Zürich

Előzmények

2008. április 19. - Nagy nap ez a magyar jégkorong számára – a szapporói Divízió-I-es jégkorong-világbajnokság döntője Ukrajna ellen! Aki nyer, az jövőre a sportág legjobbjaival mérkőzhet meg a jövő évi svájci „A” csoportos világbajnokságon.

Ha nagyon izgulok egy meccsen, akkor szinte biztos, hogy képtelen vagyok a fotelből végignézni, helyette inkább letelepszem a TV előtti szőnyegre, karjaimmal átfogom a lábaimat, és minden idegszálammal koncentrálok, hogy a korong a jó kapuba menjen be. 

Már az elejétől fogva fantasztikus a meccs, érezni lehet a feszültséget. Alig telik el 10 perc a mérkőzésből, enyhe szívroham…az ukránok kapuvasat lőnek…ám az ellentámadásból GÓÓÓL! A tengerentúlon játszó Vas János kilövi bal felsőt! 1-0 ide, megvan a hőn áhított vezetés! Ez semmi, az első harmad utolsó percében Palkovics iramodik meg emberelőnyben, átfűzi a védőket és…GÓÓÓL! 2-0. És ezzel még nem volt vége! A második harmad elején újból rezdül az ukrán háló, ezúttal Peterdi szerezte a találatot. Hihetetlen! Háromgólos előny a tavalyi „A” csoportos ukránok ellen!

Az öröm sajnos nem tart sokáig, a számtalan ukrán lövésből egy valahogy átvánszorog a kiválóan védő Szuper Leventén. 3-1. A bekapott gól megfogta a mieinket, még egy perc sem telik el, amikor kiugrik szólóban az egyik ukrán, és mattolja Szupert…3-2. Fogom a fejemet, ilyen nincs! Átfut az agyamon, hátha ez megint a szokásos „magyar betegség”, amikor a siker kapujában elbukjuk a biztosnak vélt győzelmet. Nem, nem, megpróbálom elhessegetni ezt a szörnyű gondolatot.

A harmadik harmadra már az egész család a TV előtt szurkol. Elképesztő izgalmak, kiváló meccs! Az ukránok nagyon nyomnak, de a magyar csapat állja a sarat.

Telnek a percek, már csak alig két perc van hátra, amikor az egyik ukrán csúnyán leütközik Vas Jánost, aki egy jól irányzott balhoroggal honorálta a sportszerűtlen megmozdulást. Ám ahogy az ilyenkor lenni szokott, a bíró csak megtorlást látta, kiállították Vast. Kőkemény két percnek néztünk elébe, ráadásul emberhátrányban. Az egyik kimaradt ukrán lövés után azonban jön a magyar ellentámadás, amelynek végén Ladányi tökéletes passzt ad Vas Mártonnak, aki hatalmas gólt lő! 4-2! Eldőlt! Vége! A magyar jégkorong válogatott feljutott az „A” csoportban, 70 hosszú év után!!!

Aki követi egy kicsit is a jégkorongot, tudja, hogy a szapporói győzelem felért egy valóságos csodával. Még haza sem tért a magyar válogatott Japánból, de már szinte mindenki a jövő évi svájci „A” csoportos vébéről beszélt. Öt éve járok hokimeccsekre, de egy „A” csoportos vébén szorítani a magyar csapatért egészen páratlan élmény lehetne…

Ahogy véget ért a 2008-as világbajnokság és kialakultak a jövő évi csoportbeosztások, kiderült, hogy a magyar csapat a zürichi főcsoportba került, és csoportmeccseket Szlovákiával, Kanadával és Fehéroroszországgal fogja vívni. Sajnos a jegyárak elég borsosnak mutatkoztak (89 CHF) még csarnok szélső szektoraiba is, amit csak tetőzött, hogy Svájc révén a szállás, utazás és étkezés költségei sem ígérkeztek túl olcsónak. A barátaim körében nem aratott túlzott lelkesedést egy ilyen svájci kirándulás ötlete, Eszternek nem fért volna bele anyagilag, úgyhogy már majdnem letettem az egészről, amikor Dezső mondta, szívesen velem tartana. A húzós jegyárak (kb. 18 ezer forint) miatt viszont csak egy meccset tudunk bevállalni a háromból, úgyhogy végül a kanadai mellé tettük le a voksunkat.

Repülőjegyet 50 ezer forint alatt nem találtunk, így végül az éjszakai vonatra esett a választásunk, ezt oda-vissza megúsztuk 26580 Ft-ból. Mivel éjszakai vonattal mentünk és jöttünk, csak a mérkőzés éjszakájára kellett szállás. Dezső jelezte, hogy az egyik csillaghegyi (nem mellesleg szintén nagy hokimániás) ismerőse szintén kint lesz a vébén, s lehet, tud nekünk segíteni szállásügyben.

