknak jó
negyedórába telt, míg a szépen beparkolt gépünkhöz kerítenek egy mozgatható
lépcsőt. Majd, amikor végre sikerült mindez, mindenkit feltereltek egy reptéri
buszra, nehogy a terminálépületig lévő nagyjából 50 métert a saját lábunkon
kelljen megtenni. Itt egy újabb örökkévalóságnak tűnt, míg megtelt és végre elindult
az utasokkal megrakott busz, és egy fél gázfröccsel átgördült a terminál
bejáratához.
Bár Gosia munka miatt nem tudott kijönni elém, még
előzetesen leírta pontosan, hogy jutok be a belvárosba. Megkerestem a #175
buszt, mellyel a város központi vasúti pályaudvaráig, a Warszava Centralna-ig kellett mennem. A buszmegállót viszonylag
hamar megtaláltam, viszont a jegyvételi lehetőségek már nem tűntek ennyire
egyértelműnek. A buszon lévő automata csak érmével működik, papírpénzzel vagy
kártyával nem, ráadásul a sofőrtől sem lehet jegyet venni. Így hát hiába
váltottam lengyel zloty-t még Magyarországon, első varsói megmozdulásommal
rögtön lógnom kellett a buszon. Végül megúsztam ellenőr nélkül az utazást.
Ahogy közeledtünk a Warszava Centralna megállójához, egyből felismertem a pályaudvar
szomszédságában lévő, jellegzetes Kultúra és Tudomány Palotáját.
Leszállva a
buszról, érdekes érzés fogott el. Egyrészről minden olyan ismerősnek tűnt, mintha
már jártam volna itt korábban. Másrészről alig akartam hinni a szememnek, hogy
milyen fejlett a varsói infrastruktúra. Modern, alacsonypadlós buszok és
villamosok, vadonatúj megállók, valós idejű, kijelző utastájékoztatás,
mágneskártyás jegyrendszer, tiszta, rendezett utcák és felhőkarcolókkal
szegélyzett üzleti negyed. Wow, mintha csak egy nyugat-európai nagyvárosban
lennék! Ezt nem vártam volna!
Mivel volt egy csomó időm a találkozóig, sétáltam
egyet a környéken, majd leültem az egyik padra olvasgatni. Kiolvastam az
útikönyv (Útitárs: Lengyelország)
Varsóról szóló fejezetét, majd betértem a pályaudvar turistainformációs
irodájába néhány prospektusét és ingyenes térképért.
Időközben írt Gosia, hogy az innen négy
villamosmegállónyira lévő Ochota-Ratusz
megállóban találkozzunk félóra múlva. A #7 vagy #9 villamossal alig 10 perc
alatt el lehet oda jutni, viszont a délutáni csúcsforgalomban csak második vagy
harmadik villamosra tudtam csak felpasszírozni magam.
Alighogy megérkeztem, pár perc múlva befutott Gosia
is, egy feketehajú lány társaságában. Az amszterdami időkhöz képest
megnövesztette a haját, amely határozottan jobban állt neki. Ezt leszámítva
semmit sem változott. A barátnője, Sylvia, aki egyben az egyik lakótársa is,
szimpatikus, csöndes természetű lánynak tűnt. Így hárman beültünk egy közeli
sörözőbe beszélgetni.
Gosiával alaposan kitárgyaltuk az elmúlt 3 évet,
ugyanis alaposan megfordult velünk a világ, amióta 2009 nyarán, Siófokon
utoljára találkoztunk. Némi magánéleti hullámvasút után mindketten befejeztük
az egyetemet és elkezdtünk dolgozni. Gosia pályakezdőként nem is akármilyen
fába vágta a fejszéjét – auditor lett a PWC-nél. A többi „Big Four” vállalatnál
dolgozó barátomhoz hasonlóan ő is látástól-vakulásig dolgozik, sokszor 12-13
órákat. Hogy emellett még van energiája a kosárlabdára már önmagában
elképesztő, igaz már nem a legmagasabb szinten nyomja, mint korábban.
Mire kitárgyaltuk az elmúlt évek legfontosabb
történéseit, gurítottam 1-2 korsónyi jófajta lengyel sört (Żywiec), amit a lányok ajánlottak.
Este 9 körül elsétáltunk Gosia kocsijához, aki
hazavitt mindannyiunkat. Egy viszonylag tágasnak mondható, lakótelepi lakásban
laknak hárman lányok. Itt aztán találkoztam a másik lakótársával, Olával, aki
angol-német nyelvtanárként dolgozik. A nap zárásaként Unicumoztunk egyet a
lányokkal, majd nyugovóra tértünk.
