London

Előzmények

„Laci, Te mindig olyan lehetetlen helyekre utazol, hogyan lehet, hogy még nem voltál Londonban? Az annyira alap…”

Hát, valóban az. Gyakorlatilag alig tudok olyasvalakit említeni a családi és ismerősi körből, aki ne járt volna már legalább egyszer a brit fővárosban, míg esetemben tulajdonképpen 32 évet kellett várni minderre. Az a szép az egészben, hogy London mindig is izgatta a fantáziámat, tehát távolról sem arról van szó, hogy a prioritási lista alján kullogott volna, csak éppen mindig akadt valami izgalmasabb, szokatlanabb, exkluzívabb, ami előnyt élvezett.

Mivel az idei évre nem sikerült semmilyen Európán kívüli, hosszabb utazást leszervezni, kiváló lehetőség mutatkozott, hogy az öreg kontinens prominensebb úti céljai közül szemezgessünk. A bakancslistás helyek listája gyakorlatilag azonban így is végtelen hosszúra nyúlt – Skócia, Izland, London, Madrid, Andalúzia, Szlovénia, Albánia, Montenegró és Portugália csak néhány azok közül, amelyek konkrét utazási célpontként felvetődtek idén. Ezek közül azonban volt egy, mellyel kapcsolatban mindketten rendelkeztünk valamilyen érzelmi töltettel, mely egyértelművé tette, eljött végre az ideje, hogy együtt is felfedezzük – London. 

Andi számára ez egy érzelmes nosztalgia lenne, mivel korábban egy évet élt Angliában, imádja a brit kultúrát és mindent, ami valamilyen módon kötődik Nagy-Britanniához, én pedig végre eljuthatnék az egyik legfontosabb európai világvárosba, ahova már a gimnáziumi angolórák óta vágytam. Amikor aztán szembejött egy akciós Wizz Air ajánlat, melynek révén gyakorlatilag fejenként 8300 forintnyi pontból letudhattuk a lutoni retúr repjegyet, nem sokat teketóriáztunk. Sőt, elhatároztuk, hogy a szokásos 4-5 nap helyett egy teljes hetet rászánunk Londonra és környékére, így aztán tényleg alaposan bejárhatunk mindent. Nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy megállapítsuk, ez most egy jó drága mulatság lesz, de ez benne van a pakliban, ha az ember töviről hegyire be szeretné járni Londont. Az is hamar kiderült, belvárosi hostelek esetében a kétágyas szobák gyakorlatilag megfizethetetlenek, úgyhogy hosszas utánajárás, ár-érték elemzés és összehasonlítgatás után végül az egyik Hyde-park menti hostel 10 ágyas szobájára esett a választás. Egy héten át nyolc másik emberrel összezárva, keménynek ígérkezett, emberemlékezet óta nem aludtunk ennyi idegennel egy szobában.

Augusztus elején megrendeltük a kedvenc útikönyv sorozatomnak a 2017-es londoni kiadását (Eyewitness Travel Guide: London), úgyhogy indulhatott a tervezőmunka. Ahogy közeledett az indulás napja, minden barátom, ismerősöm ellátott valamilyen tuti tippel, hova menjünk, mit nézzünk meg, mit próbáljunk ki. Peti és Dezső ajánlására így került be a tervbe például a Camden piac meglátogatása, melyre magamtól biztos nem gondoltam volna.

Az utolsó napokban váltottunk némi pénzt, kötöttünk utasbiztosítást (ez ezúttal nem is volt kérdés, hiszen az indulás előtt pár nappal robbantottak a londoni metróban) és átgondoltuk, hogyan fogunk beférni egy hétnyi cuccal egy kis kézipoggyászba…

1. nap – Érkezés Londonba (2017. szeptember 20.)

Az elmúlt évek alatt elég rutinosak lettünk a hajnali repülőutakkal kapcsolatban, így fejből tudjuk az ilyenkor szükséges menetrendet. Például, ha reggel 6-kor indul a gép, legkésőbb 3-kor kell kelnünk, fél 4-re kell szüleimhez érnünk, ahonnan Apa bő félóra alatt ki tud dobni minket a reptérre, így legkésőbb negyed 5-re kényelmesen kiérünk a 2-es terminálra. Minden pontosan ki van számolva. Szerencsére Apukámra mindig lehet számítani az ilyesfajta hajnali sofőrszolgálati kérdésekben, és akkor még a késő esti hazajövetelekről nem is beszéltünk.

Mivel a lutoni jártunk is 6.00-kor indult, nem kellett sokat gondolkoznunk, hány órára húzzuk az ébresztőórát. A villámgyors készülődést követően átlibbentünk szüleimhez, ahol egy búcsúpuszi Anyának, vissza a kocsiba, majd Apa vezetésével irány a reptér. Még csak a víztoronynál jártunk, amikor Apának eszébe jutott, hogy otthon hagyta a mai napi ebédjét, úgyhogy azzal az erővel fordultunk is vissza. Anya már a bezacskózott elemózsiával várt minket az utca közepén, beadta nekünk a kaját és tűztünk is tovább. Nagy ijedségre így sem volt okunk, 6.20-ra kényelmesen kiértünk a reptérre.

Elbúcsúztunk Apától, átverekedtük magunkat a biztonsági ellenőrzésen, majd az egyik padra leheveredve jóízűen megreggeliztünk. Mivel meglehetősen későn végeztük el az online check-int, külön ültettek minket a zsúfolásig telt gép két végébe. Én a legutolsó, közvetlenül a vécék előtti sor közepére kerültem, ahol a folyamatosan csapódó klotyóajtók és a vécéöblítés állandó zajától képtelenség volt bármennyit is aludni. Az ablakon nézelődni sem tudtam, mivel a mellettem ülő férfiú a kis lehajtható asztalkára könyökölve próbálta kényelmes alvópózba fészkelni magát, így teljes terjedelmében kitakarta az ablakot. Végül valahogy csak eltelt a kétórás repülőút, így helyi idő szerint 7.30-kor landoltunk a London-Lutoni repülőtéren (London Luton Airport).

Az évi közel 10 milliós utasforgalmat bonyolító reptér az egyik legnagyobb fapados bázisnak számít Európában, ilyenformán a többi társához – a brüsszeli (Charleroi), berlini (Schönefeld), milánói (Bergamo) és stockholmi (Skvasta) másodlagos repterekhez hasonlóan – itt sem voltak hatalmas elvárásaim a színvonallal kapcsolatban,  de legalább azt is sikerült vastagon alulmúlni.

Miután kiszálltunk a gépből, egy hosszú, lepukkant bádogfolyosóba tereltek minket és még legalább kétgépnyi embert, ahol végeláthatatlanul hosszan kígyózott az útlevélvizsgálatra várók sora. Ezután két részre osztották a tömeget, attól függően, hogy személyi igazolvánnyal vagy (chipes) útlevéllel rendelkezünk-e. Az emberek 95%-a – beleértve magamat is – személyivel érkezett, mely minden rendes EU-s országban bőven elegendő úti okmány, itt viszont nettó szívásnak számított. Az útleveleseket – köztük Andit is – továbbhajtották egy kvázi üres sorban, mígnem eltűntek a látómezőből, én pedig ott maradtam egy se eleje, se vége sorban, ahol 20 perc alatt egy nyamvadt centimétert nem haladtunk. Végül 45 (!) percbe tellett, míg uniós állampolgárként sikerült átverekedtem magam egy EU-s ország útlevél ellenőrzésén, ami komplett nonszensz. Nem azzal van gond, hogy 45 percig tart ez, ha egyszerre sok gépnyi ember gyűlik össze és hosszú a sor, hanem az, hogy negyedórákig konkrétan nem halad a sor semennyit, s halvány gőzedelmed sincs, hogy ez az agyzsibbasztó procedúra még mennyi idődet viszi el. Andi ezzel szemben percek alatt átslisszolt az egészen, viszont utána ugyanúgy kivárhatta, míg engem is átengednek.

Sebaj, üdv az Egyesült Királyságban!

A terminálból kifelé jövet már tudatosan a londoni transzfer lehetőségeket lestük. Előzetesen utána olvasva az easyBus-t találtam a legolcsóbb opciónak, úgyhogy elegánsan kikerültünk a drága vasút (National Rail, £16,40/fő) és a National Express buszjáratok (£12,00/fő) jegyautomatáihoz és pénztáraihoz sorban álló tömeget, és az easyBus narancssárga autóbuszát vagy megállóhelyét kezdtük el fürkészni. Körbejártuk a terminál előtti buszparkoló számtalan kocsiállását, de semmilyen easyBus-ra emlékeztető dologra, kiírásra nem leltünk. Megkérdeztem egy rikító sárga, láthatósági mellényes reptéri alkalmazottat, aki bizonygatta, hogy az easyBus leállította a működését, menjünk inkább National Express-el. Ez az állítás már csak azért is sántított, mivel Andi a telefonján éppen az easyBus-os online jegyeket böngészte, míg a sietve távozó segítőnk egyenruháján a National Express logója virított – vélhetően ő mégsem a legmegbízhatóbb információforrás egy versenytárs szolgáltatásával kapcsolatban. Andival kérdőn néztünk egymásra, majd arra jutottunk, hagyjuk ezt a bénázást az easyBus-szal, mert csak megy az idő, vegyünk jegyet inkább a National Expressre. A pénztárnál annyi ember zsúfolódott össze, hogy az már önmagában riasztónak hatott, így inkább a jegyautomatákkal próbálkoztunk. Három gépből csak egy működött, és ott is brutál lassan haladt a sor. Voltak, akik a jegyvétellel bénáztak, voltak, akik a végállomást nem tudták pontosan. Már csak egy ember volt előttünk, amikor odalépett hozzá egy idősebb, görnyedt testtartású hölgy, aki láthatóan nem akarta kivárni a sort, úgyhogy lazán megcsináltatta a foglalását a megszeppent sráccal. Az egy dolog, hogy bekéredzkedik, de azért egy biccentéssel elnézést kérhetne a mögötte kígyózó sorban várakozóktól. Az már csak hab a tortán, hogy nem is magának, hanem valaki másnak akart jegyet venni, miközben halvány gőze sem volt, mikori járatra és melyik célállomásra kellene jegy… Amikorra végre odaszabadultunk az automatához, realizáltunk, hogy időközben mindkét járat betelt, amit korábban kinéztünk, így már csak a 9.40-es paddingtoni lehetett a következő opció. Ráböktünk gyorsan, de a fizetéshez érve nem fogadta el a gép a hitelkártyámat. Újra kellett indítanunk a foglalást, s kifizettük készpénzzel gyorsan, mielőtt a 9.40-es is betelik.

Ezután megkerestük a kocsiállást, ahova a buszunk ki volt írva, szerencsére már 15 perccel az indulás előtt felszállhattunk.

Szóval, nem indult zökkenőmentesen a londoni kirándulás, csomó időt elfecséreltünk fölöslegesen itt a reptéren. A tanulságokat azért érdemes levonni – egyrészről chip-es útlevéllel kell érkezni, és a londoni transzferhez érdemes online, jó előre buszjegyet foglalni, így nemcsak a sorban állást kerülhetjük el, de akár masszív 50-60%-os kedvezményeket is kifoghat az ember.

Miután lenyugodtam egy kicsit, elnyammogtam az egyik szendvicsemet, mialatt kigördültünk a reptér területéről.

A széles lábterű, kényelmes buszban hamar el is szenderedtem. Amikor délelőtt háromnegyed 11 körül felébredtem, éppen a külkerületi dugóban araszolgattunk. 

Egyre több helyen állt meg a busz, majd egyszer csak bemondta a sofőr – Paddington, végállomás. Amint feleszméltünk, és összekapva a cuccainkat leszálltunk, igyekeztünk betájolni a térképen, merre is kéne tovább indulni.

Elbaktattunk a forgalmas London Paddington vasúti pályaudvar mellett, a Hyde Park irányába. Míg én a helyes irány belövésével foglalatoskodtam, a hajnali keléstől és cseppet sem pihentető repülőúttól meggyötört Andi lelki szemei előtt már egy csésze jó erős kávé képe körvonalazódott. Útközben tehát, hogy Andinak is beinduljon a gépezet, beültünk egy Nero nevű kávézóba, ahol végre megkaphatta a várta várt cappuccinoját. 

Ezután folytattuk az utunkat tovább a park felé, időnként dacolva a balos közlekedés inverz szabályaival, melyeket annak ellenére képtelen voltam megszokni, hogy – a béna turisták kedvéért – minden egyes gyalogos átkelőhelynél felfestették hatalmas betűkkel az aszfaltra, melyik irányba kell éppen nézni.

Bár eredetileg a Hyde Parkban akartunk egy sétát tenni, végül a vele egybenőtt Kensinton Gardenst jártunk be inkább. 

A Kensington-palotához tartozó egykori birtokot 1841-ben alakították át egy bájos közparkká, melynek közepén egy kerek tavacska kapott helyet, melyet kacsák, sirályok és feneküket az égnek meresztő hattyúk tucatjai népesítik be. Itt leültünk egy padra pihenni egy kicsit és élvezni a tudatot – végre Londonban vagyunk! Olyan izgalmas, még fel sem fogtuk igazán!

Ezután úgy döntöttünk, ha már erre járunk, nézzünk be a híres Kensington-palotába (Kensington Palace) is. A kívülről kissé puritánnak tűnő, vöröstéglából épült királyi rezidencia jelenleg Harry és Vilmos herceg hivatalos lakhelyének számít, ahol a monarchia számos jelentős eseménye történt meg. 

Itt halt meg például 1714-ben Anna királynő, aki az egyik ünnepi lakomán nagyjából halálra ette magát, de 1837 júniusában itt vette kezdetét az akkoriban 18 éves Viktória királynő 64 évig tartó uralkodása is. Szerencsére a palota jó részét megnyitották a látogatók előtt, így például meg lehet tekinteni az egykori királyi állami lakosztályokat, a Viktória királynő életéről és a tragikusan elhunyt Diana hercegnő divatos ruhakölteményeiről szóló kiállításokat.

A belépőjegy £17,00-ba került, s csak alapos biztonsági ellenőrzések után léphettünk be. Érdemes megfigyelni az emeletre vezető, gazdagon díszített, György-kori király-lépcsőt (King’s Grand Staircase), a tágas fogadótermet, ahol az uralkodó a minisztereit fogadta, a csodálatos kupolatermet és a galériatermeket.  

 

Miután bejártuk a palotát, megtekintettük a Diana emlékére kialakított Fehér-kertet (White Garden) az épület előtt, majd sétálgattunk tovább a Kensington Gardensben. 

Külön élményszámba ment végigandalogni a hangulatos Virág sétányon (The flower walk), ahol a sok szép növény mellett a kerítésen rohangáló, kíváncsi mókusok is szórakoztattak minket. A rámenős kisállatok néhány szem mogyoró reményében percekig hagyták, hogy fotózzuk, videózzuk őket, de velünk ma rosszul jártak, legfeljebb néhány törött Győri Jó reggelt! keksz darabkával tudtunk volna szolgálni. 

Végül a Viktória királynő szeretett férjének emlékére emelt, Albert-emlékműnél (Albert Memorial) lyukadtunk ki. A grandiózus méretű, 55 méter magas, gazdagon aranyozott műalkotást állítólag az I. világháború során feketére festették, hogy így kerüljék a feltűnést. 

 

A hűséges férj (és egyben unokatestvér), Albert, még egy római amfiteátrumhoz hasonlító koncertcsarnokot (Royal Albert Hall) is kapott utólag Viktóriától, mely a főút (Kensington Road) túloldalán magasodik. 

Ezután már egyenesen a hostel (Astor Hyde Park) felé vettük útirányt, mely innen alig kétsaroknyira, egy kifejezetten elegáns környéken található. A becsekkolást követően épp fizetettem volna hitelkártyával, amikor a terminál túl sok jót nem jelentő csipogással jelezte, hogy el lett utasítva a tranzakció. Az nem létezik! Biztos, hogy van elég keretem, és a napi limit sem kellene, hogy gond legyen. Átszámoltam az összeget forintra, s megállapítottam, hogy 7-8 ezer forintnak még maradnia is kellene, ha a napi limit lenne a probléma. Még két sikertelen próbálkozás után felhívtam az Erstét. Mint kiderült, elsőre valóban a limit miatt lettem elutasítva, ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy a palota belépőket és Andi kávéját is kártyával fizettem, így a szállásdíjjal együtt már minimálisan túlléptem a megengedett keretet. Elő az iPad-et, internet…netbank…limitmódosítás. Kész! Várok öt percet, hogy mindenképpen beleessen az időkulcs intervallumába, majd újabb próba a fizetéssel. A hosszú hajú, idősebb recepciós srác már egy enyhe félmosoly megeresztésével fogad, valószínűleg azon morfondírozva, még mennyit fogok itt bénázni a fizetéssel. Elutasítva!

