Athén

Előzmények

Hihetetlen belegondolni, hogy közel 22 éve jártam utoljára Görögországban, amikor még egy családi utazás keretében Korfu szigetén nyaraltunk. Az odavezető, hosszadalmas buszútról már csak néhány emlékfoszlányom maradt, de emlékszem például, hogy az üléseken eldőlve, a „Willy” nevű puha, plüss delfinemre dőlve aludtam, s mire felébredtem, már Görögországban jártunk. Mielőtt átkompoztunk volna Korfura, nagyjából egy fő látnivalót iktattunk be a szárazföldi részen – a Meteoráknál tett látogatást. A jellegzetes formájú sziklaormokra épült kolostorok látványa még gyerekfejjel is lenyűgözőnek hatott, amit sosem fogok elfelejteni. Ezt követte a bő egyhetes korfui nyaralás, az élményszámba menő tengerpartozással, s a sziget autós felfedezésével, mielőtt átkompoztunk Olaszországba, s Nápoly, Róma érintésével jöttünk haza.

Érdekes, hogy azóta nem igazán került szóba egy újabb görögországi utazás lehetősége, s bármennyire számít Magyarországról nézve egy népszerű nyaralóhelynek, a mi esetünkben erre valamiért bő két évtizedet kellett várni. Anyukám ugyan eltöltött egy kis időt Athénban még Dél-Afrika felé menet az ezredforduló környékén, de a vacsorára kapott, ízetlen csirkehúst leszámítva nem hagyott benne mély nyomokat a görög főváros.

Sokat segített egy újabb görög kiruccanás ügyén a tény, hogy a Wizz Air bő egy éve elindította Budapestről a közvetlen athéni járatát, így immár a jellemzően túlárazott görög nyaralóhelyek mellett végre a főváros is felkerült a fapados térképre, mely azonnal gondolkodóba is ejtett minket. Szerencsére Athén esetén könnyebbséget jelent, hogy a másik ultra fapados társaság, a Ryanair is üzemeltet ide Budapestről járatokat, úgyhogy ezeket kombinálva könnyen optimalizálhatjuk a repjegyek költségét. Így találtunk mi is egy ideálisnak mondható járatkombinációra, melyhez ráadásul még szabit sem kellett kivenni. Péntek este ki, vasárnap délután vissza - nettó másfél nap Athénra az előzetesen olvasott útleírások alapján akár elegendőnek is mutatkozhat. Mivel Andi gondolkodás nélkül rávágta, hogy menjünk, nem is tétlenkedtem sokat. Így történt tehát, hogy még alig köszöntött be a tavasz, az elkövetkezendő bő két hónapra már kilenc repjegy lapult a zsebünkben.

1. nap – Érkezés Athénba (2019. május 24.)

Bár a gépünk csak este 7 körül indult, ez egyben is azt jelentette, hogy legkésőbb délután negyed hat körül ki kellett érnünk a reptérre. Megkönnyítendő a kijutás körüli mizériát, home office-t kértünk a pénteki napra, szüleimet pedig megfűztük, hogy vigyenek ki minket kocsival. Anyáék fél öt előtt pár perccel be is futottak. Indulás előtt még gyorsan felköszöntötték Andit, akit szülinapi ajándékként egy Eyewitness Travel: Top10 Athens útikönyvvel és némi almáspitével leptek meg.

Bár eleinte aggódtunk egy lehetséges péntek délutáni dugótól, gond nélkül sikerült 5-re kiérni a reptérre. Gyors búcsú szülőktől, majd miután kigördültek a terminálépület elől, egyből a biztonsági ellenőrzések felé vettük az irányt. Mire átverekedtük magunkat a security részlegen, még bő félóra maradt a beszállókapu bejelentésig, úgyhogy addig is lecsüccsentünk almás pitézni egyet. Amikor már úgy ítéltem meg, ideje lenne kiírniuk a kapukat, elmentem meglesni a járatokat mutató óriáskijelzőt, ám csakhamar lehervadt a mosoly az arcomról.

- "A kapubejelentésig hátralévő idő: 57 perc."

- "Az indulásig hátralévő idő: 59 perc."

- "Hmm, gondolom, az egyik információ téves." - állapítottam meg magamban, s szomorúan visszaballagtam Andihoz a rossz hírrel.

Sajnos nem kellett rá sokat várni, hogy a sokatmondó "késés" megjegyzés is a járatunk mellé kerüljön, eleinte 45 perces csúszást prognosztizálva. Negyed nyolc körül végre kiírták a kapuszámot, úgyhogy lesiettünk a fapadosokat kiszolgáló hírhedt bádogkarámhoz, ahol aztán újabb háromnegyed órás ácsorgás következett. A legdühítőbb az egészben, hogy még a gépünk meg sem érkezett, de az utasokat bezzeg kiterelték ebbe a balkáni körülményeket idéző helyre.

Amikor végre begördült a Ryanair Boeingje és kipaterolták az érkező utasokat, az emberek valósággal megrohamozták a gépet. A tülekedés helyett én addig azzal szórakoztattam magam, hogy rákerestem a repülő lajstromjeléére (EI-DLI), megnézni, milyen régi "madárral" tervezünk repülni. Az első cikk, amit a Google kiadott, nem bizonyult túlságosan bizalomgerjesztőnek. Mint kiderült, 2014 júniusában, véletlenül hátra gurult 40 métert a római Ciampino reptéren, melynek következtében a jobb oldali vízszintes vezérsíkját ledarálta egy reptéri tűzoltó torony. A belinkelt képek a súlyosan megrongálódott repülőről fölöttébb riasztónak hatottak, még jó, hogy nem olvastam tovább a gép kártörténetét. Egy évvel korábban a csökkenő kabinnyomás miatt kényszerült vészhelyzeti leszállásra Dublinnál, míg 2011 májusában a London-Trieszt útvonat kellett egy frankfurti kényszerleszállással megszakítani a hidraulikus rendszer meghibásodása miatt. Őszintén reméltem, hogy a mi athéni járatunk nem fog belekerülni a történelemkönyvekbe...

Felszálltunk a fedélzetre, s némi helyvariálást követően egy idősebb külföldi bácsika érkezett a mi sorunkba harmadiknak. Láthatóan nem szívlelte a repülést, s szorongását némi tömény elfogyasztásával próbálta enyhíteni. Első körben a duty free boltban vásárolt vodka esett áldozatul a repülés oltárán, melyet az úriember megtoldott egy gépen vett itókával. Andival már azt figyeltük, mikor kap majd a hányózacsi után, de úgy tűnt, a bácsikát nem vágta fejbe az ilyen mértékű alkoholbevitel, ami bárki másnál már instant májátültetéssel érne fel.