2. nap – A városközpont és a Łazienki Park (2012.
április 28.)
Bár már reggel 7 körül felébredtem, csak közel másfél
órás lustálkodás után sikerült kikecmeregnem az ágyból. Gosiáék közben elmentek
bevásárolni, majd miután visszatértek, megreggeliztünk. Az itthon megszokott
sonkás-sajtos szendvicset ők valamilyen folyós túróval eszik, mely a valóságban
távolról sem olyan bizarr kombináció, mint elsőre hangzik.
Fél 12 környékén elindultunk be a belvárosba. A busz
nem messze a lakástól indult volna, ám buszmegálló helyét és vele együtt az
egész 2x2 sávos főút közel egy kilométeres szakaszát (melyen tegnap még
kocsival gördültünk végig) reggel felmarták teljes hosszában, mindössze pár óra
alatt. Amerre csak elnéztünk, mindenhol építőmunkások dolgoztak serényen, de
olyan intenzitással, mintha délutánra már végezniük is kéne. Busz híján
elgyalogoltunk a legközelebbi villamosmegállóhoz, ahol vettem egy 3 napos
tömegközlekedési bérletet (24 zloty), majd felültünk egy villamosra, mely a Wierzbno metrómegállóig vitt minket.
Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a közel 1,8 milliós
népességgel rendelkező Varsónak mindössze 1, azaz egy árva metróvonala van (M1
– kék vonal), mely észak-dél irányban szeli ketté a várost. Már csak azért is
nehéz ép ésszel megemészteni ennek a tényét, mivel az első metrótervek már
1918-ban napvilágot láttak. Lengyel testvéreinknek még további 20 év kellett,
hogy egy 7 vonalból álló egész hálózatot álmodjanak meg a fővárosuknak, s már
épp munkához láttak volna, amikor lerohanták őket a németek és megkezdődött a
II. világháború. A háború okozta borzasztó pusztítás után érthető módon nem a
nagy volumenű metróépítés volt a város fő prioritása, mivel Varsót
gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé a harcoló felek, így a metró témája
jegelve lett egy jó időre. Végül 1984-re kapott zöld utat a projekt, melynek
első felvonásának végén, 1995-ben 11 állomással átadták Varsó első
metróvonalát. Később még 10 megállóval kibővítették ezt a szakaszt, majd
2010-ben nekiláttak a második (M2 – piros) vonal építéséhez (ezt 2015
márciusában adták át).
Öt megállót mentünk, egészen a Centrum megállóig, mely a mai napi első látnivalónk, a Kultúra és
Tudomány Háza (Pałac Kultury i Nauki)
tőszomszédságában található. A moszkvai szocreál toronyházakra emlékeztető
épület 1952 és 1955 között épült az orosz építész, Lev Rudnyev tervei alapján,
aki a szokásos szovjetes stílus mellett igyekezett lengyel építészeti jegyeket
is alkalmazni.
A 30 emeletes, 231 méteres monstrumot a „Szovjetunió a lengyel
népnek szánt ajándékaként” emelték, mellyel egyből Lengyelország legmagasabb
épületévé vált. Bár megítélése még jóval a rendszerváltás után is ellentmondásos,
mivel még sokan mindig az egykori elnyomó szovjet hatalmi szimbólumot látják
benne, vitathatatlanul a modern Varsó egyik legjellegzetesebb épületének
számít. Napjainkban az toronyház irodakomplexumként és kulturális központként
is funkcionál – fel van szerelve 8 moziteremmel, 4 színházzal, 2 múzeummal,
könyvesbolttal, konferenciateremmel, úszómedencével (ez egy kicsit kilóg a
sorból!) és temérdek irodával. A legfőbb látványosság viszont a 30. emeleten
kialakított kilátóteraszról nyílik, ahonnan belátni az egész várost.
A jegy 20
zlotyba kerül, s villámgyors lift visz fel a torony tetejére. Érdekes módon,
Gosia is most járt itt fent először, úgyhogy a nagyszerű kilátás neki is
újdonságszámba ment. Alaposan körbefotóztuk minden irányból a várost, majd a forgalmas
Aleje Jerozolimskie mentén
elindultunk bejárni a központot.
Nem gondoltam volna, hogy az első említésre érdemes
látványosság egy 15 méteres pálmafa lesz, mely méghozzá Varsó egyik
legforgalmasabb kereszteződésének (rondo
gen. Charles'a de Gaulle'a) közepén magasodik. Természetesen nem valamilyen
őshonos lengyel pálmafajról van szó, hanem egy kortárs művészeti alkotásról,
melynek megalkotója az egyik izraeli útja után kitalálta, milyen jó ötlet
lenne, ha a főváros Jeruzsálemről elnevezett főútja kapna egy kis jeruzsálemi
hangulatot is. Az ideiglenesnek szánt műpálma végül elnyerte a helyiek
tetszését és végleg maradt a helyén.
