Kisinyov

Előzmények

 

Jó érzés belegondolni, hogy az évek során egyre kevesebb olyan európai ország maradt a képzeletbeli utazási térképemen, ahova még nem jutottam el. Ebből a szempontból a 2025-ös év kifejezetten izgalmasnak ígérkezett, mivel Portugália és Ciprus mellett három régóta tervezett, M-betűs ország is végre sorra kerülhetett – Monaco, Montenegró és Moldova. Ebből a felsorolásból a legtöbbeknek vélhetően az utolsó szúr leginkább szemet. Miért akarna ugyanis valaki Moldovába utazni? 

 

Erről először nekem mindig a litván barátom, Linas jut eszembe, aki miután részt vett egy pár hetes szakmai gyakorlaton Kisinyovban, meglehetősen markáns és cseppet sem hízelgő véleményt fogalmazott meg a moldovai fővárosról.

        -    „Lacó, ha adhatok egy tanácsot – ne menj Kisinyovba. Ronda. És nincs ott semmi.” 

 

Valószínűleg azt ő sem gondolta volna, hogy ennél jobban semmivel sem kelthette volna fel az érdeklődésemet. Bár azóta nagyjából 15 év telt el, úttervek jöttek-mentek, de azért Kisinyov mindig megmaradt a gondolataim mélyén, várva egy olyan alkalomra, amikor reális lehetőség nyílhat ellátogatni erre a sokak által lesajnált helyre. 

 

Ez a reális lehetőség – mint olyan sok esetben – a fapados légitársaságoknak köszönhetően kopogtatott az ajtón, ugyanis a Wizz Air 2022-es év elején jelentette be, hogy márciustól járatot nyit a moldovai és magyar főváros között. Ennél szerencsétlenebb időzítést aligha találhattak volna, mivel februárban kitört az ukrajnai háború, így érthetően egyből fel is lett függesztve a frissen meghirdetett kisinyovi járat. Az újranyitásra két évet kellett várni. Onnantól kezdve, időnként be-bedobtam Andinak egy „jó kisinyovi út” ötletét, de szerintem maga sem hitte, hogy igazán komolyan gondolom. 

Lassú víz, partot mos alapon a csendes, ám kitartó kampánynak végül meglett az eredménye – Andi végül egy könnyelmű pillanatában zöld utat adott a projektnek. 

 

Ezúttal a tervezéshez nem szereztem be semmilyen útikönyvet, hanem az internetről (azon belül pedig a Kisinyov városának turisztikai oldaláról) ollóztam össze a látnivalók leírását, amelyet a kedvenc úti bloggerem, Travellina Moldováról szóló rendkívül érdekes és részletes beszámolójával egészítettem ki.

 

 

  

1. Nap – Érkezés Kisinyovba (2025. szeptember 26.)

 

Az indulás napja egy péntekre esett, ám mivel a járat csak késő este (21:40) indult, szerencsére nem kellett szabit kivennünk erre a napra. Annak ellenére, hogy mindketten home office-ban lehettünk, a rengeteg munka miatt olyan zsúfoltra sikeredett a nap, hogy még a bepakolásra is alig tudtunk időt szakítani. 

 

Fél öt körül elrohantam Blankáért az oviba. Bár legtöbbször úgy kell kihúzni belőle, hogy mi történt aznap vele, ezúttal meglepően közlékeny hangulatában találtam.  Mesélte például, hogy rendőrök jöttek látogatóba hozzájuk az óvodába előadást tartani a közlekedésről, de ő nem merte mondani, hogy ismeri az stop és elsőbbségadás kötelező táblát. Hazaérve kivételesen a kockásfülű nyúl segítségét kértük, hogy a tévé elé ülve egy rövid időre lefoglalja, míg gyorsan be tudunk pakolni. 

 

Tíz perccel este hét előtt indultunk el szüleimhez. Elköszöntünk Anyától és Blankától, majd Apukám kivitt minket a reptérre. Este nyolc körül gond nélkül ki is értünk. 

A Wizz Air járatunk a „B” terminál legvégéből indult, nagyjából 20 perc késéssel. Sajnos ezúttal a helyszíni helyvariálási terv nem jött be, nem tudtunk úgy csereberélni, hogy egymás mellé üljünk, így Andi a 18F, én pedig a 20A helyen maradtunk. Legalább mindkettőnknek ablak jutott. 

 

A rövid és teljesen eseménytelen repülőutat követően, nagyjából éjfél körül landoltunk Kisinyov (Chișinău) nemzetközi repülőterén (Aeroportul Internațional Chișinău). Nagy vigyorral indult a moldovai kirándulás, ugyanis végre kaptunk újra pecsétet az útlevél-ellenőrzéskor. 

 

Elsőként helyi valutát, moldáv lejt (MDL) kellett szereznünk, amit végül a Travellina által is ajánlott, zöld MAIB feliratú váltónál ejtettünk meg, akik a legjobb árfolyamot kínálták. 1 MDL nagyjából 20 forintot ér, úgyhogy fejben relatíve gyorsan át lehet számolni az árakat. 

 

Mivel már jócskán éjfél is elmúlt, értelemszerűen taxit kellett fognunk, hogy eljussunk a szállásra. Elvileg letölthettük volna a helyi taxis appot és akkor azon keresztül fizetve nem kell készpénzzel bajlódni, de már nem akartuk ezzel húzni az időt, úgyhogy csak leintettünk egyet. 400 lejért elvitt a szállásunkra (IRIS Hotel), ahol a becsekkolásnál utánunk is magyarok érkeztek. Átvettük a szobánkat (#311), majd gyors fürdést követően bezuhantunk az ágyba.

 

 

 

2. Nap – Kisinyov (2025. szeptember 27.)

 

Hosszú idő után először esett meg velünk, hogy addig alhattunk, ameddig csak akartunk. Nem kellett sehova sietni, időre odaérni, illetve a legbiztosabb házi ébresztőnk, a kislányunk sem kukorékolta át a szomszéd szobából, hogy „Ébren vagyok!!!”.

Ennek fényében tehát én sem siettem el a dolgot, s már elmúlt 9 óra, mire felébredtem.

        -  „Nem akarsz felkelni?” – jegyezte meg Andi élesen.

Hozzáteszem, teljesen jogosan. Ő már jó háromnegyed órája talpon volt, s eddig türelmesen várta, hogy én is magamhoz térjek. Gyors készülődést követően indulásra kész állapotba hoztam magam, majd indulhatott a nap! Első körben a recepciónál érdeklődtük a különféle városközpontba jutási lehetőségről, mely jórészt a hotel melletti megállóból induló #29 trolira korlátozódott. Vonaljegyet felszállást követően, egy külön jegyellenőrtől lehet váltani, kizárólag készpénzben. Fejenként 6 lejbe kerül, s elég retró megoldásként egy kis jegytekercsről tépegetik le. 

 

Menet közben igyekezetem fél szemmel figyelni, hogy külsőbb városrészek mennyi érdekességet tartogathatnak. A jellegzetes, szocreál jellegű arénára hajazó cirkusz mindenképpen ilyennek tűnt, ezt látva egyből jeleztem Andinak, hogy oda még vissza kell sétálnunk egyik nap. Elhaladtunk egy hosszú, hangulatos, hintaágyakkal szegélyezett sétány mellett is, amit szintén megjelöltünk. 

 

Végül nagyjából 15 percnyi utazást követően, a Szent István közparknál (Grădina Publică „Ștefan cel Mare și Sfânt”) szálltunk le. Mielőtt megörülnénk a magyar államalapító királyunkkal kapcsolatos kötődésnek, ki kell jelenteni, hogy a moldávok is büszkélkedhetnek saját Szent István királlyal, ám övék a 15. században élt. A hely jelentőségét mutatja, hogy nemcsak legnagyobb park az egész országban, de nagy népszerűsége miatt a Szerelmesek parkjának is szokták nevezni.

Bár elsőként egy kávézót szerettünk volna keresni, Andi még a reggeli koffeinhiány és korgó gyomor ellenére is a hangulatos park hívószavát követte volna, úgyhogy mindketten bementünk körülnézni.

 

Megálltunk egy érdekes, emeletes, miniatűr amfiteátrumra emlékeztető szökőkútnál fotózni, amelyet már azért is jó helyszínnek találtunk, mivel egy kicsiny kávés bódé (Bonjour Café) mellett kapott helyet. Tökéletes időzítés!

 

Egyből vettünk is két cappuccinót, valamint reggeli gyanánt két-két croissant-t és mandulás, fahéjas leveles tésztából készült perecet, majd letelepedve az egyik padra jóízűen megreggeliztünk. A fizetésnél azért elsőre dobtam egy hátast, hogy ezért a pár dologért 180 lejt (kb. 3639 Ft) kellett fizetni, ami még Nyugat-Európában is megállná a helyét. Biztos csak azért némileg túlárazott a kávé és a pékáru, mert egy parkban járunk – gondoltam én. 

 

Miután a reggeli kalóriabevitelt többszörösen is kipipálhattuk, tettünk egy jó nagy sétát a parkban, mely még olyan látványosságokat tartogatott, mint az általunk csak „fordított repülő csészealjnak” titulált, részben összegraffitizett kőszobor, mellyel úgy ítéltük meg, feltétlenül meg kell örökítenünk magunkat. Erről az 1983-as alkotásról csak utólag tudtam meg, hogy valójában egy virágmozaikot szimbolizáló szökőkútról van szó, mely egyike a város közterein található több tucatnyi, szovjet időkből származó mozaikkal kirakott műremeknek. Belekukkantottunk a belsejébe, ám látva a vidám, sárgás-pirosas mozaikdíszítést a minden szempontból elhanyagolt műalkotáson, egyszerre találtuk elképesztően lehangolónak és végtelenül elszomorítónak a látványt. 

