Előzmények
Mindig is nehéz dolgom volt, ha Kijevről kellett
véleményt formálnom. Hiába volt lehetőségem immár két alkalommal is az ukrán
fővárosban járni, valahogy mindig olyan extrém körülmények fogadtak, ami
gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a város valódi arcát megismerhessem.
2013 márciusában méteres hó, míg bő egy évvel később poszt-forradalmi állapotok
uralkodtak Kijevben. A főváros legforgalmasabb sugárútját, a Khreshchatykot
például még sosem láttam rendeltetésszerű
használatban: 2013-ban több sífutó próbált ott közlekedni, mint autó,
2014-ben pedig a felkelők katonai sátrai sorakoztak az út teljes hosszában.
Emlékszem a Majdan kiégett épületeire, az ukrán és EU-s zászlókkal, valamint
forradalmi plakátokkal teleaggatott hatalmas karácsonyfa szerkezetre, és az
áldozatok fényképei alatt gyújtott számtalan mécsesre. Akár az időjárás, akár a
történelem viharai tépázták a várost, mindig volt egy olyan érzésem, hogy Kijev
valahol mégiscsak egy szerethető hely, csak jó lenne végre normális körülmények
között is látni.
Az élet – és nem mellékesen a Nemzetközi Jégkorong
Szövetség – azonban gondoskodott róla, hogy rövid időn belül harmadszor is
ellátogassak az ukrán fővárosba, amikor Innsbruck ellenében, nagy meglepetésre
Kijevnek adta a 2017-es Divízió I/A jégkorong világbajnokság rendezésének
jogát. Bár őszintén reméltem, hogy Innsbruck lesz végül a befutó, a szívem
mélyén valahol örültem, hogy az ukránok végre megkapják a lehetőséget egy ilyen
színvonalú torna lebonyolítására, mely hatalmas jelentőséggel bírna a háborúval
sújtott ország jócskán megtépázott jégkorongos megítélésének. Sokan már
elfelejtették, de a két évvel ezelőtti krakkói vébét is eredetileg Ukrajnában
rendezték volna, de a donyecki helyszínen hónapokkal később sem csillapodtak a
fegyveres összecsapások, így a jégkorongtorna rendezését végül a lengyelekre
bízták.
A sikeres idei VB rendezés tehát presztízskérdés volt
az ukránok számára, ám a gondok ezúttal is csőstől jöttek. A legnagyobb
problémának ezúttal a helyszín mutatkozott, mely rövid időn belül egy másik
jelentős világeseménynek, az Eurovíziós Dalfesztiválnak is otthont adott volna,
így azonban a két rendezvény elő- és utómunkálatai ütköztek volna. Nagy nehezen
végül megszületett a kompromisszum, s zöld utat kapott a kijevi hoki VB.
Ez pedig csak egy dolgot jelenthet – nekem ott a
helyem! Útitársra ezúttal nem számíthattam, mivel Andinak a munkahelyváltás
miatt spórolnia kellett a szabikkal, Petit pedig nem villanyozta fel túlságosan
egy kijevi kirándulás lehetősége. Eleinte Gábor még mutatott némi érdeklődést,
de végül ő is visszatáncolt a gondolattól, így egyedül maradtam. Ha már így
alakult, igyekeztem legalább a CouchSurfingen keresztül helyiekkel
megismerkedni, akik szállás mellett társasággal is szolgálhatnak.
Pár nappal az indulás előtt találtam szállásadót,
kötöttem utasbiztosítást és felkészültem az útra, amikor Gábor újságolta
Facebook-on, hogy – más apropóból ugyan – ő is Kijevben lesz ebben a néhány
napban.
Aztán elérkezett az indulás napja…
1. nap –
Érkezés Kijevbe (2017. április 21.)
Hajnali 5.10-re húztam fel az ébresztőt, de
félálomban alaposan benéztem időt és tévedésből már 4 órakor felkeltem. Már
kezdtem volna felöltözni, amikor végre eszméltem, hogy maradt még egy bő órám
aludni, úgyhogy nagy boldogan visszabújtam az ágyba.
Bár azonnal visszaaludtam, az 5.10-es ébresztőt
ezúttal sem bírtam megvárni, pár perccel a csörgés előtt felriadtam. Gyorsan
felöltöztem, rendbe szedtem magam, s mivel jól álltam idővel, leültem az
étkezőasztalhoz megenni a tegnap este készített szendvicsemet.
Reggeli után bementem még adni Andinak egy puszit,
majd lecuccoltam az autóhoz. Hiába volt április vége, röpködtek a mínuszok és
úgy befagyott a Mondeo, mintha csak tél közepe lett volna. Gyorsan lekapartam a
jeget a szélvédőről, de furcsamód az ablakokat belülről is jég borította. Ez a
10 percnyi jégtelenítés nem igazán volt belekalkulálva az indulásba, úgyhogy
amint vállalhatónak tűnt a kilátás, elindultam. Alig fordultam ki a sarkon, még
az a része is bepárásodott az ablaknak, ahol eddig kiláttam, úgyhogy félre
kellett húzódnom. A háromnegyedre megbeszélt helyett csak 6 előtt 5 perccel
értem Apáékhoz, ahol további 15 percnyi késést szedtünk össze. Szerencsére az
M0-áson jól tudtunk jönni, így 6.40-re már kiértem a reptérre.
A gépem 8.20-kor indult, s mivel az utazóközönség egy
jó része magyar mezt vagy piros-fehér-zöld sálat viselt, gyaníthatóan a magyar
szurkolótábor első hulláma ezzel a Wizz Air járattal igyekezett Kijevbe. Sőt,
az utasok között felismertem az egykori kiváló hátvédet, Szélig Viktort és a Magyar
Jégkorong Szövetség főtitkárát, Kovács Zoltánt is.
A bő másfél órás repülőút
legnagyobb részében enyhe, de folyamatos turbulencia rázta a gépet, s bár a
leszállás is meglehetősen billegősre sikeredett, helyi idő (GMT+2) szerint
11-re sikeresen megérkeztünk Kijev (Київ) Zhulyany repülőterére.
Útlevélvizsgálat után leültem egy padra megenni a
második szendvicsemet, majd váltottam némi pénzt. Döbbenet volt látni, mennyire
meggyengült az ukrán hrivnya (UAH) a forinthoz képest néhány év alatt.
(2013-ben még 29,5 Ft-ot ért 1 hrivnya, s míg 2014-ben 19 Ft-ot, most már csak alig
10,9 Ft-ot kértek érte.)
Ezután kértem ingyenes várostérképet a turista információs
pulttól, majd kisétáltam a közeli trolimegállóba. A már jól ismert #22 troli
hosszas várakozás után sem akart befutni, úgyhogy amikor az egyik érkező
marsrutkára felszállt egy srác, megkérdeztem a sofőrt, hogy megáll-e a Shuliavska (Шулявська) állomásnál. A bácsi morgott valamit, majd egy
hanyag mozdulattal intett, hogy szálljak fel. A marsrutka (iránytaxi)
rendszerét már jól ismertem – a jegy árát, ami jelen esetben 5 UAH, a sebváltó
mellé leterített szőnyegre kell dobni, s ha van visszajáró, akkor a sofőr – a
multitasking és a KRESZ határait feszegetve – kiválogatja az aprót, miközben
egy kézzel kormányoz, dudál és kezeli a sebváltót. Már azon sem lepődöm meg,
amikor hátulról pénzt nyomnak az arcomba, ugyanis a hátul ülők sokszor nemes
egyszerűséggel előreadogatják a jegy árát, majd a sofőr ugyanazon az
„útvonalon” hátraküldi a visszajárót. A jegyet nem véletlenül hagytam ki a
felsorolásból, az ugyanis teljességgel hiányzik a rendszerből. (Hogy ez miként
felel meg az adózási előírásoknak, az mai napig rejtély.)
Ez a marsrutkák általában nem a legmodernebb
járgányok közül kerülnek ki, de a mostani kocsi egy különösen ritka
csotrogánynak számított. Szerintem a kilométeróra számlálója már háromszor
kiakadt, annyit rótta az utakat, pedig gazdája igyekezett a mennyezetet is –
ízlésesnek távolról sem mondható – rojtos szőnyeggel borítani, hátha feldobja a
hangulatot. Az nagyobb segítség lett volna, ha mondjuk bemondják az egyes
megállók nevét, mert így nagyjából fogalmam sem volt, merre járhatunk. Az egyik
ismerős részhez érve, önkéntelenül is a mellettem ülő fiatal hölgyhöz fordultam
(„Shuliavska?”), aki az ablakon
kimutatva hevesen bólogatott. Még épp időben, így pont le tudtam még szállni
ott, ahol eredetileg is akartam.