Innen jobbra fordultunk a Nowy Świat (Új világ) utcán, melyen haladva egy kerek alakú,
timpanonos kis fehér templomhoz (Kościół
św. Aleksandra) érkeztünk a Plac
Trzech Krzyży-n (Szentháromság tér).
A tér déli végéből indul a híres Aleje Ujazdowskie, Varsó egyik legszebb sugárútja, mely mentén
fényűző villák, elegáns lakóépületek, nagykövetségi paloták és hangulatos
parkok terülnek el. Tettünk egy gyors kitérőt az innen egy utcányira lévő,
szigorúan őrzött, fákkal körbenőtt lengyel Parlament épületénél, de erről a
kiírás szerint csak egy távoli képet készíthettünk.
Visszakanyarodva az Aleje Ujazdowskie-re, folytattuk az utunkat Varsó legnagyobb
parkja, a Łazienki Park (Łazienki
Królewskie) felé. A hatalmas kiterjedésű zöld terület helyén a 17.
században még királyi vadaspark terült el, majd később tudatos kertrendezési
munkák révén királyi fürdő- és palotakomplexumot alakítottak ki itt.
A park
peremén helyezkedik el a Belvedere palota (Belweder),
mely 1918 után a lengyel köztársasági elnök lakhelyévé vált, ám napjainkban már
csak kormányzati és elnöki ünnepségek alkalmával használják. Jelenleg egykori
lakójának, a híres Józef Piłsudski marsallnak szentelt kiállításnak ad otthont.
A Łazienki Parkban
számos ókori építészeti emléket idéző építményt találunk – ilyen például a
teljesen kőhatású, de valójában fából faragott, ókori görög templomot mintázó Szibilla szentély mellett a vízparton
lévő, faragott római oszlopokkal kirakott Szigeti
Színház is.
A park egyik legszebb és leghangulatosabb része, a szó szerint
vízre épült Łazienki palota (pałac
Łazienkowski) környéke. A 17. században a park korábbi tulajdonosa Stanisław
Herakliusz Lubomirski marsall egy pompás fürdőházat építtetett a minden
oldalról vízzel határolt kis szigeten. Az 18. század vége felé, II. Szaniszló
Ágost lengyel uralkodó parancsára, végül királyi palotává alakították át a
fürdőházat, mely így nyerte el mai formáját. Jelenleg múzeum működik benne.
A palotát körülvevő tavacskán a romantikusabb lelkek
csónakázhatnak egyet, de aki part menti sétát választja, az sem jár rosszabbul.
A csodálatos tavaszi időnek köszönhetően rendkívül
élveztük a parkban tett sétát, viszont az egész napos gyaloglás után, délután 5
óra körül, a belvárosba visszamenet inkább buszra pattantunk. A pálmánál
szálltunk le, s ezúttal a Nowy Świat másik,
az óváros felé vezető felén indultunk el. Az elegáns boltokkal és utcai
teraszos kávéházakkal övezett utca része a híres varsói Királyi Útnak (Trakt Królewski), mely nevét onnan
kapta, hogy itt sorakoznak a hajdani királyi lakóhelyek.
Elsétáltunk a Staszic palotáig (Pałac Staszica), mely a világháború óta a Lengyel Tudományos
Akadémia és a Varsói Tudományos Társaság székházaként funkcionál. Az épület
előtt a híres lengyel csillagász, Nikolausz
Kopernikusz szobra áll, mely az egyik legnépszerűbb találkozási pont a
varsóiak körében.
Stílszerűen igazodva a helyi szokásokhoz mi is ide beszéltük
le a találkozót Gosia barátnőivel egy kicsit későbbre, de előtte még
végigsétáltunk a fenséges Krakowskie
Przedmieście-n, Varsó legszebb utcáján. Itt egymást érik a szebbnél szebb
épületek, mint például a Varsói Egyetem, a Köztársasági elnöki palota, a
Képzőművészeti Akadémia, a fényűző Hotel Bristol és a Szent Anna-templom. Az út
végül a Királyi Palota előtt elterülő, nyüzsgő térben (Plac Zamkowy) ér véget.