Miután a narancssárgásan rikító napfény végleg eltűnt a horizont fölött, jobbára Andi útikönyvét bújtam az út hátralevő részében.

Bár a repülőút végére sikerült némileg lefaragni a késésből, így is csak éjjel negyed 12 után landoltunk az athéni Elefthériosz Venizélosz nemzetközi repülőtéren.

Miután kikeveredtünk a gépből, végigtrappoltunk a kijárat felé vezető, végeláthatatlan hosszúságú folyosón, majd a jelzőtáblákat követve a metró felé siettünk. Itt már sajnos lezárt kapuk fogadtak, így jobb híján maradt a busz. A több reptéri buszjáratból nem igazán tudtuk eldönteni, melyikkel kellene mennünk, így némi kavargást követően végül az X95-ös jelzésű, Syntagma végállomásig közlekedőre szálltunk fel. A jegyet a megálló melletti bódéból vettük, de több jegyautomata is rendelkezésre állt, ám ott valamiért azok nem fogadták el a TransferWise kártyámat. Bliccelni már csak azért sem érdemes, mert a felszállás után azonnal jött az ellenőr, és lecsekkolta minden utas jegyét.

Maga a buszút 30-40 perc lehetett. Andi gyorsan megnézte online a busz útvonalát, s végül arra jutott, hogy lehet, érdemesebb 5-6 megállóval a vége előtt leszállni, mivel onnan ugyanannyit kell még a szállásig gyalogolni, mint a végállomásról. Ezzel nyertünk egy bő negyedórát, viszont így is jó 20 perces gyaloglás várt ránk, míg feltűnt a szállásunknak (Hotel Frida) night club-okat idéző, rikító lila cégére.

Bár már éjjel 1 óra körül jártunk ekkor, a recepciós rendkívül kedélyesen és barátságosan fogadott minket, sőt extra figyelmesség gyanánt kaptunk tőle egy maréknyi cukrot, és két félliteres ásványvizes palackot a szobakulcs mellé.

A szobára sem lehetett semmi panasz, bár olyan fáradtak voltunk, hogy akár egy pajtában is elaludtunk volna. 

2. nap – Athén felfedezése (2019. május 25.)

Az extrém kései fekvés ellenére sem aludhattunk túl sokáig, mivel minden fórumon azt olvastam, hogy a város fő látnivalójának számító Akropoliszra minél korábban - reggel 8-9 körül - érdemes felmenni, elkerülendő a hatalmas tömeget és a hőséget. Ennek ellenére a reggel 7.30-as ébresztőt egyikünk sem gondolta komolyan, a szundi többszöri kinyomása után végül 8-kor sikerült felkelnünk. Rendben összekészülődtünk, majd lementünk a recepcióra megkérdezni, hogyan jutunk el leggyorsabban az Akropoliszhoz. A recepciós bácsi újfent nagyon segítőkésznek mutatkozott. Elmagyarázta, melyik metrómegállóig érdemes mennünk, s többször figyelmeztetett a zsebesekre, akik a metrón és látványosságok körüli tumultusban szokták megrövidíteni az embereket. Utána még az utcára is kijött velünk, hogy biztosan jó irányba induljunk el.

Reggeli gyanánt útközben betértünk az egyik szimpatikusnak tűnő pékségbe (Café Veneti / Beneth), ahol egy-egy péksüti mellé Andi kért még cappucinót is. Én valamilyen olívás, paradicsomos, fetasajtos tekercset választottam, míg Andi a sajt-és húsmentes spenótos pite mellett döntött. Jóízűen megreggeliztünk, majd az innen egy saroknyira lévő Victoria (Βικτώρια) metrómegállóhoz siettünk. Többféle jegy- és bérlettípus közül lehet választani, attól függően, mennyi időt töltünk a városban, illetve hány utat szeretnénk megtenni. Az alap jegy ára 1,40€, mely 90 percnyi utazásra jogosít, leszámítva a repteret, ahova kizárólag egy 10 eurós különjeggyel lehet kijutni. Jó vételnek tűnt a 22 eurós, 3 napos turistajegy is, melyben egy reptéri oda-vissza út és 72 órás korlátlan tömegközlekedési bérlet foglaltatik. Mivel tegnap busszal jöttünk, már nem érte volna meg ez a jegy, így végül egy 5 alkalmas bérletet kértünk, fejenként 6 euróért. A jegyautomata újfent nem fogadta el a Transferwise kártyámat (PIN-kód helyes volt, viszont valamiért visszautasította a tranzakciót), így készpénzért kellett megvennünk a jegyeket. Ahogy beszereztük az „Ath.ena” névre keresztelt, chippel ellátott jegyeinket, már léptünk is be az elektromos kapukon a peronra, anélkül, hogy megnéztük volna, hogy melyik irány kell nekünk. Mint kiderült, pont a másik. Szerencsére nem vont le azért semmit, hogy utazás nélkül, fél percen belül ki is jöttünk a metró területéről, hogy aztán a túloldali peronra keveredjünk át.

A recepciós bácsi javaslatára a Thissio (Θησείο) megállóig mentünk, mely az Akropolisz (Ακρόπολη Αθηνών) bejáratához legközelebb fekszik. Onnan egy alig 10 perces sétával jutottunk el a bejárat előtt hosszan kígyózó sorhoz. Annyi ember állt ott, hogy külön előrementem megnézni, biztos a pénztárhoz állnak-e sorba (vagy esetleg a WC-hez), de sajnos jó helyen jártunk. Időközben Andi beszélgetésbe elegyedett egy szimpatikus, nyugdíjas korú, amerikai fekete párral, akik egy tengeri hajóút keretében érkeztek pár napra Athénba (Αθήνα). Különösen a férfi bizonyult közvetlennek, mesélte, hogy évtizedekkel korábban a haditengerészetnél szolgált, melynek keretében itt, Athénban is megfordult többször, most pedig elhozta a feleségét is. Megállapítottuk közösen, hogy bár még délelőtt 10 óra sincs, már olyan tikkasztó hőség van, el sem tudjuk képzelni, hogyan lehet ezt a meleget nyáron elviselni.

Időközben szépen-lassan araszolva eljutottunk a pénztárakig, ahol a három működő ablakból csak egynél lehetett kártyával fizetni – természetesen ott, ahol a tömeg is állt, míg a készpénzesekhez úgy kellett összehalászni az embereket.  Amikor már az ott ülők nagyon unatkoztak, elrikkantották magukat jó görög akcentussal, hogy „CASH! CAAAASH! (készpénz)”, és akkor néhány tétova látogató oda is beállt.