Itt a Shuliavska
(Шулявська) metrómegállónál vettem tokent, azaz metrójegyül
szolgáló kis kék korongokat, egyenként 4 hrivnyáért (kb. 45 Ft), majd elmetróztam a
világ legmélyebben fekvő (105,5
méter) állomásához, az Arsenalnához (Арсенальна). Korábban már több ízben jártam ezen a
neves állomáson, ahol jó 10 percig tart csak az, amíg az ember mozgólépcsővel
feljut a felszínre.
Innen korábban mindig a Lavra felé indultam el, ám most
kivételesen az ellenkező irányt választottam, mely a Marijinszkij Parkba (Маріїнський парк) vezetett.
A kellemes kis
park még amúgy is felfedezendő terület volt számomra, mely kimaradt az eddigi
kijevi látogatásokból. Séta közben írtam egy SMS-t Gábornak, hogy megérkeztem
és szóljon, amikor ráér összefutni, majd kimentem az egyik Dnyeperre néző
kilátóteraszhoz. Mivel a fák eléggé belelógtak a képbe, gyakorlatilag azonnal
fordultam is vissza, de azzal a mozdulattal beleléptem egy frissen lebetonozott
járdaszeletbe, melyre mindössze néhány kósza tégla igyekezett felhívni a
figyelmet. Hát, ez a műremek sem lesz hosszú életű, mivel az én bakancsnyomom
mellett már legalább két másik mintázatút fel lehetett fedezni, úgyhogy alig
maradt érintetlen felület a betonozott részen.
Keresztülsétálva a parkon újabb meglepetés ért,
amikor népszerűsítendő a hokivébét, ukrán válogatott mezbe öltözött fiatalok suhantak
el görkorival mellettem, a résztvevő országok zászlóit lengetve. Nahát, teljesen
feldobott a látvány, az eddigi külföldi divízió-I-es VB helyszíneken nem igazán
tűnt úgy, hogy bármilyen erőfeszítést is vinnének az esemény reklámozásába, itt
legalább látszott, próbálkoznak valamivel.
A park túloldalán az ukrán elnök hivatali
rezidenciájául szolgáló, barokk stílusú Marijinszkij
palota (Маріїнський палац, Mariyins'kyi
palats) és az ukrán Parlament (Будинок
Верховної Ради) található.
Előbbi éppen átfogó felújításon esett át, utóbbit
pedig amúgy is csak kívülről lehetett megcsodálni.
Az előttük elterülő tér széléről viszont nagyszerű
kilátás nyílt Kijev távolabbi, lakótelepi panelházakkal borított kerületeire és
a Dnyeper partjára.
A kilátóterasz mellett egy vicces filmoperatőri szék és
kamerát ábrázoló bronzszobor volt kiállítva, mely szinte kínálta magát, hogy
egy fotó erejéig beleüljenek a járókelők. Társaság híján én jobbára csak
Ludwigot tudtam megörökíteni a szoborral, míg a mögöttem várakozó bácsi a
kutyáját ültette az operatőri székbe.
A palota mögött elterülő parkon átvágva végül a
Dinamo Kijev focicsapatának stadionjánál lyukadtam ki.
Innen a szomszédos
dombon kialakított Khreshchaty Parkba
(Хрещатий парк) gyalogoltam fel, ahol több érdekes látnivaló is sorakozik.
Ilyen például a 19. századi víztoronyból kialakított Vízmúzeum (Водно-інформаційний центр), mely Kijev vízhálózati
rendszerének történetét és vízfelhasználási eljárásait mutatja be.
Tőle
kicsivel lejjebb a domboldalban a Kijevi
Akadémiai Bábszínház (Київський академічний театр ляльок) mesebeli palotára
emlékeztető épülete érdemel figyelmet, ahonnan fülbemászó klasszikus zene szűrődik
ki, a járókelők nagy örömére.
Innen már egyenesen a Majdanra mentem, ahova Gáborral
beszéltem meg a találkozót. Kijev főtereként is emlegetett Függetlenség tere (Майдан Незалежності, Maidan Nezalezhnosti), röviden csak Majdan, volt a fő gyújtópontja
a 2014 februári kormányellenes tüntetéseknek, amelyek azután törtek ki az ukrán
elnök, Viktor Janukovics mégsem írta alá az Európai Unióval való társulási
szerződést és nyíltan inkább az oroszokkal kívánt szorosabb kapcsolatot kiépíteni.
Ennek hatására tömegtüntetések törtek ki országszerte, melyeknek fő gócpontja a
főváros, Kijev volt, azon belül is a Majdan. A békésnek induló tüntetések végül
véres összecsapásokba torkolltak, melynek folytán 80-nál is több, fegyvertelen
tüntető halt meg és ezrek sebesültek meg. Janukovics hatalmát végül sikerült
megdönteni, a letaszított elnök pedig menekülni kényszerült.
A grandiózus a tér közepén magasodó oszlop tövében
vártam Gáborra, miközben figyeltem az emberek forgatagát, majd készítettem néhány
képet a tér egyes pontjairól. Néhány perc alatt megtaláltak a donyecki árváknak
gyűjtők, a sólyomsimogató és fehér galambot tartó emberek némi apróért
esedezve, nem győztem lerázni őket. Egyedül az egyik galambos kisfiúnak végül
adtam néhány forintot, mivel ő nem tukmálta annyira agresszívan rám a galambját
és megelégedett néhány magyarországi érmével.
Én stílszerűen kijevi csirkét kértem hagymás
krumplival és gombás, uborkás, kapros salátával. Miután Gábor is választott,
kértünk egy-egy korsó jófajta ukrán sört, majd leültünk ebédelni. Evés közben
volt mit kitárgyalni, hiszen ezer éve nem beszélgettünk így személyesen. Mesélt
a terveiről, ugyanis több ponton változtatni akar az életén. Ennek egyik fő
pontja, hogy bő 5 év után el fogja hagyni Krakkót, és szeptembertől vélhetően
Berlin felé veszi útirányt, ahol talán könnyebben megtalálhatja azt a munkát és
életet, amire igazán vágyik.
Közben persze igyekszik nagy kanállal habzsolni az
életet, új dolgokat kipróbálni, sokat csajozni, sportolni, toastmasterezni és
aktív társasági életet élni.
Ebéd után készítettünk egy közös képet a Majdanon,
majd Gábor javaslatára egy közeli francia cukrászdát (Éclair Little Artwork) kerestünk fel, némi desszert után nézve. A
rendkívül guszta süteménykínálatból végül egy hosszúkás, karamelles, krémes
rudat választottam, melynek a tésztája könnyed volt, mint a képviselőfánké.
Gábor persze az édes élvezetek közepette kihasználta az ingyen wifit némi
Tinderezésre, hátha körvonalazódik egy randi estére.
Ezt követően rövid városnézésre indultunk a Szent
Szófia irányába. Az első főbb látnivaló az aranykupolákkal borított Szent Mihály-székesegyház (Михайлівський
золотоверхий монастир) volt, mely előtti téren valamilyen Kinder-tojás által
szponzorált vursli lett kialakítva, Kinderes játszóházzal, Kinderes
gyerekvasúttal és hatalmas, festett húsvéti tojás kiállítással.
Bekukkantottunk
a templomba, majd haladtunk tovább a közeli Szent
Szófia-székesegyház (Собор святої Софії) felé.
A templom előtti teret több
tucatnyi festett, óriás hímes tojás borította be, melyhez egy jó adagnyi
giccses húsvéti dekoráció is társult.
Az egyik csibés-Kinder tojásos kompozíció
annyira röhejesnek hatott, hogy a poén kedvéért Gábor is örömmel beállt volna
pózolni oda egy kép erejéig, de egyszerűen nem bírtuk kivárni, míg a lelkes
szülők és izgága gyerekeik végeznek a fotózkodással.
Ha már itt jártunk, a világhírű katedrálisba is be
szerettünk volna nézni, de a pénztáros hölgy jelezte, hogy alig 10 perc van
zárásig, annyi idő alatt vétek lenne végigrohanni a templomot, így jobbára csak
a templomudvarra és a harangtoronyba szóló jegyet kértük.
Utóbbiba azonnal fel
is másztunk, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a templom előtti téren lévő
húsvéti forgatagra, a Szent Mihály-székesegyházra és a környező kerületre.
Ezután tettünk egy sétát a belső udvarban, majd a keleti kapun távozva a
Volodimirszkán haladtunk tovább.
Pár száz méter múlva a történelmi Kijev egykori
várerődjének legfőbb átjárójánál, az Aranykapunál
lyukadtunk ki. Az érdekes, farönkökből és vöröstéglából épült építménnyel
szemben Gábor váltott némi pénzt, majd sétáltunk tovább a forgalmas
Volodimirszka mentén.