Vacsora gyanánt útközben vettünk egy-egy kebabot,
majd megálltunk megnézni a téren fellépő önjelölt break dance virtuózok rögtönzött
előadását. Az utcai showműsornak ezzel nem volt vége – pár méterrel odébb a
döbbenetes hangulatot kreáló, festékes vödrökön, üres vizes tartályokon, lyukas
serpenyőkön és rossz kályhaelemeken doboló utcazenész előadása vonzotta a
tömegeket, úgyhogy ott is elidőztünk pár percet.
Ezután visszabattyogtunk a Kopernikusz szoborhoz,
ahol találkoztunk Sylviával és Olával, majd együtt lesétáltunk a Visztulához.
A
lányok el akartak vinni egy népszerű zenés bárba, ám a hely zsúfolásig tömve
volt emberekkel, úgyhogy jobb híján betértünk egy kisboltba venni sört, majd
kiültünk iszogatni a Visztula partjára. Úgy tűnt, nem sokan veszik komolyan a
szigorú köztéri alkoholfogyasztási tilalmat, mivel az egész folyópart csak úgy
zengett a söröző-borozó fiataloktól.
Ezúttal a Żywiec
mellett kipróbáltam a Tatra
sörmárkát is, mely szintén jó választásnak bizonyult – miután komoly
erőfeszítések árán végül sikerült kinyitnunk a palackokat.
Ugyanis egyikünknek
sem volt sörnyitója, úgyhogy alaposan megszenvedtünk, míg sikerült
levarázsolnunk a kupakokat. Mindannyiunk közül vitathatatlanul Ola mutatta be a
legkreatívabb sörösüveg nyitási módot, amihez egy másik, még felbontatlan
üveget használt. Az utolsó üveghez érve azonban az ő tudománya is elfogyott, ekkor
jöttem én a kék Labellómmal.
Nem bizonyult egy egyszerű menetnek, már rendesen
vörösödött a fejem mire sikerült halk pukkanás kíséretében lepattintani a sörös
kupakot. A Labello tégelyének vége rendesen eldeformálódott, de a szent cél
érdekében szükség volt ilyen áldozatokra. A jól megérdemelt sört kortyolgatva
levonhattam a végső tanulságot – mindig legyen nálad egy ajakír, sosem tudhatod
mikor lesz rá szükség!
Közben jól
szórakoztunk, ahogy Ola büszke nyelvtanárhoz méltóan, hősiesen próbálkozott
kimondani az olyan magyar nyelvtörőket, mint a „cipőfűző végét védő pöcök” vagy
„Sárga bögre görbe bögre”.
3. nap – Az Óváros és az Újváros (2012.
április 29.)
A városnézés szempontjából a mai nap ígérkezett a
legérdekesebbnek, ugyanis Varsó leghangulatosabb részének tartott Óvárost (Stare Miasto), valamint a háború után
teljes mértékben újjáépített újvárosi kerületet terveztük bejárni.
Indulás előtt vettünk az egyik lakótelepi kisboltban
vizet és valamilyen csokis bucit, majd bebuszoztunk a belvárosba. Számomra a
döbbenet erejével hatott, hogy a tegnap még teljesen feltúrt, atomjaira bontott
főút teljes hosszában gyönyörűen újraaszfaltozva és újracsatornázva várta a
forgalmat!
A városnézést ott kezdtük, ahol előző nap abbamaradt
– a Staszic palota előtt lévő Kopernikusz szobornál. Innen – csakúgy, mint
tegnap – a fenséges Krakowskie
Przedmieście-n sétáltunk végig, ám ezúttal sokkal alaposabban szemügyre
vettük az egyes épületeket.
Az első említésre méltó a Staszic palota mellett
lévő, duplatornyos Szent Kereszt-templom (Bazylika
Świętego Krzyża), amely arról híres, hogy itt őrzik egy urnában a világhírű
lengyel zeneszerző, Frédéric Chopin szívét.
Bár a templomot zárva találtunk, kárpótlásul
meghallgathattunk egy rövid részletet Chopin egyik művéből – méghozzá az utca
közepén. Hogy honnan? Az egyik feketemárványból készült, interaktív,
ismeretterjesztő pad játszotta a zenét, majd egy kellemes narrátor hang hívta
fel a figyelmet a közeli látványosságokra. Mindehhez csak egy, a padba épített
gombot kellett megnyomni, vagy okostelefonnal leolvasni a pad QR-kódját…elég
futurisztikusan hangzik, nemde?
Pár méterre innen bekukkanthattunk az 1816-ban
alapított Varsói Egyetem (Uniwersytet
Warszawski) díszes kapuján, mely mögött az ország legnagyobb felsőoktatási
intézményének központi campus-a található.
