2019. október 5., szombat

Kazahsztán


Előzmények

Bevallom, Közép-Ázsiáról sokáig elég felületes ismereteim voltak. A sok „isztán” egymás hegyén-hátán egy rettentően távoli világot testesített meg, mely korábban szinte minden szempontból hidegen hagyott – az utazásokat is beleértve. Emlékszem például, amikor egyik volt gimnáziumi osztálytársam, a kiváló nyelvérzékkel megáldott Zsuzska megnyerte az angol OKTV-t (országos középiskolai tanulmányi versenyt), igazán formabontó fődíjjal jutalmazták – egy úttal (nem, véletlenül sem mondjuk Londonba, hanem) Kirgizisztánba! Kirgizisztán? Először azt hittük ugrat minket és kitalált egy vicces nevű országot, melyről korábban nem is hallottunk. Bár ezután legalább az alapvető földrajzi ismereteim a helyére kerültek, így is nehezen tudtam volna elhelyezni közép-ázsiai országokat egy vaktérképen.
Legkönnyebben Kazahsztánt találja el az ember, már csak mérete alapján is, de ezzel együtt is lámpással kellett keresni azokat, akik valamilyen szinten már kapcsolatba kerültek ennek a régiónak a kultúrájával. Az egyik egyetemi évfolyamtársnőm például egy csereprogram keretében több hónapot töltött Kazahsztánban, amiről mindig végtelen szeretettel mesélt. 
Az elmúlt években többször is szóba került az utazási terveink között Kazahsztán, de a körülményes és költséges megközelítés miatt elég hamar lekerült a tervezőasztalról. Egészen bő másfél évvel ezelőttig, amikor a Wizz Air nagy meglepetésre bejelentette, közvetlen járatot indít Budapestről a kazah fővárosba, Asztanába. Wow! Ez így mindjárt más. Most már csak a megfelelő ösztönzőre volt szükség, hogy materializálódjon egy kazah út. Erre sem kellett sokat várni. Amikor bejelentették, hogy Asztana rendezheti a 2019-es Divízió I/A jégkorong-világbajnokságot, szinte azonnal felvetettem Andinak az út ötletét, akit nem kellett különösebben győzködni a dologról.
Mivel csak heti két járatot üzemeltet a Wizz Air, és a hokivébé idején vélhetően jelentős kereslet lesz az asztanai repjegyekre, jobbnak láttam néhány naponta figyelni a légitársaság honlapját, hogy mikor nyitják meg a tavaszi menetrendet.
Október elején megnyílt a foglalási rendszer, s első ránézésre igen kedvező áron, oda-vissza 25-30 ezerért árulták az asztanai retúrjegyeket. Gondoltuk, foglalás előtt még megkérdezzük Petiéket, lenne-e kedvük csatlakozni a kazah túrához. Éppen a SPAR Maraton 10 km-es távjának a finiséből sétáltunk visszafelé, amikor újfent szó került az útról. Nagy fegyverténynek számított Peti szemében, hogy a húsvéthétfő és a május 1-i ünnepnapoknak köszönhetően mindössze 6 szabadnap kivételével 11 naposra lehet elnyújtani az utazást. Ez nyomós érv lehetett, mert még aznap este írtak Facebook-on, hogy jönnek ők is. Hamarjában be is váltottuk az összes maradék Wizz Air pontunkat, ám mire másnap reggelre átkerültek Wizz-számlára, már irányonként 10-15 ezerrel többe kerültek a jegyek. Félretoltam a munkahelyi teendőimet és az egyik LED-es call alatt, tesztelgettem a Wizz Air foglaló rendszerét, hogyan lehet a jegyvásárlásnál minimalizálni a költségeket. Megfigyeltem például, hogy egy bizonyos telítettségi szint felett már viszonylag dinamikusan (3 utasonként) emelkedik a jegyár. Ez azt jelenti, ha külön foglalunk 2-2 jegyet, a második páros jegyei drágábbak lesznek, mivel az olcsóbbik ár csak 2+1 jegyre érvényes, a negyedik már a magasabb kategóriába kerül, s mivel a 3. és 4. egyszerre foglalódik, a harmadik is megkapja a negyedik magasabb árát. Persze az is lehetséges, hogy már eleve 1-2 jegy elkelt az adott árszinten, mielőtt mi négyen belekezdenénk a foglalásba, ilyenkor értelemszerűen tesztelni kell hány jegyet lehet még az olcsó kategóriában megváltani. Rendkívül büszke voltam magamra, hogy mindezt kitapasztaltam, s gyorsan írtam Petinek, hogy gyorsan csináljuk meg a foglalást együtt, mivel, ha összedolgozunk, összességében olcsóbban repülhetünk.
Nem értem el egész délelőtt, amikor pedig válaszolt, kiderült ők már lefoglalták a maguk jegyeit. A slusszpoén, hogy mire végigpörgettem a magunk foglalását még feljebb ment a jegyár (kb. 62 ezer forintra), s az összes pont beváltásán felül még rá is kellett fizetnünk az egészre. Hát, ez jól el lett bénázva.

A „nagysikerű” repjegyvásárlást az útikönyv rendelése követte. Elképesztően nagy kínálat azért nem áll rendelkezésre Kazahsztánról – a két legjobb opciót a Lonley Planet: Central Asia és a Bradt Travel Guide: Kazakhstan című kiadása jelenti. Mivel biztosra vettem, hogy Petiék Lonley Planetet veszik majd, én a Fehéroroszország esetén már bevált Bradt-féle könyvre tettem le a voksomat, melyet az Albániáról szóló kiadással együtt már októberben megrendeltünk. Ez sem ment egyszerűen, ugyanis egyik könyv sem érkezett meg még két hónap után sem, úgyhogy csak egy sor reklamációt követően sikerült újraküldetni a BookDepository-val.

A karácsonyi szünetben jórészt sikerült átolvasni a könyvet, úgyhogy néhány internetes forrással kiegészítve már egy egész jó képet kaptam a kazah látnivalókról, ami alapján felvázolhattam egy rendkívül kezdetleges útitervet. Ez jó 90%-ban egyezett is a Peti által javasolt útvonallal, ami egy jó kiindulópontnak számított a kollektív tervezőmunkához. Átbeszéltük a terveket, javaslatokat – így végül kikerült a programból a Kolsai-tavakhoz tervezett bő egynapos túra (az idő ilyenkor még nem túl ideális azon a vidéken), viszont bekerült az egykori Selyemút menti történelmi település, Taraz.
Miután rögzítettük a főbb helyszíneket, már csak a közlekedést kellett kigondolni. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmas távok miatt a vasút és busz nem jelent reális alternatívát, s érdemesebb inkább a belföldi repülőjáratokkal kalkulálni. Szerencsére a nemzeti légitársaság (Air Astana) mellett több kisebb szolgáltató (Qazaq Air, BEK Air, SCAT Airlines) is üzemeltet belföldi járatokat, ráadásul lényegesen olcsóbban. A dolog szépséghibája, hogy a kisebb légitársaságok gyakran csak 2-3 hónapra előre teszik fel a menetrendjüket, ami alapjaiban nehezíti meg a tervezést. Peti nem vacakolt volna a repjegyekkel, minden viszonylatra Air Astanát foglalt volna, de én igyekeztem meggyőzni, hogy érdemes kivárni, míg a többiek is megnyitják az áprilisi menetrendet. Míg ez megtörtént, jobb híján a márciusi járatok alapján próbáltam következtetni az árakra és indulási időkre, ami, alapján négy különálló, napokra lebontott menetrendet állítottam össze. Megvitattuk őket Andival, kiválasztottuk a két legjobbat, majd telefonon átbeszéltük Petiékkel is. A programterv így véglegessé vált, s szerencsére olyan jól sikerült belőni az áprilisi járatok feltételezett indulását, hogy ez a végleges menetrendek ismeretében sem változott. Amint lehetett, el is akartam végezni a foglalásokat, s mivel Peti éppen el volt havazva melóval, megkért, hogy az övéket is csináljam meg. A foglalás közepén derült ki, hogy már a jegyvételhez is szükség lesz a személyes (születési név, idő) és útlevél adatokra (kiállítás, lejárat dátuma), így azokat is bekértem sietve tőlük. El is kezdtem beírni az adatokat, bár a Peti által megadott formátumból (pl. 23apr18) nem igazán derült ki számomra, hogy melyik az év és melyik a nap, mindenesetre elkezdtem következetesen begépelni a dátumokat. Ami gyanús lett, hogy ez alapján Peti útlevele pont a szülinapján jár le (mint ahogy mostanában mindenkié), viszont Nórié november 27-én, öt nappal a szülinapja után. Még jó, hogy gyorsan megerősítést kértem Nóritól is, így kiderült, hogy Peti felcserélte az évet a nappal egyikünknél, míg a másikuknál pont fordítva adta meg.

Miután az összes repjegy végre zsebben volt, indulhatott a szálláskeresés. Abban hamar megvolt az egyetértés, hogy a sokágyas tömegszállásokat inkább hanyagoljuk, viszont Petiék inkább az Airbnb felé hajlottak volna, míg mi a közel feleannyiba kerülő, kétágyas szobákat kínáló vendégházakat és hostelokat részesítettük előnyben. Nem igazán láttam a hozzáadott értéket egy drágább Airbnb-ben ilyen kazah út esetén, úgyhogy minden lehetséges módon kampányoltam a hosteles verzió mellett, mígnem végre Petiék is beadták a derekukat.


Ezzel már a felkészülés finisébe érkeztünk. Vagyis legalább én azt hittem. Két héttel az indulás előtt kaptam egy kétsoros, kazah nyelvű emailt, hogy a Taraz-Asztana járatunkat törölték. Remek. Igyekeztem a SCAT Airlines kissé minimalista honlapján találni egy telefonszámot, amelyet az irodából felhívva el tudom intézni, hogy díjmentesen rakják át a foglalásunkat a 4-5 órával korábban induló járatra. Egyértelmű központi ügyfélszolgálati szám híján többet is feltárcsáztam, de vagy ki sem csörgött, vagy nem vették fel. Mivel más kontaktot nem találtam, szétnéztem a társaság Facebook-oldalán is, írtam nekik üzenetet, majd biztonság kedvéért az ott feltüntetett telefonszámot is felhívtam. Már kezdtem örülni, amikor valaki beleszólt, de sajnos csak kazah nyelvű géphang kezdte el darálni a szokásos szövegét. Türelmesen kivártam, míg elmondta a mondókáját, bízva abban, hogy ha fogalmam sincs, milyen menüt kell választani, előbb-utóbb kapcsolják az operátort. Így is lett, végre egy ember szólt bele a túloldalon:
-       Good afternoon! Do you speak English?” – kérdeztem, remélve, hogy találunk közös nyelvet.
Egy rendkívül bizonytalan „yes” volt a válasz, melyen felbuzdulva elkezdtem részletezni a problémát, szépen-lassan, gondosan artikulálva, hogy megértsék, mit akarok. Emberünk viszont egy kukkot sem értett az egész monológból, s bár heroikusan igyekezett a „yes” és „no” szavakkal operálva értelmes mondatokat hegeszteni, közel tízperces szenvedést követően félretette a kagylót és elmenekült segítségért. A felmentőseregre újabb 10 percet kellett várni, s végre egy olyan hölgyet kaptam, aki egy újabb negyedórás diskurzus végére meg is értette az alapproblémát, és hogy melyik járatra szeretnénk áttenni a jegyeket. Bonyolította az esetet, hogy anno két külön foglalást csináltam (Petiéknek és nekünk külön), így még azt is el kellett magyarázni, hogy bár én csak az egyik foglaláson szerepelek utasként, mások jegyét is módosítanám. Az egyes jegyszámokat legalább négyszer diktáltam fel egyesével számjegyenként, mire mindannyiunkat beazonosított, és elvégezte a módosításokat. A közel 40 perces hívás végére már alaposan lefáradtam, de a hölgy megnyugtatott, hogy bár még nem látszik, de 20 percen belül megküldik a javított repjegyeket. Huhh, ez kemény dió volt!
Ezzel azonban nem volt vége. Repjegy és javított visszaigazolás nem érkezett, de az online felületen Petiéknek már a jó járat szerepelt, míg a mi nevünk alatt mindkét – a törölt és az új – járat is fel volt tüntetve, ugyanakkor a pdf formátumban letölthető jegy pedig a régi indulási időt mutatta. Adtam nekik egy-két napot, de mivel csak nem akarták feltenni a javítottat, újból felhívtam őket. Ezt sem úsztam meg 30 perc alatt, de legalább annyit sikerült elérni, hogy emailben átküldjék a javított járatunk visszaigazolását. Igaz, a hivatalos pdf fájl helyett mindössze egy írógépes betűtípussal írt emailt kaptunk csak, de benne volt minden infó, amire csak szükségünk lehetett arra az esetre, ha valaki a check-innél problémázna.

Utolsó teendőként kötöttem utasbiztosítást, majd lebeszéltem az asztanai szállásadókkal, hogy szervezzenek nekünk reptéri transzfert. Indulás előtti utolsó este éjszakába nyúlóan pakolásztam, de éjjel fél kettő körül már azzal a tudattal hajthattam álomra a szememet, hogy minden elő van készítve a reggeli induláshoz.


1. nap – Érkezés Asztanába (2019. április 21.)

Bármennyire is fáradt voltam, amikor reggel nyolckor megszólalt az ébresztőóra, már a második csörgés után keltem is fel. Kitámolyogtam a nappaliba, s miközben Andi készülődött, leültem megnézni a tízpercbe sűrített összefoglalóját az esti Winnipeg-St. Louis meccsnek. Morogtam egy sort a kanadai csapat vereségén, majd miután felszabadult a fürdőszoba, elkezdtem összekészülődni.
Miután magamat rendbe szedtem, elkezdtem nejlonnal betekerni az utazós hátizsákjainkat, melyeket ezúttal feladott poggyászként viszünk magunkkal. Utoljára 10 éve, a stockholmi út során adtam fel európai fapadosra poggyászt, úgyhogy fura volt ezzel bíbelődni. Magamtól biztosan nem adtam volna külön ezért pénzt, mivel azonban a Wizz Air utólagosan csökkentett a fedélzetre vihető kézipoggyász méretén, kompenzációként kaptunk egy-egy ingyenesen feladható poggyászt a jegyünkhöz. Mivel ezúttal 11 napra kellett pakolnunk, ez a lehetőség határozottan jól jött, különösen, mivel a három kazahsztáni belföldi járathoz is alapból járt feladott csomag. Ugyanakkor azért, hogy ne kelljen utána két külön cumóval bajlódni, kézipoggyásznak befogtam a Mónitól kapott, ultravékony, apróra összehajtogatható, vékonyfalú hátizsákot, amibe a fényképezőgép-táska, iratok, pénz, szemüveg és a szendvicsek kerültek.
A készülődés záróakkordjaként még alaposan meglocsoltam a virágokat, majd fél szemmel lestem mikor gördülnek be a ház elé Anyáék. Háromnegyed 10-re beszéltük meg az indulást, s időben be is futottak, ráadásul a vadonatúj kocsival az élen. (Móniék fogadtak is, melyik autóval visznek majd minket ki – a jelek szerint Zsolti vesztett a családi szerencsejátékban.) Ez volt amúgy az egyik első nagyobb útjuk vele, úgyhogy Apa láthatóan izgult még. Rengeteg gomb, mindenféle új funkció, ami a 22 éves Esperóhoz szokott sofőrnek még értelemszerűen az újdonság erejével hat.
-       Vajon ez a gomb mit csinál? Hmm…” - mustrálta a fedélzeti számítógép kijelzőjét.
-       Apád éjjel kettőig a kocsi használati utasítását bújta…” – jegyezte meg Anya a fejét ingatva.
Meggyőztük Apát, hogy lehetőleg nem most próbálja a beépített GPS rejtelmeit felfedezni, anélkül is eltalálunk a reptérre. A kocsi remekül suhant, s bő két órával a gép indulása előtt meg is érkeztünk Ferihegyre. Gyors puszi és búcsú szülőktől, majd belépve a terminálépületbe sietve megkerestük a mi járatunk check-in pultját. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára ennyi embert a reptéren, de zsúfolásig tömve volt az előtér. Beálltunk az asztanai járathoz hosszan kígyózó sorba, amely idegőrlő lassúsággal, többek közt a fájdalmasan kezdő pultos srácnak köszönhetően, aki mintha minden mozdulatát követően elgondolkodott volna, mi következik ezután.
Mire végre valahára végeztünk, siettünk volna a biztonsági ellenőrzésekhez, viszont addigra már senkit sem engedtek be, helyette az egész „B” terminál utasközönségét átterelték az „A” terminálra. Sikerült előre tolakodni a hömpölygő tömegben, ahol az egyik előttünk álló férfi átható kakaszagot árasztott. Már csak erre vágytunk. Erre jöttek az elmaradhatatlan bénázások az átvilágítás előtt, ahol emberek még mindig nem tudják, hogy vegyék ki előre a tabletet, laptopot, folyadékokat, ne menjetek át a mágneses kapun telefonnal zsebben, övet viselve, és lehetőleg ne akkor kezdjenek el vetkőzni, amikor már intenek neki, hogy áthaladhatnak az detektoron. Sebaj, ezek nélkül nem lenne teljes a repülési élmény!

Miután átverekedtünk a biztonsági ellenőrzéseken, tettünk még egy kört a mosdóban, megtöltöttük a palackjainkat, s már egyből siethettünk a beszállókapuhoz. Mire odaértünk, Petiék már túl voltak a beszálláson, úgyhogy már csak a gép fedélzetén találkoztunk velük.
Pár perc késéssel, délután fél egy után szálltunk fel. Tettünk egy tiszteletkört Budapest felett, majd az ukrán és orosz légtér érintésével megkezdtük a bő ötórás repülőutat Asztana felé. Amíg a vastag felhőréteg be nem borította az alant húzódó tájat, szinte végig az ablakra tapadva kémleltem kifelé, mint egy algaevő hal a szobai akvárium falán. Ezután előkotortam az útikönyvemet, és elolvastam minden lényeges fejezetet Kazahsztán történelmétől, gazdaságföldrajzán át az összes meglátogatandó helyszín leírásáig, mialatt Andi édesdeden alukált a jobbomon, párna híján időnként diszkréten rámborulva.
Nagyjából az út felét átaludta, s csak akkor ébredt fel, amikor az oroszországi Szaranksz fölött repültünk el. Az offline térképünket bogarászva jót mosolyogtunk ezen a tényen, Andi meg is jegyezte, hogy igazán beugorhatnék a szaranszki balettegyesülethez egy performansz erejéig. (Háttérsztori: Anno, az orosz vízumhoz szükségem volt egy meghívólevélre, amit egyik ismerősünk segített intézni egyet – a szaranszki balettintézettől.)
A kopár orosz táj nem tartogatott túl sok érdekességet így madártávlatból, már annak is örültem, ha feltűnt legalább egy nagyobb település a láthatáron. A legnagyobb változatosságot az jelentette, amikor az Uljanovszknál kiszélesedő Volga folyó fölött húztunk el, majd a kiváló KHL-es hokicsapatáról ismert Magnyitogorszk mellett elhaladva beléptünk a kazah légtérbe. 
Végül helyi idő szerint este fél tíz előtt nemsokkal érkeztünk meg Asztana (Астана) repterére, a nemrégiben lemondott kazah elnökről elnevezett Nursultan Nazarbayev Nemzetközi Repülőtérre. Azt tudtam korábban is, hogy az országot a Szovjetunióból való kiválás óta irányító politikus igen komoly, diktátorokra jellemző személyi kultuszt alakított ki magáról az évtizedek során, és politikai rendszerét sem nevezhetjük éppenséggel a demokrácia melegágyának. Számtalan közintézmény, múzeum és egyetem viseli már így is a nevét, de azért a főváros repterét is róla kellett elnevezni. Váratlan lemondása oltárán azonban a kazah (egypárti) parlament nem késlekedett egy ennél is grandiózusabb búcsúajándékkal kedveskedni neki. Azontúl, hogy egész Kazahsztánt telehintik az ő nevével (főutcákat, megyeközpontokat neveznek el róla), a tiszteletére még az ország fővárosát, Asztanát is átnevezik Nur-Szultánná (Нұр-Сұлтан). Ez olyan, mintha Budapestet holnaptól mondjuk „Józsefnek” hívnák. Elképzelem a rövid itthoni párbeszédet:
-       „Hova utazol?”
-       „Józsefbe.”
Szegény kazahok, milyen röhejes lehet kimondani, hogy a repülő a nur-szultáni Nurszultan Nazarbajev nemzetközi repülőtérre érkezik. Mivel azonban sosem lehet tudni, hogy a helyiek hogyan viszonyulnak ezekhez a politikai témákhoz, jobbnak láttuk a későbbiekben kerülni az elnök személyével, vagy a kínos átnevezéssel kapcsolatos megjegyzéseket. (Elöljáróban annyit, hogy a helyiekből sokszor maguktól kibukott az erről formált, alig palástolt véleményük.) Ettől függetlenül, én továbbra is Asztanaként fogok hivatkozni a kazah fővárosra, a Nur-Szultánra egyszerűen nem áll rá a szám.
Landolást követően eltartott egy ideig, míg kikeveredtünk a gépből, mivel csak a gép elejéhez csatlakoztatott utashídon keresztül lehetett elhagyni a repülőt. Petiék a terminálépületben vártak minket, majd miután végre együtt volt a csapat, kollektíven próbáltuk megfejteni, hogyan kell kitölteni a Bevándorlási Lapot (Declaration form), amit az útlevéllel együtt pecsételnek le. Ezt egészen a kiutazásig magunknál kell tartani, s az országból való kilépéskor ugyanitt leadni, ellenben komoly pénzbüntetés vagy egyéb szankciók várhatnak ránk. Miután mindannyiunk útlevele egy-egy kazah pecséttel gazdagodott, elsiettünk a poggyászkiadó szalagokhoz, már távolról szugerálva, hogy megjelenjenek a gondosan körbenejlonozott hátizsákjaink. Nagy kő esett le a szívükről, amikor láttuk felbukkanni mind a kettőt. Ötből egy. Még a következő négy repülőút során bőven elhagyhatják őket.

Kilépve a terminál előterébe már várt ránk a szállásunk által leszervezett taxisofőr, egy nevünket tartalmazó papírlapot szorongatva. Mielőtt a parkoló felé vettük volna az irányt, váltottunk némi kazah tengét (₸ / KZT) – mint később kiderült, nem is olyan rossz árfolyamon.
A szállásunk (Guesthouse V Ghostyah) Asztana túlsó felén helyezkedett el, úgyhogy az odaúton keresztbe átszeltük az éjszakai fényekben pompázó fővárost, melyről már így sötétben érződött, milyen hatalmas területen terül el. Úgy emlékeztem, egy viszonylag könnyen megközelíthető helyen található a szállásunk, ehhez képest egy kissé riasztó, lepukkant környéken, egy sötét, kivilágítatlan, hepehupás külvárosi földút mentén raktak ki minket. Még jó, hogy előre bejelöltünk az offline térképen a címet, s menet közben figyeltük, tényleg oda megyünk-e, mert meglátva a szomszédságot, nem biztos, hogy önként kiszálltam volna a taxiból.
Alighogy becsöngettünk, egy kissé pufi alkatú, 60 év körüli néni nyitott ajtót, majd heves gesztikulációk és kézmozdulatok közepette beterelgetett minket a házba. Néhány kósza angol szót leszámítva, kizárólag oroszul beszélt, de kézzel-lábal egész ügyesen elmutogatta a mondandóját. 
Nemsokkal később előbukkant az angol nyelvű tolmácsként beharangozott fia is, akit Nóri bélyegzett meg közülünk elsőként („Figyeljetek. Ez a gyerek totál kattant!”) Az tény, hogy hunyorgó szemű, harcsához hasonlító, hosszú, vékonyszálú körszakállal rendelkező legénynek már a bemutatkozása is bizarra sikerült, miután kézfogáskor úgy rángatta a fejét izgatottságában, mint akit agyoncsapott a hálózati áram. Miután végigrázta mindannyiunk kezét, ment is a dolgára, lazán magára hagyja a nyilvánvaló nyelvi akadályokkal küzdő édesanyját.
Maga a vendégház nem mondhatni, hogy túl volt szofisztikálva, nagyjából a családi házuk alsó szintje volt kiadva a vendégeknek. A cipőket a kissé cigiszagú előtérben kellett hagynunk, ezután foglalhattuk el a szobáinkat. Franciaágy, asztal, szekrény, semmi különös. A néni hozott egy adag törülközőt és ágyneműt, teátrális mozdulatokkal elmagyarázta, hogy üljünk az egyik asztalhoz, mert hamarosan érkezik a vacsora.
-      „Ti tudtátok, hogy kapunk még kaját is?” – kérdezte Nóri.
-      Nem én. Még a reggeliben sem voltam biztos.” – feleltem.
Azt azonban egyikünk sem gondolta volna, hogy éjjel fél 1-kor még melegételt fognak felszolgálni, méghozzá nem is a legkönnyebb étket, hanem sült húsgombócot (A néni külön kihangsúlyozta, hogy fiúknak kettő, lányoknak egy darab jár, hogy vigyázzanak az alakjukra!), párolt zöldséget, némi paradicsommal és krumplival. 
Nekem a kései óra ellenére jólesett a melegétel, főleg az útra pakolt három szendvics után, viszont Nóriék alaposan lesokkoltak a nem kevés zsírban úszó fogáson. Még viccelődtünk is, hogy reméljük reggelire nem valami csülökpörkölttel vagy sült lókolbásszal készülnek.