 

A parkot elhagyva átkeltünk a forgalmas sugárút túloldalára, ahol a Maria Bieșu Nemzeti Opera és Balettszínház (Teatrul Național de Operă şi Balet „Maria Bieșu”) szovjet modernista épületén Andi végre kiélhette a fekete-fehér fotózási vágyát, s mindenféle művészi beállítással megörökíthette az építészeti csodát. 

Meg is állapítottuk, hogy a széles lépcsősor mögötti betonfalat díszítő, három hatalmas, hosszúkás szobor merev alakja teljesen olyan, mintha a Marvel Loki sorozatából a tér-idő kontinuumot vigyázó Idő Őrei (Time Keepers) lettek volna. 

Az épület előtti téren, Andi még egy kép erejéig felcsücsült egy óriási, normális méreténél háromszor nagyobb padra, egészen eltörpülve benne, majd a mellette lévő, embernagyságú Chișinău felirattal fotózkodtunk. 

 

Ezt követően a szomszédban magasodó Moldovai Elnöki Palota (Președinția Republicii Moldova) szépen felújított toronyépületét néztük meg, mely esetében láthatóan igyekeztek a barátságtalan, tömör betonszerkezetet nagy felületen sötétített üvegfelülettel egyensúlyozni.

Mögötte szintén egy igazi brutalista betonkolosszus kormányzati épület tornyosul, ahol többek között a bíróság és a mezőgazdasági ágazat hivatalai kaptak helyet. Andi már előre vigyorgott – még több fekete-fehér fotótéma!

Míg ő az épület megfelelő szögeit kereste a fényképezőgépével, én a bejárat előtt árválkodó, moldáv néprajzi elemekkel díszített boci szobrot vettem közelről szemügyre.

Vele szemben, a főút túloldalán végre egy merőben más stílusú épület fogadott minket – az 1903-ban, bécsi barokk stílusban épült Herz-ház (Casa Herța) elvileg egy szülinapi tortát hivatott szimbolizálni. Bár ezt azért elég nehéz belelátni, az egykori címzetes jogtanácsos villája – amiben jelenleg szépművészeti múzeum működik – így is kellemes üde színfolt a város szocreál épületei között.

 

Sétálva visszafelé a park irányába a következő látnivaló az 1979-ben átadott, moldovai Parlament (Parlamentul Republicii Moldova) volt, melynek előterét egy sövényből kialakított, óriási „MOLDOVA” felirat díszítette.

A nyitott könyvet megformáló moldovai országház korábban a moldáv kommunista párt központi bizottságának székhelyeként működött, majd a rendszerváltást követően lényegi strukturális változtatások nélkül új szerepkört kapott. 

 

Itt természetesen előkerült Ludwig is, s hosszasan komponálgattam vele a képeket, gondosan ügyelve, hogy a sövényfelirat és az épület jó része is látszódjon, amikor fegyveres biztonsági őrök indultak meg felénk. Megálltam egy pillanatra, hogy esetleg el leszek-e hessegetve innen, de csak kedvesen biccentettek és mentek a dolgukra.

Végigbattyogtunk a park mentén, ahol egy pillanatra megálltunk a névadó, moldovai Szent István szobra (Monumentul lui Ștefan cel Mare) előtt, amely…hát…nem akarom bántani…de nagyjából annyira sikerült daliásra, mintha a Halászbástyán kiállított magyar névrokonának lett volna valami olcsó, Temus kiadása. Legalább egy lovat kaphatott volna szegény, mert így nem túl inspiráló a megjelenése.

Innen átsétáltunk a Nemzetgyűlés nagy terére (Piața Marii Adunări Naționale), melynek jobb oldalát a Moldovai Kormányépület (Guvernul Republicii Moldova) hosszan elnyúló, szocreál kormányzati hivatala uralja, melynek homlokzatát – így az országgyűlési választások előtt pár nappal – egy gigantikus moldovai és EU-s zászló díszíti, félreérthetetlenül jelezve, hogy az ország melyik utat kívánja járni Európában.

Ezzel el is érkeztünk az egyik olyan helyre, amit a legjobban vártam Kisinyovban – a Diadalív előtt állva, háttérében a négyszintes harangtoronnyal és a mögötte magasodó Katedrálissal. Ha egy ikonikus kisinyovi fotót szeretnénk, ez az. És nekem valamiért nagyon megtetszett.

A forgalmas főút túloldalán állva megkerestem a legtökéletesebb szöget, ahonnan a város mindhárom jelképe egyszerre látszik, majd ahogy lenyomtam volna az exponálógombot… egyszer csak beúszott a képbe egy városnéző trolibusz. Kitakart mindent.

        -       „Hát, te aztán nagyon kellettél ide…” – füstölögtem magamban.

Sebaj, hisz csak egy kósza troliról van szó, megjön, felszállnak az utasok, és utána megy tovább. Nem marad ott indokolatlanul sok ideig. Ugye?

Vártam. Vártam. Vártam türelmesen. Addig próbáltam úgy tenni, mintha aki csak úgy ácsorog ott a főút mentén, mert nyilvánvalóan nincs jobb dolga.

        -       „Mindegy, egyszer csak továbbmegy. Még jó, hogy amúgy nincs nagy forgalom, csak a trolit kéne valahogy odébb imádkozni.” – jegyeztem meg Andinak.

Végre aztán jó negyedóra után, a troli becsukta az ajtajait („Na végre!”), de ugyanúgy percekig meg se moccant. Egyszer csak elindult („Eljött az én időm!”), majd konkrétan két métert odébb gurult, s újból megállt („Ugye viccelsz?!”). Várakoztam tovább. Andi szintúgy.

Amikor aztán végre valahára eltakarodott az útból a troli és beállhattunk Andival egy közös képre az előre gondosan beállított kameraállvány elé, hirtelen a semmiből annyi autó özönlött a főútra, hogy egy pillanatra sem lehetett elcsípni egyetlen kósza másodpercet sem, hogy legalább valaki ne hajtson bele a képbe. 

Ráadásul sarki lámpás kereszteződésnél mindig pont annyira feltorlódtak a kocsik, hogy pont belelógtak a mi képünkbe, s hiába vártunk meg a következő zöld jelzést, a moldáv sofőrök – mintha csak az elnyújtott ebédszünetükről „igyekeznének” vissza a munkahelyre, nem lőttek ki a helyükről idegbeteg módjára, mint egy rakéta, hanem szépen lassan, komótosan indultak tovább, mint aki rettentően ráér. Bár ez az én helyzetemen jelenleg nem igazán segített, magamban azért megállapítottam, hogy valószínűleg igazuk van.

Egy idő után természetesen feladtam a tökéletes, autómenetes fotó iránti elvárásomat és továbbálltunk. Egy gyors mosdókör erejéig tettünk egy kitérőt az egyik közeli McDonald'sban, de csakúgy, mint Európában a legtöbb helyen, itt is csak a blokkon lévő vonalkóddal lehetett használni a mellékhelyiséget. Szerencsére a női vécéből éppen kilépett valaki, így Andi besurranhatott, én pedig addig előtte kint vártam. Éppen ekkor jött egy srác, aki hosszasan bénázott az ajtó kódleolvasójával. Elsőre lazán tűnhetett úgy, mintha egyszerűen nem működne a szkenner, úgyhogy a srác néhány próbálkozás fel is adta, s csalódottan odébb kullogott volna, ha nem állítom meg. Elkértem tőle a nyugtát, odatartottam a leolvasóhoz, s már villant is a zöld lámpa, és nyílt az ajtó. A srác arca felderült, hálálkodott és ment a dolgára. A dolog nyitja csak annyi volt, hogy nem zizzent vagy kattant az ajtó a kód leolvasásakor, viszont ahogy az emberek a leolvasóhoz tartják a számlát, pont kitakarják a halovány zöld lámpácskát, így sosem tudni, mikor lehet nyitni az ajtót. A napi jó cselekedeten felül még egy ingyenes vécékört is kaphattam így jutalmul.

Ezt követően a jellegzetes sárga-fehér csíkjairól könnyen felismerhető, 1901-ben átadott Városháza (Primăria Municipiului Chișinău) itáliai gótikus stílusú épületét csodáltuk meg, melyet a II. világháborúban két különböző alkalommal is lebombáztak, így többször újjá kellett építeni.

 

Mellette az ország egyik legjelentősebb koncertterme, az Orgonacsarnok (Sala cu Orgă) kapott helyet, amely számtalan kulturális eseménynek és nívós koncertnek szokott az otthonául szolgálni. Előtte egy szépen kialakított terecske terül el, ahol megpihentünk az egyik padnál, miközben a tér másik sarkában gyerekek óriási építőkockákkal játszottak, mely úgy tűntek, mintha a tér állandó részét képeznék. 

Élveztük kicsit a kellemes őszi napsütést, majd folytatva a városnézést, elhaladtunk a tér mellett lévő Mihai Eminescu Nemzeti Színház (Teatrul Național Mihai Eminescu) mellett, majd főúton átkelve az egyik mellékutcán haladtunk tovább. 

Elhaladtunk a Filharmonikusok (Filarmonica Națională „Serghei Lunchevici”) koncertterme és a Anton Csehov Orosz Állami Színház (Teatrul Dramatic Rus de Stat „A. P. Cehov”) mellett, majd visszakanyarodtunk a Katedrális park (Parcul Catedralei) felé. 

A park központi elemének természetesen az 1830-ban épült, neoklasszikus stílusú, Krisztus születésének szentelt, ortodox székesegyház (Catedrala Mitropolitană „Nașterea Domnului”) számít, ahova mi is bekukkantottunk.