Elérkezett aztán az indulás napja…

1. nap – Indulás Zürichbe (2009. április 25.)

A vonatunk (Wiener Walzer) 18.05-kor indult, de már bő félórával az indulás előtt kiértem. Nem sokkal később befutott Dezső is, úgyhogy felszálltunk a már bent álló vonatra és megkerestük a fülkénket. Szerencsére más már nem érkezett rajtunk kívül a kupéba, így kényelmesen szétterpeszkedhettünk. 

Mindketten alaposan felpakoltunk szendvicsekkel, úgyhogy jó magyar módjára alig indult el a vonat, neki is láttunk a vacsorának. Amikor nem ettünk, volt mit kitárgyalni, mivel Dezső és barátnője nemrég költöztek új albérletbe, a Bukarest utcába, s rettentően kíváncsi voltam az élményeikre.

Este negyed 10 körül értünk Linzbe, mely Dezsőt kellemes nosztalgiával töltötte el, mivel itt a tavalyi félévben itt tanult Erasmuson.

Éjjel 11 körül már mindketten álmosak lettünk, úgyhogy elfoglalva egy-egy sornyi ülést, bevackoltunk éjszakára aludni. 

2. nap – Zürich (2009. április 26.)

Éjjel negyed egy körül felriadtam hirtelen arra, hogy huzamosabb ideig állunk. Félálomban kinéztem a vonat ablakán, de szemüveg nélkül csak homályosan láttam az állomás nevét. 

-          „Figyu, Dezső, ébredj…nézd már meg lécci hol vagyunk, a táskám mélyén van a szemüvegem!”

-          „Miaaaz?...Ahm…máris…München…München Ost. Miért?” – kérdezte álmos tekintettel.

-          „Hááát…nem emlékszem, hogy ez a vonat Münchenben is megállna még Zürich előtt. Az tuti, hogy Ausztria felől érkezünk a svájci határhoz, de már határozottan Németországnak néz ki. Létezik, hogy átaludtuk volna a zürichi megállót és továbbmentünk volna Németország felé?! Mondd hogy nem!” – vázoltam fel a legrosszabb szenáriót.

-          „Basszus! Lehet, hogy fennmaradtunk a vonaton!” – lefagytunk mind a ketten.   

Gyorsan előkaptam a magazintartóban lévő ÖBB-s prospektust, amelyben találtam egy Wiener Walzer menetrendet.

-          „Huhh…semmi gond. A vonatút Münchenen keresztül megy. Ilyen hülyeséget…a vonat Ausztriából tesz egy müncheni kitérőt, majd visszajön Ausztriába, s onnan tovább Svájcba…Ki hallott már ilyet?!

Fellélegeztünk. És ezzel az erővel vissza is dőltünk aludni. Legközelebb a kalauz zavart fel minket, de amikor realizálta, hogy nincs új utas a kupéban, már zárta is be maga után az ajtót.

Az osztrák-svájci határon jött a kalauzcsere, az osztrák kollégák virulva pattantak be a kiérkező taxiba, mely visszaviszi őket Ausztriába. Ez menő!

A hajnali nap lassan kelni kezdett a horizonton, s elképesztően szép, lilás-rózsaszínes színben világította meg a kora reggeli eget.

Kigyönyörködtük magunkat a látványban, majd szunyókáltunk tovább. Fél öt körül, immár svájci földön ébredtünk fel, s rögtön reggelivel indítottuk a napot. Dezső ezúttal megvillantotta az új, multifunkciós sárga műanyag evőeszközét, mely okosan integrálta egybe a kanál, villa és kés funkcióit. A jópofa megoldás a gyakorlatban már kevésbé bizonyult felhasználóbarátnak, Dezső alaposan megszenvedett, míg azzal a nyúlfarknyi műanyag recés résszel félbe tudott vágni egy magos kiflit. A jelenet egészen kabarisztikusra sikeredett, én legalábbis remekül szórakoztam rajta, mígnem Dezső megunta a bénázást, s inkább kézzel tépte félbe a kiflit.

Nem sokkal reggel 8 óra előtt gördültünk be Zürich főpályaudvarára. Az 1871-ben épített, csodálatos neoreneszánsz főcsarnok már önmagában egy turisztikai látványosság, melyre élénken emlékszem az öt évvel ezelőtti svájci körutunkról is. 

Egy ilyen pompás épületbe aligha passzol az a rikító színekben pompázó, túlsúlyos Őrangyal installáció, mely a csarnok mennyezetéről csüng alá. 

A pályaudvar főbejárata előtt elterülő forgalmas Bahnhofplatztól indul az elegáns sugárút, a Bahnhofstrasse, mely déli irányban egészen a Zürichi-tóig tart. 

Ez a város legfontosabb bevásárlóutcája, mely mentén számtalan divatos márkaboltot, drága éttermet és több svájci bank székhelyét találjuk, miközben a szinte kizárólag a gyalogos- és villamosforgalomnak fenntartott utca fölé végig kifüggesztve a svájci és zürichi kantonzászlók lengedeznek boldogan.