2. nap – Almati (2019. április 22.)

Kevesebb, mint négy és fél órával ezután, hogy a váratlan éjjeli vacsorát követően álomra hajtottuk a fejünket, már kelhettünk is fel. A rövid éjszaka egyikünknek sem telt megpróbáltatások nélkül. Míg mi Andival a közös takarót huzigáltuk le folyton egymásról, Petiéknek a túl puha, ósdi ággyal gyűlt meg a bajuk, olyannyira, hogy a reggeli készülődés során Nóri úgy meghúzta hátát, hogy sokáig csak sóbálvánnyá merevedett, robotszerű mozdulatokkal tudott közlekedni.
Egyikünk sem volt éhes, egy kicsit sem, de ha már a néninek jeleztük, hogy hajnali 6-ra kérjük a reggelit, nem akartuk most lemondani az egészet. Bár lehet, hogy mégis jobb ötlet lett volna. Mert arra, amit felszolgált, egyikünk sem volt lelkileg felkészülve. Konkrétan rámeredtünk az elénk letett tányérokra, melyekről egy-egy darab főtt felső csirkecomb figyelt vissza, semmi más. Wow! Azt gondoltam, hogy az itteni konyhaművészet alapjaiban más, mint az európai, de mégis, hol esznek hajlani 6-kor főtt csirkecombot reggelire?!
Ahogy meglátta mi érkezik a tányéron, Andi már heves kézmozdulatokkal jelezte, hogy köszöni, de ő erről az étekről mindenképpen lemondana. A néni próbálta menteni a menthetőt, felajánlotta az omlettet, mint másodlagos opciót, így a többieknek már az érkezett, bár az is az előírt zsírmennyiség háromszorosával készült. Én maradtam az egyetlen, aki elfogyasztotta a csirkehúst, s szinte magamnak sem mertem bevallani, de egész jól esett. Látva az étvágyamat, Andi le is passzolta a sajátját, termeljem be azt is. Másfél csirkecomb már végképp elegendőnek bizonyult, úgyhogy elmajszoltam még két gerezdnyi almát, megittam a forró teámat és az előkészített, jó sűrű baracklét, majd összepakoltuk a maradék cuccunkat.

Szegény Nóri alig tudott mozogni, annyira fájt a háta, de a csapat így is nagyjából időre össze tudott készülődni, igaz a kiérkező taxist megvárattuk kicsit. Távozáskor a néni fogadkozott, hogy amikor jövünk vissza az út vége felé, lesz majd gyümölcs, zöldség és lekvár reggelire, ne aggódjunk. Vagy legalábbis Andi szerint valami ilyet mondhatott.
Nem mondhatni, hogy hétfő reggel háromnegyed 7 felé túl nagy forgalom lett volna a városban, gyakorlatilag kutya nem volt rajunk kívül az utakon. A reptér felé vezető út mentén megcsodálhattunk egy kiállított űrsiklót és néhány űrrakétát, mint kazah hangulati elemet. A másik érdekességnek az épülő reptéri gyorsvasút pályarendszerét tartó hatalmas betonoszlopok kilométereken át tartó sora bizonyult, melyet szemlélve sehogy sem fért a fejembe, miért kell a síneket 30 méter magasan vezetni? A kietlen sztyeppe közepén nincs esetleg elég hely a főút mellett?!
A reptérig tartó közel 20 perces amúgy fuvar 2000 tengébe került, s teljesen időben, bő két órával a gép indulása előtt sikerült kiérnünk. 
 
A terminálépületbe való belépés egyből biztonsági ellenőrzéssel indult, ezután megkerestük az emeleten lévő Air Astana check-in pultokat, gyorsan betekertem a feladott poggyászainkat az otthonról hozott nejlonba, majd becsekkoltunk. Körbenézve azért kicsit furcsálltam, hogy egy főváros repterén hétfő reggel 8 óra körül alig lézengenek rajtunk kívül emberek, de amikor aztán beálltunk a biztonsági ellenőrzésekhez váró sorba, hamar átértékeltem a helyzetet. Mindössze három ember állt előttünk, de így is jó 20 percbe került, mire sorra kerültünk. Első lépésként elkérték mindenkitől (már itt is) az útlevelet és a beszállókártyát, utóbbinak a valamilyen adatát beírták kézzel (!) egy széles füzetbe, majd idegőrlő, egyujjas gépeléssel bepötyögtek valamit a számítógépbe. Az átvilágítást követően sem szabadult könnyen az ember, mivel szinte minden elektronikus tárgyat kipakoltattak a táskából. Laptopokat, power bankokat mindenkivel bekapcsoltatták, telefontöltőket bedugták a villanydugóba, sőt még a fényképezőgépemet is kipróbáltatták velem (tényleg az-e, aminek mondom), míg a hozzá tartozó teleobjektívet széttekerték és belenéztek.
Egy forgalmasabb reptéren teljességgel elképzelhetetlen, hogy ennyit szöszöljnek a csomagokkal, de ilyen tempóval még Ferihegyen is órákig tartana egy-egy ellenőrzés.   

Maga a repülőút viszont határozottan kellemes élménynek bizonyult. Első ízben repültünk Air Astanával, melyről előzetesen azt olvastam, hogy rendre a régió legjobb légitársaságának választják. A gépünk pontosan 9 órakor indult, felszállást követően minden utas kapott cukorkát, majd nemsokkal később érkezett a melegétel is. (Itt még alapból jár a kaja és a feladott poggyász a jegyhez – hihetetlen!) A hagymás-káposztás omlett kétségtelenül nem bizonyult egy felejthetetlen kulináris élménynek, de határozottan jobban esett, mint a reggel hatos főtt csirke.
A bő másfél órás repülőút a kissé kopár, szomorú kazah sztyeppe fölött vezetett, sok látnivalóval nem szolgált. 
Kicsivel délelőtt fél 10 után landoltunk Almati (Алматы) repülőterén. Mivel még a beszálláskor láttuk, amint bepakolják a gépbe a csomagjainkat, már csak azon kellett aggódni, hogy lehetőleg sértetlenül is érkezzenek meg. Ez csak részben sikerült – ugyanis az esős időben egy sáros, vizes, mocskos rakodókocsira pakolták ki őket, s a jelekből ítélve a mi két kis körbenejlonozott hátizsákunk kerülhetett a kupac mélyére, mivel a fogantyúja körül (ahol nem védte a fólia) teljesen átázott. Még szerencse, hogy egyáltalán betekertük, bele sem merek gondolni, hogy néztek volna ki enélkül.
Kilépve a terminálépületből, elhessegettük a ránk repülő taxisok hadát, és a buszmegálló felé vettük az irányt. Elvileg lehet valamilyen elektronikus tömegközeledési kártyát is váltani a megálló melletti automatából, de az jelen állás szerint nem üzemelt. Azt hamar kisütöttük, hogy a #92 busz pont megáll az egyik forgalmasabb főút (Abaj sugárút) mentén, ahonnan már könnyen eljuthatunk a hostelig. 
A vonaljegy fejenként 150 tengébe került, és a sofőrtől kellett megváltani, akit akár a többszörös multitasking bajnokának is választhattak volna, miután vezetés (sőt, kanyarodás!) közben lazán dohányzott, jegyet nyomtatott és kiszámolta a visszajárót – mindezt egyszerre. Ezzel együtt nem tartott sokáig a buszos élmény, mivel az egyik megállóban lerobbant a vén járgány, s hiába próbálta sofőrünk újból és újból beindítani a motort, az egy akut tüdőbajos köhögését idéző berregéssel rendre lehalt. Hosszú percekig ment ez az elkeseredett próbálkozás, s már kezdtem csodálni az emberünket, hogy a huszonötödik újraindítás után ugyanúgy várja a csodát („Na, majd biztos ezalkalommal működni fog!”), majd újra lefullad a motor. Kellett hozzá egy kis idő, de végül maga is belátta az egyértelmű tényállást, hogy ez a jármű bizony innen nem fog egyhamar elmozdulni, ezért jobb híján kinyitotta az ajtót, menjenek az utasok isten hírével. Szerencsére éppen ekkor futott be a következő #92 járat, amire felpattanva mutattam a jegyeinket, majd tömören összefoglaltam neki a tényállást („Bus. KAPUTT.”), miért nem szeretnénk újból menetjegyet váltani. 
Ekkor még nem is sejtettük, hogy távolról sem a lerobbanós mulatság lesz a buszozás legrosszabb része. Igen hamar megtelt a jármű, így gyorsan felértékelődött az ülőhelyünk. Amikor már a heringpartit idéző permanens tömegnyomor kezdett elviselhetetlenné válni, s egymás hegyén-hátán lógtak az utasok, felszállt egy öreg néni, aki előtt úgy nyílt meg az emberek tömege, mint a bibliai Mózes előtt a Vörös-tenger, majd ellenmondást nem tűrő mozdulattal Nóri felé mutatott, jelezve, hogy az bizony az ő helye lesz, annak ellenére, hogy 3-4 lépcsőt is meg kellett érte mászni a tömött, imbolygó buszon. Peti szolidaritást vállalt a helyéről száműzött Nórival, hogy még féltucat emberrel együtt nyomorogjanak egy zsebkendőnyi területen. 
Sajnos olyan lassan vánszorogtunk a városi dugóban, hogy Petiék egy idő után úgy ítélték meg, nálunk még van elég hely, úgyhogy ránk pakolták a cuccaikat, melyekkel együtt már öt hátzsákot számláló halom figyelt az ölünkben. Közel egy órát tartott ez a buszos szenvedés, mire végre elértünk az Abaj sugárútra (Абай даңғылы) és leszállhattunk az első adandó megállónál.
Bár innen még közel 3 kilométer gyaloglás várt ránk a hostelig, ezt kész felüdülésként éltünk meg a borzasztó buszút után. A szállásunk (Hostel Viator) a városközpont szélén, egy családi házas lakóövezetben található. Egész hamar megtaláltuk a címet, viszont az épületen (még a kapucsengőnél) sem utalt semmi arra, hogy itt egy hostel működne. A többszöri csöngetésre egy ötven év körüli hölgy nyitott ajtót, s kedvesen betessékelt minket. Ő sem beszélt angolul, viszont az asztanai szállásadónkkal ellentétben kiválóan használta a GoogleFordító szóbeli verzióját, így elég könnyen ment a kommunikáció. Mivel kicsit korán érkeztünk, kért még egy negyedórát, hogy előkészítse a szobákat (konkrétan kivasalta az ágyneműket!), addig főzött nekünk teát, s megkínált minket egy kis keksszel, ropogós karikával és lekvárral. 
Két kicsiny, kétágyas szobácskát kaptunk, de méretük ellenére rendkívül otthonos érzést árasztottak. Miután lepakoltuk a cuccainkat és megkaptuk a szoba- és kapukulcsokat, elindultunk felfedezni a várost.

Bár 22 év eltelt azóta, hogy fővárosi rang Asztanához került, az kétségtelen tény, hogy 1,8 millió lakost számláló Almati mind a mai napig megtartotta az igazi sokszínű, kozmopolita nagyváros képét, mely a sok zöld területnek és parknak köszönhetően kifejezetten élhetőnek tűnt. Első látásra építészetileg nem egy különösebben vonzó település, mivel az 1887-es földrengés gyakorlatilag porig rombolta az egész várost, így klasszikus óvárossal nem is rendelkezik.
Azt már Asztana kapcsán megtanultuk, hogy Kazahsztánban előszeretettel nevezgetik át a főbb városokat néhány évenként – ez alól Almati sem volt kivétel. Bő 150 éve még Verny néven ismerték ezt a kis Selyemút menti települést, melyet a szovjetek 1921-ben Alma-Atává neveztek át. Emlékszem, a régi világatlaszomban is még Alma-Ata szerepelt, melyet látva azon morfondíroztam, mi közel lehet ennek a helynek az almához, már ha van egyáltalán. Mint kiderült, az „alma” kazahul is almát jelent, mely a város egyik legfőbb szimbólumává is vált az évek alatt. Az Almati déli oldalát körülölelő Tian Shan-hegységből származó, nagyobb méretű, piros almafajta, az aport, a régió egyik legjellegzetesebb termékének számított a szovjet időkben, ám a Szovjetunió bukását követően a helyi termelőszövetkezetek is hanyatlásnak indultak, mely az almáskertek elhanyagolásához és tönkretételéhez vezettek. Csak mostanság kezdték el visszatelepíteni az őshonos aport almafákat, de ez sok helyen még csak gyermekcipőben jár.

Kifordulva a Dosztik sugárútra (Достық даңғылы), az egyik első látnivaló, amibe belebotlottunk, az egy elsőre Leninnek nézett kazah költő, Abaj Kunanbajev szobra (Памятник Абаю Кунанбаеву) volt, aki vélhetően az innen induló főútnak és a közeli metróállomásnak a névadója lehetett. Mögötte a koncerteknek otthont adó, modern hatású Köztársaság Palotája (Республика Сарайы) kapott helyet. 
Hamar kiszúrtuk, hogy a tágas tér túlsó oldalán található a Kok Tobe, azaz a Zöld-hegyre menő kabinos felvonó alsó állomása, ahova egyik nap mindenképpen fel akartunk menni.
Továbbhaladva egy rendkívül jópofa, street-artba botlottunk – egy sárga old-timer járgányt pakoltak tele (mű) aport almákkal. Itt aztán mindannyian kiélhettük a művészi fotós vénáinkat, s összesen közel kéttucatnyi képet lőttünk minden irányból az almától roskadozó autóval.
Ezután egy furcsa, aranykupolás épületegyütteshez jutottunk, melynek kinézeténél csak neve (Diákok Köztársasági Palotája) bizonyult bizarabbnak. 
Innen tettünk egy nagyobb háztömbkört, s megkerestük a város legnagyobb múzeumát, a kék tetejéről és barátságtalan homlokzatáról könnyen felismerhető Központi Állami Múzeumot (Мемлекеттік орталық музей), ahol átfogó archeológiai, etnográfiai tárlatok mellett az ország szovjet kori és újkori történelmét bemutató kiállítások tekinthetőek meg. 
Vele szemben, a Furmanov utca túloldalán az egykori Elnöki palota épülete kapott helyet, melyet manapság a tartományi hivatalok vettek használatba. Átvágtunk az előtte elterülő parkon, mely vélhetően egy fokkal hangulatosabb lehetett volna szép időben, működő szökőkutakkal és csicsergő madarakkal. Ebben a komor, szeles, esőre álló, barátságtalan időben azonban eléggé lehangoló látványt nyújtott ez a rész, amit még a vidám, színes tulipánágyások sem tudtak eléggé feldobni. 
Elgyalogoltunk a Polgármesteri Hivatal (Аппарат акима города Алматы) gigantikus, szürke, szocreál épületet előtt, majd kikerülve az elkerített építkezési területet, a véres módon levert, 1986-os tüntetések áldozataira emlékező Szabadság hajnala emlékművet vettük közelebbről szemügyre. 
A közeli Köztársaság-tere felé igyekezve betértünk egy bankba váltani pénzt, s mivel az árfolyam egész vállalhatónak tűnt, Andival egy nagyobb összegért vettünk tengét, mely így remélhetően az út végéig kitarthat.
Ezután a város egyik legjellegzetesebb helyén, a Köztársaság téren (Аппарат акима города Алматы) néztünk szét, melynek középpontjában egy 18 méter magas obeliszk áll, csúcsán az ország egyik legfontosabb szimbólumának számító íjas aranyemberrel és egy szárnyas hóleopárddal. 
Az emlékmű körül egy bronz panelekből álló alkotások sorakoznak, melyek Kazahsztán történelmének fontosabb eseményeit örökítik meg. 
 
Mivel a többiek már elérkezettnek látták az időt egy jó kis délutáni kávéhoz, innen szépen lassan visszaorientálódtunk az Abaj sugárúton korábban már kinézett, szimpatikus kis kávézóhoz (Jumping Goat), ahol mindannyian elszürcsöltünk egy-egy csészényi lattét. 
Az életadó kávéadag felhörpintésével újból erőt vettünk magunkon, hogy kimerészkedjünk a hűvösbe (Nóri szó szerint vacogott), még egy rövid kis sétát tegyünk az esti vacsorahelyszínnek kinézett orosz étterem, a Gosti (Гости) felé. 
Mivel nem sokkal később az eső is elkezdett szitálni, megszaporáztuk a lépteinket, úgyhogy mire befutottunk az autentikus, 19. századi hangulatú helyre, már mindenki farkaséhes volt. Az orosz konyha rendkívül guszta fogásai közül nekem végül a sztroganoff marhára esett a választásom, míg Andi borscsot és káposztás pirogot rendelt. Mivel a sört ugyanakkor indokolatlanul túlárazták, a lányokkal társbérletben inkább egy kancsó zöld teát kértem inni.
A vacsora kifejezetten finomra sikeredett, bár a marhahús kicsit rágós maradt. Panaszra ettől függetlenül semmi okunk sem volt, elégedetten és jóllakottan indulhattunk vissza a szállásra. Időközben teljesen besötétedett, ráadásul az eső is alaposan rákezdett, így magunkra öltöttük a családi sátor méretű poncsóinkat. Hazafelé betértünk egy italboltba venni egy kis sört. Mint kiderült, ennél jobb helyre nem is jöhettünk volna, mivel itt többtucatnyi kimért kézműves sörből lehetett válogatni. Sörkorcsolyaként a valami kis zacskónyi szárított halas rágcsát kértünk, mely olyan büdösnek bizonyult, hogy azzal a lendülettel kihajítottuk a kukába. A szép az egészben, hogy egyikünk sem tudta megmondani, pontosan ki ragaszkodott ehhez a halas rágcsához, úgyhogy a kollektív felelősségtudat jegyében váltunk meg a büdös falatkáktól. 
A mozgalmas napot végül a szobánkban tartott éjszakai sörpartival zártuk.


3. nap – Nagy Almati-tó (2019. április 23.)

Mivel a házinénivel reggel 8-ra beszéltük le a reggelit, ez meglehetősen korai, 7.40-es kelést jelentett. Belépve az étkezőben nagy kő esett le a szívünkről, hogy főtt csirkecomb helyett igazi terülj, terülj asztalkát készített elő nekünk reggelire. Kaptunk friss kenyeret, mazsolás bucit, tojást, teát, kekszet, valamint egy tálnyi zabkását, melyet áfonyalekvárral megédesítve sikerült jelentősen feljavítani. A teához a néni még kitett – a laktózérzékeny Petiék teljes döbbenetére – egy doboznyi 6%-os (!) tejet, mely olyan sűrű állagú volt, hogy kis híján a kanál is megállt benne.
Miután jóízűen megreggeliztünk, megkérdeztük a nénit, hogy tudna-e nekünk segíteni fuvart szervezni fel a hegyekben található Nagy Almati-tóhoz, ami szép, napos időnek köszönhetően kiváló délelőtti program lehetett volna. Azt javasolta, hogy várjunk 9.15-ig, mert akkortájt fel tudja hívni az utazásszervező barátnőjét, Júliát, akivel egyúttal a Charyn-kanyonos kirándulást is le tudnánk szervezni. Bár nem értettem, miért éppen negyed 10-kor lehet csak felhívni a szóban forgó hölgyeményt, mindenesetre kivártuk a kért időt. Mind hiába, akkor sem tudta elérni a nőt telefonon. Hogy több időt ne veszítsünk, hívott nekünk egy külön taxit. Bő negyedórányi várokozást követően finoman megérdeklődtük, hogy mikorra várható a fuvar, mire még egyszer felhívta a központot, majd kiterelt minket a bejárati kapu elé. Állítólag egy szürke jeep-et küldtek, melyet úgy vártunk, mint a messiást. Látva, hogy a frusztráció első jelei kezdenek mutatkozni rajtunk, a néni még 2-3-szor telefonált és kimért, barátságos modora ellenére már ő is egyre türelmetlenebb lett. Egyszer aztán befutott két kocsi is, kvázi egyszerre, mire a néni kedélyesen elkezdett beszélni az egyik sofőrrel.
Nórival találgattuk, hogy miről folyhat a diskurzus ilyen hosszan. Azt feltehetőleg elég hamar tisztázni lehet, hogy a tóhoz vezető fuvarra küldték ezt a kocsit vagy sem. Végül a néni elégedetlenkedett egy sort, és elküldte mindkét taxit.
Látva értetlen arckifejezésünket, előkapta a telefonját, majd a GoogleTranslate segítségével elmagyarázta, hogy egyik sem volt jó autó, mert jeepet kért, ezek pedig nehezen tudnának felkapaszkodni a meredek hegyi utakon. A másik problémája a sötétített hátsó ablak volt, ahonnan gyakorlatilag semmit sem lehetett volna látni. Végül befutott egy harmadik autó, mondanom sem kell, hogy az sem volt jeep, ráadásul az ablaka sem felelt meg a néni sztenderdjeinek, de itt már egyesült erővel erősködtünk, hogy jó lesz ez, csak hadd menjünk már. Persze a néni nem adta fel egykönnyen, beült a hátsó ülésre lecsekkolni, mennyire sötétek a szóban forgó ablakok, majd morcosan átadta a helyet nekünk. Még jó, hogy eleve azért keltünk korán, hogy még időben el tudjunk indulni a tóhoz, ehhez képest már fél 11 is elmúlt.

