Bristol

Előzmények

Visszatekintve 2010-re, milyen egy őrült év volt! Egy igazi érzelmi hullámvasúthoz lehetne hasonlítani, vagy egy forgószélhez, ami alaposan felkavarja az addigi nyugodt állóvizet. Biztosnak hitt kapcsolatból hirtelen szakítás, a gondtalan egyetemi évek helyett immár teljes munkaidős állás, miközben szakdolgozatírás, konzulensi egyeztetések, komplex- és záróvizsgák sora…és persze utazás, sok-sok utazás!   

Mivel még az év elején sokkal inkább egy egyetemistára jellemző büdzsével rendelkeztem, többnyire az extra olcsó, fapados, hátizsákos utak jöhettek csak szóba. Az ember nem is gondolná, ha egy kicsit meghúzza a nadrágszíjat, ugyanakkor gyorsan képes döntéseket hozni, milyen olcsón is ki lehet hozni egy amúgy drágának hangzó utazást. 

2009 novemberében egyre többször kaptam magamat azon, hogy tanulás helyett inkább a fapados légitársaságok téli menetrendjét bújom akciós jegyek után nézve. Budapestről elég gyér volt a felhozatal, úgyhogy kíváncsiságból megnéztem, mit ajánl a Ryanair pozsonyi indulással. Az alapjáraton átláthatatlan, rikító színekkel és villogó hirdetésekkel tarkított weboldalon egy fél képernyőt kitöltő, hatalmas rózsaszín-citromsárga-kék színű akciós hirdetés jelent meg. Alig hittem a szememnek – „From Bratislava TO BRISTOL – ONLY 1,00€”

Nahát, erre azonnal le kell csapni! Mivel Eszternek már volt februárra foglalt útja Amszterdamba, neki ez nem fért volna bele, úgyhogy a tavaly őszi, nagy sikerű erdélyi utunkon felbuzdulva felhívtam Matyit. Bár a várható költségekkel kapcsolatban nem tudtam túl sok támponttal szolgálni, de megnyugtattam, ne aggódjon emiatt, csak menjünk! Némi gondolkozás után rábólintott, úgyhogy izgatottan végigpörgettem a foglalást. A két főre szóló, oda-vissza 4x1 eurós ár végül 24 euróra kúszott fel, mivel képesek voltak 20 eurónyi extra díjat (!) felszámolni a MasterCardos fizetés után. Túlzott panaszunk azonban erre se nagyon lehet, így is nagyjából fejenként 3200 forintból megúsztuk a retúr repülőutat.

Miután zsebünkben tudtuk a repjegyet, kicsit utána olvastam, mi fán terem Bristol, mit érdemes arrafelé megnézni. A környező látnivalók sorából Bath és Cardiff tűnt a legérdekesebbnek, úgyhogy informálódtam az utazási lehetőségek felől is.

Szállás tekintetében gyakorlatilag a legolcsóbb opcióra böktünk rá, bár volt egy sejtésem, hogy 12£/fő/éj árért túl sok mindent nem várhatunk el.

Az utolsó lépésként a Pozsonyba menő vonatra szereztük be a jegyet, mely vicces módon drágábbnak bizonyult (4320 Ft), mint maga a repjegy.

Az utazás előtti estére teljes mértékig összeállt a program.

1. nap – Pozsonyon át Bristolba (2010. január 28.)

Az indulás egy kissé borongós csütörtöki napra esett, időnként szállingózott egy kevés hó. Furcsa volt belegondolni, hogy bár most még itthon, Dunakeszin eszem a reggelire előkészített mustáros virslimet, de estére már úgy érkezem meg Angliába, hogy közben megjártam Szlovákiát is. Pozsony már amúgy is ismerős terepnek számított, mivel féléven belül másodszor szándékoztam továbbrepülni onnan.

Matyival reggel bevonatoztunk Pestre, hogy a kiszámíthatatlan téli vonatközlekedés jelentette kockázatok mellett is tutira elérjük a Keletiből induló 9.28-as pozsonyi vonatot. Lecuccoltunk az egyik üres fülkébe és vártuk az indulást. Én a Nagy-Britanniáról szóló Útitárs útikönyvemet bújtam, míg Matyi a maga sajátos operatőri felfogásában igyekezett megörökíteni az indulás első pillanatait.

Alig indultunk el, csörgött a telefonom – egy ismeretlen szám keresett. A GSK HR vezetője volt az, aki örömmel gratulált, hogy engem választottak a marketing asszisztensi pozícióra! Mondta, hogy átküldik a szerződés részleteit, és ha megfelel, akkor másfél hét múlva, február 8-án lehet is kezdeni. Fú, azta, madarat lehetett volna velem fogatni! Gyorsan még felhívtam Anyát és megírtam Eszternek a jó híreket.

Nem sokkal később a vonat rákanyarodott a váci vonalra, így gyakorlatilag visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Ahogy keresztülrobogtunk Dunakeszin, azon tűnődtem, milyen kár, hogy nem áll meg Gyártelepen a vonat, megspóroltunk volna másfél órát az életünkből.

Ahogy átértünk Szlovákiába, egyre havasabb táj fogadott minket. Amikor délre Pozsonyba értünk, már közel 20 centis hó lepett mindent. Nagyjából öt óránk maradt a gép indulásáig, de ez bőven elegendőnek bizonyult egy kiadós óvárosi sétához. Vicces volt ugyanazokat a helyeket végigjárni, mint augusztusban, annyi különbséggel, hogy a tikkasztó nyári hőség helyett most a hideg, téli, havas arcát mutatta a város. Először a szlovák köztársasági elnök rezidenciájaként szolgáló Grassalkovich-kastélyt (Grasalkovičov palác) néztük meg közelebbről, melyek parkjába (Prezidentská Záhrada) be is lehetett menni. 

Mivel mindent hó borított, a látvány nem volt túlzottan érdekfeszítő, leszámítva a franciakert közepén tündöklő pucér női szobrokat. Bronzból formált ledér hölgykoszorú annyira megihlette Matyit, hogy enyhén szexuális töltetű beállással pózolt egy kép erejéig, miután akkurátusan lesöprögette az egyik hölgy tomporáról a havat. Persze azt nem sejthette, hogy az egész jelenetet videóra veszem, mely egyből az egész utazás egyik legmulatságosabb jelentévé vált.

Az elnöki palotát megcsodáltuk a túlsó oldalról is, ahol a díszőrség katonái állnak őrt, majd felgyalogoltunk a város legfőbb jelképéül szolgáló várhoz. 

A pozsonyi vár (Bratislavský hrad) története a 9. századig nyúlik vissza, már jóval a honfoglalás előtt erőd állt a helyén. Később a magyar történelem egyik legfontosabb központja lett, többször ülésezett itt a magyar országgyűlést, s a mohácsi vész után itt őrizték a magyar koronát is. A várat alaposan megtépázták a történelem viharai, mígnem 1811-ben a nagy része leégett. 

Miután Pozsony az I. világháborút lezáró béke nyomán a megalakuló Csehszlovákia része lett, egy ideig szó volt róla, hogy lebontják a vár maradványait, ám végül az újjáépítés mellett döntöttek. A jellegzetes, négytornyú vár napjainkban a Szlovák Nemzeti Múzeum állandó kiállításainak ad otthont, míg néhány dísztermét a Szlovák Nemzeti Tanács használja reprezentációs célra.

A várból nagyszerű kilátás nyílik a városra és az alant elnyúló Dunára, melyről önkéntelenül is a páratlan budapesti panoráma jut eszembe. A kettőt összehasonlítgatni teljesen felesleges, a pestinek egyszerűen nincs párja, viszont szembetűnő, hogy a Duna itt mennyivel keskenyebb, mint otthon. A pozsonyi látkép legközpontibb eleme a folyó fölött átívelő, a helyiek által csak „ufónak” becézett, hazafias elnevezésű modern híd (Szlovák Nemzeti Felkelés hídja), mely amellett, hogy összeköti az óvárost a panelházak uralta lakótelepi negyeddel, a pilonjának csúcsán egy népszerű étteremmel büszkélkedhet.