Ezután a tőle teljesen különálló, négyszintes harangtornyot vettük szemügyre, remélve, hogy felmehetünk a legfelső emeletére. 

Beléptünk az földszinten lévő bejáraton, ám mivel nem igazán lehetett átlátni, hogy kellene jegyet váltani, megkérdeztem az ott dolgozó bácsit. Nem beszélt angolul, úgyhogy kézzel-lábbal próbáltam elmutogatni, hogy a harangtoronyba szeretnék felmenni, lehetséges-e. Konkrétan úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára, s az ujjával idegesen körbemutatva csak annyit mondott:

        -       „Magazin! Magazin!”

        -       „Áááh, hogy ez csak egy bolt!” – világosodtam meg.

Így már érthető, hogy miért lógtak fürtökben az ugyanolyan jézusos képek, szobrocskák, rózsafüzérek és szűz máriás keresztek.

Így hát annyi maradt, hogy kívülről csodáljuk meg a jellegzetes építményt, melyről két érdekességet is megtudtunk. Egyrészről a székesegyházzal egyidős harangtorony már nagyjából elkészült, amikor az utolsó lépésben a hatalmas, 6.5 tonnás, Törökországban öntött harangot is be akarták helyezni a végső helyére, ám ekkor jöttek rá, hogy nem fér be a torony szűk ablakain. Tulajdonképpen ezért kellett utólag felhúzni a szomszédos Diadalívet is, hogy oda legalább fel tudják szerelni a túlméretezett harangot. Sajnos az eredeti harangtornyot az 1960-as években lebontották, s csak 1998-ben sikerült, régi fényképek alapján újjáépíteni.

Innen felsétáltunk közelről megszemlélni a katedrálissal és a harangtoronnyal szépen egy vonalba épített, 13 méter magas Diadalívet (Arcul de Triumf), melyet a hivatalos verzió szerint az Orosz Birodalom a törökök fölött aratott 1829-es győzelmének hivatott emléket állítani, de gyakorlati kivitelezést a már említett, beolvasztott török ágyúkból öntött óriásharang elhelyezésének nehézsége kényszerítette ki. Ami még ezen felül különlegessé teszi a világ többi diadalívével szemben, az a kormányzati épület felé néző homlokzatát díszítő óra, ami nekem különösen tetszett. 

 

Körbejártuk a jeles építményt, melyek közvetlen környezete is rendkívül szépen és igényesen lett kialakítva, kezdve az előtte elterülő, terebélyes virágágyásoktól, melyek roskadoztak a sűrűn beültetett begóniáktól. Andival nem győztünk ámuldozni a sosem látott szépségű begóniatengeren, s azon morfondíroztunk, hogy vajon ezeket minden évben újraültetik? Nekünk bezzeg a legnagyobb odafigyelést követően, a szobában is megég a levele, elkezd barnulni a szára – gyakorlatilag életben tarthatatlan. Erre itt meg ezrével ültetik ki kültérre, a tűző napra és láthatóan remekül érzik magukat. Ki érti ezt?

 

A Katedrális parkot központi jelentőségének köszönhetően kiváló földgyűjtő helynek is találtam, úgyhogy egy figyelő szemektől mentes pillanatban előkaptam a kis vitaminos tégelyemet és megtelítettem egy falat moldovai földdel.

Mivel a környéken maradt még bőven látnivaló, ezután megkerültük a Moldovai Kormányépület hatalmas tömbjét, és megkerestük a Moldovai Nemzeti Történeti Múzeum (Muzeul Național de Istorie a Moldovei) és a vele szomszédos Moldovai Nemzeti Szépművészeti Múzeumot (Muzeul Național de Artă a Moldovei). Előbbinek a kertjében egy kezdetleges autómobil és egy régi helikopter is kiállításra került, míg utóbbi előterében egy Romolust és Remust szoptató nőstényfarkas szobrát lehet megcsodálni, melyet még anno a római önkormányzat adományozott Kisinyovnak.

A velük szemben elterülő Moldovai Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Națională a Republicii Moldova) előterében megpihentünk egy kicsit, hogy a már igencsak időszerű ebéd helyszínéről megszülessen a döntés.

Végül a Katedrális park mellett található La Plăcinte nevű étterembe ültünk be, ami kiváló választásnak bizonyult. Alapvetően tradicionálisan moldovai ételeket kínáltak, s külön értékeltük, hogy minden fogásról volt kép feltüntetve a menüben. 

  

Kértünk húsmentes borscs levest, pirított fokhagymás bucikával és tejföllel, majd másodiknak én hajdinás sztroganoff marhát rendeltem egy korsó, finom komlós ízű Chișinău sörrel, Andi pedig grill zöldséges halfasírtot választott licsis-grapefruitos limonádéval. 

Alighogy rendeltünk, nekem szinte azonnal kihozták a levesemet, míg Andiéra annyit kellett várni, hogy már azt latolgattuk, hogy teljesen elfelejtették-e. Mindenesetre az ételek nagyon finomak voltak, úgyhogy megbocsátottuk nekik ezt a minimális kellemetlenséget.

Szintén egy furcsa jelenet játszódott le, amikor elmentem a mosdóba kezet mosni, ugyanis véletlenül rányitottam a férfi vécé ajtaját a mögött görnyedő takarító nénire, aki úgy szórta rám az átkait, mintha beköszöntött volna a világvége. Ugyan honnan kellett volna látnom, hogy ő éppen az ajtó túloldalán, nyitás vonalában éppen a földön sertepertél? Kézzel-lábbal elmagyaráztam neki, hogy csak kezet szeretnék mosni, mire konkrétan megpróbált elhessegetni, félreérthetetlenül utalva rá, hogy miért nem megyek inkább át a nőibe? Talán mert tele nővel! És kétlem, hogy ők kifejezetten értékelnék, hogy befigyel oda hozzájuk egy férfi.

 

Ebéd után folytattunk a nézelődést, viszont visszahűlt annyira az idő, hogy újból elő kellett venni a kabátunkat. Ezúttal a városközponttól távolabb eső kisinyovi vasútállomásra (Gara Feroviară Chișinău) szerettünk volna eljutni, ami egy jó 3,5 kilométeres sétát jelentett.

Alapvetően két dolgot szerettünk volna megnézni – a Travellinaáltal is ajánlott, belülről meglepően szép állomásépületet, valamint a mellette kiállított, bugyikékre festett gőzmozdonyt. Utóbbi helyett azonban csak egy meglehetősen leharcolt, piros színű gőzöst találtunk a megadott helyen, s bár megszólalásig hasonlított a városi látnivalók között fellistázott kékre, nem voltam meggyőződve, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Ezután bementünk az állomásépületbe, amely tényleg meglepően szép és rendezett beltérrel rendelkezett. A földszinten helyet kapott egy hatalmas terepasztal, míg az emeleten működő hostel mellett, egy igényesen kialakított gyereksarok és mini játszótér várta a legkisebbeket. 

 

Az élénk színeket és elegáns belső tereket csodálva az ember hirtelen azt is elfelejti, hogy valójában egy moldovai vasútállomáson jár, nem pedig valamilyen gróf villájában. Travellina a blogjában találóan egy Wes Anderson film díszletéhez hasonlította a helyet, amit mi is csak alá tudunk támasztani.

 

Visszatérve a földszintre, összetalálkozunk három magyarral, akik éppen moldovai mozdonyokat jöttek fotózni. Ők egyből megértették, miért gyalogoltunk kilométereket egy gőzmozdonyért, bár az általam keresett kéket ők sem látták. Az állomás mellett kiállított pirosat viszont – a tökéletes fényviszonyok érdekében – már kora hajnalban felkeresték, hogy kifogástalan fotók készülhessenek róla. Ezúttal egy Ganz mozdonyt vártak, melynek sárga színű testvérét épp az imént kapták le az állomás túlsó végében.

Meséltek a tiraszpoli kirándulásukról, melyet azért is érdeklődve hallgattunk, mivel eredetileg veszélyesnek ítéltük meg a Moldova oroszbarát szakadár területére történő ellátogatást. A beszámolójuk ugyanakkor épp az ellenkezőjéről erősített minket, kifejezetten meghozta a kedvünket egy ilyen kiruccanáshoz.

Őket amúgy bérelt sofőr vitte, aki ajánlott egy szovjet hangulatú éttermet (CCCP), így Tiraszpol mellett a benderi erődöt is meg tudták nézni.

Miután elköszöntünk tőlük, Andival egymásra néztünk, s valószínűleg ugyanaz a gondolat futott át az agyunkon – hm, miért is ne?

 

Ezután kimentünk közelről is szemügyre venni a piros gőzmozdonyt, készíteni róla néhány közös képet. Az állomáson éppen lézengett egy ott dolgozó néni, akit elcsípve próbáltam megérdeklődni, hogy ez a mozdony ugyanaz-e, ami korábban kéken díszelgett. Bár semmilyen közös nyelvet nem beszéltünk, szépen sikerült megérteni a mondanivalójának a lényegét – a mozdony bizony át lett festve. A rejtély megoldódott.

Ahogy elindultunk visszafelé, észrevettük, hogy csomó helyen, az utcai kirakodóvásár elmúltával, a szélesebb járdafelületeken kövekkel, kartonpapírokkal és üres rekeszekkel jelölték meg az árusok a saját helyüket.

 

Megkerestük a központi buszpályaudvart is, hogy előre megváltsuk a holnap reggeli buszjegyünket Tiraszpolba (Igen, közben ez a döntés is megszületett!). A pénztárban egy fiatalabb hölgyet kérdeztem, aki rendkívül szívélyesnek mutatkozott. Megnyugtatott, hogy jó helyen járok, tényleg innen indulnak a tiraszpoli buszok (óránként kétszer), viszont csak holnap reggel tud majd jegyet adni rájuk. A lelkemre kötötte, hogy ha jót akarok, majd a szomszédos fülkéhez járuljak, őt ott fogom találni, véletlenül se ehhez, ahol most vagyunk, mert itt egy undok vén kolléganője fog ülni. Jót nevettünk ezen, majd biccentett, én pedig elköszöntem.