Ismét megcsodáltuk az elegáns luxusszálloda, a Hotel Bristol díszes saroképületét, mely
mellett az elegáns, klasszicista Pałac
Namiestnikowski foglal helyet.
Utóbbi szolgál a mindenkori lengyel államelnök
rezidenciául, de itt írták alá a hidegháború kezdetén, 1955-ben a híres Varsói
Szerződést is, melyet a közép- kelet-európai kommunista országok a NATO
ellensúlyozásaként hozták létre. Érdemes külön megfigyelni a palotát 1821 óta
őrző oroszlán szobrát, melyen a gondos javítások ellenére a mai napig jól
láthatóak a világháborúban szerzett golyónyomok.
A köztársasági elnöki palota mellett jobbra a Karmelita templom áll, melynek csúcsán,
érdekes módon nem kereszt, hanem egy, a Földet szimbolizáló zöld gömb
magasodik.
Templomokból sosem lehet elég Varsóban, úgyhogy továbbhaladva a Krakowskie Przedmieście-n hamarosan
látunk egy újabbat, a klasszicista homlokzatú Szent Anna-templomot.
Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes
megemlíteni, mivel a templom különálló, fehér harangtornya manapság
kilátóteraszként (Taras Widokowy)
funkcionál, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a szomszédos Királyi Palotára és
előtte elterülő, emberektől nyüzsgő térre, a Plac Zamkowy-ra.
Mivel a pénztárnál hosszú sor kígyózott, így előbb
inkább a Királyi Palotát (Zamek Królewski
w Warszawie) akartuk megtekinteni. Szerencsénkre vasárnap lévén ingyenes
volt a belépés.
A kiállítás a kastély történetével kezdődött, mely
egészen a 16. századig nyúlik vissza, amikor III. Vasa Zsigmond király Krakkó
helyett Varsót tette meg Lengyelország fővárosává. Az építkezés 1598-ban indult
el, s több mint 20 év kellett a befejezéséhez. Hosszú történelme alatt sok
viszontagságot és háborút élt meg, átvészelte a svédek, poroszok és orosz cári
seregek pusztításait, mígnem 1939-ban a náci Németország kirabolta és felégette
a csodás palotát.
Ha ennyi még nem lett volna elég, az 1944-es sikertelen
varsói felkelés megtorlásaként a németek még az épület megmaradt részét is
felrobbantották, mígnem szó szerint csak törmelék maradt belőle. Az átfogó
felújítási munkálatok 1971-ben indultak, s a teljesen újjáépített palotát végül
1984-ben adták át a nagyközönségnek.
A kastély összes termét nagyjából másfél óra alatt lehet
bejárni. A gazdagon díszített barokk helyiségek közül meg kell említeni a
Lovagtermet, amelyet a lengyel történelem főbb eseményeit megörökítő festmények
vesznek körül, a vörös bársonnyal borított Tróntermet, a 17 pár aranyozott
oszloppal díszített Báltermet, a lenyűgöző Márványtermet, a király Hálótermét,
valamint a Szenátorok termét, ahol a 1971-ben elfogadták a lengyel alkotmányt.
Miután bejártuk az egész épületet, leültünk a palota
előtti téren magasodó Zsigmond-oszlop (Kolumna
Zygmunta). A város egyik jelképének tartott, 22 méter magas emlékmű a
Varsót fővárossá tevő III. Vasa Zsigmond királynak állít emléket.
Szusszantunk egy kicsit az árnyékban, elmajszoltunk
egy-egy almát, majd felmentünk a Szent Anna-templom kilátóteraszára. A jegy mindössze 5 zlotyba került, viszont cserébe
páratlan kilátásban volt részünk.
Ezt követően a Plac Zamkowy-ról nyíló egyik utcán, a Świętojańska-n sétáltunk tovább. Itt
található egymás közvetlen tőszomszédságában a jellegzetes, csíkozott
homlokzatú Szent János fővétele-katedrális (Bazylika
Archikatedralna w Warszawie p.w. Męczeństwa św. Jana Chrzciciela), valamint
a barokk stílusú, piros-fehér színekben pompázó Jezsuita templom.
Pár lépésnyire innen kiértünk a város egyik
legkedveltebb helyének számító Óváros térre (Rynek Starego Miasta), melynek története a 13-14. századig nyúlik
vissza. A tér köré épültek a városi közösség leggazdagabb tagjainak lakóházai,
melyek alapjaiban határozzák meg a hely előkelő jellegét.