A belépőjegy ára meglehetősen borsos, 20€, úgyhogy Andival arra jutottunk, inkább megéri a 30 eurós kombinált belépőt választani, mellyel az Akropolisz mellett az összes többi jelentős ókori helyszínt – beleértve az Agorát, Forum Romanumot, Zeusz templomát, Kerameikoszt és Hadrianus könyvtárát – is fel lehet keresni. 

Már kezdtem volna megbarátkozni a lehúzós jegyárral, hiszen világtörténeti jelentőségű helyekről van szó, amikor a bejárathoz lépve a kezdetben mosolygós jegykezelő hölgy szigorúan utánam szólt:

-       „Uram, EZT sajnos el kell tennie a hátizsákba!” – a fotóstáskám oldalzsebéből kikandikáló Ludwigra mutatva.

Annyira meglepett ez az abszurd, röhejes szigor, hogy reakcióként csak egy értetlen nézésre futotta tőlem, mire a nő hozzátette, hogy nem szeretnék, ha mindenféle kabalával lennének az ókori emlékek lefotózva.

Úgy voltam vele, jól van, legyen béke, beteszem a táskába, aztán 20 méterrel odébb nyilván kiveszem újra.

Ettől függetlenül rendkívül izgalmasnak tartottam, hogy körbenézhettünk ezen a legendás helyen. Az athéni Akropolisz több mint 2500 éves történelemre tekint vissza, mely a perzsák fölött aratott i.e. 452-es fényes athéni győzelemmel vette kezdetét. Ez jelentette az ókori Athén aranykorát, melyet a kiváló államférfi és hadvezér, Periklész vezetése mellett élt meg a város. A Pallasz Athéné istennőnek szentelt fenséges fellegvár a város legmagasabb pontjára, egy 150 méter magas, lapos tetejű sziklára épült, ahonnan bámulatos panoráma tárul a szemünk elé.

Fel voltam készülve rá, hogy alig néhány romos követ látunk majd, míg minden érdemi látnivaló tetőtől talpig fel lesz állványozva, de e tekintetben kellemesen csalódtam.

Az első látnivaló, ahol megálltunk Herodes Atticus Odeionja (Ωδείο Ηρώδου του Αττικού) volt, melyet építtetője, s egyben névadója, Herodes Atticus athéni mágnás saját feleségének emlékének szentelte. 

Az i.sz. 161-ben épített, 5000 fő befogadására alkalmas, kagylóformájú kőszínházat a fellegvár félnyugati lankáin alakították ki, s különféle zenei koncertek tartására használták. Sajnos a herulok bő 100 évvel később lerombolták az egészet, ám az 1950-es átfogó renoválásnak köszönhetően újra birtokba vehette a nagyérdemű. 1955 óta itt tartják az ország egyik legjelentősebb kulturális, zenei eseményét, az Athéni Fesztivált. 

Ezután a fellegvár épületkomplexumának bejáratát őrző, monumentális kapu, a Propülaia (Προπύλαια) lépcsőin kapaszkodtunk fel, néhány száz embertársunkkal egyetemben. A rom formájában is lenyűgöző márvány építmény építésével Periklész jóbarátját, Pheidiászt bízta meg, s elődlegese feladata az Akropoliszba érkező emberek ellenőrzése volt.  

Vele szemben az Akropolisz kultusztemploma, az Erekhtheion (Ερέχθειον) áll, melyet a város védnökének címéért versengő Poszeidónnak és Pallasz Athénénak szenteltek. 

A legenda szerint a két istenség ezen a helyen vetélkedett egymással, s város annak kínálta ezt a megtisztelő címet, akitől a legjobb ajándékot kapja. Poszeidón, a tengerek főistene állítólag a háromágú szigonyát az Akropolisz sziklájába vájva forrást fakasztott itt, ami elég menő lehetett volna, ha mindezt nem sós vízzel teszi - hát, ez a szakmai ártalom!  Ezzel szemben a bölcsesség, igazságosság istennője, Pallasz Athéné az olajfát adta a város lakóinak, mely az étel és olaj mellett értékes faanyagot is jelentett az embereknek, így nemcsak hogy a város védőszentje, hanem egyben névadója is ő lett. Maga az Erekhtheion nevét pedig arról a legendás királyról, Erekhtheuszról kapta, akinek állítólag a közelben található a sírja.

Ezután végre következhetett az Akropolisz fő látnivalója, Pallasz Athéné grandiózus temploma, a Parthenón (Παρθενώνας). A Pheidiász által vezetett, közel 10 évet tartó építkezést követően i.e. 438-ban adták át a nagyközönségnek ezt a fenséges szentélyt, igaz, ezt követően még jó 6 évet elszöszöltek az épületet díszítő szobrok elkészítésével.  

A sárgás színű, erezett pentelikoni márványból készült, 71 méter hosszú templomot 46 darab dór stílusú oszlop vette körbe. Belül egy külön ión oszlopsorral körbevett cellában helyezték el Pheidiász mesterművét, egy 12 méter magas Pallasz Athéné szobrot, melynek bőrét elefántcsontból, ruháját aranyozott üvegből készítették. 

A szobor természetesen már rég megsemmisült, viszont néhány kicsinyített másolat alapján sikerült jó képet kapni róla. Bár a Parthenón az ókori görög kultúra virágkorának egyik legfőbb jelképe, a későbbi korok meglehetősen mostohán bántak ezzel az építészeti ikonnal. A 13. század elején például keresztény templommá alakították át, majd a török hódításokat követően mecsetként működött tovább. 

Később lőporraktárként hasznosították a szentélyt, melyet 1687-ben az ostromló velenceiek gránátja felrobbantott. A robbanás következtében az oldalsó oszlopok nagy része ledőlt, viszont a homlokfalak viszonylag jó állapotban maradtak meg. A megmaradt szobrok többségét ellopták vagy eladták, így azok egy részét a londoni British Múzeumban, vagy a párizsi Louvre-ban lehet fellelni. Szerencsére néhány szobor megmaradt az itteni Akropolisz Múzeumnak is, de a nagyrészük továbbra is külhonban található. Szerencsére maga a Parthenón – az Akropolisz más épületeivel együtt – végül magkapta az egyik legfőbb kulturális elismerést, amikor 1987-ben az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították.

Fotós szempontból a szikrázó napsütés, kék ég kiváló fényviszonyokat jelentett, úgyhogy gyorsan minden irányból körbefotóztam a Parthenónt, mintha attól tartottam volna, hogy bármelyik pillanatban beborul az ég. Ezután előkotortam a kameraállványt és Andi intő szavai ellenére („Valaki fel fogja rúgni!”) beállítottam szépen egy időzítős, Andihoz rohanós, majd vigyorgósan pózolós, közös képhez. 

