Előzmények
Sosem számítottam valami jó futónak. Az általános
iskolában a társaim úgy vonszoltak be az iskolakörök végén a célba, de gimiben
is a középmezőny alsó végéhez tartoztam, amikor a 2000 métert időre kellett
abszolválni. Ennek tekintetében kifejezetten vicces tény, hogy immár 3. éve
részt veszek a főváros összes jelentősebb futóeseményén, sőt eddig kétszer
lefutottam a 21 km-es félmaratont is. A futás az utóbbi időben olyannyira a
hétköznapok részévé vált, hogy heti 15-20 kilométereket nyomok le, mérem a
szintidőt, s az eredményeket gondosan követem egy excel táblába. Az már csak
plusz ösztönző, hogy az elmúlt években a Wizz Air a hazai futóversenyek egyik
legnagyobb szponzorává lépett el, melynek révén sokszor repjegyre beváltható voucherek
várnak a rajtcsomagokban. Mivel ezeket csak a versenytől számított 1 éven belül
lehet beváltani, lassan el kellett gondolkodni, hogy az eddig összegyűjtött,
két 20 eurós utalványt mikor és hova szeretnénk felhasználni.
Immár 4 éve, amióta megvan az Erste Wizz Air kártyám,
nem fizettem effektíve pénzzel Wizz Air jegyért, és ezt a trendet szerettem
volna folytatni. Ha mégis beváltom a vochereket, de az ár magasabb, rá kell
fizetnem, viszont ha kevesebb, mint az utalvány értéke, elveszik a különbözet.
A legjobb tehát, ha egy az egyben fedezi a voucher a repjegy árát.
Már hetek óta nézegettem a lehetőségeket, de az
összes úticél közül ezúttal a németországi desztinációk kerültek a fókuszba.
Régóta beszéltük ugyanis, hogy meg kéne látogatni a németországi ismerőseinket,
ugyanis Andi egyik legjobb barátnője, Anna, és unokatesóm, Matyi is immár német
honban keresi a kenyerét, így az utazás élményén túl akár velünk is összeszervezhetünk
egy találkát. Dortmund, Frankfurt-Hahn és Baden-Baden jött fel, mint lehetséges
opció, s mivel június végére mindhárom helyre találtam olcsó jegyeket, Andi
lett a döntőbíró. Baden-Baden mellé tette le a voksát, így potom 10 ezer
forintból kijött kettőnk retúr repjegye, 100%-ban voucherből fizetve. (Sőt még
az előzetes helyfoglalásra is maradt keret.)
Az utazást megelőzően az utolsó pillanatig formálódott,
hogy Annáékkal pontosan hol és miként futunk össze, végül külön szállást
intézve, de mindannyian Karlsruhéba foglaltunk hostelt. Az elhúzódó szervezés
közepette teljesen elfelejtettem Matyit emlékeztetni, pontosan mikor is
megyünk, s csak néhány nappal az indulás előtt írtam neki. Sajnos a hétvége nem
működött neki, viszont péntekre felajánlotta, hogy kijön értünk a reptérre, és
fél napot eltölt velünk Baden-Badenben.
Ennél több szervezőmunkára nem is futotta, mivel ha
nem munka miatt voltunk leterhelve, a lakáshitel-ügyintézés körüli mizériával
vagy az albérletből való kiköltözés előkészítésével voltunk elfoglalva.
Hihetetlen volt belegondolni, hogy több hétvégét már nem töltünk itt ebben a
kis zuglói lakásban.
Aztán elérkezett az indulás napja…
1. nap –
Baden-Baden és Karlsruhe (2016. június 24.)
Hétköznap reggelente aligha van kellemesebb érzés
annál, mint amikor szabin van az ember, és rádöbben, nem kell ma dolgozni
menni. Ugyanakkor, ha ez bő másfél
órával korábbi keléssel jár együtt, már rögtön más kontextusba kerül minden. Az
ébresztőórámat 6.50-re húztam fel, de gyakorlatilag még a megszólalása előtt
kinyomtam. Elég rosszul aludtam, mivel a nyári hőségnek köszönhetően már kora
reggel elviselhetetlen meleg honolt a lakásban, gyakorlatilag végigizzadtam az
éjszakát. Gyorsan magamra kaptam egy pólót és rövidnadrágot, s elvittem a
Mondeót Apa munkahelyére, mivel nem szívesen hagytam volna őrizetlenül itt
napokra a lakás előtt. Gyors puszi Apának és a következő #5 busszal és
villamossal rohantam is vissza.
Andival összekészülődtünk, bekaptunk néhány falatot
reggelire, majd 8 óra körül lementünk a Tisza István téri buszmegállóba. A
#8E-vel elbuszoztunk a Zugló vasútállomásig, ahol – BKV bérlet híján – külön
vonatjegyet kellett váltanom Ferihegyig. A pénztáros bácsi jegykiadási
sebessége leginkább egy lassított felvételhez hasonlított, de szerencsére még
azelőtt megbirkózott a feladattal, hogy begördült volna a vonat. Ferihegynél
átszálltunk a #200E reptéri buszra, ám egyik jegykezelő sem működött, így némi
bénázás után, feladtam a próbálkozást az időközben agyongyűrt vonaljeggyel, és
tiszta lelkiismerettel bliccelésre adtam a fejem.
Kiérve a reptérre rögtön a biztonsági ellenőrzések
felé vettük az irányt. Becsületükre legyen mondva, minden alkalommal látni itt
valamilyen újítást. Legutóbb az elektronikus beszállókártya-leolvasó kaput
üzemelték be, most pedig a röntgengépek mellett új átvilágító masina került
használatba, melynek két oldalán egy-egy széttárt karú, lábú ember lenyomata
mutatta a helyes beállást. Első látásra a Trónok harcából ismert Bolton-család
nyúzott emberes címere jutott eszembe, de kis túlzással Leonardo da Vinci
világhírű, emberi test arányait ábrázoló Vitruvius-vázlatát is beleláthatjuk.