Szerencsére elég gyorsan átvágtunk a városon, majd Almati déli felét borító felhőkarcolókat megkerülve a Transz Ili-Alatau-hegység (Іле Алатауы) hófödte hegycsúcsai felé vettük az irányt. A csodaszép, türkizkék vízéről híres Nagy Almati-tó (Үлкен Алматы көлі) az Alatau Nemzeti Park területén, 2511 méteres magasságban fekszik. A parkba külön belépőt kell váltani, ami nagyjából 500 tenge lehet fejenként. Még mielőtt beléptünk volna a parkba, az utolsó benzinkútnál megálltunk tankolni. A sofőr egyből jelezte, hogy ezt bizony mi fizetjük, úgyhogy tartotta a markát némi pénz reményében. Mivel nagyjából 10-12 ezer tenge körül van a fuvar (egyórás várakozóval), a csapat egy ötezer tengés bankót szavazott meg a bácsinak tankolásra, egy centtel sem többet. Ezután jöhettek a kanyargós hegyi szerpentinek, melyeket olyan keskenyre szabtak, hogy áldottam a szerencsénket, hogy senki sem jött velünk szembe. Bő 45 percbe telt feljutni a tóhoz, mely legnagyobb szomorúságomra szinte teljesen be volt fagyva. Gyorsan meg is állapítottam, hogy úgy tűnik, nincs szerencsém a türkizkék hegyi tavakkal – csakúgy, mint Kanadában, itt is a befagyott verzió fogadott. 
A látvány ennek ellenére megérte az idevezető hercehurcát, úgyhogy a taxisofőrünket hátrahagyva leereszkedtünk a domboldalba fotózni. A fények sajnos kevésbé bizonyultak fotós szempontból ideálisnak. Ráadásul a gondosan megkomponált, időzítős képekkel is alaposan megszenvedtem, mivel a meredek domboldalban sokszor nem is értem vissza időben Andi mellé, így legtöbbször csak a köztes rohanást sikerült lencsevégre kapni. 
Bő félórát töltöttünk el itt, majd lassan visszabattyogtunk a taxihoz. A következő napirendi pontként a Kok Tobe (Көк Төбе), azaz a Zöld-hegységre vezető kabinos felvonózást akartuk beiktatni, úgyhogy némi tanakodást követően arra jutottunk, több értelme van eleve az alsó végállomásához vitetni magunkat, mintsem a szállásra. Nagy nehezen sikerült megértetni sofőrünkkel is a megváltozott terveket, úgyhogy rendben be is kanyarodott a felvonó állomása elé. Már vettem is elő a pénztárcámat, hogy fizessünk, mire vad telefonálásba kezdett. Nem igazán tudtuk mire vélni, mi baja lehet, hiszen rövidebb útért megkapja ugyanazt a fuvardíjat, mi pedig fizetnénk is már végre, csak mehessünk a dolgunkra. De nem, várni kellett, amíg lebonyolít két-három telefont. Aztán, amikor már hosszú percek óta ültünk ott egy helyben, próbáltam teátrális mozdulatokkal elmagyarázni, hogy itt már nem kell megvárnia minket, eddig jöttünk és kész. Erre már végre megnyugodott, s mosolyogva eltette a fuvardíj maradékát. Mint utólag kiderült, Lénát (a szállásos nénit) és Júliát hívta, mivel azon is aggódott, hogy „a fiatalok hogyan jutnak majd vissza a szállásra”. Hát nem aranyos?
A Kok Tobe felvonóra a retúrjegy kazah viszonylatban kifejezetten drága, fejenként 2000 KZT (kb. 1500 Ft). Ahogy beálltunk várni az érkező kabinokhoz, teljes döbbenettel figyeltük azt az ott dolgozó takarítónőt, aki konkrétan beugrott a mozgó kabin elé, hogy az ablakot és a kabin oldalát tisztogassa, miközben a feje majdnem beszorult kabin és a védőkerítés közé. Hihetetlen, de miután már beszálltunk és becsukódott az ajtó, még néhány törölgetés erejéig folytatta a tisztogatómunkát, mielőtt a következő kabinhoz sietett volna. 
Maga a felvonó ráadásul kevésbé szép, külvárosi lakóépületek fölött vezetett, s azontúl, hogy felülről beláthattunk az emberek kertjeibe, nagy élményről nem tudok beszámolni. 
Felérve a hegy tetejére, első dolgunk volt vécét keresni, majd körbenéztünk a vurstlis standoknál. Itt a legnagyobb érdekességnek egy nehezen felismerhető Beatles szoborcsoport számított, melyről képtelenek voltunk megfejteni, milyen helyi szimbolikával bírhat. 
Petiék néhány húsos buci betermelésével enyhítették korgó gyomrukat, majd beültünk kávézni a felvonó melletti teraszra. Miután a kávés különítmény feltankolt némi koffeinből, Andival mi is kértünk egy-egy húsos bucit, majd visszaereszkedtünk a felvonóval a városközpontba. 
Ezután a II. világháborús tábornokról elnevezett Panfilov Parkba sétáltunk el, ahol a város egyik legszebb épülete, az 1907-ben épült Mennybemenetel katedrális (Вознесенск кафедралы шіркеуі) található. Híres építésze után gyakran Zenkov katedrálisként is szokták emlegetni ezt a maga nemében páratlan épületet, mely csodával határos módon, gyakorlatilag sértetlenül vészelte át az 1911-es földrengést. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy a színpompás kupolákkal rendelkező templom – Almati többi épületével ellentétben – fából épült, bár ezt kívülről biztosan nem mondanánk meg róla. Sőt, 44 méteres magasságával mind a mai napig a világ egyik legmagasabb faépületének számít.
Annyira örültem, hogy szép napos időben, háttérben kék éggel nézhettük meg ezt a katedrálist, s bár Peti szomorúságára eleinte berondított a tökéletes fotókompozícióba a felújítási munkálatokra kirendelt citromsárga teherautó, idővel csak sikerült megszugerálni a munkásokat, hogy guruljanak odébb vele.
A parkban amúgy helyet kapott még egy grandiózus II. világháborús emlékmű is, mely a több mint 600 ezer kazah áldozat előtt tiszteleg. 
Innen az alig két saroknyira található Zöld bazárba (Орталық Көк Базар) látogattunk el, mely egyike az város régi, tradicionális piacainak. Itt aztán volt minden, ami csak egy piacra kellett. 
Húsféleségek széles választéka, a kazahoknál elmaradhatatlan bárány- és lóhúskínálattal együtt. Volt valami horrorisztikus, ahogy a levágott barifejek üveges tekintettel visszameredtek ránk az húspult széléről. 
Érdekes módon egy egész hosszú pultsor volt koreai ételeknek, savanyúságoknak és kimchi-nek dedikálva, de a sajtszekció mellett sem tudtunk nyálcsorgatás nélkül elmenni. 
Nóriékkal vettünk is hárman egy-egy szál füstölt paranyicát, majd követtük Andit az aszalt gyümölcsös pultokhoz, ahol az egyik fiatal árus, egymás után nyomta kezünkbe a finomabbnál finomabb falatokat. Egyértelműen az asztalt sárgabarack vitte a prímet, de a királydatolya és a csokiízű pekándió is megnyerőnek bizonyult annyira, hogy alaposan bevásároljunk belőlük.
Miután feltankoltunk aszalványokból, tettünk egy gyors kitérőt az innen néhány saroknyira lévő Központi Mecsethez (Алматы орталық мешіті). Óriási építészeti élményre itt sem kell gondolni, miután a hatalmas aranykupolának látványát kicsit agyoncsapja a mecset külső borítása, mely mintha fürdőszobacsempével lenne kirakva, de ezzel együtt megérte megnézni. 
Ezután összeült a csapat megvitatni, merre tovább. Az újfent megéhező Petiék leginkább a paranyicára cuppantak volna rá körülménytől függetlenül, s bár én is szívesen csatlakoztam volna a közös sajtozáshoz, mindezt egy kellemes környezetben, egy padon ülve képzeltem el. Azt a többség hamar leszavazta, hogy a mecset kertjében együnk, mivel ki tudja ezzel milyen szintű szentségtörést követünk el, viszont a közeli Panfilov Parkba Petiék már nem gyalogoltak volna vissza, mivel fölösleges kitérő lett volna. Ezzel a stratégiai döntéssel indokolatlanul sok időt elszöszöltünk, hogy aztán a legésszerűbb kimenet történjen. Petiék elmajszolják a sajtot menet közben, én pedig akkor, amikor nyugodtan le lehet csüccsenni egy parkban.
Így végül a vacsorát megelőző utolsó napirendi pontként a város egyik legnagyobb parkjába, a Központi (másik nevén Gorkij) Parkba gondoltunk ellátogatni. A helyiek körében rendkívül népszerű szabadidős helyszínként számontartott park tucatnyi szórakozási lehetőséget kínál. Van itt játékvasút, londoni piros emeletes buszokat idéző kis gyerekszállító kocsi, állatkert, egy kissé tájidegen delfinárium, sőt valami Jurassic Park-ra hajazó, dínós múzeum is. A park fásított részein pedig a legkülönbözőbb rajzfilm és mesefigurák színes szobrai vettek körül minket, kicsit bizarr környezetet teremtve. Moncsicsi, Shrek, egy rémült tekintetű hiéna, illetve a Trónok harcának rémfarkasát és Éjkirályát idéző figurák között leültünk egy padra pihenni, s míg én is elnyammogtam a sajtomat, a középtávú terveket is ideje volt átbeszélni.
Holnapi napra ugye a Charyn-kanyonos kirándulást terveztük, viszont mivel a szállásos néni, Léna által ajánlott utazásszervezős nővel azóta sem tudtunk beszélni, egészen minimálisra csökkent az esélye – így délután fél 6 körül –, hogy másnapra le tudunk szervezni egy egésznapos túrát. Hogy valami végre történjen, írtam a Lonley Planet által ajánlott túraszervező cégnek, hogy a rövid idő ellenére be tudnának-e minket vállalni egy holnapi kanyontúrára, majd elkértem Lénától Júlia számát Whatsapp-on.
Miután elküldtem az üzeneteket, folytattuk az utunkat, s szépen-lassan átszeltük a parkot. Bár a gyülekező sötét felhők némi sietségre sarkalltak, de ami igazán a frászt hozta ránk, az nem a készülődő vihar, hanem az előttünk alig 50 méterre lezúgó, hatalmas faág volt, ami óriási csattanás kíséretében beterítette az utat. El sem tudom képzelni mit érezhetett az a nő, aki a becsapódástól alig 5 méterre olvasgatott békésen egy padon. Egy pár másodpercre lefagyott, mint az instabil Windows, majd úgy húzta el a csíkot a színtérről, hogy a lába sem érte a földet. Riasztó egy jelent volt!
A mai napra a legkevésbé sem kazahos hangzású kazah éttermet, a Veneziát (Венеция) szavaztuk meg vacsorahelyszínnek. A velencei stílusú dekoráció, a Szent Márk-székesegyház rajzával a falon meglehetősen rendhagyó élménynek számított itt Kazahsztán peremén, de a menüből ítélve legalább kipróbálhattuk a kazah konyha legfontosabb fogásait. Az egyik ilyen kötelezően kipróbálandó étel a Besbarmak (бешбармак), csuszatészta ló- és/vagy bárányhús, valamint hagyma összerottyantásával készül. 
Kértünk még mantit, azaz hússal töltött batyukát, melyet valamilyen Erős Pistához hasonlító, csípős piros trutyival kellett fogyasztani. 
Kiegészítés gyanánt rendeltünk még valami salátát, mire meglepetésünkre egy kazalnyi nyers petrezselyemzöld, koriander, kapor érkezett néhány szeletnyi paradicsom kíséretében. 
Nem voltunk benne biztosak, hogyan kell ezt elfogyasztani, úgyhogy némi tétlenséget követően egyszerűen elrágcsáltuk őket, mint a nyulak. Sosem majszoltam még önmagában nyers petrezselymet, de ha a kazahoknál így dívik, mi is így esszük.  
Maga a rendelés folyamata sem ígérkezett egyszerűnek, mivel a pincér csajszi kizárólag oroszul beszélt, így előzékenyen átengedtük Andinak a lehetőséget, hogy megértesse vele, hogy „nem kérünk négy adagot, hanem egy nagyot, amit aztán elosztunk négyfelé”. Azt sem sikerült kideríteni, milyen húst is eszünk pontosan. Ekkor még minden jel a bárányra mutatott, ám utólag derült ki, bizony lóhússal készült a besbarmakunk.
A „vajon mit is eszünk valójában?” kérdéskör mellett egy másik rejtélyt is elkezdtünk össznépileg fejtegetni – pontosan miért mosolyog a pincér csajszi mindenkire, engem leszámítva? Elsőre fel sem tűnt az egész, majd amikor Petivel egyszerre rendeltünk valamit, zongorázni lehetett az átmenetet, amikor a savanyú arckifejezése szó szerint kivirult, ahogy rólam Petire vándorolt a tekintete.
A vacsora vége felé újból előrángattam a holnapi programtervet, ugyanis sem Júliától, sem az útikönyv által ajánlott irodától nem jött válasz. Rendkívül zavart ez az egész bizonytalanság, és nem szívesen mondtam volna le a Kolsai-tavak mellett a kanyonról is, mint csodálatos természeti látnivalóról, pusztán a programszervezési bénázásunk miatt. Ha már a Whatsapp nem jött be, gondoltam felhívom közvetlenül Júliát telefonon, lesz, ami lesz. Felcsörgettem kétszer is, nem vette fel. Már kezdtem én is elengedni ezt a kanyonos témát, amikor aztán érkezett egy Whatsapp üzenet – Júliától. Megírta a kanyontúra részleteit, a csomag árát (65 USD) és tartalmát, úgyhogy egyből rá is mondtuk az áment.
Hazafele úton betértünk egy boltba venni holnapra péksütit, vizet, valamint nejlonfóliát a simkenti repülőútra, majd szokásos esti felhőszakadás közepette visszabaktattunk a szállásra. Léna segítségével leegyeztettük a másnapi indulás részleteit Júliával telefonon, így minden valószínűség ellenére végre sínre került a kanyonos program is. Ötletként felmerült, hogy a Charyn-kanyon mellé még – fejenként 10 USD-ért – beiktathatnánk a mesterséges Bartogai-tóhoz (Бартоғай бөгені) tett kitérőt, de mivel a Google-ön talált képek alapján nem tűnt egy nagyon érdekfeszítő helynek, erről inkább lemondtunk.



4. nap – Charyn-kanyon (2019. április 24.)

A várva várt kanyontúrás nap valószínűtlenül ideálisan indult. Először is az igencsak turistabarátnak mondható 9 órai indulás fényében nem kellett hajnalok hajnalán kelnünk, sőt még kényelmesen meg is tudtunk reggelizni. Léna újfent kitett magáért, s variált egy kicsit az amúgy is gazdag reggeli repertoáron, ami pontban 8 órakor már szépen előkészítve várt minket az étkezőasztalon. Ezúttal a főfogást egy vastag szeletnyi szalonnás, sonkás rántotta jelentette, melyhez kaptunk házi uborkát, paradicsomot, ropogós kenyeret, almát, sőt egy kissé gumis állagú, édeskés, karamellás ízű, kazah sajtkülönlegességet is. Mindezeken felül mindegyikünk tányérja mellé került egy-egy tejszínhabos puding is, olyan, amit gyerekkoromban otthon én is sokat ettem. Mivel a kis négyfős csapatunkból egyedül nekem nem ártanak meg a hétköznapi tejtermékek, a többiek által meghagyott három pohárnyi pudingot rögtön száműztük is vissza a hűtőbe.
Reggelit követően összepakoltuk a napi túracuccot, s alighogy elkészültünk, egy hatalmas, fekete Land Rover gördült be a ház elé. A negyvenes évei végén járó sofőrünket Dimának hívták, aki a kölcsönös bemutatkozást követően mindenkinek a kezébe nyomott egy-egy nagy palack ásványvizet („Jól jön az majd a kanyonban!”), amit indításképpen rendkívül kedves gesztusnak tartottunk. Nem kellett sokat variálni azzal sem, ki hova üljön a hatalmas autóban, miután a többiek egybehangzóan engem szavaztak meg az anyósülésbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd én úgyis jól elbeszélgetek a sofőrrel, míg a három introvertált megkönnyebbülhet hátul, mivel nem őket nyomja a társas interakció terhe. Ez egy tisztán „win-win” szituáció volt, mivel én amúgy is szeretek beszélgetésbe elegyedni idegenekkel, ráadásul Dima egy kifejezetten érdekes figurának bizonyult. Mint kiderült, ő válójában az utazásszervező Júlia testvére, s 2014 óta visz saját túracsoportokat, miután idegenvezetőként betársult a családi vállalkozásba. Előtte többnyire motorosan járta be a környező országokat – Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt és Üzbegisztánt. Utóbbit különösen kedveli a kiváló konyhája miatt, melyről olyan lelkesedéssel beszélt, hogy mi is kedvet kaptunk az üzbég kajához. Elég jól és választékosan beszélt angolul, ami kész felüdülésként hatott a GoogleTranslate-tel és kézzel-lábbal kommunikáló szállásadó nénik után. Ki is használtuk az alkalmat, és feltettünk neki egy rakat kérdést, ami az első három Kazahsztánban töltött nap után megfogalmazódott bennünk.
Már korábban is feltűnt nekünk, hogy a kazah autósok már-már zavarba ejtően pontosan tartják mindenhol a sebességhatárt, még a teljesen kietlen pusztaság közepén is. Dima szerint ennek az az oka, hogy míg több országban a rendőrség által tolerált sebességtúllépés százalékos arányú (Pl. +10%-ot még épp elnéznek), Kazahsztánban „nemhivatalosan” csak +9 km/órával lehet gyorsabban hajtani, függetlenül attól, hogy 40-es vagy 100-as tábla van kitéve. Ezt persze a sebesség növelésével egyre nehezebb tartani, akit pedig megbüntetnek, kazah viszonylatban olyan durva büntetést kap a nyakába, hogy az autóba üléstől is elmegy a kedve.
Szintén rákérdeztünk az Almatit behálózó, városesztétikai szempontból rettentően rusnya, föld felett futó csőhálózatra, melyről kiderült, valójában gáz(!)vezetékek.  A sok esetben rendkívül rossz állapotban lévő csövek első ránézésre extrém sérülékenynek tűnnek, kész csoda, hogy ilyen körülmények között a gázszivárgás, gázrobbanás nem hétköznapi jelenség. Dima erre is gyors magyarázatot adott. Azért vezetik ugyanis a föld felett a gázvezetéket, mivel a régiót rengeteg földrengés sújtotta korábban, s a föld alatt vezetett vezetékeket nehezebb és költségesebb lenne egy-egy rengést követően kijavítani.
Ahogy elhagytuk Almati külvárosát, több kisebb-nagyobb szőlőskertet és csenevész almaültetvényt lehetett látni, ahol megpróbálják újjáéleszteni a korábban tönkrement mezőgazdasági ágazatot, élén a híres aport almával, de a kezdeményezés láthatóan még igencsak gyerekcipőben jár. Azt már korábban is tudtunk, hogy az „alma” kazah nyelven is almát jelent, viszont Dimának köszönhetően a szó érdekes mögöttes jelentéstartalmát is megismerhettük. Kazahul ugyanis az „AL” jelentése „elvenni”, míg a „MA” pedig a „nem elvenni”-t takarja, utalva Ádám és Éva bibliai bűnbeesésére.
Miután már ennyi szó esett róla, már olyan szívesen kipróbáltuk volna ezt a híres aport almát, de Dima szerint még nincs itt a szezonja. Ettől függetlenül megálltunk az egyik falucska útmenti piacánál körbenézni, hátha akad egy jó kis aport eldugva valahol a sarokban, de az árus nénike szomorúan ingatta a fejét – sajnos nincs aport. Ők persze kedvesen ajánlgatták a többi gyümölcsöt is a szerény kínálatukból, úgyhogy Petiékkel arra jutottunk, vegyünk legalább pár szem valamit, hadd örüljenek. Végül fejenként egy-egy almát választottunk ki, gyorsan meg is mostuk, majd azzal a lendülettel jóízűen elfalatoztuk őket.
Folytatva az utunkat, nem sokkal később felhajtottunk az autópályára, ahol a legkevésbé sem kellett a megnövekedett forgalomtól tartanunk, nagyjából szökőévente szembejött velünk egy másik autó. Érdekes módon, akárcsak az albánoknál, itt sem bíbelődtek holmi felüljárók építésével arra az esetre, ha megszeretnénk fordulni az autópályán az ellenkező irányba, inkább a kiszélesedő belső sávból alakítottak ki egy visszakanyarodó rész, mely a szemközti irány belső sávjába olvad egy hosszabb felvezetés után. Szemben az albánokkal viszont, ahol ezt mindössze egy életveszélyes balkanyarral és egy „dangerous crossing” tábla leszúrásával elintézték, a kazah megoldást egész ötletesnek találtuk.
Akár autópályán, akár főúton haladtunk, gyakorlatilag senki sem volt rajtunk kívül az utakon, melyek végeláthatatlan hosszan vezettek nyílegyenesen a távolba, mintha csak az amerikai kontinenst szelnénk át.   
Ahogy magunk mögött hagytuk a Tien Shan hófödte, csipkés hegyvonulatait, a kopár táj egyhangúságát néhány kisebb-nagyobb domb törte csak meg. Ezek az egyelőre még zöldellő mezők május közepére teljesen kiszáradnak, s az egész táj napsárga színbe borul majd. 

Éppen egy sziklás dombokkal szegélyezett völgyben vezetett az utunk, amikor az út mentén magányosan üldögélő emberek mellett húztunk el, akik a környező hegyekben szedett zöldhagyma kötegeket árulták az elhaladó autósoknak. Fogalmam sincs, hány hétig kell ott kint szobrozni a tűző napon egy kazalnyi hagymával ahhoz, hogy pozitív nettó jelentértékűnek minősüljön ez az értékesítési projekt, de mivel pár kilométeren belül több tucatnyian álltak ki hagymázni, feltételezem, csak megéri a történet. A lelkesebbek a fejük fölött lóbálva a hagymacsomókat próbálták felhívni magukra a figyelmet, de a többség megkeseredett már annyira, hogy kötegek mellett ücsörögve várta egykedvűen a vevőjét. 
A „röpke” háromórás autóút második felének már zene hiányában vágtunk neki, miután az utolsó kósza rádiófrekvencia hatókörén is kívül jártunk. Dima felvetésére Peti okostelefonjával rögtön egy kis magyar könnyűzenét varázsolt a Land Rover fedélzetére, ami megadta az alaphangot az út hátralevő részére.

Nem messze a kanyon bejáratától megálltunk egy rövid vécészünetre a mindössze pár házból álló, Kokpek (Көкпек) nevű kis településnél. A kiírás szerint 40 tengét kellett volna fizetnünk fejenként a mosdóhasználatért, de pénzbeszedő ember híján ezt bizony megspóroltuk. Dima még meg is jegyezte, hogy amilyen vállalhatatlan állapotok uralkodtak ebben az isten háta mögötti nyilvános budiban, azért még az üzemeltetőnek kellett volna nekünk fizetni, hogy merjük egyáltalán használni.
Miután lefertőtlenítettük magunkat egy jó adag „hájdzsinnal”, már csak bő félórányi utat kellett megtennünk a Charyn Kanyon Nemzeti Park (Шарын ұлттық табиғи паркі) bejáratáig, ahol Dima kiugrott megváltani a belépőjegyeket. 
Ezt követően legurultunk a kanyon fölötti fennsík szélére, leparkoltunk, s indulhatott a várva várt kanyontúra!
Maga a Charyn kanyon (Шарын шатқалы) több mint 80 km hosszú, azonban a túra keretében mi csak a leglátványosabb 2-3 kilométert terveztük bejárni. 
Elsőként a kanyon felső pereme mentén tettünk egy kisebb túrát, ahonnan egészen döbbenetes kilátás nyílt az alant húzódó, különféle sziklaformációkra, melyeket több mint 100 méteres mélységben vájt ki évezredek alatt a Charyn folyócska és a sztyeppét uraló szél az itt található vörös homokkőből. 
A fenséges panorámával nem lehetett betelni, tényleg olyan érzésünk volt, mintha az amerikai Grand Canyon kicsinyített másánál lennénk. Az időjárásra sem lehetett egy szavunk sem – mind a rekkenő hőség, mind az előrejelzés által beígért eső megkímélt minket, egyedül az időnként végigsüvítő szél okozhatott volna problémát az objektívcserék alkalmával.
Elgyalogoltunk az egyik távolabbi sziklakiszögellésig, ahonnan ráláthattunk a kanyont keresztülszelő Charyn folyóra, majd elindultunk vissza a terepjáróhoz, mellyel átgurultunk a kanyon lejáratához közelebbi parkolóba. 
Dima itt aztán kiosztotta az uzsonnacsomagokat, kaptunk még vizet, majd utunkra engedett a kanyonban történő túrához. Nem is lett volna sok értelme oda is velünk tartania, mivel képtelenség eltévedni a széles úton, ahol nagyjából csak egyirányba tudott haladni az ember. A bő 2-3 kilométeres séta során kedélyesen elnyammogtuk a tegnap vásárolt, veszedelmesen finom aszalt sárgabarack egy részét, s szinte azonnal függők lettünk. Még azóta is érzem az ízét a számban! Nyamm.
 
A csodálatos, vörös homokkősziklákkal szegélyezett tájjal sem tudtam betelni. Volt egy érdekes, vadnyugatias hangulata a helynek, mintha vártam volna, hogy az egyik kanyarnál feltűnik néhány cowboy kalapos westernhős pár indián kíséretében.
A kanyonban tett, bő két kilométeres túra végén, a Charyn folyócska partján kialakított kis oázisszerű kempingnél ültünk le egy padra elfogyasztani a Dima által összekészített elemózsiát. 
Bár elsőre nem is tűnt soknak, valójában irtózatos mennyiségű kaját kaptunk. A túlélőcsomag tartalmazott négy szelet kenyeret (testvériesen megosztva a fehér és fekete verzió között), több szeletnyi párizsit, szalámit, sajtot, egy főtt tojást, uborkát, almát, kazah Jóreggelt kekszet, vaníliakrémmel töltött csokis pitét, kazah zászlóba csomagolt, nemzeti csokoládét, valamint egy egész zacskót, tele mindenféle maggal és aszalt gyümölccsel – mindezt fejenként, csak egyetlen ebédre! 
Miután egy jó részét elfalatoztuk az éteknek, még gyorsan felkerestük a kemping szélén kialakított, ultranomád kanyonvécét, mely egy ingatag bádogdobozt takart, a padlójába vágott, trapéz alakú lukacskával. Nem is nagyon kellett WC kiírást keresni, elég lett volna a messziről bűzlő szagot követni. Nóri a szükség oltárán egy ideig még tétován méregette a mellékhelyiség jelentette prókat és kontrákat, de végül a természet hívószava erősebbnek bizonyult a biofegyverrel felérő illatfelhőnél. Ahogy magára csukta az ajtót, mi hárman feszülten vártuk a reakciót:
-       Nóri, minden rendben!?” – kérdezte Andi.
-       Ó, persze, semmi gond, ne aggódjatok, nem vagyok egyedül. Itt vannak velem a legyek.”
Míg Nóri a kanyonvécé higiéniás körülményeivel küzdött, Andi a szomszédos, háromnyelvű információs tábla rendkívül mulatságosan félrefordított kiírásán kuncogott. A lényeget, hogy ne szemetelj, és tartsd be a szabályokat, különben bünti jár, sikerült úgy angolra fordítaniuk, hogy „a lelki tisztaságot vonzó embernek való nem megfelelés adminisztratív felelősséget von maga után”. Ejha, ha azt vonz, akkor ígérem nem vétek a közerkölcs ellen!
A visszafele út egy fokkal vontatottabbra sikerült. Egyrészről továbbra is sajgott a térdem a márciusi hokis sérülés után, de a felhők mögül előbújó nap és a fotós szempontból kiváló fények hatására újfent végig kellett fotóznom a legszebb részeket, úgyhogy a többiektől jócskán lemaradva bandukoltam vissza. 
Mire beértem őket, Andi lett teljesen rosszul, olyannyira, hogy a parkolóhoz vezető lépcső aljában le kellett ülünk egy tíz percre, hogy összeszedje a maradék erejét.
Mire visszavánszorogtunk az autóhoz, a többiek már a Dima által főzött tábori kávét szürcsölték nagy élvezettel. Ezúttal felcserélődtek a szerepek, s Andi helyett én jelentkeztem be még egy bögre feketére, amit Dima a csomagtartó végében, egy kis tábori gázrezsón főzött nagy lelkesen. Miután én is elkortyoltam a koffeinadagomat, behuppantunk az kocsiba, s irány vissza Almatiba.
A visszaút már jóval csendesebb körülmények között telt, mindenki hullafáradt volt a beszélgetéshez. A legfőbb eseménynek az egyik kisebb falu főutcáját ellepő tehéncsorda menetelése jelentette. Közben a távolban egyre csak gyűltek a sűrű, fekete felhők, s ahogy közeledtünk az egykori fővároshoz, a mára beígért felhőszakadás egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt.
Mire este 8 óra körül visszaértünk a szállásra, szinte teljesen besötétedett. Rendeztük Dimával az anyagiakat, készítettünk egy közös képet, majd búcsúzóul felajánlotta, hogy szívesen bevisz minket a központba, az estére kinézett vacsorahelyre. 
Mivel közben az eső is eleredt, örömmel éltünk a felkínált lehetőséggel, amivel bő felórás gyaloglást spóroltunk meg magunknak. Miután megérkeztünk a keresett helyre, elköszöntünk Dimától, s a Lonley Planet által ajánlott Daredzhani nevű grúz étterembe ültünk be, a csapat háromnegyedének kellemes nosztalgiával ért fel az évekkel ezelőtti kaukázusi útról. 
Sajtos hacsapuri csónak, kinkali, lobio, majd desszertnek egy kis padlizsános-diós krém gránátalmával…mmm…ennél tökéletesebben nem is zárhattuk volna ezt az élménydús napot!
 