Már csak egy dolog maradt hátra. Megkerestem a tökéletes pozíciót, körbenéztem figyelő tekintetek után kutatva, majd előhúzva a táskám mélyére száműzött Ludwigomat, igyekeztem villámgyorsan megkomponálni a „Ludwig az Akropoliszon” című fotómat. Ez a művelet normál esetben alig venne néhány másodpercet igénybe, de a kazah út során elromlott a fényképezőm objektívje, így csak elég körülményesen lehet vele fókuszálni. Egyik kezemben a gép, másikban kitartom Ludwigot háttérben a Parthenónnal…tökéletes…klikk. Megvan! 

Már csak az 5 másodperces videófelvétel kell a tervezett filmes montázshoz. Ludwig kitart, gép elő… jaj, megint az a nyavalyás fókusz…állítom ide, állítom oda…jaj, csak most ne vegyenek észre. Elindul a videófelvétel…1 másodperc…”Sir! Excuse me, sir!”…”Ajajj, ez nekem szól”…2 másodperc…”Sir! Please take it down!”…”Hmm, úgy teszek, mintha nem is vennék róla tudomást, csak fusson végig az 5 másodperc.”…3 másodperc…A férfi egyre türelmetlenebbül szólongat…4 másodperc…”Mindjárt vége.”…”SIR! Please take it down, now!”…5 másodperc, kikapcs.

Ó, hogy hozzám tetszik beszéni? Igen, tessék, mit óhajt? Tetettem az ártatlant.

Rendkívül tisztelettudóan, de ő is előadta, hogy sajnos holmi cuki plüssfigurákkal nem szabad lefotózni az ókori emlékeket. Eleinte tettettem az értetlent, mint aki most hallja először mindezt, majd jobbnak láttam a fogyasztóvédelmi indoklást felhozni a védelmemben, miszerint 30 nyavalyás eurót fizettem ezért a jegyért, melyen sehol sem szerepel (és a pénztárnál sem tájékoztattak), hogy bármi ilyesfajta korlátozásra kellene számítanom. Márpedig ez így nem korrekt. Emberünket ez nem hatotta meg, vélhetően a kifogásoknak egész tárházát hallotta már „karrierje” során.

Ezután pontosan ennek a bugyuta szabálynak az értelmét próbáltam firtatni, kinek fáj az, hogy egy plüss rénszarvas lóg bele az Akropoliszos képbe? Erre mindenféle marhaságot összehablatyolt arról, hogy „ki tudja, milyen kereskedelmi és egyéb pénzszerzési célból készítem ezeket a képet”, másrészről „nagyfokú tiszteletlenség ezáltal viccet csinálni az ő emlékművükből”. Némi vitatkozás után visszatettem a táska mélyére Ludwigot, majd bűnbánó arccal somfordáltam is volna odébb, de azért ő sem most jött le a falvédőről.

-       „A képet uram! A képet sajnos ki kell törölnie.”

A francba, reméltem, hogy ez a kis apróságot elfelejti. Gyorsan végigfuttattam az opcióimat. Ha kitörlöm a képet, csak akkor tudom visszavarázsolni egy speciális programmal, ha nem fotózom többet az SD-kártyára. Ám mivel mindössze egy 16GB kártyát hoztam, a kisebbekre összesen pedig szinte biztosan nem fért volna el a maradék másfél napnak az összes képe, videója, tudtam, ez nem jó opció. Megpróbáltam alkudozni a felügyelővel, szépen kérleltem, mind hiába.

-       „Ha nem működik együtt, akkor a biztonságiakkal kell kikísérnem.” – szólt, majd a szájához emelte a walkie-talkieját.

-       „Jól van, jól van, a pokolba is, kitörlöm a rohadt képet.” – elégedetlenkedtem.

Mókoltam valamit a gépen, majd flegmán megmutattam neki a kijelzőt.

-       „Pörgesse tovább…még…még. Rendben, köszönöm uram. Minden jót!” – majd megkönnyebbülve odébbállt.

Andi odalépett hozzám kedvesen nyugtatgatva, hogy majd Photoshopban odamontázsoljuk Ludwigot a Parthenón mellé. Ránéztem, majd az addigi bosszús tekintetem kaján vigyorba fordult át.

-       „Kedves vagy, de nincs rá szükség. Nem töröltem ki semmilyen képet.”

Mindössze annyi történt, hogy visszafelé pörgettem neki a fotókat, a Ludwigos előtt pedig megálltam, mintha a sorozat végére értem volna, ő pedig nem akadékoskodott többet.

Ezután a kis riadalom után készítettünk még néhány közös képet, majd körbefotóztuk a várost az Akropolisz keleti végében lévő kilátóteraszról, melyről egy óriási görög zászló lengedezett a kellemes tavaszi szélben.

Ezt követően megkerültük a Parthenónt, áldottuk a szerencsénket, hogy pont az árnyékban lévő vége volt felállványozva, majd a Propülaián áthaladva az Akropolisz déli domboldalában kialakított Dionüszosz-színházat (Θέατρο του Διονύσου) vettük közelebbről szemügyre, melyet a világ első színházának tartanak. Első látásra nehéz elképzelni, hogy ebben a kicsi, romos építményben egykor 15 ezer fős nézőközönség figyelhette az ókori görög drámaelőadásokat. 

Mielőtt a kijárat felé vettük volna az irányt, egy másik szabálysértést is el akartam követni ezen a szent helyen. Honnan gyűjthetnék igazi athéni földet, ha nem az Akropoliszról? Mivel minden irányban biztonsági őrök figyelőbódéi voltak, gyorsan és feltűnés nélkül kellett cselekedni. Ami távolról cipőfűzésnek tűnt, az egy alig kétmásodperces, sikeres földgyűjtő hadművelet volt valójában. Ezzel sikerült minden előzetes célkitűzést teljesíteni, amit csak szerettem volna. Napos Parthenón kép, pipa. Ludwigos kép, pipa. Andival közös kép az Akropoliszon, pipa. Athéni föld az Akropolisz lábától, pipal. Így végül teljes elégedettséggel léphettem ki az Akropolisz kapuján.

Szerencsére az akropoliszos kombinált jeggyel bejárható többi ókori helyszín is a környéken helyezkedett el, így azokat is szépen sorjában végigjárhattuk. A következő állomás az innen alig 500 méterre található az Olümposzi Zeusz-templom (Ναός του Ολυμπίου Διός) volt. Bár első látásra csak néhány magányosan álló oszlop meredezik a romokat bemutató park közepén, közelebb érve látjuk igazán, milyen hatalmas területen helyezkedett el ez az egykor gigantikus méretekkel rendelkező építmény. 

