Előzmények
Sokáig úgy tűnt, hogy a 10 napos kazahsztáni utat leszámítva a 2019-es év alapvetően a rövid, európai kiruccanásokról fog szólni. Több hónappal előre nem igazán tudtunk tervezni, viszont ez az utazási kedvünkön mit sem csorbított. Időről időre végigböngésztem tehát azokat a Wizz Airrel hagyományosan olcsón foglalható úticélokat, melyekről tudom, hogy Andit is érdekelhetik. Egy nappal a bécsi kirándulásunk előtt sikerült is két kihagyhatatlan ajánlatra bukkanni – a kétnapos Frankfurthoz augusztus végére szabi sem kellene, míg a szeptember közepére szóló, filléres Oslohoz csak egy pénteket szükséges beáldozni. A négy repjegy összesen nem volt 15 ezer forint egy főre, úgyhogy Andi gondolkodás nélkül rámondta az áment mindkét útra.
Másnap Flixbusra pattantunk, hogy a Düsseldorfban élő barátainkkal, Annával és Ricsivel fussunk össze Bécsben. A távolság miatt sajnos elég ritkán tudunk találkozni velük, úgyhogy amikor felmerült, hogy itt lesznek a „szomszédban”, Andival kihasználtuk az alkalmat, s egybekötöttük a találkozót egy kis bécsi hétvégével. Elképesztő jó volt újra látni őket, bőven akadt kitárgyalandó téma. Mi több, egy igazi bombameglepetéssel szolgáltak – elújságolták, hogy kisbabát várnak.
Ez a nagyszerű hír egyben azt is jelentette, hogy újabb, terhességi faktort is figyelembe kell venni a későbbiekben, ha Annáékkal össze szeretnénk futni. Rövid matekolás után arra jutottunk, hogy bár még az elején járnak, de így is alig pár hónapos időszak maradt, amíg mobilak lehetnek egy hasonló közös utazás erejéig. A kérdés, hogy hol és mikor lehetne erre sort keríteni?
Zsebünkben a frissen megváltott frankfurti repjeggyel, a válasz szinte adta magát – egy közös hétvége augusztus végén Frankfurtban! Annáéknak kifejezetten tetszett az ötlet, úgyhogy nemsokkal a bécsi találkát követően le is fixáltunk mindent. Egy helyre foglaltunk szállást, én pedig kicsit felkészültem a frankfurti látnivalókból.
Az utazást megelőző egy hónap alaposan felforgatta az életünket Andival, úgyhogy már rettentően szükségünk volt arra, hogy valami jó is történjen velünk. Úgy vártuk Frankfurtot, mint a messiást…
1. nap – Városnézés
Frankfurtban (2019. augusztus 24.)
Mivel a Wizz Air járatunk hajnalok hajnalán (6:10) indult, fájdalmasan korán, éjjel 3-kor keltett az ébresztőóránk, ezzel gyakorlatilag feleslegessé téve magát alvást, mint pihenési formát. Villámgyors, katonás készülődést követően bevártuk szüleimet a ház előtt, akik újfent magukra vállalták taxis szerepét, hogy kifuvaroznak minket a reptérre. Szegény Apukám, szombat lévén ilyenkor ő még javában az igazak álmát alhatná ilyenkor, de egy zokszó nélkül vállalkozik mindig a sofőr szerepére. A korai óra ellenére Anyukám is velünk tartott, úgyhogy négyesben indultunk el a reptér felé. Mivel alig volt egy lélek ilyenkor az M0-áson, gyakorlatilag bő félóra alatt meg is érkeztünk a 2-es terminálra. Elköszöntünk szüleimtől, majd miután átverekedtük magunkat a biztonsági ellenőrzéseken, a Duty Free boltban próbáltuk felkutatni a Ricsi által kért Monyo kézműves söröket, de úgy tűnt, a sör, mint olyan, teljességgel hiányzik az iiteni alkoholportfólióból. Andinak legalább az újságosnál sikerült megtalálnia az Annának kinézett magazint, úgyhogy 50%-os sikerrel zártuk az ajándékbeszerző körtúrát. Mivel manapság mindig a végletekig kivárnak a beszállókapuk megadásával, míg vártuk a kapuszám bejelentést, leheveredtünk az egyik padsorra, s jóízűen elfogyasztottuk a reggeli szendvicseink egy részét.
