Madrid

Előzmények

Így utólag furcsa belegondolni, hogy valamiért éveken keresztül mellőztük Spanyolországot utazás szempontjából. Ha a jövőbeli útitervekről fantáziálgattunk, általában még egy lesajnált balkáni ország is előkelőbb helyet foglalt a képzeletbeli listánkon, mint mondjuk Madrid, vagy Barcelona. Ebből az állapotból egyértelműen a másfél évvel ezelőtti, nagysikerű barcelonai utunk mozdított ki minket, ami minden szinten meghozta a kedvünket ehhez a régióhoz. Innentől kezdve tudatosan kerestem az olcsóbb madridi repjegyeket, s bár tavaly ősszel közel jártunk a foglaláshoz, akkor végül Albánia lett a befutó. Szerencsére azonban nem kellett sokáig jegelni a madridi terveket sem, mivel idén márciusban kiderült, hogy Andinak egy céges út keretében 3 napra pont Madridba kell utaznia. 

Kitaláltam, hogy utána repülök aznap, amikor végez a melóval, és együtt töltünk még néhány napot kint. Andit teljesen felvillanyozta az ötlet, mivel előzetesen szomorkodott, hogy megint nélkülem kell külföldre utaznia. Eleinte némi komplikációt jelentett a repjegyfoglalás, mivel Andi a céges rendszer –valami belső szabályozás miatt – nem ajánlotta fel a fapados légitársaságok járatait, sőt, hazafelé eleinte csak valamilyen 16 órás, átszállásos opciót ajánlott volna a foglaló felület, miközben a közvetlen Iberia, Wizz Air és Ryanair járatokat fel sem dobta a program. Nagy nehezen sikerült elintézni, hogy a drága Iberia és a vállalhatatlan átszállós kombináció helyett a Ryanair kora reggeli járatára foglaljon helyet, így legalább egy géppel tudunk hazajönni. Miután lefixáltuk a repjegyeket, megrendeltem a kedvenc Eyewitness útikönyv sorozatomnak a legújabb, madridi kiadását (Eyewitness Travel Guide: Madrid), majd kerestünk szállást. Az ominózus londoni tömegszállás óta még gondolni sem tudok a többágyas, dorm jellegű helyekre, úgyhogy szigorúan kétfős szobákat nézegettem. Érdekes módon a vendégházak és apartmanok kínálatában sokkal olcsóbb opciókat lehetett találni, mint a hostelek esetében, így végül mi is egy ilyen mellé tettük le a voksunkat.

A program és a menetrend is összeállt, úgyhogy izgatottan vártuk a március utolsó hetét. Andi már hétfő hajnalban útra kelt, míg nekem szerda délutánra volt előirányozva az indulás.

1. nap – Érkezés Madridba (2019. március 27.)

Az utazás napjára home office-t kértem, hogy a reptéri kijutást egyszerűbben el tudjam intézni. Még szerencse, hogy a havi zárással és negyedéves tervezéssel kapcsolatos teendőimet még előző nap sikerült befejeznem, leadtam minden számot, mert a szerda még így is zsúfoltra sikeredett. Négy callom volt, és csak úgy özönlöttek a levelek, míg az otthoni gyenge nettel örökkévalóságig tartott elérni a belső hálózaton lévő fájlokat. Ahogy az óra elütötte a délután 3-at, már pattantam is fel a helyemről, meglocsoltam az árvácskáinkat az erkélyen, majd rohantam le Anyához, aki épp begördült a Mondeóval a házunk elé. Ez két dolgot jelentett: egyrészről sikerült időben elindulni, másrészről a Mondeo átcsusszant a ma reggeli műszaki vizsgán. Az utóbbi Anya szerint csak egy hajszálon múlott, mivel a lengéscsillapító alig teljesített jobban az elvárt minimális szintnél. A 22 év, az 22 év. Azonban nem ez volt egyetlen négykerekűekkel kapcsolatos hír, amivel szolgált - eldöntötték, vesznek egy új autót! Ahogy a kinézett, páréves kocsi paramétereit mesélte lelkesen, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ha összeszednénk, milyen tényezőket nem akartak volna eddig semmilyen szinten egy autótól, most azt sikerült összekombinálni ebbe a típusba. Mindenesetre örülök annak, hogy ilyen lelkesek, megérdemlik végre, hogy egy biztonságos, jó autójuk legyen.

A reptérig tartó forgalomra nem lehetett panaszunk, bár útközben le kellett állnunk beüzemelni Anyának a GPS-t a hazaútra, mivel a terminál elé érve már nem lett volna erre idő. Ahogy megérkeztük, ugrottam is ki, gyors puszi, búcsú, majd miután megvártam, hogy kigördüljön a parkolóból, egyből a biztonsági ellenőrzésekhez siettem.

Miután bejutottam a váróba, elmajszoltam az egyik szendvicsemet, olvasgattam egy kicsit az útikönyvet, majd a beszállás megkezdése előtt nem sokkal lebattyogtam a beszállókapunkhoz. A madridi útra kombináltam a két fapados légitársaság járatát – kifele Wizz Airrel, visszafelé Ryanairrel repültem.

Kicsivel este fél 6 előtt szálltunk fel. Mivel nem vásároltam egy vagyonért előre ülést, a véletlenszerű helykiosztásnak köszönhetően sajnos csak folyosó melletti szék jutott nekem, így túl sokat nem tudtam nézelődni. Szerencsére az ülésszomszédok épp akkor tettek kitérőt a budiba, amikor a Mount Blanc fölött húztunk el, úgyhogy az ablakon kikukucskálva én is gyönyörködhettem a lemenő nap által lilás színre festett, csipkés hegyvonulatok látványában.

Nem sokkal háromnegyed 9 előtt landoltunk a Madrid-Barajasi nemzetközi repülőtéren. Életemben megfordultam már néhány reptéren, de a madridi élményt nagyjából ahhoz tudom hasonítani, mint amikor a vidéki kis faluból az idős néni először szembesül a 15 metróvonalas világváros kusza tömegközlekedési hálózatával. Hihetetlen, de alig sikerült megtalálnom a kiutat a reptérről. Először is a gépből kiszállva egyből visszavezettek minket az utasokkal tömött beszállókapukhoz és a vámmentes boltokhoz. A legtöbb reptéren még a tranzitutasokat is elkülönítik eleinte, végeznek egy újabb biztonsági ellenőrzést, mielőtt visszaengedik őket a kapukhoz, itt viszont összemosták az indulókat az érkezőkkel. Ez nem is lett volna gond, viszont se a „kijárat”, se a „poggyászkiadás” kiírást sem találtam sehol. Megkérdeztem az egyik bolt előtt szobrozó biztonsági őrt, aki meglehetősen gépies hangon útba igazított, mintha már a milliomodik alkalommal kellett volna ezt ma megtennie: „A kijárat egyenesen át a duty free bolton, majd jobbra. Következő?” Wow, honnan kellett volna tudom jelzés nélkül, hogy a kijárathoz először keresztül kell mennem egy bolton?! Na, mindegy. Innen egy jó 15 perces bolyongás következett, míg végre kikeveredtem a poggyászkiadós részre. Kilépve ezután az előtérbe, bőszen kerestem a metró logóját. Mivel színét sem láttam, elbaktattam a párszáz méterre lévő információhoz:

-       „Metróállomás arra van…hát, jó messze.” – sajnálkozó tekintettel abba az irányba mutatva, ahonnan érkeztem.

Ahh, irány vissza. Jó 20 percet gyalogolhattam a metróállomásig, ahol szintén sikerült elcseszni egy kis időt, mire kiváltottam a megfelelő metrókártyát. Pénztár híján próbáltam magam kitalálni a négyféle jegyautomatából, hova álljak be. Külön masina volt kártyatulajdonosoknak és kártyával nem rendelkezőknek, turistajegyet kérőknek és 10-alkalmas bérleteseknek. Eleinte azt hittem, hogy a tömegközlekedési kártya (Multi card) is olyan, mint sok nagyvárosban, hogy megveszed magát a kártyát, majd feltöltesz rá egy összeget, s azt utazod le a későbbiekben. Itt úgy néz ki a rendszer, hogy választhatsz, adott útvonalra szóló jegyet, 10 alkalomra szóló bérletet, vagy többnapos turistabérletet kérsz-e. Bármit is választasz, az első vásárláshoz hozzácsapja a kártya páreurós árát is. Szerencsére egy segítőkész metróalkalmazott segített kiigazodni a különböző jegy- és bérlettípusok között, s egyértelműen a 10 alkalmas, vagy többnapos turistabérletet javasolta. Előbbihez külön reptéri kiegészítő jegyet kell váltani, míg utóbbit az adott napokon minden vonalon, korlátlanul lehet használni. Borsos ára (26,80€) ellenére végül az 5 napos turistabérletet választottam, de utólag kiderült, hogy a 12,20€-ba kerülő 10 alkalmas sokkal jobban megérte volna.

Miután végre kézhez kaptam a mágneskártyát, felpattantam az éppen érkező #8 metróvonal szerelvényére, melynek másik végállomásáig (Nuevos Ministerios) kellett utaznom, mely a szállásunktól (Village Residencial Don Quijote), alig 800 méterre található. A híresen jó tájékozódásom ezúttal is alaposan cserben hagyott – konkrétan a metróállomásról sem találtam meg elsőre a kijáratot, sőt sikerült átkeveredni a Renfe elővárosi vasútiállomására. Újabb adagnyi szánalmas bolyongást követően végre megleltem a kifelé vezető utat. Megírtam Andinak, hogy hamarosan érkezem, mire ő már az ajtóban várt engem mosolyogva. Láthatóan igen intenzív, fárasztó munkanapon volt túl, úgyhogy borzasztóan örült nekem. A szállás is szerencsére jó választásnak bizonyult. Ezúttal egy magánlakásból kialakított kis apartman kétágyas szobáját foglaltuk, mely láthatóan szép tiszta és igényes kialakítású volt.

Kitárgyaltuk az elmúlt néhány nap eseményeit, majd éjfél körül bezuhantunk az ágyba.

2. nap – A madridi óváros (2019. március 28.)