Na, ekkor már kezdte az agyamat elönteni a vér. Felhívtam megint az Erstét, ahol közölték velem, hogy valószínűleg ezúttal azért utasított el a bank, mivel a rendszer a sikertelen fizetések összegét is belekalkulálta a napi fizetésekbe, így megint túlléptem a limitet. „Na, ne szórakozzanak velem! Ez marhaság. A sikertelen tranzakció már hogy a fenébe számítana bele a napi fizetésekbe!!!” Hát ettől az ügyfélszolgálatos is elbizonytalanodott, úgyhogy jó 5-6 percre eltűnt, elment megkérdezni a főnökét. Végül kiderült, hogy valószínűleg a limit időkorlátján csúszott el a második próbálkozás, melyet angol idő szerint állítottam be 16.18-kor 16.20-ra, viszont a rendszerben magyar idő szerint lett rögzítve 17.20-ként. Újfent módosíthattam a fránya limitet, majd amikor az ügyfélszolgálatos is letette a nagyesküt, hogy ezekkel a beállításokkal már mindenképpen működni kell, újból a recepciós pulthoz járultam. A recepciós srác olyan arcot vágott, mint az az egyetemi professzor, akihez a korábban négyszer megbukott diákja érkezik újabb vizsgára.

A végére már szó szerint izzadt a tenyerem, s nagy kő esett le a szívemről, amikor a terminál kijelzőjén megjelent az „Approved” („Engedélyezve”) kiírás.

Ezzel a hitelkártyás bénázással majdnem egy teljes órát vesztettünk, amihez ha hozzávesszük az útleveles sorban állással és buszkereséssel töltött időt, joggal érezhettük, hogy értékes félnapot elcsesztünk az életünkből.

Átvettük a kulcsokat, felmásztunk az elméletileg harmadik, a félemeletek miatt gyakorlatilag hatodik emeleti szobánkba („10 ágyas szoba, ó jaj de jó! Sok új, kedves érdekes idegen, akikkel megoszthatjuk a privát szféránkat!”) és lepakoltuk a cuccainkat.  

Mivel ekkorra már délután 5 óra körül jártunk, épp ideje lett volna valamilyen értelmes ebédszerűség után nézni. Szerencsére nem kellett sokat agyalni az opciókon, hanem gondoltuk, adunk egy esélyt annak a helynek pár utcával odébb, ahova a hostel vendégeinek 20%-os kedvezmény jár. A „The Queens Arms” névre keresztel étterem-söröző (angolosan „pub”), tökéletes választásnak bizonyult, ahol egy korsó jófajta csapolt ale mellé az angol gasztronómia csúcsát, a fish&chip-et is kipróbálhattuk. Bár objektív mércével mérve az egyszerű rántott hal, sült krumpli és némi zöldborsópüré nem feltétlenül kvalifikálja magát a kulináris élvezetek elitjébe, de első londoni ebédünknek nem választhattunk volna ennél autentikusabb helyi fogást. 

A csapolt sörkínálatból viszont elég nehéz volt választani, így végül arra böktem (Adnams Lighthouse), amin egy világítótorony díszelgett. (Mondtam már, hogy imádom a világítótornyokat?)

Evés után a környező South Kensington kerületet terveztük bejárni. Az utcákat járva jót mulattunk a kultúrált vezetésre figyelmeztető „No antisocial driving” táblákon, elképzelve, a britek fejében mi számíthat „antiszociális vezetésnek”. 

Kigyalogoltunk a Cromwell Roadra, amely mentén egymást érik a fontosabbnál fontosabb látnivalók. Itt találjuk például a hatalmas gyűjteménnyel rendelkező Természettörténeti Múzeumot (Natural History Museum), amit Andi kérésére vettünk fel a kötelezően megnézendők listájára, mivel állítólag itt a számtalan természettudományi érdekesség mellett állítólag egy életnagyságú T.rex csontvázat is meg lehet tekinteni. 

A következő épülettömb újabb olyan múzeumot rejtett, amitől Andi végképp izgatott lett, mégpedig a tudomány és technológia fejlődéséről szóló Science Museum-ot. Még jó, hogy közel lakunk ezekhez, rossz idő esetére már megvan a biztos program. 

Múzeumból (és Albertről elnevezett helyekből) sosem elég, úgyhogy a gazdag díszítő- és iparművészeti kollekciójáról híres Victoria and Albert Museum is bejárhatjuk. 

Ahogy elértünk a forgalmas Brompton Roadra, tettünk egy rövid kitérőt a kedves kis mellékutcákban, melyek olyan nyugodt, békés, élhető hangulatot árasztottak, hogy Andi szinte minden második házban el tudta volna képzelni az életét.

Visszatérve a főutcára, a város egyik leghíresebb bevásárlóközpontjába futottunk. A Harrods nagyjából olyan Londonnak, mint Moszkvának a GUM. A kívülről egy palotára emlékeztető épületet esténként 11500 égőből álló fényjáték világítja meg, míg belül számtalan világmárka sorakozik a 20 ezer (!) négyzetméteren elhelyezkedő 330 boltjában, mellyel a legnagyobb áruháznak számít egész Európában. 

Az általános élelmiszerek mellett, prémium minőségű húsáru, zöldség-gyümölcs standok, éttermek, cukrászdák, kávézók, luxus ruhaboltok is helyet kapnak. Az elképesztően elegáns, puccos körítés számunkra már-már egészen zavarba ejtő, hát még az egyes termékek, szolgáltatások árai. Rövid úton megállapítottuk, hogy nem ide jövünk holnap reggelizni.

Egészen furcsa érzés volt ezután belépni egy kis Tesco méretű Sainsbury-be pár házzal odébb, mintha egy másik univerzumba érkeztünk volna. Vettünk ásványvizet és némi kakaós, csokidarabkákkal megszórt cookie-t (nyam!), majd sétáltunk tovább. Útközben folyamatosan néztem a telefonomat, mikor ír Zsuzska az esti találkozóval kapcsolatban. Sajnos mostanában nagyon ritkán tudunk találkozni, különösen mióta kiköltözött Angliába, nem sokkal az egyetem után. Pechünkre sikerült pont akkor jönni Londonba, amikor ő Barcelonában lesz, leszámítva ezt a mai napot, amikorra még összehozhattunk egy gyors találkozót. Már épp indultunk volna a megbeszélt találkahelyre, amikor írta, hogy elég beteg, rosszul érzi magát, láza van, így sajnos le kell mondani a mai találkát. Elég aggasztóan hangzott mindez, különösen mivel, hosszú hetek óta rosszul van, és nem javul az állapota.

Így estére nagyjából annyi maradt, hogy sétálgattunk a városban, mindenféle különösebb cél nélkül. Elkanyarodtunk a Hyde Park felé, melynek szélén döbbenetünkre külön széles sávok voltak kialakítva a legkülönbözőbb „közlekedési formáknak” szépen egymás mellett, testvériesen elosztva. Járda a gyalogosoknak, két sáv az autóknak, majd egy méteres járdaszigetet követően egy kétsávos biciklipálya következik, mely újabb gyalogos járda követ. A sort egy 10-15 méter széles homoksáv zárja – a lovasoknak. És a park hangulatos sétánya csak ezután kezdődik.

Mire elbattyogtunk az esti fényekben úszó Buckingham-palotáig, Andi már eléggé elfáradt.

Innen visszagyalogolni a hostelbe nem lett volna sok értelme, ezért inkább javasoltam, hogy ha már eddig eljöttünk, menjünk el a Westminsterig, hátha megcsodálhatjuk még a kivilágított Big Bent, mielőtt évekre teljesen felállványozzák, és onnan hazametrózunk.  

Sajnos azonban sem a Westminster Abbey, sem a Parlament, sem a Big Ben nem mutatott túl jól éjszakai fényekben, utóbbi esetében már egyértelműen a felújítás miatt hanyagolták a díszkivilágítást.                                                                

Innen már tényleg egyenesen a Westminster metróállomás felé vettük az irányt, ahonnan két vonal – a Circle Line (sárga) és a District Line (zöld) – is vezetett vissza South Kensingtonba, mindkettővel 4-4 megállót kellett menni, úgyhogy hasra ütés alapon az előbbit választottuk. Rengetegféle londoni tömegközlekedési jegy- és bérlettípus létezik, ám mind közül az Oyster card számít a legelterjedtebb megoldásnak. Ez az elektronikus jegyrendszerhez kapcsolt kártya feltölthető előzetesen kredittel, s utána időszaktól, érintett zónáktól függően vonja le az adott út díját.

Számomra nagy élmény volt a híres londoni metrón (Tube) utazni, bár sejtettem, nagyjából ez lesz az általunk legtöbbet használt közlekedési forma az elkövetkezendő napokban.

A metrókocsiba beszállva, egy vicces kedvű, kissé szórakozott bemondót fogtunk ki.

- „Pleaaaaaaaase miiiiiiiiind the gap! Our next stations will be St James Park, Victoria, Sloane Square, South Kensington….aaaaaand few other…” 

Visszaérve a hostelbe, már a legtöbb szobatársunk megérkezett. Sajnos telt ház volt.

2. nap – Westminster, Soho és St James’s (2017. szeptember 21.)

Ahogy várni lehetett egy 10 ágyas szoba esetében, mindig van legalább egy horkoló, egy túl későn/korán pakoló, matató egyén, aki valamilyen módon belerondít az álmaidba – ez most sem volt másképp.

Háromnegyed 8 körül ébredtem. Az első hangfoszlányok alapján a negyvenes éveikben járó koreai pár semmivel sem összehasonlítható krákogását lehetett hallani a fürdőből, majd a pakolászásukkal csaptak akkora zajt, hogy arra már én is felriadtam.

Összekészülődtünk mi is Andival, majd lementünk az alagsorban lévő étkezőbe reggelizni. A reggeli becsületkasszás rendszerrel működött, amelynek fejenként 1 font díja volt, amit állítólag jótékony célra fordítanak. A kávés kancsók fölött lógó, hatalmas táblán folyamatosan vezették, mennyi pénz gyűlt össze az idei évben.

Maga a reggeli nem sokban különbözött a hostelekben szokásos menütől. Pirítós, olcsó nutella, földimogyorókrém, lekvárok, müzli, kávé, tea.

Evés után gyors fogmosás, majd a cuccainkkal felszerelkezve indulhatott a mai napi városnézés. Ott kezdtük, ahol előző nap abbahagytuk – a Westminsternél.

Elmetróztunk tehát a Westminster megállóig, mely nemcsak London egyik legforgalmasabb Tube állomásának, hanem az egész kerületnek is a neve, ahol évszázadokon keresztül a politikai és vallás hatalom összpontosult Angliában. Itt található a Houses of Parliament, a Westminster Abbey, pár utcával odébb pedig a miniszterelnöki rezidenciának otthont adó Downing Street.  

Mielőtt alaposan elindultunk volna bejárni a kerületet, szerettem volna készíteni néhány jó képet London (és egész Anglia) egyik legfőbb jelképéről, a Parlament ikonikus harangtornyáról, a 96 méteres Erzsébet-toronyról (Elizabeth Tower). 

Az meg mi, sosem hallottam róla? Ja, a Big Benről beszélsz, így már értem. Az igazság az, hogy a Big Ben név valójában nem a tornyot, és nem is a jellegzetes óraszerkezetet, hanem a toronyban lakó, világhírű, 14 tonnás főharangot takarja, melyet 1859-es átadása ót minden órában megkongatnak. Bár 2012-ben II. Erzsébet Gyémánt-jubileumának tiszteletére hivatalosan Erzsébet-toronnyá keresztelték át, a köznyelvben ettől függetlenül szinte a „Big Ben” névvel azonosítja magát az egész tornyot. 

Pechünkre sikerült kifogni egy átfogó, közel négy évig tartó karbantartási időszakot, amelynek keretében felállványozzák és felújítják az egész épületet. Az út előtt hetekkel már webcamerán néztem, milyen gyorsan haladnak az állványépítéssel, hogy lássam, van-e esély még látni valamit belőle. Szerencsénkre mostanáig csak a felét takarta be a masszív állványzat, így még időben meg tudtuk csodálni az emblematikus épületet.

A Temze (River Thames) fölött átívelő Westminster-hídról (Westminster Bridge) kiváló rálátás nyílt a Big Benre és az egész Parlamentre, úgyhogy kihasználva az időnként előbújó napot, igyekeztünk megörökíteni ezt a jellegzetes londoni látképet.

A híd közepén egy skót dudás bácsi fújta becsületesen a nemzeti hangszerét, egy percnyi szünetet sem tartva. Bírta tüdővel az öreg, annyi szent!

Átkeltünk a Temze túloldalára, ahonnan látszott igazán milyen hatalmas is valójában a Parlament épületkomplexuma. Amikor minden szinten kifotóztuk magunkat, csak egyszerűen élveztük a híres látképet, s vigyorogtunk a boldogságtól, hogy itt vagyunk Londonban.

Következő napirendi pontként be akartunk menni a Parlamentbe, úgyhogy visszabattyogtunk a hídon és megkerestük a pénztárat, mely a metrómegálló mellett, a sarki épületben volt. Mint kiderült, minden nap korlátozott számú csoportok léphetnek csak be, s rendszerint aznapra, helyben váltva drágábbak a jegyek, ráadásul csak órákkal későbbi csoportba van csak hely. Így végül inkább holnap 11.00-ra váltottunk jegyet, mely fejenként £18,50-ba került.

Miután a jegyek zsebben voltak, pihentünk egy kicsit a szomszédos Parliament Square-n Winston Churchill mogorva szobra mellett, s elolvastuk, mi minden vesz minket itt körül. A Parlament mellett itt találjuk a híres Westminster Abbey-t, az árnyékában megbúvó kicsiny Szent Margit-templomot (St Margaret’s Church), ahol Churchill esküvőjét is tartották, valamint a Kincstár (Treasury) elegáns saroképületét. 

A jellegzetes brit piros telefonfülkékkel mindenfelé lelkesen pózolnak a turisták egy fotó erejéig, de itt, a Kincstár előtt találjuk a legnépszerűbbeket közülük, melyek verhetetlen háttérrel rendelkeznek – a Big Bennel.

Ezután a Parliament Streeten indultunk tovább. Két utcával odébb    egy rendőrök által szigorúan őrzött, masszív kovácsoltvas kapuval elzárt utcácskához értünk. Ebben a barátságos környezetben él 1680 óta a mindenkori brit miniszterelnök, jelen esetben Theresa May – ez a híres Downing Street. Hivatalosan a #10 szám alatt található a miniszterelnöki rezidencia, míg a #11 szám a pénzügyminiszteré.

Innen újfent csak pár lépést kellett megtenni, és megcsodálhattuk az egykori testőrlaktanyánál őrt álló lovas gárdistákat (Horse Guards), akiknek az őrségváltása (11.00-kor hétköznap, 10.00-kor vasárnaponként) népszerű látványosság. Erről bár éppen lekéstünk, az izgága lovakkal egy helyben szobrozó őrök így is érdekes látványt nyújtottak. Valószínűleg nem hiába van hatalmas betűkkel kiírva melléjük a „Beware! Horses may kick or bite!” („Vigyázat! A lovak haraphatnak és rúghatnak!”) Nem is tudtuk, hogy a lovast vagy a lovat sajnáljuk jobban az órák hosszat tartó vigyázzállásért, mindenesetre közel menni nem ajánlatos hozzájuk. 

Átsétáltunk a lovas gárdák történeti jelentőségét bemutató Household Cavalry Museum árkádjain, majd a St James Parkban tettünk egy sétát. 

A hosszúkás parkot egy hosszúkás, vékony tavacska szeli ketté, melynek egyik végében egy kis szigetet alakítottak ki. A Kacsa-sziget (Duck Island) névre elkeresztelt kis földnyelv igazi madárparadicsomnak számít, pedig nevét korábban pont arról kapta, hogy telerakták kacsacsapdákkal, és innen szállították a friss vadkacsahúst a királyi konyhára. 

Átvágtunk a parkon, majd a St James kerület felé vettük az útirányt, ahol nagyjából minden St Jamesről van elnevezve. Park, palota, hotel, utca, tér. A leghíresebb közülünk természetesen az egykori leprakórház helyén épült St James-palota (St James’s Palace), melyet London legfontosabb Tudor-kori épületeként szoktak emlegetni. Az 1530-as években VIII. Henrik által épített kastély a legrégebbi királyi rezidencia a városban, bár szerepét már rég átvette a Buckingham-palota. 

A palota a népszerű cigarettamárkát megihlető Pall Mall utcára néz, mely egykori londoni férfielit exkluzív klubjainak adott otthont, ahova az arisztokrácia krémje járt szórakozni. 

Egy hangulatos kis sikátoron átvágtunk a párhuzamos utcára, ahonnan kiértünk a kicsiny St James’s Square-re, melyet 18-19. századi házak vesznek körbe. A II. világháborús tábornokok, Eisenhower és de Gaulle londoni központjai is itt találhatóak. 

A kedves kis négyzet alakú, parkosított terecske ideális menekülőhelyként szolgál a környező irodákban dolgozó, öltönyös üzletembereknek, akik így ebédidőben szó szerint ellepik az összes padot és néhány telefonhívás közepette falatozzák jóízűen a műanyag dobozos „take away” (elvitelre kért) ebédjüket. Andival megállapítottuk, hogy a dobozos gyorskaja mellett a másik félelmetes hasonlóság, hogy mindenki sötétkék (nem fekete!) öltönyt és jellegtelen nyakkendőt visel, mintha ez lenne a kerületi „dress code”.