Míg vártunk a beszállásra, kihasználtam a reptéri
WiFi nyújtotta előnyeit és írtam Petiéknek, hátha összefutunk még velük a
reptéren, mivel ők is mai napon készültek elutazni a 3 hetes balti útra. Mint
kiderült, ők csak pár órával később jönnek ki a reptérre, viszont kérték, ha
tudok, segítsek szállásadókat találni nekik mindhárom országra. Úgyhogy beszállás
előtt felelevenítettem az észt, lett, litván kapcsolataimat, és írtam Laurának,
Kätlinnek és Violetának, hogy ha tudnak, segítsenek nekik.
Negyed 11 körül lebattyogtunk a bádogterminálos
beszállókapukig, ahonnan hamarosan kiengedtek minket a repülőhöz. Legnagyobb
meglepetésemre az új dizájnra festett Wizz Air gép eleje, fehér alapon szép
magenta színű orrkúppal virított, az ikonikus, régi Maléves festést idézve.
Teljesen megörültem a változtatásnak, mivel kifejezetten jópofának tartottam a
Malév gépek pajkosságot sugalló, „pöttyös orrát” és gondoltam, a Wizz Air
meglovagolja ezt a fajta nosztalgiát, de később kiderült, valószínűleg csak
átmenetileg kapott új orrkúpot a repülő.
A gépünk a menetrendnek megfelelően, 10.40-kor szállt
fel, az út Baden-Badenig nagyjából másfél óra lehetett. Egy rendkívül aranyos,
fiatal építész csajszi mellett ültünk, aki – látva, hogy tekintgetünk ki az
ablakon – kedvesen érdeklődött, hogy ez az első repülésünk-e, és szeretnénk-e
az ablak mellé ülni, mivel neki ez az ötödik repülőútja, szívesen átadja a
saját, ablak melletti helyét. Teljesen ledöbbentünk ezen a váratlan
kedvességen, megköszöntük a kedves gesztust, de természetesen nem fogatuk el.
(Tőlem elég nagy pofátlanság is lett volna, azt tekintve, hogy én immár 87-edszerre
ülök repülőn.) Mindenesetre ezáltal szóba elegyedtünk vele, s megtudtuk,
Karlsruhébe utazik meglátogatni az Erasmuson lévő barátnőjét, míg ő jövőre
Torinóba készül külföldi cserefélévre.
Délután negyed 1 körül érkeztünk meg Baden-Baden
kicsiny reptérre, ahol Matyi már vigyorogva várt minket.
A terminálépületből
kilépve perzselő hőség szó szerint megcsapott minket, majd meggyulladtunk, amíg
elsétáltunk a reptér fizetős parkolóján kívül eső részre, ahol Matyi piros
Corollája állt.
A reptér mindössze 10 km-re fekszik a népszerű
gyógyvizes fürdővárostól, Baden-Badentől. A rendkívül gazdag történelemre
visszatekintő település évszázadokon keresztül az európai arisztokrácia egyik legkedveltebb
üdülő övezetének számított, s ezt a renoméját a mai napig megtartotta.
Beérve a városba nem igazán tudtunk, hol lenne
érdemes leparkolni. A centrumban keringtünk egy sort, míg végül az ország
legnagyobb operaházának, a Festspielhausnak
a mélygarázsában hagytuk a kocsit. A Festspielhaus koncerttermének akusztikája
messze földön híres, így nem csoda, hogy világszínvonalú előadásoknak szokott
otthont adni.
Innen aztán a főút mentén elindult az egyik irányba,
merre a városközpontot sejtettük. A városka első látásra rendkívül rendezett,
tiszta és elegáns benyomást keltett, melyet rengeteg zöld övezet, park és
csordogáló patak tesz hangulatossá.
Rövid sétát követően érkeztünk meg a híres Trinkhalle épületéhez, melynek 90 méter hosszú előterét
korinthoszi oszlopok és fekete-erdei legendákat megjelenítő festmények
szegélyeznek.
Ahogy a neve is jelzi, gyógyvizes ivócsarnokról van szó, ahova a
Frigyes-forrás (Friedrichsquelle) 69C fokos termálvizét vezetik,
amit bárki megkóstolhat. Az épület mellesleg időszaki kiállításoknak és a
turista információs pontnak is otthont ad – utóbbinak hála egy ingyenes
várostérképpel gazdagodtunk itt.
A Trinkhallétől nem messze található az 1838 óta
kaszinóként működő Kurhaus, ahol
koncerteket és elegáns bálokat is szoktak tartani.
Mivel elég emblematikus
épületnek tűnt, beálltunk egy közös képhez pózolni mind a hárman, miközben
hatalmasakat röhögtünk azon, ahogy bénázom az arasznyi méretű kis viharvert
háromlábúmmal, hogy megtartsa valahogy nehéz tükörreflexes fényképezőgépemet,
de közben egy fűcsomó se lógjon bele a képbe.
Ezután elérkezettnek láttuk az időt, hogy a tikkasztó
nyári hőséget egy jófajta badeni sörrel csillapítsuk, úgyhogy beültünk az egyik
közeli étterembe egy körre. A pincér megesküdött, hogy az általa ajánlott Bitburger
helyi sörnek számít, ma már tudom, hogy átejtett minket, mivel két tartományira
innen, észak-rajnai vidékről származik.
Mindenesetre a boldog naivitásba
burkolózva, átszellemülten, helyi nedűként kortyoltuk el a Bitburgerünket
(Matyi természetesen csak a sörnek nem nevezhető alkoholmentes verziót), majd
sétálni indultunk a patak mentén.
Rögtön a Goetheplatz
szélén megnézhettük a lenyűgöző Baden-Badeni
Színházat, melyet a fehér, modernista kockaépület, a Frieder Burda Museum követ pár száz méterrel odébb.