A tér közepén, ahol
egykor a régi városháza állt, jelenleg Varsó jelképének számító, harcias sellő
szobrát találjuk. A legenda szerint a tengerből származó hableány felúszott a
folyón, egészen ideáig. Megállt pihenni az Óváros folyópartja mentén, s annyira
megtetszett neki a város, hogy elhatározta, itt marad. A helyi halászok el
akarták fogni a sellőt, mivel elriasztotta a halaikat, ám ehelyett mindannyian
beleszerettek – kivéve egyiküket, aki elfogta és bezárta a fiatal szépséget.
Egy fiatal halász meghallotta a sellő sírását és társaival a segítségére
sietett. Kiszabadították a fogságból, mire a sellő ígéretet tett, hogy a
jövőben megvédi a várost és lakóit.
A páncélt és kardot a kezeiben tartó sellő szobra egy
hatalmas kör alakú, enyhén vízzel borított márványlapon állt, melyen a szokatlan
tavaszi hőségnek köszönhetően fürdőruhás gyerekek pancsoltak és rohangáltak
fel-alá boldogan.
A teret a Nowomiejskán
haladva hagytuk el, mely kivezetett minket a középkori városfal egyik
erődítményszerű építményéhez, a Barbakánhoz (barbakan warszawski). A 16. században épített, zömök bástyához
hasonlító őrtorony egykor fontos védelmi funkciókat látott el, majd a város
növekedésével egyre csökkent a jelentősége, mígnem a maradványait szépen lassan
beépítették a környező lakóházakba.
A Barbakán túloldalán kezdődik a varsói Újváros (Nowe Miesto), melyet 1408-ban, mint
különálló várost alapítottak meg, ám később Varsó részévé vált. Az Óvároshoz
hasonlóan ezt a kerületet is óriási pusztítás érte a II. világháború alatt, a
németek gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. Szerencsére az éveken át
tartó felújításnak köszönhetően sikerült, eredeti formájában újjáépíteni az
épületeket, így ismét a főváros egyik leghangulatosabb részévé vált.
Az Újváros fő sétálóutcája az Ulica Freta, mely mentén számos látnivaló, étterem és kávéház
sorakozik. A hangulatos utcaképhez hozzátartozik a jellegzetes fehér, kéttornyú
Szentlélek-templom (Kościół Paulinów, Św.
Ducha) és a vele farkasszemet néző, kicsiny Szent Jacek-templom (Kościół Dominikanów pw. św. Jacka) képe.
Vettünk egy-egy gombóc fagyit, majd élvezve a csodás, tavaszi időjárást,
sétálgattunk a macskaköves utcákon. Letérve a Fretáról jobbra az Újváros
szívének számító, háromszög alakú Újváros térre (Rynek Nowego Miasta), újabb két templomba botlottunk – a tér szélén
áll a fehér, barokk stílusú, kupolás Szent
Kázmér-templom, majd kicsivel mögötte, a vöröstéglából épült Szűz Mária látogatása templom áll.
Ezen ponton kezdtem úgy érezni, több
templomot már képtelen vagyok befogadni a mai napon, úgyhogy kész felüdülésként
ért, amikor az utóbbi templom mögötti füves dombon ültünk le pihengetni egy
kicsit, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Visztula partjára.
A domb aljában terül el a Zenélő Szökőkút, ahol a nyári hónapokban lélegzetelállító
látványvilággal tarkított, zenére komponált vízjátékot láthatnak esténként a
nézők. Jelenleg csak minimál programon üzemelő szökőkút még így is kiváló hűsölőhelyként
szolgált a hőségben a medence szélén üldögélő tömegek részére. A gyerekeket
láthatóan itt is teljességgel hidegen hagyták a szökőút medencéjében való
fürdést tiltó táblák látványa, olyan élvezettel pancsoltak a vízben, mintha egy
élményfürdőben lettek volna.
Innen a Varsói Egyetemi Könyvtár (Biblioteka Uniwersytecka w Warszawie)
felé vettük az irányt, ahol találkoztunk Sylviával. A hatalmas kiterjedésű,
ultramodern könyvtárépület gyűjteménye már önmagában figyelemre méltó, de
lányok nem ezért akartak feltétlen elhozni ide.
A könyvtárépület tetején egy
több mint egyhektáros alapterületű, elképesztően hangulatos tetőkert van
kialakítva, amely gyakorlatilag páratlan a maga nemében. A padokkal, kis
járdákkal, tavacskákkal és több száz érdekes növénnyel tarkított kertnél
idillibb helyet el sem tudnék képzelni egy egyetemistának jegyzeteket,
könyveket tanulni.