Kicsit felhős, hűvös, szürke időnk volt, ráadásul vasárnap kora reggel révén alig lézengtek mások rajtunk kívül a város utcáin. Ettől függetlenül lelkesen bejártuk a Bahnhofstrasse és a Limmat folyó közötti városrészt, melyet Zürich talán legszebb részének tartanak. A belváros hangulatos folyómenti látképét alapvetően három jellegzetes templomtorony teszi különlegessé, melyről bármikor felismerjük Zürichet. Egyik ezek közül a kecses, hegyes tornyú Fraumünster, melynek története még 853-ban kezdődött, amikor a helyén az arisztokrata nők számára épített apátság állt. 

Maga a templom azóta sokat változott, viszont történelmi jelentősége a mai napig óriási. Szintén említésre méltóak a világhírű festőművész, Marc Chagall által készített festett üvegablakok a szentély körül. Nem messze a Fraumünstertől magasodik a hatalmas órájáról és tömzsi harangtornyáról könnyen felismerhető St Peters Kirche, melynek 8,64 méteres átmérőjű számlapja a legnagyobb egész Európában. 

Évszázadokon keresztül ez az óra adta a hivatalos zürichi időt, melyhez mindenkor alkalmazkodtak a helyiek. 

A harmadik fő templom az óvárosban a Grossmünster (Nagykatedrális), melynek ikertornyai a Limmat folyó túlpartján magasodnak. A templom története a 8. századig nyúlik vissza, s két korábban említett társához hasonlóan alaposan átalakult az évszázadok során, a jelenlegi épület a 13. századból való. 

A 15. században Ulrich Zwingli a Grossmünster szószékéről szónokolva hirdette a reformáció tanait, melynek eredményeként magát a templomot is hamarosan megfosztották korábbi díszeitől. A templom tornyának oldalában látható Nagy Károly szobrának másolata (az altemplomban őrzött eredetit még 2004-ben én is megcsodálhattam).

A Grossmünster mögött elterülő, dimbes-dombos Niederdorf városrész számtalan keskeny utcácskával, macskaköves sikátorral és hangulatos terecskével rendelkezik, ahol élvezettel bolyongtunk fel-alá. 

A házfalakat és a kőkerítéseket sok helyen jópofa „street art”-ok dobták fel, melyekkel jó turista módjára beálltunk pózolni egy fotó erejéig. 

Ezután a folyó mentén húzódó Limmatquai sugárútra tértünk rá, melynek legérdekesebb szakasza a Grössmünster és Városháza környéke, ahol jó néhány egykori céhes ház sorakozik. 

Úgy tűnik, nem mi voltunk az egyetlenek, akik a világbajnokságra érkezve kora reggeli városnézésre adták a fejüket – egy 3-4 fős szlovák hokimezben virító társasággal már vagy negyedjére futottunk össze. Ha már így hozta a sors, megkértük őket, hogy készítsenek rólunk egy képet, háttérben a Fraumünsterrel és St Peters Kirchével.

A Limmatquai-en haladva Quai Brücke magasságában egy hosszú, kordonnal elkerített útszakaszra értünk ki. Mint hamarosan kiderült, ma rendezték meg a Zürich Maratont, melynek útvonala 42 km hosszan, a Zürichi-tó (Zürichsee) mentén halad végig. A futók megállás nélkül özönlöttek, alig tudtunk átkelni az út túloldalára. 

Ezután kiültünk a Zürichi-tó partjára és élveztük a kilátást. Hihetetlen belegondolni, hogy a várostól 40 km hosszan, egészen a Glameri-Alpokig húzódó, kifli formájú gleccsertó vize ivóvíz tisztaságú. 

Sétálgattunk a tóparton, majd az öböl északi csücskében lévő Bürkliplatz felé vettük az irányt, ahonnan a menetrend szerinti sétahajók is indulnak. A kedvezményes diákjegyek 8 frankba kerültek a másfél órás hajóútra, úgyhogy elhatároztunk, hogy mi is benevezünk egy menetre. Megvettük a jegyeket a 13.00-kor induló hajóra, majd folytattuk a városnézést. 

Ekkorra már egész szép idő kerekedett, a nap kisütött, s egyre többen érkeztek ide élvezni a tavaszi forgatagot. Rengeteg hokiszurkolót lehetett mindenfelé látni, akik büszkén viselték a nemzeti mezeket. Nagyon tetszett nekünk tóparton lévő virágóra, mely szép és esztétikus megjelenése mellett még az aktuális időt is pontosan mutatta. 

A futóverseny apropóján számtalan cég is kivonult ide hirdetni magát, így néhány promós ajándék nekünk is jutott. Kaptunk például egy műanyag vákuumcsomagolt sárga csillagot, amit elsőre nem tudtunk megfejteni, mi is lehet valójában.