 

Hazafelé betértünk még egy szupermarketbe venni vizet, túró rudit, kekszet és némi gyümölcslét, majd leültünk pihenni a parkban egy padra, megenni a rudit. Mivel ezután még mindig éreztünk magunkban annyi erőt, hogy sétáljunk egy kicsit, a park végéből induló hangulatos sétálóutcán (Strada Eugen Doga) indultunk el, melynek elejét egy zongorabillentyűket szimbolizáló festéssel díszítették. 

 

Átkeltünk a Bîc-folyó fölött átívelő hídon, hogy a folyton változó esti fényeiben megcsodálhassuk a Kisinyovi Állami Cirkusz (Circul de Stat din Chișinău) jellegzetes, brutalista épületét. 

Miután minden létező színben megvilágítva sikerült megörökíteni a felújítás miatt lezárt épületet, próbáltuk megkeresni a szállás irányában induló #29 troli megállóját, de meglepődve realizáltuk, hogy ez a járat csak a központ felé közlekedik. Jobbnak láttuk nem elindulni gyalog a cirkusz mellett vezető, sötét, kivilágítatlan utcán, inkább felszálltunk a következő, központ felé induló #29 számú trolira, mely a Szent István parking vitt minket. Körjárat lévén le se kellett szállnunk róla, indult tovább, s bár a tervezettnél nagyobb kitérővel, de visszaértünk a szállásra.

 

 

 

3. Nap – Tiraszpol (2025. szeptember 28.)

 

A mai nap jó korán indult. Kilépve a hotel ajtaján meglepően csípős, kora reggeli hideg fogadott minket, alig vártuk, hogy befusson a szokásos #29 troli, legalább addig se kelljen megállóban fagyoskodni. A tegnapi étterem előtti megállóban szálltunk le a Katedrális park sarkán, ahonnan a tőlünk megszokott katonás tempóban trappoltunk el a központi buszpályaudvarig (Autogara Centrală Chișinău). Először berohantunk beszerezni a jegyeket, ahol a tegnapi pénztáros csajszi már mosolyogva fogadott minket. Emlékezett rá, hogy Tiraszpolba igyekszünk. Szerettük volna a hazafelé tartó buszra is bebiztosítani a helyünket, de retúr jegyet nem tudott adni, azt majd a helyszínen kell külön megváltani. Felhívta a figyelmünket, hogy 520-as jelzésű kisbuszt kell keresni, mely az állomásépület túloldaláról indul 8:39-kor. Megnyugodva, hogy sikeresen és időben beszereztük a jegyeket, vettünk reggelire hacsapurit elvitelre, majd megkerestük a járatunkat.

Keringtünk egy sort, de egyik minibuszon sem lehetett látni járatszámot, mire rájöttünk, hogy a rendszámban található számot kéne figyelni. Megtaláltuk az 520-ast, de a sofőrtől azért rákérdeztünk, hogy tuti Tiraszpolba megy-e. Válasz helyett csak mogorván intett, hogy szálljunk fel. Elfoglaltuk a helyeinket, már majdnem nekikezdtünk volna jóízűen a reggelinek, amikor pár perc múlva visszatért a sofőrünk, és még egyszer látni akarta a jegyünket. Probléma! Csak egy főre kaptunk jegyet. Fogalmam sincs hogyan történhetett, mindenesetre tényleg igaza volt. Szerencsére nem kellett Andit hátrahagyva visszarohannom a pénztárba, elég volt odaadni neki a hiányzó összeget.

Ezt a kis hibát leszámítva különösebb gond és csúszás nélkül sikerült elindulni. Sofőrünk nemcsak a jegyellenőrzésben, a dinamikus vezetésben is jeleskedett, úgyhogy délelőtt fél 10-re már meg is érkeztünk a határhoz. Itt aztán ki kellett mindenkinek szállni a buszból, majd egy kicsiny épülethez sorban állni, ahol a határellenőrzés zajlott. Egy barátságtalan, mogorva határőr fogadott minket, aki szűkszavúan csak annyit kérdezett, hogy hova megyünk, mikor jövünk vissza, majd pecsét helyett nyomtatott egy kis papírcetlit az adatainkkal, amit meg kellett őriznünk. Ezzel hivatalosan beléptünk egy nem hivatalos ország, a Dnyeszter Menti Köztársaság (Pridnesztrovje), vagy más néven Transznisztria Moldovától önállósodott, szakadár területére, melyet a világ egyetlen országa sem ismer el saját magán kívül. Meglepő módon még maga Oroszország sem. Ettől függetlenül ez a „nem létező ország” köszöni szépen, teljesen jól megvan. Saját zászlóval, kormánnyal, hadsereggel, sőt saját valutával (PMR – Dnyeszter menti rubel) is rendelkezik, miután 1992 tavaszán – egy pár hónapos fegyveres konfliktust követően – némi orosz segítségnek köszönhetően, kivívta a de facto függetlenségét Moldovától. Egy igazi időkapszula a letűnt szovjet érából hátrahagyott vörös csillagos, sarló-kalapácsos kommunista címerrel, Lenin-szobrokkal és jellegzetes szovjet háborús emlékművekkel, mindennel, ami nálunk szerencsére már a rég elmúlt, retro múltat képviseli, amivel nagyjából csak a tankönyvek lapjain és az archív felvételeken lehet találkozni.

 

Miután mindenki visszaszállt a buszba, tartottunk még egy gyors megállót Bender (Бендеры) városában, majd haladtunk tovább Dnyeszter Menti Köztársaság fővárosa, Tiraszpol (Тирасполь) felé, melynek a régi vasútállomása előtt álltunk végül meg. 

Még alig érkeztünk meg, az első dolog, amit fel akartunk térképezni, hogy miként jutunk majd vissza Kisinyovba. Bekukkantottunk az állomásépületbe, s valamilyen információs pulthoz járulva igyekeztem – feltételezve, hogy úgysem fognak megérteni – egyszerű, favágó angolsággal megkérdezni:

-       „Sorry! Bus to Chisinau? Bus to Chisinau? Where?”

Emberünk egy ideig csak meredt rám, majd sóhajtott egy nagyot és tökéletes angolsággal visszakérdezett:

-       „Where are you from? (Honnan jött?)”

-       „Ohh…ööö…Hungary.” – feleltem meglepődve.

-       „I will rather come out and show you. (Inkább kijövök és megmutatom.)” – mondta megfáradva, kibattyogott és az állomás előtti tér túloldalára mutatott.

Így utólag annyira cikin éreztem magam, hogy nem néztem ki egy középkorú, transznisztriai emberből egy korrekt angoltudást, úgyhogy kompenzálandó sűrűn megköszöngettem neki a segítségét.

 

Ezután nem volt más hátra, az offline térképemet követve elindultunk gyalog a Strada Lenin mentén városközpont felé. Átvágtunk a közel Pokrovsky parkon, melynek bejáratát egy érdekes, harangtorony és boltíves kapu házasságából született építmény szegélyezte, míg a park közepén egy orosz ortodox templom magasodott. 

Néhány saroknyira innen, betértünk egy Sheriff nevű szupermarketbe venni kétféle rudit (natúrt és karamellásat), Zebra nevű mogyoródarabokat tartalmazó nápolyiszerűséget, valamint váltottunk egy kevés Dnyeszter menti rubelt, mely nagyjából a moldovai lejjel mozgott egy árfolyamon. Ez a Sheriff igencsak kiterjedt márka lehet errefelé, nemcsak élelmiszerboltokat, pénzváltókat, de benzinkutakat is üzemeltetnek. 

Elsődlegesen egy mosdót szerettünk volna találni sürgősen, úgyhogy mindent ennek a küldetésnek rendeltünk alá. Szerencsére a központi parkkal szemközti, jellegzetes zöld épületben található, kistermelő piac (зеленый рынок / Piața Verde) emeleti részén, ahol kisebb boltok sorakoztak, ingyenesen használható vécé is helyet kapott, amit nagyon értékeltünk.

Innen a Tiraszpol alapítását elrendelő, II. Katalin orosz cárnőnek a tiszteletére kialakított Katalin parkban (Екатерининский парк / Parcul Ecaterinei) tettünk egy sétát, majd elnyammogtuk a frissen beszerzett rudikat. Mivel ezt tartják a város talán legszebb és legközpontibb részének, adta magát a helyzet, hogy innen gyűjtsek egy kis tégelynyi, kuriózumnak számító, Dnyeszter menti földet a gyűjteményembe.  

A park déli oldalát Tiraszpol alapítójának, a törökök fölött győzedelmeskedő, kiváló orosz hadvezérnek és későbbi tábornagynak, Alekszandr Szuvorovnak a diadalittas lovasszobra uralja. 

Elnézve 9 méter magas, 1979-ben felavatott emlékművet, mely nemcsak a Dnyeszter Menti Köztársaság, hanem az egész egykori Orosz Birodalom egyik legnagyobb állami hősének állít emléket, kissé illúziórombolónak hatott a szobor szomszédságában fáradhatatlanul kántáló krisnások aláfestő éneke, akik már legalább háromnegyed órája, megállás nélkül ugyanazt a pársoros rigmust ismételgették. Andival azt találgattuk, hogy vajon mikor unják meg és hagyják abba, főleg, hogy láthatóan a kutyát nem érdekelte az utcai performanszuk.