Pihentünk egy kicsit itt mi is, majd az egyik közeli Tescoban vettünk vizet és egy-egy csirkés háromszög-szendvicset, amolyan uzsonna gyanánt. A következő megálló az extrém neonreklámjairól ismert Piccadilly Circus volt, mely London egyik legforgalmasabb csomópontja. A viszonylag kis téren (nem cirkuszról beszélünk tehát) másodpercenként 2-3 piros emeletes (double-decker) busz hajt keresztül több tucatnyi taxi és kocsi mellett, míg az embertömeg is szinte folyamokban hömpölyög. A téren emelt, Erósznak nevezett giccses angyalszobor népszerű találkahely a helyiek körében.    

Az innen nyíló, elegáns Regent Street meglepő módon, teljes hosszúságában amerikai zászlókkal és NFL-es hirdetésekkel volt teleaggatva, annak apropóján, hogy a hónap végén két NFL meccset is rendeznek itt Londonban. Bár nem értek az amerikai focihoz, de a lila Baltimore Ravens mezes emberek szokatlanul magas koncentrációja, már eddig is gyanús volt nekem. 

Pár száz méter után lekanyarodtunk a Regent Streetről a Piccadilly felé, ahol aztán körbenézhettünk egy fedett, kis árkádos bevásárlóutcán (Burlington Arcade), ahol tradicionális brit luxuscikkeket árulnak. 

Ezután kiültünk a szomszédos Királyi Művészeti Akadémia (Royal Academy of Arts) udvarába elnyammogni a háromszög-szendvicseinket, majd a Piccadilly-n folytattuk az utunkat.

Elhaladtunk az elegáns luxusszálloda, a Ritz Hotel mellett. Itt töltötte utolsó éveit az egykori Vaslady, Margaret Thatcher és itt is hunyt el bő négy éve.

Kiértünk a Green Parkhoz, amely közparkká nyilvánítása előtt VIII. Henrik vadászterülete volt, majd átkelve a ligeten, a Buckingham-palotánál lyukadtunk ki. Így napfényben is lőttünk néhány képet a híres királyi palotáról és az előtte őrt álló vörös zubbonyos, medveszőr kucsmás királyi testőrökről, akik láthatóan annyira élvezték az egy helyben szobrozást, mint én a tömött metrón ácsorgást.

Ezután megkerültük a palotát, melynek tőszomszédságában a királyi család személyes műkincsgyűjteményének otthont adó Queen’s Gallery található. Kicsivel odébb a királyi fogatokból, hintókból és lovas kocsikból álló kiállítást lehet megtekinteni a Királyi istálló és kocsiszín (Royal Meaws) területén. 

Mi azonban haladtunk tovább a Buckingham Palace Road-on a Victoria felé, amely forgalmas tömegközlekedési csomópont is egyben – két metróvonal, egy vasúti pályaudvar és két buszterminál is találkozik itt. Mi csak két dolgot kerestünk itt – vizet és vécét. Előbbit gyorsan megvettünk egy Marks&Specer-ben, amely számomra a döbbenet erejével hatott, mivel eddig azt hittem, az M&S csak ruhabolt, miközben van élelmiszerlánca is.  

Vécézés gyanánt kapóra jött egy McDonalds két sarokkal odébb. Gyalogoltunk volna tovább, amikor egy miniatűr Big Ben toronyóra mellett – melyet találóan a Little Ben névre kereszteltek – néhány csajszi, promóciós céllal jófajta Lindt csokikat kezdett el osztogatni a járókelőknek. Két lányhoz is beállunk kéregetni, úgyhogy sikerült alaposan feltankolni ebből a minőségi csokoládéból. 

Haladtunk tovább a Victoria Streeten, egyedül a Westminster-katedrálisnál (Westminster Cathedral) álltunk meg, mely nem tévesztendő össze a Westminster Abbey-vel az utca végében. Ez a katedrális két dologról marad nekem emlékezetes. 

Egyrészről, kívülről nézve, a vöröstéglás alapon fehér csíkokkal leginkább egy kötözött húsvéti sonkára emlékeztet, míg belső dekorációt tekintve döbbenetes látni, az építkezés mely pontján fogyott el a pénz, onnantól felfele ugyanis a puritán, sötétszürke, betonból öntött elemek látszódnak a sötét kupolamennyezeten.

Innen már egyenesen a Westminster Abbey felé vettük az irányt, viszont közel 15.50 lévén, már nem engedtek be (4-kor zár).

Bár már mindketten piszok fáradtak voltunk, egy rövid szusszanás után trappoltunk tovább, át a Westminster Bridge-n a Temze túlpartjára, ahol az Albert-rakparton haladva (Albert Embankment) egészen a Lambeth-palotáig (Lambeth Palace) gyalogoltunk, mely a 13. század óta a Canterbury érsek székhelyeként szolgál. A Tudor-kori vöröstéglás épület 1458-ben épült. 

Ahogy egy kört téve indultunk vissza a híd felé, elkezdett szitálni az eső. Mire a London Eye-hoz értünk, ez az idegesítő esődara már valódi esőbe csapott át, úgyhogy pont kapóra jött egy nyilvános vécé, amelynek előterébe be lehetett húzódni. Ha már itt voltunk, Andi tett is benne egy látogatást, majd kijövetelkor kapott egy értesítést a telefonjára, hogy online értékelheti budi nyújtotta élményt. Le a kalappal, itt aztán tényleg a felhasználói élmény az elsődleges.

Ezután a Golden Jubilee gyaloghídon visszatértünk a westminsteri oldalra, ahova a Charing Cross vasúti pályaudvarra futó vonatok is érkeznek. 

Már éppen kezdtünk volna kissé nyűgössé válni, miután kopogott a szemünk az éhségtől, térdig kopott a lábuk a gyaloglástól és eláztunk az esőben, úgyhogy nagyon reméltünk, találunk valamilyen olcsóbb éttermet itt a forgalmas vasútállomás közelében. Szerencsénkre nem is kellett messze menni, a pályaudvar kijárata mellett rögtön ráakadtunk egy szimpatikus, japán gyorskajákat kínáló étteremre (Itsu). Ár-érték tekintetében kiváló választásnak bizonyult. Mindketten valamilyen thai rizses csirkét kértünk, egy adag húsos batyuval, amiért kettőnknek összesen mindössze £15.47-et fizettünk. Isteni finom volt a kaja, és rettentően jól esett még utána ülni itt egy kicsit, pihengetni és nézni az ablakon kifelé az esőben rohangáló embereket. 

Amikor éreztünk magunkban elég erőt, folytattuk az utunkat. Először a Trafalgar Square érintésével a St Martin’s Lane-en indultunk el felfedezni a vibráló éjszakai életről híres Soho kerületet, ahol számtalan éttermet, színházat, mozi, éjszakai klubot, bárt és szórakozóhelyet találunk. Bekukkantottunk a Cecil Court régi könyvesboltokkal és antikváriumokkal szegélyezett kis utcácskába, de láttuk a Cross Road és a Cranbourn Street sarkán a híres Hippodrome-ot. Az 1900-ben átadott ikonikus épület korábban cirkuszi előadásoknak és revüknek adott otthont, majd étterem és nightclub működött benne, manapság pedig kaszinóként használják.

Szintén errefelé találjuk a világhírű angol írónő, Agatha Christie emlékművét, amivel Andi nagy boldogan beállt pózolni egy kép erejéig. Az írónő számtalan regénye mellett rengeteg színházi darabot is írt, mellyel nagymértékben hozzájárult London színházi életének fellendüléséhez.  

Innen a Soho-negyed szívének tekinthető Leicester Square-re mentünk, ahol a tehetséges utcai zenészek láthatóan négyzetméterre pontosan felosztották egymás között a teret, hogy aztán tekintélyesnek mutatkozó tömeg előtt zenélhessenek. 

Mi is belehallgattunk a muzsikákba, majd beszabadultunk egy többemeletes LEGO-boltba, melynek kirakatásban egy közel hatméteres Big Ben díszelgett. Megcsodálhattuk az asztal-nagyságú Millennium Falcont a Star Wars-ból, London legóból kirakott falitérképét, az életnagyságú Tube metrószerelvényt, amibe be is lehetett ülni és még sorolhatnám. A különböző legószettek mellett kilóra is lehetett építőelemeket venni, és nagyjából bármit, ami magadnak összeválogatsz. Legókedvelők igazi Mekkája ez a hely, elképzeltem Zsoltit és Ádámot, amit beszabadulnak ide. 

Döbbenetes, hogy a LEGO márka már mennyire túlnőtte saját magát, hiszen végül is kreatív építőelemekről van szó. Amit viszont pár méterrel odébb láttunk, az már tényleg kimerítette a szégyenletes brandmarketing fogalmát. Egy szó – M&M World. M&M még talán megvan mindenkinek, ez az a kis színes cukormázas csokikorong, amit kis zacskóban lehet kapni. Nos, ezek köré a kis M&M cukorkák köré egy 3251 m2-es, négyszintes márkaboltot kreáltak, ahol a legkülönbözőbb M&M-es ajándéktárgyakat, kiegészítőket, cukorkaadagolókat, tollakat, füzeteket, kiszereléseket, ruhákat, játékokat, plüssfigurákat lehet kapni. Az ember összeállíthatja a saját M&M válogatását a szivárvány összes színében pompázó cukrokból, de saját arcképünket is rámontázsolhatjuk a cukorkáinkra. 

Ha kivásároltuk magunkat, beállhatunk a személyzet által rögtönzött zenés táncikálásra, vagy e-mailben elküldhetjük magunknak az M&M figurákkal készített fotót. Ezt a tömör M&M élményt nem is bírtuk sokáig, inkább haladtunk tovább, a nyüzsgő kínai negyed (Chinatown) irányába, mely bár nagyjából csak két-három rövidebb utcácskából állt, tucatnyi guszta ételt kínáló éttermet és kínai fűszereket, portékákat kínáló boltot vonultatott fel. 

A kínai negyed fő epicentruma a Gerrard Street, melyet több irányból is díszes, faragott kínai kapu határol. Rendkívül ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben, alig bírtunk ellenállni nekik, úgyhogy megegyeztünk, egyik nap visszajövünk ide vacsorázni. 

Amolyan kései desszert gyanánt viszont megkóstoltuk a vörösbabos holdsütit (mooncake), ami a kínai körében ünnepelt őszközép ünnep (Hold imádatán alapuló aratóünnep) népszerű süteménye.

Innen már egyenesen a legközelebbi metróállomásra (Piccadilly Circus) sétáltunk, ahonnan a Piccadilly (sötétkék) vonalon egyenesen haza tudtunk jönni South Kensingtonba. 

Ekkortájt jöttünk rá, hogy nem maradt vizünk estére, úgyhogy bár már majd összeestünk a fáradtságtól, keresnünk kellett egy nyitva lévő élelmiszerboltot. Szerencsére Andi okostelefonján hamar talált egy másfél kilométerre lévő Sainsbury-t, de ez az oda-vissza plusz 3 km már nagyon nem hiányzott egyikünknek sem.

Ahogy hazaértünk a hostelbe, alig tudtuk felszenvedni magunkat a 3. emeletre, szó szerint eldőltünk a fáradtságtól, mint két zsák krumpli. Nem is csoda, hiszen a mai napon 23 km-t gyalogoltunk…

3. nap – Westminster Abbey, Parlament, Tower Bridge (2017. szeptember 22.)

Reggel 8-kor átható fingszagra ébredtünk. És nem a sajátunkéra.

Ezt leszámítva a tegnapihoz hasonlóan indult a nap, megreggeliztük lent az étkezőben, majd visszatérve a kellemes levegőjű szobánkba, megvettük online a jegyeket a Westminster Abbey-be (£20.00/fő), ahova még a 11 órási parlamentes vizit előtt akartunk betérni. 

Szép napos időnk volt ma, felhőt is alig lehetett látni az égen. Elmetróztunk a Westminster megállóig, majd következhetett a Westminster Abbey felfedezése. Döbbenetes belegondolni, hogy ennek a világhírű gótikus apátságnak a története i.sz. 960-ig nyúlik vissza, amikor bencés monostor alapítottak ezen a helyen. 1050-re Hitvalló Edward angol király bencés apátsággá alakíttatta, ám pár nappal a felszentelést követően meghalt. A következő uralkodót, Hódító Vilmost már itt koronázták angol királlyá 1066-ban, így azóta a Westminster Abbey számít a hivatalos koronázó templomnak, s egyben a brit uralkodók végső nyughelyének. Nemcsak a királyi család tagjait temethetik el ide, ugyanis Nagy-Britannia legkiválóbb politikusai, tudósai és költői közül többeknek is itt találjuk a sírhelyét vagy emléktábláját. Rendszerint az apátság szolgált a királyi esküvők megszokott színhelyéül is. 

Az apátság jelenkori kinézetét III. Henrik alatt kapta a 13. század közepén, míg a főbejáratnál magasodó nyugati tornyok 1745-ben épültek.  

A Westminster Abbey tehát páratlan történelmi jelentősége mellett nemcsak a legfőbb nemzeti templomnak, hanem amolyan panteonnak is tekinthető. 

Belépés után kaptunk audioguide-ot és kis térképet – legnagyobb meglepetésemre mindkettőből volt magyar nyelvű –, majd a haladási iránynak megfelelően elkezdtük bejárni a templomot. Az audioguide-nak is láthatóan megadták a módját, ugyanis egyik kedvenc szinkronszínészemet, Mihályi Győzőt szerződtették narrátornak.

Sajnos fotózni szigorúan tilos volt, úgyhogy igyekeztem a látottakat teljes mértékben magamba szívni.

A túra első részében a főhajót jártuk be, ahol megcsodálhattuk Charles Darwin és Isaac Newton sírját. Utóbbi előtt egy idős (itt dolgozó) bácsi ajánlotta fel, hogy mond pár érdekességet Newtonról. Ezután a csodálatosan faragott kórusszékeket néztük meg, majd az uralkodók díszes sírhelyeit járhattuk végig, így többek közt VII. Henrikét, I. Erzsébetét, I. Máriáét (aki „Bloody Mary”-ként ismer az utókor). Megcsodálhattuk azt az 1301-ben készült fa koronázószéket, melyet 1308 óta minden koronázás alkalmával használnak.                  

Végül a költők, írók és egyéb művészek emlékére kialakított Költők sarkát (Poets’ Corner) tekintettük meg, ahol olyan embereknek láthattuk a sírját vagy emléktábláját, mint Charles Dickens, William Shakespeare, Georg Friedrich Händel vagy Oscar Wilde. 

Egy óra csak nagyon szűkösen volt elég körbejárni a templomot, így is eléggé kicentiztük az időt, szó szerint rohanhattunk át 11 órára a Parlamenthez. 

Valószínűleg rossz kijáratot választottunk, mert sikerült az egész háztömböt megkerülnünk, de 11.00-ára odaértünk a látogatói bejárathoz (Cromwell Gate), ahol két jó kedélyű „bobby” egyenruhás rendőr vizsgált át minket. Ezután megkaptuk az audioguide-ot, s kezdődhetett a közel kétórás túra a brit Parlamentnek (House of Parliament) otthont adó Westminster-palotában (Westminster Palace).

A nézelődést a Westminster-csarnokban (Westminster Hall) kezdtük, amely az egyetlen megmaradt része az eredeti, 1097-ben (!) épült palotának, a maradék sajnos elpusztult az 1834-es tűzvész során. 

A csarnok lépcsőjén emléktáblák jelölnek korábbi híres eseményeket – például láthattuk azt a szent helyet, ahol a skót függetlenségi harcost, William Wallace-t halálra ítélték 1305. augusztus 23-án. 

A következő, szobrokkal és festményekkel telezsúfolt csarnokban (St Stephen’s Hall) az alkotmányos monarchia történetét mesélték el, majd innen a Központi csarnokba (Central Lobby) vezetett az út. 

A parlament szívének is tekinthető, gazdagon díszített, nyolcszögletű helyiség az a kvázi átjáróház a parlament két alsó- és felsőháza között, melyet a négy tagország (Anglia, Skócia, Wales és (Észak-)Írország) védőszentjeinek szobrai díszítenek. Innen a felsőház, azaz a Lordok háza (House of Lords) felé indultunk tovább, ahol megcsodálhattuk a lordok informális megbeszéléseire használt Peers Lobby-t, a Royal Gallery-t és Robing Room-ot melyeket főként akkor használnak, amikor a királynő ünnepélyes ceremónia keretében megnyitja a parlament éves ülésszakát. Érdekesség, hogy amióta 1605-ben Guy Fawkes a parlament pincéjében felhalmozott puskaporral akarta felrobbantani a protestáns I. Jakab királyt és az egész parlamentet (ez a híres puskaporos összeesküvés), a királyi gárda (Yeomen of the Guard) minden alkalommal lámpásokkal vizsgálja át a pincéket mielőtt az uralkodó megérkezik.

Ezután beléphettünk a Lordok termébe (Lords Chamber), ahol aranyozott, gazdagon díszített uralkodói trón mellett, az érsekeknek, püspököknek, világi lordoknak és a törvénykezés lordjainak is külön hely jár.

Ezt követően az alsóház (House of Commons) felé vettük az irányt. Ez a parlament nagyobb hatalmú kamarája, a törvényhozás folyamatának legfontosabb döntései itt születnek, és itt zajlanak a legnagyobb politikai viták is.