Utóbbiról meg
voltunk győződve, hogy anyukáink kedvenc ruhaszabásmintás divatmagazinjának
megalkotójáról szól, de tévesnek bizonyult ez az egyértelműnek tűnő
gondolattársítás, ugyanis valójában Frieder Burda szenvedélyes műgyűjtő, s a
gyűjteményét itt, ebben a múzeumban lehet megtekinteni. (Becsületünkre legyen
mondva, nem tévedtünk sokat, ugyanis Fieder Burda a Burda magazinok
alapítójának Aenne Burdának a fia.)
Végigsétáltunk a rendkívül hangulatos Lichtentaller Alleén, majd átkelve a
patak túloldalára kerestünk egy boltot, ahol vizet vehetünk.
Matyi annyira
szomjas volt, hogy már a pénztár sorában állva rácuppant az ásványvizes
palackra, s mire kifizette, a másfél liternek a négyötöde már el is fogyott.
Megnéztük a szomszédos Augustaplatzon kialakított, szökőkúttal díszített parkot, majd
következő küldetésként az ókori római fürdőromokat (Römische Badruinen) indultunk megkeresni.
Így keveredtünk el először a városközpont szívébe, a Leopoldplatzra, ahonnan hangulatos
sétálóutcák indulnak a szélrózsa minden irányába.
Különösen a Gernsbacher Straßén érdemes elandalogni,
mely ide-oda kanyarogva vezetett a híres Fürdő-negyedbe (Bäderviertel).
A térkép
szerint pontosan a Römische Badruinen-nél
álltunk, de hiába keringtünk a kicsiny téren valamilyen ókori kőhalom után
nézve, csak a kis Spitalkirche és egy
félkarú női szobor emlékeztetett itt valamilyen látványosságra.
Végül rájöttünk
a turpisságra, a római fürdőromok ugyanis a tér alatt kialakított, üvegfallal
körbevett, földalatti múzeumban láthatóak. Mivel a néhány romot csak fizetős
belépőjegy ellenében lehet látogatni, megelégedtünk egy üvegfalon keresztül
fotózott képpel, majd indultunk tovább.
Közvetlenül a romok tőszomszédságában találjuk a
híres római-ír Frigyes-fürdőt (Friedrichsbad),
melyet a badeniek a gyógyfürdőzés Mekkájának tartanak.
Egy saroknyira innen kiértünk a kicsiny Marktplatzra, ahol Városháza mellett a
jellegzetes, rózsaszín tornyú Stifskirche
magasodik. Ezt követően kacskaringós kis sikátorokon haladva felmásztunk az Új
vár (Neues Schloss) melletti
kilátóteraszra, ahonnan varázslatos kilátás nyílt Baden-Baden városára.
Itt szusszantunk egyet, készítettünk néhány közös
képet, majd elindultunk vissza a kocsihoz.
Bár sajnos estig haza kellett érnie, Matyi még
nagylelkűen felajánlotta, hogy eldob minket Karlsruhéba, úgyhogy innen
egyenesen felhajtottunk az autópályára. A délutáni forgalom miatt a kb. 45
km-es szakaszt egy órába telt megtenni, de nem bántam annyira, legalább addig
is beszélgethettem Matyival, Andi pedig a hátsó ülésen édesdeden szunyókált.
Délután 5 körül értünk Karlsruhéba. Matyi
egészen a szállásunkig fuvarozott minket, mely a főpályaudvar
tőszomszédságában, a városközpont szélén található.
Sajnáltam, hogy máris elváltak az útjaink Matyival,
jó lett volna még együtt lógni egy kicsit, amúgy is eléggé hiányzik mióta
kiköltözött Németországba. Mindenesetre hálásak voltunk neki a segítségért és a
társaságáért, aminek köszönhetően kiválóan indult ez a németországi kirándulás.
Ezután becsekkoltunk a hostelünkbe (A&O Karlsruhe Hauptbahnhof), mely
érdekes módon, egyben hotelként is működött.
Nekünk különösebb panaszunk nem lehetett a (6 ágyas) szobánkra – nagyjából 16 euró/fő/éj árért saját vécét és fürdőt kaptunk, ugyanakkor – a német hostelekre jellemzően – itt is külön díjat (fejenként 3 eurót) felszámoltak az ágyneműért.
Nekünk különösebb panaszunk nem lehetett a (6 ágyas) szobánkra – nagyjából 16 euró/fő/éj árért saját vécét és fürdőt kaptunk, ugyanakkor – a német hostelekre jellemzően – itt is külön díjat (fejenként 3 eurót) felszámoltak az ágyneműért.
Miután lepakoltuk a cuccainkat, pihengettünk egy
kicsit, majd bementünk a belvárosba találkozni Annáékkal. Épp a Schloss felé
vezető, masszív útépítésekkel tarkított Ettlinger
strassén haladtunk, amikor kezdett kiszáradni a kontaktlencsém és hiába pislogtam
többet, egyik szememre csak homályosan láttam. Sajnos nem volt nálunk a
kézfertőtlenítő „hájdzsines” flakon, úgyhogy bekéredzkedtem egy török kebabos
étterem mosdójába, ahol megigazíthattam a problémás lencsét. Míg én a szememmel
bajlódtam, Andi telefonon leegyeztette Annával, hol is vagyunk, mivel időközben
már kétszer elkerültük egymást. Végül itt az utca közepén vártuk be őket.
Annával már találkoztam korábban, párját, Ricsit
azonban még nem ismertem.
Innen aztán együtt haladtunk tovább a kastély
irányába. Az egyik mellékutcában Ricsi felhívta a figyelmünket egy vicces,
oszlop alakú, digitális szerkezetre, mely érzékeli és számolja az úton elhaladó
bicikliseket. Itt meg is álltunk egy pár percre, megnézni miként működik –
tényleg fantasztikus! A napi számláló már 5490 fölött járt, míg az éves szám a
800.000-et verte alulról!
Két sarokkal odébb kiértünk a Schlossplatz-ra, ahol elénk tárult a badeni hercegek egykori
rezidenciájaként szolgáló Palota (Karlsruher
Schloss).
Érdekes módon a palota előbb épült meg, mint a maga a város.
