Montenegró

Előzmények

 

Közeledve a 2025-ös év beköszöntéhez, sokan ugrattak azzal, hogy tudom-e mit jelent-e ez? Zavart hallgatás után rendszerint megkapom a választ, némi vigyor kíséretében – „Lacó, hát 40 éves leszel!” Ezt rendszerint egy vállvonással elintézem, ám ennél több jelentőséget nem tulajdonítok neki. Ami ugyanakkor ténylegesen a fejemben van ilyenkor, hogy egyben ez azt is jelenti, hogy egy másik fontos évforduló is közeledik a családunkban – Anyukám 70. szülinapja! Márpedig egy ilyen kerek évfordulóra már előre pontosan tudtam, mit szeretnék neki adni.

 

Tíz évvel korábban még sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, hiszem Anyukám már akkoriban is jóval többre tartotta a közös élményeket bármilyen ajándékba kapott, porfogó tárgynál. Végül arra jutottam, hogy a hatodik „X” betöltése tényleg valamilyen különleges élményért kiált – egy életre szóló, közös élményért. Mivel hozzám hasonlóan imád utazni és imád repülni, ezért úgy véltem, egy közösen megélt külföldi utazás igazán emlékezetessé tehetné ezt a jeles évfordulót. Így végül egy belgiumi hosszú hétvégés úttal leptem meg, ami tényleg telitalálatnak bizonyult. Felkerestük a híres pisilő kisfiút és az Atomiumot Brüsszelben, bejártuk Gent hangulatos óvárosát és andalogtunk Brugge mesébe illő csatornái mentén. Szerintem mindkettőnknek hatalmas élmény volt, egy olyan élmény, ami csak a miénk. Ennek fényében nem meglepő, hogy egy dologban biztos voltam a 2025-ös évvel kapcsolatban, hogy Anya újabb, kerek évfordulóját ismét egy hasonló élménnyel szeretném számára emlékezetessé tenni.

 

Andi mindenben támogatott, úgyhogy eleve már az éves szabikat is úgy lőttük be, hogy erre a célra félre legyen téve 1-2 nap, hogy a belga úthoz hasonlóan legalább egy hosszú hétvégére el tudjuk nyújtani a kirándulást. Az úti cél tekintetében olyan helyet szerettem volna választani, ahol még egyikünk sem járt, viszont relatíve könnyen bejárható, és közben lehetőleg ne legyen megterhelő. Sokáig Valenciával szemeztem, de a repjegy árak még novemberre is indokolatlanul drágának bizonyultak, úgyhogy más tengerparti hely után kellett nézni. Böngészve az európai térképet, végül megakadt a szemem Montenegrón. Hm, miért is ne? Egyikünk sem járt még ott, tengerparttal is rendelkezik, s szeptember végén, október elején még lazán talán kifoghatunk egy kellemes, meleg kiránduló időt arrafelé. Informálódtam kicsit a látnivalók felől, s Budva és Kotor kicsiny, hangulatos, könnyen bejárható óvárosai annyira meggyőzőnek bizonyultak, hogy végül Montenegró lett a befutó.

 

Az ajándékhoz készítettem egy jópofa beszállókártyát az út részleteivel, amit egy szép virághoz tűzve kapott meg. Amint meglátta, mit kapott, egyből könnybe lábadt a szeme…

 

 

 

1. Nap – Podgorica (2025. október 2.)

 

Alig három nappal azt követően, hogy Andival hazajöttünk Kisinyovból, újból készen, bepakolva várt a fekete, majmos hátizsákom. Hajnali 4:30-ra húztam az ébresztőt, de már az első csörgésre megébredtem. Sebtében felöltöztem, bár az előzetesen kikészített pulcsik fölött még gondolkoztam egy sort, mivel alapvetően szeles, hűvös időt mondott Montenegróra az előrejelzés. Végül magamra húztam a végső befutónak megjelölt vékony polár pulcsimat, elköszöntem a félálomban lebegő Anditól, majd bementem adni egy puszit Blankának, aki még javában az igazak álmát aludta. Hagytam neki egy általam rajzolt, cuki kis avokádós képet, rajta „Apavokádóval” és „Blankavokádóval”, hogy a reggeli ébredéskor megtalálhassa. Az anyja szokott időnként amolyan kedves, napindító kedvességként hátrahagyni neki saját rajzokat, igazodva az éppen aktuális rajongásához, úgyhogy ezúttal búcsúzóul én is egy hasonlóval készültem.

 

Ahogy vettem a cipőmet, pittyogott a telefonom – késik a Wizz Air járatunk, 7:25 helyett 8:10-re írta az indulást. Nem különösebben bosszantott ez fel, így legalább több időnk marad arra az esetre, ha valamiért megcsúsznánk a tervekhez képest, főleg, hogy még jeget is kellett kaparnom a kocsi szélvédőjéről.

Negyed 6-ra értem Anyáékhoz, ahol rutinosan már cseréltünk is helyet Apával, aki átvéve a sofőr szerepét kivitt minket a reptérre, ahova háromnegyed óra alatt gond nélkül meg is érkeztünk. 

 

A biztonsági ellenőrzéseket követően végigjártuk az ilyenkor megszokott mosdó- és víztöltő köröket, majd előkerültek az első hazai szendvicsek is. Szerencsére az előzetesnél komolyabb késéssel nem kellett már számolnunk, úgyhogy a reggeli elfogyasztását követően kényelmesen lebattyogtunk a beszállókapukhoz. Bár eleinte a podgoricai kapuhoz nem kígyózott olyan vészesen hosszan a sor, a végére elég rendesen megtelt a gép, sok üres ülőhely nem is maradt. 

 

A pilóta igencsak dinamikus manőverekkel kezelte a felszállást, úgyhogy már ekkor a megszokottnál jobban kellett szorítanom a karfát. Ráadásul az emelkedéskor meghúzott két éles kanyar során hiába fordultunk pont Budapest fölött, mi az ég felé fordulva semmit sem láttunk magából a városból.

 

A repülőút nagyjából addig eseménytelenül telt, amíg meg nem kezdtük az ereszkedést egy sűrű és aggasztóan vastag felhőtakarón keresztül. Hamar kigyulladt a biztonsági övek becsatolását jelző lámpa, s elég rendesen elkezdett rázkódni a gép, ami hosszú percek után sem akart különösebben enyhülni. Ilyenkor először mindig a légiutas-kísérők arcát és reakcióját figyelem, mielőtt lelkem mélyén elkezdenék pánikolni, mert sokszor még a legdurvább rázkódásnál is lazán folytatják a felszolgálást és csak olyankor ülnek le, ha már ők is érzik, hogy komoly a helyzet. Jelen helyzetben már ők is bekötötték magukat, ami nem nyugtatott meg különösebben, de megideologizáltam magamban, hogy biztos azért, mert már eleve közel vagyunk a célhoz.

Már nagyon szerettem volna, ha végre kijövünk a felhőből és magunk mögött hagyjuk a turbulenciás részt, de a rázkódás csak erősödött. Már azon paráztam, hogy milyen őrült pech lenne, ha a napi több millió repülőjáratból pont mi zuhannánk le, ráadásul pont akkor, mikor Anya szülinapi ajándék részeként kapja tőlünk a repülést. Anya ugyanakkor meglepően jókedvű maradt a jelen körülmények között is, még viccelődésre is futotta a részéről:

        -   „Na, Kisfiam, lehet, hogy rövidebbre sikerül a szülinapi út.” – jegyezte meg szórakozottan.