Az alsóházhoz kapcsolódik az angol történelem egyik vérzivataros konfliktusa is, amikor az abszolutizmusra törő I. Károly király erőszakkal, állig felfegyverzett katonák élén betört a House of Commons termébe, öt árulónak titulált képviselő kiadását követelve, amivel megszegte a szigorú szabályt, miszerint az uralkodó nem léphet be az alsóházba, és gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követett el. A gyorsan kialakuló polgárháború végén a király vereséget szenvedett az Oliver Cromwell vezette parlamentárisokkal szemben, börtönbe került, majd miután a törvényhozás halálra ítélte, 1649. január 30-án kivégezték.

Innen maradt meg egy bizarr szokás, miszerint a parlament éves ünnepélyes megnyitójakor, amikor az aranyoroszlánnal díszített, ébenfekete bottal rendelkező szertartásmester (Black Rod) a ceremónia előtt átvonul a Lordok házából az alsóházhoz, áthívni az alsóház tagjait a Lordok termébe meghallgatni az uralkodói beszédet, szertartásszerűen rácsapják az ajtót az alsóház bejáratánál. Ezután a Back Rod háromszor kopog az ajtón (látszik a kopogtatásnak a nyoma), s csak ezután vonulnak át az alsóházi tagok a hivatalos megnyitóra. Ezzel az I. Károly-féle esetre utalnak vissza, s emlékeztetnek, hogy az uralkodó nem állhat a House of Commons fölött.

Jó alaposan szemügyre vehettük a BBC-s közvetítésekből jól ismert, zöld bőrülésekkel kirakott alsóházi termet, majd lassan elindultunk visszafelé a kijárathoz. Útközben Andi még észrevett egy kis emléktáblát a St Stephen’s Hall egyik szobra mellett, miszerint 1909-ben, a női egyenjogúságért küzdő szüfrazsett mozgalom egyik hölgytagja tiltakozásul ideláncolta magát a szoborhoz. Ez annyira megtetszett neki, hogy külön lefotózta.

Ezzel véget ért a parlamenti túra, viszont még rengeteg látnivaló maradt mára. Ahogy kijöttünk az épületből, az egyik sarki kis Tesco-ban vettünk két háromszög-szendvicset, Andi ivott egy kávét a szomszédos Nero-ban, majd átsétálunk a Westminster-hídon a túloldalra. Mivel már mindkettőnknek korgott a gyomra, leültünk az egykori városháza épület (County Hall) sarkában egy padra elfalatozni a szendvicseinket. Érdekesség, hogy ez az elegáns középület már rég nem az eredeti funkcióját látja el – a tenger állatvilágot bemutató London Aquarium, népszerű attrakciónak számító börtönvilágba kalauzoló London Dungeon, és még néhány étterem és hotel is található itt.

Az életadó szendvics elfogyasztása után sétálgattunk a rakparton, melyet egyértelműen a 2000-es millenniumi ünnepségekre készült, 135 méteres óriáskerék, a London Eye dominálja.

Ez a 32 üvegkapszulával körberakott, gigantikus karika elég hamar London egyik legnépszerűbb látványossága lett, annak ellenére, hogy borsós 26 fontos ára mellé még akár 1-2 órás sorban állást is hozzákalkulálhatunk az alig 25 perces élményhez. Andival egyetértettünk abban, hogy a London Eye ezen ár-érték aránya nem igazán éri meg, úgyhogy inkább sétáltunk tovább folyómenti sétányon. 

Számtalan kulturális helyszínt találunk erre – Nemzeti Színház (National Theatre), Hayward Galéria (Hayward Gallery), vagy a Londoni Filharmonikusoknak otthont adó Royal Festival Hall. 

Ahogy elértünk a Harry Potter és a félvér herceg című filmben lerombolt Millennium hidat (Millennium Bridge), újabb érdekes látnivalókat jelzett az útikönyv. Először a világhírű Tate múzeumot kerestem a szememmel, de ahol az ikonikusnak hitt épületnek lennie kellett volna, csak egy grandiózus gyárra hasonlító, lelombozó betonkolosszust találtunk. Bakker, hol a múzeum?! Mint kiderült, ez volt a múzeum. Nem csak arra kellett rájönnöm, hogy ez nem a Tate Museum, hanem a Tate Modern (mely főleg kortárs műalkotásoknak ad otthont), hanem, hogy ez épület egykor villanytelepként működött, mely közel 100 éven keresztül látta el villamos energiával London lakosságát.

A múzeumtól egy kőhajításnyira, a Temze partján egy másik világhírű helyet is felkerestünk, William Shakespeare színházát, a Globe-ot. A jelenlegi épület természetesen csak rekonstrukciója az 1599-ben épült (és 14 évvel később leégett) Erzsébet-korabeli színháznak, ám modern környezete és túlságosan mű kinézete miatt inkább csalódásként könyveltem el magamban, mint élményként. 

A folyópart ugyanakkor kiváló látképpel szolgált, különösen a St Paul’s Cathedral-lel a háttérben. 

Séta közben láttuk a híres folyó menti sörözőt, a The Anchort, mely állítólag a 17. század óta áll ezen a helyen, majd egysaroknyira innen, az egykori fegyház helyén kialakított börtönmúzeum (Clink Prison Museum) kissé riasztó bejáratán szörnyülködhettünk. Hát, nem gondoltam volna, hogy pár méterrel odébb, egy sötét sikátor végén, Sir Francis Drake híres felfedezőhajójának a másolatát, a Golden Hinde II-t fogjuk látni, de London láthatóan tele van meglepetésekkel. 

És akkor még nem is szóltunk a közeli Southwark-katedrális (Southwark Cathedral) tőszomszédságában, egy vasúti felüljáró alatt berendezett Borough piacról (Borough Market), melyet Európa legrégebbi piacaként (1276-ban már említik írásos emlékek) és a londoni gasztronómia egyik ékköveként írnak le. Vicces belegondolni, hogy teljesen véletlenül botlottunk bele, s csak utólag olvastunk az elképesztő jelentőségéről, de legalább így saját magunk fedezhettük fel a valódi értékét. 

Egzotikus és ínycsiklandozó street food árusok egész garmadája, friss és guszta zöldség-gyümölcs, hús- és halkínálat, tejtermékek, sajtok…minden, amit el tudsz képzelni. Én egy ropogós buciba bújtatott, szaftos, sült marhahúst kértem, melyre úgy olvasztották rá a sajtot, mielőtt még jól megtömték volna lilakáposztával, uborkával…hmmmm, nyamm. Andi is csak hosszas keresgélés és mérlegelés után tudott dűlőre jutni a kajaválasztással kapcsolatban, végül valamilyen etióp nemzeti ételt kért magának.

Ezután lecsüccsentünk a London Bridge melletti egyik padra ebédelni, s kiélveztük a háromszög-szendvicseknél fényévekkel jobb étek minden pillanatát, amikor egyszer csak a semmiből lehuppant mellénk egy idősebb nő. Nem különösebben zavartatta magát miattunk, s csak meredt maga elé, mint valami zombi. Sokáig nem maradt ilyen kiváló társaságnak, amilyen gyorsan jött, olyan szélsebesen távozott is pár perc múlva.

Ahogy az utolsó falatokat nyeltem le, próbáltam szugerálni a Napot időként eltakaró felhőket, hogy mire végzünk, tűnjenek már lehetőleg el, legalább annyi időre, míg lencsevégre kapom a Temzén horgonyzó egykori hadihajót, a HMS Belfastot. Szép, napsütötte megvilágításért reménykedve, már majdnem feladtam a várakozást, amikor hirtelen előbújt a Nap, ééés…a 310 méteres, „szilánk” becenévvel illetett felhőkarcoló, a Shard pont kitakarta a Napot szegény hajó elől, amely így félig megvilágítva, félig árnyékba taszítva fotós szempontból értékelhetetlenebb lett, mint a teljesen felhős kompozíciós esetén. 

Néha azon gondolkozom, mennyivel egyszerűbb lenne csak össze-vissza kattintgatni valami béna kompakt fényképezőgéppel vagy telefonnal, magasról téve az igényes fotózás szabályaira, de aztán mindig gyorsan elhessegetem ezt a buta gondolatot.  

Ezt követően egy újabb emblematikus helyre érkeztünk, London másik fő jelképének számító Tower Bridge-hez. 

Az 1886 és 1894 között épült hidat mind építészetileg, mind gépészetileg a viktoriánus kor egyik legnagyszerűbb mérnöki alkotásának tartják. A gótikus hídtornyok már önmagukban elegáns megjelenést kölcsönöznek a hídnak, melyeket mindkét oldalon gyaloghidak kötnek össze 42 méteres magasságban, ahonnan páratlan panoráma tárul a látogató. Sokáig azonban nem élvezhették a londoniak ezt a különleges panorámát, ugyanis a magasban kialakított, korábban nyitott gyalogjárdák hamar az öngyilkosjelöltek és prostituáltak kedvenc helyeivé váltak, úgyhogy 1910 körül, jó 70 évre le is zárták őket. A híd legfőbb különlegessége azonban az, hogy az útpályáját egy speciális emelőszerkezettel fel lehet nyitni, lehetővé téve a magasabb teherhajók áthaladását alatta, napjában öt alkalommal.

 

Kihasználva a napos időt, kismillió képet lőttünk magunkról és a híres hídról. Ezután Ludwigos protokollfotók komponálgatásával foglalatoskodtam, míg Andi felcsapott sztárfotósnak, miután két csajszi kezébe nyomta a telefonjukat, és beálltak pózolni háttérben a híddal. 

A lányoknak annyira tetszett a végeredmény, hogy alig akarták elengedni Andit, s inkább visszaültek a rakpart kőkerítésére mindenféle szexi pózba további fotók reményében, mígnem a szigorú közterületesek leparancsolták őket onnan. Ettől függetlenül madarat lehetett fogatni velük, alig győztek hálálkodni Andinak. Felajánlottak, hogy lefotóznak minket is. Hát jó, végül is így is kevés közös fotó készül rólunk. Szegény lányok, nagyon koncentráltak, lőttek vagy 30 képet, ám nagyjából mind használhatatlannak minősült. Nem is értem, hogyan képes valaki úgy komponálni egy képet, melyen két embernek és egy hídnak kellene látszódnia, hogy a kép 4/5-én az ég és a kőkorlát van, míg a maradék 1/5-ben mi teljesen kitakarjuk a hidat, míg nekem lelóg a kezem és a fél arcom. Mindenesetre mosolyogva megköszöntük nekik a viszonozott gesztust, de azzal az erővel töröltem is ki a műveiket. 

Ezután, ha már Andi így belejött a beállított fotózásban, én is beálltam pózolni az útikönyvemmel (Eyewitness Travel Guide: London 2017), megkeresve azt a szent helyet, ahonnan a borítón virító képet készítették Tower Bridge-ről.

Ezt követően át akartunk kelni a hídon, ám a túloldali hídfőhöz érve láttuk, hogy nyitva van a látogatóközpont, s mivel a £9.80-os belépőjegy sem tűnt arányaiban olyan vészesnek, úgy döntöttünk benézünk ide is. 

Az északi toronyban bemutatták a tervezési szakaszból az egyes pályamunkákat, majd korabeli képeken és filmfelvételeken végigkövethettük a híd építésének egész folyamatát. 

Eztán kitereltek minket a tornyokat összekötő, üvegpadlós gyaloghídra, ahol nemcsak a nagyszerű panorámát, de a lábunk alatt tátongó mélységet is élvezhettük. 

Hatalmas szerencsénkre, pont ekkor kezdték felnyitni a hidat, hogy átengedjenek egy HMS Belfasthoz hasonló hadihajót, melynek fedélzetén a díszegyenruhás tisztek sormintába rendezett garmadája és katonai zenekar lelkesítő dobpergése közepette csorogtak be Temzén London központjába. 

Az üvegpadlón alig sikerült egy talpalatnyi szabad felületet találni, ahol szabadon fotózhattuk, videózhattuk a híd felnyitását és az alant elhaladó hajót, szinte fürtökben lógtak az emberek mindenhonnan, és nemre, korra való tekintet nélkül mindenki ülve, guggolva, négykézláb térdelve meredt a lenti eseményekre.

Amikor a híd visszazárását követően kezdett oszlani a tömeg, mi is készíthettünk néhány vicces képet, kihasználva a betükrözött plafon és üveg padló adta lehetőségeket, majd a déli hídfőn át lejöttünk az utcaszintre. 

Ezzel azonban még nem zárult le a látogatás, ugyanis a belépőnkkel az egykori gépházba is beléphettünk. Itt részletesen bemutatták, miként működött a korábban gőzzel hajtott, hidraulikus emelőszerkezet, melyet egészen 1976-ig használtak. 

A gépházból kifelé jövet, szerencsénkre újabb hídnyitásnak lehettünk a szemtanúi, melyet így a távolból is megcsodálhattunk.

Ezután átsétáltunk a túlpartra, ahol körülnéztünk az egykor nyüzsgő, Viktória korabeli kikötő dokkon (St Katharine Docks), melyet a 1968-as bezárását követően a város egyik legkiválóbb revitalizációs projektje lett, ahol felkapott lakóövezetet alakítottak ki, éttermekkel, szórakozóhelyekkel. 

Vettünk egy ásványvizet a szomszédos Tesco Expressben, majd megkerültük a Tower hatalmas erődjét, melyet látva már előre borsózott a hátam. Alig vártam, hogy holnap visszatérjünk ide és alaposan bejárjuk a város történelmének egyik legrettegettebb helyszínét.

A Tower melletti dombon rátaláltuk London legrégebbi templomára (All Hallows by the Tower), melyet az épület oldalán díszelgő tábla szerint i.sz. 675-ben alapítottak. 

Innen lekanyarodtunk a Temze partjára, ahonnan a folyó túlpartját is megcsodálhattuk, melyet a 310 méteres, tűhegyes felhőkarcoló, Shard dominál.   

A London Bridge-hez érve a King William Streetre tértünk rá, megnéztük a Christopher Wren által tervezett, 1666-os nagy londoni tűzvész emlékére készített 61,5 méteres oszlopot (Monument).

Ezután a londoni üzleti negyed, a City utcáin sétálgattunk, melynek központja a Bank metrómegálló környékére tehető. Itt találjuk a Threadneedle, Cornhill és Prince’s Street kereszteződésében a jelenleg luxus bevásárlóközpontként funkcionáló, 1844-ben épült egykori tőzsdeépületet (Royal Exchange), a londoni bankvilágot és az angol pénzügyi rendszert bemutató Bank of England Museum-ot, a londoni polgármester hivatalos rezidenciáját (Mansion House) és hozzá tartozó plébániatemplomot (St Stephen Walbrok). 

 

Ekkorra már alaposan elfáradtunk az egész napos gyaloglástól, viszont egy dolgot még meg szerettünk volna nézni mindenképp a környéken, az éjszakai fényekben úszó Szent Pál-székesegyházat (St Paul’s Cathedral), mely a City városnegyedet gyakorlatilag a nagy tűzvész után újraformáló világhírű építész, Christopher Wren legfőbb mesterműve. Szó szerint csak ámuldozni tudtunk a gigantikus méterű, 110 méter magas kupolát látva, mely a második legnagyobb az egész világon a római Szent Péter-bazilika után. 

A mai nap záróakkordjaként elindultunk visszafelé, hogy az éjszakai fényekkel megvilágított Tower Bridge-et is megörökítsük, ám a Towert, és a hozzá tartozó folyóparti sétányt is lezárták időközben, megakadályozva minket az esti fotózásban. Meg kellett kerülnünk az egész Towert, majd elgyalogolni a St Katherine dokk szélére, hogy a túloldalról végre le tudjuk fényképezni a nyavalyás hidat.

A kiváló kompozícióért megérte elbaktatni idáig, viszont már minden extra méter megtétele fizikai fájdalommal járt. Innen már egyenesen a metró felé vettük az útirányt. Alig vártuk, hogy visszaérjünk a hostelbe és leheveredjünk az ágyunkra. Ma 20,5 km-t gyalogoltunk.     

          

A szobánkban a viszonylag kései óra ellenére csak hárman voltak. Két harmincas éveik végén járó brazil srác, egy szemüveges, pelyhedző állú, tinibajszú marokkói egyetemista gyerek, aki egy nagyra nőtt óvodásra emlékeztetett. A brazilok jó ideig az ágyaikon henyélve nyomogatták a telefonjukat, majd az egyikük (egy őszes hajú szépfiú) abban a szent pillanatban suhant be fürdőbe, amikor már félmeztelenre vetkőzve, kezemben a törülközőmmel, pizsamámmal és tusfürdőmmel épp az ajtóhoz léptem volna. Gondoltam, rájött a mehetnék. Hát, nem tudom, mit csinált bent, de 15 percig egy hangot, zajt sem lehetett hallani, majd néhányszor lehúzta a vécét, majd megnyitotta a csapot, majd megint öblített egyet a vécén. Az idő múlásával egyre ment fel bennem a pumpa. Aztán amikor ráadásul ennek tetejében elkezdett zuhanyozni és további 20 percen keresztül csak folyatta a vizet már meg tudtam volna fojtani. 35-40 percet töltött bent, amit a pofátlanság netovábbjának könyveltem el. Míg én egy szál alsóban szobroztam kint, mint valami szerencsétlen úszótanonc a medence szélén, a marokkói gyerek a szobánk ablakához járult, leterítette a kabátját a földre, és térdre ereszkedve elkezdett imádkozni. Itt aztán minden van…

4. nap – Tower of London (2017. szeptember 23.)