Karlsruhét ugyanis csak 1715-ben alapította Karl Wilhelm von Baden-Durlach
őrgróf, aki először nem is gondolkozott városalapításban, pusztán egy házat
építtetett a kedvenc vadászterepének közepére.
Később annyira megszerette ezt a
vidéket, hogy végül ideköltöztette az egész rezidenciáját, ahol végül élete
végéig békességben eléldegélt. Innen ered az időközben a házból lett palota
mögé legyező alakban kinőtt város neve is – Karlsruhe, azaz „Karl pihenőhelye”.
Visszakanyarodtunk a Schlossplatz felé, ahol csatlakozott hozzánk
ötödikként Annáék egyik német ismerőse, Mario, aki egy elég fura figura
benyomását keltette. Freiburgból származik, de élt már Brazíliában,
Új-Zélandon, Portugáliában, Ausztriában és Svájcban is a diplomata apukájának
köszönhetően. Elég nehezen tudtam őt hova tenni, egyszerre tűnt nyitottnak,
barátkozónak és zárkózottak, távolságtartónak. Sok interakcióm ugyanakkor volt
vele, többnyire Ricsivel beszélgettek, random módon váltogatva az angolt és a
németet.
A Schlossplatz egyik szélén éppen egy szerény
volumenű borfesztivál(szerűség) ment éppen, úgyhogy gondoltuk, körbenézünk ott
is. Míg a többiek elkortyoltak egy-két pohár fröccsöt, én inkább egy frissen
sült, kis bajor perecet nyammogtam el, épp akkorát, amellyel a vacsoráig még
kibírtam.
Szerencsére nem kellett sokáig várni, hamar
megszavaztuk a következő programpontot – sör és hamburger!
Visszasétáltunk a forgalmas Kaiserstrassére, amely mentén nagyjából 10 percet mehettünk a
népszerű helyi hamburgerezőig. A nyitott kerthelyiségben szerencsére épp
megüresedett egy pad, úgyhogy gond nélkül le is tudtunk ülni. Kikértük a burgereket
és a söröket, s meglepetésemre, előbbihez még két kis zacskónyi Haribo is járt!
Nem sokkal később befutottak még Annáék Karlsruhéban
élő magyar ismerősei, de velünk a kötelező „helló/szia!” körökön túl sok közös
téma nem akadt.
Ettől függetlenül remekül telt az este, Ricsiékkel
jókat beszélgettünk, és véglegesítettük a holnapi programot – a strasbourgi
kirándulást.
Ricsi pikk-pakk megvette online a buszjegyeket,
lebeszéltünk az indulást, majd éjfél körül elindultunk hazafelé.
2. nap – Strasbourg (2016. június
25.)
Fél 10 körül arra ébredtem, hogy szobatársak ki-be
járkálnak a fürdőbe. Sajnos a szemirritációm megmaradt tegnapról, sőt még
alaposan be is gyulladt ma reggelre.
Miután összeszedelőzködtünk, lementünk a recepcióra
érdeklődni a reggelizési lehetőség felől. Az aranyárban mért, fejenként 7 eurós
árért legalább elképesztően bőséges büféreggelit kaptunk, ugyanakkor levontuk a
tanulságokat, hogy holnap inkább keressünk egy közeli pékséget. Vicces
belegondolni, hogy a 2x7 euróról részletes áfás számlát kaptunk, viszont a
reggeliző zsetont, amelyet az éttermi személyzetnek kellett volna átadni, a
kutya se kérte tőlünk.
11 óra körül már indulásra készen álltunk, ám mivel
Annáékkal csak negyed 1-re beszéltük meg a találkát, még tettünk egy rövid
sétát Karlsruhéban. Először keresztülsétáltunk a városi park és az állatkert
különös fúziójából létrejött Zoologischer
Stadtgarten fölött átível gyalogos felüljárón, megfigyelve az elefántok
etetését és a mesterséges csatornák vizén csendesen sikló, önjáró ladikokat.
Innen rohamléptekkel elgyalogoltunk a kerek Rondellplatzon keresztül a belváros szívének nevezett Marktplatzra, mely közepén Karlsruhe jelképe, az alapító Karl Wilhelm von Baden-Durlach őrgróf sírját rejtő piramis áll.
Eleinte úgy gondoltam, ha egy jellegzetes „karlsruhés” Ludwig-fotót szeretnék lőni, akkor ez a tökéletes hely – nos, igazam lett. Ez a kép tökéletesen lefestette szegény városról kialakult képet. Fémkordonok, toronydaruk, széthagyott munkaeszközök, végeláthatatlan építési terület, még a piramis is tetőtől talpig be van csomagolva. És akkor még nem is beszéltünk a forgalmas Kaiserstrassén keresztülvonuló, hatalmas kék víz- vagy gázvezetékekről, melyek egyáltalán nem úgy tűntek, mintha csak átmeneti jelleggel lettek volna kiépítve.
Andi találóan foglalta össze a városról bennünk kialakult képet: „Karlsruhe=Baustelle”.
Innen rohamléptekkel elgyalogoltunk a kerek Rondellplatzon keresztül a belváros szívének nevezett Marktplatzra, mely közepén Karlsruhe jelképe, az alapító Karl Wilhelm von Baden-Durlach őrgróf sírját rejtő piramis áll.
Eleinte úgy gondoltam, ha egy jellegzetes „karlsruhés” Ludwig-fotót szeretnék lőni, akkor ez a tökéletes hely – nos, igazam lett. Ez a kép tökéletesen lefestette szegény városról kialakult képet. Fémkordonok, toronydaruk, széthagyott munkaeszközök, végeláthatatlan építési terület, még a piramis is tetőtől talpig be van csomagolva. És akkor még nem is beszéltünk a forgalmas Kaiserstrassén keresztülvonuló, hatalmas kék víz- vagy gázvezetékekről, melyek egyáltalán nem úgy tűntek, mintha csak átmeneti jelleggel lettek volna kiépítve.
Andi találóan foglalta össze a városról bennünk kialakult képet: „Karlsruhe=Baustelle”.