A gépünk minimális késéssel indult csak, pedig a bádogterminálnál akkora tömegtumultusba keveredtünk, hogy elképzelhetetlennek tűnt, miként fogják azt a rengeteg embert időben beléptetni.
Kiérve a repülőhöz viszont már egyből mosolyra húzódott a szám. Ez volt az első alkalom, hogy a Wizz Air vadonatúj Airbus321neo típusú gépével repültünk, ráadásul a HA-LVE lajtromszámú madarunk még alig egyhónapja lett csak átadva, úgyhogy a fedélzetre lépve kellemes „új autó szag” fogadott minket.
Ahogy elemelkedtünk a földről, a felkelő nap sárgálló fényében úszó pesti látkép tárult a szemünk elé. Pontosabban az enyém elé, mivel Andit már a kifutóra való kigurulás elején elnyomta újból az álom.
A repülőút szűk másfél óra lehetett, nemsokkal reggel fél 8 előtt landoltunk Frankfurt (Frankfurt am Main) hatalmas, központi repterén (Flughafen Frankfurt am Main), mely a negyedik legforgalmasabb légikikötőnek számít Európában.
Miután kikeveredtünk a terminálépület főbejáratnál lévő fogadócsarnokba, megkerestük a lejáratot a városközpont felé közlekedő S-bahnhoz. A #S8 és #S9 járatok egészen a Hauptbahnhofig közlekednek, ami első körben a legkézenfekvőbb célállomásnak tűnt. Beszereztük a fejenként 4,95 euróba kerülő jegyeket, majd felpattantunk az éppen begördülő #S9 szerelvényre. A 10-12 perces menetidő alatt elnyammogtam a második szendvicsemet is, majd leszállva a vonatról felkeveredtünk az utcaszintre, melyet a frankfurti főpályaudvar, a Hauptbahnhof csodálatos, neoreneszánsz homlokzata ural.
Mivel Annáéknak kellett még jó 25 perc, hogy megérkezzenek, Andival gyalogszerrel indultunk el a kb. 2,5 kilométerre lévő szállásra, úgy kalkulálva, hogy így nagyjából egyszerre érünk majd oda.
Kavarogtunk egy sort, de végül megtaláltuk egymást. Nagy volt ám az öröm, a lányok rögtön egymás karjaiba omlottak. Innen immár együtt négyesben baktattunk el a parkolóba, ahol a kocsijuk állt, hogy csomagtartóba letehessünk pár fölösleges cuccot, majd a nyakunkba vettük a várost.
Mivel Annáéknak kellett még jó 25 perc, hogy megérkezzenek, Andival gyalogszerrel indultunk el a kb. 2,5 kilométerre lévő szállásra, úgy kalkulálva, hogy így nagyjából egyszerre érünk majd oda.
Kavarogtunk egy sort, de végül megtaláltuk egymást. Nagy volt ám az öröm, a lányok rögtön egymás karjaiba omlottak. Innen immár együtt négyesben baktattunk el a parkolóba, ahol a kocsijuk állt, hogy csomagtartóba letehessünk pár fölösleges cuccot, majd a nyakunkba vettük a várost.