A várdombról lesétálva a 14. században épült, gótikus Szent Márton-dómnál (Dóm sv. Martina) lyukadtunk ki, amely 1563 és 1830 között a magyar királyok koronázó templomaként funkcionált. 

Egy saroknyira innen bekanyarodtunk egy hosszúkás térre (Hviezdoslavovo námestie), melynek végében a Szlovák Nemzeti Színház (Slovenské národné divadlo) régi épülete látható. Elsétáltunk a csodaszép épületig, gondosan kikerülve a tér közepén hógolyócsatát vívó gyerekek dobásait. 

Itt lekanyarodtunk balra, a Rybárska bránára, s a következő kereszteződésnél – szó szerint – belebotlottunk a város leghíresebb szobrába. A járdaszint magasságában látható, Čumil névre keresztelt jópofa bronzszobor egy csatornából kikukucskáló embert formáz, aki érdeklődve figyeli az utcai forgatagot. 

Szegény Čumil hiába rendelkezik saját figyelemfelkeltő közlekedési táblával, a havas időben a hókotrók alaposan beterítették hóval, de ennek ellenére nekünk sikerült megtalálni. 

Egyébként nem Čumil az egyetlen érdekes szobor a pozsonyi óváros utcáin. Nem messze innen, a Rybárska bránán, egy kalapját lengető úriember szobrával is fotózkodhattunk. Pár lépésnyire innen, kiértünk az óváros legszebb részére, a Fő térre (Hlavné námestie), ahol a Városi Múzeumnak otthont adó régi Városháza (Stará radnica) épülete is látható. 

Haladtunk tovább, s kiérve a Michalskára (Mihály utca), hamarosan újabb érdekes épületre (Galéria Michalský dvor) bukkantunk, melynek homlokzatán egyértelműen a régi magyar címer díszelgett. Mint kiderült 1802 és 1848 között itt székelt a magyar országgyűlés. 

Az utca végében pedig az 1411-ben, a középkori városfal részeként épült Mihály-kapu (Michalská brána) 51 méter magas, elegáns, hagymakupolás tornya magasodik, mely alatt a koronázási menet is áthaladt egykor. 

A kapu alatt, az utcakövekbe ékelve a világ 29 jelentősebb fővárosának a Pozsonytól mért távolságát mutató jelzést figyelhetjük meg.

Ezzel nagyjából be is jártuk a pozsonyi óvárost, úgyhogy lassan visszaballagtunk a pályaudvarra, ahonnan a reptérre közlekedő busz (#61) is indult. A vonaljegy mindössze 0,70 €-ba kerül, amit már csak azért sem érdemes elbliccelni, mivel ezen a vonalon rendszeresen razziáznak az ellenőrök. Az út nagyjából 25 perc volt, fél 4 körül már ki értünk a reptérre (Letisko Milana Rastislava Štefánika Bratislava).

A gépünk 17.10-re volt kiírva. Ez volt az első alkalom, hogy Ryanairrel repültem, úgyhogy érthető izgatottsággal vártam, milyen lesz majd a piacvezető fapadossal utazni. Jó szokásomhoz híven, a beszálláskor az elsők között rohamoztam meg a gépet, hogy minél jobb ablak melletti helyet foglaljak magunknak. Sikerült is, de a sietség feleslegesnek bizonyult, a gépnek végül alig kétharmada telt meg. A beszállás befejezése után azonban még hosszú percekig nem történt semmi. Teltek-múltak a percek, de semmi nem mutatott arra, hogy meg akarnánk mozdulni a közeljövőben, amikor egy emelőkosaras gép gurult oda mellénk, melyről egy munkás elkezdte végiglocsolni jégtelenítővel a szárnyakat. Matyival az ablakra tapadva figyeltük a jelenetet, s látszott rajta, hogy őt végtelenül megnyugtatják a látottak.

Miután végzett a jégtelenítő brigád a munkával, megkaptuk az engedélyt a felszállásra. Annak ellenére, hogy így helyből 25 perces késéssel indítottuk az utat, teljesen pontosan (helyi idő szerint 18.45-kor) érkeztünk meg Bristolba.

Még az indulást megelőző napokban írtam a hostelünknek, hogy szeretnénk igénybe venni az általuk kínált reptéri “pick up” szolgáltatást. Mivel végső megerősítést nem kaptam tőlük, hogy ténylegesen várni is fognak ránk a reptéren, lelkiekben már felkészültem, hogy tömegközlekedéssel kell eljutnunk a szállásra. Így is lett, a kutya sem várt minket a kijáratnál, úgyhogy segítséget kértem az információs pultnál. Ők a Bristol Flyer reptéri expressz buszt ajánlották, sőt még abban is segítettek, melyik megállónál (West Street, Chessel Street) kell majd leszállnunk. Ezt követően megvettük a jegyeket, melyek fejenként 4 fontba kerültek.

A szép, új busz közvetlenül a terminálépület elől indult, viszont a sofőrülésből egy nagymamánk korabeli néni vigyorgott vissza ránk. Jézusom, ő fogja vezetni a buszt? Nem nézett ki egy sofőralkatnak, sokkal inkább a kandalló mellett egy fotelben kötögetve tudtam volna elképzelni, egy macskával az oldalán. Mint kiderült, a nénit távolról sem kellett félteni – a városba vezető dimbes-dombos úton időnként egészen hullámvasútra jellemző dinamizmussal jöttünk végig. Ha ez nem lett volna már önmagában elég élmény, még a bal oldali közlekedés és a fordított KRESZ szabályok szokatlansága is rátett egy lapáttal. 

Leszálltunk a West Street, Chessel Street megállójánál, majd előkaptam a GoogleMaps-ről kinyomtatott ki térképrészletemet, hogy megpróbáljam belőni, merre lehet a hostelünk. 

Míg én az irányokat találgattam, Matyi még mindig a balos közlekedés tényének hatása alatt volt, s átható lelkesedéssel videózta a mellettünk elhaladó autókat. 

Végül alig kellett 100 métert megtennünk, hamar rátaláltunk a szállásunkra (007 Travelers Hostel). Hiába a menő, James Bond-os utalás a névben, ez a hely minden, csak nem menő. A recepciónál ülő belassult srác sem volt éppen a helyzet magaslatán. Látszott a tekintetéből, hogy nehezére esik feldolgozni az információkat, mint például, kik vagyunk, milyen szobát és milyen néven foglaltunk. Az az üzenet sem ment át neki, hogy a Hostelworld-ös foglalás során már fizettünk 10% előleget, és pontos visszaigazolást kaptunk az érkezéskor fizetendő hátralékról. Valamit pötyögött a számítógépébe, de láttam rajta, hogy halvány gőze sincs, hogy melyik rendelés a miénk.

-          „2 fő…3 éjszaka…akkor az…ööö…72 font lesz” – bökte ki végül nagy nehezen.

-          „Ahh, úgy tudtam.” – gondoltam magamban, majd hangosan folytattam. –„Szóval, mint mondtam, a Hostelworld-ön keresztül foglaltam, 10% előleget már kifizettem, £64,80-ot kell most tehát fizetnünk.”

Láttam, hogy forognak az agyában a kerekek, csak 50 kByte-al lassabban, mint egy átlag embernek. Gondoltam megkegyelmezem rajta, s az orra alá dörgöltem a Hostelworld-ös visszaigazoló e-mailt, amire csak hápogni tudott. Kifizettük végre valahára a szoba árát, kaptunk ágyneműt és mutatta az utat a szobákhoz. Első látásra elég aggasztónak tűnt, hogy sem a hálószobák, sem a hozzájuk vezető folyosó ajtaját nem zárja senki, de hostel bejárati ajtaja is 0-24-ben nyitva áll, így akár lazán bárki besurranhat, és végigrabolhatja a lakókat. A szobánkban 7 nyikorgó, emeletes vaságy foglalt helyet, azok is egymás hegyén-hátán, a tökéletes helykihasználtság végett.