A szobor előtti Szuvorov téren (Площадь Суворова / Piața Suvorov) néhány vöröscsillagos keretben Tiraszpol városának legszebb részeiről összeállított fotósorozatot lehetett megcsodálni, míg a tér bal oldalát a Gyermek és Ifjúsági Kreativitás Palotája és Transznisztria hivatalos címerének és zászlójának összképe határolja. 

Kifejezetten ötletesnek találtuk a teret lezáró, széles Október Huszonötödike sugárút mentén kialakított, díszes hintóformájú, kovácsoltvasból készült trolimegállót, ahol nyugdíjas nénikék egész csoportja várta a következő járatot. A teleobjektívemmel a távolból le is kaptam őket, természetesen csak titokban, mintha éppen Andit akarnám fotózni.

 

Átkeltünk a főút túloldalára, ahol a trolimegálló stílusában, szintén kovácsoltvasból készített, utcai kávéautomatát találtunk, amely meglepetésemre még érintéses bankkártyával is lehetett fizetni. Csak a poén kedvéért akartam venni innen egy pohár kávét, de valamiért a gép nem fogadta el a kártyámat.

Innen felgyalogoltunk a főút mentén kialakított Győzelmi emlékműhöz (Мемориал Славы / Memorialul Gloriei Militare), ahol örökmécses, egy ismeretlen katona sírja és a különböző, szovjet időszak alatt vívott háborúnak és harcnak az emlékműveit lehet megcsodálni. A II. világháborúra emlékező alkotás leglátványosabb elemének vitán felül egy T-34-85 tank szolgál, mely 1945 áprilisában éppen Magyarország „felszabadításáért” indított offenzíva közben, a Balaton környékén szenvedett súlyos sérülést, s onnan szállították át ide, jelenlegi helyére. A tank mellett állt egy pöttöm kis, aranyozott hagymakupolás kápolna is, melynek tövéből az alant csordogáló Dnyeszter folyó környékét lehetett belátni.

Az emlékmű túlsó végénél átkeltünk a főút másik oldalára, ahol a Dnyeszter Menti Köztársaság Legfőbb Tanácsának és Kormányának (Здание Верховного Совета и Правительства Приднестровской Молдавской Республики) monumentális épületkomplexuma, más néven a parlamentje terült el. Az 1983-ben épült monstrum egykor a Tiraszpoli Kommunista Városi Tanács központjaként funkcionált, így nem meglepő, hogy az épület előterében Lenin lebegő lepelszerű szobrának vigyázó tekintete mered az alant elhaladó járókelőkre.

Nem voltunk biztosak benne, hogy egy ilyen épületet mennyire illik vagy szabad lefotózni, mindenesetre mindenféle tiltó tábla híján adtunk neki egy esélyt. Alighogy megörökítettem Lenint háttérben a szakadár parlamenttel, már érkezett is ellenőrzés. Egy fiatal kiskatona sietett oda hozzánk, s udvariasan elkérte az útlevelünket és vízumpapírjainkat. Szerintem ő jobban meg volt illetődve, mint mi. Zavarában gyorsan lefotózta mindkettőt, majd mosolyogva visszaadta őket és elköszönt. Gondolom konstatálta, hogy csak két újabb nyugati turista, akik egy lenines fotóért jöttek, s vélhetően nem jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot.

Innen visszasétáltunk a Katalin park Dnyeszter menti felébe, ahol először a Tiraszpol felirattal örökítettük meg magunkat, majd a park névadójáról mintázott szobrot jártuk körbe. 

 

 

Ezt követően átsétáltunk a Dnyeszter (Днестр / Nistru) fölött átívelő hídon, majd lecsüccsentünk pihenni egy kicsit a folyópartra, kigondolni, hogy ezután merre tovább.  

Végül arra jutottunk, hogy visszabattyogunk megnézni a piac mellett lévő szép Krisztus Születése Katedrálist (Кафедральный собор Рождества Христова / Catedrala Naşterea Domnului), ami mellett korábban csak elrohantunk. 

Ezután a templommal szemben lévő, hangulatos Hattyúk tavát jártuk körül, mely a Katalin park egyik szélén terült el. A tó szomszédságában kialakítottak egy szabadtéri, miniatűr várost, mely a későbbi Tiraszpol város alapját adó Szredinnaja erődjét és annak épületeit hivatott szimbolizálni, ami láthatóan nagy sikert aratott a kisgyerekek körében, akik önfeledten bújócskáztak a kicsiny házacskák között.

Ezt követően az Október Huszonötödike sugárút mentén gyalogoltunk végig, melyen több érdekes látnivaló is sorakozott. Ezek egyike a helyi valutát kibocsátó Pridnesztrovjei Köztársasági Bank (Приднестровский республиканский банк) központi épülete, melynek masszív vaskapuja előtt a Dnyeszter menti rubel embernagyságú devizajelével lehetett például fotózkodni – ezt Ludwig is így gondolta.

A következő érdekes épület is megért egy pár képből álló fotósorozatot – ugyanis a több mint 200 szobával rendelkező, grandiózus Tiraszpoli Városháza (Primăria mun. Tiraspol), vagy ismertebb nevén a Szovjetek Háza (Дом Советов) a szovjet építészet egyik legszebb példájának számít. 

Elnézve a homlokzatának karakterét adó, nemzeti lobogó színeivel feldíszített 10 darabos oszlopsorát, a jellegzetes, szögletes óraművét és a szovjet csillagot tartó, tűhegyes tornyát megállapítottam magamban, hogy valóban a város legimpozánsabb épületének számít. Természetesen egy ilyen jelentőségű létesítménynek is jár egy saját Lenin szobor, aki szigorú tekintetével szemmel tarthatja a lelkesen fotózó turistákat.

Haladva tovább a főút mentén, láttuk a Transznisztriai Állami Egyetem (Приднестровский государственный университет) és a város legfontosabb kulturális helyeként ismert Nadejda Aroneckaja Dráma és Vígjáték Színház (Приднестровский государственный театр драмы и комедии им. Н.С. Аронецкой) épületét, majd lefordulva balra egy olyan látnivalót kerestünk meg, amelyet végképp nem gondoltam volna, hogy majd pont egy oroszbarát, szakadár állam fővárosának az utcáján fogok látni – egy köztéri Harry Potter szobrot. 

 

Valóban, az ifjú varázslótanonc állt előttünk a maga valójában, Hedvig baglyával a karján és vaskos könyvvel a hóna alatt. Persze annyi ferdítést megengedtek maguknak az alkotók, hogy a Roxfort helyett a tiraszpoli egyetem címere figyel Harry talárján, de szerintem ezen senki sem akadna fenn a jelen helyzetben. Amúgy is, ki tudja, lehet, hogy Harry éppen MBA-t vagy valamilyen más posztgraduális képzést pont itt, a tiraszpoli egyetemen végezte el. Nem lehet kizárni teljes bizonyossággal.

Ekkorra már mindketten alaposan megéheztünk, úgyhogy tudatosan úgy alakítottuk az útvonalat, hogy az internetről sebtében kinézett két étterem is a közelben legyen. Végül La Tocană nevű helyre ültünk, melynek külön fedett, utcai szekciója is ki volt alakítva. Előétel gyanánt rendeltünk bárányhúsos batyut, melyet valamilyen piros, finom szósszal vagy tejföllel lehetett fogyasztani, majd másodiknak én csirkesaslikot kértem sült krumplival és káposztasalátával, míg Andi kerámia tálban sült gombás, húsos palacsintát rendelt. Nagyon finom volt minden, degeszre ettük magunkat.

Bár az ebéd után, jóllakottan nehezebben sikerült rávenni magunkat, hogy folytassuk a sétát, de az utolsó, jelentősebb tiraszpoli látnivalóért szerencsére nem kellett messze menni. Az étteremtől mindössze egy háztömbnyire található Pobeda park (Парк Победы), vagy másik nevén a Győzelem parkja, melyet városközpont peremén alakítottak ki 1947-ben. Idővel szökőkúttal és egy kisebb vidámparkkal is gazdagodott a park, mely így elképesztő népszerűségre tett szert a pihenni és kikapcsolódni vágyó lakosság körében. 

Sajnos jelenlegi állapotában csak elképzelni tudjuk, hogy fénykorában milyen is lehetett itt eltölteni a szabadidőnket. Az elhagyatott, lepukkant vidámpark játékait évtizedek óta senki sem használta, megállíthatatlanul rohadnak, rozsdásodnak és mennek tönkre. Kicsit olyan érzésünk támadt, mintha egy posztapokaliptikus világba csöppentünk volna, ahol nagyjából kihalt már az emberiség, s csak a viharvert, sivár, lepusztult vidámpark játékai szolgálnak utolsó mementóként az egykor itt eltöltött boldog, örömteli pillanatokról…

Vidám, méhecskés körhinta hiába várja a gyerekeket. Színes, de rozsdás, nyikorgó hajó hinta összes beülője szomorúan és üresen lóg alá a masszív fémszerkezetről. 

 

Az egyik személyes kedvencem, a vidámparki kisvasút aranyos, mosolygós gőzmozdonya sem húz senkit, főleg mivel a kezelőfülkéjét vandálok rommá verték. Sőt még a peron térköveinek egy része is hiányzik. Ami még a helyén van, az két rétegnyi üvegszilánkkal van borítva. Annyira lelombozó, búskomor hangulatot árasztott szegény, hogy arra gondoltam, biztos örülne neki, ha legalább valaki beleülne még egyszer, úgyhogy egy kép erejéig elfoglaltam a masiniszta helyét. 

Óriáskerék is tartozott a vidámparkhoz, ám az is leginkább a kihalt, elhagyatott csernobili hangulatot árasztotta.  Több helyen láttunk különféle fából faragott szobrokat, például polipot, kis hableányt, melyek megkopva, széthasadva figyeltek vissza ránk. 