Háromnegyed 8-kor keltünk, s legnagyobb meglepetésemre nem mi voltunk az egyetlenek. Gyakorlatilag a két módszeresen későn érkező, hangosan matató és sokáig alvó jómadáron kívül már mindenki ébren volt ekkor valamilyen minőségben. Ők viszont láthatóan félálomban is zokon vették, hogy valamelyikünk vette a bátorságot elhúzni sötétítőfüggönyt, melyet néhány felháborodott hümmögéssel próbáltak a tudtunkra adni – nem mintha az elmúlt napok fényében ez nagyon érdekelt volna minket. Hajnal 2-3-kor hazaesve úgy jártak-keltek, és csapkodták, húzogatták az ágyak alatti pakolóketrecet, mintha teljesen hidegen hagyná őket a tény, miszerint itt még nyolc ember szeretne aludni valahogy. Alapjáraton is elég bizarr jelenség voltak így együtt – egyikük, a „tetovált” srác kreolos bőrével, hosszú fekete, zsíros hajával és az (arcától a lábujjai hegyéig) egész testét borító ezernyi tetoválással a másik srác, a nyurga, fehérbőrű, szakállas „kócos” legény tökéletes inverze lehetett volna.

Miután megreggeliztünk lent, visszatértünk az átható emberszagban úszó szobánkba, megvettük online a jegyeket a Towerbe (mára) és a Buckingham-palotába (holnapra). Az interneten, napokkal előre megvenni a belépőket a legjobb módja, hogy spóroljunk az amúgy veszett drága 7-8 ezer forintos jegyeken. Így is kettőnknek ez a négy jegy összesen 32.232 Ft-ba (!) került. Andi meg is állapította, hogy még gyakorlatilag el sem kezdődött a nap, s már egy vagyon költöttünk.

Első körben elmetróztunk a District Line-al a Tower Hill megállóig, vettük vizet a tegnap felfedezett kis-Tescóban, majd elegánsan kikerülve a pénztárablakokhoz kígyózó 40-50 méteres sorokat, percek alatt átvehettük az előzetesen online vásárolt belépőjegyeinket (£43,00 alapár + £4,00 audioguide).

Ezután elérkezett a nagy pillanat, beléphettünk a híres Tower főbejáratán. Döbbenetes belegondolni, hogy az erőd legrégebbi része, a Fehér torony (White Tower) 1097-ben (!) épült, amikor még 27 méteres magasságával London legmagasabb épületének számított. A király eredetileg ezzel a Temze-parti erőddel szerette volna biztosítani, hogy a torkolat irányából ne érhesse támadás a várost, s itt rendezték be a királyi lakhelyet, a fegyvertárat és a kincstárat is. A Tower azonban félelmetes hírnevét azzal érdemelte ki, hogy 1100-től kezdve 840 (!) éven át a börtön is itt működött, ahova a korona ellenségeit zárták be, kínozták meg vagy végezték ki. Az utolsó rab, akit ide zártak, Adolf Hitler követe, Rudolf Hess volt, aki 1941-ben 4 napig vendégeskedett itt az egyik cellában.

Amint beértünk az erőd falain belülre, első dolgunk volt átvenni az audioguide-unkat. Borsos ára miatt ketten osztoztunk egy készüléken. Leültünk egy padra meghallgatni a bevezetőt, amikor az egyik „Beefeater”-nek (azaz marhahúsevőnek) csúfolt, Tudor-kori ruhába öltözött testőr (és egyben idegenvezető) éppen teátrális mozdulatokkal magyarázva vezette körbe a 70-80 főből álló turistacsoportot. Meg is állapítottuk Andival – jó döntés volt az a 4 fontos audioguide!

Elsőként megnéztük a St Thomas’s Tower alatt húzódó, Temzével összekötött csatornát lezáró Árulók kapuját (Traitor’s Gate), ahova csónakon érkeztek az elítéltek, sok jóra nem számítva. 

Ezután a Tower örökös lakóit, a hollókat látogattuk meg. A különösen nagy becsben tartott madarak igazi egyéniségek, mindegyik egyednek van saját neve, szoba méretű, félig nyitott full-extrás ketrece, és egy külön testőr, aki csak őket gondozza. A Tower hollóinak jelenlétére egy érdekes történet ad magyarázatot, miszerint a 17. században, II. Károly állítólag megunta, hogy a szemtelen madarak telibe kakilják a csillagászati távcsövét, elrendelte a madarak eltávolítását. Végül épp a királyi asztronómus, John Flamsteed győzte meg a király az ellenkezőjéről, azzal érvelve, hogy nagy szerencsétlenség lenne megölni szegény madarakat, mivel úgy tartja a legenda: „ha a hollók elhagyják a Towert, elbukik a királyság és vele együtt Britannia is”. Valahol érthető, hogy a véres polgárháború közepette a király kicsit sem akarta kísérteni a sorsot néhány madár miatt, így végül úgy döntött: „Rendben a hollók maradnak. Akkor viszont az obszervatórium fog Greenwich-be költözni!”

Így is lett, s a hollóknak azóta is bérelt helye van a Towerben. Megvártuk, míg a „Harris” névre keresztelt egyed előbotorkál a ketrecből, pózol egy sort a füvön a látogatók előtt, majd odébb repül néhány métert.

Ezután elkezdtük az ajánlott haladási iránynak megfelelően körbejárni a tornyokat. Első megálló a Só torony (Salt Tower) volt, ahol az egykori börtöntöltelékeknek és elítélteknek a falba karcolt rajzait és utolsó üzeneteit nézhettük meg. 

Akinek nem volt túl sok fantáziája, csak a nevét véste bele az örökkévalóságba, más a szerelmének a kezdőbetűjét faragta ki egy hatalmas szívbe, de a boszorkánysággal vádolt, bristoli Hew Draper például a zodiákus gömböt karcolta bele a falba. Hm, még hogy a falfirkák a modern kor elzüllött fiatalságának a termékei! 

A következő toronyban (Constable Tower) az 1381-es Wat Tyler-féle parasztlázadás körülményeit mutatták be miniatűr maketteken, akiknek nem mellékesen sikerült olyan bravúrt véghezvinni, ami még más nemzetek hadseregeinek sem – elfoglalni a Towert. Igaz meglehetően rövid időre, és utána mind lázadót elfogtak és kivégeztek, de a történelmi tett nem merül feledésbe.

A soron következő torony bejárata előtt gyanúsan nagy tömeg torlódott fel. Mint kiderült, két toweri holló szórakoztatta a népeket a vékony korlátvason egyensúlyozva. Látszott, hogy a jól nevelt szárnyasok teljesen hozzászoktak az emberek közelségéhez, gyakorlatilag a turisták sorban álltak hozzájuk, hogy szelfizzenek a károgó (vagy sokkal inkább bégető) madarakkal.

A holló-showt követően a Martin Towerbe léphettünk, ahol a korábban használatos koronázási ékszerek másolatait tekinthettük meg. 

A brit birodalom gyarmatairól összevadászott vadállatokról szóló kiállítást (Royal Beasts) csak átrohantuk, majd inkább beálltunk a koronázási ékszereket bemutató Jewel House bejáratához várakozó sorba. Milyen jól tettük, ugyanis öt perccel később már vagy 120-an álltak mögöttünk.

A koronázási ékszerek már II. Károly (1660-85) uralkodása óta megtekinthetőek a köznépnek is, melyek ezáltal is emlékeztetik a látogatókat a királyi hatalom erejére és gazdagságára. A felbecsülhetetlen értékű ékszergyűjtemény legtöbb darabja 1661-ből való, amikor II. Károly korozására használták őket (St Edward korona), de ki van állítva Viktória koronája is, benne I. Edward 1066-ból származó vörös zafírkövével, és természetesen II. Erzsébet jelenleg használatos koronája. Az egyéb koronázási kiegészítők még látványosabbak. A keresztes királyi jogar például a világ legnagyobb, 530 karátos (dél-afrikai) gyémántját tartalmazza, de érdemes megfigyelni az arany berakásos Állami kardot (State Sword), az országalmát, valamint a parlamenti ülések elengedhetetlen kellékét, a drágakövekkel és arannyal telerakott, buzogányhoz hasonlító „kormánypálcát” (mace) is.

Ezután a szomszédos épületben berendezett, brit katonai légiókról szóló múzeumban (Fusiliers’ Museum) néztünk körül. Hamar megállapíthattuk, hogy a britek rendesen végigháborúzták a Föld összes kontinensét. 

Ezt követően az erőd legrégebbi részébe, az 1097-ben épült Fehér toronyba (White Tower) másztunk fel. Ez a Tower központi épülete, gyakorlatilag vár a várban, ahol nemcsak a király lakott évszázadokon keresztül, de a fegyvertárnak és a korai normann időszakból való Szent János-kápolnának (St John’s Chapel) is otthont adott. 

Jelenleg a Tudor és Stuart kori fegyvereket, páncélokat, muskétákat és kardokat bemutató kiállítást tekinthetünk meg itt, köztük VIII. Henrik kövér Terminátorra emlékeztető páncélját, I. Jakab japánoktól kapott szamurájöltözékét, vagy a fölöttébb bizarr látványnak ható, csöcsös lópáncélokat, az alájuk faragott falovakkal együtt. 

Miután bejártuk a Fehér tornyot, kisétáltunk az udvarra, ahol éppen az őrségváltás zajlott. Még épp elcsíptük a menetelő testőrséget, ahogy elfoglalják új helyeiket. Az erődítmény belső udvarának ezen részét (Tower Green), ahol szépen zöldellő, gondosan elkerített zöld gyepet találunk egy emlékhellyel a szélén, különös történelmi jelentőségűnek tartják. 

Ez volt a kivételezettek kivégzésének helye, akiket megkíméltek attól, hogy a tömegek szeme láttára, a szomszédos Tower-dombon (Tower Hill) végezzék életüket. Nem sok elítéltnek járt ilyen privilégium, mindössze heten haltak meg itt – köztük VIII. Henrik két felesége, Boleyn Anna és Howard Katalin.

A füves placc mögött torony (Beauchamp Tower) is a kiváltságosak börtöne volt, ugyanis sok magas rangú foglyot tartottak itt, akik gyakran még saját szolgákat is tarthattak. A toronytól balra látható, hangulatos fabetétes házakat még VIII. Henrik idején építették, ahol állítólag Boleyn Anna életének két nevezetes eseményét várhatta – a koronázását, majd pár évvel később a kivégzését. Jelenleg a Tower megbízott vezetőjének a hivatalos rezidenciája található itt.
A következő helyszín, amit felkerestünk a Véres torony (Bloody Tower) volt, amely hátborzongató nevét az ide zárt két herceg rejtélyes eltűnéséről és vélhetően tragikus haláláról kapta. Történt ugyanis, hogy IV. Edward 1483-as halálát követően, a két fiát – köztük a törvényes örököst – nagybátyjuk ebbe a toronyba záratta be, míg saját magát III. Richárd néven királlyá koronáztatta. A két ifjú herceget sosem látták viszont, ám szörnyű sorsukat nem nehéz kitalálni. Közel 200 évvel később találtak ugyan két gyerekcsontvázat a közelben, de a személyazonosságukat nem tudták megállapítani.

A Tower-túra záróakkordjaként, stílszerű módon, a várbörtönben bemutatott kínzóeszközöket néztük végig, ám ez sem tudta elvenni az étvágyunkat, már mindketten lelkiekben az erőd tövében berendezett, ínycsiklandozó street food standoknál jártuk. Pár perc múlva fizikai valóságukban is beszabadultunk oda, s lelkesen végigjártuk a gusztább gusztább kézműves étel-ital kínálatot. 

Én végül egy jól megtömött baconös, kolbászos, marhahúsos bucit kértem, míg Andi valamilyen erős fűszerezésű, indiai csirketekercset választott. A tegnapi etióp étekkel ellentétben ez már nem esett annyira jól neki, kicsit megfeküdte a gyomrát, amire állítása szerint a két standdal odébb lévő, amúgy méregdrága brownie volt a kiváló gyógyír. Kirúgtunk tehát a hámból, úgyhogy némi brownie is lecsúszott még, pusztán egészségügyi megfontolásból, majd a feketeáfonyás és kávés likőrből kaphattunk egy-egy ingyenes kóstolót. 

Ezután metróra pattantunk, és elutaztunk az öt megállóval odébb lévő Blackfriars állomásig. Alig léptünk ki a metró kijáratán, a lapos tortaszeletre emlékezető sarokházat, a The Blackfriar-t nézhettük meg, mely mintha a New York-i Flatrion Building kicsinyített mása lett volna. A népszerű sörözőként működő épületet 1875-ben húzták fel. 

Innen a New Bridge Street-en haladtunk tovább, majd lekanyarodtunk balra, a Fleet Streetre, melynek neve az évszázadok során gyakorlatilag egybeforrt a londoni sajtóval. Itt alakították ki Anglia első nyomdáját még a 15. században, s innen indult útjára az ország első napilapja, a The Daily Courant is 1702-ben. Utána számtalan újságnak a központja lett a Fleet Streeten kialakítva (a 135-ös szám alatt lakott például a The Daily Telegraph), mivel London mindkét fő negyedéhez, a Cityhez és a Westminsterhez is közel helyezkedett el. A sajtóközpontok a 1980-as években hagyták el az utcát, és költöztek ki a külsőbb kerületekbe.

Más érdekességet is találunk errefelé. Ilyen például a 145-ös szám alatti, elsőre kissé jellegtelennek tűnő fogadó, a Ye Old Cheshire Cheese, melyet a 1667-ben, a nagy londoni tűzvész után építettek. A „sajt” becenévvel illetett helyen olyan híres írók is megfordultak, mint Mark Twain és Charles Dickens. 

Haladtam volna tovább, amikor Andi némi hezitálás után felvetette, mi lenne, ha inkább most keresnénk meg Poirot lakását, mely innen nagyjából bő egy kilométerre található. Mivel az a városrész amúgy eléggé kiesne a fő látnivalók közül, ésszerűbb volt most megnézni, amikor amúgy is a közelben vagyunk. A Fleet Street végében lekanyarodtunk a Farringdon Streetre, mely a csodálatos Viktória korabeli fémhíd, a sárkányokkal díszített Holborn viadukt (Holborn Viaduct) alatt haladt keresztül.   

Ezután a két háztömbnyi helyet elfoglaló, 1850-es években épült, szintén viktoriánus stílusú Smithfield piac (Smithfield Market) mellett haladtunk el, mely hivatalosan a Londoni Központi Húspiac (London Central Meat Market) néven fut. Az első ránézésre kifejezetten siralmas állapotú, 160 éves épületegyüttesről nehéz volt elhinni, hogy a világ egyik legjobban felszerelt húspiacának tartják. 

A Long Lane-en haladva, a GPS tévedésből egy oldalsó kis sikátorba (Cloth Fair) vezetett minket, ahol, mint kiderült, a 16-17. században forgalmas ruhapiacot tartottak. Ezen a keskeny kis utcácskán találunk két eredeti állapotában fennmaradt házat (#41 és #42 szám), melyek túlélték a 1666-os nagy londoni tűzvészt. Szintén errefelé botlottunk bele London egyik legrégebbi templomába (St Bartholomew-the-Great), mely állítólag az egyik legjobban megőrzött, eredeti beltérrel rendelkezik.

Nem is bántuk, hogy véletlenül betévedtünk erre. Újrakalibrálva a GPS-t, már az ellenkező irányba mutatatta az utat, úgyhogy a Barbican betonkolosszus toronyháza felé kerülve, egy utcával odébb megtaláltuk, amit kerestünk – a Charterhouse Square-n található, Art Deco stílusú lakóházat, mely Agatha Christie hősének, Poirotnak volt az otthona. Andi és anyukája, Gyöngyi imádják a különc belga nyomozó történeteit, szerintem kívülről tudják az ebből készült televíziós sorozat összes részét is, úgyhogy Andi számára különleges jelentőséggel bírt élőben látni ezt a helyet. Első dolga volt anyukájának küldeni innen egy képet vigyorogva, majd külön videót is készítettem róla, ahol narrátori minőségében bemutatja, hol is vagyunk valójában. 

Az épület sehogy sem fért bele a képbe, s mivel a szemközti kis parkot már lezárták estére, csak egyes részeit tudtuk megörökíteni.

Innen aztán lassan elindultunk visszafelé. Útközben bekukkantottunk a már említett Smithfield Market piaci csarnokába, melyet vidám lilás-ciklámenes-zöldes színre festett, díszes kovácsoltvas kapuval zártak le, mely pontosan olyan színekben pompázott, mint Andi öltözéke. Be is állt pózolni egyet a kapuval.

Mire visszagyalogoltunk a Fleet Street környékére, szinte teljesen besötétedett. A 17-szám alatt megcsodáltunk egy 1610-ben épült fabetétes házat, majd pár méterrel odébb, az utca közepére épített, sárkányos emlékművet (Temple Bar Memorial) próbáltuk lefotózni a sötétben, mely a City és Westminster határát jelöli. Állami ünnepségek során több évszázados hagyomány, hogy az uralkodó a Citybe tartva megáll itt egy pillanatra, jelképesen engedélyt kérve a polgármestertől a belépésre. (A sárkány a City jelképe.)

Az emlékművel szemben magasodik a két háztömb szélességben elterülő, hatalmas Igazságügyi palota (Royal Courts of Justice), azaz a bíróság székhelye.