A fénykorában 104 óriási oszloppal megtámogatott templom építését még Peiszisztratosz athéni türannosz rendelte el i.e. 515-ben, hogy a rebellis athéniakat lefoglalja egy grandiózus projekttel. 

A bukását követően az athéniaknak eszük ágában sem volt folytatni egy gyűlölt zsarnok megalomán építkezését, így a projekt jó időre parkolópályára került. Közel 700 évet kellett várni, hogy Hadrianus római császár az i.sz. 2. század közepére végre befejezze ezt a csodás építményt, akinek a helyiek hálából egy kétemeletes diadalívet (Hadrianus-kapu) emeltek emlékül. Sajnos a barbár invázió gyors pusztulást hozott a templomra, melynek 104 magasztos oszlopából már csak 16 maradt meg. 

Andival körbesétáltuk a romokat, majd megkerestük a tökéletes fotókompozíciót a templom még álló oszlopaival, romjaival, valamint a háttérben magasodó Akropolisszal. 

Pihenésképpen a behúzódtunk az árnyékba a tűző nap elől, majd lecsüccsenve egy padra elmajszoltuk az egy szem otthonról hozott almánkat. 

Ezt követően az Akropolisz-hegy alatt húzódó Plaka (Πλάκα) és Aerides kerületek hangulatos utcáin sétálgattunk. Nekünk különösen az Anafiotika (Αναφιώτικα) nevű, néhány utcácskából álló kis szomszédság tetszett, kicsiny sikátoraival, kedves kis kertjeikkel és autentikus házacskáikkal.

 

Miután bejártuk ezt a részt is, Andival közösen megszavaztunk egy kis pihenőt a déli hőség idejére, s valami könnyed ebéd és hideg sör elgondolásával beültünk az egyik szimpatikus étterembe. A Római Fórumtól alig egy utcányira lévő, Klepsýdra (Κλεψύδρα) nevű hely kiváló választásnak bizonyult. 

Paradicsommal, rozmaringgal kerámiatálban összefőzött paprikás krumplit és némi padlizsánkrémet kértünk, melyhez friss, ropogós helyi kenyér is járt. Mindezt egy-egy korsónyi jófajta görög sörrel, Alfával öblítettük le, ami rendkívül hűsítően hatott ebben a hőségben. 

Nagyon szimpatikusnak találtuk, hogy minden asztalra kérés nélkül hoznak egy kancsónyi tiszta vizet, melyet nem számolnak külön fel. 

A könnyed ebéd jól esett mindkettőnknek, úgyhogy újult erővel folytathattuk a városnézést. A következő látnivaló a római korból származó piactér, a Forum (Ρωμαϊκή Αγορά) volt, mely az i.sz. 1. században vette át a közeli Agora szerepét. 

Szerencsére itt sem kellett külön jegyet váltanunk már, a kombinált belépőnk ide is érvényes volt. A bejáratnál egy hatalmas, négyoszlopos kapu fogadott minket, melyet még i.e. 11-ben építtetett Julius Cézár és Augustus. 

A belső udvarból sok minden nem maradt, s az egykor az Akropoliszról érkező víz forrását felhasználó szökőkút romjait is sokáig kellett volna nézni, hogy abba bármilyen módon belelássunk többet néhány kőnél. A legjobb állapotban az i.e. 50-ben emelt, nyolcszögletű Szelek tornyát (Αέρηδες) találtuk, melyet a világ első meteorológiai állomásának szoktak tartani. 

A Küroszi Andronikosz görög csillagász által emelt építményben egykor egy vízóra működött, ami az Akropoliszról érkező vízfolyam hajtott meg. Elnézve az épület közepén tátongó lyukat és a különféle szélességű rovátkákat, napestig állhattam volna ott, míg rájövök, miként mutatja ez a szerkezet az időt. 

A másik érdekességnek a szintén itt található Fetiye mecsetben (Φετιχιέ Τζαμί) kialakított múzeum bizonyult, ahol az Athént ért II. világháborús támadásokat bemutató kiállítást tekinthettük meg. Számtalan eredeti fotó és relikvia került kiállításra, melyek jól szemléltették a háborús körülményeket, amiket a város elszenvedett. 

Miután körbejártuk a Forumot, nem kellett messze mennünk a következő ókori emlékig sem, mivel Hadrianus könyvtára (Βιβλιοθήκη του Αδριανού) alig egy saroknyira található innen. 

A híres római császár által i.e. 132-ben emelt, korinthoszi oszloppal díszített fényűző épületből már csak néhány fal és pár kósza oszlop maradt, pedig csodálatos mozaikos belső udvarral, kerttel, medencével, olvasó és oktató termekkel, valamint zenecsarnokkal és színházzal is fel volt szerelve. 

A legemlékezetesebb élménynek innen mégis az marad, ahogy a kis bádogbódéból a szigorú megfigyelő néni ellentmondást nem tűrően rásípol a kövekre mászó turistákra, de olyan elánnal, mintha éppen egy szabálytalankodó focistát akarna kizavarni piros lappal.

Ezután a szomszédos Monastiraki térre (Πλατεία Μοναστηρακίου) battyogtunk el, melynek a nevét az itt található monostorról és templomról kapta. A nyüzsgő terecskén tucatnyi árus kínálja a portékáit, friss gyümölcseit, miközben az errefelé bámészkodók sokasága vegyül a metróállomásról kiözönlő tömeggel. Innen nyílik a népszerű bolhapiac bejárata is, ahol aztán nincs hiány olcsó kacatokból. 

Az árusokkal szegélyezett kis sikátoron (Ifaistou) haladva megkerestük az Agorának (Αρχαία αγορά), Athén ókori piacterének a bejáratát. Az i.e. 6. században kialakított tér egykor a város politikai, kereskedelmi, vallási és művészeti életének a központja volt. Az itteni pénzverdében verték ókori athéni ezüst érméket, itt zajlottak a híres cserépszavazások, és itt ítélték el, majd végezték ki a görög filozófia ikonját, Szókratészt.

Elsőként az Agorának a keleti végében elnyúló, kétszintes oszlopcsarnokát, az Attalosz-sztoát tekintettük meg, mely a maga idejében amolyan ókori bevásárlóközpontként funkcionált. 

A nemrégiben újjáépített épületet eredetileg II. Attalosz pergamoni király építtette az i.e. 2. század közepén, majd modern kori rekonstrukcióját követően igényes múzeumot alakítottak ki benne, mely az Agorához köthető legfontosabb emléktárgyakat mutatja be. 

Megcsodálhattunk több tucatnyi cserépdarabot, melyet a híres cserépszavazások (osztrakiszmosz) során használtak, jó néhány korabeli fegyvert, szobrokat és mindenféle hétköznapi használati tárgyat. Utóbbiak közül nekünk azok a kerámiaedények tetszettek, melyek fedelét 2-3, sőt olykor négy lófigura díszítette. 