Az egyik padon megpihentünk egy kicsit, elnyammogtuk a Zebra csokinkat, majd elindultunk vissza a vasútállomás irányába. 

Útközben végigsétáltunk a Gagarin sétányon (Бульвар Гагарина), melyet a híres űrhajósnak a szobra nyit meg. 

 

Ahogy rákanyarodtunk az állomás felé vezető Lenin Stradára, éppen láttuk az egyik Kisinyovba tartó minibuszt végigzötykölődni az úttesten, úgy odarohantam hozzá megkérdezni, hogy nincs-e két szabad hely, de a sofőr a kezét lóbálva vigyorgott, hogy bizony tele van.

 

Milyen szép is lett volna, ha egyből már pattanhattunk volna is fel egy járatra, s megspóroltuk volna a minden szinten csigalassúnak bizonyuló sorban állást az állomás jegypénztárához, ahol egy kifejezetten undok, mogorva csajszi fogadott minket. A bunkó stílusán felül külön fel kellett hívni a figyelmét, hogy méltóztasson visszaadni a visszajárót, amit lazán visszaszórt a pénztárba.

Bár eleinte még eljátszottunk a gondolattal, hogy ha egy kicsit felpörgetjük a tiraszpoli városnézést, akkor még a benderi erőd is belefért volna, de ekkorra már annyira fáradtak voltunk mindketten, hogy cseppet sem bántam, hogy lazábbra vettük a nap második felét. Jó volt ez így.

 

Buszról valamennyire lehetett látni az erőd egy részét, úgyhogy elégedetten indulhattunk tovább a határátkelő felé, ahol ezúttal előre összegyűjtötték és elvitték mindenki útlevelét. Pár perc múlva visszaadták őket a sofőrnek, aki egy laza mozdulattal hátrapasszolta a mögötte ülő utasnak, hogy mindenki csak válogassa ki a sajátját.

 

Visszaérve Kisinyovba kíváncsiak voltunk, hogy belefutunk-e valamilyen választási nagygyűlésbe, vagy tömegdemonstrációba, de meglepetésemre a város olyan nyugodtnak és csendesnek tűnt, mintha egy teljesen átlagos vasárnap este, nem pedig egy parázs hangulatú, kiemelt jelentőségű politikai esemény lett volna itt.

 

Elbattyogtunk a Szent István parkig, felpattantunk a már jól ismert #29 trolira, mely egészen hazáig vitt minket. Biccentettünk a recepciósnak, majd fellifteztünk a harmadikra. Másra sem vágytam, csak hogy bedőljek az ágyba, amikor… nem működött a szobánkat nyitó mágneskártya. Többször próbálkozásra is csak pirosan világított.

        -       „Ugye még ma estére is lefoglaltad a szobát?” – nézett rám Andi kérdően.

       -       „Ööö, hát remélem. Igen. Gondolom, igen… Lerohanok, megkérdezem, mi a gond.” – válaszoltam cseppet sem magabiztosan.

Szerencsére a recepciós megnyugtatott, hogy semmi gond, előfordul, hogy kártyát újra kell kódolni valamiért. Egy fél perc alatt elintézte, és utána gond nélkül működött.

 

Ahogy hullafáradtan ledőltem az ágyra, Andi végigpörgette a telefonját:

        -    „Anyumék kérdezik, hogy mikor foglaljuk Finnországot? Móniék már nagyon szeretnék bebiztosítani a szállást…” – mondta.

        -     „Erről muszáj most dönteni? Mármint most azonnal?”

Ebben a pillanatban a finn út gondolata volt az utolsó, amivel lett volna erőm foglalkozni, főleg, hogy még nem is döntöttük el véglegesre, hogy becsatlakozunk. Ugyanakkor mivel a szállásfoglalás alapjaiban attól függött, hogy mi a lányokkal jövünk-e, hirtelenjében mindenki tőlünk várta a következő lépést.

Míg Andi lefürdött, gyorsan végigpörgettem a Móni által összeállított programtervet, gyorsan fel is hívtam, hogy tutira menjek, hogy mennyire számítanak gyerekbarátnak. Andival utána átbeszéltük az egészet és eldöntöttük, hogy megyünk mi is. Megírtam Móninak, hogy megyünk, de repjegy foglalásra már nem maradt agykapacitásom, így azt reggelre hagytuk…

 

 

 

4. Nap – Az utolsó nap Kisinyovban (2025. szeptember 29.)

 

Szerencsére az utolsó kisinyovi reggelünkön nem kellett sehova sietni, úgyhogy ki is használtuk a kínálkozó lehetőséget és egészen nyolcig aludtunk. A reggel jó részében a finn út körüli izgalmakkal kellett foglalkozni, elsők között a Lufthansa repülőjegy lefoglalásával. Sajnos a mai napi programnak kinézett – szintén Travellina által ajánlott – látogatást a világ legnagyobb borászatában (Mileștii Mici) el kellett vetnünk, mert bő egy hétre előre minden jegy elkelt, és sajnos nem lehet csak úgy beesni bármikor és megnézni. Ettől függetlenül írtam nekik egy emailt, hogy ha esetleg a mai napra felszabadulna két hely, vagy előzetes foglalás nélkül mégis mehetnénk, akkor jelezzék, de reálisan már nem számoltam ezzel a lehetőséggel.

 

Ezt követően kicsekkoltunk a hotelből, majd a jó megszokott #29 trolival ezúttal a Grigore Vieru sugárút (Bulevardul Grigore Vieru) közepéig utaztunk, melynek közepén hangulatos padokkal, fákkal, virágágyásokkal szegélyezett sétány lett kialakítva. Még korábban kinéztem egy kis kávézót (Coffee Like) a sétány mentén, amely tökéletes reggelizőhelynek tűnt. Kértünk itt két cappuccinót, valamint elfeleztünk egy jó nagy, csirkehúsos, majonézes szószos, sajtos, salátás croissant-t.

Tisztában voltunk azzal, hogy a mai napra – különösen a világhírű borászat kiesésével – semmilyen grandiózus, lélegzetelállító látnivaló nem maradt, inkább csak több apróság, ami vélhetően alapból kevés utazó fantáziáját mozgatná meg, de nekünk még így is érdekes lehet.

Elsőként például elindultunk megkeresni a közeli panelházak rengetegében egy kicsiny, zöldkupolás, 1752-ben felszentelt ortodox templomot (Biserica „Acoperământul Maicii Domnului”), melyet Kisinyov legrégebbi épületének tartanak. 

Bemenni nem lehetett, megnéztünk az udvarát, majd folytattuk az utunkat, át a hídon, a Cirkusz felé. Ha már apróságokról szóltunk, bizony a kerekített oldalú panelházak látványában is megtaláltuk a szépséget, olyannyira, hogy Andi egy-egy művészi képet is próbált komponálni róluk. 

Átkelve a hídon, ezúttal nappali fényben is megcsodálhattuk és lefényképezhettük a Kisinyovi Állami Cirkusz (Circul de Stat din Chișinău) átmenetileg zárva tartó, kerek épületét, mely még lepukkant omladozó állapota ellenére is kifejezettem tetszett nekem. 

        -     „No, innen merre tovább? Maradt még valamilyen látnivaló?” – nézett rám Andi.

       -   „Hogy maradt-e? Naná! Még nem hallottál a híres Vörös Malomról?” – válaszoltam enyhén leplezett vigyorral.

        -       „Nem igazán. Kellett volna?”

       -       „Természetesen. Ezt nem hagyhatjuk ennyiben, meg kell keresnünk! Irány a Vörös Malom!” – adtam ki szórakozottan a következő úti célt.

Kisebb mellékutcákban kavarogva menet közben Kisinyov legkevésbé látogatott részeit is felfedezhettük, majd bő másfél kilométernyi gyaloglás után megálltunk egy omladozó épület előtt. Íme, a híres Vörös Malom (Moara Roșie) – Kisinyov első gőzmeghajtású malma, mely eredeti, fából készült elődje az 1850-es években kezdte meg a működését, majd több átalakítás után, jelenlegi vöröstéglából épített formáját 1901-ben kapta. Szegény malom, eléggé le volt pukkanva, és akkor még finoman fogalmaztunk. Szerintem csak azért nem dőlt össze, mert az ablakai belülről be voltak falazva téglával, és homlokzati repedések között itt-ott meginduló facsemeték gyökerei összetartják az egészet. A tető jó része is hiányzott, helyére egy hatalmas fa nőtt. Mégis, akármennyire is szomorú látvány volt, mégis örültünk, hogy eljöttünk megkeresni és legalább olyan lelkesedéssel fotózgattuk, mintha az Eiffel-torony előtt álltunk volna.

A következő látnivalónak a Kisinyovi Elektromos Tömegközlekedési Múzeumot (Muzeul Regiei Transport Electric Chișinău) jelöltük meg, ahol a moldovai főváros trolibusz és villamos közlekedésének történetébe pillanthatunk bele. Ahogy haladtunk a múzeum felé vezető Strada Columnán, egy háztömbnyire a céltól feltűnt az ország legnagyobb édességgyártójának, a Bucuriának a gyártelepje, melyet a gépolaj és a karamellizálódó cukor illatának egy érdekes elegye lengett körül. 