Barangoltunk egy kicsit a környező utcákban, miközben láttunk például egy 16. századi házacskát (Old Curiosity Shop), melyet London egyik legrégebbi boltjaként szoktak emlegetni. Innen egy saroknyira, kiértünk a híres jogászképző egyesület, a Lincoln’s Inn kapujához. 

Sokat már nem lehetett látni belőle a sötétben, úgyhogy hamar továbbálltunk. Visszabattyogtunk a Fleet Streetre, mely hamarosan már Strand néven folytatódott tovább.

Mivel már fáradtunk mind a ketten, kinéztük magunknak a közeli Temple megállót, ahonnan átszállás nélkül hazametrózhatunk a District vagy Circle Line-al. Az odafelé vezető úton egy csodaszép, 1770-es évekből való reneszánsz palotára (Sommerset House) bukkantunk. A hatalmas belső udvarral kialakított, szép, esti fényekben úszó kastély jelenleg a nívós Courtauld galériának (Courtauld Gallery) ad otthont, mely számos világhírű festménnyel (pl. Van Gogh bekötözött fülű önarcképe) büszkélkedhet. 

Felszállva a metróra, annyira fáradtak voltunk, hogy néhány megálló erejéig el is szundítottunk. Visszaérve a hostelbe, éltünk egy kevés társasági életet. Szóba elegyedtünk egy félig magyar, félig román származású sráccal (Bogdan), aki Olaszországban nőtt fel, ám 7-8 éve már brit állampolgár és a saját kis bizniszét egyengeti. Érdekes egy szerzet volt, csakúgy, mint a kabáton imádkozó marokkói gyerek, akiről kiderült, az egyetemi tanulmányait kezdi majd meg hamarosan itt Londonban. Nem győztem mosolyogni rajta, amilyen félszeg módon próbált mindig udvarias lenni. Állandóan azt hajtogatta, hogy „I’m sorry, sir.”, „Yes, sir.”, ha bármilyen módon megszólított, egészen zavarba jöttem tőle.

5. nap – Buckingham-palota és Hype Park (2017. szeptember 24.)

A mai napra egyelőre két előirányzott programunk volt – meg akartunk nézni a 11.00-kor kezdődő őrségváltást a Buckingham-palotánál, majd 12.15-től magát a palotát terveztük bejárni. Mivel ezeket semmiképp sem szerettük volna lekésni, a délelőttre inkább csak egy kellemes sétát terveztünk itt a Kensington negyedben. Tettünk egy kört a hosteltől egy saroknyira lévő utcában, ahol a Royal Albert Hall mellett a Royal Collage of Music is helyet kapott, ahol több százéves hangszerek vannak kiállítva. 

Ezután rákanyarodtunk a Kensington Roadra, melyen a High Street Kensington metrómegállóig baktattunk, aminek szomszédságában állítólag egy menő tetőtéri angolkertet találunk az egyik bevásárlóközpont tetején. Némi bolyongás után feladtuk, hogy megtaláljuk a rejtett bejáratot, ezért inkább körbenéztünk az innen egy saroknyira lévő Kensington Square-en, melyet London egyik legrégebbi tereként tartanak számon. Nagyon kis hangulatos, élhető környéknek tűnt, Andival meg is állapítottuk, hogy ha hozzánk vágnák az egyik házacskát, bizony nem utasítanánk vissza.

Az egyik közeli utcában ugyanakkor egy nem várt gyöngyszemre leltünk – az 1880-as évekből való, közvilágítás részére villamos energiát előállító telephely, az Electric Lighting Station régies cégérére. Számomra – a munkahelyem révén – még különlegesebb jelentősége volt a helynek, úgyhogy be is álltam pózolni ide egy fotó erejéig. 

Ezután a kensingtoni városrész egyik legkellemesebb részére, a király parkokhoz képest kisebb és meghittebb Holland Parkba látogattunk el. Az 1952-ben átadott parkocska egy rendkívül ízlésesen kialakított japán kertnek és egy egykori előkelő villának (Holland House) is otthont ad, mely egykor fontos helyszíne volt a társadalmi és politikai közéletnek. Sajnos a II. világháború során bombatalálat érte, így jó része elpusztult, míg a megmaradt részében ifjúsági szálló működik. Tök vicces, anno majdnem ebben a hostelbe foglaltunk szobát.

Mivel az idő közben vészesen telt, visszasiettünk High Street Kensington Tube-megállóig. Felpattanva a következő metróra, a St James Parkig suhantunk, ahonnan lóhalálában vágtattunk a Buckingham-palota elé, ahol már hatalmas tömeg várta az ünnepélyes őrségváltást. Nagy nehezen sikerült befurakodnunk az út mentén várakozók közé, majd vártuk, hogy végre történjen valami. Bő negyedóra után elhaladt előttünk egy piros egyenruhás, fekete medveszőr kucsmás osztag, s beléptek a palota díszes kovácsoltvas kapuján. A tényleges őrségváltásból semmit sem láttunk, azt csak azok a szerencsések követhették végig, akik konkrétan a kerítésnél álltak. Ezután még jó ideig nem történt semmi látványos, majd újból nyílt a kapu, s dobpergés és katonai induló közepette lassú meneteléssel távozott a teljes testőrcsapat.

Ahogy a tömeg is oszlani kezdett, megkerestük a bejáratot a palotába és a pénztárakat, ahol majd át lehet venni a belépőket. Vizünk ugyanakkor már igencsak fogytán volt, úgyhogy a hátralevő félórát ásványvíz-vadászattal töltöttük. A Victoria megállóig baktattunk el, ahol szerencsére a Marks&Spencerben vehettünk egy 2 literes palackot, majd innen uzsgyi vissza a palota pénztárához.

-          „Ez most komoly? Ne mondják már, hogy interneten előre váltott jegyek átvételéhez ugyanúgy ki kell várnunk a sort, mintha most vennénk meg a belépőt?!” – mérgelődtünk az ostoba rendszeren.

Mire végre sorra kerültünk, és átvettük a jegyeket, mehettünk is be a palotába. Menő, érintőképernyős audioguide-ot kaptunk, viszont a fotózást szigorúan tiltották.

Az épületről annyit érdemes tudni, hogy a mai palota alapját az 1703-ban Buckingham hercegének épült ház (Buckingham House) adta, ami 1761-től már III. György király magánrezidenciája volt. Ezután átfogó felújításba kezdtek, az épületet jelentősen kibővítették, elsősorban John Nash tervei alapján. Az átadásra 1837-ben került sor, s ebben az évben költözött be Viktória királynő is, aki az első uralkodó lett, akinek a Buckingham-palota (Buckingham Palace) a hivatalos rezidenciája.

Döbbenetes belegondolni, hogy a palota 77 ezer négyzetméterén 775 szoba található, beleértve 19 állami lakosztályt, 52 királyi hálószobát, 188 személyzeti hálószobát, 92 irodát, 78 fürdőszobát, saját postát, mozit, úszómedencét, sebészetet és ékszerészműhelyt. 

A bő másfél órás túra keretében végigjárhattuk a palota legszebb lakosztályait, a tróntermet, az uralkodói család gyermektagjainak megkeresztelésére használt Zene szobát (Music Room), az állami ünnepségek és bankettek helyszínéül szolgáló báltermet (Ballroom), a kevésbé formális étkezésekre használt State Dining Room-ot, illetve a Kék, Fehér és Zöld szobákat (Blue, White, Green Drawing Room).

A fenséges díszítettségű lakosztályokat járva megcsodálhattuk azokat az értékes és szimbolikus ajándéktárgyakat is, melyeket II. Erzsébet kapott uralkodásának kezdete óta más nemzetek vezetőitől. A magyarok például szép Herendi porcelánnal ajándékozták meg őfelségét, míg kínaiaktól egy aranyozott gályamodellt („barátsághajót”) kapott. Voltak nagyon menő és jópofa ajándékok, igazi nemzeti kincsek, ám nem minden államférfi izgult rá nagyon a királyi ajándék témájára. A később meggyilkolt amerikai elnök, John F. Kennedy például elég „szerény módon” saját dedikált fotójával lepte meg a brit uralkodót.

Nagyjából délután kettőre jártuk be a palotát, melyet végül a hangulatos, zegzugos palotakerten (Buckingham Palace Gardens) átvágva hagytunk el. Megkerültünk az egész palotai birtokot, majd a diadalívhez hasonlító Wellington Arc tövében elnyammogtunk egy cerbona szeletet, elnyomva a korgó gyomrunkat. 

Ezután London talán leghíresebb parkjába, a Hyde Parkba indultunk el sétálni egyet. A parkot VIII. Henrik alapította, miután a katolikus egyházzal való szakítás után elkobozta az addig a Westminster Abbey fennhatósága alá tartozó területet, és privát vadászbirtokot alakított ki rajta. Végül a 17. század elején I. Jakab nyilvánította közparkká, megnyitva a parkot a londoniak előtt. A Hyde Parkot azonban nemcsak a békés polgárok kedvelték meg igen hamar, hanem a párbajozók, útonállók is. A romló közbiztonság miatt végül 300 lámpást helyeztettek el a Rotten Row (a park lovaglópályája) mentén, kialakítva London első kivilágított útját. A park kifli alakú mesterséges tavacskáját, a The Serpentine-t 1730-ban alakították ki Karolina királyné parancsára, mely hamar a londoniak kedvenc fürdő- és csónakázótava lett.   

Ahogy andalogtunk a hangulatos sétányokon, egyre jobban irigyeltük a londoniakat, amiért ennyi és ilyen szép parkjaik vannak. Budapestnek is annyira szüksége lenne több zöld területre, ahova kimehetnek az emberek eltölteni a szabadidejüket. 

Körbenéztünk a tóparton, majd a többi piknikezőt kikerülve letelepedtünk a fűbe, élvezni a szép, őszi napsütést. 

Andi tekintetéből ugyanakkor azt véltem kiolvasni, hogy a park szépsége mellett már gondolatainak java része az ebéd körül forog, úgyhogy elmajszoltuk az utolsó élelmet is, ami még a táskámban akadt, a Bogdántól kapott ököl nagyságú körtéket. 

Ezzel persze csak ideig-óráig tudtunk becsapni a követeledző gyomrunkat, úgyhogy elterveztük, visszamegyünk a kínai negyedbe dim sumot (párolt húsos batyu) vacsorázni.
Ezzel a kiváló gondolattal sétáltunk tovább, keresztülvágva a hatalmas parkon. Útközben megálltam hódolni az immár másfél évtizedes hagyományomnak, s gyűjtöttem igazi angol földet a Hyde Park talajából, s egy kis ágdarabbal akkurátusan beletunkoltam a jól megszokott vaníliás tégelyembe. Ezalatt Andi egy játékos kedvű mókus nyomába eredt, akiről teleobjektívet felcsatolva igazi sztárfotókat tudott készíteni. 

Andi ezután is fent hagyta a teléjét, hiszen kiváló alkalom nyílt, hogy ő is hódoljon egyik kedvenc utazásos tevékenységének, az emberi életképek megörökítésének. Aranyos szerelmespár a padon, fehér bőrű nagypapa tanítgatja kedvesen fekete bőrű kis unokáját, akadtak köztük rendkívül jól elkapott pillanatok is.  

Mielőtt továbbsétáltunk volna az Oxford Street felé, tettünk még egy gyors kitérőt a Hyde Park egy híres szegletében, amit semmiképp sem hagytunk volna ki. A park északkeleti csücskében található ugyanis a Szónokok Sarka (Speaker’s Corner), ahol 1872 óta mindenki szabadon elmondhatja a véleményét bárkiről és bármiről. Az önjelölt világmegváltók és megmondó emberek időnként egész népes tömegeket képesek összeverbuválni a szónoklataikhoz, miközben heves gesztikulációk és teátrális karmozdulatok közepette szórják átkaikat a világra és nézeteiket, hitvallásukat az egybegyűltekre. Láttunk például egy elegánsan öltözött, mellényes fekete férfit egy emelvényről beszélni, olyan félelmetes átéléssel, mintha éppen most űzné ki a gonosz démonokat a világból. 

A legtöbben valamilyen vallási felekezet tagjai lehettek, és Jézus nevében igyekeztek megtéríteni a világot. Így próbált tenni az a középkorú ázsiai férfi is, aki a kétfokú alumíniumlétrájáról igyekezett terjeszteni az igét, miközben a konkrétan a kutya nem volt rá kíváncsi. Többen csak azért álltak meg készíteni róla egy képet, mert olyan mulatságosan festett a kis létrácskájával, miközben a tökéletes érdektelenség közepette magyaráz bele a nagyvilágba. 

Ezt követően a háromkapus diadalívnek tűnő Marble Archnál lyukadtunk ki, melyet eredetileg a Buckingham-palota főbejáratának szántak, ám a nagyobb királyi hintók nem fértek át rajta, így végül ide lett áthelyezve.

Innen a híres Oxford Streetre, a londoni „shoppingolók” Mekkájára fordultunk rá. Egyből eszembe jutott, hogy a gimnáziumi angolórákon az egyik újgazdag osztálytársnőm állandóan azzal hencegett, hogy az Oxford Streeten evett Yorkshire pudingot. Amellett, hogy sárgultam az irigységtől, úgy képzeltem el, hogy ez a testesíti meg az igazi londoni életérzést. Hát, nem. Ez pusztán egy autókkal zsúfolt, forgalmas főút, melyen egymást érik bevásárlóközpontok és a trendi boltok, semmi több. Minő csalódás.

Hamarosan le is kanyarodtunk a Baker Street felé, melyen végiggyalogolva megkerestük Arthur Conan Doyle népszerű regényhősének, Sherlock Holmesnak a házát (Baker Street 221b), ahol kitalált nyomozóról szóló múzeumot (Sherlock Holmes Museum) rendeztek be. 

Mi megelégedtünk egy fotóval a házról, majd a vele szomszédos Regent’s Parkban tettünk egy sétát. Nevét az 1811-1820 között régenshercegként uralkodó, későbbi IV. Györgyről kapta, aki John Nash építészt kérte fel a park kialakítására, mely a régens kikapcsolódását szolgálta volna. Végül az 56 villával és egy palotával elképzelt, grandiózus tervből palotamentes, nyolcvillás közpark lett, rengeteg hangulatos és romantikus helyszínnel, csónakázótóval, pavilonnal, vízeséssel, gyönyörű virágokkal és ritka növényekkel. 

Különösen a középen elkerített Queen Mary’s Garden érdemel említést, itt aztán nagyon hangulatos volt kéz a kézben andalogni egy kicsit.

Gyomrunk azonban most már tényleg a vacsorára beígért kínai gombócot, a dim sumot kezdte követelni, úgyhogy elbaktattunk a legközelebbi Tube-állomásra és elmetróztunk a Tottenham Court Road megállóhoz, mely a nyüzsgő Soho negyed szélén helyezkedik el. London egyik legnépszerűbb szórakozó negyedének tartott Soho egykor piroslámpás negyedként működött, majd a hippik, művészek, írók, zenészek kedvelt helyévé vált. Egyedi báját számtalan étterem, szórakozóhely, klub és bár, valamint a pezsgő éjszakai élet adja. 

A Chinatownba menet bejártuk a Soho fő ütőerének tartott Old Compton Street környékét, majd végigmustráltuk a kínai éttermeket a Gerrard Streeten. Megkerestük a két napja kinézett, szimpatikus „dim sumozót”, ám legnagyobb sajnálatunkra azt találtuk, hogy csak délután 5-ig szolgálnak fel ilyen gombócot, úgyhogy más alternatívát kellett keresnünk. Végül a Feng Shui nevű étterembe ültünk be. A guszta kínálatra itt sem lehetett panasz, alig tudtunk választani. Rákos és sertéshúsos batyut rendeltünk, ám nem bizonyult elegendőnek, így kértünk még feketebab szószos marhát rizzsel és teával, amivel így teljessé vált a vacsoránk. A végszámlát látva konstatáltam, hogy felszámolták a 12,5% borravalót, de erre számítottam is a londoni éttermekben.

Desszert gyanánt megleptünk magunkat egy vörösbabos holdsütivel, majd elindultunk lejárni a vacsorát. A Covent Garden felé sétáltunk el, mely egészen eddig valamilyen okból kimaradt a városnézésből. A környék szíve az olasz főtér mintájára tervezett Piazza és a közepén álló csodaszép, fedett Vásárcsarnok (Central Market), mely belső kialakítását nézve leginkább egy múlt századi vasúti pályaudvarra hasonlít. 

A csarnokkal szemben az 1633-ben átadott Szent Pál-templom (St Paul’s Church) állt, mely előtt egy kissé béna bűvész-zsonglőr próbálta előadni magánszámát némi apró reményében, de láthatóan senki sem volt rá kíváncsi. 

A tér túloldalán a Londoni Közlekedési Múzeum (London Transport Museum) bújik meg, melyet kifejezetten érdekes lett volna megnézni, bár nem tartottam valószínűnek, hogy ebbe az útba ténylegesen bele is fog férni.  