Szerencsére nem sokkal később előbukkantak a Podgoricát körbevevő kopár hegycsúcsok körvonalai és végre stabilizálódott a mi helyzetünk is, így a landolásnál már mindenki megnyugodhatott.

Ahogy kikeveredtünk a terminálépületből, megkerestük a városközpontba közlekedő buszokat. Határozottan nem egy városi tömegközlekedési vállalat egyenbuszait kell keresni, hanem többféle festésű, üzemeltetésű járatot, akik ugyanazt a viszonylatot járják. A jegy ára fejenként 10 euró volt, amit kifizetve intett a bácsika, hogy szállhatunk is fel.

        -   „És jegyet nem is ad?” – hüledezett Anya.

        -   „Anya, ez a Balkán. Ne akadj fenn ezen.” – nyugtattam meg. 

Az út Podgorica (Подгорица) felé nagyjából 15 perc lehetett, s a központi buszpályaudvaron (Аутобуска станица Подгорица) végződött. A montenegrói főváros alapvetően nem a döbbenetes turisztikai látnivalóiról híres, de azért egy szűk félnapos nézelődésre azért érdemesnek tartottam.

Amit mégis érdemes felkeresni, az szerencsére egy viszonylag kis területre koncentrálódó, történelmi óvárosban (Стара Варош / Stara Varoš) található, a buszpályaudvartól nagyjából 20 percnyi sétatávra.

Ennek megfelelően el is indultunk a forgalmas Oktobarske Revolucije nevű főutca mentén, bár azt hamar megállapítottuk, hogy nem igazán sikerült kellemes időt kifogni a városnézéshez, s mindvégig barátságtalan, szűnni nem akaró szélben kellett róni az utcákat. Még jó, hogy pulcsival és széldzsekivel is készültünk, mindkettőnek nagy hasznát vettük.  

A már említett főút egy szépen helyreállított kis terecskében (Trg Vojvode Bećira Osmanagića) végződött, ahol a város egyik jelképe, az 1667-ben épült, 19 méteres Óratorony (Сат кула / Sahat kula) magasodik. 

Podgorica relatíve kevés ikonikus helye közül talán ez az egyik, ami még egy Ludwig-fotóhoz is érdemesnek találtatik, annak ellenére, hogy tömzsi óratornyon egyedül az órát nem sikerült elsőre felfedezni. Végül megfejtettük a titkot – az óra számlapja a térnek (és ezáltal a járókelők többségének) háttal, az építmény mögött húzódó épülettel szemközt került kialakításra, hogy a pontos időre potenciálisan kíváncsi embereknek mindenképpen meg kelljen kerülni a tornyot.  

Innen pár háznyira még megkukkantottunk kívülről egy kicsiny mecsetet (Džamija Osmanagića), majd egy kisebb kört leírva visszakanyarodtunk az óratoronyhoz, mielőtt alacsony forgalmú mellékutcákon haladtunk tovább a Ribnicai erőd romjai irányába. 

Anya természetesen nem hazudtolta meg önmagát – a lepukkant szomszédságot elnézve lépten-nyomon kérdezgette, hogy biztos jó irányba haladunk-e, egyszerűen nem létezik, hogy erre valamilyen mecset, erőd vagy bármi látnivaló lenne.

Végül persze csodák csodájára mégiscsak oda lyukadtunk ki, ahova eredetileg terveztem, úgyhogy Anya is megnyugodhatott, hogy nem nyelnek el minket a podgoricai utcák és pontosan tudom, merre haladunk.

Megérkezve a széles Morača és a kiszáradás szélén álló Ribnica folyó találkozásánál emelt, egykor hatalmas méretű, 15. századi, oszmán Ribnica erőd (тврђава Рибница / tvrđava Ribnica) romjaihoz, elérkezettnek láttuk az időt az első rövidebb pihenőnek, amit Anya csak támogatni tudott. 

Elfogyasztottuk a maradék szendvicseinket, szusszantunk egyet, majd a 16. századi, ívelt régi kőhídon (Stari Most) átkelve folytattuk az utunkat.

 Anya minden dicséretet megérdemelt, mert egy szó nélkül lépcsőzött felfelé a romok oldalában kialakított lépcsőkön. Ezután átkeltünk a forgalmas sugárút (Bulevar Svetog Petra Cetinjskog) túloldalára, ahol fontosabbnál fontosabb kormányzati épületek sorakoztak, így a Külügyminisztérium (Ministarstvo vanjskih poslova), a Montenegrói Parlament (Скупштина Црне Горе / Skupština Crne Gore) is. 

Utóbbi esetében kétszer is ellenőriznem kellett, hogy jó helyen járunk-e, mivel a jeles épületet előbb néztem volna egy jellegtelen társasháznak, mintsem a montenegrói országháznak.

Két saroknyira innen megcsodáltuk még a podgoricai városházát (Скупштина града Подгорице), illetve a mögötte meghúzódó Montenegrói Nemzeti Színházat (Црногорско народно позориште / Crnogorsko narodno pozorište).  

Míg a színházzal szemközt elterülő Njegosev Parkban (Његошев парк) gyűjtöttem montenegrói földet emlékbe, Anya kihasználta a technikai szünetet egy kis pihenésre.

Szerencsére nem kellett innen messze gyalogolni a következő látnivalóért, ugyanis a park túlsó csücskétől induló kis gyaloghídról kiváló rálátás nyílt a főváros egyik modern jelképére, a Millennium hídra (Мост Миленијум / Most Milenijum), mellyel mindketten fotózkodtunk. 

Innen már tudatosan visszafelé tendáltunk a buszpályaudvar irányába úgy, hogy az Újvárosi negyed (Нова Варош / Nova Varoš) egyik központi helyét, az emberektől nyüzsgő Függetlenség terét (Трг Републике / Trg Republike) is útba ejtsük. Az alapjáraton is lelombozó látványt nyújtó köztér éppen valamilyen könyves vásárnak adhatott otthont, melynek keretében egy hatalmas, ronda sátrat húztak fel a közepére, ami csak tovább rontotta az amúgy sem hízelgő összképet.

 

Elvileg még felkutathattunk volna egy oszmán időkből fennmaradt török fürdőt pár száz méterrel odébb, de mivel csak az útikönyvem jelezte a körülbelüli helyét, a GoogleMaps-en vagy a Maps.me offline térképemen viszont hiába kerestem, ezért ezt már ezen a ponton elengedtük, s inkább szépen-lassan visszabattyogtunk a buszpályaudvarra. 

 

Ahogy megérkeztünk, reméltük, hogy lesz a helyszínen valamilyen kávézó, ahol egy csésze forró fekete ellenében kulturált körülmények között tudunk eljutni a mosdóba, de csalódnunk kellett. Kizárólag a buszpályaudvarhoz tartozó hivatalos közvécére lehetett támaszkodni, ahol fejenként 50 eurócentért 3 lapka kiporciózott vécépapír és egy minden képzeletet alulmúló higiéniás sztenderdeket mutató pottyantós vécé lett jutalmunk.

A buszjegyek vételével sem jártunk szerencsével, ugyanis a 7 perc múlva induló budvai járatra már csak egyetlen szabad hely maradt, így jobb híján másfél órát kellett várnunk a következőre (14:23), amivel mindketten el tudunk menni. Abban biztosak voltunk, hogy egyikünk sem akar kimenni újból az őrült szélbe sétálni többet, így buszállomás alig néhány székéből sajátítottunk ki kettőt, s vártuk, hogy teljen az idő.