Éjjel fél 1 körül arra riadtunk fel, hogy valaki úgy nyomja a bejárati csengőt, mint a fába szorult féreg. Az apartmannak ugye nincs recepciója, sőt előre pontosan meg kell adni az érkezés idejét, különben senki sincs, aki beengedje az újonnan jövő vendégeket. Ezt a legtöbb szállás megköveteli a Booking.com-on, de az esetek többségében teljesen irreleváns infó, hiszen egy állandó recepció mellett akkor jönnek-mennek az emberek, amikor csak kedvük tartja. Itt nem ez volt a helyzet, sőt este 10 és éjfél között csak 25 eurós felár ellenében lehet bejelentkezni, éjfél után pedig nem is lehetséges. No, az új jövevények ezt a részt nyilván nem olvasták el, és jó 15 percen keresztül nyomták a csengőt, míg az egyik lakó megelégelte az egészet, és felengedte őket. Persze ilyenkor úgysem tudnak becsekkolni és átvenni a szobát, legfeljebb akkor, ha a tulajt mégis sikerül elérni telefonon és hajlandó idejönni éjnek évadján.

Ez a kis éjszakai intermezzo egyikünknek sem hiányzott egy ilyen fárasztó nap után, de ezzel együtt is sikerült 8 óra előtt felkelni. A készülődést követően rögtön reggelivel indíthattuk a napot, mivel Andi még tegnap bevásárolt a közeli ALDI-ban.  Vett nekem bajor perecet, mivel tudja, mennyire szeretem, kétféle smoothie-t, magának pedig némi vegán kaját. A szálláson szerencsére ingyenesen használható vízballonunk is volt, úgyhogy palackozott ásványvízre se nagyon kellett költeni.

9 óra körül elkészültünk és nyakunkba vettük a várost. Első utunk a közeli Nuevos Ministerios metróállomásra vezetett, ahol rátöltöttünk Andi metrókártyájára egy 10 alkalmas bérletet (12,20€).

Ezután a belváros szívébe, a Peurta del Solra metróztunk el. A nyüzsgő, félhold alakú tér helyén egykor a város keleti kapuja és egy kisebb kastély állt. 

Nevének jelentése ("Nap kapuja") különösen találó a központi elhelyezkedését tekintve. A tér fókuszpontjában III. Károly lovasszobra áll, mely a város egykori postahivatalának vörös épületével, a Casa de Correos-szal néz farkasszemet, ami jelenleg a regionális kormánynak ad otthont. 

A Puerta del Sol ezen kívül még két érdekességgel szolgál. Itt találjuk a Madrid szimbólumává vált medve szobrát, amely éppen egy eperfa gyümölcsét dézsmálja, valamint a spanyol úthálózat középpontjául szolgáló 0. kilóméterkövet. Utóbbit bő negyedórás keresőmunka után sem találtuk meg, viszont szent küldetésünknek tekintettük, hogy még a hazautazás előtt ráleljünk valahogy. 

Ezután az epres macis szobortól nyíló utcáról a hangulatos kis Calle de Postasra tértünk rá, mely legalább féltucatnyi olyan házzal rendelkezik, aminek oldalát vagy homlokzatát valamilyen érdekes festmény, rajz díszíti. Az egyik épületnél még álablakokat is építettek a falba, melyekre az lenti utcaforgatagot kémlelő figurákat rajzoltak. 

Innen a város egyik legszebb terére, a híres Plaza Mayorra lyukadtunk ki. A boltíves épületekkel szegélyezett, csodálatos, négyzet alakú főtér több mint 400 éves múltra tekint vissza, amely egykor piac, szabadtéri színház, bikaviadalok, vesztőhely és lovagi tornák helyszínéül szolgált. 

A tér közepét III. Fülöp diadalittas lovasszoba díszíti, mely mögött a pazar homlokzati festményekkel ékesített Casa de la Panadería, a pékek egykori céhközpontja található. Az impozáns épületet jelenleg a Madridi Turisztikai Hivatal használja. 

Ez Madrid egyik legjellegzetesebb helyszíne, úgyhogy ennek megfelelően közös és Ludwigos fotók egész sorát lőttem el itt. Hozzám hasonló kitartással fotózott egy középkorú, magányos bácsika is, aki vagy 20 percen keresztül komponálgatta a díszes lámpaoszlophoz letámasztott kompakt fényképezőgépével a beállított, időzítős képeit saját magáról, s bár a bénázását látva többen felajánlották a segítségüket, makacs módon egyiket sem fogadta el. Míg én a magam fotóbeállításaimmal foglalatoskodtam, egy kéregető lépett oda hozzám, valamit spanyolul hablatyolva, pénzért próbált lejmolni. Csuklóból elhajtottam szerencsétlent.

-       Persze, majd pont Madridban fogok adakozni.” – jegyeztem meg Andinak cinikusan, akiből ott helyben kitört a röhögés.

Hát, vállalom. Az én társadalmi érzékenységemnek is van határa. Tovább sétálva a szomszédos kis téren (Plaza Provincia) kialakított kis kézműves piacot jártuk körbe, ahol a helyi árusok a saját portékáikat árulták. Kaptunk ingyenes kóstolót például valamilyen spéci szalámiból, és egy rendkívül finom, tejalapú süteményből, ami annyira ízlett nekünk, hogy Andival elhatároztuk, ilyet viszünk majd az otthoniaknak is. A bácsitól próbáltuk megtudakolni, hogy szombaton is itt lesznek-e, ám mivel csak spanyolul beszélt, Andi segítségül hívta a Google Translate beszédalapú fordítóját. Szegény bácsika, a tekintetéből ítélve nyilvánvalóan nem értette, mire gondolunk, de azért válaszolt valamit, és bólogatott egy sort.

-       „Hm, szerintem sikerült azt megkérdezni tőle, hogy fog-e itt futni szombaton.” – súgta oda Andi nekem kuncogva, ahogy eljöttünk onnan.

Lefotóztuk még a külügyminisztérium otthonául szolgáló Palacio de Santa Cruz 1643-ban átadott, jellegzetesen Habsburg építészeti stílust követő vörös épületét is, ami szintén ezen a kis téren található, majd a Colegiata de San Isidro templomot keresve bejártuk a környező utcákat, mielőtt visszakanyarodtunk a Plaza Mayorra. A híres teret ezúttal nyugati végén hagytuk el, s így pont a 1915-ben átadott, pompás vásárcsarnoknál, a Mercado de San Miguelnél lyukadtunk ki, ahol az ínycsiklandozó gourmet kaják, guszta falatok és ízlésesen tálalt tenger herkentyűk, borok, édességek és helyi különlegességek tömkelegét találtuk. 

Az elborult árak ellenére határozottan felvettük az „ide még visszakanyarodhatunk később enni” kezdetű listánkra, majd lecaptattunk a mellette húzódó keskeny kis utcácskán. Egy kanyart téve megálltunk szusszanni a 18. századi, barokk stílusú templom, a Basílica Pontificia de San Miguel előtt, majd történelmi jelentőségű térre, a Plaza de la Villára sétáltunk el, mely a középkor óta a helyi kormányzat központjaként szolgált. 

Itt találjuk a 17. végére felépült Városházát (Casa de la Villa), a vele összekötött, 1537-ben épült Casa de Cinerost, mely az egyik leggazdagabb spanyol család rezidenciája volt egykor, valamint Madrid legrégebbi polgári házának tartott Torre de los Lujanest, ahol állítólag I. Ferenc francia király is raboskodott az elbukott 1525-ös paviai csatát követően.

Ezután a forgalmas főút, a Calle Mayor mentén folytattuk az utunkat, mely pár sarokkal odébb Madrid hatalmas katedrálisához, az 1993-ban II. János Pál pápa által felszentelt Catedral de la Almudenához vezetett. 

A 110 éven át tartó építkezést a két világháború és a spanyol polgárháború is lassította, így nem csoda, hogy építészeti stílusa is nagyot változott időközben. A gyönyörű domborművekkel díszített, vastag bronzajtó – mely a pápa általi felszentelés pillanatát örökíti meg – művészeti értéke mellett kiváló kompozícióként szolgált egy újabb Ludwigos fotóhoz, mellyel nagyjából ki is merítettem a szentségtörés fogalmát. 

Ezután a bejárat előtt ácsorgó nénik lesújtó tekintetétől kísérve bementünk körbenézni a székesegyházban is, melynek modern hatású, mennyezeti díszítései és impozáns orgonája bizonyult érdekesnek. 

 

Ezt követően a katedrális tőszomszédágában található kis parkot kerestük fel, ahol a város mór örökségének utolsó darabját, a Muralla Árabét (arab fal) találjuk, mely vélhetően az egykori mór település védelmi rendszerének a része lehetett. Érdekesség, hogy Madrid neve is valójában az arab Mayrit szóból származik.

Innen a forgalmas Calle de Bailenen haladva a neoklasszikus stílusú San Francisco el Grande nevű bazilikáig gyalogoltunk, de az 5 eurós belépőjegyet látva inkább kihagytuk.

Helyette inkább lecsüccsentünk pihenni egy kicsit a szomszédos park (Parque de la Cornisa) egyik padjára, ahol Andi percek alatt elszundított együltő helyében, míg én az útikönyvemet bújtam. Ez már félreérthetetlen jelzésnek bizonyult arra vonatkozólag, hogy sürgősen kávébevitelre van szüksége, úgyhogy innentől már célzottan néztük a szóba jövő kávézókat. Nem messze innen, az Iglesia de San Perdo nevű kis templom mögött elterülő, kedves terecskén (Plaza de la Paja) végül találtunk egy szimpatikus helyet, ahol Andi kért egy kókusztejes kávét és egy bruschettát (paradicsomos kenyér).

Csakhamar hozta is a pincér a rendelést, majd fél perccel később kirohant egy kollégája, hogy elnézést kérjen, mivel kókusztej helyett zabtejjel készítették a kávét. 

Andi kifejezetten értékelte a gesztust, s mivel nem tehéntejről volt szó, nem is kérte a felajánlott cserét. Jól esett pihengetni itt egy kicsit, s élvezni a környék középkorias hangulatát.