5. nap – Búcsú Almatitól (2019. április 25.)

Az utolsó itt töltött reggelre egy kicsivel több alvóidőt engedélyeztünk magunknak, s csak 9 órára kértük a reggelit. Az előző napi fárasztó kanyontúra után én úgy aludtam, mint aki fejbe kólintottak, s akár egy világháborús ágyút is elsüthettek volna a fejem mellett, arra se ébredtem volna fel. Sajnos Andi mindezt nem mondhatta el magáról, akinek nyugalmát először a hajnali négykor az ablakunk alatt bagzó macskák kéjes nyivákolása zavarta meg, amit egy idő után a hatalmas esőcseppek ütemes kopogása váltott fel. Még egy kis üdítő flexelés, köszörülés hiányzott volna a szomszédból, hogy teljessé váljon a napindító élmény.

Ezúttal a házinéni köleskásával és palacsintával készült nekünk reggelire, amihez ismét járt egy garnitúrányi puding. Nóri még meg is jegyezte, hogy a néni gyanúsan minden reggel más ízesítésű pudinggal készül, hátha abban reménykedik, hogy valamelyik verzió végre ízleni fog a válogatós vendégeknek, de sajnos ezúttal is visszakerült 3 pohárnyi a hűtőbe, ahol ezekkel együtt már összesen 9 puding sorakozott.
Az itteni reggeliknek a másik visszatérő motívuma a tea volt, melynek szintén sikerült némileg felborítani a jól megszokott fogyasztási metódusát, olyannyira, hogy mostanra a néni inkább megvárta, amíg maga tölthet nekünk. Történt ugyanis, hogy tegnap közvetlenül az asztalra kitett teáskancsóból töltöttünk magunknak, melyben rendkívül erős feketetea várt minket, mely alaphangon egyheti koffeinadagunkat fedezte volna. Ettől függetlenül elkortyolgattuk a bivalyerős főzetet, amikor Léna rémülten libbent oda hozzánk a vizeskancsóval, elmutogatva, hogy azt a teát még fel kellene ám hígítani forró vízzel, hogy a kívánt koncentrátumot elérjük. Az utolsó napra már mi is megvilágosodtunk a helyi teafogyasztási szokásokkal kapcsolatban, melyet a néni elégedetten nyugtázott.
Olyan kedves teremtés volt, egészen megszerettük. A többiekkel pont azt beszéltünk, hogy leginkább egy gondoskodó, kisiskolás tanítónénire emlékeztet minket. A kissé nehézkes kommunikáció ellenére Andi párszavas orosztudásával és a GoogleTranslate mágikus képességével elég jól megértettük egymást.
Leegyeztettük vele, hogy itt hagynánk a cumónk nagy részét, s majd, ha este 7 felé visszajövünk, lehet, megint kérnék egy kis segítséget a taxi híváshoz.

A mai egy elég laza napnak ígérkezett, mivel alig maradt felfedezetlen látnivaló Almatiból. Ennek megfelelően az első utunk a már jól ismert, ugrókecskés kávézóba (Jumping Goat) vezetett, ahol az első napon is megfordultunk. Egy kis koffeinnel rögtön jobban indul a nap, mondhatná a csapatunk kávéfüggő fele (na jó, inkább 75%-a), de azért ilyen alkalmakkor többnyire én sem maradok ki a buliból.
A kávés intermezzót követően a mai nap fő látnivalóját, a Központi Állami Múzeumot (Мемлекеттік орталық музей) kerestük fel, mely egész jó programalternatívának ígérkezett az eső idejére. 
A belépőjegy fejenként 450 tengébe (kb. 330 Ft) került, úgyhogy ez a kiadás sem vágta földhöz a családi költségvetést. Miután beszereztük a tiketteket, jöhetett az elmaradhatatlan biztonsági átvilágítás, szigorú tekintetű egyenruhás őrök pillantásaitól kísérve. Az hamar kiderült, hogy távolról sem eszik olyan forrón a kását, miután a táskáinkra egyáltalán rá sem hederítettek, sőt az áthaladáskor folyton besípoló mágnes kapu sem érte az a kritikus ingerküszöböt, hogy át akarjanak vizsgálni. Így akár egy rakat bombát is behozhattunk volna, az se zavart volna senki sem.
A múzeum négy fő tárlattal rendelkezik. Az első csarnok főként különböző korok régészeti gyűjteményét mutatja be a dinoszaurusz csontoktól kezdve a bronzkori kőkoporsón át mindenféle ókori és középkori használati tárgyakig.
A legérdekesebbnek a néprajzi témát felkaroló, második csarnokban kiállított, autentikusan berendezett, full-extrás luxusjurta bizonyult, ahova be is kukkanthattunk. Belülről egész otthonosnak tűnt a kéró, mely alapjaiban döntötte meg az eddig bennem élő botor sztereotípiát, miszerint a jurták nagyjából egy minimálprogramos kempingsátor szintjén mozognak.
A harmadik csarnok az etnikailag sokszínű Kazahsztán egyes népcsoportjainak életét mutatja be a Szovjetunió időszakából, külön részt szentelve a szovjet hősök emlékének. Itt igencsak jól jött volna valami minimális angol nyelvű magyarázat a kiállított tárgyakhoz, így ennek hiányában viszonylag dinamikusan jártuk körbe az egészet.
Az utolsó, negyedik csarnok már a Szovjetunió bukását követő, független kazah állam főbb relikviáira fókuszál, a hivatalos lobogó, címer, himnusz és pénznem történetétől, az ország űrkutatásban játszott szerepén át, a fontosabb diplomáciai kapcsolatokig. Különös figyelmet szenteltek annak, hogy az ország jelenkori sikereivel villogó kiállítást lépten-nyomon átszője a volt elnök, Nurszultan Nazarbajev köré épült személyi kultusz. Az elnök éppen átad, megnyit, néz, mutat, aláír valamit, az elnök a dolgos, munkás nép körében tetszeleg, az elnök éppen mosolyogva síel, lovagol, horgászik, kutyát simogat, vagy éppen óvodás gyerekekkel pózol, miközben már az az érzésünk támadhat, hogy a modern kori Kazahsztán szinte minden fontosabb történelmi eseménye a szeretett elnök aktív közreműködésével zajlott le.
Miután végigjártuk az elnökös szekciót is, megpróbáltuk megkeresni azt a helyiséget, ahol állítólag a vaskorból származó, híres kazah Aranyember arannyal és ezüsttel kirakott ruhájának a másolata van kiállítva, de miután a teremre vigyázó nénik felvilágosítottak minket, hogy ide 1300 tengés különjegyet kell váltani, úgy ítéltük meg, bőven elég lesz majd Asztanában megnézni az eredetit.
Ezzel a mai napi kulturális programot is kipipálhattuk, s mivel Almati főbb látnivalóit már sikerült mind bejárni, a délután hátralevő részében alkalom nyílt az egyéni ötletek, kívánalmak megvalósításához. Peti fejében már jó ideje az ebédre kinézett üzbég étterem gondolata munkált, a lányok a Zöld bazár díjnyertes aszalványainál tettek volna egy újabb bevásárlótúrát, míg én feltétlenül szerettem volna kipróbálni az almati metrót. Kinek mi a szíve vágya…
A városi térképet bújva sikerült is ügyesen optimalizálni az útvonalat, hogy minden programpontot érinteni tudjunk, úgyhogy a múzeumból már egyenesen a közeli Abaj (Абай) metrómegállóhoz siettünk. Elsőre nem igazán tűnt egyértelműnek, hol is lehet megváltani a metrójegyeket, úgyhogy az aluljárószinten lévő néhány automatánál próbálkoztunk kétségbeesetten, mire rájöttünk, hogy ez csak mobilfeltöltésre alkalmas, a metrón való utazásra jogosító kis tokeneket (80 tengés darabáron) a mozgólépcsővel szemközti pénztárban lehet kérni.
Almati metrós infrastruktúrája finoman szólva is szerénynek mondható – mindössze egyetlen árva metróvonalán összesen csak kilenc megállót találunk. A néhány éve megnyitott, szép, új metró még láthatóan nem mozgat meg gigantikus tömegeket, nekünk is jó 12 percet kellett várni, hogy befusson a következő szerelvény – mialatt már gyalogszerrel is megjártuk volna a távot. Sebaj, a kazah metrós élményhez ezt is hozzájárult. Rövid, párperces utazás alatt fedeztük fel a vonal állomásait böngészve, hogy az egyik megálló nevét kissé formabontóan sikerült angolra fordítaniuk – „A színház, melyet Mukhtar Auezovról neveztek el”. Ezen olyan jót szórakoztunk, hogy leszállás előtt vadul elkezdtük fotózgatni az ajtó fölötti kiírást, miközben a helyi utasközönség feszülten figyelte, mi ütött belénk.
Zhibek Zholy (Жібек Жолы) állomásnál szálltunk le, mely a város egyik revitalizált lakóövezetében található. A kellemes, élhető környék szép zöld, tele van trendi éttermekkel, kávézókkal, sétálóutcákkal és kisebb-nagyobb parkokkal. 
Mi ezúttal az útikönyv javaslatát követve a CUM (Цум) népszerű bevásárlóközpontot indultunk megkeresni, ahol állítólag szuvenírek széles választékát lehet találni. Eltrappoltunk a megadott címre, ahol aztán CUM helyén egy menő ruhaboltot találtunk. Még a legfelső emeleten kialakított babaruha-részleget is bejártuk azért, hogy biztosra menjünk, hogy esetleg nem onnan nyílik-e a szuveníres egység, de ott legfeljebb csecsemő rugdalózókat szerezhettünk volna be.
A CUM-os fiaskó után a Zöld bazár felé vettük az irányt, ám mivel már ekkorra javában benne jártunk az ebédidőben, a piac helyett inkább a szemközti sarkon található, Fakir (Факир) nevű üzbég éttermet kerestük fel. A rendkívül gyéren megvilágított, alagsori helyiségben lehuppantunk farkaséhesen az egyik asztalhoz, de eltartott egy ideig, míg végre egy pincér arra tévedt. 
Túl sok támpontot az ételek kapcsán nem kaptunk, mivel a menü kazahul volt, a pincérsrác pedig egy kukkot sem beszélt angolul, így jobb híján ráböktünk azokra a fogásokra, amikről volt kép, aztán reménykedtünk, hogy valami ehető érkezik. Elsőként valamilyen perectésztára hasonlító kenyeret hoztak, amire nem is emlékeztünk, hogy rendeltük egyáltalán, de ha már volt, elnyammogtuk, míg befutott a többi fogás. Ezt követték a hússal töltött gombócok (manti), melyek a grúz kinkali, vagy a kínai baozi üzbég verziójának felelnek meg. Nem is okoztak csalódást, bár elfogyasztásukhoz nem ártott volna legalább egy tányér, azt ugyanis még egyikünk sem kapott. A pincérsrácnak elmutogattuk, hogy kérnénk négy darab, olyan kerek, lapos alkalmatosságot, melyre étel szedhető, mire ő értetlenül a mantis tálra mutatott, hogy együnk arról. 

Az igazi kulináris élvezetek csak ezután érkeztek, ugyanis befutott a mennyei ízkavalkáddal felérő, fűszeres-chilis ízesítésű sült zöldbab, a zöldségekkel összerottyantott grillezett marha és a gombás-húsos tészta, melyek mellé a lányoknak zöld tea, a fiúknak pedig egy-egy korsó sör járt. Isteni finom volt minden, ráadásul nevetségesen olcsón (kb. 1000 Ft/fő) kijött az egész. 
A várakozásokon felüli ebédélményt követően a Zöld bazár aszalványpultjait kerestük fel, ahol hűséges vásárlóként ugyanahhoz az árushoz tértünk vissza, akinél két napja alaposan bevásároltunk. 
Ezúttal is végigkóstoltatta velünk a fél kínálatot, ami újfent kifizetődött a számára, miután ipari mennyiségű aszalt sárgabarackkal, cherry paradicsommal, áfonyával és mandulával megpakolva távoztunk. Ezt követően körberohantam a piac környékét, hátha valamilyen épkézláb hűtőmágnesre lelek, de ezúttal sem jártam sikerrel, úgyhogy szépen-lassan elindultunk vissza a szállásra a cuccainkért.
Útközben rutinszerűen ránéztem a telefonomra, hogy érkezett-e valami hír a családtól, de egyedül egy cirill betűs email várakozott az olvasatlan üzenetet között. A SCAT Airlinestól jött. Ajaj, ez nem jó előjel, így pár órával a gép indulása előtt! A mindössze egysoros, tömör rendszerüzenet szerint a Simkentbe közlekedő járatunk indulási ideje éjjel 01.30-ra módosult. Semmi „elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért”, vagy valami. Egy sor, az is oroszul, hát köszi!
A hírek hallatán felváltva szentségeltünk Petiékkel, mivel a nap hátralevő részére tervezett menetrend úgy borult össze, mint a kártyavár. Menetközben gyorsan utánanéztem a foglalásunknak a SCAT honlapján, ahol az eredeti 22.05-ös és az új, 01.30-as indulás is fel volt tüntetve, mintha két külön élő repjegyünk lenne. Megerősítés gyanánt felkutattam az Almati repülőtér honlapját is, mely csak még jobban összezavart. A járatszámunk (DV706) mellett valamiért a 17.05-ös eredeti indulási idő szerepelt, ami aztán el lett tolva az emailben is jelzett, másnap éjjel fél kettőre. Fogalmam sincs, milyen kavarás ment a háttérben a járat eredeti indulásával, de az eredményül kapott extrém késést már önmagában kiakasztó ténynek ítéltük meg. Peti felvetésére rákerestem, hogy mennyibe fájna, ha Air Astanával repülnénk Simkentbe, de a pár órával korábban induló járatra már csak a business osztály 800 ezer tengés (kb. 600 ezer Ft) jegyei maradtak, amelyek nyilvánvalóan nem a mi pénztárcánkra lettek szabva. Peti még viccesen bedobta az éjszakai vonat ötletét is, de Nóri lesújtó pillantása elég okot adott ahhoz, hogy villámgyorsan ejtse a felvetést. Minden jel tehát arra mutatott, hogy az extrém kései indulást nem ússzuk meg, úgyhogy jobb híján visszabandukoltunk a szállásra, ahol nyugodt körülmények között kigondolhattuk a nap hátralevő részét.
A házinénink kedvesen felajánlotta, hogy akár lecuccolhatunk az egyik szobában, de ezen a ponton már tényleg nem akartunk visszaélni a vendégszeretetével, úgyhogy maradtunk a konyhai étkezőasztalnál. Ettől függetlenül ő azért abbahagyta a takarítást, és egy kancsó kínai zöld teával, keksszel és az elmaradhatatlan pudinggal kedveskedett nekünk. A bő félórás pihenőt követően átrendeztük a hátizsákjainkat, megjártuk a vécéköröket, megszavaztuk az esti vacsorahelyszínt, majd búcsúzóul készítettük Lénával közös képet.
A vacsora tekintetében, az utolsó estére már nem bíztunk semmit a véletlenre, úgyhogy a kollektív döntés értelmében inkább visszatértünk a tegnapi nagysikerű grúz étterembe (Daredzhani). Ugyanazt a mosolygós, kékeszöldes festett hajú pincérnőt kaptunk, aki tegnap is kiszolgált minket, s láthatóan örült nekünk. Petiék majd’ megvesztek az éhségtől, úgyhogy alaposan berendeltek több fogást is, míg mi Andival csak különféle ízesítésű (céklás, mogyorós-padlizsános és spenótos) mártogatós szószokat kértünk friss kenyérszeletkék társaságában, melyhez finom édes, gyömbéres szilvateát kortyolgattunk. 
Szépen komótosan elfogyasztottuk a vacsorát, majd amikor már úgy ítéltük meg, pofátlanság lenne további rendelés hiányában itt maradni, kikértük a számlát, s irány a reptér.
Bár a reptéri busz okozta trauma még élénken élt a társaságban, lévén, hogy időnk, mint a tenger, Petiék is belátták, hogy sok értelme nem lett volna megfizetni a kényelmes taxizással járó felárat. Andi ügyesen kinézte a #92 buszjárat útvonalát az internetről, s talált egy megállót alig másfél kilométernyire tőlünk, ahova bő negyedórás sétával sikerült is elkeverednünk. Az időzítésre sem lehetett panasz, a busz épp akkor gördült, be, amikor odaértünk. Szerencsére ezúttal legkevésbé sem sikerült drámaira a reptéri buszút, alig 20 perc alatt ki is értünk a terminálhoz. 
Míg mi Andival betekertük a táskáinkat, Petiék egy jó lounge reményében elindultak egy kisebb felfedezőútra, de ilyen kései órán ez kilátástalan vállalkozásnak bizonyult. A hatalmas óriáskijelzőn a járatunk mellett virító „undefined delay” komment egyikünket sem nyugtatta meg, úgyhogy elindultunk megkeresni a SCAT irodáját, hogy megerősítse valaki, tényleg elindul-e a gépünk Simkentbe. A terminálépületben lévő SCAT ügyfélszolgálat már rég bezárt, úgyhogy a parkoló melletti szocreál hotel alagsorában kialakított, ósdi SCAT irodába lettem irányítva, ahol egy megfáradt tekintetű nénike tartotta a frontot így éjjel fél 12-kor. Kézzel-lábbal, de sikeresen elmagyarázta, hogy a gép fél kettőkor fog indulni, és a check-in éjfélkor nyit. Wow, az már egy szint, amikor a check-in nyit éjfélkor!
A hírekkel visszatértem a többiekhez, s amíg vártunk, megírtam a simkenti hostelnek a késést, hogy ennek megfelelően küldjenek majd értünk taxit. Már kész megváltásnak értük meg, amikor végre a check-in pulthoz járulhattunk, ahol egy középkorú hölgy fogadta az utasokat nagyjából olyan lelkesedéssel, mint ahogy azt többórányi túlóra után, éjjel negyed egykor várnánk bárkitől. Bár vélhetően már neki is tele volt a hócipője az összes utassal, megkértem, hogy lehetőleg ültessen minket egymás mellé kettesével egymás mögötti sorokba a gép végében úgy, hogy egy-egy ablak melletti ablak is jusson nekünk. (Igen, éjnek évadján is fontos az ablak melletti ülés!) Meglepően szívélyesnek mutatkozott, majd miután kinyomtatta a négy beszállókártyát, egy gyenge mosoly erőltetett az arcára, s utunkra bocsátott minket. Az már az ülőhelyek kiosztásából látszott, hogy nem igazán ment át neki az üzenet, ugyanis a gép vége helyett az elejébe ültetett minket, ráadásul hármunkat egy sorba, Petit egyedül mögénk száműzve. Mindezeken felül sikerült az egyetlen olyan sort kiválasztania, ahol egyáltalán nem volt ablak, úgyhogy az egész út során szomorúan bámulhattam a fehér falat (ahol alapból az ablaknak kellett volna lennie).
De legyünk elnézőek a check-in pultos hölgyeménnyel szemben, mivel a nagysikerű helykiosztós és csomagfeladós feladatai végeztével még a jegyek ellenőrzése is rá várt a beszállókapuknál. Éppen azon kuncogtunk, hogy milyen jól jön az ilyen sokoldalú munkaerő éjjel fél kettő körül, amikor a boarding végeztével, teljes döbbenetünkre, ő ült be a reptéri busz volánja mögé, és vitt ki minket a géphez. Ezen a ponton szinte egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, de annyira, hogy csak úgy potyogtak a könnyeink, különösen, amikor hosszú percekig tartó keringés után először sikerült két olyan mobillépcső előtt megállni, ami mögött nem volt repülőgép. Nóri még meg is jegyezte, hogy azért reméli, a repülőt azért már nem a néni fogja vezetni.
Így is lett, hátrahagytuk a SCAT földi kiszolgálócsapatának egyszemélyes hadseregét, s végre felszállhattunk a matuzsálemi korú (26 éves!) Boeing 737-es fedélzetére. Ilyen öreg gépeket az EU-ban már többnyire a bontóba küldik, de őszintén reméltem, hogy nem ez lesz ennek a madárnak az utolsó útja.
Az éjjel fél 2-es indulást sem tudtuk tartani, s bár faragtunk valamennyit a késésből a bő egyórás út alatt, így is nagyjából éjjel 3 körül landoltunk Simkent (Шымкент) repülőterén.
Ekkor már akár azt is gondolhattuk volna, hogy ezzel véget ért a megpróbáltatások sora, de tévedtünk. A poggyászkiadó szalag mellett ácsorogva, holtfáradtan is igyekeztünk szugerálni, hogy a következő táska, ami felbukkan, a miénk legyen, viszont a kettőnk hátizsákjából csak az enyém érkezett meg. Egy idő után elfogytak a köröző csomagok, majd leállt a szalag, s lehúzták a túloldalon a függönyt – bizony nincs több csomag. Andi azt se tudta, hogy kínjában sírjon vagy nevessen, mindenesetre olyan feszült lett, amilyennek eddig nem sokszor láttam. Azonnal rohantam is hevesen reklamálni („Nó bagázs! No bagázs!”), miközben a taxisofőrünk tétován álldogált egy „Mr. Hunyadi” feliratú papírkával a csarnok végében, keresve a fuvarozandó idegeneket. A kaotikus állapotok közepette átvezettek minket a terminálépület elé, ahol aztán egy munkás jelentette, hogy találtak egy gazdátlan csomagot – Andi hátizsákját. Uhh…nagy kő esett le a szívünkről.
Szerencsére, az alig 10 perces taxiút már nem tartogatott további izgalmakat, így hullafáradtan, hajnali fél négykor már azon sem akadtunk fenn, hogy a taxis tulajdonképpen egy építés alatt lévő ruhabutikba invitál minket. Esküvői ruhaszalon egyik oldalon, férfiöltönyök a másikon, néhány festés alatti üres kirakat, s már meg is érkeztünk a hostelünk (City Hostel Shymkent) recepciójára. Becsekkoltunk, átvettük a mágneskártyákat, majd, mint félálomban lézengő szellemek, végigcaptattunk a kihalt folyosókon, hogy szobánkba érve bezuhanjunk az ágyba – hajnali négykor.



6. nap – Simkent és Sayram (2019. április 26.)