Elhaladtunk az Ukrán
Nemzeti Operaház (Національна опера України) előtt, majd onnan egy
háztömbnyire, a szokatlan, mély bordó színben pompázó Taras Shevchenko Egyetemhez (Київський національний університет імені Тараса
Шевченка) értünk.
Gábor felvetette, hogy
akár bekukkanthatnánk, úgyhogy nagy lazán besétáltunk az egyetem főbejáratnál.
Persze a biztonsági őr rögtön utánunk szólt, hogy ide csak úgy nem jöhetünk be,
hacsak nem vagyunk diákok, vagy valamilyen egyetemi küldöttség tagjai. Mivel
azonban látta, hogy csak az őszinte turistás kíváncsiság vezérelt minket,
mesélt néhány szót az egyetem történetéről, a leghíresebb professzorokról és
megengedte, hogy lefotózzam az előcsarnok színes festett üvegablakát.
Ezután épp beszéltünk volna meg, hogy merre tovább,
amikor az órámra tekintve realizáltam, hogy már este 7 is elmúlt, ideje volt
felkeresni a szállásadómat. Elköszöntem Gábortól, de leegyeztettük, hogy
vasárnap vagy hétfőn még összefutunk és csinálunk valamilyen közös programot.
Ezután a közeli Universytet
(Унiвеситет) metróállomás felé vettem az útirányt, ahonnan egy átszállással
elmetróztam a M3 (zöld) vonal végállomására, a Syrets (Сирець). A magyarul kissé vicces hangzású („sziretsz”)
megálló nagyjából 5-10 percnyi sétára található a CouchSurfinges szállásadóm,
Helena otthonától. Alig érkeztem meg a régi társasház bejárata elé, egy lány
szólt le integetve az emeletről – Helena volt az.
Gyorsan lesietett beengedni, majd felérve a lakásba
bemutatott anyukájának, mint új vendéget. Rendkívül kedves, szolid, érdeklődő
lány benyomását keltette, aki amúgy szabadúszó könyvillusztrátorként dolgozik.
Több mesekönyvnek is ő készítette a rajzait, s mivel rendkívül érdekesnek
találtam mindezt, az egyiket meg is mutatta. A könyv egy aranyos szürke bociról
szólt, aki a gazdája kislányának segítségével megszökik, hogy elindulhasson
felfedezni a világot. Közben persze mindenféle kalandokba keveredik, többek
között hőlégballonozik is, mígnem a végén visszatér a kislányhoz. Helena amúgy
minden országból, ahol jár, igyekszik hozni egy helyi könyvet, melyben
valamilyen különleges rajz, vagy illusztráció látható. Mutatott egy kissé
elvont magyar novellás kötetet, melyről mindent elmond, hogy az egyik történet
például a megszemélyesített influenzáról szól…
Miután kipakoltam a cuccomat, Helenával kiültünk
teázni a konyhába. Megkínált az anyukája által húsvétra készített cukormázas
kuglóffal, és egy tányér meleg húslevessel. Jó sokat maradtunk itt kint
beszélgetni, úgyhogy megtudtam róla néhány dolgot. Mesélte, hogy nemrég járt
például Hong Kongban és Japánban, aminek hatására elkezdett japánul tanulni.
Este 9 felé hazaért apukája is, akiről említette,
hogy vasárnap utazik egy hosszú, több hónapos üzleti kiküldetésre
Lengyelországba, s egyelőre nem is tudják, pontosan mikor jön vissza.
Éjjel 11 körül már mindketten egyre nagyobbakat
ásítottunk, ami egyértelmű jele volt, hogy ideje végre nyugovóra térni. Az
alvással nem is volt gond egy ilyen mozgalmas nap után.
2. nap – A
magyar-ukrán meccs (2017. április 22.)
Nagyjából 10 óra körül ébredtem, frissen és
kipihenten. Gyorsan felöltöztem és összeszedelőzködtem, majd Helenával közösen
hagytam el a lakást. Ő a szomszédban lévő, kis fából épült ortodox templomba
igyekezett, én pedig a VB helyszínéül szolgáló Palac Sportu (Палац Спорту) aréna környékére szerettem volna
eljutni. Helena javaslatára egy rövidített, erdei ösvényen indultam el a
metróhoz. Mivel a Palac Sportu metrómegállója is a M3 vonalon található, nem
lett volna nehéz odatalálni, de valahogy sikerült átkeveredtem M2 (kék) vonal Ploshcha Lva Tolstoho megállójára.
Mivel
még bő másfél órám volt a meccs kezdetéig, feljöttem ott, majd az egyik aluljáróban
lévő pékségnél vettem némi péksütit reggelire. A húsos buci nem tett rám mély
benyomást, de a mákos tekercs kifejezetten finomra sikeredett. Miután az egyik
a parkban leülve jóízűen elfalatoztam őket, elindultam megkeresni a
jégcsarnokot. Térképpel alapvetően elég magabiztosan tudok tájékozódni, de most
valamiért elképesztő bénázások közepette sikerült mindig rossz irányba
elindulni, így csak félórás bolyongást követően érkeztem meg a VB helyszínére.
Az
igencsak szerény méretű szurkolói falu mindössze egy sörsátorból és egy
óriáskivetítős színpadból állt, de hatalmas tömegeket egyik sem mozgatott meg.
Az időközben eleredő eső csak ráerősített arra a megérzésemre, hogy nem érdemes
kint maradni, így legalább bent megnézhettem a csapatok bemelegítését.
Szerencsére a biztonsági őrök lazán beengedtek tükörreflexes fényképezőgéppel
is, ki se nyittatták a fotóstáskámat.
Miután bejutottam, először is beszereztem a
világbajnokság hivatalos emlékkorongját, majd megkerestem a helyemet.
Mivel
anno a magyaroknak fenntartott szektorba a rendszer nem engedett jegyet
foglalni, így jobb híján egy színtiszta ukrán szektor közepén csücsülhettem. A
széksorok számozásának a hiánya is alaposan megkavarta a helyüket kereső szurkolókat.
Jobb híján a legtöbbünk lentről felfele haladva számolta ki a megfelelő sor
számát, ám mint utóbb kiderült, a számozást 5-ös sortól kellene kezdeni, mely
teljesen felborította a vélt ülésrendet. Nekem és a mellettem ülő párnak is le
kellett vonulnunk a meccs kezdete előtt néhány perccel a második sorba, ami
ilyen logikával a 7-esnek felelt meg.
A világbajnokság ünnepélyes megnyitója keretében
bevonultak a bajszos kozák kabalafigurák, melyeket egy régi szovjet-ukrán
rajzfilmből kölcsönöztek a szervezők, majd Kijev polgármestere, az egykori
kiváló ökölvívó, Vitalij Klicskó mondott beszédet.
Ezután végre elkezdődött a
várva várt mérkőzés! Ukrajnával mindig parázs meccseket vívtunk az utóbbi
időben, s a trend alól ez a találkozó sem volt kivétel. A vezetést Ukrajna
szerezte meg (0-1), de szerencsére egy percen belül egyenlítettünk is Bartalis
István szépségdíjas találatával (1-1), így egyelő állással mehettek a felek
pihenni.
Vicces pillanat volt, amikor Bartalis góljánál a környező szektorokból
egyedüli magyarként felugrottam ünnepelni, miközben az ukrán tömeg néma
hitetlenkedéssel nyugtázta a találatot. A mellettem ülő ukrán srác ugyanakkor
egy félmosoly megeresztése mellett gratulált és kezet rázott velem.
A második
harmad jól indult a mi szempontunkból, hiszen Vas Jánosnak köszönhetően 20
másodperc alatt gólt szereztünk (2-1), és átvettük a vezetést. Az ukránok
azonban hajtottak tovább, s hiába domináltuk ezt a játékrészt is, a harmad
végére megfordították az állást, két szerencsés találatnak köszönhetően (2-3). Ezúttal
rajtam volt a sor a mellettem ülő ukrán párnak gratuláljak a gólokhoz. A
mérkőzés rendkívül izgalmasan alakult, temérdek helyzetet alakítottunk ki, csak
nem tudtuk belőni őket. A harmadik harmadra megmaradt a magyar fölény, mely végül
51. percre érett góllá (3-3).
Bő két perc múlva a frissen honosított Dansereau
is felavatta a remekül védő ukrán kapust, így már újra nálunk volt az előny
(4-3).
A végét már nem bírták szegény ukránok, így Hári üreskapus góljával kialakult
az 5-3-as végeredmény. Az óriáskijelzőn már ki sem írták az utolsó találatot,
de ez a lényegen nem változtatott, győzelemmel kezdte a magyar
jégkorong-válogatott a kijevi tornát.
A mellettem ülő pár még búcsúzásképpen gratulált a
győzelemhez, majd az ukránok többségével a kijárat felé vettem az irányt.