 A grandiózus csokoládégyár saját mintabolttal is rendelkezett, s mivel éppen két megtömött szatyorral távozott onnan egy néni, Andival mi is gondoltunk egyet és bekukkantottunk oda. Mivel amúgy is tervben volt egy kötelező bolti kitérő, hogy vihessünk az otthoniaknak egy kis helyi, moldovai nassolnivalót ajándékba, hol máshol lenne jobb mindent beszerezni, ha nem ott, ahol eleve gyártják őket. A kínálat tényleg hatalmas volt, eleinte zavarban is éreztük magunkat, mivel alig lehetett átlátni, miből is lehet választani. Ezen nem segített az elég bunkó eladó hölgy sem, aki a végig türelmetlenül kopogtatta a körmét az üvegpult felületén, míg mi véglegesítettük a rendelésünket. Rajtunk kívül egy lélek sem volt itt, tehát nem tartottunk fel senkit, ellenben a nőnek már ez is kimerítő lehetett. Mindenesetre egy szó sem érheti a ház elejét, jó vevőnek bizonyultunk és egy rakat édességgel és csokival felpakolva távoztunk.

 

Innen már tényleg a szomszédos múzeumba libbentünk át, melyet annak ellenére zárva találtunk, hogy mind a bejárati ajtón és az interneten látható nyitvatartási idő szerint is nyitva kellett volna lennie. Már majdnem hagytuk a fenébe, amikor a Google Lens fordítóval végül lefordítottam az ajtóra írt, román nyelvű kiírást, ami röviden annyit jelentett: „ha be akarsz jönni, csöngess”.

Így is tettünk, mire egy rémesen szigorú néni nyitott ajtót, aki még ott helyben, a szűk ajtó átjáróban, rögtön padlóvédő zacskót húzatott a cipőnkre. Megkérdezte, hogy kell-e idegenvezetés (románul), de Andi illemtudóan jelezte, hogy csak az angolt értjük. A néni intett, hogy akkor boldoguljunk, ahogy akarunk, s visszament a helyére rádiós híradót hallgatni.

 

Ez egyáltalán nem zavart minket, így saját tempónkban tudtuk végigjárni a kiállítást, s bár valóban informatívabb lehetett volna, ha legalább minimális angol felirat vagy magyarázat jár a kiállított dolgokhoz, azokat így is érdekesnek találtuk. 

Számtalan régi fotó, tömegközlekedési ereklye, több tucatnyi jegylyukasztó és élethű trolimodellek egész tárháza volt kiállítva – tényleg minden, ami a kisinyovi városi közlekedés történetéről csak érdekes lehet. A végén írtunk a vendégkönyvbe is. 

 

Már majdnem indultunk volna a kijárat felé, amikor a néni a belső udvar felé kezdett terelni minket, ahol a régi trolikra fel is lehet szállni és ki lehet őket próbálni. Na, végre, erre vártam igazán! 

Nem is kellett kétszer mondani, lazán beültem összes troli sofőrülésébe, végignyomogattam az összes lehetséges gombot, mint egy kisgyerek és tekergettem a hatalmas kormánykereket. Bár a hosszú sebességváltó mellett nem könnyű beszállni a sofőr helyére, kifejezetten vigyázni kell, hogy ne a váltóba üljünk bele. Később valószínűleg erre a tervezők is rájöhettek, s az legújabb modellnél például már a baloldalon kapott helyett a váltó, és kényelmes, rugós az ülés. Egyértelműen a legrégebbi trolit találtuk a legcukibbnak, úgyhogy vele minden irányból fotózkodtunk.

Miután kipróbáltunk az összes, belső udvarra kiállított járművet, a kijáratot próbáltuk megkeresni. Végül az udvarról nyíló egyik irodán keresztül engedtek ki minket, melyről meg voltam bizonyosodva, hogy távolról sem a megszokott látogatói kijárat.

Ahogy sétáltunk visszafelé, elhaladva a csokigyár mellett ezúttal kellemes kakaós csiga illat csapta meg az orrunkat, olyannyira, hogy szinte kedvünk lett volna gyár falát nyalogatni.

 

Elbaktatunk a Szent István térig, majd az ebédelő helyről szóló rövid tanakodást követően végül ismét a már bevált La Plăcinte nevű étteremre esett a választásunk. Mivel ezúttal is kellemes őszi időnk volt, újfent a kültéri teraszra ültünk ki. Ha már kimaradt a híres borászatban tett túra, nem akartam mindenféle borkóstolás nélkül hazautazni, így kezdetnek rendeltem egy pohár moldovai fehér bort, míg Andi egy sangria rosét kért. Ételek tekintetében ezúttal mindketten egy-egy tányér csorba levessel indítottunk, amelyet követően én hagymás csirkepörköltöt kértem puliszkával, tojásrántottával, fokhagymás olajjal és tejföllel, míg Andi némileg hanyagolva a vegetáriánus étrendjét, puliszkás, tejszínes gombás, csirkehúst választott. Csalódnunk ezúttal sem kellett, mindent nagyon finomnak találtunk. 

 

Zárásként desszerttel is megleptük magunkat, s egy csónakszerű tálban felszolgált, vanília sodóval leöntött, kicsiny, moldovai túrós, sült palacsinta tekercseket kértünk. Huhh, az utolsó falatokat már alig bírtuk magunkba tömni, de végül nem hagytunk semmit a tányéron. Ennél jobb ebéddel nem is koronázhattuk volna meg az utolsó itt töltött napot.

 

A kiadós étkezést követően jól esett az utcákat róva lejárni kicsit a rengeteg kaját, úgyhogy ennek keretében először a 22 méter magas, 19. századi víztoronyig (Turnul de apă din Chișinău) sétáltunk el, mely jelenleg a Kisinyovi Történeti Múzeumnak (Muzeul de Istorie al Orașului Chișinău) ad otthont. Építését nem siették el – hiába kezdődtek a munkálatok 1860-ban, 28 év kellett a befejezéséhez, majd ültek a kész épületen még 4 évet, mielőtt végre ténylegesen meg is nyitották 1892-ben.

A víztorony szomszédságában találjuk a Moldovai Állami Egyetem (Universitatea de Stat din Moldova - USM) egész kampuszát, beleértve annak rémesen ronda főépületét, illetve az egyes karok különálló intézményeit. Bekukkantottunk egy kicsit az egyetemi komplexum egyik belső udvarárra, majd épületek közötti ki térről induló, hosszú lépcsősoron lebattyogtunk a Malomvölgyi-tó (Lacul Valea Morilor) partjára, mely körül hangulatos parkot alakítottak ki. 

Andalogtunk egy kicsit a csendes, nyugodt kis tóparti sétányon, nézegettük a tavon sikló, kajakos fiatalokat, akik közül az egyik éppen a szemünk előtt borult be a vízbe. Az idilli képhez hozzátartozott a magányosan horgászó bácsika is, akit láthatóan zavart a halak és sikeres kapások hiánya, úgyhogy tüntetésül egyszer csak lekapta a kabátját, mely alatt a „never stay home alone” („sose maradj egyedül otthon”) feliratú póló díszelgett. Nem tudom, tudja-e, mit a jelentése, mindenesetre az összképét így együtt kifejezetten érdekesnek találtuk.

Sétálgattunk a tó mentén, majd Zenei, Színművészeti és Szépművészeti Akadémia (Academia de Muzică, Teatru şi Arte Plastice) palotájához vezető díszes, mini vízesésekkel tarkított lépcsősoron (Scara Cascadelor) jöttünk fel. 

Az utolsó látnivaló, amit még a visszaúton elindultunk megkeresni a Néprajzi és Természettörténeti Nemzeti Múzeum (Muzeul National de Etnografie si Istorie Naturală) volt, melyre az ország legrégebbi múzeumjaként szoktak hivatkozni. 

A jellegzetes, mór építészeti stílusokat ötvöző épülete igazi üde színfolt a többi kisinyovi középület között, úgyhogy örülök, hogy legalább kívülről meg tudtuk csodálni.

 

Ezt követően már csak egy dolgunk maradt – felderíteni, hogy pontosan mikor és honnan indul a #30 reptéri troli és ennek fényében kitalálni, mikorra érdemes az indulást időzíteni. Mint kiderült, a Starda Puskin mentén található, Mária román királyné szobrával (Monumentul Reginei Maria) és Sihlaini Szent Teodóra román ortodox templom által határolt terecske melletti megállóból indul, nagyjából 20 percenként.

Mivel még mindig tengernyi időnk maradt hátra, szétnéztünk a környező boltokban, hátha találunk Blankának valamilyen jópofa ajándékot. Végül egy cuki avokádós toll és avokádós notesz lett a befutó, ami tekintve a jó ideje tartó avokádó-mániáját jó választásnak tűnt. Andi is kapott egy szép naplót, majd az út záróakkordjaként még kisétáltunk a Diadalívhez egy utolsó kép erejéig. 

Természetesen az előtérben elhaladó trolik és autók továbbra is szerves részét képezték a kompozíciónak, de ezzel már rég megbékéltem. Jó volt még egyszer utoljára eljönni ide.

 

Visszabattyogva a megállóba, a 17:41-kor induló reptéri trolira szálltunk fel, ahol a hatalmas tömeg ellenére még pont le tudtunk ülni. Az út első harmadát egy jókedvű, gitárral zenélő, éneklő fiatal csapat spontán fellépése határozta meg, mely az egész utazóközönséget jobb kedvre derítette, egészen amíg a szigorú jegyszedő ellenőr le nem zavarta őket a járatról.

Annak kifejezetten örültem, hogy a reptéri trolijárat a forgalmas Bulevardul Dacián haladt végig, mivel így a városhatárban visszatekintve pont láthattuk a sugárút két oldalára emelt egy-egy gigantikus, 24 emeletes panelházkomplexum háromszögszerű alakjait, melyek egymás tökéletes tükörképeiként, Kisinyov nem hivatalos városkapuiként (Porțile Orașului) köszöntik az ide látogatókat. Ezzel végleg teljessé vált a kisinyovi látogatás, így hiányérzet nélkül roboghattunk tovább a reptér irányába.