Ezt rövid kis intermezzót követően elindultunk visszafelé a katedrális irányába. Csak most láthattuk igazán, hogy a Calle de Bailen egy szakaszon tulajdonképpen egy irtó magas viadukton vezet át, ami igazán ritka látvány egy zsúfolt belváros közepén. 

Úgy tűnik, ezt a helyet a szuicid hajlamúak is kinézhették maguknak, mivel megelőzés gyanánt a híd két oldalát végig magas üvegfallal erősítették meg.

Visszagyalogoltunk a katedrálisig, amely mögött a város egyik legfőbb látnivalója, a Királyi Palota (Palacio Real) terül el. 

A korábban leégett uralkodói rezidencia helyén 1738-ban, V. Fülöp parancsára indult meg a 17 évig tartó építkezés, mely során az új palotát francia stílusban, a versailles-i kastély mintájára készítették. Mire végeztek a munkálatokkal, Fülöp már halott volt, így fia, III. Károly lett az első uralkodó, aki beköltözhetett a palotába. Innentől kezdve a Palacio Real egészen XIII. Alfonz király 1931-as száműzetésbe vonulásáig a spanyol királyi család otthonául szolgált. 

Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen híres helyre csak úgy özönlenek a turisták, ehhez képest egy lélek sem állt előttünk a pénztárnál és gond nélkül be is jutottunk egyből. A belépőjegy ára eléggé borsos, fejenként 11,00€, mely magába foglalja a királyi termeket és fegyvertárat is. A nézelődést az utóbbinál kezdtük, mely az épületkomplexum bal szárnyának végében található. Sajnos itt szigorúan tilos fotózni, sőt még azért is rám szóltak, hogy a hátizsákot ne a hátamra, hanem elölre vegyem fel. A tárlat viszont önmagáért beszél, harci játékokra és lovagi tornákra készített, több mint 400 éves páncélok és fegyverek egész garmadáját vehetjük itt szemügyre. Andival rendkívül jókat szórakoztunk az egyes páncélokon, mivel egy jó részük egészen röhejes látványt nyújtott, míg mások a felhasználóbarát kialakítás komplett csődjeinek mutatkoztak. Az egyik sisak például egy hokikapus maszkra emlékeztetett, míg egy másik egy otromba jégtörő hajóra, melyen mindössze két kis feketeborsnyi lyuk szolgált kilátásra, amiben a lovag szerintem a saját karját sem látta. Külön móka volt megfigyelni a páncélokon a lovag férfiasságát védő rész kialakítását, mely néhol egészen perverz, kitüremkedő megjelenést kapott. Azt is megállapítottuk, hogy egyik különálló páncélkar pedig egyértelműen a Bosszúállókból ismert akcióhős, a Winter Soldier műkarjára hasonlított. A kiállítás legpompásabb darabjai a teljes lovaspáncélok, ahol a lovag állig felfegyverezve, dárdával a kézben és páncélozott paripával ágaskodik a levegőbe.

Miután bejártuk a fegyvertárat, a palota királyi lakosztályai következtek. Ide a hátizsákomat már be sem engedték, úgyhogy le kellett adni egy ingyenes poggyászmegőrzőben a bejárat mellett. A palotai körtúra a gyönyörű freskókkal díszített lépcsőháznál indult, mely eleganciája egy barokk templomot idéz. 

Innen a palotaőrök szobája, majd az Oszlopok csarnoka következett, ahonnan III. Károly magánlakosztályaiban léphettünk. 

Meg se lepődtünk azon, hogy az egyes étkezésekhez külön helyiséget tartottak fenn uralkodónak, így az ebédjét, a vacsoráját és az ünnepi étkezéseket is külön helyen tartották. Érdekesnek találtuk még a teljes egészében porcelándarabokkal borított Porcelán szobát, a hatalmas bankettcsarnokot, de a legkülönlegesebbnek a sűrű gyümölcs- és virágstukkókkal díszített, pompás Gaparini terem bizonyult, ahol a leírás szerint „a király a felöltözés napi ceremóniáját végezte”. Elképzelem, ahogy dobpergés mellett Károly éppen felhúzza az uralkodói zokniját, micsoda magasztos pillanat lehet.

A palota legszebb helyiségeinek a fenséges trónterem, valamint a grandiózus, 400 négyzetméteres ünnepi étkező tűnt, melyet egy hosszú, megterített vacsoraasztal oszt ketté. Ahogy róttuk a szobákat, többé-kevésbé együtt haladtunk egy német turistacsoporttal, akinek egy idősebb hölgy tartott idegenvezetést. Andinak annyira megtetszett a néni német akcentusa és kellemes hanglejtése, hogy időnként szándékosan lassított a tempónkon, hogy még egy kicsit belehallgathasson a mondókájába. A palotai körtúra végén a királyi kápolnát, Maria Cristina lakosztályait és a koronázási ékszerek termét látogattuk meg, majd a kijárat felé tendáltunk. Felvettem a táskámat a megőrzőből, majd palota jobb oldali szárnyában lévő Királyi Gyógyszertárat kerestük volna fel, ám némi bolyongást követően az egyik biztonsági őr felvilágosított minket, hogy a gyógyszertárat hiába keressük, felújítás miatt zárva van. Sebaj, kimaradt még a Királyi Konyha is, amely valahol a lakosztályok környékén található. Visszabaktattunk tehát a főbejárathoz, ahol már csuklóból küldtek tovább a poggyászmegőrző részlegre („ahh, nyugi, leteszem a nyavalyás táskát!”). Ezután megkérdeztük, hogy merre lehet bejutni a konyhára, mire közölte a jegyellenőrző úriemberünk, hogy a kombinált jegyünk nem érvényes a konyhába, oda bizony külön jegyet kell váltani, fejenként még 5 euróért. Mindezt a palotakomplexum legtávolabbi végében lévő pénztárnál. Na, ettől már eldurrant az agyam, előkaptam a telómat, megnéztük a Google-ön, mennyire tűnik kihagyhatatlannak a konyha, majd úgy ítéltük meg, tudunk nélküle élni. Felvettem újfent a hátizsákomat (déjá vu), s a kijárat felé vettük az útirányt. Ahogy kiléptünk a palota kapuján, alig hittünk a szemünknek – legalább 200 méteres, hosszan kígyózó sor várt a pénztárnál a bejutásra. Huh, de jókor érkeztünk.

Ezt követően a királyi palota mentén sétáltunk tovább, megkerültük a Plaza de Oriente közepét dísztő, IV. Fülöpöt mintázó lovasszobrot, majd a tér végében található Operaházat (Teatro Real) vettük szemügyre. Később kiderült, hogy ez csak az épület hátulja volt. 

Ezután a palota északi végében elterülő kis parkban (Jardines de Sabatini) tettünk egy kört, ám mivel innen nem lehetett átjutni a Palacio Real teljes nyugati oldalát határoló Moro-parkba (Campo del Moro), elindultunk az utcafrontról megkeresni a bejáratot. Az egyik kocsibejárónál elhajtottak minket, úgyhogy hirtelen az is megfordult a fejemben, hogy le van zárva látogatók elől a park, de aztán megkerülve a hatalmas területet, találtunk egy nyitva levő gyalogos bejáratot. 

A rendkívül hangulatos park nevét az 1109-ben itt táborozó mór seregről kapta, s a 19. századig az uralkodói csemeték privát „játszóterének” használták, mígnem 1931-ban végül megnyitották a nagyközönség előtt is. 

Ahogy baktattunk visszafelé a parkból, betértünk egy kis Carrefourba, mivel fogytán volt már a vizünk, s jól jött volna valami ropogtatnivaló is, amivel kicsit el tudjuk nyomni az éhséget, egészen a vacsoráig. Vettünk valami fűszeres kekszet, egy kétliteres ásványvizet, valamint desszert gyanánt egy kis előre csomagolt sajttortát. Ezután az 1780-ban épült Palacio de Liriát, az Alba-hercegek rezidenciáját indultunk el megkeresni, de némi bolyongás után inkább feladtuk eme küldetést, mivel az épület már amúgy is zárva volt. Innen inkább visszaballagtunk az emberektől nyüzsgő Plaza de Españara, majd lecsüccsenve egy padra, jóízűen elfalatoztuk a sajttortát és a fűszeres kekszet. A mellettünk lévő padon egy harmincas srác éppen valamilyen üzleti telekonferencia-hívásban merült el, velünk szemben helyi kisiskolás gyerekek ökörködtek egymással, pár méterre tőlünk egy vadon élő zöld papagáj, óvatosan kortyolgatott vizet az egyik pocsolyából, míg a háttérben a Don Quijote és Cervantes szobrával díszített masszív obeliszk áll, mely így is eltörpül a mögötte magasodó Torre de Madrid toronyház és a hotelként megújuló, gigantikus Edificio España mellett. Mi pedig csak ott ültünk és élveztük a tényt, hogy Madridban vagyunk!

Egy kis pihenőt követően tettünk egy kört a téren, majd a királyi palota irányába sétáltunk tovább. Útközben egy kép erejéig megálltunk a spanyol parlament (Cortes) felsőházának otthont adó, kissé kiábrándítóan puritán Palacio del Senado előtt.

Ezután átvágtunk a Plaza de Orientén, majd megkerülve az Operaházat (Teatro Real), Andival megállapítottuk, hogy a neves épület hátulja szebb és elegánsabb, mint az eleje. 

Innen indul amúgy a belváros egyik legnépszerűbb sétálóutcája, a Calle de Arenal, mely az operától egészen a Puerta del Solig terjed. A nyüzsgő kis utcácska több tucatnyi gazdagon dísztett homlokzatú épülettel van szegélyezve, úgyhogy Andival lépten-nyomon ezeket fotózgattuk. 

Ezen az utcán találjuk azt a 17. századi templomocskát (Igelsia de San Ginés de Arlés), melynek egyik kápolnájában állítólag egy kitömött krokodil pihen a Jézus szobrok között, amit 1522-ben hoztak az óhazába a visszatérő, amerikai felfedezők. Úúú, krokodil egy templomban? Ha másért nem, pusztán ezért be akartam kukkantani ide. Végig mustráltam a templom minden sarkát, de krokodilnak se híre, se hamva nem volt, úgyhogy megkérdeztem az egyik papot (?), aki heves fejrázással adta tudomásomra, hogy "no crocodile". Ez szomorú, krokodil nélkül számomra ez is egy ugyanolyan templom volt, mint az összes többi. 