Lepakoltuk a cuccunkat, majd levezetésképpen elindultunk sétálni egyet. Mivel a szállásunk kifejezetten város szélén helyezkedett el, akárhova is szerettünk volna menni innen, az helyből jó néhány kilométer gyaloglást jelentett. Ráadásul az a hely, ahova én szerettem volna eljutni, Bristol másik végén, tőlünk 4-5 km-re található. 

Először legyalogoltunk az Avon folyótól mesterségesen leválasztott kis csatornához (New Cut), mely fölött egy kicsiny függőhíd, a Gaol Ferry Bridge ível át. Átkelve a túloldalra, a Cumberland Roadon haladtunk végig, részben ipari, részben revitalizált lakónegyed mentén. Ezután észak felé fordulva átkeltünk a bristoli kikötő túloldalra, majd a város nyugati, domboldalba épült kerülete felé vettük az irányt. Matyinak ekkorra már rendesen fájt a lába és szidta a Mustang cipőjét, mint a bokrot. Szerencsére, már nem voltunk messze a céltól. Miután felkapaszkodtunk az egyik meredek utcán, elénk tárult a látvány, amiért ennyit kellett captatni – a világhírű Clifton függőhíd (Clifton Suspension Bridge). 

Az Avon folyó felett 76 méter magasan átívelő, kecses függőhidat a híres brit mérnök, Isambard Kingdom Brunel tervezte, akinek a nevéhez a kor leghíresebb gőzhajóin (SS Great Britain, Great Eastern) kívül számtalan híd megtervezése fűződik, amellett, hogy részt vett a Temze-alagút építésében és Great Western Railways vasútvonalainak a megtervezésében. Szegény Brunel azonban nem érhette meg a 1864-es Clifton függőhíd átadását, 5 évvel korábban váratlanul elhunyt. A 412 méter hosszú híd Bristol egyik legfőbb szimbólumának számít, s ahogy megláttam róla egy képet, elhatároztam, hogy ezt a saját szememmel is látnom kell.

A híd Bristol Clifton nevű külvárosát köti össze a Leigh Woods falucskával, de úgy, hogy a két pilon egy-egy magas domboldal szélén magasodik. A szédítő magasságot így sötétben nem is igazán érzékelhettük, cserébe a nagyszerű éjszakai kivilágítás kárpótolt bennünket.

Kicsit kifújtuk magunkat, lőttünk jó néhány fotót, majd este fél 11 körül elindultunk visszafelé. Bár nem a város legszebb részein át vezetett az út, az így is elég hamar egyértelművé vált, hogy a bristoliak nem veszik félvállról a rendet és tisztaságot. A galambok és sirályok etetéséért akár £2500 (kb. 790 ezer forint!!!)  bírság is kiszabható, de azok a kutyatulajdonosok sem járnak sokkal jobban, akik kedvencüket póráz nélkül sétáltatják, vagy nem szedik fel utána a kutyakakit, ezeket akár £1000-1000 (kb. 315 ezer forint!) díj kiszabásával honorálják a hatóságok. 

Visszaértünk a hostelbe, majd gyors fürdést követően eltettük magunkat holnapra.

2. nap – Bristol és Bath (2010. január 29.)

Mit ne mondjak, aludtam már kellemesebben is hostelben ezelőtt. Tudom, hogy egy 14 ágyas szobában óhatatlanul lesz valaki, aki felajzott vadkan módjára horkolja végig az éjszakát, viszont ha ez több irányból, kánonban történik, az már fölöttébb kellemetlen.

Reggel 8 körül elérkezettnek láttuk az időt, hogy kikecmeregjünk az ágyból. Összekaptuk magunkat, majd elindultunk valami reggeli után nézni. Szerencsére nem messze a szállástól találtunk egy Tesco Express-t, mely akkoriban Magyarországon teljesen ismeretlen fogalom volt, Tesco-t, mint olyat csak hatalmas hipermarket jellegben lehetett látni. Vettünk vizet és két műanyag dobozos, háromszög szendvicset (tojásos és sonkás mustáros ízesítésűt), majd útközben módszeresen megreggeliztünk.

A mai napi első úti célunk a Clifton függőhídhoz vezetett, melyet nappali fénynél is meg akartunk csodálni. Ezúttal másik útvonalon indultunk el, mely jelentősen lerövidítette az odáig vezető utat. 

A Greenway Bush Lane és a North Street sarkán egy érdekes jelenetnek lehettünk szemtanúi. Egy rikító sárga, fényvisszaverős egyenruhába öltözött bácsika, akit elsőre kukásembernek néztünk, amolyan „mobil stoptáblaként” teljesített szolgálatot az utcasarkon. Amint jött egy hölgy, zebra hiányában ő kísérte át az úttest túloldalára, miközben a felmutatta a kezében lévő stoptáblát. 

Sétáltunk tovább, s ezúttal egy másik gyaloghídon (Vauxhall Bridge) keltünk át a New Cut túloldalára. Elhaladtunk az SS Great Britain gőzösről szóló múzeum mellett, így legalább tudtuk, hova kell majd a híd után visszajönnünk. A kikötő mentén láthattuk az 1870-ben épített, jelenleg étteremként és közösségi házként funkcionáló Pump House-t, amelyben a belső kikötő kapuját és forgóhídját üzemeltető hidraulikus pumpaszerkezet működött korábban. 

Innen ismét a dombra fel vezetett az utunk, s nemsokára kiértünk a hídhoz. Most érezhettük igazán, milyen döbbenetesen magasan is ível át az alant hömpölygő Avon folyó fölött ez a kecses szerkezet. 

Elnézve ezeket az oltári magasságokat, nem csoda, hogy a Clifton híd mindig is meglehetősen népszerűnek számított az öngyilkosok körében. A híd pilonjain több helyen láthatjuk kihelyezve a lelki segélyt nyújtó szamaritánusok bármikor hívható telefonszámát, mint egy utolsó mentsvárat a bajba jutott lelkeknek. Aki viszont innen mégis a mélybe vetette magát, nagyjából biztosra mehetett – egy kivételtől eltekintve. Történt ugyanis, hogy 1885-ben, az akkor 22 éves Sarah Ann Henley szerelmi bánatában levetette magát a hídról, viszont az abroncsos szoknyája kvázi ejtőernyőként viselkedve annyira lelassította a zuhanását, hogy csodával határos módon túlélte az esést, s végül csak 62 évvel később 84 éves korában halt meg. 

Ettől függetlenül most már jó ideje extra rácsokat szereltek fel a híd korlátjára, mely jelentősen csökkentette az öngyilkosságok számát. A hídon a gyalogosok és biciklisek számára ingyenes az átkelés, míg az autósoknak £1,00-ot kell fizetniük. Átsétáltunk mi is a híres hídon, bár én végig gyöngyöző homlokkal szorítottam korlátot. Ezután a szomszédos dombra épült csillagvizsgálóhoz kapaszkodtunk fel, ahonnan egészen döbbenetes kilátás nyílt a hídra.

Ezt követően Bristol másik fő nevezetességét, a szintén Isambard Kingdom Brunel által tervezett ss Great Britain óceánjáró gőzöst indultunk el megnézni. A stockholmi Vasa Múzeumhoz hasonlóan itt is az eredeti hajó került közszemlére, azzal a különbséggel, hogy jelen esetben a felújított, korhűen berendezett belső terei és fedélzete is bejárható, az is a múzeum részét képezi. 