Sokáig még ez a minimális kényelem sem adatott meg, mivel egy kisbabás család telepedett le mellénk, akiknek természetesen azonnal átengedtem a helyemet.

 

Szokásához híven Anya már 20 perccel a menetrend szerinti indulás előtt kiment volna az elzárt, jegykezelő által őrzött, külső peronra, feltételezve, hogy hátha bent áll már a mi buszunk. Teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tartottam ilyen korán kibumlizni oda, hogy aztán ott álljunk kint a hidegben, de végül a helyzet Anyát igazolta – a buszunk már valóban ott várakozott, sőt még fel is lehetett rá szállni.

 

Ahogy kigördültünk Podgoricából, eleredt az eső. Még így a szürke, barátságtalan, esős, szeles időben is varázslatosan szép, hegyes-völgyes tájakon vezetett az utunk, nem győztünk ámuldozni. 

Amikor már Budva elérhető távolságba került, viberen írtam a szállásadó hölgynek, hogy lassan érkezünk, s írja meg a pontos címet, mivel a Booking-os foglalásban csak utca volt megadva. Válaszul csak egy GoogleMaps lokációt küldött, bár elsőre nem volt egyértelmű, hogy azon belül melyik épületről van szó. Majd megoldjuk a helyszínen – gondoltam magamban.

 

Ahogy aztán átkelve a hegyvonulatokon elkezdtünk a szerpentineken ereszkedni a Budva irányában és feltűntek a városnak a vonalai, elképesztő panorámában volt részünk.

Gyakorlatilag minden utas a busz ablakára tapadva bámulta a nagyszerű kilátást. A szemet gyönyörködtető látványt azonban csakhamar a fél hegyoldalt beborító sötét füst rondította el. Ami eleinte egy vidéki őszi falevélégetésnek tűnt, hamar kiderült, hogy valójában spontán erdőtűz. Menetközben elhűlve figyeltük, hogy a meredek, sziklás hegyoldalban egy hosszú területen ég az erdő és az aljnövényzet, ám láthatóan senki sem különösebb siet megfékezni a lángokat.

Nagyjából másfél óra út után, 10 perccel délután négy előtt gördültünk be Budva (Будва) buszállomására. Szerencsére a szállás innen alig 5 perc sétára lehetett, viszont megérkezve a megadott helyre, továbbra sem tűnt egyértelműnek, melyik épületet kéne keresni. Az újabb üzenetemre nem jött válasz, úgyhogy megkerültük a háztömböt, hátha akkor okosabbak leszünk. Végül csak sikerült megtalálni a szállást (Apartmani Simona), amely első látásra teljesen üresnek tűnt. 

 

A bejáratnál egy elhagyatott, jó ideje használaton kívül lévő kis recepciós fülke fogadott, ahonnan egy lépcső vezetett a többi emeletre. Időközben végig Viberen hívogattam a nőt, eredménytelenül, mígnem végre léptek hallatszottak a legfelső emeletről. Az apartman tulajdonosa, egy ötvenes évei közepén járó hölgy sietett elénk. Megmutatta a szobánkat, majd gyorsan a tárgyra tért. Nem árult zsákbamacskát, kerek perec azt akarta, hogy a Bookingon mondjuk le a foglalásunkat, cserébe a korábban bebiztosított 61 eurós ár helyett 55-ért megszállhatunk, így ő zsebre vághatja a Bookingnak fizetendő díj egy részét. Elég szánalmas, gáz és rettentően unszimpatikus húzás volt, amiben semmilyen szinten nem akartam közreműködni, úgyhogy köszönettel visszautasítottam az ajánlatot, és helyben ki is fizettem az eredeti árat. Mivel csak 100 eurósom volt, nála pedig semmilyen pénztárca vagy készpénz nem volt, dühösen elviharzott az összeggel, hogy majd hozza a visszajárót, de láthatóan nem sietett vissza. Húsz perc elteltével utána mentem az emeletre, s bekopogtam oda, ahonnan korábban láttam kijönni. Hozott nekünk egy nagy tányér szilvát ajándékba, és megkaptam a visszajárót is. A szilvát kedves gesztusnak tartottuk, amivel némileg kompenzált a viharos fogadtatás után. Ajánlott két éttermet (Perla és City Bistro Bar) is vacsorázóhelynek, amiből végül az utóbbit választottuk. 

Jó döntésnek bizonyult, különösen miután kiderült, hogy az ételkínálatban a rántott hús is helyet kapott, amire Anya azon nyomban le is csapott, míg én gorgonzolás, sajtszószos csirke mellett tettem le a voksomat. Mindezt egy-egy korsó montenegrói sörrel (Nikšićko) öblítettük le.

 

Miután jóízűen megvacsoráztunk, Anya jelezte, hogy elég fáradt, s már legszívesebben lepihenne. Hazakísértem, azzal a feltett szándékkal, hogy én még sétálok egyet, de a hajnali kelés miatti kimerültséget már én is megéreztem, így végül is a szálláson maradtam lepihenni.

 

 

 

2. Nap – Budva és Sveti Stefan (2025. október 3.)

 

A korai fekvésnek köszönhetően már negyed nyolc körül, teljesen kipihenten ébredtünk. A reggeli készülődést követően bekaptunk pár szem szilvát, majd nyakunkba vettük a várost. Első körben kerestünk egy pékséget nem messze a szállástól, ám előtte tettünk egy rövid kitérő a szomszédságában lévő kis piacon. Anya megállapította, hogy milyen szép itt az áru, s mit nem adna egy hasonló színvonalú piacért Dunakeszin. Az árusok láthatták az arcunkon az érdeklődést, úgyhogy nagy elánnal kínálgatták a gusztábbnál gusztább sajtokból, sonkákból álló kóstoló falatokat. Ezt követően vettünk a piac melletti kis pékségben egy-egy sajtos-sonkás péksüteményt, melyet stílusosan, egy tengerparti padra csüccsenve fogyasztottunk el.

Innen már egyenesen az óváros (Stari Grad) felé vettük az útirányt, melynek egyik főkapuja mellett egy hatalmas aranyozott harang és egy óriás horgony várja a látogatókat. Mint utólag megtudtam, a harangot eredetileg „A Vikingek rajtaütése” (The Long Ships) című, 1964-ben forgatott, angol-jugoszláv koprodukcióban készült filmhez öntötték, amelyet az egyik ikonikus jelenetben véletlenül legurítanak egy hegyről. A harang később itt lett kiállítva a budvai óváros mellett, manapság pedig egy érdekes hasznosítási módot találtak a számára – szuvenírboltot alakítottak ki benne. 

Ezt követően a szomszédos Vaskapun (Гвоздена Врата) léptünk be az óvárosba, s szépen módszeresen elkezdtük végigjárni a szűk, hangulatos utcácskákat. Az egyből feltűnt, hogy szinte az összes bolt cicás szuvenírekkel van tele, mintha a macska lenne a város nem hivatalos jelképe. Ki is néztem Blankának egy jópofa, nyakkendős, faragott macskát, ám mivel elég törékeny jószágnak tűnt, így végül nem vettem meg. 

Mivel Anyának sürgősen keríteni kellett egy mosdót, betértünk egy kávézóba, majd egy csésze presszóval gazdagodva kiültünk a szomszédos Költők terére (Trg Pjesnika), míg elkortyoltam a napindító koffeinadagomat. 

Innen egy keskeny kis átjárón át kisurrantunk a tengerpartra, ahonnan remek rálátás nyílt oldalról az óvárosra, amely a fölé magasodó templomtornyával és a citadella masszív falával egy megkapó összképet alkotott. 