Kilépve a csarnokból kifejezetten hűvös, esős idő
fogadott. Innen egyből a közeli Bessarabska
piac oldalában lévő BILLÁ-ba siettem bevásárolni.
Vettem ásványvizet,
banánt (akciós volt!), ukrán túró rudit, némi csokit, majd az erős
felhőszakadás közepette átrohantam a szomszédos Puzátá Hátá-ba (Пузата Хата) ebédelni, ahol anno Andival is ettünk
egyszer. Ezúttal egy tányér borscs levest, valamint gombás húst kértem sült
krumplival és francia salátával. Döbbenetes, de ezért mind csak 63,50 hrivnyát,
azaz kb. 710 Ft-ot kellett fizetnem.
Mire végeztem az ebéddel, szerencsére az eső is
elállt, sőt egyből csodaszép napsütés kerekedett. Jókedvűen sétálgathattam a
hangulatos Khreshchatyk (Хрещатик)
mentén, melyet végre valahára olyannak láthattam, mint amilyennek egy főváros
legnépszerűbb sugárútjának lennie kell.
Mivel itt a korábbi utak során is több
alkalommal megfordultam, egyből feltűntek a nagyobb változások. Felépült
például az új CUM (ЦУМ)
bevásárlóközpont, de a vele szemben magasodó, grandiózus, sztálinista toronyház
csúcsán figyelő vörös csillagot is ukrán nemzeti színeknek megfelelően kékre és
sárgára festették át.
Ahogy elbattyogtam a Majdanra, élvezettel nézegettem
a környező épületek gazdag homlokzati díszítéseit, az egész sugárút sokkal
szebbnek tűnt, mint korábban bármikor.
A Majdanra érve pedig felmentem a Hotel Ukrajna (Готель Україна) előtti
kilátóteraszra, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt felülnézetből a híres térre.
Megcsodáltam közelről a domboldalban kialakított, hatalmas Virágórát és a fölötte magasodó, engem a washingtoni Fehér házra
emlékeztető Nemzetközi Művészeti és
Kultúra Központ épületét.
Itt maradtam nézelődni egy kicsit, majd fél 7 körül
elindultam hazafelé. Helena még nem volt otthon, amikor odaértem, úgyhogy
Anyukája engedett be. 20 perccel később Helena is befutott, úgyhogy
vacsoráztunk és előző naphoz hasonlóan estébe nyúlóan beszélgettünk.
3. nap – A
Szent Szófia és az András-lejtő (2017. április 23.)
Mivel Helena még este említette, hogy reggel
viszonylag korán, 8 óra körül el kell mennie itthonról, ez az én szempontomból
is korai kelést jelentett. 7.40-re húztam az órámat, majd seperc alatt
összekészülődtem. Aztán amikor a fürdőszobába menet összefutottam vele, azt
mondta, ha akarok, nyugodtan feküdjek vissza aludni, nem kell vele együtt
eljönnöm, apukája is ki tud engedni. Mivel alapvetően sehova sem kellett
sietnem, éltem is ezzel a kedvező lehetőséggel, s visszadőltem szundítani. Mély
alvás már nem lett belőle, de így is jól esett.
Negyed 10-kor keltem fel végleg, úgyhogy gyors
készülődés után kikéredzkedtem apukájától, s bemetróztam az Aranykapu melletti Zoloti Vorota (Золотi Ворота)
állomáshoz. Itt a kijáratnál vettem péksütiket (egy jól bevált mákos tekercset
és egy túrós bucit), majd kiültem az Aranykapu előtti parkba megreggelizni.
Kajaidő
volt annak félszáz galambnak is, melyeknek egy idős hajléktalan néni szórt ki
mezőgazdasági mértékkel nézve is jelentős magmennyiséget.
Evést követően a közeli Szent Szófia-székesegyházba (Собор святої Софії) tértem vissza,
hogy sokadik próbálkozásra ugyan, de magát a katedrálist is meg tudjam belülről
tekinteni. A Lavra mellett ezt tartják az ukránok legszentebb helyének, mely
különleges egyháztörténeti jelentőséggel bír.
Az UNESCO világörökség részének nyilvánított
csodálatos székesegyházat a híres kijevi rusz fejedelem, I. Bölcs Jaroszláv
kezdte építtetni még a 11. század elején, annak emlékére, hogy a kijeviek
győzelmes csatát vívtak ezen a rájuk támadó besenyőkkel. A Szent
Szófia-székesegyház a Kijevi Rusz legnagyobb és legpompásabb templomaként a
kiemelt jelentőségű vallási rendezvények helyszínéül szolgált és itt tartották
a nagyfejedelmek beiktatási ünnepségeit. Itt található Bölcs Jaroszláv és sok
más fejedelem végső nyughelye is. Az
aranyozott kupolákat és a 76
méter magas harangtornyot a későbbi barokk időkben
építették hozzá. 13 kupolája piramisszerű szerkezetet alkot, háromezer
négyzetméternyi felületét freskók borítják, a gyönyörű mozaikképeket 260
négyzetméteren lehet megcsodálni.
Nem vagyok egy vallásos ember, de egészen magával
ragadó élmény eredeti, 11. századi freskókat és mozaikokat látni. Belegondolok,
hogy ezeket akkor készítették, amikor Magyarországon még Szent István, Szent
László vagy Könyves Kálmán uralkodott, most pedig közel egy évezreddel később
én is láthatom őket – hát nem fantasztikus? Döbbenetes, hogy sok helyen a 18.
századi újrafestéseket kellett eltávolítani, hogy a 11. századi freskók
láthatóak legyenek. Sok ország azt sem mondhatja el magáról, hogy egyáltalán létezett
a 18. században, itt meg konkrétan a 18. századi emlékeket kellett kukázni,
hogy a 11. századiakat megláthassuk.
I. Bölcs Jaroszláv sírját és a koponyája alapján
rekonstruált arcképét is meg lehet tekinteni – meg is állapítottam, szegényke nem
volt egy szép ember.
Szintén érdekes élmény felmenni az emeletre, ahonnan
nemcsak a mozaikokat és az eredeti oltárt lehet jobban megfigyelni, de két
külön tárlatot is megtekinthetünk. Az egyik a közeli aranykupolás Szent
Mihály-székesegyház eredeti mozaikjait mutatja be, melyeket a templom
lerombolása előtt ide menekítettek, míg a másiknál egy kortárs művész egész
falat beterítő húsvéti hímes tojásokból kirakott mozaikját lehet megcsodálni.
Utóbbi az egyetlen dolog itt templomban, amit engedtek lefotózni.
Miután bejártam az egészet, kihasználva a szép
napsütést, kívülről is körbefotóztam a templomot. Érdekes látni, hogy több
helyen szándékosan meghagyták és nem vakolták be az eredeti falrészt.
A templom után egy újabb olyan helyet szerettem volna
felkeresni, ahol korábban még nem jártam. Mivel nem egy szigorú értelemben vett
turistalátványosságról van szó, nem is könnyű megtalálni, kitáblázva pedig
végképp nincsen. A Szent Szófiától a Volodimirszkán gyalogoltam tovább, majd az
első keresztutcánál (Velyka Zhytomyrska)
lefordultam balra. Innen már csak kb.
650 métert kellett megtenni, mígnem a jobb oldalon, egy egész házfalat
betelítő, hatalmas „street art”-hoz nem érkeztem. Itt található a bejárata a
magyarul talán Panoráma sétánynak
(Пейзажная аллея, Pejzazsnaja alleja)
nevezhető kis eldugott utcácskának, melyet két okból is érdemes felkeresni.
Egyrészről nagyszerű kilátás nyílik innen a Dnyeper folyó partjára és a távoli
városrészekre, másrészről a sétány mentén több tucat jópofa művészeti alkotást
csodálhatunk meg. Ilyen például az aszfaltból kinyúló kezek által tartott pad,
a különböző vad színekben pompázó, embernagyságú pisilő kisfiú szobrok, a libikókás
pad, s a rendkívül kreatív, mozaikkal kirakott műalkotások egész garmadája.
A
legtalálóbb műveket egy játszótér elemeibe integrálva találjuk, melyen gyerekek
tucatjai játszanak naphosszat.
Voltak egészen extravagáns műalkotások is, de
nekem a legjobban az egyik pad tetszett, melyre egy rendkívül élethű, de
kerámiából vagy valamilyen kemény műanyagból készült kockás pokróc és egy fehér
párna volt „ráterítve”, mintha csak egy hajléktalan fekhelye lett volna. Mivel
itt sajnos nem tudtam lefotóztatni magamat senkivel, jobb híján Ludwigot
ültettem a párnára egy fotó erejéig.