Napjainkban főként rendezvényközpontnak használják az épületet, de az alsó szinten lévő kerengője ingyen látogatható. Még szerencse, hogy nem kellett ezért az élményért külön pénzt adni, ugyanis a kerengőre festett szürreális témájú körkép egy elég elborult elméről tesz tanúbizonyságot. Sokáig kellett merednünk rá, de akárhogy is néztük, vitathatatlan tény, hogy valóban öltönyös között, egymás segglyukában turkáló pucér férfialakok, lefolyt mellű nők és egymásra halmozott disznók alkotják a fő motívumot. Nem tudom, milyen mögöttes jelentéstartalommal bírhat mindez, de nagyon mélyen el van rejtve, annyi szent.
Ezt követően következhetett Frankfurt óvárosának legszebb tere, a Römerberg, melyet a hangulatos fabetétes házacskák (Ostzeile) mellett a város egyik fő nevezetessége, a Römer (római) szegélyez. Utóbbi egy 15-18. századi házakból álló, csodaszép épületegyüttes, mely a jellegzetes homlokzatától könnyen felismerhető régi Városházát (Altes Rathaus) is magában foglalja.
Ennél tökéletesebb helyet nem is találhattunk volna egy jó kis frankfurti csoportképhez. Kockáztatva, hogy a nyüzsgő téren senki sem rúgja fel, vagy lopja el az állványra helyezett fényképezőgépemet, beálltunk gyorsan pózolni egyet a nevezetes épületekkel a háttérben.
Innen lesétáltunk a Majna partjára, ahonnan egy 1911-12 között emelt gyalogos vashíd (Eisner Steg) vezet át a folyó fölött a túlpartra, melynek két oldalát végig lakatok ezrei díszítik.
A netről kinéztünk egy japán éttermet a közelben, de megkeresve szomorúan konstatáltuk, hogy átépítés miatt zárva található. Végül aztán egy szimpatikus, mediterrán jellegű helyre (Gioia – Freunde am Essen) esett a választásunk, melybe teljesen véletlenül botlottunk. A guszta menüből végül a gombás funghi pizzát kértem, míg a többiek egységesen humusztálat rendeltek falafellel és pitával. Egy korsó, kellemesen hűs sör kíséretében jóízűen megebédeltünk, majd elégedetten és jóllakottan folytattuk a városnéző túrát.
Visszakanyarodtunk a folyópartra, s a korzón sétálgatva élveztük a nagyszerű kilátást, majd a Majnán zajló sárkányhajó-verseny küzdelmeit követtük rövid ideig figyelemmel.
Következő napirendi pontként a 200 méter magas Majna-tornyot (Main Tower) szerettük volna felkeresni, melynek kilátóteraszáról állítólag pazar kilátás nyílik a városra, de a bejáratnál akkora sor fogadott minket, hogy elég valószínűtlennek tűnt, hogy emberi időben feljutunk. Előrefurakodtam megkérdezni pénztárnál ülő férfit, hogy ezt a sort elnézve szerinte mikor juthatunk fel legkorábban. Mivel minimum egy órás várakozást prognosztizált az úriember, azzal a lendülettel fordulunk sarkon. Így aztán visszaorientálódtunk a Römerbergre, ahol ezúttal a tér másik oldalán álló fabetétes házcsoportot, az Ostzeilét és a vöröstornyú Nikolaikirchét világította meg szépen a nap, amely kiváló fotótémául szolgált.
Innen a hangulatos kis utcácskán, a Bendergassén haladva az egykori birodalmi katedrális, a Kaiserdom felé sétáltunk. Történelmi jelentőségét mutatja, hogy 1356-tól a német királyokat, 1562-től pedig a Német-római Birodalom császárait koronázták meg itt.
Először körbenéztünk a katedrálisban, majd – kárpótlásul a kimaradt Majna-tornyos élményéért – a dóm pazar gótikus csipkékkel díszített harangtornyába másztunk fel. Fejenként 4 euróba kerültek a jegyek, de az igazi próbatételnek a végeláthatatlan hosszú lépcsősor leküzdése mutatkozott. Végül tényleg megérte felszenvedni magunkat a legfelső szintre, ugyanis lenyűgöző kilátásban lehetett részünk. 