Előkaptam Ludwigot is egy képre, majd sikerül Anyát is kiimádkozni egy közös kép erejéig a tengerpart szélére, dacolva cipőösszevizezős hullámok potenciális kockázatával.

Innen a parti sziklákban vájt kis sétányon indultunk tovább, melynek oldalában nagyszerűen meg lehetett figyelni a masszív sziklafal egyes kőzetrétegeit.  

Az egyik kiszögellésnél egy nagyobb tömeg gyülekezett, mint kiderült a város egyik jelképének számító kis balerina (technikailag inkább táncos) leány szobrát fotózgatták nagy serényen. 

 

Amikor feloszlott egy kicsit az emberáradat, mi is megörökítettük egymást a szobrocskával, ám Anya ezen a ponton jelezte, hogy nem igazán szeretne tovább sétálni a sziklafal tövében. 

A kőomlástól való félelme kissé indokolatlannak tűnt, s bár sikerült meggyőzni, hogy jöjjön még egy kicsit, az egyik védett helyen jobbnak látta inkább bevárni engem, míg visszatérek a felfedezőútról. Én ugyanakkor addig mentem a part mentén, ameddig csak lehetett. Átvágtam a két Mogren strandon, majd, ahol egy meredek, erdős domboldalban végződött a túraútvonal, gyűjtöttem emlékbe egy kis budvai földet. 

Ezt követően visszabattyogtunk az óvárosba, melynek talán legszebb, három templommal szegélyezett terét (Trg Starogradski) kerestük fel elsőként. Többek közt itt található a 15. századi Szent Iván templom (Црква Светог Ивана Крститеља) jellegzetes, az egész óváros látképét alapvetően meghatározó, 1867-ben emelt harangtornya is. Mellette egy kisebb, sokkal tömzsibb ortodox templomocska (Szentháromság templom / Црква Свете Тројице) kapott helyet, melynek oldalát és márvány köveit éppen magasnyomású locsolóval tisztították elképesztő alapossággal. Sajnos a mögötte felépített, ronda kék műanyag székekkel kirakott mobillelátó eléggé belerondított a szép összképbe, a fényképek komponálásakor nem is tudtam kihagyni sajnos. 

 

Ha már itt jártunk, mindenképpen fel akartam menni a Citadellára (Цитадела Будва), ahonnan szuper kilátás nyílt az egész óvárosra, a környező hegyekre és közeli tengerpartra. 

Önmagában már ezért a látványért megérte betérni ide, mivel ezen kívül csak egy kicsiny könyvtárat és a Budvai Városi Múzeum rövid tárlatát lehet megtekinteni. Míg megjártam a citadellát, Anya megvárt az egyik templom sarkában, miközben körülötte továbbra is fáradhatatlanul magasnyomásúzták a márványlapokat.

 

Mivel igencsak benne jártunk az ebédidőben, éhenhalás ellen vettünk egy nagy capricozás pizzaszeletet és egy gazdagon megtömött, sajtos, szószos, csirkehúsos tekercset. Bár eleinte nem igazán tűnt különösebben kiadós uzsonnának ez a kombináció, végül kifejezetten laktatónak bizonyult, teljesen elteltünk tőlük. 

Pár csepp erejéig az eső is próbálkozott, de rövid szemetelésnél többre szerencsére nem futotta, úgyhogy még az esőkabátot sem kellett előtúrnunk, nyugodtan folytathattuk a sétát.

Menetközben elhaladva egy fagyiárus mellett, feltűnt, ahogy Anya tekintete hosszasan elidőzött a kínálaton, s meg is jegyezte, mennyire megkívánta hirtelen a fagyit. A lelkesedését hamar letörte, amint meghallotta, hogy közel 3 euróért vesztegetik a gombóc darabját, így legszívesebben gyorsan el is hessegette volna ezt a kósza gondolatot. Nyilvánvalóan ismerem őt, tudom, hogy alapjáraton sajnálna érte ennyi pénzt, úgyhogy a kezdeti tiltakozás ellenére kijelentettem, hogy mindenképpen válasszon valamit, meghívom - hisz’ ez is része a szülinapi útnak. Végül beadta a derekát, választott két gombócot is. Mivel fagylaltos nő szemmel láthatóan unatkozott ebben a hűvös, barátságtalan, szeles időben, s megörült, hogy végre történik valami körülötte, úgyhogy lazán engedte, hogy fél euróval lealkudjam a végösszeget. Így mindenki nyert valamit.

Míg Anya nagy boldogan elnyalta a fagyiját, szépen csendben végigsétáltunk teljes hosszában Budva legszebb tengerpartján, a Szlovák parton (Slovenska Plaža).

 

Anya rendesen el is fáradt a végére, ám mivel még a délután jó része előttünk állt, győzködnöm kellett egy kicsit, hogy iktassunk be még egy kisebb kirándulást a környék egyik különleges turisztikai látványosságához, a Budvától alig 8 kilométerre lévő Sveti Stefan (Свети Стефан) nevű helyhez.  

A zsebkendőnyi kis szigetre épült, óvárosi hangulatú település önmagában akár egy mesebéli helyszín is lehetne, ám a romantikus elhelyezkedéséből adódó potenciáljára már kíméletlenül lecsapott a nagy tőke, miután kissé illúzióromboló módon, egy luxusapartmanokat kínáló hotelszigetté átalakították át. 

Nem vicc, jött egy svájci hátterű luxusszállodalánc, az Aman Resorts, mely 2010-től kezdődően 30 évre vásárolta meg az egész sziget használati jogát, akik a valóságtól teljesen elrugaszkodott, csillagászati összegekért kínálnak itt szállásokat. Még a puszta látogatójegy is 30 euró körül forog, amellyel legfeljebb a keskeny kis utcácskákon tehetünk egy rövid sétát, de a hely egyedisége miatt gondoltam, így is megéri a kitérőt. Már ha sikerül megtalálni az ide közlekedő buszjáratot Budvából.

Először elbattyogtunk a Turistainformációs irodába, ahol közölték, hogy Sveti Stefanba nem a központi buszpályaudvarról mennek a buszok, hanem a Mediteranska főút mentén található, innen egy kőhajításnyira lévő “piros ház elől”. Ezzel a szofisztikált leírással tértem vissza Anyához, és a jó hírrel, hogy ez szerencsére nem jelent már különösebb plusz sétát. Szépen megkerestük a “piros házat”, mely előtt valóban várakozott egy busz – üresen, lezárva. 25 percet ücsörögtünk előtte anélkül, hogy bármi történt volna, közben pedig csak gyűltek körülöttünk az emberek.

Nagyon nem tűnt úgy, hogy az itt parkoló busszal bármilyen szinten számolhatunk, úgyhogy amikor befutott egy #48 számú járat, megkérdeztem a sofőrt, hogy megáll-e Sveti Stefanban. Mivel egy egyértelmű bólintás volt a válasz, kifizettünk a fejenként 2,50 eurós jegyárat, s már mehettünk is. A biztonság kedvéért megkértük a buszvezetőt, hogy szóljon, amikor megérkezünk, tuti a jó megállónál szálljunk le, majd helyet foglaltunk.

Emberünk természetesen lazán elfelejtette a kérésünket, úgyhogy még szerencse, hogy menetközben követtem a telefonom offline térképén, merre járunk, így amikor már közel jártunk, rákérdeztem a sofőrnél, aki hirtelen eszmélve elkiáltotta magát - “SVETI STEFAN!”