A krokodilos fiaskó után már komolyan elgondolkoztam, hogy összegyűjtöm az összes eddigi hibát és téves infót az útikönyvből, ami szokatlanul soknak tűnt, egy 2018-as kiadáshoz képest. Ezután lekanyarodunk a Calle de Arenalról balra, majd a kis utcákon masírozva végül a város forgalmas sugárútján, a Gran Víán lyukadtunk ki. A modern Madrid jelképének szánt elegáns főutcát hosszas tervezőmunka és előkészületek után, a 20. század elején kezdték kialakítani a korábban elbontott, szegényebb környék helyén. Az új utcakép megteremtésének igénye lehetőséget és teret adott a modern építészgenerációnak, hogy valami maradandót alkossanak. Az egyik jellegzetes ilyen épület az 1926-29 között épült Telefónica volt, mely a spanyol telefontársaság központjának adott otthont éveken keresztül. A New York-i felhőkarcolók által ihletett 81 méter magas toronyház a maga idejében Madrid legmagasabb épületének számított, ahonnan a polgárháború során a köztársaságpártiak megfigyelhették a megszálló Franco-seregek mozgását. 

A másik kedvencünknek a Gran Vía és a Calle de Alcala találkozásánál lévő, gazdagon díszített sarokház, az Edificio Metropolis bizonyult. Az 1911-ben átadott épületben jelenleg egy biztosítócég irodái találhatóak.

Innen haladtunk tovább egyenesen a Calle de Alcalán, mely Madrid egyik legjellegzetesebb helyére, a Plaza de Cibelles-re vezetett minket. Ezt a hatalmas körforgalommá átalakított teret minden irányból valamilyen híres, lenyűgöző épület veszi körül. Az egész hely jellegét egyértelműen a fenséges Palacio de Comunicaciones adja, mely elegánsan ötvözi egy gótikus katedrális és egy hatalmas esküvői torta jellegét, miközben valójában a spanyol posta központjának épült. 

Jelenleg a Városi tanács és polgármesteri hivatal használja az épületet, melynek legfelső emeletéről páratlan kilátás nyílik a környező kerületre.

Szerencsénkre a lemenő napnak köszönhetően még pont kiváló megvilágításban csíptük el ezt az épületet, ám a tér többi nevezetessége, mint a körforgalom közepén kialakított szökőkút (Fuente de Cibeles) Kübelé istennő oroszlános fogatával, vagy a 1856-ban alapított Spanyol Nemzeti Bank (Banco de España) már árnyékba burkolóztak. 

Andival még elgyalogoltunk a következő jelentősebb körfogalmat díszítő főkapu, a Puerta de Alcaláig, majd úgy ítéltük meg, lassan elérkezett a vacsora ideje, vissza kéne orientálódnunk a Puerta del Sol környékére, ahol jó eséllyel találunk valami tapaszozót. 

Megkerestük a közeli Ritaro metróállomást, ám realizálnunk kellett, hogy a #2 metróvonal egy részét éppen lezárták, úgyhogy pótlóbuszok szállítják az utasokat. Mivel visszagyalogolni már végképp nem lett volna erőnk, felpattantunk az „SE” jelzésű, Callao megállóig közlekedő pótlóbuszra. Még szerencse, hogy egyből le is tudtunk ülni, mivel ezt a nagyjából 5-10 perces utat, közel félórában telt megtennünk. Miután végre megérkeztünk, bolyongunk még egy ideig, de végül sikerült találni egy szimpatikus éttermet (Restaurante Rodriguez), ahol egy pohárnyi sangría mellé összevariálhattunk többféle helyi tapas-t. 

Ahogy Barcelonában már megtanultuk, a tapas tulajdonképpen előételszerű falatkák, melyeket a spanyolok többnyire alkoholhoz fogyasztanak. 

Korábban pusztán sör- vagy borkorcsolyaként szolgálták fel őket, ám manapság már komplett étkezéseket lehet tapas köré kanyarítani. Mi ezúttal négyféle tapas-t válogattunk össze: füstölt és fűszeres chorizo kolbászt, csípős szósszal lelocsolt sült krumplit, halas, savanyúpaprikás szendvicsfalatokat. 

Ez így vacsorára tökéletesen meg is felelt nekünk. Kényelmesen elfalatoztuk a fogásokat, élveztük a sangría frissítő zamatát, más nem is kellett egy ilyen fárasztó nap után.

A nap zárásaként még egyszer elsétáltunk a Plaza de Cibelles-re gyönyörködni a Palacio de Comunicaciones és Banco de España csodálatos éjszakai kivilágításában, majd a hazametróztuk a Puerta del Solról. 

Mivel a metrókijáratnál épp belebotlottunk egy nagy Carrefourba, vettünk péksütit reggelinek, majd visszabattyogtunk a szállásra. Ahogy felértünk a szobánkba, holtfáradtan rogytunk le az ágyra. Ma egészen pontosan 25,8 kilométert gyalogoltunk.

3. nap – A Bourbon városrész és a Las Ventas bikastadion (2019. március 29.)

A tegnapi fárasztó nap után egy kicsivel több alvóidőt engedélyeztünk magunknak, s csak reggel 8 órára húztuk az ébresztőnket. Miután kikeveredtünk az ágyból, összekészülődtünk, majd leheveredve a közösségi térben lévő kanapéra, elnyammogtuk a reggelire vett péksütinket.

Evést követően megtöltöttük a kulacsainkat, s indulhatott a mai napi városnézés! Mivel holnapra mindenképpen egy toledói kirándulást terveztünk, mára kellett bezsúfolni az összes tegnapról kimaradt madridi látnivalót, ami igazi kihívásnak ígérkezett.

Első körben az Atocha metróállomásig szerettünk volna eljutni, mivel innen kiindulva tervezük végigjárni a Bourbon városrész főbb részeit. Szerencsére a közeli Cuatro Caminos állomástól indulva, az #1 metróvonalon haladva egyszerűen el lehetett jutni ide, az egyetlen gond az volt, hogy időközben átnevezték ezt az állomást Atocháról Estación del Arte-ra, ami végképp megkavart minket, így egy megállóval tovább utaztunk véletlenül, a vasúti pályaudvarral egybeintegrált Atocha Renféig.

Utólag nem bántuk, hogy eljöttünk idáig, mivel így szemügyre vehettük az 1851-ben átadó Estación de Atocha pályaudvart, ahonnan Madrid első vasúti szerelvénye gördült ki egykor. 

A legendás vasúti csarnok kiválóan helyre van állítva, annyi különbséggel, hogy manapság vonatok helyett már hatalmas pálmaházat találunk benne, 10-20 méteres növényekkel.

Körbenéztünk a rendhagyó berendezésű állomáson, majd sorra jártuk a környék egyéb látnivalóit. Nem kellett messzire mennünk, hiszen a pályaudvarral szemben találtuk a Mezőgazdasági Minisztérium (Ministerio de Agricultura) meglepően impozáns palotáját, melynek tetejét három szárnyas szoboralak díszíti. 

Megjelenésében kevésbé alkot maradandót a modern spanyol művészek munkáit – köztük Picasso Guernicáját – bemutató Museo Reine Sofía, melynek kissé jellegtelen főbejáratát két kültéri üveglift szegélyezi. 

Ezután a környező utcácskákban sétálgattunk folyamatosan a forgalmas Paseo del Prado felé tendálva, mely mentén a világ egyik leghíresebb múzeuma, a Museo del Prado is található. 

A Prado büszkélkedhet a spanyol festőművészet legnagyobb gyűjteményével az egész világon, de a nemzetközi műtárgyakat tekintve is jelentős kollekcióval bír. Ha több napot töltenénk el Madridban, akkor ide biztosan bejöttünk volna, ám jelenleg a szűkre szabott keretek között erre nem volt lehetőség. 

Megkerültük az idén 200 éves múzeum felújítás miatt félig becsomagolt épületét, majd megszemléltük a mellette lévő magaslaton álló, 1505-ben épült kis templomot (Iglesia de San Jerónimo el Real), ahol hosszú története alatt több királyi esküvő is köttetett. A templom tőszomszédságában amúgy a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española) épülete kapott helyet. 

Mielőtt továbbindultunk volna, sürgős folyó ügyeimet el kellett intéznem. Szerencsére a Pradóval szemben találtunk egy turistainformációs irodát, akik az onnan alig 30 méterre lévő nyilvános vécéhez irányítottak. Amikor odaléptem, egy idősebb bácsika éppen a 10 centes apróval működő vécékabin pénzbedobó felületét püfölte a botjával, miközben hevesen szitkozódott spanyolul. Eleinte azt hittem, valamilyen hajléktalan lehet, aki próbálja kiverni a bedobott aprókat. Felnézett rám, legyintett egyet, majd odébbállt. Bedobtam én is egy tízest, ám hiába nyomtam az ajtónyitó zöld gombot, szezám kapuja nem tárult ki. Nem telt bele sok, és már én is a papához hasonlóan anyáztam és püföltem a nyavalyás vécét, de sem az aprómat nem kaptam vissza, sem a dolgomat nem tudtam elvégezni. Az ehhez hasonló vészhelyzetben jön jól egy gyorsétterem (jelen esetben egy Starbucks), mely pont velünk szemben, az utca túloldalán várt rám…

Ezt kis vécés intermezzot követően Madrid egyik legnagyobb parkjában, a Retiro Parkban (Parque del Retiro) tettünk egy sétát. A 1,4 négyzetkilométeres zöldterületet 1680-ban alakították ki, s a 19. századig a spanyol királyi család kizárólagos használatában állt. Mi a Casón de Buen Retiroval szembeni bejáratnál jöttünk be, mely egy különösen szép, királyi kertként kialakított részhez vezetett minket. 

Andinak különösen a tekervényes agyhoz hasonló formájúra nyírt fák tetszettek, de maga az összkép is lenyűgözőnek bizonyult. 