 

Este fél 7-re gördültünk be a terminál elé, ahova furcsa módon, csak beszállókártyával lehetett belépni, méghozzá hosszú, értelmetlennek tűnő terelgetést követően. Nem igazán értettük a megemelt biztonsági készültséget, de az egyből feltűnt, hogy repteret elárasztották a tradicionális zsidó egyenruhába öltözött, fekete kalapos emberek és családtagjaik. A biztonsági ellenőrzés rettentőan lassan haladt, különösen, ha ők kerültek sorra, úgyhogy felmérve a helyzetet át is álltunk egy kezdetben hosszabb sorba, amellyel végül feleannyi idő alatt végeztünk, mint ha az eredetinél maradtunk volna.

Magunk mögött hagyva az ellenőrzéseket, éppen a vámmentes bolton vágtunk át, amikor megakadt a szemem egy halom plüssfigurán. A kiírás szerint mindegyik Moldovában készült. Akadt köztük népviseletbe öltözött kislány, kisfiú, de voltak aranyos állatkák is, például nyuszi, bárány vagy róka. Az egyik szoknyás rókalányt annyira cukinak és szeretnivalónak találtam, hogy legszívesebben vissza se akartam tenni. Andi látta a tétlenségemet.

-       „Szerinted Blankának tetszene? Vagy elég az avokádós toll és notesz?” – kérdeztem tőle, elképzelve Blankát, ahogy éppen alváskor ölelgeti.   

Andinak is tetszett, bár az enyhe kis félmosolya jelezte, hogy valószínűleg elfogultnak tart a kis rókával kapcsolatban, s más figurával kapcsolatban nem biztos, hogy ilyen lelkes lennék.

-       „Biztos tetszene neki.” – felelte elmosolyodva.

Végül összehasonlítottam a többi, más mintázatú ruhácskát viselő testvérkéjével, de az első megérzés bizonyult a legjobbnak, ő maradt a kiválasztott.

 

A beszállásig hátralévő hosszas várakozás ezúttal rendkívül lassan telt. A reptér részéről pozitív élményként értékeltük, hogy itt is található ingyenes, tisztított vizes automata, viszont azt botrányosnak találtuk, amilyen vállalhatatlan stílusban, rendkívül sértően gesztikulálva beszéltek az egyik, párnáját szorongató zsidó sráccal, akit valamilyen okból kiszedtek a beszálláshoz kígyózó sorból. Valószínűleg egyszerűen eltéveszthette a járatot, mert később a mi 21:40-es budapesti járatunkra szállt fel velünk együtt, de a reptéri személyzet viselkedését ez sem indokolta. 

Bár nem foglaltunk előre ülést, a mellettem ülő csajszi előzékenyen átengedte Andinak a helyét, így egymás mellett ülhettünk az út során. Az egyetlen zavaró tényezőnek egyedül a mögött ülő, hangoskodó kis srác bizonyult, aki végig rugdosta az ülésem háttámláját, még többszöri rászólás ellenére is.

 

Késő este, valamivel éjfél után érkeztünk meg Budapestre. Kikeveredve a terminálépületből lebattyogtunk a szokásos találkahelyre a parkolóban, és vártuk, hogy Apukám befusson a barna Ceedünkkel…

 

 

 

 

Összességében különösen szívesen gondolok vissza azokra az utazásokra, amelyek során nem a trendinek számító helyeket, turisztikailag népszerű városokat, országokat fedeztük fel, hanem azokat, melyekről az átlagemberek relatíve kevés információval rendelkeznek. Túlzás nélkül ki tudom jelenteni, hogy az ismerőseim, kollégáim túlnyomó többségének fogalma sem volt arról, merre lehet Kisinyov, és Moldovát is nehezen helyezték volna el egy európai vaktérképen. Az ilyen útitervek említésekor rendszerint döbbent tekintetek, összevont szemöldökök és általános értetlenség érkezik a reakciók sorában, próbálva összetenni a választ a találós kérdésre, hogy vajon mit akarhatok én épp egy ilyen helyen. A válasz szerintem saját magunkban keresendő – mi az, amit mi magunk keresünk egy külföldi út során? Milyen érzéseket, impulzusokat, milyen élményeket vált ki belőlünk? Sok különféle indíttatás létezik, ami utazásra késztet valakit, és nincs jobb, vagy rosszabb. Mindegyik más. Még az én esetemben is teljesen eltérő érzelmi töltet áll egy többhetes kínai vagy malajziai körút, vagy egy hosszú hétvégés koszovói kirándulás mögött. Bennem alapvetően van egy adag kíváncsiság az ismeretlen felé, különösen, ha az mások által lesajnált, vagy rondának titulált. Csak azért, mert az általánosan elfogadott vélekedés szerint valami nem éri meg az időt, pénzt, engem semmikor sem tántorított el. A világon szerintem bárhol meg tudom találni a szépet, az érdekeset, s meg tudom élni az ott töltött pillanatot. És ehhez nem kell, hogy Eiffel-torony, Big Ben vagy Empire State Building szintű látnivalókkal legyen elhalmozva az adott hely, lehet az egyik lepukkant malom, vagy egy felújítás előtt álló cirkusz épülete is. Lényeg, hogy megmozgasson valamit bennem, és jó érzéssel gondoljak majd vissza rá.

Kisinyovról előzetesen annyit tudtam, hogy Linas szerint ronda, illetve az interneten található úti videók többsége ugyanazt a pár helyet ismételgeti más-más nézőpontokból, erősen utalva rá, hogy a többi, nem igazán érdemelne említést. A Diadalívről, a mögött magasodó harangtoronyról és ortodox katedrálisról készült ikonikus kép ugyanakkor egyből megfogott, olyannyira, hogy tudtam, nekem azt egyszer feltétlenül látnom kell. Ugyanakkor sokkal átfogóbb, kiterjedtebb kampányszöveget én sem tudtam volna összerakni Andinak, amikor próbáltam meggyőzni, hogy adjunk az útnak egy esélyt, mint anno Koszovónak. Szerencsére az élmények utólag igazolták a megérzéseket.

A várva várt Diadalíves, harangtornyos látképen túl megannyi kellemes meglepetést tartogatott a város, melyen nem győztünk csodálkozni. Az újságok szalagcímjein Moldvára rendszerint, mint „Európa legszegényebb országa” hivatkoznak, amelyet vélhetően alá is támasztanak különféle gazdasági mutatók. Ugyanakkor nehogy azt gondoljuk, hogy magyarként érkezve majd úgy érezzük magunkat itt, mint amikor egy dán vagy brit érkezik kis hazánkba, és minden végtelenül szuperolcsónak tűnik, az otthoni árakhoz képest. A moldovai árak baromira nincsenek annyival elmaradva az itthoniaktól. Leszámítva a 6 lejes (kb. 120 forintos) trolijegyet, gyakorlatilag mindenhol magyar árakkal találkoztunk. Kb. 10-12 ezer forintból ebédeltünk meg ketten egy teljesen átlagos étteremben, de még Tiraszpolban is (!), míg a kávé 35-50 lej (700-1000 Ft) között mozog még egy utcai bódéban is. A kisinyovi utcák egyáltalán nincsenek rossz állapotban, míg a frekventált részei olyan igényesen vannak kialakítva, és tisztán tartva, hogy Nyugat-Európában is megirigyelnék sok helyen. Bár eredetileg arra számítottam, hogy a szocializmusból hátramaradt, régi autócsodákkal, régi rozzant Zsigulikkal és kétütemű Daciákkal lesznek tele az utak, nem győztem ámulni a vadiúj SUV-ok és Teslák sokaságán. Nyilvánvalóan a főváros utcáin látható autók minősége és életkora nem reprezentálja hűen az ország többi részének állapotát, de a döbbenet erejével hatott, hogy még az oroszbarát, szakadár állam területén is teljesen korrekt, átlagos állapotú, nyugati autók figyeltek vissza ránk.

Egy biztos, hogy még az Európa legszegényebbjének kikiáltott kis ország sincs annyira lemaradva tőlünk, mint mi szeretnénk gondolni és ezen el lehet gondolkodni. Annyira becsülendő a moldovaiakban, ahogy igyekeznek leszámolni a sötét, szovjet múlttal és foggal-körömmel harcolnak azért, hogy hivatalosan is az európai közösséghez tartozhassanak.

Biztos vagyok benne, hogy csakúgy, mint Grúzia, Örményország, Macedónia vagy Albánia esetén is, a fapados légitársaságok járatnyitásainak köszönhetően idővel egyre többen fogják felfedezni maguknak Moldovát, és jönnek rá, hogy milyen érdekességeket tartogat ez a kis ország. Kisinyov abszolút ki tud tölteni egy kétnapos városnézést, s ha az ember – velem ellentétben – tudatosan tervez, még a Guiness Világrekorder borászat meglátogatásával is meg tudja fűszerezni az itt töltött időt. A Dnyeszter Menti Köztársaságban tett rövid kirándulásunkat – különösen a szomszédban dúló háborúnak köszönhetően – előzetesen biztosan nem tartottam volna jó ötletnek, de látva az ottani helyzetet, nem is csalódhattam volna kellemesebben. A tiraszpoli nap felért egy időutazással egy olyan korba, amelyet a saját történelmünket ismerve különösen érdekes volt élőben látni, nemcsak azért, mert anno nálunk is ez lehetett, hanem azért is, mert hálásak lehetünk, hogy már egy sokkal szabadabb világban élhetünk.

Jó érzés úgy hazatérni, és az átélt élményeket megosztani mindenkivel, amivel talán hozzájárulhatunk a negatív sztereotípiák megdöntéséhez, tágíthatjuk az ismerősi körünk látókörét, és ki tudja, felkelthetjük valakinek az érdeklődését, hogy ha hátizsákos utazásban gondolkodik, egyszer adjon esélyt Moldovának is. Szerintem ugyanis megéri!