Tettünk egy kört a téren, majd megszaporáztuk a lépteinket, mert elkezdett csöpögni az eső. Mivel szerencsére elég hamar aláhagyott, úgy döntöttünk, nem szállunk fel egy buszra a Trafalgar Square-en, hanem továbbmegyünk a Westminster megállóig. Ám félúton mégis visszafordultunk Nelson admirális emlékoszlopával díszített térre, ahonnan rengeteg buszjárat indul szerte az egész városba. A #9 számú járatot már előzetesen kinéztem, hogy jó lenne nekünk, csak a megfelelő megállót kellett megtalálnunk, melyeket mindenféle betű jelzett. Hát igen, „Trafalgar téri megálló” címszó alatt kb. a fél ábécét felhasználták a megállók jelzésére, amik akár több száz méterre is lehettek egymástól.

Szerencsére épp időben találtunk meg a helyes megállót („H”), amikor befutott a #9 busz. Végre, végre utazhattam piros emeletes „doubledecker” busszal! Óriási élmény volt, ráadásul sokkal olcsóbb is, mint a metró!

Egy dolgot azonban a buszozással kapcsolatban is meg kellett tanulnunk – itt az Oyster cardot csak egyszer, felszálláskor kell lecsippantani, leszálláskor nem. Egyes városokban az a rendszer, ha nem csippantjuk le leszálláskor, kiszámlázza a maximális távolság díját, de a londoni épp az ellenkezője. Miután kétszer is lehúztuk egy út alatt, izgulhattam, hogy végül duplán vontak le a kártyáról.

Megváltás volt visszaérni a hostelbe, hullafáradtak voltunk mindketten.

6. nap – Greenwich és Camden (2017. szeptember 25.)

Reggel kissé hűvös, párás, ködös napra ébredtünk, azaz igazi hamisítatlan londoni időjárásban lehetett részünk. A mai napra egy kis greenwichi kirándulás terveztünk, megspékelve egy kis camdeni kitérővel.

Első lépésben elmetróztunk a Westminsterig, ahol átszálltunk a szürke metróvonalra (Jubilee Line), melyen az egykor kikötői raktárakkal és rakodó dokkokkal ékesített, revitalizált külvárosi bevásárlós- és üzleti negyed, a Canary Warf megállójáig mentünk.

Kilépve az állomás ajtaján mindenfelé hatalmas felhőkarcolók magasodtak, mintha csak egy amerikai nagyvárosba csöppentünk volna. Velünk szemben állt például a Reuters központ, melynek oldalán folyamatosan a legfrissebb fényújság betűi futottak.

Elindultunk megkeresni a HÉV-hez hasonlító könnyűvasút, a DLR (Docklands Light Rail) megállóját, ahonnan tovább tudunk menni Greenwichbe. Nem is kellett volna messze mennünk, ám kiderült, a szomszédos DLR állomás, a Heron Quay is olyan közel van, hogy akár ott is felszállhatunk. Emlékeztem arra, hogy semmiképpen sem szabad elfelejteni lecsippantani a DLR állomáson az Oyster card-ot, mivel ott – a Tube-bal ellentétben – a peronra szabad a kijárás, nem kell ellenőrző kapukon átjutni. Bár a peronra menet egész végig azt lestem, hol lehet a kártyaleolvasó, nem találtuk meg, s mivel a peronon sem volt semmi ilyesmi, feltételeztük, hogy a buszokhoz hasonlóan, magán a vonaton lesz elhelyezve a készülék. Ahogy beért a szerelvény, felszállás után elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kártyaleolvasónak se híre, se hamva, ellenben két kocsival odébb egy jegyellenőr járja végig az utasokat. Nyeltünk egyet, majd bízva az ellenőr jóindulatában, proaktívan odasiettünk hozzá segítséget kérni. Elmondtuk, hogy nem találtuk sehol a jegyolvasót, mit tegyünk. A kézi leolvasójával megnézte a kártyánkat, majd amikor a masinája pirosan sípolva jelezte, hogy nem lett érvényesítve, mondta, hogy a DLR peronra vezető mozgólépcső mellett kellett volna lecsippantani a kártyát. Uhh, na mi lesz most!

Mivel azonban valószínűleg őszintén látszott rajtunk, hogy csak elbénáztuk az egészet és tényleg nem lógni akarunk, így szólt:

-          „Annyit mondhatok, hogy amikor leszállnak, semmi esetre se húzzák le a kártyát a kijáratnál. Semmiképp. Csak nyugodtan sétáljanak tovább.” – mondta mosolyogva.

Rendes volt. Még elköszönéskor hozzátette, hogy melyik ajtók fognak nyílni azon az állomáson, ahol le akarunk szállni, majd biccentve egyet ment a dolgára.

Greenwich megálló előtt eggyel, a Cutty Sark for Martime Greenwich állomásnál szálltunk le. A kijárat felé közeledve, ahogy feltűntek az Oyster kártya sárga leolvasó, azon imádkoztam, csak most ne lásson meg minket senki, ahogy elsunnyogunk érvényesítés nélkül.

Ezt a küldetést sikeresen teljesítettük, senki felénk sem bagózott. Az állomásépületből kilépve, jöhetett Greenwich felfedezése!

Az egykor különálló városkát mára teljesen körbenőtte London, melynek egyik legélhetőbb kerületévé vált. A belváros leginkább egy kedves falucskára emlékeztet, melyet jó adag tengerészeti, királyi és tudományos kötődéssel ötvöztek.

Gyakorlatilag egy sarkot kellett csak megtennünk az első jelentősebb látnivalóig, amikor a Greenwich Chruch Street végében megláttuk a világhírű vitorlás hajót, a Cutty Sarkot félig a talajba építve, mintha éppen térköveken suhanva szelné a habokat. 

Ez a fenséges, kecses megjelenésű vitorlás korának egyik leggyorsabb hajójaként vonult be a történelembe, mely rendre megdöntötte a gyorsasági rekordokat a Londonból Kínáig terjedő távon. A kivételes gyorsaságú klippert kifejezetten teakereskedelem céljára tervezték, ahol a gyorsaság kiemelt jelentőségűnek számított. Ugyanis az a kereskedő, aki a szezon első teaszállítmányát tudta leszállítani Angliába, óriási profitot kaszálhatott. 

A hajót 1870 februárjában állították szolgálatba, s alig egy évvel később, mindössze 107 nap alatt tette meg a Kína-London távot. Sajnos az idő és a technológia előrehaladtával a tengeri kereskedelemben a gőzhajók kezdték átvenni a vezető szerepet, míg a vitorlások száma drasztikusan visszaesett. 

A Cutty Sark egész jól tartott magát, a teán kívül gyapjú és szénszállításban is részt vett, ám 1895-ben a tulajdonos megvált hajótól, s eladta egy portugál cégnek, ahol a Ferreira nevet adták neki. 1920-ra gyakorlatilag az új néven futó Cutty Sark maradt az utolsó szolgálatban lévő klipper a világon.

Végül egy nyugdíjas tengerész, Wilfred Dowman figyelt fel rá a nyugdíjazás előtt álló, meglehetősen lerobbant állapotú hajóra, és elhatározta, hogy „megmenti”. Miután megvásárolta, felújíttatta, és kadét-képző hajóként használták tovább. Dowman halála után a Temze-parti greenhithe-i Tengerhajózási Kiképző Iskolához került. Végül utolsó útjára 1938-ban indult, amikor Falmouthból felhajózott a Temzén, mígnem 1954-ben került jelenlegi helyére, egy greenwichi szárazdokkba.

Ezután a hajó megőrzésére külön társaság alakult, akiknek az ügyét az edinburghi herceg is felkarolta. A hajótest és az elkorrodálódó vasbordázat azonban az évtizedek alatt kritikus állapotba került, átfogó felújításra volt szükség. Ennek keretében megemelték és tehermentesítették a hajó szerkezetét, melyet oldalról acél rudakkal rögzítettek, így a látogatók alulról is megcsodálhatják a karcsú hajótestet.

Sajnos a felújítási munkákat egy borzasztó eset hátráltatta, amikor 2007 májusában az egyik túlhevült porszívó miatt tűz ütött ki a fedélzeten, melynek következtében a hajó jelentős része leégett. Szerencsére az eredeti felszerelés (pl. árbócok, kormánykerék, orrdísz) jó része el lett korábban távolítva, így megmenekült. Végül 2012-ben II. Erzsébet királynő nyitotta meg a felújított hajómúzeumot, ami azóta az egyik legnépszerűbb turistalátványosságnak számít.

Andival körbejártuk a hajót, majd egyöntetűen arra jutottunk, ezt kár lenne kihagyni. A pénztárnál kombinált belépőjegyet kértünk (fejenként £18,50-ért), mely egyúttal a Greenwichi Királyi Obszervatóriumba is érvényes, amit semmi pénzért nem hagytunk volna ki.

Először a Cutty Sark rakodóterét jártuk be, ahol a tea kereskedelemmel kapcsolatos érdekességeket tudhattuk meg. A rendkívül érdekes, interaktív és szemléletes tárlat bemutatta, hogyan pakolták tele a hajótestet teás ládákkal, mit kell tudni a hajó által szállított teákról, miért volt ilyen profitábilis biznisz akkoriban a teakereskedelem, illetve egy kisfilmet is végignézhettünk a vitorlás kínai útjairól. A rakodóteret úgy rendezték be, mintha éppen a teás ládákkal félig megpakolt térben sétálnánk. 

Ezután a fedélközben kialakított rész következett, mely többnyire a hajó legénységének hétköznapjaira fókuszált. Megtudhattuk például, hogy mit ettek a hosszabb utak során. A jól bevált Cutty Sark-menü távolról sem számított egy meghatározó kulináris élménynek, mivel többnyire csak krumpli lepényből, száraz marhahúsból és borsópüréből állt, amit maximum némi száraz keksszel és lime-mal turbóztak fel. 

Ezután kimehettünk a fedélzetre, ahol tényleg úgy érezhettünk, mintha egy valós, mozgó hajón lennénk. Finoman megkongathattuk a hajóharangot, beállhattunk pózolni az eredeti kormánykerékkel egy fotó erejéig. 

Ezután bejártuk a kapitány, az első tiszt és a legénység kabinjait, majd a múzeum utolsó részében a 3 méterrel a föld fölé emelt hajótest alá mehettünk be. 

Konkrétan megérinthettük a kecses hajótest élét, míg ha felnéztünk, az üvegablakoknak köszönhetően úgy érezhettünk, mintha a víz alatt lennénk. 

Egy az egyben a bristoli ss Great Britain gőzös köré kialakított múzeumra emlékeztetett, amely hasonlóan igényesen, színvonalasan és érdekesen mutatta be a legendás hajó történetét.

Miután kijöttünk, kívülről is körbefotóztuk a híres vitorlást, majd gondoltuk, lekukkantunk az 1902-ben átadott, Temze túlpartjára átvezető, greenwichi gyalogalagútba (Greenwich Foot Tunnel), de folyó alatt vezető, hosszú pisi szagú járat nem bizonyult túl hívogatónak, úgyhogy pár lépés után inkább visszafordultunk.

A greenwichi városnézést a Christopher Wren által tervezett, két szimmetrikus részre osztott Régi Királyi Haditengerészeti Akadémia (Old Royal Naval College) épületénél folytattuk, mely jelenleg a Greenwichi Egyetemnek (University of Greenwich) ad otthont. Amikor vettem volna elő az útikönyvemet, hogy elolvassam a tudnivalókat az épületről, végigfutott bennem a riadt felismerés – nincs meg a könyvem. 

Végigpörgettem az elmúlt félóra eseményeit, hol hagyhattam el. Arra emlékeztem, hogy a Cutty Sark-nál még megvolt, úgyhogy visszarohantam a múzeumba, ahol gond nélkül beengedtek, hogy megkeressem. Szerencsére nem kellett végigkutatni az egész hajót, közben eszembe jutott, hogy a hajótest alatt kialakított lépcsős padoknál hagyhattam. Ott is volt, senki sem nyúlt hozzá. Kifelé menet megköszöntem pénztárosnak és a biztonsági őrnek a kedvességét, majd visszabattyogtam Andihoz, aki a fejét ingatva mosolygott vissza rám.  

Mielőtt felsétáltunk volna a közeli domb tetejére épült obszervatóriumba, a Nemzeti Tengerészeti Múzeumban (National Maritime Museum) néztünk körül, amelynek állandó kiállítását ingyenesen lehet látogatni. 

A tenger és hajózás mindig is rendkívül fontos szerepet játszott a brit történelemben, elég az egész világot behálózó kereskedelemre, földrajzi felfedezésekre, gyarmatosításokra és háborúkra gondolni.  

A múzeum rendkívül átfogó és igényes, órákat el lehetne itt tölteni. Ki van például állítva a 160 km/órás sebességgel repesztő alumínium versenyhajó, a Miss Britain III, a trafalgari győztes Lord Horation Nelson admirális egyenruhája, melyben a halálos sebesülést kapta, de talán kedvenc részünk a Brit Kelet-indiai Társaságról (British East India Company) szóló kiállítás volt. Döbbenetes belegondolni, hogy egy kereskedelmi részvénytársaság fénykorában a brit uralkodónál is nagyon vagyont halmozott fel, s nagyobb területeken kormányzott, mint maga az anyaországa, az Egyesült Királyság. Szó szerint kifosztották fél Ázsiát, durván elnyomták és megadóztatták az éhínségben szenvedő indiaiakat, s a 19. század elejére már az egész társaságot átjárta a mély korrupció. Végül a kormány 1813-ban megvonta tőluk a kereskedelmi monopóliumot, s megindult az elkerülhetetlen lejtmenet, mígnem 1873-ben megszűntek. De nem végleg.

2010-ben ugyanis egy indiai származású, de már brit üzletember, Sanjiv Mehta, megvette az „East India Company” nevet, s új útjára indította márkát, mely napjainkban luxus árucikkek, drága teák, egzotikus kávék, kekszek forgalmazásával foglalkozik.

Egy kis rövidfilmet is megnézhettünk erről az újjáéledő új cégről, amiről az alapító így fogalmazott:

-          „Ironikus belegondolni, hogy egykor a Kelet-indiai Társaság uralta egész Indiát, ma pedig India uralja a Kelet-indiai Társaságot.” – mesélve a személyes indíttatásairól.

Bő háromnegyedórát töltöttünk el a múzeumban, majd felgyalogoltunk a Királynő háza (The Queen’s House) mögött magasodó dombon álló Királyi Obszervatóriumba (Royal Observatory). 

Ahogy a Towerben tett látogatáskor megtudtuk, a greenwichi csillagvizsgálót II. Károly alapította 1675-ben (cserébe a hollók toweri maradásáért), s John Flamsteedet nevezte ki az első Királyi csillagásznak (Royal Astronomer), aki ide is költözött. Az első lakója után egyszerűen csak Flamsteed House-ként emlegetett épületet ki más, mint Christopher Wren tervezte, ahogy még fél Londont is ezen kívül.

A főkapu mellett találjuk az első érdekességet, a greenwichi középidőt (Greenwich Mean Time – GMT) mutató, 24 órás számlapú órát, melyet Charles Sheppard készített. 

1833 óta szokás, hogy az obszervatórium tornyánál lévő, messziről is jól látható, vörös „időlabdát” mindennap pontosan 13.00-kor leejtik, így jelezve a tengerészeknek és hajósoknak a pontos greenwichi időt. Ezen kívül a tradicionális brit hosszmértékek (jard és láb) a hivatalos méreteit jelző rudak is közszemlére vannak téve. 

Belépve az épület területére, először átvettük az audioguide-ot, majd bejártuk a Flamsteed ház egykori lakórészeit. Ezután az udvarra vezetett az út, ahol a Föld nyugati és keleti féltekét elválasztó kezdő hosszúsági kör, a nullmeridián, azaz a 0º hosszúsági fok fekszik. 

Itt természetesen a leleményes turistasereg mindenféle vicces módon szokott beállni pózolni a híres-neves vonallal, úgyhogy ebből a mókából mi sem akartunk kimaradni. Kivártuk a sorunkat egy nyugdíjas kínai csoport mögött, akik meg is kértek, hogy készítsek róluk itt egy csoportképet. Miután megköszönték a segítséget, gondoltam, kínaiul mondom nekik a „szívesen!”-t, mire elkerekedett a szemük, és elkezdtek érdeklődni, honnan tudok kínaiul. Ezután pár mondat erejéig kínaiul társalogtam velük, tök jó érzés volt. Innentől kezdve, akármikor futottunk velük össze az obszervatórium területén, mosolyogva biccentettek nekem.

Andival mi is készítettünk itt néhány vicces képet, majd bejártuk a tengeri időszámítás történetéről szóló kiállítást. Elsőre nem is gondolnánk, milyen hatalmas jelentősége van az időszámításnak a tengeri közlekedésben, hiszen manapság annyira természetesnek vesszük, pedig régen számtalan élet függött attól, milyen hibahatárral képesek megsaccolni az időt a tengeren. Ha rosszul számították ki az időt, egy hosszabb út során lazán elfogyhatott a betárazott élelem, vagy nekimehettek egy sziklának. 

Ezután egy külön kis egyszobás, sötét helyiségbe kukkantottunk be, ahol egy hatalmas tükrökkel elkészített camera obscurát lehetett megtekinteni, mely az asztal közepére vetítette Greenwich felnagyított folyóparti látképét.

A tárlat utolsó részében a királyi csillagászok által használt gigantikus távcsöveket vehettük szemügyre, melyek közül az utolsó, s egyben legpontosabb szerkezet úgy van pozícionálva, hogy áthaladjon rajta a képzeletbeli nullmeridián vonala.