A park egyik legkellemesebb részének a mesterségesen kialakított csónakázó tó körüli sétány bizonyult. Itt le is csüccsentünk pihenni egy padra, elnyammogtunk egy almát és egy müzliszeletet, hallgattuk a parton játszó jazz-band zenéjét, és élveztük az idilli összképet. A tó túlsó felén egy félhold alakú oszlopsorral és magas emelvénnyel rendelkező XII. Alfonz szobra díszelgett, mely mindkettőnket a budapesti Hősök terén lévő millenniumi emlékműre emlékeztetett. 

Még a müzliszelet utolsó falatjait ettem, amikor egy fiatalabb srác lépett oda hozzánk, egy rongyosra fogdosott jegytömböt szorongatva. Valamilyen gyerekeket segítő non-profit szervezetnek gyűjtögetett és az 1 eurós adományok fejében támogatójegyet osztogatott. Nála rá is kérdeztünk, hogy első körben miért nem az interneten próbálkoznak a gyűjtéssel, majd amikor elkezdte magyarázni, hogy az bonyolult és csak ez a módszer maradt, gyanús lett az egész, és elhajtottuk.

A park a kellemes sétán kívül még az immár hagyománnyá vált földgyűjtésemhez is ideális helyszínül szolgált. Mivel jelenleg kifogytam a vaníliaaromás tégelyekből, diszkréten egy műanyagzacskóba kezdtem el gyűjteni az „értékes” madridi homokot, ami távolról úgy tűnhetett, mintha a bokrok aljában akkurátusan szedegetném a kutyaszart. Amikor már egy kis szeletnyi Madrid is zsebben volt, parkot a Calle de Alcala felőli kijáraton hagytuk el, majd a Puerta de Alcaláról nyíló egyik utcában, a Calle de Serranón folytattuk az utunkat.

Elgyalogoltunk a Kolumbuszról elnevezett nagyobbacska térig (Plaza Colón), ahol több módját is találták annak, hogy a világhírű felfedező előtt tisztelegjenek. A legkevésbé értelmezhető művészi mondanivalóval az a négy hatalmas betontömb rendelkezik, melyek az amerikai expedícióiról emlékeznek meg, míg az 1885-ban emelt, neogótikus stílusú oszlop tetejéről nyugat felé mutató Kolumbusz-szobor már kifejezetten szépnek mondható.

Kár, hogy az emlékoszlop hátterében egy meglehetősen rusnya toronyház (Torre de Colón) magasodik, ami jelentősen ront az összképen. 

A tér csücskében egy másik érdekes, kortárs műalkotás is helyet kapott, mely egy Júlia névre keresztelt, hatalmas, 12 méter magas, kissé elnyújtott, hófehér női arcot ábrázol. Ha már itt jártunk, megnéztünk, hogy be lehetne-e kukkantani a szomszédos Spanyol Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nacional de España) épületébe, melyet 1712-ben még V. Fülöp király alapított, de már a bejáratnál szigorú ellenőrzések vártak volna minket, így inkább hanyagoltuk a témát.

Ezután a közeli Justicia városrészben tettünk egy sétát. Útba ejtettük a hangulatosan parkosított, de kordonokkal jórészt elzárt Plaza Villa de París-t, melynek végében egy 1750-es években épült kolostor épületébe költözött Spanyol Legfelsőbb Bíróságot (Tribunal Supremo) találjuk. 

Kész csoda, hogy az igazságügyi hivatal a régi kolostorral egybe épített kis templomot (Iglesia de Santa Barbára) nem fogta be valamilyen célra. Nem egészen tűnt világosnak, hogy a foghíjasan felállított kordonok éppenséggel mi célt szolgálnak, ám mivel láttunk néhány járókelőt jönni-menni az üresen hagyott részeknél, gondoltuk, mi is levágjuk az utat és az Igazságügyi Palota mentén hagyjuk el a teret. Nem ám úgy van az, jelezte azonnal rosszallóan egy rendőrszerű fazon, aki még a csillogó jelvényét is felmutatta megerősítés gyanánt, úgyhogy teljesen értelmetlenül, de nekünk is odébb kellett menni 10 métert, ott már kijöhettünk az elzárt területről. Ez a szigor már csak azért is röhejesnek hatott, mert a férfi háta mögött 20 méterrel érkező emberekre már senki sem szólt rá. Na, mindegy!

Innen több kisebb kis utcácskán haladva felfedeztük fel a hangulatos Chueca-negyedet, ahol már jól esett volna egy rövid kávészünetnyi pihenőt tartani, de a kültéri kiülős helyeken sehol sem találtunk szabad asztalt. 

Így végül a kosárfonó boltjairól elhíresült Calle del Almirantén haladva elindultunk visszafelé a Plaza de Cibeles irányába, azzal a céllal, hogy – bepótolva, ami tegnap kimaradt – felmenjünk a Palacio de Communicaciones kilátóteraszára. Míg tegnap pont záróra után érkeztünk, ma pont a délután 2 és 4 óra közötti ebédszünetet sikerült kifogni, amikor zárva van az egész, így újfent hoppon maradtunk.

Ha már így jártunk, legalább a kávés pihenőt meg akartuk valósítani, mielőtt kimetrózunk a külkerületben található Las Ventas bikastadionhoz, úgyhogy a Paseo del Pradon haladva egy szimpatikus kávézó után kutattunk.

A világhírű múzeum, a Museo Thyssen-Bornemisza fémjelezte sarkon befordulva hamar találtunk egy jópofa helyet (Faborit Fresh Bar), ahol mindenféle trendi salátát, kávékülönlegességet, helyi ételspecialitást lehetett kipróbálni. Andi chai latté kért, én pedig acélszürke carbon lattét választottam, de szerintem mindkettő nagyon finomra sikeredett. Jó volt egy kicsit pihenni és szusszanni a kis bögre forró ital mellett.

Miután elkortyoltuk a kávéinkat, elgyalogoltunk a legközelebbi metrómegállóval rendelkező Puerta del Solra, de mielőtt még lementünk volna az aluljáróba, egy dolgot meg kellett cselekednünk. Megkeresni a 0. kilométerkövet! Még az este alaposan utána olvastam, úgyhogy ezúttal már célzottan haladva hamar sikerült rálelnünk a Casa de Correos főbejárata előtt, az utcakőbe építve. Türelmesen kivártuk az előtte kígyózó sort, hogy egy jól megkomponált Ludwigos fotó készülhessen a spanyol útrendszer abszolút origójával, majd a metró felé vettük az útirányt.

A következő napirendi pont gyanánt Madrid világhírű bikaviadal-arénáját, a Plaza de Toros de Las Ventast szerettük volna felkeresni. Bár Andival mindketten határozottan ellenezzük és kegyetlennek tartjuk a bikaviadalokat, ez a rituális látványosság olyan mélyen beleivódott a spanyol kultúrába, hogy mára már elválaszthatatlan részét képezi. Az 1929-ben épült Las Ventas pedig vitán felül Spanyolország legnagyobb és legszebb bikaviadal-arénája, melyet önmagában is megéri megtekinteni. 

Sajnos a #2 metróvonal részleges felújítása miatt kissé körülményesen, átszállással tudtunk csak eljutni a bikastadion melletti Ventas metrómegállóhoz. Első körben körbefotóztuk kívülről ezt a csodaszép, amfiteátrum jellegű arénát, majd felvetettem Andinak, hogy akár be is mehetnénk.

Természetesen egy valódi bikaviadalt egyikünk sem ülne be megnézni, de szerencsére enélkül is van lehetőség bejárni ezt a híres arénát egy speciális látogatójeggyel. Ez nem olcsó mulatság, fejenként 14,90€-ba kerül, mely magában foglalja az audioguide-ot is. Beszereztük a belépőket, majd a kapott térkép alapján elkezdtük bejárni az arénát.

Részletesen bemutatták a kifejezetten a bikaviadalok céljából tenyésztett harci bikák (Torro Bravo) egyes alfajait, és azok jellemzőit. Egy harci bika kinevelése általában négy évet vesz igénybe, s nagyjából 4-5 ezer euróba kerül. Egészen a végső fellépésükig jobb ellátásban és gondozásban részesülnek, mint sok helyen maguk az emberek, mindezt azért, hogy utána rituálisan, több tízezer néző előtt leöljék őket. Állítólag, paradox módon, ez a bikafaj már kizárólag a viadaloknak köszönheti a létét, amúgy már rég kihaltak volna. 

A túra legérdekesebb részéhez, az arénába lépve jutottunk. Megtudtuk például, hogy a több mint 23 ezer fő befogadására képes arénában az árnyékos helyek számítanak a legdrágábbnak, míg az olcsó, napos szektorokba már pár euróért meg lehet váltani a belépőt. 

A spanyol királyi párnak külön páholy áll a rendelkezésére, s szintén kiemelt helyen ül a viadalok elnöke, aki levezeti az egész eseményt. 

Részletesen elmagyarázták a bikaviadalok (corrida de toros) menetét is, mely első hallásra borzasztóan komplikáltnak hangzott, mivel minden lépéshez külön ember, külön szúróeszköz vagy mozdulatrendszer szükségeltetik. Először bevonul minden torreádor, majd az elnök megnyitva az eseményt a fehér kendőjét lengetve. Kiengedik a bikát, a matador fárasztja, terelgeti, majd jön a picador, és egy speckó lándzsával megsebezi a bikát. Őt a banderillerók követik, akik három pár színes papírral bevont, horgos végű szuronyt (banderilla) döfnek szegény állatba, melyből már ekkor ömlik a vér. A végén jön pedig a háromszögű, fekete kalapot viselő és díszes, aranyhímzéses, feszülős egyenruhájában feszítő matador, aki eleinte fa pálcára erősített vörös köpönyegét lóbálva igyekszik terelgetni a megsebzett bikát, majd végjátékban acélkardot ragadva, egy jól irányzott szúrással kivégzi az addigra kimerült, vérző állatot. Ha a matador szereplése elnyeri a nézők és az elnök tetszését, trófea gyanánt megkaphatja a legyőzött bika fülét vagy farkát. Rendkívül ritka esetben, egy bátran harcoló bika kivívhatja a közönség elismerését is, akik fehér zsebkendőt lengetve meggyőzhetik a viadal elnökét, hogy kegyelmezzen meg az állatnak. Ha ez megtörténik, az elnök a narancssárga zsebkendőjének lengetésével jelzi, hogy a bika életét megkímélik, sőt sebeit ellátják és élete végéig nyugalomban élhet a tenyészetben. Az sajnos beszédes adat, hogy a Las Ventas közel 90 éves történetében mindössze egy bikát ért ez a megtiszteltetés.