Negyed 1-re sietve ugyan, de időben visszaértünk a
Hauptbahnhof elé, a megbeszélt helyre, de csak Ricsi várt ott minket.
-
„Anna, hazafutott a személyiért.” –
mondta mosolyogva.
Mi mindenesetre addig elindultunk a pályaudvar
túloldalán kialakított buszmegállókhoz, ahonnan a mi strasbourgi járatunk is
indult. Közben befutott Anna is, úgyhogy innentől négyen figyeltük guvadt
szemmel, mikor tűnik fel a Flixbus
fűzöld színben pompázó busza a sarkon. Végül percre pontosan gördült be a
megállóba, az egyetlen probléma, hogy nem a miénk volt. A strasbourgi járatra
még jó negyedórát kellett várnunk, amikor viszont beért, mindenki megrohamozta a
járművet, mint a török sereg Eger várát. Klasszikus jeggyel szinte senki sem
érkezett, helyette az otthon kinyomtatott e-ticketet vagy az okostelefonra
kapott QR-kódot kellett a sofőrnek bemutatni.
Odafigyeltek a nyújtott szolgáltatásra, az autóbusz
kifejezetten modern benyomást keltett, a sofőr pedig a német mellett angolul és
franciául is megpróbálta bemondani a
biztonsági előírásokat, amelyből végül az sült ki, hogy ahol lehetett,
összemosta a három nyelvet, mindenféle vicces szófordulatot eredményezve.
-
„Ladies and…ööö…Damen und Herren…fastening your seatbelt…ööö…(hosszas szünet)…obligatory…mercy”
Megszenvedett ugyan vele, de heroikus küzdelemben
végül csak elgagyogta a lényeget, miközben mi hátul remekül szórakoztunk.
Útközben kiderült, Mario is csatlakozik hozzánk a mai
kiránduláson, csak ő a busz mögött nem sokkal lemaradva, autóval tervezett érkezni.
Amikor a német-francia határra érkeztünk, már kezdtek
gyűlni a vészjóslóan sötét viharfelhők, ahogy pedig beértünk Strasbourgba,
szó szerint leszakadt az ég.
Miután megálltunk, a busz összes utasa beözönlött az
Eurolines buszmegálló nyújtotta fedezékbe, ahol jobb híján vártuk, hogy egy
kicsit enyhüljön az eső.
20 percnyi tétlenkedés után meguntuk az ácsorgást, és rohamléptekben megcéloztuk az innen alig 100 méterre lévő kávézót, ahol átvészelhetjük a felhőszakadást. Ahogy odaértünk, befutott Mario is. A kiérkező fiatal pincérnő, elnézve az ázott tekinteteket, kedvesen mosolyogva megkérdezte, hogy csak az eső miatt menekültünk be ide, vagy esetleg enni és inni is szeretnénk. Semelyikünk sem volt éhes, inni viszont mindannyian kértünk. Mi ketten Ricsivel, kemény legények módjára, rögtön egy korsó sörrel indítottuk a strasbourgi napot, míg a többiek inkább egy-egy csésze kávét rendeltek. Szegény pincérnő amúgy nem volt a helyzet magaslatán, kétszer is elfelejtette, mit rendeltünk, a harmadik érkezésekor kis híján ránk borította a kávét.
20 percnyi tétlenkedés után meguntuk az ácsorgást, és rohamléptekben megcéloztuk az innen alig 100 méterre lévő kávézót, ahol átvészelhetjük a felhőszakadást. Ahogy odaértünk, befutott Mario is. A kiérkező fiatal pincérnő, elnézve az ázott tekinteteket, kedvesen mosolyogva megkérdezte, hogy csak az eső miatt menekültünk be ide, vagy esetleg enni és inni is szeretnénk. Semelyikünk sem volt éhes, inni viszont mindannyian kértünk. Mi ketten Ricsivel, kemény legények módjára, rögtön egy korsó sörrel indítottuk a strasbourgi napot, míg a többiek inkább egy-egy csésze kávét rendeltek. Szegény pincérnő amúgy nem volt a helyzet magaslatán, kétszer is elfelejtette, mit rendeltünk, a harmadik érkezésekor kis híján ránk borította a kávét.
Ahogy elfogytak az italok, az eső kintről beszűrődő
kopogása is csendesült, sőt mire kiléptünk a kávézóból, gyakorlatilag el is
állt. Kezdődhetett a városnézés!
A főbb irányjelző tábláknak – és Ricsi okostelefonjának
– köszönhetően viszonylag könnyen eltaláltunk az UNESCO Világörökség részének
nyilvánított, elképesztően hangulatos, történelmi óvárosba, melyet az Ill-folyó két ága fog közre (Grand Ile).
Bár az eső még szemerkélt időnként, Strasbourg szépségéből ez mit sem vont le. Imádtam a tradicionális fabetétes házakat és a gyalogosbaráttá alakított, girbe-gurba sétálóutcákat.
Bár az eső még szemerkélt időnként, Strasbourg szépségéből ez mit sem vont le. Imádtam a tradicionális fabetétes házakat és a gyalogosbaráttá alakított, girbe-gurba sétálóutcákat.
Az első jelentősebb látnivaló a felemás tornyáról
könnyen felismerhető, késő gótikus stílusú Strasbourgi katedrális (Cathédrale de Strasbourg) volt.
A több
mint 420 éven keresztül épített templom 1647 és 1874 között a világ legmagasabb
épületének számított a maga 142 méterével. Bár eredetileg kéttornyosra
tervezték a templomot, a déli torony végül sosem készült el, mely így csonka,
de jellegzetes megjelenést kölcsönzött az épületnek. Bekukkantottunk a
templomba, ahol egy iskolás énekkórus tartotta éppen a próbáját, jelentős
nézőközönséget vonzva.
Ezt követően tulajdonképpen mindenféle különösebb
terv nélkül sétálgattunk tovább. Érintettük többek között a tömzsi lutheránus a
Szent Tamás-templomot (Église luthérienne
Saint-Thomas), mely előtt egy kedves kis tér terül el, majd a Pont St. Thomas hídról szemléltük az
alaposan megáradt Ill-folyót.