Az 1843-ban vízre bocsátott, 98 méter hosszú ss Great Britain korának legnagyobb és leggyorsabb személyszállító gőzhajójaként vonult be a történelembe. Építése valódi mérföldkőnek számít a hajóépítésben, mivel ez a gőzös volt a világ első, teljes egészében vasból készített és lapátkerék helyett hajócsavarral hajtott óceánjárója. 12 csomós (22 km/órás) végsebessége igazi mérnöki csodának számított, melynek köszönhetően már első útján megdöntötte az Atlanti-óceán átszelésének a rekordját, miután 14 nap alatt elérte New York partjait. A hajó rendkívül kalandos életútja során tucatnyi alkalommal átszelte az Atlanti-óceánt Amerika felé, majd az 1850-es években, kihasználandó az ausztrál aranylázra igyekvő kivándorlást, Melbourne-be és Brisbane-be indítottak vele rendszeres járatot. A hajó maximális befogadóképessége ekkorra már 730 főre lett emelve, akiknek az élelmezésére még egy kisebb állatkertnyi élőállatot is magával kellett vinnie. 

A feljegyzések szerint az 1861-es útra például az utasokon és a személyzeten kívül 1114 szárnyas (csirke, kacsa, liba és pulyka), 140 sertés, 96 kecske és egy tehén is utazott a fedélzeten, melynek köszönhetően olyan szag és zaj uralkodott a hajón, mint egy vidéki farmergazdaságban.

A gőzös sorsa az 1880-as években fordult rosszra, amikor a Horn-fok megkerülése közben tűz ütött ki a fedélzeten, s a javítási költségek olyan magasak lettek volna, hogy szegény, sérült hajót inkább eladták egyszerű széntárolónak. Úgy tűnt, a végzet ott, a Falkland-szigetek mentén éri majd a dicső múltú óceánjárót, melyet végül 1937-ben zátonyra futtattak, és nemes egyszerűséggel sorsára hagytak. Az 1970-es években azonban ambiciózus terv született a hajó megmentésére, úgyhogy a Falkland-szigetekről visszavontatták egészen „szülőhelyére”, Bristolba. A nagy pillanatra 1970. június 5-én került sor, amikor az öreg, megviselt hajót közel százezer ember szeme láttára a Clifton függőhíd alatt vontatták be a bristoli kikötőbe. Az ss Great Britain ezzel végleg hazatért, s a régi szárazdokkjában megindult a rendkívül költséges felújítása. A legnagyobb veszélyt a hajóra innentől a nedves levegő okozta korrózió jelentette, mely különösen a vízvonal alatti részét fenyegette. Végül azt a megoldást találták, hogy a vízvonal magasságában egy átlátszó üvegtetőt alakítanak ki, mely alatt egy gép segítségével mesterségesen sivatagi szárazságot alakítanak ki (20% alatti relatív páratartalommal), így meg tudják gátolni a további rozsdásodást. 

A siker nem maradt el. A ss Great Britain Anglia egyik legnépszerűbb turistalátványossága lett, évente 150-200 ezer látogató érkezik megtekinteni a legendás gőzöst.

Mivel imádom a hajókat, fel sem merült bennem, hogy anélkül mennénk el Bristolból, hogy ne néznénk meg. A belépő nem olcsó, már a diákjegy is £8,50-ba kerül, viszont jópofa módon, egy eredeti hajózási jegy mintájára készítették, mely ráadásul az első látogatás időpontjától számítva egy éven belül korlátlan belépésre jogosít, amennyiben azt előzetesen saját nevükkel aláírtuk.

Belépve először a szárazdokkban pihenő hajó csodálatos, aranyozott díszítésű tatját pillantottuk meg. Ekkor tűnt fel, hogy a vízvonal szintjén kialakított átlátszó üvegtetőt vékony vízréteg borítja, mely olyan hatást kelt, mintha a hajó ténylegesen a vízen úszna.
Amilyen jól nézett ez ki felülről, még ütősebbnek hatott mindezt alulról szemlélni, a szárazdokk aljáról, ahol a már említett nagyteljesítményű párátlanító berendezés igyekszik tartani az arizonai sivatag levegőjénél is szárazabb levegőt. 

Ámuldozva sétáltuk körbe a gigantikus hajótestet, melyen sajnos – minden igyekezet ellenére – egyre nagyobb részeken indult meg a rozsdásodást. A leglátványosabb képeket a hatalmas, hatlapátos hajócsavarral pózolva készíthettük, mely mellett állva egészen eltörpültünk.    

Ezt követően a hajó tőszomszédságában kialakított múzeumot jártuk végig, ahol többek közt az eredeti hajólapátot, hajócsavart, egyéb alkatrészeket és árbócmaradványokat lehetett megtekinteni, sőt megszólaltathattuk a hajókürtöt is. 

Ezután végre valahára a hajó fedélzetére léphettünk! Csak úgy, mint a filmekben, itt is fehér csíkkal és figyelmeztető táblával jelezték az utazóközönségnek, hogy a fedélzet mely részére léphetnek be kizárólag az első osztály utasai. 

Gondolom egyértelmű, hogy a haszonállatok részére kialakított kis pajták nem a burzsoá osztály térfelére kerültek. Ha már itt jártunk, nem tudtuk megállni, hogy ne kongassuk meg a hajó orrába kihelyezett fedélzeti harangot, mely szinte kínálta magát, hogy valaki szólaltassa meg. 

Ezután a viaszbábukkal és korhű bútorokkal berendezett kabinfülkéket jártuk végig. Volt ott minden – vajúdó nőtől, ruhát stoppoló és elsősegélyt nyújtó férfin keresztül a másodtiszttel egyeztető kapitányig mindenki. 

Matyinak különösen a gépház tetszett nagyon. Látva azokat a hatalmas, mozgó fogaskerekeket és a motort mozgató berendezéseket tényleg úgy érezhettük, hogy egy valódi, működő gépházban járunk. 

A gépek okozta zajban kipróbálhattuk a kürtszerű, távbeszélő csatornákat, mellyel a gépek ellentétes oldalán dolgozó munkások tudtak az őrjítő zajban kommunikálni egymással. Innen egy éles váltással átléptünk a kizárólag az első osztály utasai részére fenntartott előkelő promenád szintre, ahol a felső tízezer tagjai társasági életet élhettek, táncestet tarthattak, sétálgathattak, olvashattak anélkül, hogy a fedélzeten uralkodó széltől és felcsapódó víztől kelljen tartaniuk. 

A hajó leginkább fényűző része az étkező, mely végig aranyozott díszítésű márványoszlopokkal volt szegélyezve. 

Végül zárásképpen kívülről is körbefotóztuk még a legendás hajót, majd a kijárat felé vettük az útirányt.

A mai napi harmadik programpontként a Bristoltól 21 km-re délkeletre található városkába, Bath-ba szerettünk volna elutazni, s mivel délután háromnegyed 1 is elmúlt mire megjártuk az ss Great Britaint, innen egyenesen a vasútállomás felé igyekeztünk.

Útközben elhaladtunk a jellegzetes bristoli városképet adó kikötői raktárházak mellett, melyeket egytől egyik felújítottak, s népszerű éttermekké, klubokká vagy lakóházakká alakították őket. 

Kicsivel negyed 2 után értünk ki a forgalmas Bristol Temple Meads vasútállomásra. Gondolom, már senki sem lepődik meg, ha elárulom, ezt a fenséges pályaudvart is Isambard Kingdom Brunel tervezte még a 1840-es évek elején. Igaz, később jelentősen kibővítették, de az eredeti Brunel-féle állomásépület is mind a mai napig funkcionál. Évente közel 10 millió utas fordul itt meg, mellyel a Temple Meads Anglia egyik legforgalmasabb pályaudvarának számít.

Szerencsére mivel elég gyakran, 15-30 percente mennek vonatok Bath-ba, nem kellett sokat várnunk a következő járatra. Időben differenciálják a jegyárakat, a reggeli és késő délután csúcsforgalom során drágábban, azon kívül pár centtel olcsóbban utazhatunk. Ilyen napszakban csúcsidőn kívül díjszabást alkalmaztak, úgyhogy nekünk fejenként £5,80-ba került a retúrjegy. 