Így hát leszálltunk mi is. Bár légvonalban nem voltunk messze a szigettől, de maga a megállóhely még mindig csak a tengerparti domboldal közepén, egy hajtűkanyar peremén lett kialakítva, ahonnan járda hiányában, a forgalmas főút peremén kellett legyalogolni először egy meredek lépcsősorhoz, majd onnan le a partra.

 

Anya jelentőségteljesen össze is nézett az egyik velünk együtt leszálló, idős hölggyel, azon morfondírozva, hogy miként másznak majd vissza ezen a hegyoldalon, de igyekeztem megnyugtatni, hogy ne aggódjon, nem sietünk sehova, ő diktálja a tempót.

Szépen lassan leértünk a szigetecskét a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelvhez, amely egy kiváló fotós pozíció lehetett volna, ha egy állvánnyal önmagát fotózgató bájgúnár csávó nem állja el az utat jó negyedórán keresztül. Egy idő után meguntam a várakozást, úgyhogy inkább felmásztam a mellettünk lévő, part menti magaslatra, ahonnan kiváló kilátás nyílt a kis szigetre.

 

Ezután Anyával végigmentünk a keskeny kis földnyelven, mely végében zárt ajtók fogadtak minket. Szemmel láthatóan még a 30 eurós látogatójegy is tárgytalannak bizonyult, úgyhogy kicsit nézelődtünk a szélén, majd lassan elindultunk visszafelé. 

 

Anyát minden dicséret megilleti, ugyanis tényleg egy szó nélkül, szépen lassan felkapaszkodott a meredek lépcsősoron, majd visszasétált a buszmegállóhoz, annak ellenére, hogy ezen a ponton láthatóan nehezére esett neki minden lépés. Ücsörögtünk kicsit a megállóban, majd a következő járattal visszamentünk Budvába.

 

A nap hátralevő részére - a vacsorát leszámítva - már semmit sem terveztem, így is kihoztunk belőle mindent, ami ki lehetett. Mindketten megérdemeltünk egy kis pihenőt, úgyhogy visszatértünk a szállásra szusszanni egyet. 

 

Bár sok kedve egyikünknek sem maradt kimozdulni, háromnegyed 7 felé nagy nehezen összeszedtük magunkat, és lementünk a partmenti étteremsorra vacsorázni. Végigmustráltuk a kínálatot, melynek végén a Tropico nevű grillétterem lett a befutó. 

Anya szemében nem indított túl jól a hely, mivel alig foglaltunk helyet, rögtön át is lettünk ültetve egy másik asztalhoz, ahol koszos terítő, otthagyott számlás mappa és használt szívószál fogadott minket. Szerencsére az asztalunkhoz kirendelt pincér bácsika magától és villámgyorsan korrigálta a helyzetet, szépen lecserélte a terítéket és hamar hozta a söröket is. Szerencsére az ételre sem lehetett panaszunk – Anya ezúttal a csevapcsicsát próbálta ki, míg én fűszeres sajttal töltött szűzérmét rendeltem. Minden nagyon finom volt, s elégedetten sétálhattunk vissza a szállásra. Élménydús nap volt, egyikünknek sem akadt gondja az alvással.

 

 

 

3. Nap – Kotor (2025. október 4.)

 

Annak ellenére, hogy a reggel 9:00-kor induló buszt céloztuk meg, már két órával korábban talpon voltunk, s Anya kérésének megfelelően 8 órakor már a szállást is elhagytuk. Viberen megírta a szállásadó, hogy elég a kulcsot a zárban hagyni, úgyhogy a kicsekkolással sem kellett bajlódnunk. Reggeli gyanánt még gyorsan elfutottam a közeli pékségbe venni két olyan sajtos-sonkás péksütit, amit tegnap ettünk, majd visszaérve a sarkon várakozó Anyához, elbattyogtunk a buszpályaudvarra.

Szép napos időnk volt, úgyhogy jól látszott a város mögött magasodó hegyoldal mekkora része égett le aznap, amikor megérkeztünk. Hát, nem sokkal az első házak vonala előtt állt meg a tűz...

 

Megérkezve a buszpályaudvarra, a telefonomon lévő QR kódos online jegyeinket felmutatva egyből az elzárt peronokat vigyázó biztonsági őrhöz járultunk, aki egy unott mozdulattal a pénztárak felé mutatott. Oké, biztos ott kell bemutatni az e-jegyeket. De nem! Mint kiderült, hiába vettük meg előre, online a jegyeket, azokat kötelezően ki kell nyomtatni! Rendben, de honnan szedjen az ember egy nyomtatót, ha most jár először és vélhetően utoljára itt? Hát, mi sem egyszerűbb ennél! Először szkenneljem be a telefonommal a pénztár ablakára kiragasztott QR-kódot, ami feldobja majd az adott pénztárnak az emailcímét, ahova emailen (!) küldjem el a PDF-ben lementett jegyeket, amiket ők darabonként (!) plusz 1 euró felszámítása mellett kinyomtatnak egy A4-es papírra.  És az már csak hab a tortán, hogy egy A4-es lapra amúgy 3-4 jegy információja is lazán elférne, erre két üres géppapírt kell elpocsékolni (és annak díját kifizetni). Az értelmetlen lehúzásnak ezzel még nem volt vége, mivel még mindezeken felül 4,60 eurónyi állomásdíjat is legomboltak rólunk, ami valamiért nem része az alap jegyárnak. Ki hallott már ilyet?! Ez vitán felül a legidiótább jegyrendszer, amit valaha láttam, pedig elég nagy a verseny.

 

A bunkó peronőr sem javított a hely megítélésén, aki nem akart még ezek után sem beengedni, és lazán kifizettette volna még egyszer az állomásdíjat. Mondtam neki, hogy már megtörtént, de mivel nem hitte el, elő kellett túrnom a pénztárcám legmélyére süllyesztett nyugtát, amire aztán rá sem volt hajlandó pillantani, csak gépies mozdulattal átengedett minket.

 

A peron mentén több buszon is díszelgett a “Kotor” kiírás, s ennek megfelelően Anya lazán felszállt volna bármelyikre.

        -   “Anya, az nem a miénk!”

        -   “De hiszen az is Kotorba megy!” - próbálkozott.

        -   “Attól még nem a mi buszunk. A 9:00 járat még nem jött meg.” - hűtöttem le a kedélyeket.

Végül befutott a mi járatunk is, bár szabad hely tényleg alig maradt rajta. Anya kénytelen volt a leghátsó üléssor közepére ülni, két ember közé beszorítva, ami finoman szólva is kényelmetlen utazásnak nézett ki. De legalább csak egy háromnegyed órás útról van szó! Már ha nem késik. Nos, ezúttal ezzel sem volt szerencsénk, ugyanis a Kotor felé tartó főút jó része fel volt túrva, masszív felújítások zajlottak, aminek következtében csak lépésben lehetett haladni. Bő félórás késéssel gördültünk be Kotor (Котор) buszpályaudvarára. 

 

Mielőtt elindultunk volna az innen alig 5 perc sétatávra található óváros felé, gondoltuk, a biztonság kedvéért megváltjuk előre a holnap reggel Podgoricába induló buszra a jegyet, de a pénztárnál tolongó tömeg láttán inkább sarkon fordultunk.

 

A városka kicsiny, háromszög alakú, erődszerű fallal körbevett, középkori óvárosa 1979 óta képezi a részét az UNESCO Világörökségi listájának, ahova a masszív Gurdić-bástyával egybeépített, déli főkapun (Južna vrata) át jutottunk be. 