-          „Köszönöm. De ez mi?” – kérdeztem a kedves hostess csajszit.

-          „Törülköző!” – felelte vidáman.

-          „Ez törülköző?” – néztem vissza rá kissé furcsán.

-          „Persze! Vízbe kell tenni és kinyílik teljes méretére.”

Mik vannak!? De kaptunk ingyen chipset és zacskós gyümölcslét is.

A sétát a General-Guissan-Quai mentén folytattuk, ahol egy kellemes parkot alakítottak ki, tele virágzó fákkal, szép sziklakertekkel. 

A Mythenquai magasságában elértünk a maraton célegyenesébe, ahova folyamatosan érkeztek a 42 km-es távot teljesítő futók. Közelről megcsodálhattuk a kerítésre aggatott emlékérmeket is, bár amennyit ezért futni kell, még a gondolatba is belefájdul a fejem. Sosem voltam egy nagy futó, még a gimnáziumi 2000 métert is csak szenvedve tudtam lefutni.

Dezső pedig eközben kiszúrta, hogy pont az egyik kedvenc svájci bankjának a székhelye előtt haladtunk el, s mivel 5 éves kora az az álma, hogy bankigazgató lesz, be is állt pózolni a prominens épület elé. 

Visszafelé jó nagy kört tettünk, elkalandoztunk a város másik vasúti pályaudvara, az Enge felé, majd a kikötő felé vettük az útirányt.

A háromszintes sétahajónk pontban délután 1-kor indult, viszont zsúfolásig tömve volt emberrel. 

Szerencsére egy egész jó helyet sikerült kifogni, ahonnan jól láthattuk a tájat, viszont vécére csak váltott üzemmódban tudtunk elmenni, nehogy elveszítsük a jó pozíciónkat. 

A környező hegyek, a havas csúcsok és a nyugodt tóparti lakóövezetek láttán csak úgy sárgultam az irigységtől, hogy milyen szerencsések is azok, akik egy ilyen helyen élhetnek.

A hajó fél 3 körül vitt vissza minket a Bürkliplatzra. Mivel mostanra már verőfényes napos időnk lett, gondoltunk újrafotózzuk a Limmat folyó menti részeket, a Fraumünstert, St Peters Kirchét. 

Utóbbiba be is tudtunk menni, ám szerény belső méretei és puritán megjelenése meglepetéssel szolgált. Készítettünk itt egy időzítős, közös képet Dezsővel, mint a zürichi út egyik legemblematikusabb helyszíne előtt.

Ezután sétálgattunk még a környező utcákban, melyeket néhol ipari mennyiségű nemzeti, városi és kantoni zászlóval aggattak tele, vicces volt látni. 

Szépen lassan visszabattyogtunk a pályaudvarra, ahol kinéztük a 16.20-as Klotenbe menő S-Bahnt, mivel a zürichi VB jégcsarnoka tulajdonképpen nem is Zürichben, hanem a tőle alig 10 km-re található 18 ezres kis városkában található. Szerencsére legalább külön jegyet nem kellett rá vennünk, mivel a meccsre szóló belépőjeggyel (a mérkőzés napján) korlátlanul használhattuk a tartományi tömegközlekedést. A vonat indulásáig hátralévő időt a pályaudvar szomszédságában lévő Svájci Nemzeti Múzeum (Schweizerisches Landesmuseum) parkjában (Platzspitz) töltöttünk, ahol rajtunk kívül még piknikezők tucatjai élvezték a szép, napos időt.

A vonat indulása előtt lebattyogtunk az aluljáró szinten lévő 22-es vágányhoz, ahonnan az #S7 számú, Winterthurig közlekedő S-Bahnra kellett felszállnunk. Vadonatúj emeletes vonat érkezett, meg is céloztunk a felső szintet, ahol feltűnően kevesen ültek. 

Ünnepélyesen felvettem a magyar mezemet, s hogy Dezső se maradjon mez nélkül, elhoztam neki egy Red Wings-eset. Kezdett azonban kicsit nyugtalanítani minket, hogy az alsó szinten kisebb tömeg gyűlt össze, míg nálunk az emeleten alig van rajtunk bárki.

-          „Lacó, ez az 1. osztály! Tuti, érvényes ide a jegyünk?” – fordult hozzám Dezső.

-          „Háát…emlékszem, hogy olvastam volna bármi kikötést, szerintem maradjunk nyugodtan.” – feleltem, de a válaszom még engem sem nyugtatott meg túlságosan.

Végül apró betűvel, de tényleg megtaláltam ez a kikötést a jegyen, úgyhogy megelőzendő egy tetemes bírságot, nyomban át is ültünk a másodosztályra.