A sétány egyébként az Ukrán Nemzettörténeti Múzeumnál (Національний музей історії
України) ér véget, de az igazi látnivalót a múzeum mellől induló népszerű
sétálóutca, az András-lejtő
(Андріївський узвіз) és a mellette lévő kis dombon magasodó, kecses, fehér és
türkizkék színekben pompázó Szent
András-templom (Андріївська церква) adja. Ez az egyik kedvenc helyem egész
Kijevben.
A templom és a hozzá tartozó kilátóterasz ezúttal felújítás miatt
zárva volt, ám mielőtt még elindultam volna az András-lejtőn lefelé,
kíváncsiságból szétnéztem az utcai szuvenír árusok standjainál. Gagyi dolgokat
nem szeretek vásárolni, viszont találtam egy szép, égetett fából készült
hűtőmágnest, amivel végül megajándékoztam magam.
Az András-lejtőn haladva lefelé elfogott a
nosztalgia. Eszembe jutott, amikor négy éve Anitával itt jártunk, szó szerint
kerülgetni kellett az utca közepén síelőket.
A #13 házszám elé érve újabb
kedves emlék jutott eszembe. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy Andi
vigyorogva pózolt egyik kedvenc írójának, Mihail Bulgakovnak a szobrával, majd
pajkosan megérintette az ujjával a szobor fényesre polírozott orrát.
Az író
egykori házából kialakított múzeumot anno – Andi legnagyobb sajnálatára – zárva
találtuk, viszont gondoltam, biztos örülne, ha ezúttal én megnézném helyette,
és lefotóznám neki belülről.
A belépő 40 hrivnya, viszont ez volt nagyjából az
utolsó olyan információ volt, amit ténylegesen meg is értettem a múzeumban,
mivel sem a tárlatvezetés, sem történeti leírás nem elérhető angol nyelven. A
múzeumot üzemeltető idős nénikéknek elég jelentős fejfájást okoztam, hogy mihez
kezdjenek egy hozzám hasonló angolul beszélővel, végül az egyikük kézen fogott,
és teátrális mozdulatokkal ugyan, de szépen-lassan elmagyarázott mindent az
egyes helyiségekről – ukránul. A családi képeket mutogatva leleményesen
feltalálta magát – a feleséget például a saját gyűrűsujjára mutatva magyarázta
el. Megmutatta többek között Bulgakov ágyát, rajzait és íróasztalát, ahol a Mester és Margaritát, A fehér gárdát és A színházi regényt írta.
A Bulgakov-ház után lebattyogtam az utca végébe, ahol
egy másik népszerű múzeum (One Street
Museum, Музей Одной Улицы) is helyet kapott, amelyet korábban idő szűkében
kihagytam. Mivel most ez a veszély nem fenyegetett, kíváncsiságból betértem ide
is. A rendkívül részletgazdag kiállítás az András-lejtő történetéről szól, s
közel 7000 darabos gyűjteményével igyekszik bemutatni, milyen volt errefelé az
élet az elmúlt évszázadok során. Találunk itt régi fotókat, képeslapokat,
ruhákat, használati tárgyakat, antik berendezéseket, melyekhez részletes angol
nyelvű leírást is adnak. Kifejezetten érdekes kiállítás volt, az 50 hrivnyás
belépőt mindenképpen megérte.
Ezután a szomszédos téren, a Kontraktova Ploshchán (Контрактова площа) néztem szét, melyet már
szinte régi ismerősként üdvözöltem. Az első kijevi út alkalmával naponta
fordultunk meg itt Anitával, mivel a közelben volt a szállásunk, de egy évre rá
Andival is jártunk erre.
Jelenleg éppen valamilyen „Made in Ukranine”
szlogennel hirdetett kézműves vásár és „street food” fesztivál volt itt, melynek
köszönhetően rendkívül finom illatok terjengtek a levegőben. Körbenéztem a
kínálatot, majd végül egy furcsa töltött tekercset árusító pulthoz álltam be,
ahol a legnagyobb sor kígyózott. Bár nem tudtam pontosan, mit is veszek
valójában, de nem bántam meg, hús mellett sárgarépa, káposzta és krumpli volt
benne, uzsonnának pont megtette.
Innen a Poshtova
ploshcha (Поштова площа) felé haladtam tovább, ahol teljesen véletlenül
belebotlottam a kijevi siklóvasút
(Київський фунікулер) alsó végállomásába.
Az 1905-ben átadott sikló köti össze
a Szent Mihály-székesegyház körüli történelmi városrészt a lenti, modern Podil kerülettel. Mivel a token csak 3
hrivnya (kb. 30 Ft),
még úgy is megérte kipróbálni, hogy igazából semmi dolgom nem volt arrafelé.
A
nettó turisztikai látványosságnak kikiáltott budavári siklóval ellentétben a
kijevi párja a helyi tömegközlekedés szerves részeként üzemel, így nem csoda,
hogy a kocsik telítettsége a halászhálóban összepréselődött heringek helyzetét
idézte. Ennek ellenére poén volt siklózni egyet.
A felső állomástól
lebattyogtam a Majdanra, majd a Khreshchatykon lévő McDonaldsba (éljen az
ingyen wifi!) térben be megnézni, Gábor írt-e a holnapi programmal
kapcsolatban.
Kicsivel délután fél 5 után, elindultam a Palac
Sportu felé, melynek metrókijáratához beszéltük meg a találkozót Marynával. A
27 éves, vörös hajú, nyelvtanárként és fordítóként dolgozó leányzóval is CouchSurfingen
keresztül ismerkedtem meg, s bár elszállásolni nem tudott, jelezte, hogy
szívesen összefutna velem. Kifejezetten örültem a társaságának, első
pillantásra egy pozitív, vidám természetű teremtésnek tűnt, aki rajong a futballért.
Elhaladva a hatalmas Kijevi Olimpiai Stadion mellett rögtön meg is jegyezte,
hogy a kedvenc focicsapatának (ha jól emlékszem a Sahtar Donecknek) az arénája
sokkal jobb, mint ez, csak sajnos a kelet-ukrajnai háború miatt a csapatnak
ideiglenesen el kellett költöznie másik városba.
Tettünk egy nagyobb háztömbkört, majd a Bessarabska
piac mellett lévő, hangulatos retró étterembe, Katyusába ültünk be (Варенична Катюша, Varenichnaya Katyusha).
Eleinte jó sokat beszélgettünk a sportokról, majd
egyre többet mesélt magáról is. Kiderült, hogy a háború sújtotta kelet-ukrajnai
térségből származik, úgyhogy eleinte vissza kellett fognom a kíváncsiságomat,
ne kérdezzek esetleg olyat, ami érzékeny témát érintene. Ezzel szemben úgy
tűnt, kifejezetten szívesen beszél a háború okozta körülményekről és
problémákról. Az egyik ilyen például a nyelvhasználat kérdése. Ukrajnában
történelmileg úgy alakult, hogy a keleti régióba a régi orosz cári birodalmi,
nyugaton pedig az európai, és főleg a lengyel befolyás érvényesült, így több
évszázadra visszamenőleg többségében orosz anyanyelvű lakosságot találunk
keleten. Maryna is ilyen családból származik, s bár orosz az anyanyelve,
ugyanúgy ukránnak tartja magát és ragaszkodik Ukrajnához, mint bármelyik kijevi
vagy nyugat-ukrajnai. Szerinte a kelet-ukrajnaiak 98%-a nem akar Oroszországhoz
tartozni, csak ne erőszakolják rájuk a kizárólagos ukrán nyelvhasználatot az élet
minden területén, ott is, ahol nem indokolt. Ilyen mélyen gyökerező dolgot nem
lehet megerőszakolni és átverni néhány év alatt, hanem alakításához,
megváltoztatásához több időre és türelemre van szükség.
Mesélte, hogy 2014 nyarán (szűk félévvel a kijevi
tüntetések és forradalom után) pár napra látogatóba érkezett egyik barátnőjéhez
Kijevbe. A vakáció végeztével vonatozott volna haza, viszont a síneket
időközben felrobbantották, s túl veszélyes lett volna hazamennie, így hosszú
hónapokra Kijevben ragadt. Ami egy párnapos nyaralásnak indult, többhónapos
kijevi kényszertartózkodássá fajult. Eredetileg csak pár ruhát és két nadrágot
hozott, viszont így hosszabb ittlétre kellett berendezkednie. Legközelebb csak
karácsony és újév között tudott hazamenni, amikor lecsitultak annyira a harcok,
hogy ez nem számított potenciálisan életveszélyes küldetésnek. Bár a harcok
intenzitása már sokat csillapodott, de továbbra is bizarr állapotok uralkodnak
keleten. Kvázi határellenőrző pontok vannak létesítve, ahol komoly díjat kell
fizetni, ha az ember ki vagy be szeretne lépni, s így is csak azok mehetnek,
akik valamilyen módon igazolni tudják, hogy ott laknak, ott dolgoznak, vagy van
valamilyen kötődésük – ergo turisták helyből kizárva. Aki mehet, annak viszont
elképesztően drága és hosszadalmas lett a hazautazás – Maryna elmondása szerint
korábban kb. 2500 Ft-ból fél nap alatt hazajutott, ma már ennek több mint
tízszeresét kérik el, s akár 3 napig is tarthat, míg hazakeveredik.