 

A keskeny kis utcácskákat szegélyező házak és épületek építészeti stílusán erősen érződött a velencei hatás, mivel a település 1420 és 1797 között a Velencei Köztársaság uralma alatt állt. Budvához hasonlóan az itteni utcákon is macskák tucatjai járőröznek lépten-nyomon, s számtalan jelkép, szuvenír vagy ajándéktárgy van kihegyezve a cica-motívumra. 

  

Elég hamar rájöttem, hogy olyan pici az egész hely, hogy teljesen értelmetlen az útikönyv térképei alapján bejárni az óvárost, a legjobb, ha inkább csak úgy sétálgattunk, amerre éppen kedvünk tartja. Ahol valamilyen fontosabb látnivalóba botlottunk, ott előkaptam a könyvet, felolvastam Anyának a tudnivalókat, majd jó turistához méltóan minden irányból megörökítettük a helyet. 

  

Így tettünk Kotor legfontosabb vallási épületéhez, az 1166-ben átadott, kéttornyú Szent Trifun-székesegyházhoz (Katedrala Svetog Tripuna / Катедрала Светог Трипуна) érve is, melyet a város védőszentjéről neveztek el. 

Anya megvárt kint a templom előtt, de én mindenképpen be akartam kukkantani, ha már itt vagyunk. A belépő fejenként 4 euróba kerül, melyet a maradék aprópénzeimet összekapargatva nyújtottam át a jegyárus bácsinak, aki bár eleinte nem értékelte túlzottan, hogy számolgatnia kell a fémpénzeket, de rögtön jobb kedvre derült, amikor viccesen megjegyeztem, hogy az alternatíva egy 100 eurós bankjegy felváltása lett volna. A templom belülről szép, de lényegesen kisebbnek tűnik, mint amit elsőre várna az ember. 

A szokásos vallásos ereklyék között megakadt a szemem egy üvegtáblán, melyben meglepő módon különféle testrészeket, szerveket (például lábakat, karokat, szívet) vagy koronát mintázó ezüst kincseket lehetett megcsodálni, melyekhez egy kifejezetten érdekes sztori kapcsolódik. Ha ugyanis valaki megbetegedett, s a gyógyuláshoz szüksége volt némi csodára vagy imára, készíttetett egy két részből álló ezüstkincset, például szívbetegség esetén két fél szívet, majd egyiket a templomnak adományozta. Ha az imák hatására meggyógyult, hálából odaajándékozta a másik felét is, ha nem, akkor hát, jobb esetben megtartotta, vagy fedezte a temetésének költségeit. 

 

Az emeleten még végigfutottam egy egyéb vallási ereklyéket (köztük ezüst kart és lábszárat) felvonultató kiállítást, majd leintegettem a templom előtti téren várakozó Anyának mielőtt visszasiettem hozzá.

 Még vetetünk egy pillantást templom szomszédságában található városháza (Opština Kotor) 19. századi, Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó épületére, majd a hangulatos kis utcácskákon haladva több egykori családi rezidenciát csodáltunk meg - köztük a Buća-palotát (Palata Buća), illetve a 17. századi Pima-palotát (Palata Pima). Ezt a kettőt emelte ki az útikönyv, de amúgy szinte minden második épületen figyelt egy emléktábla arról, hogy melyik családnak a rezidenciájaként szolgált pár száz évvel korábban. 

Nem sokkal később kiértünk a Fegyverek terére (Trg od Oružja / Трг од оружја), mely nemcsak a legnagyobb tér az egész óvárosban, de itt található az a 17. századi, tömzsi kis óratorony is, mely a várost az évszázadok alatt számtalanszor  megrengető földrengések ellenére büszkén áll az eredeti helyén. 

Vele szemben található a Tengeri főkapu (Morska vrata), melyen keresztül az öböl kikötőjéből érkező látogatók beléphettek az óvárosba. A kapu fölött, kissé romos állapotban, megfigyelhető a Velencei Köztársaság jellegzetes, könyvet tartó szárnyas oroszlános jelképe.

Ezen a ponton fellépcsőztünk a várfalra, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a Kotori-öbölre és a várost körülölelő sziklás hegycsúcsokra. 

  

Az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb, ugyanis egy gigantikus, többemeletes tengerjáró luxushajó épp ekkor úszott be az öböl keskeny kikötőjébe, aminek grandiózus méretei mellett még többemeletes kotori épületek is eltörpültek. Megvártuk, amíg kiköt, majd lecsüccsenve az egyik padra pihengettünk egy kicsit, mielőtt folytattuk volna a sétát.

 

Mivel közel jártunk a szállásunkhoz, gondoltam keressük meg, hátha engedik, hogy lerakjuk a táskákat, legalább ne kelljen őket többet cipelni. Meglepetésünkre senkit sem találtunk a megadott címen, pedig még társasház lépcsőházát is nyitva hagyták. 

Bár kissé gyanúsnak tartottam a dolgot, mivel ekkor már alaposan benne jártunk az ebédidőben, így a figyelmemet inkább az étteremkínálat fel fordítottam. Kerengtünk pár kört a környező utcákban, mire végre megszületett a döntés - végül egy Little Bay nevű étterembe ültünk be. 

 

Anya sajttal töltött rántott csirkét kért gnocchival és barbeque szósszal, míg én grill tintahalat választottam sült krumplival. Ital gyanánt ismét a sör lett a befutó, Anya a Nikšićko montenegrói sörmárka barna sörét, én pedig egy jól bevált Budweisert rendeltem.

Desszert gyanánt egy innen pár saroknyira lévő kis cukrászdába libbentünk át, ahol már korábban kinéztem magunknak az egyik híres montenegrói süteményt, a kotori krémest (krempita), amit mindenképpen ki akartam próbálni. A francia vagy bécsi krémessel ellentétben ez laposabb, viszont három réteg vékony, ropogós leveles tésztából és két réteg könnyű, krémes vaníliás pudingból áll. A tetejét többnyire porcukorral szórják meg. Vettünk fejenként egyet-egyet, s bár nem olcsó (4 euró darabonként), jól esett így ebéd után.

 

Mivel délután 3 órától lehetett átvenni a szállást, visszamentünk a korábban felfedezett címre, de újfent egy lelket sem találtunk ott. Írtam a kontaktként megadott telefonszámra, mire szinte azonnal érkezett a válasz egy videó keretében, hogy juthatunk be a 3. emeleti szobába. A kulcs mindvégig bent volt zárban, bár meg se fordult a fejemben, hogy fizetés nélkül, csak úgy benyissunk. 

A tulaj meghagyta, hogy nyugodtan pakoljunk le, fizetni, pedig az egyik közeli utcában működő bubbletea boltban tudok majd. Anya már teljesen kimerült ekkorra, úgyhogy hátrahagytam őt pihenni egy kicsit, majd elindultam felkeresni a megadott boltot. A szállásadó hölgy kollégája fogadott, aki láthatóan nem akart a visszajáró apróval bajlódni, így 61 helyett 60 eurót kért csak a szállásért. 

 

Ezt követően, mivel az óváros jó részét már bejártuk ekkorra, már csak egy fő látnivaló maradt - felmászni a kotori Szent Iván erőd (Tvrđava Sveti Ivan) legtetejére. Az óvárosból kiindulva alapvetően kétféle módon lehet feljutni ide.