Ahogy beszereztük a jegyeket, végigböngésztük az óriáskijelzőn a következő vonat indulási idejét, és a vágányszámot. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy itt, Nagy-Britanniában a vasúti liberalizáció nyomán, a 90-es évek óta egyetlen, nagy állami vasúttársaság helyett sok, kisebb magántársaság nyújtja a vasúti szolgáltatásokat. Mi a hangzatos nevű First Great Western járatával terveztünk utazni, mely igyekezett meglovagolni a nagy múltú elődcég, az 1833-ban alapított Great Western Railway hírnevét.    

A vonatút alig 12 percet tartott, 14.08-kor gördültünk be Bath vasútállomására (Bath Spa Station). Bár jól tudom, hogy a város hírnevét melegvizes forrásainak és gyógyfürdőinek köszönheti, így is vicces látni, hogy a település neve szó szerint ugyanezt jelenti – gyógyfürdő.

Alig léptünk ki az állomásépületből, alaposan ránk ijesztett az időjárás, szinte rögtön elkezdett szakadni a jeges, havas eső. Matyin már éppen kezdett volna eluralkodni a pesszimizmusa, úgyhogy meg kellett nyugtatni a lelkét, hogy ez a környék legszebb városa, az időjárástól függetlenül jól fogjuk magunkat érezni itt. Bár minden ilyen egyszerűen menne az életben – pár perc múlva elállt az eső, s szépen-lassan előbukkant a kék ég is néhány helyen. 

A magam részéről egyből megkedveltem Bath régies, György kori épületeit, keskeny sikátorait, szeretnivaló óvárosát. Séta közben teljesen véletlenül belebotlottunk a város legrégebbi házába, az 1482-ben (!) épült Sally Lunn-házba, ahol az épület névadója a 17. században megalkotta a kedvelt helyi péksüteményt, a „Bath bucit”. 

Innen két saroknyira kiértünk a York Streetre, mely mentén a város két fő látványossága, a Bathi apátság és a Római fürdő található. Mivel mindkét hely délután fél 5-kor zárt, összesen két óránk maradt rájuk. 

Elsőként a Római fürdőt terveztük megnézni, de csak nehezen találtuk meg a megfelelő bejáratot. Először tévedésből a régi Szivattyúház (Grand Pump Room) Stall Street felőli bejáratánál próbálkoztunk, mivel a klasszicista homlokzaton kissé félrevezetően King’s and Queen’s Bath felirat díszelgett. A jelenleg étteremként funkcionáló épület igazi közösségi helyszínként funkcionált régebben, ahol bárki ihatott az ásványokkal teli forrásvízből. 

A Római fürdő (Roman Bath) tényleges bejárata az Abbey Street felől nyílt, ahova már a diákjegy (£10,00) is kisebb vagyonba került. Nem is csoda, hiszen páratlan régészeti értékű helyről van szó, melynek története a római időkig nyúlik vissza, akiknek köszönhetően kialakult ezen a helyszínen a gazdag fürdőkultúra. 

Már i.e. 75-ben fürdő működött itt, melynek maradványai ma is megtekinthetőek. A jelenlegi fürdőépületek a 18. századból valóak, melyeket egy tehetséges apa-fia építészduó, az ifjabbik és idősebbik John Wood tervezett. Érdemes megkeresni a Szent Forrást (Sacred Spring), ahova 3000 méter mélyről tör fel az átlagosan 46 C fokos gyógyvíz. Innen a lépcsővel körbevett, szabadtéri Nagymedencébe (Great Bath) folyik tovább az ásványi anyagokban gazdag melegvíz, mely az egész fürdőkomplexum legpazarabb látképével szolgál. 

Ezenkívül megcsodálhattuk többi, kisebb medencét, a hideg vizes körfürdőt, a római kori fürdőkomplexum működési modelljét és eredeti megmaradt régészeti leleteket, de mind közül legérdekesebbnek a rómaiak által is használt oszlopos padlófűtés maradványai bizonyultak. 

Félóra alatt bejáratuk a római fürdőt, majd innen egyenesen a szomszédos Bath-i apátságba (Bath Abbey) mentünk át. A belépésért jegyet nem kell külön váltani, viszont adományokat igencsak illik adni ilyenkor, úgyhogy én a magam részéről 20 centnyi aprót dobtam be a közösbe. 

Ennél bőven adhattam volna többet, ugyanis a főhajó végében lévő hatalmas, 56 részes festett üvegablak és a mennyezet csodálatos, legyezőszerű boltozata megkapó látványnak bizonyult. 

Folytatva a városnézést, a közeli Union Streetről a hangulatos Burton Streetre fordultunk rá, majd a Milson Streeten nézelődtünk tovább, ahol a város legelegánsabb üzletei sorakoznak. Nagyon tetszett nekünk, hogy sok helyen meghagyták a György kori épületek eredeti boltjainak cégéreit, feliratait, mely egyedi bájt kölcsönöz az utcának, miközben összeköti a régit az újjal. 

Így lehetséges, hogy egy régi kefegyárban (brush manufactory) jelenleg egy divatos Gabucci ruhaszalon nyílt, de láttunk Hobbs boltot is, mely egy régi könyvtár épületébe költözött be. 

Séta közben érintettük a György kori építészet egyik újabb remekművét, az 1754-1768 között épült Köröndöt (Circus), mely szintén a fél várost megtervező Woodoknak köszönhető. 

Ha a valakinek tetszik a Körönd, a tőle 200 méterre található, félkör alakú Royal Crescent minden bizonnyal el is fogja bűvölni. Nagy-Britannia egyik legszebb utcáját 30 lakóház szegélyezi, melyeket egytől egyik az ifjabbik John Woods tervezte. Az épületekből Bath legnagyobb szabad területére, az 1830-ban átadott Royal Victoria Parkra nyílik pazar kilátás.

Visszafelé a Gay Streeten indultunk el, melyen nem bírtuk megállni, hogy ne mosolyodjunk el.

-          „Haha, Gay Street! Hogy hívhatnak így egy utcát?! Elképzelem, amikor megkérdezik, hol laksz, és azt feleled: hát a Buzi utcában…” – nevetett Matyi.

-          „A „gay” szónak van másik jelentése is, vidám, örömteli, vagy valami ilyesmi.. De ettől függetlenül tényleg viccesen hangzik.” – tettem hozzá diplomatikusan.

A Gay Street – a nevén kívül – másik érdekességet is tartogatott, ugyanis itt láttunk először kereszteződésben olyan gyalogos átkelőt, ahol középen, átlósan kell átkelni a túloldalra.

Innen tettünk egy kitérőt az Avon folyó fölött átívelő Pulteney híd (Pulteney Bridge) felé. Az 1774-ben átadott, teljes hosszában üzletekkel szegélyezett, fedett híd ódon eleganciát kölcsönöz az óváros folyómenti részének. 

Az alatta csordogáló folyó csendes víztükrét egy lefolyószerű zúgó töri meg, miközben művészi szépségű habokat generál. Épp azon gondolkodtam, hogy ha valaki beleesne ott a vízbe, nem valószínű, hogy ki tudna élve kecmeregni, amikor észrevettem a vízbe ugrálást tiltó „No diving!” táblát a korláton. Komolyan, van valaki olyan őrült, aki képes innen vízbe vetni magát?

Ekkorra már este negyed 6 múlt, lassan kezdett sötétedni. Vetettünk még egy utolsó pillantást az éjszakai fényekkel megvilágított apátságra, majd visszabattyogtunk a vasútállomásra. 

A vonatunkra nem kellett sokat várni, gyakorlatilag este 6-r vissza is értünk Bristolba.