Madártávlatból végignézve Frankfurt belvárosán, a több tucatnyi felhőkarcolón, a jellegtelen modern háztömbök között megbújó több száz éves épületeken érezhetjük igazán, hogy vélhetően mennyire más lehetett a II. világháborús bombázások előtt a város. Így, jelen állapotában, egy rendkívül érdekes elegyét alkotja a réginek és az újnak.
Mivel a fárasztó lépcsőzés után elképesztő szomjúság tört ránk, össznépileg megszavaztuk, hogy beülünk valahova limonádézni egyet. Le is csüccsentünk az első szembejövő kávézó egyik asztalához, megállapítva, hogy mennyire jól esik szusszanni egy keveset. Ahogy teltek-múltak a percek, rohangáltak fel-alá a pincérek, mint a mérgezett egerek, de hozzánk valahogy senki sem akart odajönni. Egy idő után meguntuk a várakozást, úgyhogy lazán bementem a mosdóba megtölteni a flakonjainkat vízzel, majd sértődötten továbbálltunk.
Megkerülve a dómot a Hasengassén indultunk tovább, majd nyüzsgő bevásárlóutcára, a Zeilre érve lekanyarodtunk a város egyik ikonikus épülete, a Hauptwache irányába.
Megkerülve a dómot a Hasengassén indultunk tovább, majd nyüzsgő bevásárlóutcára, a Zeilre érve lekanyarodtunk a város egyik ikonikus épülete, a Hauptwache irányába.
Az egykori őrházat 1671-ben építették, de később börtönnek alakították át. Hogy milyen elgondolás mentén jutottak arra, hogy egy börtönt milyen jó ötlet lenne aztán inkább trendi kávéházként hasznosítani, máig rejtély, de az elmúlt 115 évben már a vendéglátásnak egy kellemesebb formáját űzik ezen a helyen. Arra, hogy mennyire nagy becsben tartják ezt az épületet jó példa, hogy a metróépítés miatt útban lévő épületet kövenként bontották el, hogy a földalatti rendszer megépültével, eredeti helyén újból összerakják.
Körbenéztünk a Hauptwache körüli téren, melynek hangulatát a szomszédos Szent Katalin-templom (St. Katharinenkirche) emeli tovább, majd az innen egy saroknyira lévő Frankfurti Értéktőzsde (Frankfurter Börse) szép, neoreneszánsz épületét kerestük fel. Bár a jelenlegi tőzsdepalota csak 1879-re készült el, állítólag az első városi tőzsdét már 1558-ban megalakították a frankfurti kereskedők.
Körbenéztünk a Hauptwache körüli téren, melynek hangulatát a szomszédos Szent Katalin-templom (St. Katharinenkirche) emeli tovább, majd az innen egy saroknyira lévő Frankfurti Értéktőzsde (Frankfurter Börse) szép, neoreneszánsz épületét kerestük fel. Bár a jelenlegi tőzsdepalota csak 1879-re készült el, állítólag az első városi tőzsdét már 1558-ban megalakították a frankfurti kereskedők. 
Bár a pucér puttószobrokkal ékesített tőzsdeközpont is fölöttébb érdekfeszítő látványnak tűnt, a neves épület előtti teret díszítő bikás-medvés szoborkompozíciót sokkal érdekesebbnek találtam. Különösen a Ferdinánd című cuki animációs film jópofa bikájára emlékeztető bikaszobor vett le a lábamról, mely olyan tekintettel mered maga elé, mintha éppen lesokkolt volna a legújabb piaci trendek láttán. 
2. nap – Fél napnyi Frankfurt, indulás haza (2019. augusztus 25.)
A kelést reggel 9-re irányoztuk elő, mivel Annáékkal fél 10-re beszéltük meg az indulást. Készülődés közben elnyammogtuk a tegnap vett péksütiket, majd összepakolva minden cókmókot, lecuccoltunk a recepcióhoz kicsekkolni.