Ezután le lehetett menni a salakos homokkal borított küzdőtérre, majd az épület további, színfalak mögötti részeibe nyerhettünk be tekintést. Ilyen például gyengélkedő, ahova a viadal során megsérült torreádorokat hozzák be, ahol akár életmentő műtéteket is el tudnak rajtuk végezni. Erre nagy szükség is van, mivel a matadorok időnként riasztó, horrorfilmbe illő sérüléseket tudnak szenvedni. Átdöfött gyomrok, leszakított herezacskók és felhasított végtagok jelzik a bikával való rituális randevú potenciális veszélyeit – jobb esetben. Pontosan két éve például az egyik fiatal matadornak keresztülszúrta az ádámcsutkáját a bika szarva, ám csodával határos módon valahogy túlélte a találkozót. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Néhány éve élő tévéközvetítésben mutatták innen a Las Ventasból, amint Victor Barrio matadort felökleli egy bika, aki a helyszínen bele is halt a sérüléseibe.

Nem csoda, hogy az aréna külön kápolnával rendelkezik, ahol a torreádorok még elmormolhatnak egy imát a bikaviadal előtt. Hátha segít valakinek.

A túra végén a leghíresebb matadorok életét, díszes ruháit, kellékeit és történetét bemutató múzeumot nézhettük végig. Itt már csak végigfutottuk a tárlatot, mivel már kezdtük telítődni a matadortémával, pedig a kuriózumnak számító női matador történetét is megismerhettük.

Miután végeztünk a Las Ventas-os túrával, visszametróztunk a Ritaro megállóig, ahonnan lesétáltunk a Palacio de Communicaciones-hez, melynek fel szerettünk volna végre jutni a kilátóteraszára. A jegy nem drága (fejenként mindössze 3 euróba kerül), viszont csak turnusokban engednek föl. Szerencsénkre a következő viszonylag hamar, 10 perc múlva indult. A nagyobb hátizsákokat itt is lent kellett hagyni egy elzárt szekrényben, majd felgyalogolhattunk a torony kilátóteraszára, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt a lent elterülő Plaza de Cibelesre, és a környező városrészre. 

Miután körbefotóztuk az elénk táruló panorámát, ideje volt valami vacsorahely után nézni. Mivel Andinak a spanyol kollégái ódákat zengettek az egyik kínai étteremről, gondoltuk, adunk neki egy esélyt. A kis kajálda egy nem túl bizalomgerjesztő környezetben, a Plaza de España szélén, egy felszín alatti teremgarázs felé vezető aluljáróból nyílik. Kértünk két baozit, majd fő étel gyanánt én marhahúsos tésztalevest rendeltem, míg Andi batyus levest választott. Az étel nem volt rossz, de nem is ájultunk el tőle, inkább egy közepes átlagot hozott, mindenesetre a hangzatos ajánlás után ennél sokkal többet vártunk volna.

A kicsit csalódást keltő vacsoraélményt követően kitaláltuk, hogy kompenzáció gyanánt kipróbálhatnánk az egyik jellegzetes spanyol édességet, a churros-t. Ezt a forró olajban kisütött, ropogós hosszúkás tésztafánkot leggyakrabban cukorba forgatva, vagy csokiszószba mártogatva szokták fogyasztani, jellegében kicsit hasonlít a mi forgácsfánkunkra. Már tegnap este kinéztünk egy jónak tűnő churrosozót a „krokodilos templom” mögötti kis sikátorban, úgyhogy már tudatosan ezt a helyet indultunk megkeresni. Útközben egy esti kézművespiacra tévedve találunk olyan tejes sütit, ami tegnap reggel próbáltunk, úgyhogy vettünk abból szülőknek ajándékba, míg magunkat megleptük néhány jópofa hűtőmágnessel, melyek a madridi óváros díszes, csempeszerű utcatábláit jelképezik.

Hamar megtaláltuk a korábban kinézett churrosozót (La Escondida de San Gines) is, ahol mielőtt helyet foglaltunk volna az utcai asztaloknál, be kellett mennünk fizetni a cukrászda pénztárához, ahol a nyugat mellé kaptunk egy rendelés visszaigazolást, amit aztán a kiérkező pincérnek kellett továbbadnunk. Ő aztán csakhamar megjelent a 12+1 rúdnyi churrosszal, és egy-egy bögrényi finom, sűrű forró csokival, melybe mártva falatozhattuk ezt a különleges érdességet. Meglepetésemre, a churros egyáltalán nem volt olajos, hanem száraz, ropogós, s mégis friss és finom maradt még önmagában is, csokiba mártva pedig egészen mennyei lett az összhang.

Ez a kis churrosozás kiváló záróakkordként szolgált a mai naphoz. Hazafelé még betértünk reggeliért az Aldiba, majd hazabattyogtunk a szállásra.

4. nap – Toledo (2019. március 30.)

A mai napra egy kis toledói kirándulást terveztünk, úgyhogy túl sokáig ezúttal sem aludhattunk. Az ébresztőnket fél 9-re húztuk, majd gyors készülődést követően kiültünk a közösségi térbe elfogyasztani a reggelinket. Ezúttal egy leveles tésztás, sonkás bucit és megmikrózással határozottan feljavított csokifánkot ettem, míg Andi megmaradt az egészségesebb vegán vonalnál.

Fél 10 körül indultunk el, s első utunk a Cuatro Caminos metróállomásra vezetett, ahonnan az #1 vonalon haladva átszállás nélkül eljuthattunk a vasúti pályaudvarral egybeintegrált Atocha megállóig – ahol tegnap tévedésből kikötöttünk.

Ahogy kikeveredtünk a metróból, egyből a vasút jegypénztárakhoz siettünk. Mindegyik ablakhoz hatalmas sorok kígyóztak, úgyhogy Andit beállítottam az egyikhez, míg én próbáltam egy szabad automatát keresni. Amikor az egyik felszabadult, azonnal lecsaptam rá, s végigpörgettem egészen a toledói járat foglalásáig. Még csak alig múlt délelőtt 10 óra, viszont már csak a 12.20-as Toledoba közlekedő vonatra volt szabad hely. Gyorsan elrohantam Andihoz, aki időközben eljutott az ablakhoz, de nem kellett aggódni, hogy ő esetleg addig beszerzi a tiketteket, mivel – mint utólag kiderült – annál az ablaknál pont nem árusítanak Toledoba jegyet. Megvitattuk a helyzetet, de sok választásunk nem maradt. Jobb híján megvettük a meglehetősen kései, 12.30-as járatra a jegyet, de ami még szomorúbb, hogy a visszaútra már csak a 21.30-as vonatra volt hely. Hamar beláttuk, hogy ezt bizony jól elbénáztuk, már tegnap be kellett volna szerezni a jegyeket, de gondolta a fene, hogy ilyen gyorsan elkapkodják őket egy kvázi elővárosi vonalon.
Hogy a vonat indulásáig elüssük az időt, a közeli Ritaro-parkban tettünk egy sétát. A hatalmas parknak ezúttal a déli felét jártuk be, melyet sűrűn behálóztak a hangulatos sétányok, lugasos promenádok, sőt az egyik tavacska mentén egy csupa ablakkal borított óriási üvegpavilont, a Kristálypalotát (Palacio de Cristal) is megcsodálhattuk. 

Amikor már csak egy szűk óra maradt a vonat indulásáig, lassan visszabattyogtunk a pályaudvarra. Andi ivott egy kávét, majd akárcsak egy reptér esetén, a beszállást megelőzően csomagátvilágításon kellett átesnünk. Ezt követően megkerestük a toledói vonat beszállókapuját, majd amikor az megnyílt, csak akkor engedtek ki minket a peronra. Felszállás előtt természetesen megörökítettük a lecsapott orrú, nagysebességű vonat mozdonyát, majd megkerestük a helyeinket.

A vonat másodpercre pontosan indult, s valósággal keresztülsüvített a kopár tájon. Végül bő félórás vonatút végén, nemsokkal délután 1 előtt érkeztünk meg Toledo csodaszép vasútállomására, mely már önmagában kész látnivalóként szolgált. Az utascsarnok gazdagon díszített, kazettás mennyezetét, csipkés ablakait látva tátva maradt a szánk. 

Az épületet kívülről is érdemes alaposabban szemügyre venni, mely a különálló óratornyával kiegészülve olyan hatást kelt, mintha egy mór építészeti stílusokkal ötvözött templom előtt állnánk.

Azt már előzetesen kinéztem a WikiTravelről, hogy az állomásról az #5 és #61 jelzésű buszokkal lehet eljutni Toledo óvárosába, de mivel szemmel láthatóan senki sem állt meg a buszmegállóban a vonat utasai közül, hanem gyalogosan indultak tovább, gondoltuk, csak nem lehet olyan messze a központ.

Így is lett, gyakorlatilag párszáz méter után előbukkant Toledo történelmi óvárosa, mely festői környezetben, a Tajo folyó jobb partján, egy kanyarulatban emelkedő dombra épült. 

A rendkívül gazdag történelemmel bíró város i.e. 193-ben került római fennhatóság alá, akik masszív erődöt építettek itt. A Római Birodalom bukása után a vizigót királyság fővárosa lett, majd később a mórok kezére került. A középkorban Toledo a keresztény, muszlim és zsidó kultúra igazi olvasztótégelyének számított, mely jelentősen hozzájárult a város virágzásához. Ebben a korban épült a település legfontosabb műemléke, a Katedrális is.