Miután végigjártuk a kétszintes kiállítást, az Agora parkosított, növényekkel teli területén sétálgattunk, ahonnan kiváló rálátás nyílt a város fölé magasodó Akropolisz-sziklára. 

A romok többsége sajnos nem bírt különösebb vonzerővel, leszámítva a kisebb dombra épült Héphaisztosz-templomát (Ναός του Ηφαίστου). Az egyik legjobb állapotban fennmaradt görög templomnak tartott épületet az évszázadok során több egyház is kisajátította magának, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy átvészelje a történelem viharait. 

Körbefotóztuk az emblematikus épületet, majd folytattuk az utunkat a szomszédban futó, nyílt metrópálya mentén a következő ókori emlékhely, a Kerameikosz (Κεραμεικός) felé. A fazekasok istenéről, Keramoszról elnevezett környéket az ókori városfal osztotta ketté, melynek maradványai még ma is láthatóak. 

A városrész peremén egy i.e. 1200-ig visszanyúló temetkezési helyet találunk, ahol számtalan katonát, államférfit helyeztek örök nyugalomra. Furcsa belegondolni, hogy mindezek mellett a Kerameikosz több, kétes tevékenységet űző népség – prostituáltak, borkereskedők és uzsorások – gyűjtőhelye is volt egyben. 

A romok közül nekem a Szent kapuként megjelölt kis hídalakú építmény tetszett, mely egykor az Eleuszisz felé tartó zarándokok és papok útját övezte. Ezenkívül mindenképpen akartam egy fotót a bejárat melletti kis múzeumban kiállított, erőtől duzzadó márvány bikaszoborral, mely egykor kollitoszi Dionüszosz sírját ékesítette.

Mire bejártuk a Kerameikoszt is, már délután 6 is elmúlt, bár ez a továbbra is perzselő napsütésen mit sem változtatott. Már mindkettőnkön a kimerültség jelei mutatkoztak az egésznapos gyaloglástól, viszont még vacsorázni túl korai lett volna, így meggyőztem Andit, hogy a nap utolsó lényegi állomásaként még másszuk meg az Akropolisszal szemközt magasodó Filopapposz-dombot (Λόφος Φιλοπάππου), ahonnan állítólag páratlan kilátás tárul a szemünk elé.

Szépen-lassan felbattyogtunk a parkosított magaslatra, ahol próbáltam beazonosítani a pontos helyet, ahonnan a legtökéletesebb rálátás nyílik az Akropoliszra. A magányos téglakéménynek tűnő Doridis-távcső melletti kőterasz már kiváló panorámát kínált, de ha már eddig eljöttünk, nem álltunk meg itt.

Lesétáltunk a pár méterrel lejjebb elterülő sziklás magaslattal szegélyezett tisztásra, amely páratlan történelmi jelentőséggel bír. Ha Athénra gyakran a demokrácia bölcsőjeként hivatkoznak, bizonyosan ezt a helyet tekinthetjük a pontos születési helyének. Az athéni polgárok ugyanis itt, a Pnyx-nél (Πνύκα) gyülekeztek i.e. 507-ben a korai demokratikus nemzetgyűlések (eklészia) alkalmával, ahol az olyan hírességek, mint Periklész, Arisztidész is felszólaltak egykor. Pnyx területét elnézve elég nehezen tudtam elképzelni, hogy pontosan hol zajlottak a gyűlések, hiszen egy kőmagaslaton kívül túl sok minden más nem maradt belőle. Ettől függetlenül értékeltem a lehetőséget, hogy ezt a híres helyet élőben láthatom. Az egyik kőre kiállva fotózkodtunk egy sort a Parthenónnal a háttérben, majd folytattunk a sétát a domb déli felé lévő csúcs felé. 

Nem siettünk sehova, úgyhogy a nyugdíjas tempó pontosan megfelelt így fáradtan. Végül felértünk az alig 150 méter magas domb legmagasabb pontjára, ahol a híres római szenátorról elnevezett, Filopapposz-emlékmű (Μνημείο Φιλοπάππου) magasodik. Az i.sz. 116-ban emelt, 9 méteres, kétszintes emlékmű sírhely is egyben, melyen a helyiek körében nagy megbecsültségnek örvendő római államférfit athéni polgárként ábrázolják.

Innen aztán valóban páratlan panoráma tárult a szemünk elé. Egyrészről a képeslapokról és útikönyvekből lépten-nyomon visszaköszönő akropoliszos képet is erről a helyről lehet elkészíteni, másrészről innen látszik igazán, milyen hatalmas területen terebélyesedik el Athén. 

A görög főváros felülnézetből meglepően lapos és homogén, melyet szinte sehol sem tör meg egy-egy felhőkarcoló vagy nagyobb katedrális. 

Szintén érdekes volt látni, hogy tulajdonképpen milyen közel is vagyunk a tengerhez, melyen éppen egy hatalmas óceánjáró hajózott el beleveszve a vízpárába.

Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé, vissza a városba. Az Akropolisz lábánál futó utcánál, a Dionysiou Areopagitounál lyukadtunk ki végül. Most már azzal a határozott céllal indultunk tovább, hogy a Syntagma körüli városrészben találjunk valami szimpatikus vacsora helyet. Kicsit bonyolított a dolgon, hogy a Zeusz templom magasságában rossz irányba kalauzoltam magunkat, úgyhogy egy felesleges kör beiktatásával haladtunk tovább a kitűzött cél felé. Hogy ne végig a forgalmas Leoforos Vasilisis Amalias főút mentén baktatva szagoljuk a benzingőzt, tettünk egy rövid sétát a város egyik legnagyobb parkjában, a Nemzeti kertekben (Εθνικός Κήπος). A számtalan sétaútvonallal behálózott, sűrűn fásított közpark kész felüdülésként hatott az egésznapos hőség után, ráadásul Andi nagy örömére egy kisebb állatkert is kialakításra került itt, tele nyuszival, az ól tetejére felmászó kecskével, galambokkal, pávákkal és egyéb állatkákkal. Miközben a kijárat felé tendáltunk, elfilozofáltunk azon a központi kérdésen, hogy vajon a páva őshonos-e otthon, de aztán arra jutottunk, nem valószínű.

Innen már viszonylag hamar kiértünk a város egyik központi helyére, a Syntagma térre (Πλατεία Συντάγματος), melynek keleti végében a görög Parlament (Ελληνικό Κοινοβούλιο) impozáns épülete kapott helyett. Az Otto király által 1842-ben emelt palotát az uralkodó halálát követően meglehetősen elhanyagolták, egy ponton hajléktalanszálló működött benne, majd az 1920-as évek közepén újra birtokba vette a kormányzat. 