Az első utunk újfent a közeli vasúti híd alatti villamosmegállóba vezetett, ahol a mai napra is megváltottunk egy ötfős tömegközlekedési bérletet. Ezt követően visszatértünk oda, ahol a tegnapi nap abbamaradt – a Hauptwachére. A gyors S-bahnozást követően a Hauptwachétól a Biebergassén, majd annak folytatásain, a Kalbächergassén és a Große Bockenheimer Straßrén haladtunk tovább, melyek mentén tucatnyi étterem, kávézó várta vendégeit. A kávés különítményünk – amibe rajtam kívül mindenki beletartozott – csakhamar elcsábult egy csészényi napindító koffeinadagra, úgyhogy párpercnyi gyaloglás után már be is iktattunk egy technikai kávészünetet. Nagyon sietünk sehova sem kellett, a főbb látnivalók többségét már tegnap letudtunk.
Miután az utolsó cseppek is elfogytak az értékes italból, folytattuk a sétát, egészen a régi Operaházig (Alte Oper). Az 1880-ban átadott, neoreneszánsz homlokzattal rendelkező épület megkapó látványt nyújt annak ellenére, hogy a II. világháborúban teljesen leégett, így gyakorlatilag a nulláról kellett újjáépíteni. Manapság főleg konferenciaközpontnak használják.
Elsétáltunk a park végénél, a Hochstraße és a Bleichstraße találkozásánál álló kis tömzsi toronyig (Eschenheimer Turm), mely a középkori erődítményrendszer megmaradt darabjaként a régi frankfurti látkép egyik utolsó hírmondója is egyben.
Ez a városrész elsőre határozottan élhetőbbnek tűnt, mint a korábbiak, egyből meg is állapítottuk, hogy egy vagyonba kerülhet erre egy lakást bérelni. A metrókijárattól egy rövid sétával jutottunk a Pálmaházig (Palmengarten), ahol aztán hirtelen elbizonytalanodtunk, hogy miért fizessünk belépőjegyet egy parkba, mely mellett közvetlenül van egy ingyenes is. Így végül hátrahagyva a Pálmaházat, inkább a szomszédos Grüneburgparkban sétálgattunk tovább.
Jól esett mindannyiunknak kiszakadni kicsit a városi nyüzsgésből, élveztük a természetet, a friss levegőt. Andival megállapítottuk, hogy mennyivel több ilyen zöld terület kellene Pestre is. Séta közben kitárgyaltuk a munkahelyi körülményeket, Annáék középtávú céljait és természetesen a babával kapcsolatos témákat, majd lassacskán elindultunk visszafelé.
Visszametrózva a városközpontba az utolsó fő programpontnak az ebéd mutatkozott. Ricsi gyorsan végigpörgette telón a jó értékelésű, de megfizethető éttermeket, melyekből végül a tőzsdepalota szomszédságában lévő Bull & Bear Restaurantra esett a választásunk. Amint megláttam, hogy van burgerük, már döntöttem is a rendeléssel kapcsolatban.
A többiek alaposan meghányták-vetették az egyes opcióikat, de végül mindhárman tésztás ételt választottak, amit Anna megtoldott még egy levessel. A hatalmas adagokkal már mindannyiunknak akadtak gondjai, a kérdés csak annyi maradt, hogy mennyi maradékot nem sajnálunk hátrahagyni a finom fogásokból.
Evés után még annyi időnk maradt, hogy a Hauptwache helyett a Dom/Römer U-bahn állomáshoz battyogjunk le, hogy Kaiserdom tőszomszédságában lévő gazdagon díszített homlokzatáról felismerhető Aranymérleg-házat (Haus zur Goldenen Waage) még megszemlélhessük. Az emblematikus, középkori ház eredetije sajnos elpusztult a II. világháborús légicsapások során, s csak 2017 decemberében készült el az eredeti tervek alapján az épület rekonstrukciója.