Az út Klotenig alig 15 perc volt. Már a vonatállomástól egyértelműen jelezték az irányt a jégcsarnokig, mely a kloteni erdő közepére épült. „Welcome to Ice Hockey Country!” – hirdette a kiírás a VB hivatalos kabalafigurájával, Cooly-val, a jégkorongozó tehénnel együtt.

Az előző mérkőzésről ekkortájt kezdtek kiözönleni a szurkolók, melyen meglepetésre a fehéroroszok hosszabbítás után legyűrték a szlovákokat. Megkerestük a csarnok mellett felállított szurkolói falu sörsátrait, ahol egy kedves ismerős fogadott – Anita.

Na jó, nem volt teljesen váratlan a találka, már előzetesen mesélte MSN-en, hogy a svájci barátjával kint volt a magyar-szlovákon is két napja, s mivel remekül szórakoztak az egyébként rendkívül izgalmas (4-3-as szlovák győzelemmel végződő) mérkőzésen, nem kellett sokat győzködni a párját, hogy a kanadaira is jöjjenek ki. Így ráadásul velünk is találkozhatnak. A barátja, Christian is szimpatikus srácnak tűnt, ráadásul alkalomhoz illően, magyar címeres melegítő felsőben virított. 

Vettünk egy-egy sört, majd beültünk az egyik sörsátorba beszélgetni, ahol mellesleg az óriáskivetítőn a berni helyszínen futó, német-svájci meccset adták élőben. 

Anita mesélt a svájci gyakornoki állásáról, a kinti életéről, és úgy általában a svájci hétköznapokról. Christian mindeközben fél szemmel az óriáskivetítőre tapadt, s csak időnként kapcsolódott be a beszélgetésbe. Amikor aztán a svájci csapat hosszabbításban legyőzte az ősi rivális németeket, Christian – a többi jelenlévő svájcival egyetemben – a helyéről felpattanva éltette a nemzeti csapatát.

A mérkőzés kezdete előtt egy órával lehetett leghamarabb bejutni a csarnokba. Mi ahogy lehetett bemenetünk, hogy elcsípjük még a csapatok bemelegítését. Anitáéknak más szektorba szólt jegye, úgyhogy tőlük ideiglenesen elbúcsúztunk.

Pont akkor értünk be, amikor a csapatok kikoriztak a jégre. Wow, a magyar válogatott „A” csoportos VB-n! Azta, mennyi NHL játékos, szinte mindegyiket arcról felismerem! Nagy léptekkel komplett széksorokon másztam át, hogy mielőbb lejussak és fotózhassam, videózhassam a kedvenceket, ezúttal kivételesen mindkét oldalon. Hatalmas élmény volt ott lenni és látni őket!

A csarnok még a meccs kezdetére sem lett tele, úgyhogy lazán átülhettünk volna a miénknél sokkal jobb helyre is. Leültünk először egy helyre, de szinte azonnal fel is pattantam onnan.

-          „Bakker, szerintem beleültem valami vízbe.” – legalábbis olyan érzésem volt, mint amikor egy eső utáni nedves padra ülök le.

Bár nem láttam semmilyen vízre utaló nyomot, inkább kerestünk egy másik, néhány sorral fentebbi helyet.

-          „Na, szép, ez is olyan…mi lehet ez? Tök hideg a szék…” – elégedetlenkedtem.

Önkéntelenül is hátranyúltam fenekemhez, mibe ültem bele, amikor észrevettem, hogy a combomnál vagy 15 centi hosszan egy hatalmas szakadás tátong a fekete nadrágomon.

-          „Hááát…öö…ez egy kicsit elszakadt azt hiszem…” – állapítottam meg tényhelyzetet.

Úgy tűnik, amikor a széksorok között lépkedtem át, az egyik lépésnél megadta magát a nadrág anyaga, s azért hittem, hogy beleültem valami nedves dologba, mert a combom közvetlenül a hideg műanyagszékhez ért. Nézzük a jó oldalát, legalább a szakadás nem olyan helyen történt, hogy a nemesebb részeim is kikandikáljanak, csak az alsógatyám egy részét csodálhatták meg a figyelmes szemlélődők.

Nem sokkal később elkezdődött a mérkőzés. Nem volt sok kétségem afelől, hogy ki fog nyerni, bár reménykedtem, hogy legalább egy becsületgólt összehoz a magyar csapat. Sajnos ezen az estén még ennyi babér sem termett a mieinknek, a kanadaiak egyszerűen túl erősnek bizonyultak. 

Voltak jó és veszélyes megmozdulásaink, de a korong csak nem akart bemenni a kanadai kapuba. Ráadásul a második harmad elején az egyik fiatal magyar csatárt, Benk Andrást nagyon csúnyán leütközte a kanadai Upshall, de úgy, hogy eltört a kulcscsontja.