1.) A hivatalos útvonal fizetős, ráadásul fejenként 15 eurót gombolnak le a látogatókról, miközben lepukkant, pocsékul kiépített, meredek, keskeny, sziklás, köves lépcsők vezetnek felfelé. Nagyjából 60-90 perc alatt lehet felérni az erődbe, erőnléttől függően.  

2.) Ennek alternatívája az északi kapu mellől induló Kotori Létra (Ladder of Kotor) néven is ismert, némileg hosszabb túraútvonal (2-3 órás menetidő), mely elegánsan kikerüli a fizetős bódékat, kevésbé meredek terepen vezet, cserében egy ponton konkrétan egy falétrán kell felmászni, majd átpréselni magad az erőd egyik ablakán. Fontos szempont lehet, hogy aki felfelé a hosszabb, de költséghatékony létrás utat választott, lefelé már kizárólag erre jöhet, különben a fizetőkapuknál belefuthat egy nagyobb bírságba, mivel a jegyeket a lefelé igyekvőktől is ellenőrizhetik.

 

Mivel nem akartam még napi 5-6 órát túrázással tölteni, inkább a hivatalos, fizetős utat választottam, mely a bubbletea bolttól egy saroknyira indult felfelé. Az egyetlen szempont, ami vezérelt, hogy még lássam fentről szép, délutáni napfényben úszva a Kotori-öblöt, az óvárossal és az 1518-ban épült Gyógyító Szűzanya templom (Crkva Gospe od Zdravlja) jellegzetes tornyával a háttérben. Mivel a környező hegyek fölött egyre csak gyűltek a fellegek, igyekeztem sietni, hogy legalább a templomtornyos látképet még el tudjam csípni, ami végül sikerült is. 

Meg is találtam az a kanyart, ahonnan az összes kotori képeslapon látható, tipikus panorámakép készül, majd kivártam, amíg a felhőréteg egy pillanatra megnyílik és beszökik egy kis napfény a képbe, megvilágítva a templomtorony oldalát. Társ híján magamról képet csak körülményesen, a fényképezőgép állvány sziklafal oldalába történő, nem igazán biztonságos elhelyezésével tudtam készíteni, nem is lettek túl jók. Ekkor ért oda egy ázsiai lány, aki meglátva a remek fotóhelyet, kért magáról egy képet, majd felajánlotta, hogy cserébe rólam is készít egyet. Nem is jöhetett volna jobbkor!

Folytattam az utamat az erőd felé, ám lépten-nyomon megállapítottam, hogy 15 euróért cserébe azért lehetett volna itt-ott egy-egy korlát a szakadék szélén, vagy normális lépcső, ne törjön ki az ember bokája az öklömnyi köveken egyensúlyozva, de úgy tűnik, errefelé nem járja az EU-konform infrastruktúra egy UNESCO világöröksége helyszínen.

 

Ettől függetlenül az erőd tetejéről elém táruló varázslatos panoráma mindenért kárpótolt, le is csüccsentem egy kicsit a romok szélére gyönyörködni a látványban. 

Egy kis időt eltöltöttem itt, majd körbejártam a romok maradék részét. Közben újból összefutottam az ázsiai csajszival, aki kedvesen, mosolyogva üdvözölt, úgyhogy szóba elegyedtünk. Mint kiderült, Riley-nak hívják, Tajvanról származik, ám jelenleg Londonban tanul. Pár szót váltottunk kínaiul is, aminek nagyon megörült. Mesélte, hogy egyedül utazik, jelenleg 6 napot tölt Montenegróban, s az ő esetében is a születésnapja szolgáltatta az út apropóját. Ő is említette a létrás túraútvonalat, és kacérkodott a gondolattal, hogy lefelé arra veszi majd az irányt. 

Beszélgettünk egy kicsit, majd sok sikert és további jó utat kívántam neki és elindultam vissza az óvárosba. A templom utáni elágazásnál ezúttal balra tértem le, így a déli kapu közelében jutottam vissza a házak közé. Ez kapóra is jött, mivel el akartam még menni a buszpályaudvarra megvenni a másnap reggeli buszjegyünket vissza Podgoricába. Meglepetésemre közölték vele, hogy nem tudnak jegyet adni a másnapi járatokra, de ha kimegyek 15 (!) perccel az indulás előtt, biztos, hogy lesz még hely. Na persze, higgyem is el, különösen a délelőtt látott turistatömeg alapján. Már előre láttam, hogy hajnali keléssel és hosszú várakozással fog telni itt a holnap reggel.

 

Visszafelé betértem az egyetlen nyitva levő szupermarketbe (Idea) venni némi helyi csokit ajándékba az otthoniaknak, bár montenegrói híján be kellett érnek szerb és horvát gyártmányúakkal. Reggeli gyanánt vettem egy beazonosíthatatlan, vélhetően hússal töltött pékárut is, de ez önmagában nem bizonyult túl meggyőzőnek, így az óvárosban kerestem még egy normális pékséget (Mamma Mia) is, ahol még beszereztem egy sajtos csigát és egy sonkás péksütit.

Sétálgattam még egy kicsit az estére egészen elcsendesülő óvárosi utcákon, majd visszatértem a szállásra.

Míg távol voltam, Anya szundított egyet és éppen megébredt, amikor megérkeztem. Mivel a túrázás közben elszakadt a nadrágom, sebtében megvarrta, míg lefürödtem, majd megmutattam az erődből készített képeket, mielőtt lefeküdtünk aludni.

 

 

 

4. Nap – Indulás hazafelé (2025. október 5.)

 

Bár alapból nagyon korai keléssel számoltunk, még így sem tudtam teljes mértékben kihasználni a rendelkezésre álló alvóidőt, mivel már hajnalban megébredtem. Megnéztem az időt a telón (4:10), majd egy mély sóhaj kíséretében visszapuffantam a párnára, de visszaaludni már nem tudtam.

 

Anya is sokkal hamarabb ébredt, mint kellett volna, úgyhogy összességében annyira korán elkészültünk, hogy háromnegyed 7-kor már el is indultunk a buszpályaudvarra. Érdekes volt emberek nélkül látni a máskor nyüzsgő, turistáktól hemzsegő óvárost, csak néhány kósza macska járőrözött a szűk kis utcákon. 

Bár nem siettünk különösebben, 20 perc alatt így is lazán kiértünk az állomásra, s gond nélkül beszereztük a jegyeket a 8:17-kor induló podgoricai járatra.

 

Ezt követően hosszú várakozás következett. Az egyhangú, unalmas perceket egyedül a szomszédos padon üldögélő bácsi törte meg, aki a folyamatos köhögésével és krákogásával hamar kivívta Anya szigorú, szúrós tekintetét. Amikor aztán begördült a mi járatunk és az emberek elkezdték megrohamozni a járművet, Anya szemmel láthatóan szugerálta a köhécselő emberünket, hogy véletlenül se a mi buszunkra szálljon fel. A boszorkánykodás sikerrel zárult, Anya örömmel konstatálhatta, hogy köhögős bácsika végül nem velünk utazott tovább.

 

A podgoricai járatunk Budva és Cetinje érintésével indult vissza a fővárosba. A korábban jelentős késést okozó útfelújításos szakaszt sokkal gyorsabban magunk mögött hagytuk így vasárnap reggel, s szemmel láthatóan kevesebb autóval kellett számolni az utakon. Jó érzés volt, még erre a rövid időre is, visszatérni Budvába, még egyszer megcsodálni a hegyi szerpentinekről elénk táruló panorámát és látni az apartmanunkat.