Az előző napi hányattatásokat figyelembe véve igazán kijárt nekünk egy kicsivel több alvás, így csak délelőtt tízre húztuk az ébresztőórát. Szívünk szerint még ekkor sem keltünk volna fel, de mivel a reggelit 10.30-ig szolgálták fel, túlságosan csábítónak tűnt a gondolat, hogy a nap ne rögtön korgó gyomorral és kajakereséssel induljon. Ettől függetlenül nem siettük el a dolgot, alig 5 perccel fél 11 előtt libbentünk ki az étkezőbe. Nem sokkal később két néni jelent meg tálcákkal, s egyénekre kiporciózott adagokat szolgáltak nekünk. Itt nem kell elképesztő kulináris élvezetekre gondolni – mezei tejbegríz, tojás és egy megszáradt sajtos buci volt a kissé felejthető fejadag.
A reggelit követően a kávés szekció presszionálására, első napirendi pontként egy épkézláb kávézót kellett keresni, hogy némileg magunkhoz térjünk a reggeli kómából. Szép, verőfényes napsütésre léptünk ki az épületből, de két sarkot is alig tettünk meg, amikor a semmiből vészjóslóan sötét felhők kezdtek gyülekezni. 
Miközben nagyban kerestük a Peti által kinézett kávézót, véletlenül betévedtünk a csillogó, giccses színes szobrokkal és miniatürizált híres kazah épületekkel ékesített Ken Baba Ethno Parkba, melyet amolyan népszerű szabadidős helyszínnek szántak volna, tele éttermekkel és kávézókkal. 
A parkocska teljesen kihalt volt, rajtunk kívül egy lélek sem járt itt, s vendéglátóhelyeket is zárva találtuk. Sokat nem tétovázhattunk, hogy miként tovább, mivel egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég, s elkezdett ömleni az eső. Mire vészmegoldásként sikerült berohannunk az egyik sarki kávézóba (Korizza / Кофейня Корица), már borsónyi jégdarabok potyogtak az égből.
A hirtelen jött választás elég jónak bizonyult, ennél kellemesebb helyen nem is fogyaszthattuk volna a napindító kávénkat. Andival mi cappuccinót kértünk, míg Petiék az eszpresszóra szavaztak, utóbbi ráadásul egy egészen formabontó üvegcsészében lett felszolgálva. Míg mi a reggeli kávécskánkat kortyolgattuk, az előtérben nagyüzemben zajlott az ételkép-fotózás az egyes fogásokról. Petivel a fejünket ingatva ránézésre megállapítottuk, milyen amatőr technikával dolgozik a fotós. Peti még fel is vetette, hogy felajánlhatnánk nekik, megcsináljuk helyettük, ha cserébe megehetjük a modellül szolgáló finomságokat. 

Miután az utolsó csepp kávé is elfogyott, elindultunk megkeresni azt a buszpályaudvart, ahonnan a közeli városkába, Sayramba közlekednek buszok. A forgalmasabb Kazbek Bi utca (Қазыбек би көшесі) mentén haladva elgyalogoltunk a Központi park (Центральный парк), a szép előkerttel rendelkező városi klinika és a simkenti filharmonikusok épülete mellett, csak hogy a nagyobb helyi látványosságokat soroljam. Ezután egy hangulatos kis parkba jutottunk, melynek közepén a híres kazah zeneszerzőnek, Samsi Kaldajakovnak az aranyozott szobra vigyorog le a járókelőkre. 

Átvágva a parkon már a buszpályaudvarnak kellett volna következnie. Bár egyikünk sem várt egy Népliget-szintű létesítményt, azért többet vártunk volna egy lepukkant placcon, az őskáoszra emlékeztető körülmények között, véletlenszerűen össze-vissza parkoló kisbuszok és marsrutkák tucatjainál, melyek nélkülöznek többnyire mindenféle támpontot az úticélt illetően. Ahogy tétován körbenéztünk a kocsik között, a várakozó sofőrök egymást túlkiabálva ajánlgatták a maguk járatát, ami nélkülözve a menetrend adta kereteket, akkor indult, ha megtelt a jármű. Pech, ha rajtad kívül a kutya sem akar az adott helyre utazni, akkor akár fél napot is dekkolhat így az ember.
Végül találtunk egy kisbuszt, melynek sofőrje heves bólogatással felelt a „Sayram?” kezdetű kérdésünkre, s mivel már ültek bent néhányan, jó esélyeink mutatkoztak, hogy belátható időn belül elinduljunk. Egy aranyos, fiatal csajszival szemben ültünk le, aki pár egyetemista barátjával utazott valahová. Szerintem rettentően furdalta az oldalát a kíváncsiság, honnan jöhettek ezek a furcsa idegenek, úgyhogy az első adandó alkalommal beszélgetést kezdeményezett. Bár azonnal be is mutatkozott, a nevére hárman háromféleképpen emlékszünk vissza – az én verziómban ő „Csalosz” néven fog futni. Csaloszról megtudtuk, hogy – a többiekkel együtt – valójában a helyi üzbég közösség tagja, angol nyelvet tanul az egyetemen és fordítónak készül. Mindezeken felül felvilágosított minket, hogy sikerült nagyjából az egyetlen járatra felülnünk, mely mégis valamilyen szájhagyomány útján terjedő menetrend alapján, pontban délután kettőkor fog indulni. Ennek a hírnek még örülhettünk is volna, ha az óra ekkor nem 13.15-öt mutat. A hátralevő időben Csalosz kíváncsiskodott, honnan jöttünk, merre megyünk, mit láttunk eddig, majd a tömörített összefoglalót fordította a haveroknak, akik hallván, hogy magyarok vagyunk, némi Youtube-ról játszott magyar popzenével örvendeztették meg a kisbusz várakozó utazóközönségét. Sikerült valami rettentően gagyi számot választaniuk, úgyhogy megköszönve a gesztust, bátorítottuk őket, hogy tegyenek be inkább valami helyi üzbég dalt. Ahogy telt az idő, telt meg a kisbusz is, olyannyira, hogy helyhiányban már egymás ölébe kuporodtak az emberek, vagy jobb esetben egy ülést két másik idegennel lehetett megosztani. A hátsó sorba elbújt Petiék ezúttal jól pozícionálták magukat, közéjük már senki sem furakodott el, viszont Andi már kevésbé volt ilyen szerencsés, miután kvázi privát háttámlaként szolgált a mellé letelepedő idős nénikének. 
Az út Sayramig (Сайрам) bő 35 perc lehetett, s ha Csalosz nem szól nekünk külön, bizonyosan eltévesztettük volna a megállót. Érdekes módon, itt leszálláskor kellett fizetni, négyünkre összesen 800 tengébe került a buszút.
A Simkenttől mindössze 15 kilométerre található városka lakosságának meghatározó többségét az üzbég ajkú etnikum adja, amiért „Kis Üzbegisztánként” is szoktak rá hivatkozni. Történelmi jelentőségét kár lenne tagadni, mivel az ország egyik legrégebbi településeként tartják számon – 1999-ben ünnepelte alapításának 3000.-ik évfordulóját. Ezenfelül a híres szúfista vezető, a misztikus Khoja Ahmed Yassaui szülőhelye is egyben, akinek a végső nyughelyéül szolgáló mauzóleumát épp másnap terveztük felkeresni Turkesztánban.
A városka legforgalmasabb kereszteződésénél tett ki minket a busz, ahol meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak. Poros, kátyús út, dudáló autósok, az úton össze-vissza átkóricáló járókelők, s meglehetősen szegény környék.
A térkép szerint a városközpont szívében voltunk, alig párszáz méterre az összes érdemi látnivalótól. Az elsőhöz konkrétan 20 métert kellett megtennünk – a kicsiny 13-14. századi Karashash-Ana Mauzóluem (Мавзолей Карашаш-ана) a már emlegetett Yassaui édesanyának épült. 
Innen pár lépésnyire a Központi mecsetet (Централна джамия на Сайрам) találjuk, de a szemközti épületből kikémlelő, felvigyázó bácsi elzavart minket, mielőtt lefotózhattuk volna.
Egy saroknyira innen, egy növényekkel dúsan benőtt muszlim temető közepén újabb mauzóleum állott, melyet Mirali Baba, 10. századi iszlám prédikátor emlékére emeltek. A sírkert békéjét itt is egy idős bácsi őrizte, de ő kifejezetten szívélyesnek mutatkozott, s beinvitálás mellett még a fotózást is engedélyezte. 
Ezzel a fontosabb sayrami látnivalók háromnegyedét ki is pipálhattuk, úgyhogy a mielőtt tovább indultunk volna az ellenkező irányban lévő Hisr Paygambar minaret felé, körbenéztünk a várost hosszában keresztülszelő főutca, az Ulitsa Yusaremiy mentén. A nézelődés fedőnevű akció azonban burkolt és egyre kétségbeesettebb vécékeresésről szólt valójában, amit Peti javaslatára, pusztán praktikus okokból (hehe!) egy jó délutáni kávézással is egybe lehetett volna kötni. 
Azonban se nyilvános vécét, se vállalható kávézót, de még egy épkézláb éttermet sem találtunk, ellenben leragadtunk az egyik utcai lepényárusnál, ahol egy felülről nyitott, tojásalakú kemence belső falára tapasztva sültek serpenyőnyi méretű lepénykék. Darabját mindössze 80 tengéért mérték, úgyhogy a csapat közösen elnyammogott egyet, ráadásul extra juttatásként még beengedtek magukhoz, a hátsó kertben lévő mosdójukba. Minden idegszálammal igyekeztem a kedves gesztust értékelni, amikor tengernyi légy társaságában beléptem az átható ammóniafelhőben úszó helyiségbe, amely nagy eséllyel pályázik az „életem legmocskosabb vécéje” címre. Az viszont kétségtelen, még ide is nagyobb megkönnyebbülés volt bejutni, mintha a hólyagomat szorítva kellett volna végiglambadáznom a városon még ki tudja meddig.
Mire mindannyian végeztünk, a lepényünk is megsült, melyet a nyurga péklegény lelkesen átnyújtott nekünk. Nehéz volt nem kizárólag a széles „aranymosolyát” figyelni, amikor beszél, mivel három hatalmas arany metszőfog virított ki az első sorból. Rendkívül imponált neki, hogy lefotóztuk munka közben, olyannyira, hogy modelleket megszégyenítő profizmussal állt be pózolni a frissensült lepényekkel, mint egy újonnan igazolt profi sportoló, aki az új csapatának a mezét tartja maga elé a bemutatkozó sajtótájékoztatón. 
Ezután már csak a közeli iskola mögött megbújó, kicsiny Hisr Paygambar minaretet kerestük meg, mely leginkább egy kis tömzsi világítótoronyra hasonlított. A közvetlen környezete sem túlságosan ünnepélyes, mivel körbenőtte a gaz, míg alig 5 méterre tőle az iskolai szemétkonténerek bájos látványa emeli a fényét.
Innen visszaorientálódtunk ahhoz a forgalmas kereszteződéshez, ahol kitett a busz, abban a reményben, hogy sikerül elcsípnünk egy visszafelé menő járatot. Ez olyan jól sikerült, hogy amint visszaértünk, az egyik minibuszból elrikkantotta magát valaki, hogy „Simkent! Simkent!”, úgyhogy már huppantunk is fel a jobb időket is megélt járgányra. Ezúttal fejenként 70 tengét kértek tőlünk a fuvarért, mely már a nevetségesen olcsó kategóriát ostromolta.
Visszaérve Simkentbe az egyik sarkon hátraordítottak, hogy "leszállás", pedig a buszpályaudvartól még bő másfél kilométerre jártunk. Nagy törést azért egyikünknek sem okozott az kis extra séta, úgyhogy a Tole Bi főút (Төле Би көшесі) mentén haladva eltrappoltunk a forgalmas körforgalom közepén magasodó, Anyaföld-emlékműig (Жер Ана монументі), melynek a 35 méter magas obeliszk csúcsán álldogáló nőalak a központi eleme. 
Itt találjuk még az aranyozott kupolájáról könnyen felismerhető Ordabasy mecsetet (Ордабасы мешіті), de a környék fő látnivalójának a közeli Függetlenség Park (Тәуелсіздік саябағы) számít, melyhez innen vezet egy lépcsősor felfelé. 

A 2011-ben, az ország függetlenségének 20. évfordulója alkalmából átadott park kialakításánál láthatóhatóan mindent beleadtak a tervezők. Van itt hatalmas, márványból faragott Kazahsztán térkép, óriási kazah nemzeti lobogó, melyet hét, gyertyát szimbolizáló gránitobeliszk fog félkörbe, de maga a park kialakítása is kifejezetten ízlésesre sikeredett.
A fő motívum ugyanakkor a park közepén található, elsőre fogó nélküli sportserlegre hasonlító, valójában a kazah nemzeti egységet szimbolizáló emlékmű lett, mellyel egy közös képet is készítettünk.
Ezzel nagyjából le is tudtuk a kötelező simkenti látnivalókat, úgyhogy a következő napirendi pontnak a vacsorára kinézett üzbég étterem, a Kok-Saray (Кок-сарай) felkutatása bizonyult. Mire ezt a közel 3 kilométeres távot legyalogoltuk, egy lovat is fel tudtunk volna falni, amit itt Kazahsztánban még egész könnyen be is tudtunk volna szerezni. Lóhús helyett azonban ezúttal a kiváló üzbég konyha újabb finomságaival ismerkedhettünk meg. Berendeltünk egy rakat kaját, majd testvériesen osztozkodtunk a finom fogásokon. Stílszerűen a helyben főzött, frissítő Simkentszkoje (шымкентское) sörrel kezdtünk, melyhez kicsi fehér, sajtgolyókat (kurt) kaptunk sörkorcsolya gyanánt, majd érkeztek a főételek – marhahúsos és zöldséges saslik, achik chuchuk nevű hagymás paradicsomsaláta, római köményes főtt, húsos batyu (manti), sült húsos batyu (samsa), valamint fűszeres, mazsolás rizzsel és csicseriborsóval készített Tashkent pilaf
Pincérnek egy rendkívül lelkiismeretes, fiatal srácot kaptunk, akit finom, feminin mozdulatai ellenére elképesztő professzionalizmussal végezte a munkáját. Akibe még fért ezek után – egy nagy lélegzetet leszámítva – bármi, azok beneveztek némi desszertre is. Míg Peti baklavával zárta a vacsorát, Andi egy répás-mogyorós-diós édességet választott, én pedig egy kis kehelynyi tiramisuval kényeztettem magam.
A fejedelmi vacsorát követően már komolyan felmerült a kis csapatunkban, hogy Üzbegisztánt már önmagában az ételeiért érdemes lenne felkeresnünk. Ki tudja, lehet annak is előbb-utóbb eljön az ideje.
Mielőtt elindultunk volna vissza a hostelbe, még betértünk az egyik közeli boltba némi kazah sörkülönlegességért, így a már ismert Simkentszkoje mellé a jegesmedvével díszített Beliy Medved Svetloe, valamint a Dzsingisz kán figurával ékesített, bivalyerős, 10%-os Beerkhan került a kosarunkba.
Visszabattyogva a hostelbe, kiültünk a szerzeményeinkkel a közösségi térbe, majd miután Petivel méltó módon megörökítettük a sörösüvegeket, a lányokkal együtt jóízűen elkortyolgattuk a tartalmukat. 
A kiváló napzáró sörözést némileg megzavarta az a kazah Insta-sztár csajszi, aki random odajött hozzánk néhány kérdéssel („Sziasztok! Kik vagytok? Honnan jöttetek? Mit láttatok?”), mintha spontán haverkodni szeretne, majd előkapva a telefonját, nekünk szegezte a meglehetősen megosztó kérdést, hogy mit gondolunk Asztana nevének Nur-Szultánra változtatásáról – s közben mindezt videóra vette. Hirtelen nem is tudtuk, mit válaszoljunk, majd Andi kapcsolt a leghamarabb és profi módon lekezelte a helyzetet. Rövid, tömör, politikai véleménynyilvánítástól és ócsárolástól mentes válaszát hallva a lány nyilvánvalóan nem erre számított, s mivel nem szolgáltatunk valami szaftos kontentet, amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt.
Ezután átköltöztünk az egyik folyosón lévő pamlagra, miután valami furcsa bűz kezdett terjengeni a közösségi térben. Itt sem tartott sokáig a sörparti, mivel a semmiből hirtelen megjelent a recepciós hölgy és figyelmeztetett minket, hogy tilos alkoholt fogyasztani a hostel területén, nehogy megzavarjuk az itt megszálló gyerekek nyugalmát. Az persze teljesen rendben van, hogy a sok iskolás kölyök még késő este is össze-vissza rohangál és hangoskodik a folyosókon, mások nyugalma már nem fontos ennyire. Mindenesetre nem álltunk le már vitatkozni, gyorsan még kiittunk a maradék sört, majd visszavonultunk a szobánkba.


7. nap – Turkesztán (2019. április 27.)

Mivel a mai napra egy kis turkesztáni kirándulást terveztünk, ez egy viszonylag korai kelést jelentett mindannyiunk számára. Nyolc órára sikerült is összeszednünk magunkat, s mire kiértünk az étkezőbe, Petiék helyett egy nagyobb nénicsoport, és vagy kéttucatnyi copfos, lófarkas kislány fogadott minket. Leültünk az egyik éppen felszabadult asztalhoz, majd a zsibongás közepette, némi várakozást követően érkezett a reggeli – zabkása néhány szem kukoricával megszórva, egy kissé nehezen hámozható főtt tojás, egy kis tálnyi kristálycukor, tejföl és palacsinta. Csak a korgó gyomron vett rá, hogy a palacsinta mellett a zabkásást is egy zokszó nélkül elkanalazzam, de az elmúlt napok tejben főzött reggelijeivel már igencsak kezdtem telítődni.
Nem sokkal később befutottak Petiék is, bár láthatóan az ételkínálat az ő körükben sem aratott osztatlan sikert. Evést követően megtöltöttünk a palackjainkat az étkezőben lévő vizesballonból, s indulhatott a nap!
A recepción kaptunk némi segítséget arra vonatkozóan, hogyan juthatunk el arra a Samal buszpályaudvarra (Автовокзал "Самал"), ahonnan Turkesztánba közlekednek járatok. Ennek megfelelően kibattyogtunk a hostellel szemközt lévő megállóba, ahova egymás után futottak be a buszok, melyek még sem álltak, amikor a jegyszedő emberek már hajoltak is ki a mozgó járműből, hogy elrikkantsák az adott járat útirányát.  Fejenként 70 tengét kellett perkálnunk a fuvarért, amit a rikkantó ember menetközben szedett össze mindenkitől.
Nagyjából 10 percet zötykölődhettünk a Samal buszpályaudvarig, ahol a – tegnapival ellentétben – már sokkal szervezettebb környezetben várakoztak a régiót járó buszjáratok. Turkesztánba többnyire 12 fős minibuszok indulnak, szerencsére elég gyakran, a jegy pedig 1000 tengébe kerül. A lányokkal együtt beültem a hátsó három ülésre, így ezúttal Peti kényszerült a helyiekkel való szocializálódásra. A mellette ülő egyik idős nénike le is csapott rá, kíváncsiskodott egy sort tőle, honnan jöttünk, sőt Magyarország halltán rögtön rávágta, hogy „Hungary? Budapest!”.
A közel kétórás út amúgy viszonylag csendben telt el, útinaplót írogattunk, zenét hallgattunk, viszont arra mindenki felkapta a fejét, amikor egy hatalmas, véget nem érő pipacsmező mellett húztunk el, mely vérvörösre festette az egész vidéket. Kisebb-nagyobb pipacsföldeket otthon is látni, viszont ehhez hasonlót aligha. Andival irigykedtünk egy sort azokra az autósokra, akik bezzeg meg tudtak állni fotózni a nemmindennapi természeti látványosságnál.
A vidám pipacsföld volt a sivár táj egyetlen üdeszínfoltja az út során, úgyhogy maradt elég idő előzetesen kicsit utánaolvasni Turkesztán (Түркістан) történetének. Az egykori Selyemút mentén fekvő városka rendkívül gazdag múltra tekint vissza – 2001-ben ünnepelte fennállásának 1500. évfordulóját. Igazi jelentőségét az adja, hogy itt találjuk az ország legfontosabb műemlékét, a szúfizmus jeles képviselőjének, Khoja Ahmed Yassaui-nak a 14. századi mauzóleumát, amit mi is fel szerettünk volna keresni. „De csak egy jó kávé után!” – szólt az érkezést követően a még mindig kómás tekintetű Péterünk. A mauzóleumig hátralévő nagyjából 3 kilométeres gyalogút mentén viszonylag limitált kávézási lehetőség adódott, úgyhogy beültünk az első helyre, ami vállalhatónak tűnt. Bár a kinézete alapján nem tűnt rossznak, olyan pocsék presszót kaptunk, hogy az a kötelező koffeinbevitelen kívül másra nem volt alkalmas.
Ezt követően folytattuk az utunkat a Tauka khan sugárúton egészen az Esim Khan főtérig, melynek szélén leültünk elmajszolni egy-egy müzliszeltet, s némi aszalványt, mielőtt elkezdtük volna bejárni a mauzóleum komplexumának a területét. 
Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Khoja Ahmed Yassaui Mauzóleum (Қожа Ахмет Яссауи Кесенесі) építését a 14. század végén a régiót uraló Timur türkomán fejedelem rendelte el, mely révén méltó nyughelyet kívánt biztosítani a szúfi tanok elkötelezett terjesztőjének, a misztikus költőként és vallási vezetőként működő Khoja Ahmed Yassauinak, másrészről saját hatalmát igyekezett népszerűsíteni a régióban. 
Bár Timur 1405-ös halálával az építkezések is leálltak, még így is a legjobb állapotban fennmaradt timurida építészeti emlékek között tartják számon. 
Maga a mauzóleum főépülete első látásra mintha a Bastille erőd és egy mecset fúziós házasságából született volna – a főbejárat felőli dísztelen, kissé otromba homlokzata szöges ellentétben áll az épület maradék részének elképesztően gazdag, színes mozaikdíszítéseivel. 
Érdemes kiemelni a gyönyörű, türkizkék színben pompázó, hatalmas központi kupolát is, mely a legnagyobb egész Közép-Ázsiában. Az épület valóban egészen magával ragadó látványt nyújtott, viszont – mint Petivel megállapítottuk – fotós szempontból nem igazán mutatkoztak ideálisnak a fényviszonyok. Megkerültük az épületet, készítettünk néhány képet a napos oldaláról, majd beszereztük a belépőjegyeket (500 KZT/fő). Az egyetlen bejárat egy rendkívül szűk kis ajtón át vezetett, ráadásul a bentről kiáramló embertömegből ítélve kijáratként is ez funkcionált. Amikor végre egy pillanatra megszakadt az emberáradat, gyorsan besurrantunk, viszont a jegyszedő hölgy megállított minket Petivel (a lányoknak még épp sikerült belógniuk), és lerakatta a bejárat melletti, teljesen nyitott szekrénypolcra a hátizsákjainkat (túl nagy, nem vihetjük be), s figyelmeztetett, hogy bent szigorúan tilos a fényképezés. Peti nem szívesen hagyta volna ott sajátját, mivel minden pénze és irata is benne volt, így amikor a felügyelő néni nem figyelt, egy villámgyors mozdulattal visszacsórta a táskáját. Azért én sem maradtam ki a szabályszegők sorából, s telefonnal lazán lőttem néhány képet, a látogatók nagy többségével egyetemben.
Az első helyiség, ahova beléptünk a főkupola alatt elhelyezkedő központi csarnok volt, aminek középpontjában egy hatalmas, kéttonnás fémüst kapott helyet. Állítólag 1399-ben magának Timur fejedelemnek a kérésére öntötték, s amellett, hogy az egységet szimbolizálja még 3000 literes befogadóképességgel is rendelkezik. Innen nyílik egy másik szoba, ahol Khoja Ahmed Yassauinak a sírja is található, de ez csak kétoldalról, egy-egy keskeny folyosóról nézve lehet megtekinteni. Ezenkívül több más sír is el van helyezve a mauzóleumban, melyek tetejét egyesével végigcsókolgatják a zarándokok. A többi helyiség már nem igazán villanyozott fel minket, így lassan mi is a távozás mezejére léptünk. 
Ezt követően a mauzóleumot körülvevő többi építészeti emléket jártuk be. Végiggyalogoltunk a városfalszerű építmény megmaradt részén, megtekintettük a szomszédos Esim Khan és Rabigha-Sultan Begum kisebb mauzóleumait, egy ókori fürdőt, majd bejártuk a 12. században épített, s a maga nemében páratlan Hilvet földalatti mecsetet (Подземная мечеть). 
Hamar kiderült, hogy itt vidéken, egész komoly szenzációnak számít a jelenlétünk, különösen a két szőke lány, úgyhogy lépten-nyomon beálltak velünk random emberek fotózkodni, vagy a félősebbje megpróbált minket lopva lencsevégre kapni. Amikor például a városfalról jöttünk le, konkrétan egy kilenc fős lánycsapat cserkészett be minket, közös képeket kérve. Legalább 4-5 telefonnal kattogtak egyszerre a fotók, úgyhogy szerintem nemsokára kismillió fotóalbumból és Facebook-profilról fogunk majd visszavigyorogni. 
Mivel Petinek már a délutáni kávéadagját kellett volna lassan „beadni”, tettünk egy kört a környéken egy alkalmas kávézó után nézve, ahol a csapat maradék része a dolgát is elvégezheti. Kávézó nem volt, sőt a GoogleMaps által jelzett egész háztömbjét is földig rombolták, úgyhogy csak mosdó iránti szükségleteinket elégíthettük ki egy meglehetősen rendhagyó nyilvános vécében, ahol külön részleget tartottak fent a lábmosásra!
Környéken már csak egy nemrég épült, kék dómos mecset maradt, mint érdemi látványosság, úgyhogy odáig még elbattyogtunk körülnézni. 
Rajtunk és egy békésen legelésző tevén kívül egy lélek sem volt itt, úgyhogy a kötelező fotósorozat elkattintását követően elindultunk visszafelé.
A délutáni nap ekkorra már pont a jó irányból sütött, úgyhogy Petivel újfent leragadtunk a mauzóleum legdíszesebb oldalánál fotózni egy sort. 
Így végül teljes elégedettséggel bandukolhattunk vissza a buszállomásra, ahol óriási szerencsére sikerült elcsípni egy pont Simkentben induló minibuszt.
A 2-2,5 órás utazás nyugalmán időnként csak egy krákogó utas vagy egy bömbölő csecsemő törte meg, így este 6 körül vissza is értünk Simkentbe.
Mivel már javában benne jártunk a vacsoraidőben, megszavaztuk, hogy a buszpályaudvarról egyből a tegnapi üzbég étterembe menjünk. A tegnapi, jól bevált fogásokon felül rendeltünk még plusz salátát, helyi húsos péksütit, amit Andi egy tökös samsával, mi Petivel pedig egy adagnyi báránybordával fejeltünk meg.