Innen aztán tettünk egy hatalmas félkört, s végül a Pont Couverts-hez érve pillantottuk meg
ismét a folyót.
Balkéz felől figyelhettünk meg a történelmi
jelentőségű, Ill-folyó fölött átívelő furcsa hosszúkás építményt, a
Vauban-gátat (Barrage Vauban), mely a
folyóvíz klasszikus felduzzasztása mellett tetővel fedett átkelőhídként is funkcionál.
Eredetileg komoly védelmi funkcióval bírt háború esetén, mivel a felduzzasztott vízzel a várostól délre eső területek legnagyobb részét el lehetett árasztani, mely így jelentősen megnehezíthette az ellenség átkelését. Az látszott, hogy a híd tetején kialakított kilátóterasz tele van emberekkel, úgyhogy már ekkor azon kezdtem el gondolkozni, milyen jó képeket fogok onnan fentről készíteni. Szerencsére az eső épp elállt, s csak remélni tudtam, hogy még azelőtt felmegyünk oda, mielőtt újra rázendítene. A többieket ugyanakkor nem igazán hatotta meg a hidas kilátás, helyette már fél szemmel az ebédre alkalmas éttermeket lesték. Végül az ebéd-párti vonal győzedelmeskedett, úgyhogy beültünk az egyik szimpatikusnak tűnő étterembe. A hely nagyon hangulatos volt, s bár öten csak nagyon szűkösen fértünk el egy asztalnál, nem is lett volna probléma ezzel, ha 20 percnyi ücsörgés után mondjuk jön egy pincér felvenni a rendelésünket. Fel-alá rohangáltak az asztalunk mellett, mint a mérgezett egerek, de hiába jeleztük nekik, rendelnénk már végre, csak annyit kaptunk válaszul, hogy: „Moment!” Végül Anna mondta ki, amint mindannyian gondoltunk – inkább menjünk innen.
Eredetileg komoly védelmi funkcióval bírt háború esetén, mivel a felduzzasztott vízzel a várostól délre eső területek legnagyobb részét el lehetett árasztani, mely így jelentősen megnehezíthette az ellenség átkelését. Az látszott, hogy a híd tetején kialakított kilátóterasz tele van emberekkel, úgyhogy már ekkor azon kezdtem el gondolkozni, milyen jó képeket fogok onnan fentről készíteni. Szerencsére az eső épp elállt, s csak remélni tudtam, hogy még azelőtt felmegyünk oda, mielőtt újra rázendítene. A többieket ugyanakkor nem igazán hatotta meg a hidas kilátás, helyette már fél szemmel az ebédre alkalmas éttermeket lesték. Végül az ebéd-párti vonal győzedelmeskedett, úgyhogy beültünk az egyik szimpatikusnak tűnő étterembe. A hely nagyon hangulatos volt, s bár öten csak nagyon szűkösen fértünk el egy asztalnál, nem is lett volna probléma ezzel, ha 20 percnyi ücsörgés után mondjuk jön egy pincér felvenni a rendelésünket. Fel-alá rohangáltak az asztalunk mellett, mint a mérgezett egerek, de hiába jeleztük nekik, rendelnénk már végre, csak annyit kaptunk válaszul, hogy: „Moment!” Végül Anna mondta ki, amint mindannyian gondoltunk – inkább menjünk innen.
Folytatódott tehát az étteremvadászat, ráadásul pont
arrafelé fordultunk, amerről a Barrage
Vauban-ra is fel lehetett menni. Annáék megrohamozták az első vállalható
kinézetű éttermet (Abattoir Café) a Quai Charles Altorffer és a Rue Sainte-Marguerite találkozásánál,
majd látva a hezitálásomat, megnyugtattak, hogy nyugodtan menjünk el Andival a
hídhoz, ők addig beülnek ide. Mi pedig – látva a közeledő újabb sötét felhőket
– rohamléptekkel megkerültünk a háztömböt, és az alig 250 méterre lévő Vauban-gáthoz siettünk. Legnagyobb
meglepetésemre, ingyenes volt a belépés, egy fityinget sem kértek el a
kilátóteraszért.
Felmentünk a legfelső szintre, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az 1250-ben épült, három hídból és négy őrtoronyból álló egykori védvonalra, valamint a háttérben Strasbourg óvárosára.
Örültem, hogy feljöttünk végül ide
még ebéd előtt, különösen mivel még az újabb zápor előtt megjártuk az egészet.
A többiek addigra már szinte be is fejezték az evést, éppen valamilyen vékony
pizzaszerű lepény utolsó darabjait pusztították el.
Felmentünk a legfelső szintre, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az 1250-ben épült, három hídból és négy őrtoronyból álló egykori védvonalra, valamint a háttérben Strasbourg óvárosára.
-
„Hmm, de jól néz ki, mi ez?” – kérdeztem.
-
„Flamkuchen.” – felelte Ricsi két falat
között.
Az elzászi területről származó, papírvékonyságú
lepényre mindenféle feltétet szórnak, majd megsütik. Én végül
sajtos-baconös-hagymás feltéttel kértem, míg Andi a gombás verzióra szavazott.
Amikor a pincér megjelent két hatalmas sütőtálcányi lepénnyel, éhség ide vagy
oda, vakartam a fejemet, hogyan fogjuk ezt mi ketten legyűrni, de az
ultravékony tésztának köszönhetően egyáltalán nem telített, olyan volt, mintha
csak önmagában a feltétet enném.
Ebéd után Strasbourg történelmi óvárosának leghangulatosabb részén, a Petite France kerületben folytattuk a városnézést. A magyarul „Kis Franciaországnak” elkeresztelt terület a középkorban a tímárok, molnárok és halászok otthonául szolgált, melyet tradicionális, gerendavázas házainak és keskeny, macskaköves utcácskáinak köszönhetően manapság a város egyik legnépszerűbb turistalátványosságaként tartanak számon.