Ezzel immár hiányérzet nélkül mondhattuk, hogy bő másfél nap alatt sikerült az összes fő látnivalót megnézni itt Frankfurtban. Mivel Ricsiék felajánlották, hogy kidobnak minket a reptérre, nem maradt más, minthogy visszakeveredjünk a parkolóházba. Először elmetróztunk a Hauptbahnhofra, majd átszálltunk a #11 villamosra, mely pár száz méterre a parkolótól tett le minket.
Odaérve a kocsihoz, Ricsi még gyorsan elrohant kifizetni a parkolódíjat, majd bepattanva az autóba már indulhattunk is. Ahogy hajtottunk volna ki parkolóházból, hirtelen egy vastag rácsfüggöny állta az utunkat. Semmilyen gombot vagy parkolójegy-ellenőrző alkalmatosságot sem lehetett látni sehol, úgyhogy forgattuk is a szemeinket, hogy kellene mégis innen kiszabadulni. Pár másodperces tétlenséget követően Ricsinek esett le leghamarabb a tantusz, behúzta a kéziféket, járó motornál kiszállt a kocsiból a meredek emelkedőn, tett 3-4 lépést, meghúzott egy kószán lengedező láncot, s csodák csodájára a rácsfüggöny felemelkedett. Hát, nem tudom, ki volt az az ökör, aki úgy gondolta, hogy a meredek kihajtón olyan helyre tegye a rácsot nyitó valamit, hogy a sofőr biztosan ne érje el a kocsiból, de biztos elég gyakran emlegetik nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel a felmenőit.
Kicsivel délután fél 4 előtt értünk a frankfurti reptér 2-es termináljára, ahol gyors, de érzelmes búcsút vettünk Annáéktól.
Evés után még annyi időnk maradt, hogy a Hauptwache helyett a Dom/Römer U-bahn állomáshoz battyogjunk le, hogy Kaiserdom tőszomszédságában lévő gazdagon díszített homlokzatáról felismerhető Aranymérleg-házat (Haus zur Goldenen Waage) még megszemlélhessük. Az emblematikus, középkori ház eredetije sajnos elpusztult a II. világháborús légicsapások során, s csak 2017 decemberében készült el az eredeti tervek alapján az épület rekonstrukciója.
Ezzel immár hiányérzet nélkül mondhattuk, hogy bő másfél nap alatt sikerült az összes fő látnivalót megnézni itt Frankfurtban. Mivel Ricsiék felajánlották, hogy kidobnak minket a reptérre, nem maradt más, minthogy visszakeveredjünk a parkolóházba. Először elmetróztunk a Hauptbahnhofra, majd átszálltunk a #11 villamosra, mely pár száz méterre a parkolótól tett le minket.
Odaérve a kocsihoz, Ricsi még gyorsan elrohant kifizetni a parkolódíjat, majd bepattanva az autóba már indulhattunk is. Ahogy hajtottunk volna ki parkolóházból, hirtelen egy vastag rácsfüggöny állta az utunkat. Semmilyen gombot vagy parkolójegy-ellenőrző alkalmatosságot sem lehetett látni sehol, úgyhogy forgattuk is a szemeinket, hogy kellene mégis innen kiszabadulni. Pár másodperces tétlenséget követően Ricsinek esett le leghamarabb a tantusz, behúzta a kéziféket, járó motornál kiszállt a kocsiból a meredek emelkedőn, tett 3-4 lépést, meghúzott egy kószán lengedező láncot, s csodák csodájára a rácsfüggöny felemelkedett. Hát, nem tudom, ki volt az az ökör, aki úgy gondolta, hogy a meredek kihajtón olyan helyre tegye a rácsot nyitó valamit, hogy a sofőr biztosan ne érje el a kocsiból, de biztos elég gyakran emlegetik nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel a felmenőit.
Kicsivel délután fél 4 előtt értünk a frankfurti reptér 2-es termináljára, ahol gyors, de érzelmes búcsút vettünk Annáéktól.