De ez még nem minden. Mindezek tetejében szegény
kelet-ukrajnaiakat nagyon keményen diszkriminálják Kijevben és nyugaton. Egy
állásinterjúnál, vagy albérletkereséskor ez az első kérdés, amit feltesznek
nekik, hogy honnan származnak, és ha elárulják, már gyakorlatilag el is vágták
magukat. Marynának is csak úgy sikerült albérletet találnia, hogy az egyik
kijevi barátnője szó szerint kezeskedett érte a főbérlő rokonánál. Teljes
döbbenet, kiábrándító és nagyon szomorú! Csak remélni tudom, hogy ez a helyzet
minél előbb rendeződik.
Beszélgetés közben jóízűen meg is vacsoráztunk.
Maryna segített bekategorizálni a hatalmas ételkínálatból mi ukrán, mi
fehérorosz és mi orosz kaja, úgyhogy végül varenikit
(ukrán tésztabatyu) választottam, mely többféle (húsos, káposztás, krumplis és
gombás) töltelékkel készül. A vacsora mellé mindketten egy korsó sört
gurítottunk.
Bár sokszor elég komoly témákról is beszélgettünk,
teljesen jó hangulatú kis este volt, szerintem kölcsönösen remekül éreztük
magunkat. Maryna is sokat kérdezett tőlem, nagyon érdeklődőnek bizonyult.
Este 9 felé megegyeztünk, hogy ideje indulni. Ő még
elment összefutni Apukájával, aki nem sokkal korábban hívta, hogy Kijev felé
fordul (ugyanis kamionsofőr), úgyhogy rövid időre, de tudnak találkozni. Mint
mondta, meg kell becsülni ezeket a hirtelen jött lehetőségeket. A Gulliver
toronyház sarkáig elkísértem, majd ott elköszöntünk egymástól.
Amikor visszaértem a lakásba, Helena még nagyban
dolgozott a szobájában, valamilyen határidős munkája volt. Mindenesetre azonnal
félretette miattam, és kiültünk teázni a konyhába. Elmeséltem neki röviden a
napomat, majd mosolyogva kérdezte, mutasson-e valamit. Egész pontosan valami
olyat kérdezett, hogy megnézném-e ahogy a csincsillájával futnak. Bár nem
egészen tudtam értelmezni a hallottakat, nagyjából úgy tudtam elképzelni az
egészet, hogy Helena egy kutyapórázhoz hasonló valamit applikál a kis
csincsillára, és ütemesen rohangálnak a háztömb körül éjjel 10-kor. Igazából
csincsilla futtatás csak annyiból állt, hogy bezárva a szobája ajtaját,
kiengedte a ketrecéből a villámléptű állatkát, hogy kvázi fogócskázva
kielégítse a kisállat mozgásigényét. Aranyosak voltak, ahogy játszottak
agymással, a kis szőrmók úgy pattogott, mint egy gumilabda.
A csincsilla show után Helena még visszaült dolgozni
egy kicsit, én pedig még összeírtam a napi költéseket lefekvés előtt.
4. nap – A
pajzs (2017. április 24.)
Utolsó teljes kijevi napom igencsak érdekesnek
ígérkezett. Egyrészről még tegnap este leegyeztettük Gáborral, hogy 10 óra
körül találkozunk és elmegyünk megnézni az Anyaföld-szobor alatt kialakított
II. világháborús múzeumot, míg estére pedig egy kiváló magyar-osztrák
hokimeccsre volt kilátás.
Hajnali négy körül arra ébredtem, hogy pittyeg a
telefonom. Fogadni mertem volna rá, hogy Gábor írt valamit. Hunyorogva megnéztem
a kijelzőt – Gábor. Így lenne ötösöm a lottón. Írta, hogy összejött egy
csajjal, úgyhogy csak dél körül lesz harcra kész. Félálomban, de nagyjából
felfogtam az információt, ami rövid úton egyet jelentett némi extra
alvásidővel, majd azzal a lendülettel visszarogyott a fejem a párnára.
Háromnegyed 9 körül ébredtem, akkor megírtam neki,
hogy rendben, legyen 12 óra, Palac Sportu metrómegálló, mely konkrétan a
hotelja mellett van, úgyhogy neki sem kell messze mennie. Reggeli készülődéssel
tehát nem kellett különösebben sietni, sőt a szokásos napindító teázást is el
tudtuk nyújtani Helenával. Reggelire megkínált egy első látásra kissé bizarr,
kenyérre kenhető házi krémmel, melybe valamilyen lágy reszelt sajt, reszelt
kemény tojás, fokhagyma és kevéske majonéz volt keverve. Nem volt rossz, de
kétlem, hogy otthon készítenék magamnak ilyet. A tea és a krémes pirítós mellé
ettem egy banánt, s elropogtattam néhány kekszet, majd fél 12 körül felhívtam
Gábort, hogy merre jár. A szám nem volt kapcsolható. Vártam még jó 20 percet,
próbálkoztam még néhányszor, de mindig csak sípoló hang fogadott. Végül úgy
döntöttem, elindulok addig is egyedül. Elköszöntem Helenától, előre elnézést
kértem tőle, hogy jó későn fogok ma hazaérni, mivel a magyar-osztrák hokimeccs
nagyjából este 11-ig tart.
Bemetróztam a városba, majd a Palac Sportu megállónál
még egyszer hívtam Gábort, de ezúttal sem csöngött ki. Na, mindegy, jön, amikor
akar.
Általában, ha a Lavrához vagy az Anyaföld-szoborhoz
szeretnék eljutni, az M1 (piros) vonalon lévő Arzenalna megállóig megyek, ám
ezúttal kipróbáltam az M3 (zöld) metró Pecherska
(Печерська) megállóját, mely talán még egy gondolattal közelebbinek tűnt. Ahogy
feljöttem az aluljáróból, vészjóslóan sötét felhők gyülekeztek az égen, ami
semmi jóval nem kecsegtetett. Nagyjából 20 perc alatt értem a Pecserszka Lavrához (Києво-Печерська
лавра), azaz a világhírű kijevi barlangkolostorhoz, ahonnan a szobor már csak 5
perc sétatávra volt. Alighogy odaértem, az eső elkezdett szemerkélni, úgyhogy
behúzódtam a kiállított tankok és harckocsik mellett lévő kis múzeumépület
előterébe. Ha már itt jártam, gondoltam körbenézek bent is, de az ukránok
külhoni háborúiról szóló kis múzeumot zárva találtam.
Szerencsére az eső elég
rövidéletűnek bizonyult, és alig 10 perc múlva már verőfényes napsütésben
csillogott (a talapzattal együtt) 102 méter magas, titániumból készült Anyaföld-szobor (Батьківщина-Мати).
A helyiek által csak „Brezsnyev kislányának” becézett, kőkemény tekintetű,
harcias nőalak jobb kezével egy kardot, míg baljával a szovjet sarló-kalapácsos
pajzsot tart az ég felé, mely némileg agresszívebb összehatást nyújt a fáklyát
és könyvet szorongató, New York-i kishúgánál, amire a legtöbben asszociálnak a
szobor láttán.
Kihasználva a nagyszerű fényeket, hosszasan kerestem
a megfelelő fotószöget, majd időzítős beállított képek készítésével bíbelődtem.
Mivel Helena említette, hogy állítólag fel lehet menni a pajzsban kialakított
kilátóba, először oda szerettem volna feljutni, amíg még ilyen szép az idő. A
pénztárban ülő idős néni nem beszélt sajnos angolul, s hiába próbáltam
kézzel-lábbal elmutogatni, hogy szoborba szeretnék felmenni, lépten-nyomon a 20
hrivnyás múzeumi belépőről magyarázott. „Na
jó, adjon akkor egy jegyet oda, úgyis meg akartam azt is nézni.” – mondtam
magamban.
A több mint 300 ezer kiállítási tárgyat felvonultató,
elképesztően színvonalas és kiterjedt múzeum Ukrajna II. világháborús
szerepéről szól, melyet kiegészítettek a 2014-es majdani forradalommal és a
kelet-ukrajnai harcokkal kapcsolatos kiállítással. A múzeum hivatalos neve is
megváltozott a legutóbbi ittlétemhez képest – 2015-ben nevezték át a korábbi,
szovjetes hangzású Nagy Hazafias Háború Történeti Múzeumáról a jelenlegi Ukrajna II. Világháborús Történelmének
Nemzeti Múzeumára (Музей історії України у Другій світовій війні) – egy
szuszra szinte ki sem lehet mondani!