Toledo óvárosát több irányból is meg lehet közelíteni, mi a Tajo folyó fölött ívelő, római időkben épült kőhídon (Puente de Alcántara) át érkeztünk. Felkapaszkodtunk a meredek domboldalba épült utcákon, majd az első jelentősebb látnivalónál, a Santa Cruz Múzeumnál (Museo de Santa Cruz) megálltunk pihenni egy kicsit. A csodaszép homlokzattal rendelkező múzeumot egy 16. századi, reneszánsz stíluselemekkel díszített kórház épületében alakították ki. Gazdag művészeti gyűjteményei között jónéhány El Greco festmény is található.

Andival tanakodtunk egy sort, hogy 4 eurós belépőjegy tudatában bemenjünk-e, de végül tettünk vele egy próbát. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor a pénztárnál megkaptuk a két tikettet, de nem kellett fizetni értük semmit. Bevallom, a művészeti kiállítás nem igazán tett rám mély benyomást, bár már önmagában azért a pillanatért megérte bejönni, amikor az egyik trombitás puttót ábrázoló festmény előtt állva Andiból kitört az őszinte vélemény:

-       „Ahh, megint egy újabb zsírgyerek…” – sóhajtott, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.

Miután dinamikusan végignéztük a tárlatot, a belső udvar hangulatos kerengőjénél tettünk egy kört, mely az igényesen kifaragott márvány lépcsőjével együtt mindkettőnk tetszését elnyerte.

Ezt követően az óváros nyüzsgő főterére, a Plaza Zocodoverre sétáltunk ki, mely hangzatos nevét a mór időkben itt tartott piacról kapta. Kértünk egy ingyenes várostérképet a téren lévő turistainformációs bódéból, majd elkezdtük módszeresen végigjárni a főbb látnivalókat.

Első körben Toledo legfőbb látványosságát, a Katedrálist (Catedral Primada Santa María de Toledo) kerestük fel. Az impozáns, 13. századi gótikus katedrálist még 1226-ban, III. Ferdinánd alatt kezdték el építeni, és laza 267 év alatt sikerült is teljesíteniük ezt a projektet. Ha az építési vállalkozót nem is dicsérték meg a megkésett átadás miatt, azt el kell ismerni, a végeredmény valóban önmagáért beszél. Az építkezést átölelő hosszú időnek köszönhetően több építészeti stílus – többek között Mudejár – is keveredik a domináns gótikus vonal mellett.

A katedrális vitathatatlanul Toledo egyik fő jelképe, ennek megfelelően a belépő sem olcsó, fejenként 10 euróba kerül. Szerencsére gondoltak azokra a látogatókra is, akik csak egy gyors imára ugranának be, vagy nem tudják kifizetni a belépőt, így azok a templom hátsó bejáratánál belépve, egy kisebb szoba nagyságú kis elkerített területen bekukkanthatnak a katedrálisba, viszont értelemszerűen annak a fő látnivalóiból kimaradnak. Először tévedésből mi is ide keveredtünk, majd bolyongtunk egy sort, mire sikerült az épületet megkerülve a túlsó oldalon meglelni a főbejáratot. Beszereztük a jegyeket, majd az audioguide-ért cserébe le kellett adni az egyikünk fényképes igazolványát mielőtt beléphettünk a katedrális kapuján.

Az audioguide rendkívül kimerítő, már-már túlontúl részletes leírást fűzött minden látnivalóhoz. Ha mindent rendesen végighallgatunk, akkor akár 3-4 órát is lazán bent lettünk volna, ám mi már egy órát követően kezdtünk megtelni a tömény, egyházi tartalommal. 

A katedrális legszebb részeit viszont tényleg érdemes közelről szemügyre venni. Ilyen például a díszes Oroszlános kapu (Puerta de los Leones), a gazdagon faragott kórusülések, melyek ülőkéjére Granada elestének jeleneteit vésték, vagy a döbbenetes szépségű magasoltár. 

Miután bejártuk a főhajó nagyrészét, tettünk egy kört a kétszintes kerengőnél, majd megpróbáltuk megkeresni a feljárót a harangtoronyba – sikertelenül.

Miután visszaszereztem a jogosítványomat az audioguide-ért cserébe, a katedrális előtti kis térre (Plaza del Ayuntamiento) vonultunk. Elcsócsáltunk egy almát, majd a térképet bújva kigondoltuk a következő úticélt. Ha már a katedrális harangtoronya kimaradt, máshonnan próbáltuk bepótolni a toledói panoráma élményét. Ehhez a kis duplatornyos, puritán San Ildefonso jezsuita templomot (Iglesia de los Jesuitas, San Ildefonso) kellett felkerestünk alig pár saroknyira innen, ahol fejenként 3 euróért felengednek a harangtornyokba, sőt az azokat összekötő teraszra is. 

Eleinte mérgelődtem egy sort, mivel szinte végig viszonylag sűrű rácsozású dróthálóval csúnyították el az amúgy tökéletes fotós pontokat, de az egyik toronynál szerencsére hagytak elég nagy lyukat ahhoz, hogy ez ne zavarjon be a fényképezésnél.

A kiváló kilátásért mindenképpen megérte feljönni ide.

Ezt követően a hangulatos kis sikátorokban sétálgattunk, s lépten-nyomon valamilyen történelmi jelentőségű épületbe botlottunk. Megnéztük kívülről a San Ildefonsóval szomszédos, 12. századi vizigót templomot (Iglesia de San Román), elhaladtunk a 11. században alapított Santo Domingo ciszterci kolostor mellett, majd lekanyarodtunk az óváros keleti csücskében található, Aragóniai II. Ferdinánd és Kasztíliai Izabella által 1504-ben építtetett kolostorhoz (Monasterio de San Juan de los Reyes), mellyel a portugálok fölött aratott, 1476-os torói győzelemnek akartak emléket állítani. 

Hogy egy háborús diadal ürügyén miért éppen egy kolostor húztak föl, mondjuk egy emlékmű helyett, az valószínűleg Izabelláék titka marad. 

Megpihenünk egy kicsit a kolostornál, majd a Calle de los Reyes Católicos mentén haladva a város legnagyobb, s egyben legrégebbi zsinagógáját (Sinagoga de Santa María La Blanca) kerestük fel. Az írásos emlékek alapján 1180-ben emelt zsinagóga európai viszonylatban is az egyik legrégibbnek számít, ami már csak azért is ironikus, mivel az épület jelenleg a katolikus egyház gondozásában áll és múzeumként funkcionál. 

Mivel viszont az útikönyv is jókat írt róla, gondoltuk, a fejenként 3 eurós belépő ellenére szétnézünk bent. Milyen jól tettük! A csodálatosan felújított, Mudéjar stílusú, díszesen faragott boltíves oszlopokkal teli belső tér önmagában megérte a belépő árát, és akkor még nem szóltunk a szép kagylós freskókról és a falakat díszítő kézimunkákról.

Folytatva a városnézést elhaladtunk a világhírű, görög származású festő, El Greco Múzeuma (Museo del Greco) előtt, aki sokáig itt alkotott Toledoban, s több híres itteni alkotás fűződik a nevéhez. Múzeum helyett már legszívesebben beültünk volna valahova egy sörre pihenni egy kicsit, de a helyről, amit végül választottunk, 10 perc várakozás után eljöttünk, mivel a pincér egyszer sem bagózott oda felénk. Pár utcával odébb kompenzáltuk magunkat egy kis helyi édességgel, és megkóstoltuk a toledói marcipánkülönlegességet (mazapan), ami még Andinak is ízlett.

Közben azért fél szemmel nézegettük a sörözőket, kávézókat is, ám mivel a legközpontibb, legzsúfoltabb és legturistásabb helyeket inkább kerültünk volna, egyelőre maradtunk a sétánál. Így aztán felbattyogtunk az I. Károly által építtetett, négyzet alakú, erődítményszerű palotához, az Alcázarhoz, de azt már zárva találtuk.

Toledoval kapcsolatban már csak egy hely maradt, amit semmiképpen sem szerettem volna kihagyni – az óváros látképét a lemenő nap fényében, a Tajo folyó túlpartján magasodó dombról. Első ránézésre nem tűnt ez egy vészesen hosszú sétának, így az egésznapos gyaloglás után, még a sajgó lábammal is (igen, hiba volt vadonatúj cipőben jönni) is lazán bevállaltam. Andi nem igazán lelkesedett az extra kitérőért, főleg, hogy közben egy meredek dombot is meg kellett mászni, de végül beadta a derekát. A gondok ott kezdődtek, hogy az Alcázarból közvetlenül az autóút járda nélküli szélén jöttünk le a szerpentines domboldalban, ám hamar kiderült, hogy akármennyire is le akartuk vágni az utat, így nagyjából kétszer annyi időbe telt egyáltalán átkelni a hídon, mintha az óvároson keresztül, a gyalogos úton jövünk. Ezután jöhetett a túlparton a meredek domboldalban kanyargó szerpentinek mentén történő végeláthatatlanul hosszú trappolás, melynek már egyharmadánál a pokolba kívántam az ötletet, s hagytam volna az egészet a fenébe. Andi csak egy „én megmondtam előre” pillantást vetett hátra a szenvedő arcomra, s elszántan menetelt tovább, egy rossz szót sem szólva. Ráadásul közben a város felénk lévő része kezdett lassan, de biztosan árnyékba vonulni, ami tovább rontotta a fejemben megkomponált, tökéletes kép megvalósulásának lehetőségét.

Végül nagy nehezen felküzdöttük magunkat a dombtetőre, ahol az egyik kiszélesített kanyar mellől nagyszerű panoráma tárult a szemünk elé. 

Itt aztán leültünk pihenni egy kicsit és élveztük a fantasztikus kilátást. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik kocsival, kisvonattal vagy gyalogosan feljöttek ide a szuper kilátás kedvéért – emberek tucatjai jöttek-mentek, pózoltak, fotóztak itt a nemmindennapi látképpel. 

Miután én is kifényképeztem magam, felvetettem Andinak, hogy visszafelé akár mi is mehetnénk vissza azzal a városnézős, gurulós („dotto”) kisvonattal, de ő csak legyintett, hogy fölösleges. Alighogy ezt megbeszéltük, hatalmas pukkanás hallatszik mögöttünk – az utasokkal zsúfolásig megtelt kisvonat sofőrje elnézte az útszéli padkát, és véletlenül úgy hajtott neki teljes lendülettel, hogy ki is durrant az egyik kereke. Összes utas le, sofőr néz nagy szemekkel, vakarja a fejét, mi lesz itt. Egyhamar nem indulnak tovább, annyi szent. Még jó, hogy Andival megbeszéltük, hogy lefelé gyorsabban megjárjuk az utat. Hát, náluk biztosan gyorsabban!