Mivel egy nagyobb tömeg gyűlt össze az épület előtt, közelebb mentünk megnézni, mi az érdeklődés tárgya. Mint kiderült, éppen az őrségváltás végére értünk oda. A frissen érkezett két őr egészen eklektikus összhatású egyenruhát viselt – keskeny, kis piros sapkájuknak hosszú bojtja egészen a derekukig ér, khaki színű, szoknyában végződő zakójuk mellé még fehér cicanadrág jár, amiben, a nyári hőség alkalmával, biztosan nagy öröm a napon spékelődni. Ehhez még hozzávehetjük a cipőjük orrára tűzött hatalmas, fekete pompomot, amivel teljes az összkép. Az élménynek ezzel még nem volt vége, ugyanis őreink egészen komikus kéz és láblendítések közepette helyet cseréltek, majd elfoglalták az új pozícióikat, majd a kommandó ruhás, hosszú bajszos felettesük szépen akkurátusan megigazította őket itt-ott, jó álljon a szoknya, ne legyen pösz az egyenruhán, ki legyen simítva a sisakbojt. Amikor a főnök már minden szinten makulátlannak találta a friss őrséget, mosolyogva vállon veregette embereit, akik innentől fegyverüket szorongatva, alabástromszoborrá merevedve bámultak maguk elé, őrségük leteltéig. Kétségtelen, hogy a számtalan őrségváltás közül, amit az utazások során láttunk, ez volt az egyik legszórakoztatóbb.

Ezután a Syntagmáról indulva sétálgattunk a környező utcákban étterem után kutatva. Végül a félig gyorsétterem jellegű Royal Souvlaki Ermou nevű helyre ültünk be. A népszerű étkezdében már csak az emeleten maradt szabad asztal, úgyhogy le is csaptunk az elsőre, amit találtunk. A guszta kínálatból végül a pitába tekert, csirkés gyrosra esett választásom, míg Andi a gombás, padlizsános vegetáriánus verziót rendelte, melyek mellé egy-egy korsó sört is kértünk. 

Mind az étterem, mind maga az étel nagyszerű választásnak bizonyult, azt leszámítva, hogy a fölöttünk döngő légkondi miatt végig kabátban kellett ülnünk.

Evést követően már semmi energiánk nem maradt többet sétálni, bármennyire is hívogatónak tűnt, hogy egy szép, éjszakai fényekben úszó Akropoliszos képe reményében még újabb kilométereket gyalogoljunk, inkább a legközelebbi metrómegálló felé vettük az útirányt. Visszametróztunk a Victoráig, majd a szállás felé menet betértünk az egyik sarki kisboltba egy kis kekszért.

Visszaérve a szállásra kész megváltással ért fel a frissítő zuhany, melyet követően valósággal bezúgtunk az ágyba.

3. nap – Az utolsó fél nap Athénban (2019. május 26.)

A tegnapinál egy kicsit több alvásidőt engedélyeztünk magunknak, úgyhogy csak 8.30-ra húztuk az ébresztőt. Kevés cucc lévén nem kellett sokat bajlódnunk a pakolással, így 9 körül már el is indulhattunk. Lent a recepciónál viszont nem a szokásos recepciós fogadott minket, hanem az idős, már bőven nyugdíjas korú apukája, aki angoltudását többnyire kedves mosolygással pótolta. Miután leadtuk a szobakulcsot, már köszönt is volna el, mire jeleztem, hogy egyúttal fizetnék is, mivel az még nem történt meg. Az öreg azon nyomban telefonos segítséghez folyamodott, felhívta a fiát, aki megnyugtatott, hogy mivel apukája nem tudja kezelni a terminált, már megterhelte a foglaláskori kártyát a szállásdíj maradékának összegével, így minden rendezve van. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a foglaláskor is a TransferWise kártyát használtam, így nem a borzasztó Erstés valutaárfolyammal vonták le az összeget.

Reggeli gyanánt megmaradtunk a jól bevált Veneti pékségnél, ahol már ismerősként fogadott minket a pultos srác. Finom péksüti mellé újfent járt Andinak egy kis kávé, s indulhatott is az újabb nap.

Első körben elmetróztunk a vicces kémiai hangzással bíró Omonia (Ομονοίας) megállóhoz, ahonnan kiindulva bejártuk a tegnapról kimaradt, érdekesebb városrészeket. 
Az Athinas nevű utcán haladva megtekintettük az athéni Városházát (Δημαρχείο Αθηνών) és az előtte elterülő, galambok tömegével borított teret, elhaladtunk a lepukkant, s jelenleg zárva lévő Központi piac (Κεντρική Δημοτική Αγορά Αθήνας) mellett, majd egy kis ortodox templom érintésével az Athéni Városi Múzeum felé vettük az irányt. 

Az egyik Starbucksban tett gyors, technikai jellegű kitérőt követően a neoklasszikus épületek triumvirátusát – a Görög Nemzeti Könyvtárat (Εθνική Βιβλιοθήκη), az Athéni Egyetem központi épületét (Κεντρικό κτήριο Πανεπιστημίου Αθηνών) és az Athéni Művészeti Akadémiát (Ακαδημία Αθηνών) – csodálhattunk meg egymás után. 

Utóbbinak lépcsőfeljárójának tetején Szókratész és Platón gondolkodó szobrai várják a látogatókat, míg az egyik oszlop csúcsáról a harcias kedvű, bölcs istennő Pallasz Athéné tekint le, lándzsával és pajzzsal a kezében. 

Mivel még mindig volt egy csomó időnk, átszeltük Dexameni kerületet, s a 7000 éves görög történelmet feldolgozó Benaki Múzeum (Μουσείο Μπενάκη) szép neoklasszikus épületénél lyukadtunk ki, amikor egy újabb díszőrségi felvonulásba botlottunk. 

Az ő egyenruhájuk némileg eltért a tegnapiaktól, mivel fehér buggyos ujjú, szoknyában végződő inget, sötét, hímzett mellényt viseltek a jól megszokott pomponos cipellő és bojtos sityak mellé. És persze az elmaradhatatlan szuronyos puska sem hiányozhatott a vállról, miközben a vicces kar- és láblendítéseikkel ütemes dobszóra meneteltek a közeli kaszárnya felé. Még szerencsére pont le tudtuk fotózni, videózni őket, mielőbb bezárult volna mögöttük a széles vaskapu.