Visszaérve a szállásra, összepakoltuk a cuccainkat, hogy holnap reggel már ne kelljen bajlódni vele kicsekkoláskor, majd jöhetett a jól megérdemelt pihenés.


8. nap – Taraz (2019. április 28.)

Az utolsó simkenti reggelünkre elégnek bizonyult 8 órára húzni az ébresztőórát. Gyors készülődés, táskapakolás, majd fél kilencre libbentünk is ki az étkezőbe reggelizni, ahol meglepő csönd honolt. Se nénik, se copfos rohangáló kislányok, egyedül egy telefonjába merülő tini üldögélt a reggelijének maradéka felett.
Jó 10 percig vártunk, mire végre valakinek feltűnt, hogy reggeliznénk is, s érkeztek a már jól ismert műanyagtálcák…
-       Uhh, adja ég, hogy ne zabkása, tejbegríz, köleskása, vagy bármi tejben kifőzött cucc jöjjön…” – rimánkodtam a reggelik istenéhez.
-       Ó, tejberizs. Nahát, micsoda változatosság…ez…aztán tényleg teljesen más…jéééj.” – törődtem bele a sorsunkba.
Pár perccel később Petiék is befutottak. Nóri sem leplezte a csalódottságát:
-       Ahh, már megint egy tejes cucc, hihetetlen. Készítem is már az újabb adagnyi laktázt.”
Az üres palacsinta ténye már csak minimálisan tudott javítani a reggeli megítélésén, úgyhogy amikor a kicsekkoláskor kitöltettek velünk egy elégedettségi kérdőívet, az amúgy teljesen profin kialakított, tiszta és funkcionális hotel egyetlen fejlesztési területeként egybehangzóan a változatosabb reggelit jelöltük meg.
A mai napi úticélunk Zhambyl régió közigazgatási központja, Taraz volt, ahova szintén a Samal buszpályaudvarról indultak buszok. Már jól ismertünk az idevezető utat, így kilépve a hostel ajtaján, rutinosan már egyből a #92 busz megállója felé vettük az útirányt. Kiérve a buszpályaudvarra viszonylag gyorsan sikerült megtalálni a Tarazba közlekedő járatot is. A kis 20 fős minibuszban kissé szűkösen fértünk el, miután osztoznunk kellett a helyeken a csapatosan utazó, idős nyugdíjasokkal. Épp azon gondolkodtam, hogy a nagyszüleink generációjának mekkora sokk lehet ez a drámai technológiai fejlődés, amit a saját életük során tapasztaltak, a lovaskocsiktól az önvezető autókig, amikor az egyik (alsó hangon 80-as éveiben járó) bácsika előkapta az okostelefonját, melyen háttérképnek egy önfeledten vigyorgó, fejkendős anyóka volt beállítva, s mutatott a mellette ülő néninek valamilyen Youtube videót. Azt a mindenit! Ha mindezt Japánban látom, nem csodálkoznék, de egy messzi kis vidéki kazah városkában semmiképp sem vártam volna. Az itteni öregek úgy nyomultak az okostelefonokkal, mint a kínai turisták a selfie-bottal. Hasonló döbbenettel ért fel, amikor az autópályán haladva hirtelen megálltunk a puszta közepén, kiszállt az egyik nénike, menni is alig tudott, de egyik kezében szorongatva az okostelefonját, másikkal húzva a gurulós cumóját, elindult keresztül a szalagkorláttal elválasztott úttesten, a túloldalra…
Maga az utazás nem mondhatni, hogy túlzott kényelemben telt, a jármű hátsó három helyére préselődtünk be négyen, s ki-ki más módon próbálta kibekkelni az útikönyv szerint ránk váró 3,5-4 órás utat. Nóriék olvastak, Andi hol aludt, hol olvasott, hol az előtte ülő, folyton hátraforduló, huncut kislánnyal kacérkodott, én pedig zenehallgatás közben a sivár kazah tájat kémleltem.
Épp ezért ért kifejezett meglepetésként minket, amikor mindössze bő kétórás utazást követően elértük Taraz (Тараз) határát. Végül nem is mentünk el a buszpályaudvarig, hanem leszálltunk az egyik korábbi megállónál, ami közelebb volt a városközponthoz. Ahogy a kisbusz kigördült a megállóból, a kislány még búcsúzóul kedvesen integetett is Andinak, ami rendkívül kedves jelenet volt.

Taraztól nem vártunk sokat, csak egy kellemes kis félnapos kitérőnek gondoltuk, mielőtt visszarepülünk Asztanában. A város rendkívül gazdag, bő 2000 éves múltra tekint vissza, mely során az igazi jelentőségét a Selyemútnak köszönhető kereskedelmi fellendülés hozta meg. Végigolvasva a történelmét, az az ember benyomása, hogy ez a település több kézen fordult meg, mint egy sarki rosszlány, miután csak az elmúlt 150 évben hét alkalommal nevezték át a várost, mígnem végre visszakapta az eredeti, történelmi nevét. 
Első ránézésre nagyon szimpatikus, élhető kisváros benyomását keltette. Szép zöld, tele van parkkal, egyetemi épületekkel és relatíve alacsony autóforgalommal. A Tole Bi főút (Төле Би көшесі) mentén indultunk, mely egyenesen a városközpontba vezet, ahol nagyjából egy kupacban található a legtöbb látnivaló. 
Mielőtt azonban belevetettük volna magunkat a városnézésbe, a Tarazba érkezésünk örömére egy kellemes kávézós, sörözős, majd kicsit eszegetős sziesztával ajándékoztuk meg magunkat a nem túl fantáziadús elnevezésű, Coffee Coffee (Кофе Кофе) nevű étterem-kávézó teraszán. Petivel mi söröztünk, míg a lányok a kávé mellé ettek is néhány falatot. Nóri paradicsomos-lecsós tortillát kért valamilyen fűszeres sültkolbászszerűséggel és babsalátával, Andinak pedig keleties ízesítésű sültpaprika-salátát hoztak. 
Nóri ételéhez ajándékba járt még egy nagy bögrényi cappuccino is, ami végül nálam landolt, de nem ez volt az egyetlen extra, ami érkezett. Hozott a pincér még egy négyzetalakú tányért, melyről két kicsiny rózsaszín habcsók, egy cukormázzal borított muffin és két festett, színes tojás nézett vissza ránk.
-       Ti sem rendeltetek ilyet, ugye? Szerintetek ez ingyen van?” – találgattuk közösen, mígnem a pincér megerősítette, hogy ez valóban ajándék.
Nahát, milyen aranyosak, igazán kedves gesztus. A cukros édességeket elosztottuk testvériesen, mígnem már csak a két tojás árválkodott a tányéron – egy piros és egy zöld. Itt újfent hosszas elmélkedésbe kezdtünk. Egyrészről megállapítottuk, hogy a fehér tányéron ezek úgy mutatnak, mint magyar nemzeti trikolór, de fő kérdés továbbra is az maradt, hogy a színes tojások pusztán díszítőelemként szolgálnak, vagy őket is evésre szánták. Tök ciki volt, perceken belül másodszor is meginterjúvolni a pincérsrácot az ajándékkal kapcsolatban, de én a tudás (vagy inkább a kíváncsiság) oltárán magamra vállaltam a bolond szerepét.
-       Nem, uram, azokat csak dekorációnak szántuk.” – felelte a srác a tojásokra mutatva.
Kifejezetten jól esett egy kicsit ülni és élvezni a kellemes napsütést és a lágy szellőt, ahelyett, hogy görcsösen végig kellene rohannunk a látványosságokat, kimaxolandó az itt töltött időt.
Délután két óra körül már ideje volt feltápászkodni és továbbindulni, bármennyire is jól esett itt lazulni. Tettünk egy sétát a kávézó melletti parkban (Парк имени Рыскулбекова), ahol, míg Peti indokolatlanul sokat pepecselt az egyes művészi fotók komponálásával, mi Andival felváltva próbáltunk videón megörökíteni néhány életképet az útról. Ez olyan jól sikerült, hogy egyikünk sokperces felvételét sem rögzítettük valójában, helyette a köztes állítgatás, lóbálás, remegés lett megörökítve az utókornak. Nagy kár mindezért, mert az a néhány perc olyan zseniális aranyköpéseket, beszólásokat tartalmazott, mint például, amikor Nóri a park pázsitján végigtekintve elegánsan megállapította, hogy „zsír friss ez a fű”. 
Elbattyogtunk a park központi sétányát díszítő fáklyás emlékműig, majd folytattuk az utunkat a Tole Bi mentén. Pár sarokkal később kiértünk a Taraz központi helyére, a Dostyk térre (Орталық алаң), melynek középpontjában a helyi hős harcosnak, Baidibeknek a diadalittas lovasszobra látható, míg mögötte a bugyirózsaszín homlokzatú Városháza terül el. 
A tér szemközti oldalát a Zhambyl Régió Történeti Múzeuma uralja, melynek bejárat a fölé tömören csak ennyit írtak – „múzeum” (музей). Igazán informatív. A városi festők vélhetően egyféle festékszállítmánnyal le akarták tudni a Városházát, a Múzeumot és még szintén itt található Színházat (Teatr), mivel a teret övező főbb épületek mindegyike rózsaszínben pompázik.
Magunk után hagyva a Dostyk teret, sétáltunk tovább a Tole Bi mentén, egészen egy modern hatású mecsetig, ahol letérve jobbra hamarosan a Karakhan Mauzóleumnál (Мавзолей Карахана) találtuk magunkat. A kis négyzet alapterületű sírkomplexumot a 11-12. század körül emelték vélhetően Shakhmakhmud (ezt háromszor kellett megnéznem, hogy helyesen írjam le) vezér emlékére.
A mauzóleum egy kis park területén helyezkedett el, ahova viszont belépőt kellett váltani. A fejenként 300 tengés jegyár elhanyagolhatónak tűnt, úgyhogy kollektíven megszavaztuk a mauzóleumi látogatást. A mindössze egy félszobányi helyiséggel rendelkező épületben éppen valami szertartást végeztek, úgyhogy csak lopva kukkantottunk be, ellenben a park területén lévő másik sírhelyet, a Dauitbek Mauzóleumot (Мавзолей Дауытбека) is körbejárhattuk. Utóbbi mögött egy egészen igényesen kialakított régészeti helyszínt lehetett megtekinteni, melyet külön tetővel védtek az időjárás viszontagságai elől.
Mivel a térkép egy több háztömbnyi területet elfoglaló bazárt jelzett a szomszédban, gondoltuk szétnézünk ott is, viszont ehelyett csak egy hatalmas, félkész bevásárlóközpontot találtunk. A boltoknak alig harmada volt nyitva, a maradék még javában építési területként szolgált. Ennek ellenére az üzletház már megnyitotta a kapuit és ugyanúgy ellepték az emberek, mintha otthon, a Duna Plázában lettünk volna. Jó lett volna valami harapnivalóhoz jutni, még mielőtt elindulunk a reptérre, de a McDonalds szintű gyorsétterem-kínálatot inkább hanyagoltuk.
Egy gyors mosdókört követően elgyalogoltunk még a körforgalommá avanzsált Zhambyl térig, mellyel szemben egy hangulatosan kialakított park és egy iglu formájú, valamilyen kulturális intézmény épülete kapott helyet.
Innen már szépen-lassan elindultunk visszafelé a központ irányába, fél szemmel valamilyen „magazin” (magyarul bolt) vagy pékség után nézve. A Dostyk teret elhagyva végül találtunk egy kisboltot, ahol vettünk narancslét, meg néhány sajtos bucit uzsonnára. A húsos péksütit egyikünk sem merte bevállalni, ki tudja mióta állnak ott a melegben. Még egy kis gyümölcs jól jött volna – állapítottuk meg –, amikor átkelve az út túloldalára egy hasonló élelmiszerboltba botlottunk, így ott még beszereztünk egy fürt banánt, majd a szajréval együtt kiültünk a parkba falatozni. Éhenhalás ellen megtette.

Időnk már vészesen fogyott, ideje volt fogni egy taxit a reptérre. Nem komplikáltuk túl a dolgot, nemes egyszerűséggel kiálltunk a Tole Bi főút szélére, s jelentőségteljesen integettünk az elhaladó taxiknak. Percek alatt sikerült is leinteni egyet, ám mielőtt elköteleztük volna magunkat, rutinosan előbb leegyeztettük az árat.
-       8000 tenge? Azért az meredek lenne! Annyiért már Asztanáig vihetne.” – hüledeztem egy sort.
Visszakérdeztem még egyszer, de mivel elég nehezen lehetett érteni, mit mond a sofőr, odaadtam neki a telefonomat, írja be a mágikus számot. 800. No, az mindjárt más! De még mennyire! Fejenként tehát kb. 150 forintból nemcsak, hogy reptéri fuvart kaptunk, de a sofőr bácsi kötelességének érezte, hogy rögtönzött idegenvezetést tartson az út során.
-       Big office…big arena…bazaar…nice church…” – magyarázta lelkesen a látnivalókat.
Lepukkant, ütött-kopott kocsijára már szerintem szemet vetettek a sarki bontóban, de a matuzsálemi korú járművet mégis sikerült annyira összedrótozni, hogy ne essen darabjaira. Azontúl, hogy ősrégi és jobb kormányos kialakítású volt, rendelkezett még egy megfejthetetlen furcsasággal. A kormány tövében ugyanis be volt építve valamilyen kar (nem kormányváltó, azt megismerem!), amit általában fékezéskor húzott meg a sofőr. Míg ezen morfondíroztam, elhagyva a Taraz határát jelző díszes kaput, ráfordultunk a reptéri útra.
Rendkívül gyorsan kiértünk a kicsiny tarazi repülőtérre, s miután begördültünk a szépen felújított terminálépület elé, és kifizettük a fuvardíjat, a bácsi olyan boldog lett, mintha az éves bevételét termeltük volna ki neki. 
Andi a simkenti poggyászelhagyós élményt követően már érthetően ódzkodott a csomagfeladástól, úgyhogy ügyesen szétpakoltuk a cuccait a kézipoggyászába és az én hátizsákomba, így csak az enyémet kellett nejlonnal betekerni és feladni.
Becsekkolás után jöhetett a biztonsági ellenőrzés. Ha az asztanai procedúrát hosszadalmasnak tartottuk, ettől konkrétan az agyunk is leolvadt. Hiába pakoltuk már eleve külön fel a folyadékokat, táskát, tabletet, mindent egyesével végig kellett fogdosniuk, meg kellett igazítaniuk, ami sokszor csak annyit tett, hogy félcentivel odébb helyezte a tárolóban. Ezután mindenkitől elkérték a beszállókártyát és az útlevelet, majd előbbit fogva, elővett egy kisalakú, vonalas füzetkét (!), ahova kézzel (!) akkurátusan feljegyzett valamilyen sorszámot. Ezután a számítógép monitora előtt folytatódott az adategyeztetés, melyet szerintem betűnként egyesével vetett össze az útlevél, majd a beszállókártya adataival. Ez mind önmagában, emberenként közel 10 percet vett igénybe. Jöhetett az átvilágítás, ahol csakúgy, mint Asztanában, még a fényképezőgép objektívját is széttekertették velünk, majd a telefontöltőket vizsgálgatták hosszasan. Nem, még ezzel sem volt vége. Engem még külön egy mágneses detektorral végigtaperoltak, pedig előzetesen sehol sem sípoltam be. Értem én, hogy egy ilyen ingerszegény környezetben, ahol naponta nagyjából jó, ha két gép megfordul, valahogy ki kell tölteni a munkaidőt, de azt hiszem, itt lenne lehetőség fejleszteni egy kicsit a folyamatokon.
Az indulással kapcsolatban szerencsére ezúttal elmaradtak a nagyobb meglepetések, mindössze egy tolerálható, 10 perces késés csúszott be, amivel előzetesen is kiegyeztünk volna. Az kevésbé volt megnyugtató tény, hogy ugyanazt a vén, 26 éves SCAT gépet kaptuk, amellyel korábban Almatiból Simkentbe is repültünk, úgyhogy még egy imát el kellett mormolni a repülőgépek istenéhez, hogy lehetőleg nem se akarja magához szólítani ezt a madarat.
A másfélórás út különösebb izgalom nélkül telt el, egyedül a landolásnál behúzott hirtelen fékezés borzolta kicsit a kedélyeket, ott majdnem sikerült lefejelni az előttünk lévő üléstámlát. 
Este háromnegyed nyolcra érkeztünk meg Asztanába. Bár még indulás előtt írtam a szállásadónknak, hogy küldjön értünk taxit a reptérre, kicsit sem lepődtem, hogy nem jött rá időben válasz. Miután összeszedtem a hátizsákomat, kimentünk a terminál elé taxit szerezni. Nem nagyon kellett keresni őket, ahogy kiléptünk az ajtón, szó szerint megrohamoztak minket, mint lelkes rajongók a filmsztárokat. Az egyik agilisabb taxis 5000 tengéről indította az alkudozást, mire önkéntelenül a képébe röhögtem. Ő is felkacagott a pofátlan ajánlaton, s máris 4000-ről folytatódott a beszélgetés. Végül 3000 tengében állapodtunk meg, amit egész korrekt árnak ítéltünk meg, különösen annak fényében, hogy Asztana túlsó felének legszélére kellett kivinnie minket.
Emberünk alaposan meg is szenvedett a navigációval, ugyanis fejből nem ismerte a címet, a GPS pedig többszöri próbálkozásra sem talált rá. Végül nagy nehezen sikerült odatalálni.

A szállás környéke cseppet sem lett bizalomgerjesztőbb, ráadásul a sötét, kivilágítatlan, hepehupás földút mentén több nagytermetű kutya is lófrált. Becsöngettünk, majd néhány pillanattal később kicsörtetett a néni, s nyílt a vastag fémkapu. Hmm, újra itt.

Először betessékelt minket a korábbi lakrészünkbe, párszavas angoltudásával elmagyarázta, hogy kicsit későbbre vártak minket (gondolom, mivel anno éjfélre értünk ide), úgyhogy sajnos még nem végeztek az előkészületekkel. Mint kiderült, ezúttal egy teljesen új lakrészben leszünk elszállásolva, amit még csak most takarítanak ki. Nahát, micsoda fejlődés a korábbihoz képest, gondolhattuk volna!
Ezzel a lendülettel át is tereltek minket egy hátsó, nemrég épült épületszárnyba, ami olyan szinten számított újnak, hogy konkrétan még senki sem lakott itt, frissen volt festve, burkolva, a mosdókagylón és a vécécsészén még az árcédula és a vonalkód is rajta figyelt. A szobánkban egy sebtében összetákolt IKEA szekrény és egy ágy kapott helyett, utóbbinak a matracáról nekünk kellett lefejteni a védőfóliát, csakúgy, mint a konyhai székekről. Szóltunk, hogy nincs takaró, mire hoztak egy egész szettet, zsírúj csomagolásban.  
A kezdeti bizakodást, amit az új lakrész jelentett, hamar kezdte felülírni, hogy újabb és újabb alapvető hiánycikkre kellett felhívni a háziak figyelmét. Nem volt vécépapír, szappan, úgyhogy eleinte a komplett vízhiány sem tűnt fel. Vizet aztán egy félóra után sikerült megcsinálni, de továbbra is hiányoltuk az internetet, úgyhogy a néni riadóztatta a fiát, aki ígérte, mire megjárjuk a „magazint” (a közeli kisboltot), csihol nekünk netet. A néni elkísért minket, mutatva az utat, így a beszerzőkörút végén egy nagy ballonnyi ásványvízzel, sörrel és némi gyümölccsel tértünk vissza.
Míg mi az ágy előkészítésével és a kipakolással foglalatoskodtunk, nagyban készült a vacsora. Reménykedtünk, hogy ezúttal nem valami nehéz kaja érkezik, ez a kívánság csak részben teljesült. A zöldfűszeres, kapros zöldségleves nem szűkölködött a zsírcseppekben (Mátyás király udvarában jó sok aranyérme járt volna érte), de kifejezetten ízletes volt. Miután külön kértünk tányért és evőeszközt (eleinte abban is szűkölködtünk), neki is láthattunk a vacsorának. Ennyi bőven elég is lett volna, ám a néni ezután megjelent egy nagy adag töltött káposztával és a vekni friss kenyérrel. 
Ezzel a lendülettel rohanhattunk is utána, mivel késünk sem volt, hogy felszeleteljük a kenyeret. A vacsorát néhány sör legurításával zártuk, szigorúan dobozból, mivel egy szem poharunk sem volt.
Vacsorát követően eljött a fürdés ideje. A törülköző hiányán hamar felülemelkedtünk, bár egy kéztörlőnek való azért jól jött volna, helyette inkább egyesült erővel próbáltunk Nórinak hajszárítót keríteni, mivel az ő haja napi mosást igényel. A néninek hárman próbáltuk mindenféle hanghatást és mutogatást bevetve elmagyarázni, hogy mire lenne szükségünk:
-       Hairdryer…hmmm…machine…zzzzzzzzzzsssss…hair…hair…machine… wind to hair…zzzzzzzssssss…”
Végül csak megértette a néni, mosolyogva bólogatott – Hajszárító? Na, az nincs!
De legalább annyit sikerült elérnünk, hogy holnap megpróbál szerezni nekünk valahonnan.
Huhh, ez az este kétszer jobban lefárasztott minket, mint az egész napos utazás.
És vajon mi érkezik majd holnap reggelire?


9. nap – Asztana (2019. április 29.)