Nevét érdekes módon nem holmi hazafias érzéstől fűtve kapta, hanem épp ellenkezőleg. A történet a 16. századig nyúlik vissza, amikor az akkoriban még a Német-római Birodalom fennhatósága alatt álló Strasbourgot masszív szifiliszes járvány sújtotta. Mivel a helyiek meg voltak győződve, hogy a betegség azoknak az istenverte franciáknak köszönhető, „francia kórnak” (Franzosenkrankheit) nevezték a fertőző vérbajt. Mivel ezen a környéken alakították ki a szifiliszes betegeket ellátó kórházat, a városrészen az évek során rajta ragadt a gúnynév.
Rendkívül élveztem a Petite France-ban tett sétát, a
kanálisok mentén gyakorlatilag minden második házat lefényképeztem. A legszebb
utcácska kétségtelenül a Rue du
Bain-aux-Plantes, amelyen legnagyobb számban sorakoznak a fabetétes
házikók, míg a legjobb fotóhelyszínnek, az utca végén található, kicsiny Place Benjamin Zix terecske szolgált.
Ezzel gyakorlatilag visszaértünk a Szent
Tamás-templom környékére, úgyhogy Ricsiékkel egyetértettünk abban, hogy
mindenki megkapta a városnézéstől, amit szeretett volna, úgyhogy a kiváló
strasbourgi napot méltóképpen lezárhatnánk – egy korsó sörrel. Mario ugyanakkor
elköszönt és még sötétedés előtt indult vissza kocsival Freiburgba. Mi pedig
kerestünk egy hangulatos kocsmát és egy-egy korsó Meteor sör mellett pihentünk rá a hazaútra.
Negyed 9 körül elindultunk vissza a buszállomásra. A
hazaút már különösebb izgalom nélkül telt, este 10 óra körül érkeztünk vissza Karlsruhéba.
Annáék még segítettek vasúti jegy automatából venni
kedvezményes Baden-Würtenberg jegyet (14 €/fő), így nem kellett másnap reggel
ezzel bajlódnunk, majd elkísértek minket a hostel kapujáig. Eljött a búcsú
ideje, mivel ők másnap reggel már indultak haza, míg mi még beiktattunk egy kis
heidelbergi kirándulást az utolsó teljes napra.
3. nap –
Heidelberg (2016. június 26.)
Reggel arra ébredtem, hogy újfent elég nagy a
jövés-menés a szobában, úgyhogy félálomban előtúrtam a párna alól a
telefonomat, hogy konstatáljam, mennyire korán vertek már megint fel a
szobatársak. Az óra 9.01-et mutatott.
Ez már csak azért sem volt túl üdvözítő hír, mivel
előző este még a 9.27-es heidelbergi vonatot céloztuk meg. Andi lehuppant az
emeletes ágyról mellém, míg én még mindig a telefonomat bámulva hitetlenkedtem
az időn.
-
„Olyan aranyosan aludtál, nem akartalak
felébreszteni.” – mondta kedvesen és adott egy puszit.
Gyorsan megnéztem újra az órámat, s másodpercek alatt
felmértem az első látásra cseppet sem bíztató esélyeinket.
-
„Még elérhetjük a 9.27-est! Siessünk!” –
fordultam Andihoz, miközben úgy kapdostam magamra a göncöket, mint egy jó
katona riadó esetén.
Alig 7-8 perc alatt indulásra kész állapotba hoztam
magam, aztán gyorsan átfutottunk a pályaudvarra. Az állomás pékségéből sebtében
vettünk 3 sós és 2 pudingos perecet mindössze 5,19 euróért, mely szinte
financiális felüdülésnek számított a tegnapi 2x7 eurós befizetett hosteles
reggelinkhez képest.
Mivel jegyet már külön nem kellett vennünk,
felsiettünk az 5-ös peronra, ahonnan a vonatunk (S3) indult.
-
„Jé, még csak negyed 10?! Egészen hamar
ideértünk.” – konstatáltam a peron óráját figyelve.
Jót mosolyogtunk az egészen, mivel így végül még maradt
szűk negyedóránk a vonat indulásáig.
A nagyjából 40 perces út alatt elnyammogtuk a
reggelire vásárolt pereceket, és átolvastuk az útikönyvből a Heidelbergről
szóló részeket. Miután megérkeztünk, Andinak sürgősen kávéra volt szüksége,
úgyhogy miután megkapta a napi koffeinadagját, felkerestük a vonatállomás
mellett lévő turista információs irodát abban a reményben, hogy kapunk ingyenes
várostérképet. Legnagyobb döbbenetemre csak fizetős térképeket árultak, és a
hatszáz turisztikai brossúra közül egy sem tűnt valami nagy segítségnek a város
felfedezéséhez.
Hogy legalább az irányzékot eltaláljuk, lefotóztam
egy környéki utcatérképet, mely alapján el tudtunk indulni a városközpont felé.
Vagy másfél kilométer hosszan baktattunk az
állomástól induló Kurfürsten-Anlagén
egészen az Adenauerplatzig, ahol –
követve a villamos vonalakat – lefordultunk balra, a forgalmas tömegközlekedési
csomópontul szolgáló Bismarckplatz
felé.
Innen indul az egész óvárost keresztülszelő
hangulatos sétálóutca, a Hauptstraße,
mely város nyugati csücskén magasodó Karlstorig
terjed.
Az utcácska mentén számtalan lenyűgöző épület sorakozik, ilyen például a jellegzetes vörös homlokzatú Óriás háza (Haus zum Reisen), mely a 19. század óta van az egyetem szolgálatában.
Maga a
1386-ban (!) alapított Heidelbergi Egyetem (Ruprecht-Karls-Universität
Heidelberg) is prominens, világhírű intézmény, s mellesleg a legrégebbi egyetem
egész Németországban.