A második harmadra átültünk Anitáékhoz az egyik drágább szektorba, s bár becsülettel szurkoltunk a magyar fiúknak, a kanadai csapat végig irányította a mérkőzést és fölényes 9-0-s győzelmet aratott. 
A kanadaiak egyik legnagyobb sztárja a Tampa Bay jégkorongozója, Martin St. Louis mesterhármast ért el. 

Miután lement a győztes csapat tiszteletére a kanadai himnusz, a népes magyar szurkolótáborral együtt mi is elénekeltük a magyar himnuszt a derekasan küzdő válogatottunknak. Megérdemelték! Szép pillanat volt!

A meccs végeztével az ajándékboltban vettem egy emlékkorongot és egy szeretnivaló, plüss Cooly figurát, majd elköszöntünk Anitáéktól.

Az izgalmas rész csak ezután következett, ugyanis Dezső barátjával kellett volna találkoznunk valahol, aki állítólag tud segíteni a ma esti szállásban. A telefonjára azonban nem válaszolt, úgyhogy hiába vártunk közel félórát a csarnok előtt, nem tudtuk elérni. Visszabattyogtunk a kloteni állomásra, s már azon viccelődtünk (mely távolról sem volt olyan mulatságos), hogy vagy egy zürichi híd alatt alszunk, vagy egy méregdrága hotelben (feltételezve, hogy az olcsó szállásokat a VB idején már jó előre lefoglalták). A vágányoknál állva azért Dezső próbálkozott még hívni a barátját, akitől egyszer aztán jött egy SMS, hogy várjuk meg a peronon.

Nem sokkal később megszólított minket egy alak. Magyar mezt és nemzeti színre pingált papír fejvédőt viselt, amit az ilyen hokis eseményeken szoktak osztogatni. Így ismerkedtem meg, Dezső sokat emlegetett ismerősével, Pistivel.

Az S-Bahnunk 5 perccel éjjel 11 előtt futott be. Pisti időközben leegyeztette a szállásadójával, hogy vesz majd fel minket, melyik állomáson kell leszállnunk. Bő 40 perces vonatozás következett, egészen a Stäfa megállóig. Ezalatt kölcsönös élménybeszámolót tartottunk, s én is kicsit jobban megismertem Pistit. Ő is elég nagy hokiőrült, mezét már számtalan jégkorongozó aláírása díszíti.

Mint kiderült, a szállásadója, egy idős svájci bácsi, a családjának egy régi ismerőse, aki gyakorlatilag befogadta Pistit a VB egész időtartamára.

A bácsi, becsületes nevén Otto Käppeli, pontosan a megbeszélt helyen várt minket. Pisti csak kedvesen „Otinak” szólította, bemutatott minket, majd mindannyian beszálltunk az idős úr autójába. A háza a szomszédos faluban, Hombrechtikonban volt. Dezsővel egy tágas, külön szobát kaptunk, s ahogy lepakoltunk, hívtak is vacsorázni. A bácsi szakácsnak sem utolsó, a főztje egészen mennyeinek bizonyult. Egy dolgot sajnáltam nagyon, hogy csak németül beszélt, az én német nyelvtudásom pedig nyomaiban sem emlékeztet a három évvel ezelőtti középfokú nyelvvizsgámra. Hozzám hasonlóan Dezső is inkább a passzív hallgatósági pozícióba helyezkedett, bár ő a tavalyi a linzi félévnek köszönhetően szinte mindent megértett, viszont Pisti helyettünk is megállás nélkül lökte a német szöveget. Mentendő a saját becsületemet, néhány alaposan átgondolt német mondatot én is közbeszúrtam, így nem maradtam teljesen kuka.

Az evés végeztével felvonultunk a szobánkba. Míg Dezső fürdött, megpróbáltam megstoppolni a nadrágomat, még szerencse, hogy a kicsiny túlélő tatyómban mindig van varrókészlet, bár eddig egyszer sem nyitottam még ki. Nem mondom, hogy ezután elmegyek varrónőnek, de olyan atombiztosan sikerült megstoppolnom a megtépett gatyát, hogy utána még éveket használtam otthon amolyan „munkás nadrágként”.

3. nap – Rapperswil és Einsiedeln (2009. április 27.)

Reggel az ablakunkból kinézve láttam igazán, milyen helyre is jöttünk valójába. A ház egy hegyoldalban helyezkedett el, melyhez egy nagyobb gyümölcsös és kisebb réti is tartozott. 

Némi készülődést követően lementünk Dezsővel az étkezőbe, ahol már szó szerint egy terülj, terülj asztalkám várt minket. Ha tegnapi vacsora kiváló volt, a mai reggeli egyenesen fejedelmi! Friss házikenyér, házi lekvárok, finom felvágottak, ízletes svájci sajtok…nyamm, szinte még mindig érzem az ízüket.