Mivel tegnap este elfelejtettünk szólni a néninek, hogy mikorra kérnénk a reggelit, nagyjából 9 óra körülire időzítette a látogatását. A múltkori, hajnali hatos főtt csirkecomb emléke még élénken élt bennünk, úgyhogy reméltük, ezúttal nem készül ilyen nehéz kajákkal. Petiékkel már-már fogadásokat kötöttünk, mi fog érkezni, majd a csoport általános jókedve kissé alábbhagyott, amikor a lányok elé tejberizst tett le.  Andi és Nóri egy mély sóhajjal konstatálta az újabb tejalapú étket, s bár a tej egyiküknek sem jóbarátja, itt úgy látszik, ez jár a hátizsákos utazónak. És legalább nem csirkecomb. Az vélhetően a házinéninek is átment, hogy a hölgyek körében végképp nem aratott sikert főtt csirkecomb reggelire, sőt Andinak még esküdözött is, hogy majd valami gyümölccsel készül legközelebb. Vajon ezek után mi jár a fiúknak?
Dobpergés…dobpergés…tádám – hagymában átforgatott, sült csirkecomb, egy hatalmas omlettel és némi brokkoli-zöldbab díszítéssel. Éljen a diétás reggeli, kazah módra!
Szépen komótosan elfogyasztottuk a kapott ételt, elkortyolgattuk a teánkat, majd összekészültünk a mai napi városnézéshez. Már a cipőinket vettük fel éppen, amikor a néni hirtelen megjelent az ajtóban egy újabb adag főtt kajával, s aggódó tekintetét Nórira szegezte, aki riadtan tekintgetett körbe, mint egy kisgyerek a szülői dorgálás előtt. Egyesült erővel elmutogattuk a néninek, hogy már befejeztük az étkezést, nem vagyunk éhesek, köszönjük szépen, erre az adagra már nem tartunk igényt.
De, hát ő nem is evett még, csak tejberizst – olvastuk ki a néni hadonászásából, mire igyekeztünk megnyugtatni, hogy ne aggódjon, így sem halunk éhen.
A hajszárító felkutatásba már távolról sem tett bele annyi energiát, mint reggeli főzőcskébe, így újfent csak azt tudtuk meg, hogy „no hairdryer, no hairdryer”.
Ha már erre járt, beszedte a szállásdíjat is, amire elmondása szerint azért van most, ebben a pillanatban szükség, hogy tudjanak törülközőket venni. Már nagyon mehetnékünk volt, úgyhogy gyorsan kifizettük neki a kért összeget, majd siettünk ki a ház elé, ahol a taxi már várt ránk.
Azt kértük tőle, hogy a városközpont szívében lévő, Baiterek-toronyhoz (Бәйтерек) vigyen minket, amiért végül 960 tengés fuvardíjat számolt fel. Kifizettük a taxist, s izzítottuk is már a fényképezőgépeket. Elképesztő izgatottsággal töltött el, hogy élőben láthatom ezt az emblematikus tornyot, melyet a modern, független Kazahsztán legfontosabb szimbólumának tartanak. 
Az első ránézésre egy gigantikus fáklyához hasonlító épület kialakítása csak úgy hemzseg a tudatos szimbolizmustól. Torony valójában a mitikus élet fáját jelképezi, mely ágai között, a legenda szerint, a boldogság varázsmadara, Samruk vetett fészket, ahova évente egy aranytojást rakott. A fa tövében élő sárkány azonban minden évben boldogan megkajálta a „házhoz érkező” tojásokat, egy örök körforgást teremtve – új élet és pusztulás, nappal és éjszaka, nyár és tél folytonos változását. 
A torony tetején csücsülő, 22 méter átmérőjű aranygömbjének legfelső kilátóterasza pontosan 97 méter magasan található, mely utalás az 1997-es évre, amikor Asztana átvette Almatitól a fővárosi címet.
A torony alagsorában lehetett megvenni a belépőjegyeket (700 tenge/fő), ahonnan aztán lifttel jutottunk fel a gömbbe. Sajnos a legfelső, kilátószintről elénk táruló panoráma nem bizonyult túlságosan fotóbarátnak, mivel a zavaróan tükröződő ablakok sárgás bevonata mellett még a gömbös formából adódó torzítás is rontott a képen. 
A csalódást keltő kilátás ellenére két érdekességet is kiemelthetünk innen. Az egyik vitán felül az egykori elnök, Nursultan Nazarbajev kezének tömör aranyba mártott kézlenyomata volt, melyről azt híresztelik, ha az ember belehelyezi a kezét, valóra válik egy kívánsága. Minden ilyen kívánságosdinál bepróbálkozom, hátha egyszer mégis bejön. Azt azért nagyon megmosolyognám, ha a szívem leghőbb vágyát, pont a féldiktatórikus kazah exelnök arany kézlenyomata váltaná valóra, de aztán sosem lehet tudni! 
Az aranykéz mellett ki volt állítva egy kicsiny, fából faragott emlékmű is, mely a világvallások 2003-as asztanai kongresszusának az emlékére készült. A kazah kezdeményezésre tető alá hozott rangos nemzetközi esemény célja a vallások közötti dialógus javítása volt, mely mellett a 17 legnagyobb világvallás vezetője is letette a névjegyét. Mindegyikük eredeti aláírását örökíti meg ez a kis fából faragott emlékmű, közepén a Földdel. A rendkívül szép szimbolikával bíró esemény kétségtelenül kiváló PR-kampányként funkcionált a kazah vezetésnek, akik ezzel a béke és egyetértés országaként igyekeztek pozícionálni Kazahsztánt.
Miután megjártuk a Baitereket, a torony nyugati oldalától induló, hosszú Nurzhol bulvár (Нуржол бульвар) mentén sétáltunk tovább. A modern irodaház-rengeteget itt-ott megtöri egy-egy formabontó épület, mint a Kazah Nemzeti Archívum hatalmas, szürke tojásra emlékeztető épületszárnya, míg a parkosított sétány mentén tucatnyi érdekes szobor kapott helyet. 
Vannak egészen furcsa művészeti mondanivalóval megáldott alkotások is, melyek rejtett üzenetére kollektív ötletelést követően sem jöttünk rá. Az egyértelmű kedvencnek ugyanakkor a tükörszerű kis darabokból kirakott üvöltő farkast és lopakodó párducot mintázó emlékművek bizonyultak, melyekkel ezeknek a Kazahsztánban őshonos vadállatoknak a természetvédelmi értékére próbálják felhívni a figyelmet. 
Miután átkeltünk a forgalmas Kabanbai Batyr sugárúton, egy masszív KazMaunaiGas irodaházhoz érkeztünk, melynek két különálló szárnyát egy, a Sóhajok hídja által inspirált összekötő átjáró kapcsolta össze. 
Keresztülsétálva az árkádos épület alatt a Szerelmesek parkjába (Ғашықтар саябағы) jutottunk, melynek hátterében már feltűnt a világ legnagyobb sátorépítményének, a 150 méter magas Khan Shatyr-nak (Хан Шатыр) a csúcsa. 
Közeledve a szívótölcsér formájú, futurisztikus épülethez, munkásemberek egy kirendelt csapata éppen a jellegzetes városi látkép közepét dísztő I♥ASTANA felirat fehér óriásbetűit bontotta le, miközben mögöttük már a frissen kihelyezett NUR-SULTAN kiírás virított. 
A rendkívül népszerűtlen névcsere szomorú szimbolikájaként értékeltük a jelenetet, mely tovább erősítette bennünk az érzést, hogy csak azért sem fogunk Asztanára Nur-szultánként hivatkozni. Pedig a helyiek már igencsak hozzászokhattak a folytonos átnevezéshez, hiszen az elmúlt 30 évben ez a negyedik név, ami alatt fut a város. A szovjet időben kapott nevét (Celinográd) 1992-ben cserélték vissza a történelmi gyökerekkel rendelkező, de távolról sem túl felemelő jelentéssel („fehér sírhely”) bíró Akmolára. Nem csoda, hogy mihelyst megszületett a döntés a főváros ideköltöztetéséről, egy új név alatt akarták újrabrandelni a várost. Így esett a választás az elegáns hangzású, de valójában nem túl fantáziadús Asztanára, mely a kazahul egyszerűen annyit tesz, „főváros”. Ettől függetlenül az Asztana név igencsak jó választásnak bizonyult, hiszen a közép-ázsiai régió egyik kirakatvárosává lépett elő az évtizedek alatt. Ennek fényében teljességgel érthetetlen, mi szükség volt egy újabb, rohamléptű névcserére, amikor már végre beérett a márkaértéke az Asztana névnek. Ráadásul a kazah parlament gyakorlatilag egynapos átfutással hagyta jóvá, hogy a leköszönő exelnök keresztnevére kereszteljék át a fővárost, nem kis felfordulást okozva a hétköznapi emberektől a cégeken át gyakorlatilag mindenkinek.

Ellamentáltam ezen a gondolaton egy kicsit, de mivel szorított az idő, és már csak alig egy félóra maradt a hokimeccsig, mielőbb ki kellett jutnunk a jégcsarnokhoz. A mai napi Dél-Korea-Magyarország mérkőzés az idei Divízió-I-es VB nyitómérkőzéseként startolt el, amit semmi pénzért sem hagytam volna ki. Mivel a többiek jelezték, hogy két nap alatt bőven elég lesz egy hokimeccset végigülni velem, abban maradtunk, hogy a mai derbire egyedül megyek el, míg a holnap esti fehérorosz-magyar összecsapást már közösen izguljuk végig a helyszínen.
Bár a jégcsarnok csak alig 2 km-re található, a nyílegyenes Turan sugárút mentén, eleinte egy vagyont akartak a fuvarért legombolni rólam a taxisok, ám végül sikerült az elborult 3000 tengés árat lealkudni a harmadára, ami négyünkre nézve már határozottan hízelgőnek tűnt. A világbajnokság helyszínéül a helyi KHL csapatnak, a Barisz Asztanának a 11500 főt befogadó otthona, a Barisz Aréna (Барыс Арена) szolgált.
Miután megérkeztünk a csarnokhoz, elrohantam beszerezni a jegyeket, de a pénztár előtt kígyózó, relatíve rövid sor idegőrlő lassúsággal haladt csak.
A jegyek birtokában elbúcsúztam a többiektől, majd izgulva beléptem a csarnokba, ahol rögtön mágneskapus, detektoros biztonsági ellenőrzés fogatott. Reménykedtem, hogy nem kötnek bele sem a tükörreflexes fényképezőgépembe, sem a 70-300 mm-es teleobjektívembe, amit általában nem igazán szeretnek beengedni ilyen szintű rendezvényekre. Andi még megvárta, hogy fennakadok-e a szűrőn, mert akkor ő még el tudja tenni a gépemet, de úgy slisszoltam át az ellenőrző szemek között, mint egy kaméleon.
Eltartott egy ideig, míg a hatalmas, többszintes arénában megtaláltam az A1-es szektort, ahova a jegyem szólt, úgyhogy az első percekről le is maradtam. 
A mérkőzés első harmadában a magyar válogatott támadott többet a meglepően halovány koreai csapat ellen, viszont olyan sok hibával játszottak, hogy a sok helyzet ellenére sem tudták megszerezni a vezetést. Nem így a koreaiak, akik a 15. percben egy ellopott korongot követő ellentámadásból betaláltak, 0-1. Az határozott bizakodásra adott okot, hogy a magyarok kevesebb, mint egy perc alatt egyenlítettek Hári János jóvoltából, 1-1. 
A harmadok közti szünetben elindultam egy kis felfedezőtúrára a csarnokban, hogy beszerezzem a VB szokásos emlékkorongját. Bár a hivatalos VB-relikviák mindig durván túlárazottak, két korongot is vettem, mivel nem tudtam dönteni a natúr logós és a zászlós verzió között.
A második harmad egy óriási hibával indult magyar részről, amit kíméletlenül kihasználtak a dél-koreaiak, s újból átvették a vezetést, 1-2. A megzavarodott magyar csapat képtelen volt rendezni a sorait, úgyhogy több buta kiállítást begyűjtve újabb gólt kaptak emberelőnyből, 1-3. 
Sajnos a záró játékrészre teljes szétesett a játékunk, mely újabb két bekapott gólt eredményezett, így csalódást keltő játékkal, végül 1-5-ös vereséggel kezdtük az asztanai világbajnokságot. 
A mérkőzés végeztével azonnal jöttem is el. Megírtam Andinak, hogy most indulok, jelezzen, hogy merre vannak. Éppen az Elnöki park felé tartottak, mely gyalog vállalhatatlan távolságra volt, úgyhogy kibattyogtam a közeli buszmegállóba. Mivel hosszú percekig nem érkezett semmi, jobb híján elindultam gyalog, amikor aztán befutott az első járat. Hanyatt homlok rohantam vissza, s a sofőr volt annyira jófej, hogy megvárjon. Mint kiderült, pont arrafelé megy, ahova nekem is kellett, úgyhogy megnyugvással kifizettem a 180 tengés jegyárat, majd az telefonom offline térképén követtem, merre haladunk. Menetközben szóba elegyedtem egy sráccal, aki segített abban is, hogy melyik megállónál szálljak le, ha a gigantikus Elnöki parkon belül a Piramishoz szeretnék eljutni, ahova a többiekkel a találkozót beszéltük meg.
Ahogy a busz átvágott Asztana adminisztratív központján, látszott igazán, mennyire hatalmas, szabad terek tagolják a várost, legyen az egy park, egy palota előtti tér vagy egy tágas, folyóparti korzó. Látszik a tudatos várostervezési koncepció azzal, hogy semmit sem akarnak a kezdetektől összezsúfolni.

Leszállva a buszról, nagyjából öt perc alatt odaértem az Elnöki park (Президенттік саябақ) szélén magasodó Béke és Egyetértés Palotájához (Бейбітшілік пен келісім сарайы), mely egy 62 méter magas, acélszerkezetű piramisban kapott helyet. Itt tartották 2003-ban a már említett, nagysikerű világvallások első kongresszusát, melyet azóta háromévente megismételnek.
A Piramis tövéből körbetekintve gyakorlatilag egy árva lelket sem lehetett látni a környéken, egyedül egy gépfegyveres őr ácsorgott magányosan a kijelölt helyén. Szerintem veszettül unatkozhatott, mivel szépen komótosan odasétált hozzám, és alig palástolt érdeklődéssel beszélgetést kezdeményezett. Végre, valami inger éri szegényt. Megbeszéltük, hogy „tourist” vagyok, és a „friend”-eket várom, Asztana mennyire „beautiful” és nyugodtan fotózhatom a Piramist is, nem tilos, csak a fűre ne lépjek.
Andiék nagyon néztek, mikor odaérve hozzánk egy fegyveres őr társaságában találtak, de a csapat örömmel konstatálta, hogy mégsem akarnak lecsukni engem.
Megkerültük a Piramist, melynek főbejárat felőli oldalát több tucatnyi diplomata autó foglalta el, rajtuk a különböző nemzetek zászlócskáival.
Míg én a jégkorongmeccsen ülve szörnyülködtem a magyar csapat gyengélkedésén, a többiek szinte megállás nélkül rótták az asztanai utcákat. Bő 24 kilométerrel a lábukban aligha meglepő, hogy gondolataik már leginkább az ebéd körül összpontosultak, miközben én meg alig vártam, hogy végre lássak is valamit Asztanából.
Elhaladtunk a Piramissal szemközt elterülő Függetlenség tere mellett, ahol a Függetlenség Palotájának trapézrácsos épülete és a Kazah Nemzeti Művészeti Egyetem üvegkráterre hasonlító építménye is található. 
Sajnos a felhős ég miatt kevésbé érvényesültek a késő délutáni szép mély színek, melyet különösen a szomszédos Hazret Szultán mecset esetében sajnáltam volna. A csodálatos, négyminaretes, óriáskupolás mecset a legnagyobb az egész országban, ráadásul a díszes, fehérmárvány borítása valósággal világított a délutáni napsütésben. Már vettem is elő a fényképezőmet, ám egy otromba felhő berondított a tökéletes fényvilágba. Peti a fáradtság oltárán elég hamar elengedte a témát, de én mindenképpen megvártam volna az újból előbukkanó napot a lehető legtökéletesebb fotó érdekében. Végül addig vitatkoztunk ezen, addig újra kisütött a nap és magától megoldódott minden.
Mivel a Baiterek környékére szerettünk volna visszajutni, javasoltam Petiéknek a #40 jelzésű buszt, amivel idefelé én is jöttem, de paradox módon valamiért mégis gyalogszerrel akartak nekivágni az útnak. A folyópartra kiérve az eddigi kellemes szellő süvítő széllé erősödött, amiben legkevésbé sem bizonyult kellemesnek csatangolni. Bár majd’ lefújta a hajukat a helyéről, csak akkor fordultunk vissza, amikor a híd közepéig érve a szemünket is alig tudtuk nyitva tartani. Bár így visszagyalogolhattunk jó egy kilométert a megállóig, kifejezetten jó döntésnek bizonyult a buszt választani.

A Baitereknél leszálltunk, majd míg Petiék a Lonley Planet által ajánlott éttermet keresték, mi Andival kihasználtuk az alkalmat, s még elsütöttünk néhány képet a híres toronnyal, mely hátterében egészen festői, sötét felhők gyülekeztek. 
A csapat másik fele szomorúan kullogott vissza az eredménytelen felderítőtúrájáról, így az éttermi preferenciasorrend második helyezettjét, a Restoran Divan nevű török éttermet kerestük fel. Bár első látásra egy fokkal elegánsabb hely volt, mint amire előzetesen számítottunk, a kiváló étel hatására hamar felülemelkedtünk ezen. Mi Nórival egy hatalmas, pörkölttel töltött, hacsapurira hasonlító, csónakformájú étket választottunk, Andi grillzöldségeket kért, míg Peti valamilyen pizzaszerű kaját választott. Kaptunk közösen ajándékba egy másfél kilós cipó méretére felfújt, s ropogósra sütött, papírvékony kenyeret, s mint kiderült, a török teából is annyiszor kérhettünk ingyen újratöltést, ahányszor csak akartunk. 
Az étterem tehát kiváló választásnak bizonyult, ám miután degeszre ettük magunkat, jól esett volna egy kicsit lejárni a bőséges vacsorát, úgyhogy elindultunk a hosszúkás tér mentén az Elnöki palota irányába. A palota előtti hatalmas teret kormányzati épületet egész sora szegélyezi, melyek laza félkörívbe tömörülve különítik el a főváros adminisztratív kerületét a többitől.
Két egymással farkasszemet néző, aranyozott üvegborítású torony között elhaladva beazonosíthatjuk a Parlament kissé formabontó, kéttornyos épületét, ahol a kazah felsőház (szenátus) és az alsóház (Madzslísz) ülésezik. Mögöttük kapott helyett a Legfelsőbb Bíróság, valamint a Kormányzat Háza, ahol az aktuális miniszterelnök irodája is található.
A kormányzati városrészt ugyanakkor egyértelműen az aranyozott, kékkupolás Elnöki palota (Ақ орда) dominálja. A 2004-ben átadott díszes épület számít a kazah elnök hivatalos rezidenciájának, s ennek megfelelően szigorúan őrzik minden irányból. 
Petire rá is mordult az egyik biztonsági őr, amikor egy jó fotó reményében a közeledésével a végletekig feszegette a határokat. Miután vigyorogva visszakullogott hozzánk, biztonságos távolságból készítettünk egy közös képet is, majd elindultunk visszafelé a Baiterek irányába.
A nap szépen-lassan lebukott a horizont felett, s a torony szomszédságában kialakított Éneklő Szökőkút vízisípjai némán kandikáltak ki a nyugodt víztükörből. 
Mire elgyalogoltunk a Khan Shatyr (Хан Шатыр) előtt virító NUR-SULTAN feliratig, már teljesen ránk sötétedett. Bár kétségtelenül szívesebben pózoltam volna az Asztanás betűkkel, de végül némi gondolkodás után beálltam az új név elé is. 
Ezután körülnéztünk a Khan Shatyr trendi bevásárlóközpontjában is. Nóriék valamilyen speciális bőrkímélő krémet kerestek volna, mivel a tűző nap alaposan megkapta őket, míg mi Andival egy adagnyi Asztanás (nem Nur-szultános) hűtőmágnest szereztünk be az otthoniaknak.
A nap utolsó mozzanataként még megörökítettük a Szerelmesek parkja mellett található Asztanai Operaház (Астана Опера) szép, éjszakai fényekben úszó épületét, majd a szintén nagyszerűen kivilágított Baiterek-torony tövénél zártuk a napot – pontosan ott, ahol kezdtük.
Abban elég nagy egyetértés volt köztünk, hogy taxival kellene hazajutni, viszont míg Petiék inkább az egyik forgalmas főút mentén próbáltak volna fuvart szerezni, én gondoltam, kipróbálom az Uber kazah alternatíváját, a Yandex Taxi szolgáltatást. Az okostelefonra letölthető app rendkívül felhasználóbarát, egyedül a címet kell beütni, s máris kikalkulálja, hogy a legközelebbi mennyi idő alatt ér oda hozzánk, és mennyi lenne a fuvardíj. Lehet választani „prémium” és „economy” szolgáltatás közül, s rendeléskor megadja az autó színét, típusát és rendszámát, miközben térképen tudjuk követni, merre jár éppen. A fizetés is pokolian egyszerű. Igaz, előzetesen be kell regisztrálni a bankkártyádat, viszont onnantól kezdve nem kell készpénzzel, apróval bajlódni, csak megrendeled a taxit, majd a fuvar végeztével a telefonon visszaigazolod, hogy megérkeztél és fizetnél. Az appon keresztül lehet borravalót is adni, különböző címletekben, de nem kötelező, és nem is várják el.
Ami pedig a legjobb az egészben, a normál taxisokhoz képest jó 35-40%-kal olcsóbbra jön ki így a fuvardíj.

A kocsihívást követően percek alatt befutott a keresett jármű, s mire kettőt pisloghattunk volna, már süvítettünk is vissza a szállásra. Még a kocsiban fogadásokat kötöttünk, hogy vajon sikerült-e a háziaknak szerezni valahonnan hajszárítót, vagy lesz-e végre normál erősségű WiFi a lakrészben.
Végül meglepetésünkre mindkét tényező tekintetében történet némi előrelépés. Nóri kapott hajszárítót, majd miután a néni kissé hibbant fiának sebtében eszkábált, WiFi-t szóró megoldása gyengébbnek bizonyult a reggeli harmatnál, vettek egy zsírúj modemet, 15 centi magasan átfúrták a házfalat, ahol aztán átvezették az internetkábelt a modembe. Az felturbózott jelerősségtől még így sem akadt ki a mérőeszköz és perceket kellett várni, hogy betöltsön egy oldal, de legalább lehetett használni.
Törülközők ellenben nem érkeztek, de ezt a vonalat már elengedtük.

Lefekvés előtt még megnéztük a másnapi időjárást több internetes portálon is, de elég valószínűtlennek tűnt, hogy a mai 26°C fokos tűző napsütést egy fél nappal később -3°C és süvítő hóvihar kövesse. Igen, ez elég valószínűtlen…az időjárás-előrejelzés mindig megbízhatatlan…


10. nap – Asztanai hóvihar (2019. április 30.)

Amikor fél 9 körül felébredtünk, első dolgunk volt kikukkantani az ablakon. Hmm… lényegesen hűvösebb volt, mint tegnap, de sütött a nap, s csak néhány kósza felhő kóricált az égbolton. Na, ennyit a hóviharról!
Mialatt azonban megreggeliztünk, összekészülődtünk, teljesen beborult az ég, még jobban lehűlt az idő, s mire kiléptünk a házból, olyan húsbavágó hideg és erős, csípős szél fogadott minket, hogy egy emberként fordultunk vissza a házba, magunkra halmozni még 2-3 extra ruharéteget. Korábban mindig ugrattam Andit, aki a réteges öltözködés fontosságáról szokott kampányolni. Ehhez képest ezúttal én is egy trikót, pólót, vékony pulcsit, polár pulcsit és egy síkabátot halmoztam magamra egyszerre, s még egy hokimez lapult a táskámban, amit mindezek tetejére felhúzhattam.  
Első utunk a sarki „magazinba” vezetett, ahol feltankoltunk ásványvízből, majd a bolt elé hívtuk a Yandex taxit. Kezdésnek az Isim folyótól északra elterülő városrészt szerettük volna felfedezni, úgyhogy a Központi teret adtuk meg úticélnak. Sajnos hiába mutattuk meg térképen is neki a helyet, keringtünk egy sort, mire megértette, hova igyekszünk. Maga a tér kiábrándítóan jellegtelen volt, melyet a szúrós, hideg szél sem dobott fel túlságosan. Egy gyors fotót lőttünk az Astana Akimat (Астана әкімдігі), azaz a Városháza komor épületéről, s már dugtunk vissza a kezeinket a kabátzsebbe. 
Megkerültük a masszív épülettömböt, aminek a túloldalán a Kazahsztán Első Elnökének Múzeuma (Қазақстан Республикасы Тұңғыш Президентінің Музейі) kapott helyet, melyet Nazarbajev egykori asztanai rezidenciájából alakítottak ki. 
A múzeum előtti kis placcon az exelnök életének jeles eseményeit megörökítő fotókiállítást lehetett megszemlélni. Egy kőhajításnyira innen megcsodáltuk még az Új tér (Новая Площадь) közepét díszítő, Élet fáját szimbolizáló szökőkutat, majd egy pillantást még vetettünk a tér hátterében elnyúló, hosszúkás, hullámot formázó épületre (Minisztériumok Háza), mely a Pénzügyminisztériumnak ad otthont. 
Ezzel nagyjából felfedezettnek tekintettük ezt a városrészt, úgyhogy a vérfagyasztó hideg elől bemenekültünk az első kávézóba, ami szembejött. Itt mindannyian kiolvadtunk, elkortyolgattunk egy kellemes eszpresszót, majd erőt vettünk magunkon, s újra kiálltunk a hidegbe, várni a következő Yandex taxit. A következő úticél a 2017-es asztanai EXPO volt.

Eltartott egy ideig, amíg befutott a kocsi, mivel kissé körülményesen tudott csak lekanyarodni a forgalmas főútról, de végül csak megtaláltuk egymást. A szebb időket is megélt, öreg járgányt egy rendkívül beszédesnek bizonyuló tarazi sofőr vezette. Mint a legtöbb helyi, ő sem beszélt nagyon angolul, de ez nem szegte kedvét, hogy társalogni próbáljon. Megbeszéltünk, hogy „Венгрия” (vengrijá = Magyarország), „tourist” és végigsoroltam merre jártunk – ez a tuti recept a helyiekkel való csevegéshez. A bácsinak láthatóan nagyon tetszett, hogy szülővárosában, Tarazban is megfordultunk, úgyhogy innentől már meg sem próbált csöndben maradni. Panaszkodott egy sort a kazah politikára és a korrupt exelnökre:
-       Kazakhstan politics…BAD! President…not good! President…lot of money , president…millionaire! Венгрия prime minister also lot of money?” – bukott ki belőle.
Megnyugtattuk, hogy sajnos nálunk sem sokkal különb a helyzet, amire lemondóan legyintett.
-       Bad politics, everywhere. Bad politics.” – hallatszott az örök igazság.
A bácsi láthatóan nem komálta túlságosan a kazah vezetést, úgyhogy gondoltam kiugrasztom a nyulat a bokorból.
-       You live in Astana?...ööö…sorry…Nur-sultan?” – tettem fel kissé provokatívan a kérdést.
-       ASTANA…We call Astana. Not call Nur-sultan.” – hangzott az egyértelmű vélemény a névcseréről.
Majd a bácsi kissé zaklatottan folytatta:
-       Ahhh…NUR-SULTAN… Airport call Nursultan… City call Nursultan… hehe… toliet call Nursultan!!!
Erre a beszólásra már sírva röhögtünk fel mindannyian. Nem gondoltam volna, de kétségtelenül ez volt a legszórakoztatóbb taxis élményünk az egész út során.