- „Lehet, hogy mire legközelebb találkozunk, már hárman lesztek.” – jegyezte meg Andi.
- „Ne is mondd, durva belegondolni, nem igaz?” – nevetett Anna.
- „Ne is mondd, durva belegondolni, nem igaz?” – nevetett Anna.
Ennek fényében még inkább értékelni tudtuk ezt kis hétvégi kirándulást, szülőként ugyanis, gyerekkel kétségtelenül komplikáltabb lesz bármelyikünknek egy ilyen spontán közös kis utat összerittyenteni ilyen rövid idő alatt, de hát ki tudja.
Megvártuk, hogy a sötét KIA Ceedjük eltűnik a reptéri parkolóház kijáratánál, majd megkerestük terminál bejáratát.
Megvártuk, hogy a sötét KIA Ceedjük eltűnik a reptéri parkolóház kijáratánál, majd megkerestük terminál bejáratát.
A Wizz Air járatunkra már akkor 20 perc késést prognosztizáltak, amikor még a biztonsági ellenőrzéseken próbáltunk átverekedni magunkat. A hazaútból a legemlékezetesebb mozzanat mégis az maradt, amikor a reptéri buszra felpréselődve azért álltunk még percekig egy helyben, mivel a sofőr bőszen keresgette, milyen zenét is tegyen be a telefonján lévő lejátszólistáról. Rátalálva a tökéletes számra szemmel látható elégedettség ült ki emberünk arcára, aki immár széles mosollyal, szemébe húzott napszemüveggel és a kormánykeréken ütemesen doboló ujjakkal vágott neki a repülőhöz tartó alig pár perces útnak. Már messziről feltűnt a Wizz Air fehér-magenta-lila színekben pompázó gépe, mely a frankfurti reptér legtávolabbi csücskében, egy thai és egy izraeli gép közé ékelődve várakozott. Ahogy közeledtünk a Wizz Air géphez, a sofőr bizonytalan mozdulatokkal lelassított, majd a bejárati ajtónál tülekedő utasokhoz fordulva szórakozottan megkérdezte, hogy „tényleg ehhez kell-e jönni”? Andival még meg is jegyeztük, ha csak ennyin múlik, mennénk mi szó nélkül Thaiföldre vagy Izraelbe, gond nélkül.
A fölösleges totojázások ellenére legalább nem csúszott tovább jelentősen a késedelmes indulásunk, s délután háromnegyed 6 felé fel is tudtunk szállni.
Maga a repülőút új izgalmakat már nem tartogatott, így végül este 7 körül landoltunk Budapesten.
Az biztos, hogy Frankfurt nagyon jókor jött és nagyon kellett. Szükségünk volt valami pozitív impulzusra egy csalódásokkal teli hónap után, valamire, ami kizökkent az otthoni gondolatokból, s feltölt valami újjal. Valószínűleg bárhova elutazhattunk volna ebben az esetben, de kifejezetten örülök, hogy Frankfurtra esett a választásunk. Már régóta kacérkodtam egy frankfurti kirándulással, főleg, hogy az évek során, szépen-lassan, kisebb darabokban, de módszeresen bejárjuk Németországot. A város egy egészen érdekes elegyét alkotja a réginek és újnak, hiszen az európai szemnek még mindig szokatlan felhőkarcolók tövében azért fel-fellelhetőek azok a régi történelmi jelentőségű épületek, terek, utcácskák, amelyek Frankfurt igazi báját adják. Kellemes, laza másfél napot töltöttünk el, amely közel sem lett volna teljes Anna és Ricsi nélkül. A távolság ellenére a barátságuk továbbra is rengeteget jelent a számunkra, s Frankfurtnál sokkal messzebb is elmennénk Andival, hogy ezt fenntarthassuk. Reméljük, még sok hasonló, kisebb-nagyobb utazásunk lesz így együtt – akár majd egyszer, gyerekekkel kiegészülve is…