Még úgy is bő két órába telt végigjárni az egészet,
hogy mindegyik teremben csak a nagyjából egy A4 oldalnyi angol leírást olvastam
el, és végigfutottam a kiállítási tárgyakat. A tárlat a legfelső emeleten
kialakított emlékcsarnokban ér véget, melynek márványfalára vésték annak a
közel 12.000 katonának a nevét, akik háborús hőstetteikért megkapták a
Szovjetunió Hőse kitüntetést.
Ezután visszatértem kedvenc pénztáros nénimhez, hátha
ezúttal szerencsével járok. A falon lévő képre mutogatva próbáltam vele
megértetni, hogy továbbra is a pajzsba szeretnék felmenni, ami a kiírás szerint
200 hrivnyába került. A néni végül kiszólt egy férfinek, aki hozzá hasonlóan
egy kukkot sem beszélt angolul, de legalább úgy tűnt, felfogja, mit szeretnék.
Előkapott egy mappát, amiben volt néhány kép arról a szűk, létrás csatornáról,
amelyben fel kell mászni a pajzsba. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, egy klausztrofóbiás
ott kapna pánikrohamot, de szerencsére ezzel (eddig) még nem volt problémám.
Hevesen bólogattam, hogy OK! OK!, csak menjünk, mire
a múzeum bejáratánál lévő előtérre mutatott, hogy ott várjak. Éppen ekkor jött
egy magyar társaság is, amelyből egy pár szintén a pajzsos móka iránt
érdeklődött. Mivel őket is odaküldtem az ember, ahova engem, legalább tudtam,
jó helyen várok. Jó 20 percet szobroztunk ott, s már majdnem otthagytuk az
egészet, amikor emberünk újra felbukkant.
-
„Shield? OK?” – kérdezte tömören, mire a
másik magyar sráccal hevesen bólogattunk.
Intett, hogy kövessük. Nem fizettünk semmit, nem
kaptunk jegyet, semmit. Átvágtunk a fél múzeumon, felmentünk a Hősök
csarnokába, melynek oldalában egy keskeny ajtóhoz vezetett minket, mely mögött
piciny lift bújt meg. Hárman csak nagyon szűkösen fértünk el benne. Ez vitt fel
valameddig, ahol átszállunk egy még ennél is kisebb liftbe, ahova már szó
szerint alig tudtunk bepréselődni.
Ez hozott fel minket a 36,6 méteren lévő körterasz
szintjére. Itt még egyszer feltette a kérdést – pajzs (200 UAH) vagy
kilátóterasz (50 UAH)? Vagy ezredszerre mondtuk – PAJZS! Erre furfangos
emberünk úgy matekozott, hogy akkor fejenként 50+200=250 hrivnyát kell neki
adnunk. Diszkréten jeleztem neki, hogy hibátlan a gondolatmenet, de lent nem ez
volt kiírva, ám nem hatotta meg. A magyar sráccal egymásra néztünk, röhögtünk
egyet, majd a kísérőnk kezébe nyomtuk a 250 hrivnyát.
-
„Ez a 2x50 UAH vélhetően zsebbe ment.” –
állapítottuk meg közösen.
A vicces rész csak ezután következett, a férfi
ugyanis megmutatta, hogy hol is kellene felmásznunk a pajzsba. Képzeljünk el
egy alig egyembernyi szélességű, zárt, szűk csatornát, benne egy keskeny
létrával, melyen eleinte 45 fokban, majd függőlegesen felfelé kell felkapaszkodni
jó 20-25 métert, mindenféle biztosíték nélkül.
Tulajdonképpen a szobor pajzsot
tartó karjában kellett felevickélnünk egy kicsi, de vastag csatornafedélhez
hasonló nyílásig, melyen csak elképesztően gnóm pózban tudtam magam átpréselni.
Még szerencse, hogy a felső lift melletti kulcsos értékmegőrzőben letettem a hátizsákomat,
de a fényképező táskám így is lépten-nyomon beleakadt mindenbe.
Nehezen, de felküzdöttük magunkat a pajzs mögött
kialakított, ráccsal elkerített kilátóba, ahonnan fantasztikus panoráma tárult
elénk. A legmenőbb képeket ugyanakkor a szobor gigantikus kardjáról és a
hatalmas ujjairól lőhettük.
A kísérőnk felajánlotta, hogy készít rólunk
képeket, úgyhogy ő is megdolgozott a pénzéért.
Lefelé ugyanakkor még nagyobb
mutatványnak ígérkezett a végigmenni a létrán, de végül lassú, óvatos léptekkel
sikerült lekecmeregni. Már kezdtem megörülni, hogy innentől már lifttel lehet
továbbmenni, de korainak mutatkozott az öröm, emberünk a lépcsőkhöz terelt
minket, mert valamiért nem működött a lift. Már nagyjából féltávnál jártunk,
amikor Laci (a másik magyar srác) figyelmeztetett, hogy fent hagytam a
hátizsákomat a lift melletti szekrényben, úgyhogy azért vissza kellett
bumliznom. Végül leértünk a 36 méteren lévő körpanorámás kilátóteraszra, ahol
módszeresen végigfotózhattuk a kijevi panorámát.
Nagyszerű kilátás nyílt a
Dnyeper folyón túli városrészre és a Lavrára, de ha felnéztünk a fölöttünk
tornyosuló titánium asszonyság láttán is tátva maradt a szánk.
Összességében nagyon jó móka volt ez a pajzsos
kaland, bár ahogy Lacival megállapítottuk, a látogatási körülmények finoman
fogalmazva nem a tömegturizmusra vannak szabva, és valószínűleg egyetlen
biztonsági EU-szabványon sem mennének át, de ettől függetlenül, mi remekül
szórakoztunk.
Ezután a múzeum melletti téren megnézegettem a 12
hősi szovjet város emléktábláit, majd próbáltam ügyesen ráültetni Ludwigot a „Киев”
feliratúra. A mutatvány olyan sikert aratott néhány kazah turista körében, hogy
miután végeztem, külön kérték, tegyem vissza a szarvast, mert ők is szeretnék
megörökíteni.
Ezt követően az emlékparkban kialakított háborús
nehézfegyverzeti és katonai kiállítást néztem meg, ahol ágyúk, tankok,
rakétahordozók és MiG vadászgépek vannak kiállítva. A belépő mindössze 5
hrivnya, de plusz ötösért felmehettem egy katonai Li-2-es repülőgép fedélzetére
és beülhettem a pilótafülkébe.
Mire végeztem a nézelődéssel, már délután háromnegyed
5 is elmúlt, kopogott a szemem az éhségtől. Innen már egyenesen a metró felé
vettem az útirányt. Éppen a Lavra magasságában járhattam, amikor meglepetésemre
az „elveszett ember”, Gábor hívott. A tegnap esti Tinderes randija annyira jól
sikerült, hogy a hölgyeménnyel éjszakába nyúlóan…öhm, hogy is mondjam…legóztak.
Nagyon sokat legóztak. Annyira jó volt a legó, hogy a lány egészen ma délután
3-ig maradt, hogy minél többet legózhasson Gáborral. Hát, erre nem nagyon
tudtam mit mondani. Megbeszéltük, hogy negyed 6-kor összefutunk a Palac Sportu
metrókijáratnál (ahol eredetileg bő 5 órával korábban is kellett volna), majd
elmentünk a Bessarabska piac mögött lévő Puzátá Hátába enni. Útközben persze
alaposan kifaggattam Gábort, akit hozzám hasonlóan farkaséhség kerülgetett,
annyi különbséggel, hogy ő tegnap este evett utoljára. A Puzátá Hátá ezúttal is
kiváló választásnak bizonyult. Én ez alkalommal húslevest és gombás csirkét ettem,
krumplipürével és céklás, krumplis, uborkás salátával, melyhez egy korsó
szűretlen sört gurítottam.
Gábor javaslatára választottunk desszertet is az
emeleten. Részemről egy marlenkás tortát kértem, míg ő a képviselőfánk
krémjével töltött tortaszelet mellé tette le a voksát.