Mialatt jól elpoénkodtunk a magyar és kazah politikáról, meg is érkeztünk a 2017-es asztanai EXPO területére. Egyikünknek sem nagyon akaródzott nagyon kiszállni a meleg autóból a süvítő zimankóba, de aztán megembereltük magunkat. Kifizettük a jópofa taxis bácsinkat, majd elindultunk megkeresni az EXPO komplexumának központi épületét, mely egy gigantikus üveggömböt formált.
A belépőjegy kazah mércével igencsak borsos, fejenként 1500 tengét kellett perkálnunk, viszont vitán felül megéri az árát. Magának az expónak a fő témája a „Jövő energiái” voltak, melyekkel egyidejűleg érhető el a fenntartható energiaellátás és széndioxid-kibocsátás csökkentése. 

A központi épület üveggömbjében (Nur Alem Pavilon) mindegyik emelet az egy-egy megújuló energiaforrás témája köré van felépítve a kiállítás, ahol a legkülönbözőbb interaktív, audió-vizuális módszerekkel igyekszenek bemutatni az egyes technológiákat és azok előnyeit. 
A sokszor egészen ötletes és igényes módon próbálták szemléltetni az adott témához kapcsolódó ismereteket. Nekem kifejezetten a szélenergia-szekciónak a mini tornádószimulátora tetszett, ahol a látogatók egy gomb nyomásával kelthették életre egy kis csőben a saját forgószelüket. 
Sajnos a számtalan interaktív kiállítási tárgy egy jó része elromlott, vagy nem működött, amit csalódásként éltünk meg. A bejáratnál a látogatókat fogadó személyi robottal sem értettünk szót, de lehetséges csak azért, mert még nem tette le az angol nyelvvizsgát.
Az utolsó szekcióban az űrkutatás rejtelmeibe vezettek be minket, s megtudhattuk, milyen az élet a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén. Peti örömmel konstatálta, hogy speciális űrkávé is rendelkezésre áll az asztronautáknak, úgyhogy ha esetleg pályát váltana, fent az űrben sem kellene a napi koffeinadag nélkül tengődnie. 
Végignéztünk egy látványos, zenére komponált, mozgó golyókkal és térbeli alakzatokkal körített bemutatót, majd az egyes égitestekkel kapcsolatos érdekességet jártuk végig. 
A velünk együtt haladó csoportot nézve, Peti meg is jegyezte az egyik túlbuzgó vendégre mutatva, hogy mennyire értelmetlennek tartja, ha valaki egy múzeumban végigfotózza az összes kiírást, abban a reményben, hogy majd később végigolvassa.
-       Tök felesleges. Úgysem olvassák el otthon.” – jegyezte meg a fejét ingatva.
Két perc sem telt bele, amikor megint beértük a fotózós emberünket, akit hirtelen megszólított az egyik társa:
-       Hé, Sanyi! Ezt láttad már? Gyere ide!
Petivel egymásra néztünk és kibukott belőlünk a nevetés.
-       Ó, honfitársaink! Azért az cikibb lett volna, ha ezt a megjegyzést Sanyi mellett állva eresztem meg.” – vigyorgott.
Mialatt mi a kiállítás szintjeit jártuk végig, kint az időjárás még rátett egy lapáttal a hirtelen jött zimankóra – elkezdett szakadni a hó. De nem ám egy kis gyengécske, kora tavaszi hószállingózásra gondoljunk, hanem süvítő hóviharra, ahol gyakorlatilag vízszintesen szállnak a pelyhek. Ha ez a lelombozó látvány még nem lett volna elég, az időközben -2°C alá csökkenő hőmérséklet még kevésbé bátorított minket arra, hogy kimenjünk a hidegbe. Még egy kis kávés-teás intermezzót is beiktattunk, hogy jobban teljen az idő, de lényegesen nem változott a helyzet. A hóesés legalább elállt, viszont az 1-2 fokos, szeles idővel még mindig nem békültünk ki. 
Egy mágikus hívószónak azonban minden körülmények között engednünk kellett – ebédidő! A Lonely Planet által ajánlott Pivovaroff éttermet (Ресторан Пивоварофф) választottuk, melyet az autentikus német sörházak stílusában rendeztek be. Mivel a hely a város másik végében helyezkedett el, ide is taxival vitettük magunkat, a Yandex-nek köszönhetően ismételten fillérekért.
Ez az étterem is tökéletes választásnak bizonyult, a báránysaslik, amit Petivel rendeltünk, döbbenetesen ízletes és porhanyós volt, mely mellé kiválóan passzolt egy korsó hideg sör. Andi zöldségsaslikot és krumplisalátát rendelt, míg Nóri egy gombócokkal körberakott sültkolbászt kért. 
Miután jóízűen megebédeltünk, már rutinosan rendeltük a következő taxit, ezúttal a jégcsarnokhoz. A ma esti mérkőzés Magyarország Fehéroroszország ellen!
Bár a magyar csapat mostani ellenfele klasszisokkal erősebbnek mondható, a magyar jégkorongtörténelem egyik legnagyobb sikerét pont ellenük sikerült elérni, amikor a 2016-os szentpétervári A-csoportos világbajnokságon 5-2-re legyőztük őket. Andival a helyszínen izgultuk végig a történelmi sikert, mellyel 70 év után először sikerült győzelmet begyűjteni a világ legjobbjai között. 
Szerencsére a tegnapi gyalázatos vereséget követően összekapta magát a magyar csapat, és az első percekben magabiztosan irányította a mérkőzést, míg a fehéroroszok csak kapkodták a fejüket, mint a veres paripa. Minden megváltozott azonban, amikor az 5. percben egy óriási kapushibát követően vezetést szereztek a fehéroroszok, 0-1. Ez teljesen megtörte a mieink lendületét, s a jóval tapasztaltabb ellenfél módszeresen átvette a mérkőzés irányítását. 
A hátrány megduplázódott a második harmad közepén, amikor az egyik távolról leadott kapáslövés is beakadt, 0-2. A magyar válogatott játéka teljesen szétesett, a passzok nem működtek, a támadások mögötti koncepció is hiányzott. Sajnos az elszomorító helyzeten a második szünet sem segített. A harmadik harmadban egy kettős emberhátrányból bekapott bombagól végleg megpecsételte a sorsunkat (0-3), melyen már Galló Vilmos szépítő gólja sem segített, 1-3. 
Nem győztem elnézést kérni a többiektől a pocsék mérkőzés miatt, de ők is érezték, hogy az én csalódottságom még így is a legnagyobb.
Igyekeztünk minél előbb kijutni a csarnokból, mielőtt a nagyobb tömeg megindul, s lehetetlenné válik taxit fogni. Gyorsan leadtam a Yandex taxi rendelést, de már ekkor is látszott, hogy a jégcsarnok környékéről, mérkőzések idején a szokásos ár másfélszeresét is elkérhetik a sofőrök. Jó 20 percet szobroztunk kint a hidegben, a főút mentén, mire a taxisnak sikerült valahogy odakeveredni. Végre befutott a kocsink, azonban ahogy beülünk, újabb gonddal kellett szembesülni. A telefonom teljesen lemerült. Ezzel az volt a probléma, hogy a Yandex taxi esetében csak online lehet fizetni, készpénzzel nem. Azaz mindenképpen szükségem volt a saját telefonomra, hogy igazoljam a sikeres fuvart és a fizetést. A Samsung telefonomnak viszont teljesen másféle töltődugója volt, mint a többiekének, vagy a taxisnak, úgyhogy még a szivargyújtóba sem tudtuk feldugni töltésre. Andi javasolta, hogy hagyjam kikapcsolva, míg haza nem érünk, s csak akkor próbáljam bekapcsolni, hátha csak a szokatlan hideg miatt merült le ilyen hirtelen. Igaza is lett, pont annyi időre sikerült életet lehelnem a telóba, míg a fizetést elvégeztem, úgyhogy a sofőrrel együtt megnyugodhattunk.

Az este hátralevő része már relatíve eseménytelenül telt. Kiültünk a konyhába egy kollektív pekándió-törő szeánszra, majd a fáradtságosan megtört magokat egy csésze tea kíséretében elnyammogtuk. Ezután már csak egy kis pakolásra maradt energiánk, majd zuhantunk be az ágyba.


11. nap – Utolsó nap Asztanában (2019. május 1.)

Az utolsó asztanai nap – akárcsak az első – igencsak rendhagyóan indult. Petiék már reggel 6-kor arra riadtak fel, hogy a bejárati ajtónál dörömböl a házinéni. A lelkem persze csak annyit akart megtudni, hogy reggel vagy este távozunk majd, de ezért hajnalok hajnalán fel kellett verni a vendégsereget.
Olyan 8 óra körül megint visszatért, akkor én botorkáltam ki félálomban hozzá, valamit beszélt is hozzám, de nem igazán fogtam az adást, úgyhogy azzal a lendülettel zuhantam is vissza az ágyba.
Végül 9 körül keltünk fel. Bepakoltuk a maradék cuccunkat indulásra készre, majd kiülve a konyhába kitárgyaltuk a hajnali „ébresztőt”, míg meg nem érkezett a reggeli.
Nos, az utolsó alkalom szépen keretbe foglalta az itteni étkezések egész sorát. Ha végignéztünk az étkezőasztalon, az alábbi étkekből kombinálhattuk össze a saját reggelinket. Egy tányérnyi lókolbász és húsgombóc, három darab megszáradt, dióval töltött péksüti, két szeletnyi, tegnapról maradt kenyérszelet, egy tálnyi hajdina, néhány szem kőkemény aszalt sárgabarack, főtt tojás, abonett, joghurt, valamilyen Nutella-utánzat, répalé és pár megolvadt sajtszelet. Andi rácuppant a hajdinára, melyet egy kis banánnal és gyümölcslekvárral turbózott fel. Már a negyede elfogyott, mire sikerült beazonosítani, hogy a hajdinát amúgy hagymával készítették el. Hmm, hagymás, banánon, lekváros hajdina…nyami!
Azon már fenn sem akartunk, hogy tányér híján mindössze szalvétákra tudtuk kipakolni a kajákat, vagy, hogy kenyér nélkül gyakorlatilag nem volt mit megkenni a mogyorókrémmel vagy a lekvárral, ettünk, amit tudtunk…
Reggelit követően összeszedtük a maradék cókmókunkat, majd búcsúzóul készítettünk egy közös képet a háziakkal. Hát, az itt töltött idő minden szempontból szürreálisra sikeredett. Ahogy becsukódott mögöttünk a vaskos, nehéz vaskapu, egymásra néztünk a többiekkel és kitört belőlünk a nevetés. Micsoda fura élmény volt ez!
Lebattyogtunk a sarki „magazinba” vízért, majd hívtunk egy taxit. Ahogy ott vártunk a kietlen, hepehupás földút mentén, egy álmos tekintetű, pizsamás nő csattogott keresztül az utcán a rózsaszín köntösében és muszos papucsában. Bement a boltba, majd pár perc múlva egy kiló kenyérrel a hónalja alatt csoszogott vissza. Egy kis életkép az asztanai külkerületből.

Taxi gyanánt egy szürke terepjáró érkezett, Nóri még meg is jegyezte, hogy pont az ilyen pocsék utakra való az ilyen, nem a városba.
Az utolsó napra már alig maradt felfedezendő látnivaló Asztanában, így a fő programpontként a Kazah Köztársaság Nemzeti Múzeumát terveztük felkeresni. A május elsejei állami ünnepségek miatt azonban a Függetlenség terének (Тәуелсіздік алаңы) környékét már lezárta a rendőrség, úgyhogy a szomszédos Hazret Sultan mecset mellett tudott csak egy pillanatra megállni a taxis, de ott is pillanatokon belül rárepültek a rendőrök. Szegény, még egy ideig magyarázkodott, míg mi elindultunk felfedezni a téren kialakított ünnepi rendezvényt.
Több neves épület is szegélyezte ezt a hatalmas teret, köztük a Kazah Nemzeti Művészeti Egyetem (Қазақ ұлттық өнер университеті) tömzsi üvegkráterre hasonlító épülete, valamint a Függetlenség Palotájának (Тәуелсіздік Сарайы) trapézrácsos palotája, mely olyan hatást kelt, mint azok a reptéren vásárolt alkoholok, amiket egy speckó védőhálóba húznak, hogy ne törjenek össze. 
A tér középpontjában Kazakh Eli-emlékmű magasodik, melynek 91 méteres oszlopán Kazahsztán szent madarának, Samruknak az aranyozott szobra csücsül. 
A kazah nép szuverenitását jelképező emlékmű tövében már több tucatnyi sátor, stand, és árus várta az zenés vurstli keretében az érdeklődőket. Az már viszont kicsit illúzióromboló volt, hogy erre a nyilvános rendezvényre csak szigorú, mágneskapus biztonsági ellenőrzéseket követően lehetett bejutni, s jobban átvilágítottak minket, mint egy reptéren. Ez a fajta szigor már csak azért is röhejesnek tűnt, mivel a tér túlsó felét a kutya nem őrizte, onnan az jöhetett be ellenőrizetlenül, aki csak akart.
Belehallgattunk a színpadon fellépő, nemzeties hangulatú, kazah popzenei fellépők és táncosok performanszába, majd körbejártuk a környező sátrakat, standokat.
Ezt követően, a tér túlsó végénél átsétáltunk a Kazah Köztársaság Nemzeti Múzeumához (Қазақстан Республикасының Ұлттық музейі). A 2014-ben átadott múzeum a legnagyobb egész Közép-Ázsiában, mely egyszerre hivatott hirdetni a kazah történelem dicső emlékeit és az ország modernkori aspirációit. A múzeum rendkívül gazdag néprajzi és művészeti kollekcióval bír, ám legfőbb kincsének vitán felül az eredeti Aranyembert tartják, melynek egy külön részleget szenteltek. 
A belépőjegy ára 700 tenge, viszont az Arany Csarnokért még további 1000 tengét kell perkálni. A belépést követően egy modernista fogadócsarnokba jutottunk, aminek a mennyezetéről egy aranyozott nap és repülő sólyom csüng alá, megidézve a kazah nemzeti lobogó címerét. 
Alattuk a volt elnök, Nursultan Nazarbajev aranyozott ülőszobra foglal helyet, mely erősen hajaz a washingtoni Abraham Lincoln emlékműre. Természetesen nem ez az egyetlen alkotás, amely a szeretett vezetőt ábrázolja, hiszen mozgólépcsővel érkezve az első emeletre egy gigantikus faliszőttest is megcsodálhatunk, melyen az Elnök Bácsi a dolgos kazah nép körében integet. 
Járva a múzeum folyosóit az volt az érzésünk, hogy sokszor csak azért volt kihelyezve egy-egy Nursultan elnöki portré, vagy valamilyen random bélyeggyűjtemény, hogy így töltsék ki az üres teret, míg nem gyűjtenek több kiállítási tárgyat. Ennek fényében kifejezetten örültünk, ha valamilyen alkotás megtöri az unalmas körképet, legyen akár egy modernista szobor, melynek minden bizonnyal az „Orgazmus a lovon” címet adta az alkotója.
A néprajzi részlegnél újfent tanulmányozhattuk a jurtaépítés fortélyait és kívülről-belülről szemügyre lehetett venni egy fullextrás luxusjurtát. 
Ezután az alaksorban kialakított Asztana Csarnokba mentünk le, ahol a főváros átfogó, grandiózus várostervezési és fejlesztési elképzeléseit mutatták be szemléletesen, egy hatalmas, földből kiemelkedő, 3D modell segítségével. Ahogy Asztana legjellegzetesebb épületeinek és még fel nem épült városrészeinek makettjei szépen-lassan kiemelkedtek a semmiből, egyből a Trónok harcának a menő intrója jutott az eszünkbe. 
A múzeum másik fő érdekessége a vaskorból származó, arany- és ezüstdíszítésű egyenruhában eltemetett Aranyember volt, melynek az elkülönített Arany Csarnokot szentelték. 
A hosszú, hegyes, aranyberakásos csákót és aranylemezkék százaival díszített halotti köntöst viselő harcosról valójában nem sokat tudnak, még a nemét sem, de mégis a független Kazahsztán egyik legfontosabb szimbólumává vált. A neki szentelt csarnok végében meg lehet tekinteni a teljes ruha élethű másolatát egyben, míg az eredeti aranyruha díszei gondosan elzárva, üvegvitrinek mögül figyelnek.  
Miután letudtuk a mai napra a kulturálódást, Petiék vezetésével kerestünk egy kávézót, ahol egy presszó mellé bekaphattak egy szendvicset. Az uzsonnaszünetet követően még visszaballagtunk a napsütésben vakítóan ragyogó, fehér márványlapokkal borított Hazret Sultan mecsethez (Әзірет Сұлтан мешіті). Az ország legnagyobb mecsetjét 2012-ban adták át, melynek méretei világviszonylatban is tekintélyt parancsolóak. Több mint 5000 fő befogadására alkalmas, hatalmas központi kupolája 51 méter magas, míg négy minaretje egyenként 77 méterrel tornyosul a város fölé.
Petivel mindenképpen be akartunk menni körbenézni, míg a lányok jelezték, inkább megvárnak minket kint egy padon. Az első adandó nyitott ajtónál bejutottunk, de csak pislogtunk, hogy milyen helyre is kerültünk. Egy mecsettől igen szokatlan környezet fogadott minket, szuvenírbolttal, étteremmel, vécével. Megtudakoltuk, hogy hol lehet bejutni az érdemi részhez, mire átirányítottak minket az egyik túloldali bejárathoz, amihez megkerülhettük az egész épületet. Le kellett adni egy hatalmas tárolóhelyiségnél a cipőinket, s csak aztán léphettünk be a puha szőnyeggel borított imacsarnokba. Akkor viszont elállt a lélegzetünk. 
Az egész belső tér kialakítása csodálatos, a grandiózus, márványoszlopokkal megtámogatott fő csarnok, a díszes kupolafreskóival pedig egyszerűen meseszép. Peti tekintetéből is azt olvastam le, hogy erre az élményre azért ő sem számított. Diszkréten körbefotóztuk az imacsarnokot, majd visszatértünk a lányokhoz.
A délután hátralevő részére már lényegében csak a kései ebéd és a reptérre kijutás volt betervezve, úgyhogy – tengernyi időnk lévén – megszavaztuk, hogy taxizás helyett inkább sétáljuk le a kinézett étteremig lévő közel 8 (!) kilómétert. 
Beiktattuk utoljára még a városközpont szebb részeit, a Baitereket, sőt a kérésemre megálltunk egy fotó erejéig a sztálinista stílusú felhőkarcoló, az Asztana Győzelme (Тримф Астаны) grandiózus épülete előtt, melyet a híres moszkvai Hét Nővér épületegyüttes ihletett. 
Mire elértünk nagy nehezen az Isim folyó fölött átívelő hídhoz, már többszörösen a pokolba kívántam az erőltetett tempójú sétát, de legalább már a térkép szerint közel jártunk. Átkeltünk a hídon, majd a túlparti korzón haladtunk tovább egy futurisztikus gyaloghídig, melynek végében állt a Peti által kinézett Astana Nury étterem.
Azt már előzetesen jelezte, hogy ez egy árkategóriával feljebb pozícionált hely lesz, viszont így a kazah út záróakkordjaként, kiváló, folyóparti panorámával ezt nem is bántuk. Megérdemeljük, mondtuk.
A tegnapi nagysikerű báránysaslikon felbuzdulva újfent erre a fogásra esett választásom, csakúgy, mint Petinek és Nórinak, míg Andi valamilyen vegetáriánus kaját kért. A gondok ott kezdődtek, amikor Andi elé egy húsos verziót tettek le, miután az angol nyelvű étlapról rossz ételt írt fel a pincér. Szegény Andi elkezdte kiválogatni a húsdarabokat, majd barter keretében elcserélte velem néhány zöldségre, de amikor hajszálat talált a kajájában, végleg elment az étvágya. A báránysaslikos különítmény sem járt sokkal jobban, mivel a hús ehetetlenül rágós volt, úgyhogy konkrétan a kétharmadát ott kellett hagynunk. A pincérek sem szolgáltak rá a borravalóra, miután minden második ételt rosszul írták fel, vagy mondták vissza, nem egyszerre hozták ki a kajákat, utána meg minket próbáltak meggyőzni arról, hogy rosszat rendeltünk.
Összességében elmondható, hogy egy csalódást keltő, túlárazott, drága helyen sikerült egy pocsék kaját enni, aminek az árából nagyjából két és félszer degeszre ehettük volna magunkat bárhol máshol.
Fizetést követően még füstölögtünk egy sort, majd mielőtt még hívtam volna a taxit, berohantam az egyik sarki éjjel-nappaliba nejlonfóliáért, legyen mivel betekerni a feladott poggyászainkat.
Nemsokkal később befutott a Yandex taxink is, amit egy fiatalabb srác vezetett. Ő is kifejezetten beszédesnek bizonyult, úgyhogy rövidesen megtudtam róla, hogy imád focizni, és hogy nemrégiben játszott egy magyar játékos (Kleinheisler László) is az asztanai csapatban. Nahát, miket tud meg az ember!
Egész jól elbeszélgettünk a reptérig tartó úton, majd amikor begördültünk a terminál előtti parkolóba és kifizettem a fuvart a mobilon keresztül, a sofőrsrác egy 100 tengés érmét nyomott a kezembe:
-       Egy kis emlék, Kazahsztánból!” – mondta.
Ez egy olyan kedves gesztus volt, aminél tökéletesebb záróakkordot nem is kívánhattunk a kazah úthoz…

A becsekkolás előtt még vettünk csokit a kollégáknak a terminál egyik boltjában, majd feladtuk a csomagjainkat a check-in pultnál. Miután átestünk a biztonsági ellenőrzéseket és megkaptunk a távozó pecsétet az útleveleinkbe, nem maradt más, mint várni az indulást. Mivel már egy csepp vizünk sem maradt, egy félórás sorban állással, egy vagyonért sikerült beszerezni két félliteres ásványvizet. De ez sem volt elég. A kiábrándító ebéd nyomán a csapat többi tagja betámadta a büfét valamilyen ehető szendvics reményében, amihez még vettünk egy-egy tábla kazah zászlós csokoládét, amiről a kanyontúra óta tudtuk, milyen finom.

Legalább a Wizz Air nem szívatott minket holmi járatkéséssel, úgyhogy teljesen pontosan, éjjel fél 11 előtt tíz perccel sikerült felszállnunk. Még jó, hogy a telefonomra letöltöttem a Trónok harca teljes 4. évadát és vagy 25 How I met your Mother epizódot, így volt mit nézni a hazaút során.
Így viszonylag elviselhetően telt a bő ötórás repülőút, melynek végén kicsivel éjfél előtt érkeztünk meg Budapestre.





Büszkeséggel tölt el, hogy egy újabb olyan országot fedezhettünk fel, melyről fájdalmasan keveset tudunk itt nyugaton. Szomorú, hogy még manapság is Kazahsztánról sokaknak a „Borat” című film jut először eszébe, melynél sértőbb asszociációt aligha kívánhat magának egy átlag kazah. A valóság azonban nem is állhatna távolabb ettől.
A diktatórikus elemeket felvonultató politikai kultúra és az átfogó személyi kultusz ellenére tucatnyi különböző nemzetiség szokatlan békében és harmóniában él itt együtt, ami kifejezett ritkaság ebben a régióban. Kazahsztán multikulturális sokszínűsége, történelmi gazdasága és pazar természeti látnivalói minden világutazó számára tartogat értéket. Rendkívül örülök, hogy mi Petiékkel közösen fedezhettünk fel egy jó nagy szeletét! Akár egy balatoni hétvégéről vagy éjszakába nyúló társasozós szeánszról van szó, a kvartettünk sosem szűkölködik a jókedvben és nevetésben. Megállás nélkül ugratjuk egymást, s rengeteget nevetünk egymással, egymáson. Két rövidebb (krakkói és koszovói) kiruccanás után fergeteges élmény volt immár egy hosszabb út keretében is így, négyen közösen utazni, mely végképp megerősített minket abban, hogy a Föld bármely pontjára szíven utazunk velük együtt.
Annyi bizonyos, hogy Kazahsztánból életre szóló élményekkel tértünk mindannyian haza. Túráztunk a vadregényes Charyn-kanyonban, gyönyörködtünk a csipkés hegycsúcsokkal szegélyezett Nagy Almati-tó panorámájában, kiélveztük a közép-ázsiai konyha remekeit Almatiban, magyar zenét játszottak nekünk helyi diákok egy simkenit minibuszban, elzarándokoltunk a turkesztáni Yassaui mauzóleumhoz, s megpihentünk az impozáns, Baiterek-torony tövében Asztanában.
Ez a fantasztikus, 11 napos kazahsztáni út tehát kétségtelenül mérföldkőnek számít az utazásaim szempontjából, mivel megnyitotta a kaput az eddig számomra teljesen ismeretlen közép-ázsiai régió irányába és felkeltette az érdeklődésemet olyan országok iránt, ahova amúgy biztosan nem látogattam volna el a közeljövőben. Nem mondom, hogy az elkövetkezendő évek tervei között biztosan szerepelni fog egy Kirgizisztán vagy egy Üzbegisztán, de a „listára” már mindenképpen felkerültek – és ez jó dolog!