Evés után összepakoltuk Dezsővel a cuccainkat, s mivel Mr. Käppeli pénzt nem fogadott el, adtunk neki ajándékba egy magyar népi motívumokkal díszített kis kerámia kancsót, amolyan vásárfiát, amit kedvesen megköszönt. Indulás előtt, még lelkesen megmutatott egy a háztól leválasztott, elszeparált lakrészt, melyet időnként kiad vendégek részére. Kaptunk még tőle névjegykártyát, majd Pistivel együtt elvittek minket kocsival a szomszédos városkába, Rapperswilbe.  

Itt elköszöntünk tőlük, Pisti készített egy közös képet rólunk és Mr. Käppeliről, majd elindultunk körbenézni ezen a kedves kis településen. 

A St Gallen kantonba tartozó, kis 7700 fős városka a Zürichi-tó keleti partján fekszik. A legfőbb látnivalóit néhány óra alatt be lehet járni. Először a tóparti korzón sétálgattunk a kikötő mellett, majd a város híres rózsakertjét kerestük fel. Április lévén egy szem rózsát sem találtunk, de a kiterjedt rózsakertet elnézve érthető, miért hívják Rapperswilt a „rózsák városának”. 

Ezután az óváros fölé magasodó Lindenhof dombon álló, 13. századi várkastélyt (Schloss Rapperswil) kerestük fel. A vár belső udvarába ingyen be lehetett menni, de ott csak egy hatalmas átlátszó, tölcsérformájú mobiltető szolgált látványosságul, mely vélhetően a beltéri események esetén nyújt védelmet az eső elől. 

Sétálgattunk a még itt a vár környékén, megnéztük a duplatornyos plébániatemplomot (Pfarrkirche St. Johann) és a 15. századi városházát, majd az óváros szívének tekinthető Hauptplatznál néztünk körül.

Ezzel nagyjából be is jártuk Rapperswillt, úgyhogy innen már egyenesen a vonatállomás felé vettük az útirányt. Kinéztük az útikönyvből, milyen látnivalók vannak még itt a környéken, mivel Zürichbe csak este szerettünk volna visszamenni. Végül Dezsővel egyetértettünk abban, hogy a következő megálló a csodálatos apátságáról híres Einsiedeln lesz.

Megvettük a jegyeket (11,80 CHF), viszont ezután még közel félórát kellett kibekkelnünk itt az állomáson, mivel a következő S-Bahn (#S40) csak a 15.09-kor indult innen Einsiedelnbe. Amikor aztán kimentünk a peronra, megakadt a szemem az egyik mozdonyon.

-          „Fú, Dezső ezt nézd, pont ilyen játékmozonyom van otthon. Még a színe is ugyanilyen. Sosem láttam ilyet eredetiben!” – teljesen feldobott ez a felismerés. 

A vonatút Einsiedelnig nagyjából 35 percet tartott, közben megcsodálhattuk a környező tájat. 

Megérkezve a városkába, szerencsére nem volt gond a tájékozódással, a fő látnivalónak számító apátságig (Kloster Einsiedeln) végig tábla mutatta az utat. 

Az odáig vezető úton betértünk egy pékségbe (Schaböck Bäckerei zum Goldapfel), ahol állítólag hét generáció óta készítik a helyi mézeskalács-különlegességet. Egy mini múzeumot is meg lehetett tekinteni a családi mézeskalács-manufaktúra történetéről. 

Ha már itt voltunk, vettünk is egy keveset ebből az eindsiedelni specialistásból, majd folytattuk a sétát. A hangulatos Hauptstrassén haladva megcsodálhattuk az 1693-ban épült, díszes homlokzatú Városházát (Rathaus), míg az utca végében, a város szélén feltűnt az apátság hatalmas épülete is. 

Az einsiedelni Benedek-rendi apátság a barokk építészet egyik remekműve, melynek története 835-ig nyúlik vissza, amikor egy szerzetes (Meinrad) ezt a helyet választotta remetelaknak. 

Egy évszázaddal később kolostor alakítottak ki, ám a felszenteléskor valamilyen csoda történt, így azóta zarándokhellyé vált. A jelenlegi barokk stílusát a 18. század első harmadában kapta. Az apátság előtti téren áll az aranyozott Mária szoborral díszített Miasszonyunk kútja, ahol a hagyomány szerint a zarándokok a megérkezést követően először isznak. 

A templomba szerencsére nem kellett külön belépőt fizetni, fényképezni viszont tilos volt, pedig a főhajó túláradó barokkos díszítése és az aranyozott szószék megért volna néhány fotót. Szintén megnézhettük az állítólag csodatevő erővel bíró Fekete Madonna aranyozott faszobrát, mely az apátság egyik legfőbb kincse. 

Miután körbenéztünk bent, megkerültünk az apátságot és felmásztunk a domboldalban vezető úton (St. Benediktweg), azt remélve, hogy a dombtetőről szép kilátásban lesz részünk. 