Nagyon örülök, hogy eljöttünk ide, teljesen elégedetten sétálhattunk vissza városközpontba. A Cutty Sarkkal szemben lévő hamburgerezőbe (Nando’s) ültünk be ebédelni, majd tettünk egy rövid sétát Greenwich központi utcáin. 

Mielőtt távozás gyanánt a DLR állomás felé vettük volna útirányt, az egyik szuvenírboltban megajándékoztuk magunkat (oké, leginkább én magamat) egy kis piros londoni telefonfülkével, mely rendeltetését tekintve elvileg ceruzahegyezőnek lett kitalálva. Sebaj, jól fog mutatni a polcunkon, a többi utazós ereklye mellett.

A következő napirendi pont a Camden Market meglátogatása lett volna, de félő volt, hogy nem érünk oda az este 6-os zárásig. Első körben felszálltunk a DLR-re, ahol ezúttal tényleg nem felejtettük el elcsippantani az Oyster kártyát, majd elvonatoztunk a végállomásig (Bank). Itt átszálltunk a fekete színű Tube-vonalra (Northern Line), mely egészen a Camden negyed megállójáig (Camden Town) vitt minket.

Ahogy kiléptünk a metró kijáratán, érezhettük, hogy ez a kerület szöges ellentéte lesz a nyugodt, békés Greenwichnek. A kisvárosias jelleg itt is megvan, viszont a nyüzsgő, színes utcakép, melyet a házak kissé bizarr homlokzati díszítése (egyikből például egy hatalmas, háromméteres tornacipő kandikál ki) és a környék „alter” jellege csak még jobban felerősít, egészen egyedi hangulatot kölcsönözve neki. 

Peti és Dezső is kifejezetten a kedvenc londoni helyeikként emlegették a Camden piacot (Camden Market), úgyhogy rendkívül kíváncsi voltam, mit tartogat számunkra a hely. Egyik irányjelző tábla segítségével bemértük merre kell mennünk, így pár száz méter után megérkeztük egy bádogelemekből összetákolt kis ruhapiacra, mely fölé zöld alapon sárga betűkkel díszelgett a felirat – Camden Market.

Háát, Camden is, piac is, de valahogy nehezen hittem el, hogy ez az a hely, amiért a Peti és Dezső annyira odavolt. Körbenéztünk azért. Mindenhol ruhák voltak. Hmm, ennyi lenne az egész?

Kicsit csalódottan sétáltunk tovább, mígnem a Camden High Street és Chalk Farm találkozásánál ráleltünk a „valódi” Camden Marketra, mely több izgalmas piactér összekapcsolódását takarja! 

Ezek közül a legnépszerűbbek a Stables Market és a Camden Lock Market néven ismert rész, ahol többnyire régi, felújított Viktória kori raktárépületekbe, csarnokokba és gyárhelyiségekbe költözött boltokat találunk. Állítólag több száz árus kínálja itt a portékáját, míg az legkülönlegesebb ételt, italt kínáló helyekkel is Dunát (azaz Temzét) lehetne rekeszteni. 

Itt aztán tényleg mindent lehet kapni! Andival hamar megállapítottuk, hiba volt Greenwichben ebédelni, itt ugyanis számtalan külföldi konyha különféle ételéből válogathattunk volna. Találtunk például egy magyar standot, ahol a néni tradicionális magyar kajákat (többek között gulyást, pörköltöt, csirkepaprikást és kürtőskalácsot árult), s kedvesen biccentett nekünk, amikor elhaladtunk mellette.

Ha bármi fért volna belénk, itt tuti ettünk volna még valamit, így viszont fölösleges volt fájdítani a szívünket. Legközelebb viszont tutira végigesszük itt a kínálatot.

Innen elsétáltunk a Chalk Farm Tube-megállóhoz, közben vettünk az egyik Sainsbury-ben némi ásványvizet, majd elmetróztunk a Charing Crossra. Ha már erre jártunk, készítettem egy képet a híres Trafalgar térről (Trafalgar Square), melyet az 1805-ös trafalgari győztes tenger csatában hősi halált halt Horatio Nelson admirális emlékére emelt, 52 méter magas Nelson-emlékoszlop ural, míg a háttérben a Nemzeti Galéria (National Gallery) terebélyes épülete húzódik.

Utolsó londoni esténket, úgy gondoltunk, illene méltó módon megünnepelni. Elindultunk keresni egy igazi angol pub-ot, ahol egy jó kis ale-lel koccinthatunk erre a londoni kalandra. A St Martin’s Lane és New Row sarkán bukkantunk rá a Mr Fogg’s Tavern nevű helyre, amely egyből elnyerte a tetszésünket. 

Hamisítatlan angol pub hangulatot árasztott a kis kocsma – eredeti fabútorzattal, széles sörválasztékkal, mindenféle lim-lommal és persze több tucatnyi mennyezetre aggatott brit zászlóval. Ennél britebb aligha lehetne a hely. Bár csak az ablak melletti kis fél asztalhoz tudtuk leülni, egyáltalán nem zavart minket, így legalább egyszerre tudtuk figyelni a kint elhaladó járókelőket és a pub-ban történő eseményeket. 

Andi egy pohár búzasört kért, én pedig egy pint Meantime Pale Ale-t rendeltem, egy adag sült krumpli kíséretében. Utóbbit egy az egyben elfelejtette a pincérnő, bő félóra múltán kellett rákérdezni, mikor óhajtják kihozni. Annyira nem is hiányzott, olyan jót beszélgettünk. Mindkettőnkben más érzéseket indított meg ez az út, s remek érzés volt mindezt megosztani a másikkal. 
Ez nagyszerű lezárása volt a mai napnak, úgyhogy miután szépen lassan elfalatoztuk a krumplit és elkortyolgattuk a sörünket, kisétáltunk a Trafalgar téri buszmegállóba. Újfent a #9 buszt néztük ki a hazaútra. A buszmegállóban jót mulattunk egy 3-4 éves indiai kisfiún, aki szülei mellett állva, kezében egy kisméretű merőkanállal (nincs annál jobb játék), próbálta leinteni az elhaladó buszokat és taxikat. Látni kellett volna az örömöt az arcán, amikor az egyik busz megállt, és végre felszállhattak rá.

Hamarosan befutott a mi jártunk is, úgyhogy izgatottan foglalhattuk el helyeinket az emeleten.

Visszaérve a hostelbe konstatáltuk, hogy az idegesítő tetoválásos gyerek és barátja továbbálltak, helyükre egy „sokat alvó lány” és egy osztrák csajszi érkezett.

7. nap – St Paul’s Cathedral és indulás haza (2017. szeptember 26.)

  

Úgy indult a reggel, mint az elmúlt hat napban bármikor. Háromnegyed nyolcas kelés, gyors tisztálkodás után le az étkezőben, kétszer 1 fontot be az adományvödörbe, majd a nutellás, lekváros pirítós és konzerv gyümölcsbefőtt mellé elszürcsölünk egy-egy csésze teát, s indulhat a nap.

Alaposan bepakoltunk mindent, majd a cuccaink jó részét leadtuk a hostel csomagmegőrzőjében. Kicsekkolást követően a szállástól mindössze néhány saroknyira lévő Természettudományi Múzeumban (Natural History Museum) kezdtük napot. 

Sokáig vacilláltunk, hogy a szintén rendkívül izgalmas Science vagy Natural History legyen a befutó, végül Andi az utóbbi mellé tette le a voksát. Nagy költségekbe amúgy sem kellett vernünk magunkat, mivel állami múzeum lévén mindkettőbe ingyenes a belépő.

Belépve a főcsarnokba, egy kékbálna mennyezetről lógó, gigantikus csontváza tekint le az újonnan érkezőkre, amely igencsak megadja alaphangot a múzeumhoz.

Miután körbenéztünk a csarnok két oldalán kiállított, amolyan kedvcsináló részeket, Andit leginkább tűzbehozó, dinoszauruszos kiállítás felé vettük az irányt. 

Úgy emlékezett, hogy a világon ez az egyik hely, ahol egészben van kiállítva egy T.Rex csontváz. Ahogy a dinórészlegre értünk, hamar lehervadt a mosoly az arcunkról.

„T.Rex éppen karbantartás alatt áll.” – hirdette a kiírás, mely úgy hangzott, mint mikor a vállalati mosdóhelyiségre írják ki, hogy dugulás miatt ne használd a vécét.  

Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen nem is csontvázról van szó, hanem egy életnagyságú, géppel működtetett, mozgó T.Rexről, mely még hangot is ad ki. Ez már távolról sem hangzott olyan izgalmasan, mint egy valódi állat, valódi csontjai lettek volna. Mondjuk egy T-Rex koponyát itt is meg lehetett csodálni, sok más érdekességgel egyetemben, úgyhogy sokáig nem kellett búslakodnunk. 

Ezután az emlősöket bemutató kiállítás következett, melynek keretében egy hatalmas csarnokot telepakoltak életnagyságú állatmodellekkel (többségük már nem kitömött, hanem gondosan rekonstruált, mesterséges példány). 

Szintén érdekesnek tartottuk az emberi testet bemutató tárlatot, ahol az idegrendszerről, érzékszervekről, terhességről is részletesen szóltak. Végigjártuk még a madarakról, ásványokról, halakról szólók részeket, majd amikor már pár óra után telítődtünk a természettudománnyal, visszabattyogtunk a hostelbe a cuccainkért.

Az utolsó londoni programpontnak a Szent Pál-székesegyházba (St Paul’s Cathedral) tett látogatást szavaztuk meg. Az 1666-os nagy londoni tűzvész során elpusztult a templom korábbi épülete, úgyhogy az újjáépítésével – ki nem találod kicsodát? –Christopher Wrent bízták meg, s 35 évnyi építkezés után, 1710-ben nyitotta meg kapuját. Az évszázadok során, számtalan fontos, történelmi esemény helyszínéül szolgált ez a katedrális. Itt ravatalozták fel Winston Churchill (1965) és Margaret Thatcher (2013) egykori brit miniszterelnököket, itt tartották Diana hercegnő és Károly herceg esküvőjét (1981), s itt helyezték örök nyugalomra a templom építészét, Wrent, a trafalgari csata hősét, Nelson admirálist.     

A belépőjegy ára elég borsos (£18.00 fejenként) és tilos a fotózás, viszont ingyenes, közel kétórás idegenvezetés jár hozzá. Mi egy rendkívül szimpatikus idős bácsikát (David) kaptunk, aki rendkívül érdekes, informatív és humoros felfogásban mondta végig a mondókáját. Mesélte például, hogy a 8 méteres (!) főbejáratot csak ritka események alkalmával nyitják ki, mert úgy befúj a rajta a szél, hogy a miséből semmit sem lehet hallani. Ennek ellensúlyozására alkalmaztak padlófűtést és szellőztetést, melynek keretében a földszinti fűtőszobából, díszes rácsos szellőzőn jött fel a levegő. Egy igen kínos eset keretében történt egyszer, hogy az anyakirályné hatalmasat esett, miután a szellőzőnyílásba ragadt a magas sarkúja. Megcsodálhattuk a Wren által letisztult, puritánnak elképzelt főhajót miként mozaikoztatta Viktória királynő be szépen fokozatosan, s hol maradt abba a munka, amikor a királynő meghalt. A hatalmas, 110 méteres kupoláról is sokat megtudhattunk, mely második legmagasabb az egész világon a római Szent Péter-bazilika után. Állítólag a II. világháborúban emberek tucatjait vezényelték ki a katedrális tetejére, hogy a lehulló, átforrósodó bombákat lapáttal lehajítsák a tetőről, nehogy leégjen a templom. A klasszikus, nagyobb robbanó bombából is esett szegény katedrálisra, de szerencsére nagy pusztítást nem végeztek. 

A körtúra végén a kriptába vittek le minket, ahol számtalan híres államférfi, művész mellett a katedrális főépítészének, Christopher Wrennek és a trafalgari hősi halottnak, Lord Horatio Nelson admirálisnak a síremléke is található.

Ezzel nagyjából véget is ért az idegenvezetés, Davidtől vastaps mellett köszönt el a csoport. Ezután a metró felé siettünk, de mielőtt a Victoria buszpályaudvar felé vettük volna az útirányt, tettünk egy villámgyors kitérőt a King’s Cross és St. Pancras vasúti pályaudvarokhoz. 

Előbbit mindenképpen látni szerettem volna élőben, miután a Harry Potter könyvekben egy olyan emblematikus helynek számított, ahonnan a főhősök a képzeletbeli 9 és ¾-ik vágányról elindultak a Roxfort varázslótanodába. 

A leleményes britek természetesen kialakítottak – a 9. és 10. vágány között – egy Harry Potteres emlékhelyet, ami azt az elképzelt helyet jelöli, ahol a főhősök poggyászkocsijukkal nekihajtottak a 9 és ¾-ik vágányt jelölő mágikus falnak. Persze egész „véletlenül” egy méregdrága Harry Potteres relikviákkal teli márkabolt is került ide a közvetlen szomszédságba, míg a falba épített poggyászkocsival és a 9 és ¾-ik vágányos felirattal is csak hosszú-hosszú várakozást követően lehet fotózkodni.  

Hamar beláttuk, hogy ez a brutális sor nem fog egyhamar elfogyni, úgyhogy inkább visszasiettünk a Tube-állomásra. A Piccadily Line révén átszállás nélkül eljutottunk a Victoriára, ahol azonban eltartott még egy ideig, míg megtaláltuk a buszpályaudvart.

Vasúti pályaudvar, metróállomás, buszpályaudvar és helyi busz végállomásokat – itt aztán minden van, csak győzze az ember megkeresni, mi honnan indul.  

A National Express buszjáratok a Victoria Coach Stationről indulnak, jó 600 méternyire a metrókijárattól, de útközben sorakoznak az egyéb buszjáratokat üzemeltető szolgáltatók (Green Line, EasyBus és Megabus) végállomásai is, melyek végképp összezavarják szegény turistát.   

Végül bő félórával a járatunk indulása előtt sikerült kiérnünk ide, viszont nagyobb ebédre már nem maradt időnk. Jobb híján a közeli Tescóból vettünk háromszög-szendvicseket és némi cookie-t az útra, majd letáboroztunk a buszpályaudvar várójában. 

A 17.30-as járattal indultunk a lutoni reptérre. Ahogy a busz keresztülvágott a városon, már rengeteget helyet ismertem fel, ahol jártunk, vagy ahova valamilyen kellemes emlék köt ebből az egy hétből.

Szépen lassan aztán hátrahagytuk London nyüzsgő városát, hogy közel kétórás buszozást követően végre megérkezzük a lutoni reptérre.

A kijutás határozottan gyorsabban és könnyebben ment, mint az érkezés, gyakorlatilag meg se nézték az úti okmányainkat, csak menjünk Isten hírével.

A gépünk 21.05-kor indult, s éjfél után jó félórával érkeztünk meg Budapestre. Szegény Apa természetesen ilyenkor, éjnek idején is a reptéri parkoló megszokott helyén várt minket…

Úgy gondolom, minden szinten kimaxoltuk ezt a londoni utat, megnéztünk mindent, amit csak meg akartunk, miközben fel sem tűnt, hogy hét teljes napon keresztül egyszer sem hagytuk el a várost. Bár kezdetben még tervbe volt véve egy-egy rövidebb kirándulás St Albansba, Oxfordba és Lutonba, London egyszerűen annyi, de annyi látnivalóval rendelkezik, hogy itt akár heteket, hónapokat eltölthet úgy az ember, hogy mindennap valami újat fedez fel. Számomra óriási élmény volt élőben látni a leghíresebb londoni helyszíneket – a Big Bent, a felnyíló Tower Bridge-t, a 960 éves Westminster Abbey-t, a fenséges Buckingham-palotát, a forgalmas Trafalgar Square-t, a nyüzsgő Soho negyedet, vagy a greenwichi 0º hosszúsági fok vonalát. Teljesen elvarázsolt a város egészen egyedi hangulata, melyben mesteri módon keveredik a multikulturális sokszínűség a brit történelmi hagyományokkal és a hűvös királyi eleganciával. London hatalmas metropolisz, felfoghatatlanul sok látnivalóval, ugyanakkor egyszer sem éreztem, hogy agyonnyomna a város, hanem mindvégig befogadható és izgalmas maradt. Imádtam a retró stílusú, fekete taxikat, a kecsesen manőverezgető piros doubledecker buszokat, a több tucatnyi, igényesen kialakított parkot, és a különféle nemzetközi éttermek kínálta kulináris változatosságot.

Eleinte a szívem mélyén lehetett bennem némi szkepticizmus Londonnal kapcsolatban, azt gondolhattam, ez is csak „egy a túlértékelt nagyvárosok közül”, de ez az előzetes sztereotípia nagyjából az első napon dőlt meg. Őszintén mondom, rendkívül megszerettem a brit fővárost, melyhez 7 nap feltétlen kellett, hogy elmondhassam, nagyobb hiányérzet nélkül sikerült bejárnom.

Különleges érzés volt Andival együtt eljönni ide, aki, velem ellentétben, nem az újdonság erejét, hanem az érzelmes nosztalgiát élhette át itt. Az Angliában töltött egy év egy rendkívül fontos, személyiségformáló állomás volt az életében, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyanná váljon, amilyen ma.

Remélem, hamarosan én is elvihetem Őt arra a helyre, ami meg az én életemre gyakorolt óriási hatást – Amszterdamba…