Tömör, kimerítő, de élménydús nap volt, alaposan elfáradtunk mindketten. Legszívesebben bedőltem volna egy ágyba aludni, de egy utolsó programpont maradt még estére. Az amszterdami Erasmus félévről ismert angol ismerősömmel, Martinnal, és az őt meglátogató Gáborral beszéltünk meg találkozót egy bárban, nem messze a Temple Meadstől. Matyi jelezte, hogy nincs az az ég, hogy egy ilyen fárasztó nap után még társasági életet éljen, a lába is fájt, úgyhogy ő innen egyenesen visszatért a hostelbe. Martinék is csak egy fél napra ugrottak át Bristolba, többnyire Martin szülővárosában, a közeli Swindonban töltötték az időt. De poén volt találkozni velük, söröztünk egyet (valamilyen baglyos sört ittam), és jókat nosztalgiáztunk az amszterdami időkről. Megismerkedtem Martin holland barátnőjével is, aki egy meglehetősen öntudatos, karakán csajszinak tűnt. 

Éjjel fél 11-ig maradtunk, mivel még nekik is vissza kellett jutniuk Swindonba. Búcsúzóul készítettünk néhány közös képet, majd elköszöntünk egymástól.

3. nap – Cardiff (2010. január 30.)

A mai napra egy kis walesi kirándulást terveztünk az ország fővárosába, Cardiffba, mely Bristoltól alig egy órás vonatútra található, a Bristoli-csatorna túlsó oldalán.

A vonatjegyeket ezúttal jó előre megvettem online, így azontúl, hogy kaptunk néhány fontnyi kedvezményt, a helyjegyünket is biztosítani tudtuk.

Negyed nyolc körül keltünk. Gyorsan összeszedtük a cuccunkat, majd az első utunk a szomszédos kis-Tescóba vezetett. Beszereztük a jól bevált sonkás mustáros háromszög szendvicseinket, némi vizet, majd elbaktattunk a Temple Meads állomásra.

A jegyek átvételéhez egyszerűen csak be kellett pötyögni az internetes foglalás során kapott visszaigazoló kódot egy jegynyomtató automatába és már potyogtak is ki a jegyek. Mivel még jó félóránk maradt a vonat indulásáig, kimentünk a peronra, s az egyik padra leülve jóízűen megreggeliztünk. 

Amikor beállt a szerelvény a vágányra, felszálltunk és megkerestük a helyünket, melynek tetejére egy kis helyjegyfoglalásról szóló kis cetli volt biggyesztve. Szerepelt rajta melyik járat, milyen számú jegyéhez tartozik a foglalás, így egyértelműen jelezte, hogy melyik távra szabad az adott hely. Ha valaki egy elegáns mozdulattal leszedné a papírkát a helyéről – függetlenül attól, hogy leül-e oda vagy sem – £200 (kb. 63.000 Ft) bírságra számíthat, míg jogosulatlan helyfoglalásért £50 díjfizetés szabható ki.  

A vonatunk pontosan 8.54-kor indult, s nem sokkal háromnegyed 10 előtt meg is érkeztünk Cardiff (Caerddyd) központi pályaudvarára (Cardiff Central). Leszállva a vonatról, Matyinak a szeme az állomás nevének kétnyelvű tábláján akadt fenn.

-          „Caerddyd, az meg micsoda?” – kérdezte.

-          „Az Cardiff neve walesiül.” – feleltem.

-          „A walesi egy külön nyelv? Azt hittem, itt is mindenki angolul beszél, csak valamilyen furcsa érthetetlen akkcentussal.”

S valóban, ez korábban nem is tudatosult bennünk, az eredeti walesi nyelvnek sok köze nincs az angolhoz, mivel az ír, skót gael nyelvvel együtt a kelta nyelvcsoportba tartozik. Ettől függetlenül a walesiek többsége azért az angolt használja a hétköznapi életben, s bár minden feliratozva van walesiül, s az oktatásnak továbbra is szerves része, a gyakorlati, elterjedt használatát tekintve már egyre halódó nyelvnek számít.

Ahogy kijöttünk a vonatállomásról, szemben lévő háztömb túloldalán egy hatalmas stadion pereme magaslott ki. A 74.500 főnyi férőhelyes Millennium Stadion (Stadiwm y Mileniwm) Wales nemzeti stadionjaként a rögbi- és futballválogatottnak is az otthonául szolgál.

A Westgate Streeten indultunk el először, mely mentén több régi század eleji épület kapott modern stílusú szomszédságot. 

A Church Streetre befordulva már azonban szerencsére sokkal kellemes óvárosiasabb jellegű, autóktól elzárt részre érkeztünk. Az utca végében a 15. század közepén épült Szent János baptista templomot csodálhattuk meg, mellyel szemben az 1891-ben megnyitott cardiffi piactér (Cardiff Market, Marchnad Caerdydd) bejáratát találtuk. 

A szép, Viktória korabeli kétszintes, fedett vásárcsarnok épületéről egyből a pesti Fővám téri megfelelője jutott eszembe, melyben az egyetemi évek során heti rendszerességgel megfordultam. 

Körbenéztünk a piaci forgatagban, majd elsétáltunk a cardiffi várhoz, melyet a mai kirándulásunk fő látványosságának tartottam. Előtte azonban a város nagy részét még be akartuk járni.

Nézelődtünk kicsit a népszerű sétálóutcán, a Queen Streeten, majd egy nagy kört írtunk le a kerületben. 

Visszakanyarodva a Városháza felé vezető útra, egy parkosított kis körtér közepén álló templomba (Eglwys Dewi Sant) botlottunk, mely kifejezetten a város walesiül beszélő egyházközösségét hivatott kiszolgálni. 

Kétsaroknyira innen egy hangulatos parkhoz (Gorsedd Gardens) érkeztünk, melyen átkelve két épületet találtunk – a Walesi Nemzeti Múzeumot (Amgueddfa Genedlaethol Cymru) és a Városházát.

Mivel előbbi ingyenesen látogatható, gondoltunk mi is körbenézünk itt egy kicsit. A múzeum a gazdag impresszionista gyűjteménye mellett több Picasso festménnyel is büszkélkedhet, de ha valakit a művészetek helyett a tudomány vonzana inkább, ott van a kiterjedt archeológiai, zoológiai és geológiai tárlat, mely számos érdekességgel szolgál. Láttunk dinoszaurusz és mamutcsontokat, Megalodon óriáscápa fogat, hatalmas kristályokat és bemutatták, hogy lemeztektonikailag az idő múlásával hány milliomod milliméterrel távolodik az Európai- és Észak-amerikai-lemez egymástól. Szerintem kifejezetten érdekesek voltak az egyes kiállítások, s bár a végére Matyi láthatóan kezdte unni az egészet, így is majd’ másfél órát töltöttünk el itt. 

Ezt követően a szomszéd Városházát (City Hall) néztük volna meg, de szombat lévén sajnos zárva találtuk. Pedig állítólag a nagyközönség előtt is nyitva álló Márványterem (Marble Hall), ahol Wales történelmének híres alakjait mintázó szobrok sorakoznak, igazán érdekesnek hangzott. A Városházához egy különálló, 59 méter magas óratorony is tartozik, de sajnos ezúttal ezt is csak kívülről tudtuk megcsodálni. 

Befordulva a King Edward VII Avenue-ra, nagyjából egy helyen megtalálhattuk az elegáns hivatali negyed összes fontosabb épületét. Itt áll például a Cardiffi Királyi Bíróság (Cardiff Crown Court), a központi rendőrállomás (Cardiff Central Police Station), a Walesi Egyetem kampusza (University of Wales), valamint a Bute könyvtár (Bute Library). 

Az utca másik oldalán az Alexandra Gardens zöldellő parkja töri meg a hivatali negyed egyhangúságát. A parkban látható egy emlékmű, mely a Falkland-szigeteki háborúban elesett briteknek állít emléket egy olyan szikladarabbal, melyet a sziget lakói hálájuk jeléül küldtek a walesi népnek. 

A park túloldalán a Cardiffi Egyetem (Cardiff University, Prifysgol Caerdydd) 1909-ben épült, fenséges főépülete terül, mely kész felüdülés a walesi kormány szomszédos, komor nemzetgyűlési épületéhez (Welsh Assembly Government) képest.  