„Shenshennek
mennyire tetszene! Itt biztos szívesebben tanulna a félelmetes záróvizsgájára,
mint otthon…” – ez a hirtelen jött gondolat ugyanakkor azt is eszembe
juttatta, hogy amióta csak kijöttem Varsóba, egy árva SMS-t vagy üzenetet sem
kaptam tőle. Akármennyire is próbáltam megideologizálni, biztos milyen
elfoglalt lehet, nem tudtam elnyomni azt az elmondhatatlanul keserű érzést,
hogy a barátnőmet nem érdekli túlzottan, hol és merre járok napok óta a
világban… Mindenesetre küldtem neki innen egy kedves üzenetet, amelyből
lehetőleg ne derüljön ki, mennyire elszomorít az érdeklődésének hiánya. Azonban
hiába reménykedtem titkon, erre az SMS-re sem érkezett válasz…
A lányok látták, hogy időnként el-elkomorodom,
úgyhogy igyekeztek mindig felvidítani valamivel. Leülünk az egyik kis halastó
szélére, belógattuk a vízbe a lábunkat és szuper jót beszélgettünk így hárman.
Olyan kedves délután volt, rögtön jobb kedvem lett tőle.
Az eseménydús nap levezetéseképpen átvillamosoztunk
az egyik hídon (Most Śląsko-Dąbrowski)
a Visztula túlpartján lévő Praga
kerületbe. Bejártuk a környéket errefelé is, megnéztük kívülről a csodálatos,
vöröstéglából készült, duplatornyos Szent
Flórián templomot, sétálgattunk a szomszédos Praski Parkban, majd mielőtt hazafelé vettük volna az útirányt,
csillapítandó az éhségünket, beültünk az egyik közeli McDonaldsba enni egy
sajtburgert.
Visszaérve a lakásba, söröztünk, beszélgettünk,
vicces Youtube videókat mutogattunk egymásnak, majd Gosia amszterdami repjegy
foglalásával foglalkoztunk.
4. nap – Az utolsó nap Varsóban (2012.
április 30.)
Mivel a gépem csak este 6-kor indult vissza
Budapestre, gyakorlatilag még egy egész, teljes értékű napot tölthettem el itt
Varsóban. A mai napra tulajdonképpen már csak a modern városközpont felfedezése
maradt.
Bemetróztunk a Świętokrzyska
állomásig, majd a városnézést a közeli Szász kertben (Ogród Saski) kezdtük el. Varsó első közparkjaként emlegetett kertet
1727-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, mivel korábban az itt elterülő
Szász Palota része volt.
A palotát 1944 végén lerombolták, melynek egyetlen
megmaradt darabja az Ismeretlen Katona
Síremléke, mely egy olyan katona földi maradványait tartalmazza, aki Lvov
védelmében (1918-1919 között) esett el.
Az emlékműnél elhelyezett örökmécses
két oldalán a díszőrség egy-egy katonája áll őrt. Az őrségváltás óránként
érkezik, viszont maga a ceremónia nem számít különösebben látványosnak vagy
ünnepélyesnek – aki kihagyja, nem veszít túl sokat.
A park mellett találjuk a Kortárs Művészetek Nemzeti Galériájának otthont adó Zachęta épületét, mely modern művészeti
kiállításai mellett arról híres, hogy 1922-ben itt lett merénylet áldozata az
újonnan függetlenné vált Lengyel Köztársaság első államfője, Gabriel
Narutowicz. Mögötte a római Panteonra hasonlító, 58 méter magas Evangélikus templom látható, mely sokáig
Varsó legmagasabb épületének számított.
Keresztülsétáltunk a Szász parkon, s végül Varsó
egyik legforgalmasabb pontján, a Bank téren (Plac Bankowy) lyukadtunk ki. Kétségtelenül a tér nyugati felén lévő
épületek tűnnek érdekesebbnek – itt találjuk például az Állami Kincstári Minisztérium
palotáját és a varsói Városházának (Urząd
Miasta Stołecznego Warszawy) otthont adó klasszicista épületet.
Innen nagyjából egy kilométert kellett gyalogolni a
következő, meglehetősen szomorú hangulatú látnivalóig. A jelenleg múzeumként
funkcionáló, romokban heverő Pawiak
börtönt még az orosz cári fennhatósági időszakában, 1830 körül építették,
ám Lengyelország 1939-es német megszállása után a félelmetes Gestapo vette át
az irányítását, s a náci koncentrációs tábor rendszer fontos központjává tették.