A környéken már csak két említésre méltó látnivaló maradt. Ezek egyike, a Kükladikus Művészetek Múzeuma (Μουσείο Κυκλαδικής Τέχνης) az i.e. 3200-2000 közötti időszakból származó küklád kultúra emlékeit mutatja be, míg a szomszédos Bizánci és Keresztény Múzeumban (Βυζαντινό και Χριστιανικό Μουσείο) a bizánci időket uraló görög ortodox relikviákat tekinthetjük meg. Utóbbi osztozik a bejáraton a híres ókori iskola, a Lükeion régészeti helyszínnel (Αρχαιολογικός χώρος Λυκείου Αριστοτέλη), ahova – mint kiderült – érvényes a kombinált Akropoliszos belépőnk. Ha már így alakult, körbenéztünk itt is. A kertet egész szépen kialakították, viszont az ókori romokat nem találtuk meg, így magában a múzeumban is bepróbálkoztunk a jegyünkkel, ám itt már nem fogadták el. 

A fejenként 8 eurós jegyet már nem akartuk kifizetni, úgyhogy tettünk egy sétát a hátsó kertben, majd leültünk a hangulatos, lugasos részen egy padra pihenni. Átbeszéltük a nap hátralevő részére a menetrendet, s éppen indultunk volna tovább, amikor felállva éreztük, a nadrágunk gyakorlatilag hozzáragadt a padhoz. Sikerült valami furcsa nedvet eregető fa alá ülni, amitől tiszta ragacs lett minden alatta, beleértve a fenekeinket is, melyek egy egybefüggő, ragadós, gyantaszerű folttal gazdagodtak. Nagyjából az összes aprószentet lekáromkodtuk az égről, majd bekéredzkedtünk a múzeum melletti étterem vécéjébe, hátha még frissiben le tudjuk mosni a nadrágokról a trutyit. A pici mellékhelyiségben egy kicsiny mosdó, valamint egy női és egy férfi fülke kapott helyett. Elsőként én próbálkoztam meg a tisztítással, melyhez először is alsónadrágra kellett vetkőzni. Eltartott egy ideig, de szerencsére bő vízzel és alapos sikálással egész jól sikerült kimosni a piszkot a nadrágomból, miközben a fizető vendégek lépten-nyomon rám nyitottak, és elkerekedett szemmel figyelték a nemmindennapi jelenetet. Jó néhány érdeklődő tekintettől kísérve folytattam a küldetésemet, majd miután végeztem a saját nadrágommal, a női fülkében megbújó Andi kiadta nekem az övét is, hogy ne kelljen bugyiban várnia az átmenő forgalmat. Végül a ragacsot sikerült eltávolítani, viszont a fenekén csuromvizes nadrágot visszavenni nem volt egy különösebb élmény, végig úgy éreztem magam, mint egy pelenkás kisbaba, aki alaposan összecsinálta önmagát.

Nedves fenékkel tehát, de elsétáltunk a legközelebbi metrómegállóig, az Evangelismosig (Ευαγγελισμός), majd elmetróztunk a Monastiraki-ig, hogy még ebédeljünk egy jót a reptérre indulás előtt. Bolyongtunk egy sort, majd beültünk egy helyre, ami elég drágának bizonyult, úgyhogy mielőtt visszajött volna a pincér, kereket oldottunk. Ezután kitaláltuk, hogy elbattyogunk a Kerameikos közelében lévő street food csarnokhoz, de ott viszont már külön azért is jegyet kellett váltani, hogy beléphess a helyre. Az már más kérdés, hogy jegyár gyanánt én 21,50 eurót értettem, míg Andi pedig 2,50 eurót hallott – de ettől függetlenül megszavaztuk, hogy a közeli Adrianou sétány menti egyik étterembe mindenképpen beülünk már.

Én ezen a ponton már szabadkezet adtam Andinak az étteremválasztásban, aki végül egy szuper helyet (Heliaia Greek Cuisine) választott, ahonnan ráadásul még közvetlenül rá is lehetett látni az Akropoliszra. Az ételek is elképesztően finomak voltak – mindketten muszakát kértünk, ám míg én húsos, Andi vegetáriánus verziót. A muszaka alapvetően egy padlizsánalapú, paradicsomos, húsos rakott főétel, amibe még egy kis krumplit is belecsempésznek. 

Kértünk mellé még egy-egy pohárnyi Mythos (Μύθος) sört, mely teljessé tette a nagyszerű kulináris élményt. Ráadásul egy rendkívül aranyos pincérbácsit fogtunk ki, aki az ebéd végeztével még egy kis kupicányi ánizsos itókával is kedveskedett nekünk. 

-       „A ház ajándéka. Jót tesz a gyomornak.” – fűzte hozzá kedvesen az ajándék töményhez.

Ennél jobb záróakkord nem is kellett volna Athénhoz, úgyhogy elégedetten indulhattunk ki a reptérre. Kiballagtunk a közeli Thissio metrómegállóhoz, elmetróztunk a Syntagmáig, majd beszereztük a reptéri buszra a fejenként 6 eurós jegyeket. Az X95 jelzésű busz a tér déli oldaláról indult.

Szerencsére semmilyen dugó nem nehezítette kijutást, úgyhogy bő 40 perc alatt meg is érkeztünk a reptérre. Félelmetes volt látni, ahogy egy easyJet gép átgurul az autópálya fölött húzódó kifutópályán. 

A Wizz Air gépünk 20 perces késéssel, kicsivel délután 5 után indult, s egy időzónát átlépve, magyarországi idő szerint fél 6-kor landoltunk Ferihegyen. Bár az európai uniós szavazásra már nem értünk haza urnazárásig, nem is bántuk különösebben.

Talán azért is élveztem ennyire ezt a kis athéni kiruccanást, mert gyakorlatilag elvárások nélkül vágtam neki. A modern kori Athénról alapvetően csak kiábrándító dolgokat hallottam eddig, a pisiszagú utcáktól, a zsebtolvajokon és a turisták pofátlan lehúzásán át az igénytelenül karbantartott, felállványzott ókori látnivalókig. Ehhez képest egy végletekig szerethető arcát mutatta nekünk a város, s hazudnék, ha azt mondanám, egyik korábbi kritikának sincs alapja, de ez távolról sem elég, hogy igazán megkeserítse az útját annak, aki a görög főváros múltját és jelenét jött megismerni. A hozzám hasonló, történelemkedvelőnek óriási élmény látni ennek a rég letűnt kornak a maradványait, ahol az emberiség egyik legfejlettebb kultúrája bontakozott ki. És igen, tény, hogy intenzív másfél nap alatt bőven fel tudjuk fedezni Athén legérdekesebb részeit, de ebben semmi rossz sincsen. Rendkívül örülök ennek az athéni hétvégének, melytől mindent megkaptunk, amit csak egy úttól remélhettünk. Finom ételeket, kedves helyieket, kiváló időjárást és páratlan kultúrát. Kell ennél több?