Innen már a vár felé vettük az irányt, de mielőtt még bementünk volna, tettünk egy sétát a körülötte elterülő, hatalmas Bute Parkban, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt a kiváló állapotban lévő erődítményre.

Cardiff várának (Cardiff Castle, Castell Caerdydd) története egészen a rómaiak idejéig nyúlik vissza, akiknek már 3. században erődjük állt ezen a helyen. Az egykori római kori erőd maradványait felfedezhetjük a jelenlegi városfalon, ahol vörös kövekkel kirakott módon van elválasztva a későbbi épületrészektől. 

A 12. században a normannok építették itt az első várat, mely az évszázadok során sok befolyásos család birtokában megfordult, mígnem 1776-ban Bute grófjának fiáé, John Stuarté lett. A legátfogóbb átalakuláson 1869-81 között ment át a vár, amikor az egyik legkiválóbb Viktória korabeli építésznek, William Burgesnek köszönhetően középkori és romantikus elemekben gazdag, pazar főúri palotává alakította a várat. Végül 1947-ben került a város gondozásába az épület, miután Bute család egyik utolsó leszármazottja eladta a Cardiff közeli családi földeket, így azóta a vár védett műemlékként népszerű turistalátványosságként szolgál.

A diák belépőjegy £7.50-be került, melyhez kaptunk egy kihajtható mobiltelefonhoz hasonlító audioguide-ot is, ami nélkül feleennyire sem lettek volna érdekesek a látottak. Ezután belépve a főkapun elénk tárult a várbirtok hatalmas belső udvara. Velünk szemben, egy kisebb dombon a Norman erőd (Norman Keep) magasodik, melyről a zöld-fehér alapon vörös sárkányos walesi zászló lengedezik boldogan. 

Tőle balra maga a várkastély látható, melyekben a főúri lakosztályokat, bankett termet és a könyvtárat találjuk, míg az épület végében áll a díszes óratorony, amely a rendkívül elegáns téli és nyári dohányzószobákat rejti. 

Mielőtt belevetettük volna magunkat a vár felfedezésébe, leültünk az egyik padra szusszanni egyet. Élveztük a kifejezetten szép, napos időt, az elmúlt napokban ugyanis nem láttuk túl sokat a kék eget. Kihasználva a nagyszerű fényeket, én hamar felpattantam készíteni néhány képet, míg Matyi hátradőlve a padon, csukott szemmel süttette az arcát a téli napsütésben. 

A nézelődést végül a különböző nemzetek zászlóival díszített várfalon kezdtük el, melyre a déli és keleti oldalon fel lehetett menni. Fentről nagyszerű rálátás nyílt a várudvarra és a lenti utcai forgatagra. 

Ezután az Északi kapuig (North Gate) sétáltunk el, majd felmásztunk az előtte magasodó Norman erődbe (Norman Keep). 

A meredek, keskeny lépcsőkön haladva extrém módon vigyázni kellett, hogy ne lökjenek meg, mert könnyedén lezúgtunk volna néhány métert, ami aztán senkinek sem hiányzott volna. Megérte ugyanakkor felkapaszkodni az erőd tetejére, nagyszerű kilátás nyílt az egész városra.

Lefelé jövet még a középkori (várfalra) pottyantós vécét is megtekinthettük, melyből az őrök telibe kakilhatták az erőd oldalát. Komolyan, a vár lakói mindig végignézték, ahogy 20-30 méterről potyognak lefelé az egyes…hmm, darabok? Ezt továbbra sem tudom értelmezni…

Végül a várkastély főúri lakosztályait jártunk végig. Elsőként megcsodálhattuk a Herbert-toronyban kialakított Arab szoba (Arab room) csodálatos, iszlám mintákkal, márvány és lazurit berakásokkal díszített, aranyozott mennyezetét, majd a Nyolcszögletű-torony nevezetességének számító Chaucer-szobát nézhettük meg, melynek falain a Canterbury mesék jelenetei elevenednek meg. 

A kastély egyik legszebb helyisége kétségtelenül a Bankett-terem (Banqueting Hall), melynek díszítése – a falfestményektől a várat mintázó kandallóig – az épület történetét meséli el.

Ezt követően a mediterrán hangulatú, középkori várban kissé szokatlan Tetőkertet tekintettük meg, majd a palota gyönyörű fafaragásokkal díszített könyvtárában zárult a tárlat.  

Mire megjártuk a várat, már délután 4 óra körül járt az idő, ami egyben azt is jelentette, hogy a reggeli háromszög szendvicseknek az emléke is szertefoszlott, mindkettőnknek korgott a gyomra. Nem válogattunk sokat a lehetőségek közül, így költséghatékony megoldásként a sarki Burger Kinget választottuk. Az első látásra átjött, hogy az ilyen gyorséttermeket itt nem a vagyonosabb réteg látogatja, és akkor még finoman fogalmaztam. Éhenhalás ellen azonban ezúttal pont megfelelt.

A nap hátralevő részében a Cardiff-öböl (Cardiff Bay) környékét szerettük volna bejárni, melyet amolyan második városközpontként tartanak számon. Mivel fogalmunk sem volt tömegközlekedéssel mi módon lehet oda eljutni, jobb híján maradt a séta. Az óvároson keresztülvágva, ahogy elhagytunk a vasutat, rátértünk a végeláthatatlan hosszúságú Bute Streetre, mely nyílegyenesen a revitalizált kikötői dokknegyedbe vezetett. A 2,5 kilométeres gyaloglás után megpihentünk kicsit a modern művészeti központ, a Wales Millennium Centre (Canolfan Mileniwm Cymru) előtti téren. Ennek a rendkívül jellegzetes épületnek a homlokzatát a híres walesi költő, Gwyneth Lewis kétnyelvű – angol és walesi – idézete díszíti, melynek hatalmas betűit szépen kivilágítják így estére. 

Körbenézve az épület előtt elterülő, ovális alakú, „plázsnak” nevezett téren (Roald Dahl Plass) megkapó látkép tárult elénk, ahogy a teret szegélyező, színváltós óriásoszlopok előtt gördeszkás fiatalok trükköznek a deszkájukkal a lemenő napfényben. 

Ehhez a modern hangulathoz hozzátesz a tér közepén magasodó, 21 méteres, türkös hatású Víztorony (Water Tower), melynek tetejéről nyaranta vékony rétegben vizet eregetnek alá. Így szárazon szerintem sokkal érdekesebb látvánnyal szolgál, ahogy enyhén torzított tükörben megcsodálhatjuk benne önmagunkat.

A tér még két másik kiemelt jelentőségű épületnek is helyt ad. Ezek egyike a „walesi Big Ben” becenévvel illetett, 1897-ben épült, vöröstéglás Pierhead Building (Adeilad y Pierhead), mely a szomszédos Senedd (magyarul Szenátus) épületével együtt a walesi országgyűlés (és azok albizottságainak) otthonául szolgál. 

Utóbbi előtt elhaladva egy elképesztően művészi és egyben szívszorító emlékművet láthattunk, mely a háborúban elesett, kereskedelmi szolgálatot teljesítő tengerészek előtt állít emléket. A kompozíció legalább olyan briliáns, mint amilyen szomorú – egyik oldalról nézve egy földön fekvő, emberi arcot szimbolizált, mely a másik oldalról egy megdőlt, süllyedő hajótestet formál. Nagy hatással volt mindkettőnkre, mert egy egyszerű megoldással is rendkívül sok érzelmet képes sugallni.

Innen a kikötő mentén kisétáltunk a Waterfront Parkba, ahol a norvég tengerészek által 1868-ben épített, fából készült Norvég templom (Norwegian Church) is áll. A jelenleg művészeti központként használt épület a skandináv tengerészek és az itt élő, nagyszámú norvég közösség fontos közösségi és imahelyeként funkcionált közel egy évszázadon keresztül.