Több százezer lengyel és zsidó elítéltnek pecsételődött meg itt a sorsa, s akit
nem végeztek ki itt helyben, az rendszerint koncentrációs táborba küldték. A
rendkívül szomorú és nyomasztó hely bejáratánál egy feketére festett, rég
kiszáradt fa áll, melyet az itt elhunyt rabok gyászjelentései borítanak.
500 méterre innen található a fekete és fehér
márványból készült Umschlagplatz emlékmű,
mely a hajdanán az Ulica Dzikában húzódó vasúti mellékvágány helyét jelöli,
ahol a varsói gettókból elhurcolt 300 ezer zsidót feltették a haláltáborokba
menő vagonokra.
Az Ulica
Muranowska mentén egy újabb megrázó hangulatú emlékműbe botlottunk – a
keresztekkel megrakott vagon a keleten elesett, vagy a Szovjetunió
börtöntáboraiba szállított és meggyilkolt több százezer lengyelnek állít
emléket.
A sok lehangoló emlékmű után kész felüdülésként
hatott, amikor a csodálatos, barokk stílusú Krasiński palota (Pałac Krasińskich) előtti füves téren
hatalmas, szárnyas lovakra bukkantunk.
A mai napig rejtély, hogy a különböző vidám
színekben pompázó, fémlemezekből hegesztett paripák milyen rejtett művészeti
mondanivalóval bírnak, de mindenesetre mi remekül szórakoztunk, miközben
megpróbáltunk felmászni a hátukra.
Miután kibolondoztuk magunkat, mint két
nagyra nőtt óvódás a játszótéren, elindultunk visszafelé Podwalén, a régi városfal mentén.
Ezután visszaértünk az Óvárosba, a fenséges Krakowskie Przedmieście sétálóutcára, s
leültünk az egyik árnyékos padra pihenni. Nagyjából egy órám maradt, mielőtt el
kellett indulnom a reptérre, úgyhogy elmajszoltuk a maradék szendvicsünket és
beszélgettünk utoljára még egy kicsit.
Furcsa érzés volt, ismét elbúcsúzni Gosiától. Hosszú
idő telt el a legutóbbi találkozásunk óta, s ki tudja mennyi telik el a
következőig. Az a tény viszont így is, úgy is rendkívül megnyugtató, hogy ettől
függetlenül a barátságunk mit sem kopott az évek alatt, minden olyan volt,
mintha csak pár hét telt volna el Amszterdam óta.
Elbúcsúztunk egymástól, majd felpattantam a reptérre
menő buszra. A becsekkolást követően a duty free boltban vettem némi lengyel
csokit az otthoniaknak, egy üveg Krupnikot (mézes likőr) Shenshennek, valamint
egy Sobieski vodkát Daninak születésnapjára.
A gép pontosan este 6-kor indult, s magyar idő
szerint 7 körül érkeztünk meg a Budapest Ferihegy 1 terminálra. Titkon
reménykedtem, hogy amikor kilépek a terminálajtón, várni fog ott rám valaki –
de hiába. Nem volt ott senki.
Búcsút intettem a bezárásra ítélt terminálépületnek,
majd kibattyogtam a vonatállomásra. Felhívtam Anyáékat. Shenshennek csak annyit
írtam SMS-ben: „Megjöttem.” De erre sem jött válasz.
A vonaton ülve igyekeztem elhessegetni a keserű
gondolataimat, és végiggondolni, milyen fantasztikus négy nap is volt ez.
Mekkora szerencse és ajándék, hogy ilyen olcsón és könnyedén eljuthattam
Varsóba, s ráadásul találkozhattam Gosiával is! Nélküle fele ennyit sem
jelentett volna ez az út. Rendkívül hálás vagyok neki, s nemcsak azért, amiért
lemondta a korábban tervezett amszterdami kirándulását miattam, hanem mert
mindvégig ugyanazzal az őszinte barátsággal viseltetett irányomban, mint anno
Amszterdamban. Bár ritkán látjuk már
csak egymást, de rajta tényleg éreztem, hogy számítok neki, mint barát. És ez
nagyszerű érzés!
A lengyel főváros pedig minden szempontból kellemes
meglepetésként szolgált. Varsó döbbenetesen modern és tiszta, s bár szomorú,
modern kori történelmének nyomait örökké viselni fogja, az ember gyorsan
megtalálhatja itt a számára legkedvesebb helyeket. Igazi nagyváros jellege
mellett rengeteg szerethető szegletét ismertem meg – kezdve a Visztula
partjától, az egyetemi könyvtár tetőkertjén át az Óváros hangulatos utcácskáiig.
Örülök, hogy ez úttal nemcsak Varsó, hanem immár Lengyelország is felkerült az
utazásos élményeim képzeletbeli listájára.