Én ezzel részemről tökéletesen elteltem, Gáborba fért
még egy kávé, de azt nem itt, hanem a szemközti épületben lévő trendi kávézóban
szerette volna elfogyasztani, mert ott van ingyen wifi. A OneLove nevű helynek már a neve is sejteti, mire van kihegyezve a profilja
– egy elit randihelyről szó. Már az is furcsa volt, hogy szigorú mágneskapus,
biztonsági őrös átvilágítás után engedtek csak be, de a szuper trendi, divatos
közönség láttán végképp kívülállónak éreztem magam. Gábor már jól ismerte a
járást, a legós leányzóval is itt randevúzott. A helyszín amúgy valóban
tökéletes egy randihoz, mivel nagyszerű kilátás nyílik innen, de a modern, személytelen,
fehér bútorok, fehér falak láttán leginkább egy steril kórházi műtőre
hasonlított, ami távol áll a lelkivilágomtól. Gábor rendelt egy kávét, majd
lecsekkolta Tinderen, van-e estére valamilyen randira kilátás, mivel annak
függvényében akart dönteni az esti meccsen való részvételről. Fél 8 felé jeleztem,
hogy én indulok a jégcsarnokba, ha akar, most jöjjön. Mivel egy leányzó sem
jelzett neki vissza, rábólintott a hokira.
A Gulliver torony sarkánál még egyszer utoljára
megnézte az üzeneteit, amíg én magamra öltöttem a magyar mezt. A csarnokhoz
érve fotózkodtunk a VB kabalafiguráit ábrázoló paravánnál és egy a hatalmas
Kyiv felirat előtt is, majd beszereztük Gábornak is a jegyet, ugyanabba a
szektorba, ahol én is voltam.
A mai meccs rendkívül izgalmasnak ígérkezett, ugyanis
40 éve nem vertük meg az osztrákokat tétmeccsen, viszont a különbség a két
ország válogatottja között láthatóan csökkenni kezdett az elmúlt években.
Mindenki tudta, hogy ha a magyar csapat gyorsan vissza akar kerülni az „A”
csoportba, akkor az osztrákok testét át vezet az út. Megkerestük a
szektorunkat, majd mivel rengeteg üres hely volt még, leültünk nagyjából
középre, ahonnan jól lehetett látni. Ahogy érkeztek az emberek, kezdtem
megelégelni, hogy állandóan útban vagyunk, úgyhogy javasoltam Gábornak, üljünk
át a középső (amúgy drágább) szektorba. Látszott, hogy számára a helyválasztásnál
az a legfőbb szempont, hogy közelről tudja stírölni a táncoló pomponlányokat.
Végül kompromisszumos megoldásként nagyjából sikerült olyan helyre letelepedni,
ahonnan én is jól láttam a meccset és Gábor is tudta legeltetni a szemét a
csajszikon. Kezdődhetett a mérkőzés!
A magyar csapat nagy elánnal vetette bele magát a
meccsbe, talán túlzottan is, mert fél perc után kaptunk is egy kiállítást.
Hősiesen kivédekeztük, sőt ezután mi kerültünk emberelőnybe. Sajnos nemhogy nem
tudunk élni a lehetőséggel, egy teljesen ártalmatlannak tűnő osztrák akció után
még mi kaptunk emberhátrányos gólt (0-1). Szerencsére a következő emberelőnyt
már kihasználtuk, Dansereau egyenlített (1-1). Innentől kezdve a második harmad
végéig öröm volt nézni a magyar csapat játékát, ötletesen, hajtósan játszottak,
gyakorlatilag lehokizták a jégről az osztrákokat, egyedül a gól hiányzott.
A szünetben Gábor kérésére készítettem néhány közös
képet vele és a cheerleader csapattal, de mi is beálltunk pózolni egy fotó
erejéig az egyik hokikapuhoz.
A harmadik harmadra átültünk, akarom mondani
átálltunk a „magyar szektorba” szurkolni, de ez nem hozott különösebben
szerencsét. Sajnos alig kezdődött el a játékrész, megtört a magyar csapat
lendülete, miután egy buta szabálytalanság utáni emberelőnyből gólt kaptunk
(2-1). Alig ocsúdtunk fel a sokkból, három perccel később jött a következő
osztrák gól (3-1).
Innen már nem tudtunk felállni, az osztrákok pedig
ügyesen hokizva kibekkelték a hátralévő időt, nem hagyták kibontakozni a
mieinket, így a vége 3-1-es vereség lett.
Ez a meccs elment, de remény ekkor még halványan, de
élt, hogy a többi meccsen ha javítunk, még lehet keresnivalónk ezen a
világbajnokságon. (Sajnos ez sem jött be, a hátralevő 3 meccsét is elvesztette
a válogatott, így az utolsó előtti végzett a csoportban.)
Gábornak időközben mégiscsak összejött egy újabb
randi a legózós csajszival, úgyhogy a csarnokból már egyből vele ment
találkozni. Én pedig a késői órára való tekintettel siettem haza Helenáékhoz. A
metrón ismerős arcok köszöntek oda nekem mosolyogva, Laci és a felesége, Niki,
akikkel az Anyaföld-szobornál találkoztam. Ők is a meccsről jöttek.
Negyed 12 körül értem vissza a lakásba. A bejárati
ajtó előtt felcsörgettem Helenát telefonon, hogy ne anyukáját keltsem fel, ha
esetleg már aludna. Neki is sűrű napja volt, s megígérte, holnap reggel elmesél
mindent.
Nem is maradt más hátra a mai napból, gyorsan
lejegyeztem a mai nap történéseit, majd fürdés után bezuhantam az ágyba.
5. nap – Indulás
haza (2017. április 24.)
A mai napra már nem terveztem semmi különöset,
egyedül az otthoniaknak szerettem volna vinni egy kis csokit. Helenával jóízűen
megreggeliztünk, miközben elmesélte a tegnapi eseményeket. Az egyik barátnője
ugyanis lelkendezve lehívta a konditerembe, de nem árulta el miért, csak hogy
mindenképpen jönnie kell. Mint kiderült, kivételesen kigyúrt férfiak tartottak
valamilyen bemutatót a gépek használatáról, a lányok legnagyobb örömére. Jót
mulattuk ezen, ugyanis tegnap, amikor említette a barátnőjének a hívását, pont
ezzel cukkoltam, mire ő csak legyintett.
Reggeli után szépen, akkurátusan bepakoltam, majd fél
12 körül elindultunk sétálni a környéken. Én már hoztam az összes cuccomat,
hogy ne kelljen visszajönni a lakásba. Vettem néhány szemet abból a kimért
édességből, amivel Helena reggel kínált meg, majd az egyik közeli
szupermarketben néztünk csoki és víz után. A maradék időben a sétálgattunk Dorohozhychi
(Дорогожичіa) metrómegálló mellett elterülő hangulatos Babi Yar Parkban (Парк Бабин Яр). Helenával nagyon élveztem a közös
beszélgetéseinket, s örülök, hogy vele és ilyen kellemes környezetben zárult ez
a kijevi utazás.
Készítettünk egy közös képet, majd fél 2 felé
kibattyogtunk a főút melletti busz- és marsrutka megállóba, ahonnan a #22 troli
egyenesen a Zhulyany reptér felé vitt. A 3 hrivnyás jegyet a sofőrtől lehetett
szerezni, míg maga az út a nagy forgalomnak köszönhetően 35-40 perc lehetett.
Kiérve a reptérre visszaváltottam a maradék hrivnyámat,
majd átestem a biztonsági és útlevél ellenőrzésen. A gép indulásáig hátralevő
időben lejegyeztem Evernote-ba az elmúlt napok eseményeit, felírtam a
költéseket és átolvastam a tegnapi osztrák-magyar meccsről írt cikkeket.
A gépem 16.45-kor indult, s a szép, napos időnek
köszönhetően végig az ablakra tapadva tudtam nézelődni. Kicsivel fél 6 előtt
landoltunk Budapesten. Ahogy kikeveredtem a terminálépületből, hamarosan
begördült Apa, hogy hazavigyen…
Bevallom eleinte kicsit tartottam attól, hogy a
harmadik kijevi út már nem fog túl sok újdonsággal szolgálni. A félelmem
szerencsére alaptalannak bizonyult, s rengeteg új élményt, impulzust kaptam a
várostól, így távolról sem csak a kellemes nosztalgiáról szólt ez az utazás.
Úgy érzem, minden korábbi Kijevvel kapcsolatos hiányérzetemet maradéktalanul ki
tudtam elégíteni, melyhez az út alapötletét adó jégkorong-világbajnokság csak
hab volt a tortán. Bebizonyosodott, hogy ha mellőzzünk az extrém körülményeket,
Kijev egy rendkívül szerethető város minden nyilvánvaló hibája ellenére, melyet
nem elég egyszer látni ahhoz, hogy igazán megértsük. Ehhez pedig az a legjobb
módszer, ha megpróbáljuk a helyiek szemével is megnézni a dolgokat. A Helenával
és Marynával folytatott többórás beszélgetések elképesztő ízt adtak a kijevi
útnak, s csak remélni tudom, egyszer majd valahol lesz még alkalmam folytatni
velük a társalgást.
Összességében azt mondhatom, hogy Kijevbe régi
ismerősként térhettem vissza, de az út végére immár jó barátként köszönhettem
el tőle.