Mire visszaértünk az óvárosba, már szinte teljesen besötétedett. Eleinte próbáltuk az egyik helyi kézműves söröket (Domus Craft Beer) felszolgáló helyet megkeresni, ami mellett még délután sétáltunk el, de hosszas bolyongás után sem találtunk rá. Így végül a kívülről szimpatikusnak tűnő Palencia de Lara Tapas Bar mellett döntöttünk, mely egy fokkal elegánsabb étterem volt, mint amire eleinte számítottunk. Bár már este 8 körül jártunk, rajtunk és az üdvözlő pincéren kívül egy lélek sem volt itt, viszont már semmi pénzért nem folytattuk volna a keresgélést, így végül maradtunk. A pincér kedvesen érdeklődött, hogy vacsorázni is szeretnénk, vagy inkább csak tapast fogyasztanánk. Mivel utóbbi mellé tettük le a voksunkat, a bárral szemközti tapasozó helyiségben kaptunk asztalt, szemben a vacsoravendégek részére fenntartott, ultraelegáns belső szobával, de ezt egy pillanatig nem bántuk. Meleg és hideg tapasok közül választhattunk, s a guszta kínálatból végül a sajtkrémmel és sültpaprika krémmel felszolgált, gombával töltött szarvashúst, valamint Machego-sajtszósszal készült bébitintahal és rákfalatokat rendeltünk, melyhez Andi sangríát, míg én egy pohár San Miguel sört kértem.

Bár degeszre nem ettünk magunkat a falatnyi tapasokkal, nem is ez volt a cél. Ellenben kiváló hangulatban, finom fogásokkal zárhattunk ez a kis toledói kirándulást, így a vacsorát követően elégedetten indulhattunk vissza a vonatállomás felé. Útközben desszert gyanánt elrágcsáltunk még néhány rúdnyi csokis churrost, miközben belefutottunk egy ütemesen dob- és trombitaszóra menetelő, díszegyenruhás felvonulásba. Szerencsére még épp időben elő tudtuk kapni a fényképezőgépeinket, hogy megörökítsük őket az utókornak.

Innen aztán szépen kényelmesen folytattuk a sétánkat az állomásig, lassan hátrahagyva Toldeo éjszakai fényekben úszó óvárosát. 

A vonatunk vissza Madridba 21.30-kor indult, s félórával előtte már megnyitották a beszállókaput. Akárcsak Madridban, itt egy kicsi, vidéki vasútállomáson is reptérekéhez hasonlító, biztonsági átvilágítást és szigorú előzetes jegyellenőrzést követően lehet egyáltalán a peronra kijutni.

Ahogy suhantunk vissza a spanyol főváros felé, Andi nekem szegezte az igencsak időszerű kérdést:

-       „Mikorra kell kiérnünk a reptérre?”

Arra emlékeztem, hogy egy relatíve kora reggeli géppel repülünk vissza Pestre, de bevallom még magam is meglepődtem, amikor megnézve az online beszállókártyát a fájdalmasan korai, 6.10-es időpont virított az indulás mellett.

-       „Ajjaj...”

Mivel Andinak ezúttal volt feladott poggyásza, nem tudjuk megspórolni a check-in pultokhoz való sorbanállást, ami azt jelentette, hogy nagyjából két órával indulás előtt, azaz hajnali 4 körül már illett volna kiérnünk a reptérre úgy, hogy eleve legjobb esetben is csak éjjel 11 körül jutunk vissza a szállásra. Ennek fényében Andival gyorsan végigvettünk az opcióinkat.

1. Visszamegyünk a szállásra, összepakolunk, lefürdünk, majd alszunk 2,5-3 órát, majd hajnali 3 körül kitaxizunk a reptérre.
2. Visszamegyünk a szállásra, összepakolunk, lefürdünk, majd gyakorlatilag szedhetjük is a sátorfánkat, ha a 1.30 körül induló utolsó metróval ki akarunk jutni a reptérre. (Mivel az első metró később indul, mint ahogy a gépünk, így az az opció értelemszerűen nem játszott.)

A taxizós variáció minimum 30-40 eurós többletkiadást jelentett pár órányi alvásért cserébe, míg az utolsó metrós opció mindössze egy 3 eurós kiegészítő jegyre kellett volna beruháznunk Andinak, miközben kialvatlanul, hullafáradtan kell csöveznünk bő két órát egy reptéren, amíg egyáltalán a csomagjainkat feladhatjuk.

Finoman szólva egyik opció sem tűnt egy kifejezett leányálomnak, de végül a pro és kontrákat figyelembe vége a metrónál maradtunk.

Éjjel 10-kor gördültünk be a Madrid Atocha vasútállomásra, ahol gyorsan átnyargaltunk a metróra, remélve, hogy a Cuatro Caminos megállónál lévő boltok közül egyet talán nyitva találunk ilyen kései órán is.

A szerencse – Carrefour képében – végül már ránk kacsintott, és 0-24 órás nyitvatartással lehetővé tette, hogy beszerezzük a reggelinket. Ez nagy megkönnyebbülésnek számított, s biztos kaja birtokában egy fokkal nyugodtabban állhattunk a borzasztónak ígérkező éjszakázás elébe.

Visszaérve a szállásra összepakoltuk a cuccainkat, lefürödtünk, majd fennmaradó szűk órát Andi olvasással, én pedig csendespihenővel töltöttem. Még szerencse, hogy nem most akartam kipihenni a fárasztó napot, mivel éjfél után nem sokkal újabb megkésett vendégsereg érkezett, akik közel negyedórán keresztül döngették a kapucsengőt, mintha az életük múlott volna rajta. Az alvó vendégek közül valaki végül megelégelte a katonás ébresztőt, és beengedte az új jövevényeket – két ázsiai leányzót. Állítólag késett a gépük, ezért értek ide éjnek évadján. 

Mivel viszont így sem is tudták átvenni a szobájukat, bekéredzkedtek a miénkbe, amikor éppen cuccoltunk kifelé. Hát, én a magam részéről előbb aludnék a konyhai pamlagon, mint valaki más ágyában, percekkel azután, hogy elhagyták a szobát, de ők tudják.

5. nap – Indulás haza (2019. március 31.)

A szállásadónak azért megírtuk, hogy éjjel 1 körül kicsekkoltunk, arra az esetre, ha a lányok valami kárt tennének a szobában, ne minket terheljen a felelősség, majd kibaktattunk a Nuevos Ministerios metróállomásra. A sok kijáratból már csak egy maradt nyitva, de azt szerencsére hamar megtaláltuk. Gyorsan beszereztük a plusz jegyet Andinak, úgyhogy még az utolsó előtti metrót is sikerült elérni.

Éjjel 2 körül kiértünk a reptérre, ahol láthatóan nem mi voltunk az egyetlenek, akik kényszerűségből a hotelszoba kényelmét a Barajas utastermináljának műanyagszékeire cserélték, osztozva az értékes alvóhelyen néhány hajléktalannal. Márpedig az emberek, minden talpalatnyi szabad területet igyekeztek kisajátítani, ahol álomra hajthatják a fejüket, így például a check-in pultok előtti Burger King és Subway gyorséttermi asztalait, sőt pultjait is. A jövőbeli vendégek nem is sejtik, hogy ahol napközben a szendvicseik készülnek, éjszakánként pisiszagú hajléktalanok hajtják álomra a fejüket. Egészen szürreális összekép, annyi szent.

Mi meg sem próbálkoztunk már az alvással – míg én a napi történéseket jegyeztem fel Evernoteba, Andi a kötelező céges online tréningjeit csinálgatta. Negyed 5 körül végül megnyíltak a check-in pultok, úgyhogy végigálltuk az odáig kígyózó sorokat, majd átverekedtük magunkat a későbbi beszállókapunkig.

A Ryanair járatunk 6.10-es indulása ugyan csúszott egy minimálisat, de ez már nem igazán befolyásolt semmit sem. Beszállást követően, hullafáradtan elfoglaltuk a helyeinket a repülőgép két ellentétes végében, miután Andinak 1A ülést adta a rendszer, míg én korábban a 30A-t foglaltam be magamnak. Miután elértük az utazómagasságot, szépen-lassan álomba szenderültem, s csak akkor ébredtem fel, amikor már a Balaton fölött jártunk. Végül délelőtt negyed 10 körül landoltunk Budapesten.

Ennél jobb utazással aligha indulhatott volna számunkra a 2019-es év! Sikerült egy nyűgnek induló, kötelező céges utat egy szuper, hosszúhétvégés közös programmá nyújtani, miközben egy mindkettőnk számára érdekes világvárost fedezhettünk fel. Madrid már jó ideje izgatta a fantáziánkat, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre együtt is sikerült eljutnunk ide. Bár a spanyol főváros nem rendelkezik egy olyan emblematikus jelképpel, mint amilyen Barcelonának a Sagrada Família, ez semmit sem von le az értékéből. Az egész város döbbenetesen szépen helyre van állítva, karban van tartva, mintha minden épületet éppen most renováltak volna. Nem győztünk ámuldozni a szebbnél szebb épületegyütteseken, miközben szinte minden kerület, városrész tudott valami újat, meglepőt mutatni. Madrid egész hangulata magával ragadó, kezdve az óváros díszesen festett, csempeszerű utcatáblától, a királyi palota és a Bourbon-negyed eleganciáján át a Palacio de Communicaciones fenséges látványáig. Jó érzés, hogy a saját szemünkkel győzödhettünk meg arról, hogy Madrid nem véletlenül számít örök klasszikusnak, ahova mindig van miért visszatérni. Ahogy mondtam is Andinak, sose búslakodjon máskor, ha ide küldik céges rendezvényre, én bármikor szívesen utána jövök, s újabb szeletét ismerhetjük meg a spanyol fővárosnak.