Az egyik kanyarulatnál volt egy kis pihenőhely, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt az apátságra. Sajnos az idő továbbra sem bizonyult túl barátságosnak, időként esőszerű szitálást kaptunk az arcunkba, de pont annyit, amennyi még nem szegte a kedvünkben a további túrázástól. 

Továbbhaladtunk a kacskaringós Vogelherdwegen a domboldalban egészen a következő magaslatig, ahonnan csodaszép panoráma nyílt a völgyben elterülő tóra (Sihlsee) és a környező dombokra, hegyekre. 

A gondosan karbantartott, hegyvidéki legelők, a valószínűtlenül zöld fű és friss levegő – egyszerűen imádtam!

Nem messze tőlünk, a hegyoldalban több helyen is fehér hófoltokat lehetett látni, amely megmozgatta a fantáziánkat. Dezsővel fejünkbe vettük, hogy felmászunk oda, és megérintjük a „hóhatárt”, ahogyan azt viccesen elneveztük. A nedves, füves domboldalon óvatosan kellett haladnunk, mert rettentően csúszott. Külön élményszámba ment Dezsőt látni felkapaszkodni a hófolthoz, miközben egyik kezében egy Aprozos (svájci ásványvíz) műanyagpalackkal egyensúlyozott, melybe valamilyen fura, kékszőlős ízesítésű Bolero italporos löttyöt töltöttünk.

Egész nap azzal viccelődtünk, hogy a palack valójában tablettás bort rejt, amit időről időre meg kell húzni. Mivel az arcunk alaposan lesült a tegnap hajókázás során, tényleg úgy nézhettünk ki, mint két kezdő alkoholista. Végül csak-csak felküzdöttük magunkat a kiszemelt célhoz, s rettentően büszkék voltunk magunkra.

Mivel ekkorra már délután fél 5 körül járt, elindultunk vissza az állomásra. Sietnünk távolról sem kellett volna, a következő Zürichbe menő S-Bahn csak este 8-kor indult. Valahogy kibírtuk az indulásig lévő két órát, melyhez képest az 50 perces út szinte röpve telt el.

Visszaérve Zürichbe, újabb két órát kellett elütnünk az éjszakai vonat indulásáig. Ezt az időt ezúttal hasznosabban töltöttük el. Tettünk egy nagy sétát a folyó és tóparton, s megörökítettük a zürichi éjszakai panorámát is.

A vonatunk 22.40-kor indult, s szerencsére ezúttal is saját fülke jutott nekünk. Ezután a mozgalmas nap után egyikünknek sem akadt problémája a vonaton alvással. 

4. nap – Érkezés haza (2009. április 28.)

A körülményekhez képest egész jót aludtam. Ha a kalauz nem csörtet be reggel 7 körül, hogy Bécsben majd át kell szállni egy másik vonatra, valószínűleg a Wien Westbahnhofig édesdeden alukáltam volna.  

Egészen eddig fel sem tűnt nekünk, hogy időközben tetemes késést is összeszedtünk, csak miután begördülve a bécsi pályaudvarra megláttuk, hogy csak a 9.50-es EC vonattal megyünk tovább Budapestre. Ha már így hozta az élet, a szűk egyórás bécsi kényszerpihenőnk alatt tettünk egy sétát a híres Mariahilferstrassén, majd visszabattyogtunk az állomásra. 

A hazaút hátralevő része eseménytelenül telt. Dezső végül nem jött el velem a Keletiig, hanem leszállt Kelenföldön, ami sokkal közelebb volt neki az új albérletéhez. 

Délután 1 körül, másfél órás késéssel érkeztünk meg a Keletibe. A vevőszolgálaton még megpróbáltam visszatérítést kérni a jegy árából a masszív késés miatt, de mivel a késedelem az osztrák szakaszon történet, a MÁV-os ügyintéző lazán elhajtott.

A kedvemet ugyanakkor ez sem szeghette, fülig érő szájjal mentem haza. Bár csak rövidke utazás volt, Dezsővel két fantasztikus napot töltöttünk Zürichben és környékén. Én nosztalgiázhattam egy kicsit a 2004-es svájci körút után, ő pedig körülnézhetett a banki világ központjának tartott városban, ami – ki tudja – lehet az egyszer az otthona is lesz. Hát, ha az ember bankigazgató akar egyszer lenni… Hozzá még passzolna is!

Mindemellett hatalmas élmény volt „A” csoportos világbajnokságon szorítani a magyar jégkorong-válogatottnak! A játékoson ezen generációja nagyon megérdemelte, hogy belekóstolhasson a világelit versenyébe, s bár ez még nem mi a kávéházunk, remélem én még megérem, hogy úgy jöjjek „A” csoportos vébére, hogy a világ bármely csapata ellen esélyesként lépünk jégre. Ameddig hoki lesz Magyarországon, követni fogom, s ha megadatik ez a lehetőség, annyit mondhatok: én biztosan ott leszek!