Az út hátralevő része viszonylag eseménytelenül telt, végül minimális 10-15 perces késéssel gördültünk be a podgoricai buszpályaudvarra. Ahogy leszálltunk, Anya felvetette, hogy akár megkérdezhetnénk a peronnál lévő ablaknál, hogy mikor és honnan indul a reptéri busz, ahelyett, hogy kimennénk a főpénztárakhoz. Nem igazán tartottam valószínűnek, hogy tudnak/akarnak velünk ott foglalkozni, de rendkívül kellemesen csalódtam. Kiderült, hogy 10 perc múlva, a #4 kocsiállásról indul a következő reptéri járat, ami amúgy az online menetrendeben nem is szerepelt, sőt még jegyet is tudtak rá adni.

        -  “Hm, nahát, igazad volt. Tényleg megérte megkérdezni.” - jegyeztem meg neki, miután beszereztük a jegyeket, amit Anya egy elégedett mosollyal nyugtázott.

Nem sokkal később be is gördült a buszunk, s bár a szélvédőre helyezett fő megállók között egyáltalán nem szerepelt a reptér, a sofőr megesküdött rá, hogy ott is meg fogunk állni. Igaza is lett.

 

Megérkezve a podgoricai reptérre először elfogyasztottuk a maradék húsos rudat, amit még reggelire vettem, majd a terminál előtt gyülekező taxisok közül, lopva lencsevégre kaptam az egyik kocsijukat, melynek oldalán egy fekete-fehér farkasos logó hirdette: VUK Taxi. Hát ez nagyon megtetszett nekem.

 

Belépve a terminálépületbe rutinosan már egyből a biztonsági ellenőrzések felé kanyarodtunk, de a kígyózó sor menedzselésére kihúzott, terelőszalagokkal elkerített részhez érve egy nádszál vékony, magas, sasorrú hölgy ellentmondást nem tűrő szigorral hajtott el minket. Ekkor még nem sejthettük, milyen kabarisztikus jelenetek közepette tárul fel előttünk a podgoricai reptér totálisan diszfunkcionális működése.

        -   “Istanbul! Istanbul! Only passengers to Istanbul!” - skandálta, elhajtva mindenkit, aki nem a Pegasus isztambuli járatához igyekezett.

Jobb híján, türelmesen félreálltunk, nézegettük a frissen érkező utasok arcait, találgatva, hogy vajon ők is a török géphez tartanak-e.

A vicc az egészben, hogy nem kell egy gigantikus szingapúri, londoni vagy atlantai repteret elképzelni járatok százaival óránként, hanem nagyjából a következő 2-3 órában nagyjból legfeljebb féltucat gép indulhatott – ezt kellett volna értelmesen menedzselni.

Ehhez képest, amikor elfogytak az isztambuliak, utána csak a varsói, majd kizárólag a frankfurti utasok következhettek. Frankfurtba kb. 5 perccel korábban indult a repülő, mint Budapestre, de ők mehettek, mi pedig még mindig nem.

        -   “Na, végre, most már elfogynak lassan a frankfurtiak is. Krakkói járat később indul, mint a budapesti, úgyhogy most bármikor szólíthatnak minket.” - jegyzetem meg Anyának.

Nem jött be.

        -  “KRAKÓW! Kraków! Only passengers to Kraków, please! ONLY Kraków! No, no Budapest. Only Kraków!...Are going to Kraków?...Still NO Budapest! Only Kraków!” - nyomatékosította a hölgyemény, miközben lazán visszazavarta azokat, akik nem a beharangozott járathoz igyekeztek.

Egyre csak gyűlt mögöttünk a türelmetlenkedő tömeg, mintha egy rockkoncert sztárfellépőjét vártuk volna.

Amikor aztán végre eljött a mi időnk, a hölgy tartott még egy pár másodperces hatásszüntetet, majd egy félmosoly megeresztése mellett elrikkantotta magát (“BUDAPEST, Budapest!”), amit a várakozó utazóközönség egy hangos üdvrivalgással fogadott.

 

Megindulhattunk végre a biztonsági ellenőrzések felé, ahol valamiért kiemelt figyelmet szenteltek a fényképezőgépemnek, amit miután külön beküldtek a röntgengépbe, még szét is kellett szerelni, bizonyítva, hogy az objektívek nem valamilyen bombának a részét képezik.

Az útlevélellenőrzéseknél is sikerült rossz sorba állni - míg a szomszédban mindenkinek szorgosan osztogatták a pecséteket, a miénkben egy villámgyors ellenőrzést követően visszanyújtották az útleveleket, hogy mehetünk a dolgunkra.

 

A szerencsétlen sorozat ezzel nem ért véget, mivel ezenfelül még a Wizz Air járatunk is összeszedett egy óra késést, de ez már nem borított meg minket különösebben. A hazaút szerencsére zökkenőmentesen telt, s összességében remek élményekkel együtt érkezhettünk haza.

 

 

Úgy érzem, a kezdeti barátságtalan időjárás ellenére ez a rövid kis montenegrói kirándulás sikeresen teljesítette az eredeti célját, s egy emlékezetes, közös élményként szolgált mindkettőnk számára. Barangolhattunk Budva és Kotor hangulatos kis óvárosi utcácskáin, a tengerparton ülve majszolhattuk el reggelinket, megcsodálhattuk a hegyekkel szegélyezett Kotori-öböl varázslatos szépségét, élvezhettük a hamisítatlan balkáni konyha fogásait, elzarándokolhattunk a festői kis Sveti Stefan szigethez, vagy ámuldozhattunk a lenyűgöző, hegyes-völgyes tájon vezető buszút során. Jó érzés, hogy Montenegróval végre teljessé vált a balkáni utazgatásaim sora, s megerősített abban, hogy ez a régió és kultúrája a maga sokszínűségével, komplexitásával együtt különösen kedves a szívemnek. Ettől függetlenül ennek az útnak a valódi jelentőségét mégsem Montenegró szolgáltatta.

 

Szülőként, apaként már teljesen más szemmel tekintek a saját szüleimmel töltött időre, a közös programokra, s még jobban értékelem az együtt megélt pillanatokat. Könnyű mindezt természetesnek venni, hiszen az egész eddigi életemben ott voltak mellettem, bármikor, bármilyen helyzetben számíthattam rájuk. De ez nem lesz mindig így. Értékelni kell őket, a velük eltöltött minőségi időt, mert egyszer ezek a momentumok alapjaiban határozhatják meg, miként emlékezünk vissza rájuk. 

Döbbenetes belegondolni, mennyi idő telt el Anya 60. és 70. születésnapjára kapott út között, s mi magunk is mennyit változtunk ezalatt az idő alatt. Mindkettőnknek már egy merőben más szerepben és élethelyzetben kell megállnunk helyünket nap, mint nap, miközben az idő múlása egyre inkább kézzel tapinthatóvá válik. Ez az élet természetes velejárója. Fölösleges azon keseregni, hogy bezzeg 10-15 évvel ezelőtt a belga vagy koppenhágai utunk során hány kilométerrel többet trappoltunk egy nap alatt, mennyivel több látnivalót zsúfoltunk bele egy napba. A lényeg nem változik. Közösen éljük meg a látottakat, osztozzunk az élményekben, s értékeljük, hogy mindezt együtt tehetjük. Ez a pár nap remek alkalmat kínált, hogy a hétköznapokból kiszakadva, új vidéket felfedezve, új impulzusokat gyűjtve tovább mélyítsük az amúgy is rendkívül szoros anya és fia kapcsolatunkat.

Valószínűleg nekem Montenegróról ez fog először eszembe jutni.