Tettünk még kört az öbölben, majd a nap záróakkordjaként úgy döntöttünk, megérdemlünk egy korsó jófajta walesi sört. Beültünk egy szimpatikus „pub”-ba a Bute Street mentén, s kikértük a pincér véleményét kihangsúlyozva, hogy kifejezetten walesi sörre szomjazunk. Valamilyen sárkányos ale-t ajánlott, mely méltó megkoronázása volt ennek a walesi napnak, annak ellenére, hogy az első kortynál meglepődve, s elkerekedett szemekkel néztünk egymásra Matyival.

-          „Te, ebben nincs buborék!” – bukott ki belőlünk, szinte egyszerre.

-          „Hát, végül is igazi ale!” – tettem hozzá.

Miután elkortyolgattuk a sörünket, fizettünk (£1,89/korsó), majd az állomás felé vettük az útirányt.

Felszállva a vonatra megkerestük az újfent helyjegyes cetlivel megjelölt helyünket, majd míg én a napi költségeket összegeztem, Matyi szundikált egyet.

Fél 9-kor indultunk, s 21.20-ra vissza is értünk Bristolba. Hazabaktattunk a hostelbe, ahol újfent elég csúnyán néztek ránk, amiért ilyen későn akartuk használni a konyhát. Amolyan kései vacsoraként egy zacskónyi instant Knorr spagettériát akartunk elkészíteni, ám a házirend alapján este 11 után nem lehet használni konyhát, mivel állítólag zavarja az emeleti szobában lakókat. Teljesen idióta egy szabály, főleg mivel a konyhával egy légtérben lévő közösségi szobából – ahol egész éjjel 50 decibellel szólnak a vászonra kivetített filmek – tízszer akkora zaj szűrődik ki, de az nem számít.

Már tegnap is balhézott velünk a filmnézős bagázs emiatt (akkor mondjuk tényleg elég későn álltunk neki), de ma éjjel 10-fél11 tájban lazán lepergett rólunk az összes megvető pillantás, amit felénk eresztettek.

Evés után elmentünk lefürödni. Igazi megváltásként éltük meg, hogy ez lesz az utolsó itt töltött éjszakánk. A zuhany alatt állva szó szerint fogalmazgattam magamban a lesújtó visszajelzést, amit erről a helyről a Hostelworld-ön hagyni fogok. 

4. nap – Indulás haza (2010. január 31.)

Mivel a gépünk csak kora délután indult vissza Pozsonyba, délelőttre még be tudtunk iktatni egy kis bristoli városnézést. Miután összepakoltunk a cuccainkat, végre magunk mögött hagyhattuk ezt a borzasztó hostelt, s a kis Tesco felé vettük az útirányt. Ezúttal fejenként 3 darab háromszög szendvicset szereztünk be, hogy maradjon egy ebédre is.

Innen besétáltunk a városközpontba, hogy megnézzük azt a néhány fő látványosságot, amire eddig nem jutott idő. Ezek közül az egyik legjelentősebb a 14. században épült, lenyűgöző szépségű St Mary Redcliffe, melyet anno I. Erzsébet királynő Anglia legszebb plébániatemplomának nevezett. 

A 89 méter magas, tűhegyes harangtornyával a város egyik legjellegzetesebb épületének számít, mely magasságának köszönhetően kiváló tájékozódási pontul is szolgál. 

Körbenéztünk a templomban, majd Redcliffe Way-en haladtunk tovább. Átkeltünk a csatornán, ahonnan a négyzet alapterületű, parkosított Queen Square-re jutottunk, melynek közepén III. Vilmos király lovasszobra látható. A környező utcákban sétálva több régies épületet figyelhettünk meg. Egyik ilyen az 1670-ben épült közösségi ház, a King William Ale House, mely jelenleg egy 18. században alapított sörfőzde (Samuel Smith's Old Brewery) tulajdonában van.

 

Ezután a legyező alakú, Collage Green nevű kis parkocska felé sétáltunk tovább, melyet egyik oldalról a félkörívben épült bristoli Tanácsháza (Council House), másik oldalról az impozáns Bristoli Katedrális (Bristol Cathedral) határolja. 

Az 1148-ban felszentelt gótikus Katedrális építése nem nevezhető éppenséggel a leggördülékenyebb építőipari projektnek, ugyanis közel 650 év kellett a befejezéséhez. 

A templomot sajnos az előzetes információkkal szemben zárva találtunk, úgyhogy a közeli Great George Street-en található, 1790-es években épült György korabeli házat (Georgian House) kerestük fel. A rendkívül puritán kinézetű épületben múzeum működik, de ezt ezúttal inkább kihagytuk. 

Tettünk még egy nagyobb kitérőt a Queens Road felé, melyen egy masszív templomtoronyra bukkantunk. Mivel építészetileg fontos helynek tűnt, megkerestem a térképen mi a neve, hátha ír róla valamit az útkönyv. Ekkor ütött belém a felismerés – ez nem templomtorony, hanem a Bristoli Egyetem jogi karának épülete! Egyből elöntött az irigység, nem semmi érzés lehet nap, mint nap ide bejárni órákra!

Mellette a Bristoli Művészeti Múzeum és Galéria (Bristol Museum and Art Gallery) foglalt helyet. Innen még elgyalogoltunk a Park Row mentén található az 1580-ban épült, jelenleg múzeumként működő Red Lodge házikóhoz, de már ide nem maradt időnk bemenni. 

Lassan vissza kellett fordulnunk a Temple Meads felé, ahonnan az általunk már jól ismert Bristol Flyer reptéri buszok indultak. A jegy ezúttal £6,00-ba került.

11.50-re értünk ki a reptérre. A biztonsági ellenőrzések előtt még benyomtuk az utolsó szendvicsünket, majd átestünk az ilyenkor szokásos átvilágításon. A gépünk 13.20-kor indult, s menetrend szerint,  helyi idő szerint délután háromnegyed ötkor landoltunk Pozsonyban. 

A reptérről egyenesen a vasútállomásra buszoztunk, ahol jó két és fél órát kellett várnunk a Budapest felé menő vonatra. Az idő csigalassúsággal telt. Matyi egy idő után azzal szórakoztatta magát, hogy egy kis műanyag labdát pattogtatott tenyerén, míg én a váróterem órájának mutatóját bűvöltem, hátha attól gyorsabban fog telni az idő.

A vonatunk jó félórás késéssel gördült be, viszont a hirtelen lesett hó ellenére meglepően jó időt jöttünk. A magyarországi részeken kifejezetten sok, 20-25 centi friss hó esett, mely köszönhetően több állomásnál lelassított a vonat. Rákospalota-Újpest állomásra érve viszont teljesen be is fékeztünk, annak ellenére, hogy elvileg menetrend szerint itt kellett volna megállnunk. Kinéztük az ablakon, jó néhányan leszálltak, s mivel a kalauz sem sípolt még, hogy indulnánk tovább, Matyival mi is kapva kaptunk a hirtelen jött lehetőségen és elhagytuk a vonatot, amivel egy jó órát takarítottunk meg magunknak a hazaútból.

Abban egyetértettünk Matyival, hogy kifejezetten jó móka volt ez bristoli út, megérte lecsapni a filléres repjegyekre, s pozsonyi térővel ugyan, de bevállalni ezt a négy napot. Hatalmas élmény volt átkelni a szédítő magasságban átívelő Clifton-függőhídon, megkongatni a hajóharangot az ss Great Britain fedélzetén, bejárni Bath hangulatos óvárosát és római fürdőit, átruccanni Cardiffba, walesi földre és felfedezni a romantikus hangulatú, középkori várat. Mindketten először jártunk brit földön, s bár csak egy rendkívül kicsit szeletét sikerült megismerni, szerintem ízelítőnek nem kívánhattunk volna többet. A kérdés már csak az, mi lesz a következő úti cél?