Az 1712 és 1735 között épült, régi egyetemi épületet (Alte Universität) a Hauptstraßéről nyíló Grabengassén találjuk, amely már csak azért is érdekes, mivel a Rektori Iroda mellett itt található a híres Diákbörtön (Studentenkarzer), ahova a rossz magaviseletű nebulókat zárták. Nem vicc, 1778 és 1914 között konkrétan elkülönített cellákba dugták a neveletlen diákokat, akiket két naptól akár négy hétig terjedő „szabadságvesztéssel” is díjazhattak. No, de mit kellett elkövetni, hogy a sulidutyiba dugjanak? A részegen történő rendbontás, a város éjszakai nyugalmának megsértése vagy farmerek malacainak szabadon engedése révén is kiérdemelhettük ezt a lehetőséget. Persze azért akkoriban sem ették olyan forrón a kását – az elzárt diákokat például elengedhették az előadások idejére, ám sokak mégis inkább így próbáltak ellógni egyes órákról, vagy a „börtön” falára rajzolt, írt, festett alkotással hátrahagyni valamit az utókornak.
Az utcácska mentén számtalan lenyűgöző épület sorakozik, ilyen például a jellegzetes vörös homlokzatú Óriás háza (Haus zum Reisen), mely a 19. század óta van az egyetem szolgálatában.
Az 1712 és 1735 között épült, régi egyetemi épületet (Alte Universität) a Hauptstraßéről nyíló Grabengassén találjuk, amely már csak azért is érdekes, mivel a Rektori Iroda mellett itt található a híres Diákbörtön (Studentenkarzer), ahova a rossz magaviseletű nebulókat zárták. Nem vicc, 1778 és 1914 között konkrétan elkülönített cellákba dugták a neveletlen diákokat, akiket két naptól akár négy hétig terjedő „szabadságvesztéssel” is díjazhattak. No, de mit kellett elkövetni, hogy a sulidutyiba dugjanak? A részegen történő rendbontás, a város éjszakai nyugalmának megsértése vagy farmerek malacainak szabadon engedése révén is kiérdemelhettük ezt a lehetőséget. Persze azért akkoriban sem ették olyan forrón a kását – az elzárt diákokat például elengedhették az előadások idejére, ám sokak mégis inkább így próbáltak ellógni egyes órákról, vagy a „börtön” falára rajzolt, írt, festett alkotással hátrahagyni valamit az utókornak.
Állítólag a Diákbörtön manapság népszerű
turistalátványosságnak számít, ám sajnos mi erről csak később értesültünk, így
ez kimaradt a heidelbergi napból.
Továbbhaladva a Hauptstraßén, nehéz nem észrevenni az
1592-ben épült csodálatos reneszánsz épület, a Haus zum Ritter díszes homlokzatát.
Jelentőségét növeli, hogy ez volt az egyetlen ház Heidelbergben, mely átvészelte a nagy 1693-as városi tűzvészt. Egykor egy gazdag textilkereskedő család otthonaként szolgált, ám manapság luxusszálló és étterem működik benne. Vele szemben magasodik a kora 15. századból származó Szentlélek-templom (Heiliggeistkirche), mely előtt az óváros szívének tekinthető Marktplatz terül el.
A nyüzsgő tér nemcsak piactérként szolgált régen, hanem itt tartották a nyilvános kivégzéseket és boszorkányégetéseket is.
Szintén ezen a téren kapott helyet a Városháza (Rathaus), mely a Haus zum Ritterrel ellentétben minden lehetséges háború vagy tűzvész során leégett, megsemmisült, összedőét, de végül mindig sikerült rendben újjáépíteni.
Jelentőségét növeli, hogy ez volt az egyetlen ház Heidelbergben, mely átvészelte a nagy 1693-as városi tűzvészt. Egykor egy gazdag textilkereskedő család otthonaként szolgált, ám manapság luxusszálló és étterem működik benne. Vele szemben magasodik a kora 15. századból származó Szentlélek-templom (Heiliggeistkirche), mely előtt az óváros szívének tekinthető Marktplatz terül el.
A nyüzsgő tér nemcsak piactérként szolgált régen, hanem itt tartották a nyilvános kivégzéseket és boszorkányégetéseket is.
Szintén ezen a téren kapott helyet a Városháza (Rathaus), mely a Haus zum Ritterrel ellentétben minden lehetséges háború vagy tűzvész során leégett, megsemmisült, összedőét, de végül mindig sikerült rendben újjáépíteni.
Innen kigyalogoltunk a Neckar folyó fölött átívelő Régi hídhoz (Alte Brücke), mely a város első kőhídja lett 1786-ban.
A hídfőnél álló magas, duplatornyos épület, mely az óváros egyik kiemelt folyóparti jellegzetessége, egykor a városfal része volt és amolyan börtönként használták.
A hídfőnél álló magas, duplatornyos épület, mely az óváros egyik kiemelt folyóparti jellegzetessége, egykor a városfal része volt és amolyan börtönként használták.
Mielőtt átkeltünk volna a hídon, még megnéztük
közelebbről a hídfő bal oldalán látható szobrot, melyet szemmel láthatóan
turisták és érdeklődők egész csoportja fotózott. A szobor egy tükröt tartó
majmot (Brückenaffe) ábrázol, és azt
hivatott szimbolizálni, hogy maguk a város lakói sem különbek mindenki másnál,
s emlékezzenek erre, ahogy átkelnek a hídon.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elfogynak a
majommal pózoló turisták, és már épp készültünk otthagyni az egészet, mire
szabaddá vált majom.
Ezután átsétáltunk a Régi hídon a Neckar túlpartjára,
miközben a hídról visszatekintve pompás kilátás nyílt az egész óvárosra és a
hegyoldalba épített hatalmas várra.
Ezt ugyanakkor lehetett tovább fokozni, miután a
túlparti kis keskeny lépcsősoron (Schlangenweg)
felküzdöttük magunkat a hegyoldalban kialakított Filozófusok sétányára (Philosophenweg), ahonnan egészen fantasztikus
látvány tárult a szemünk elé. Pihenésképpen leheveredtünk egy padra, és
egyszerűen élveztük a festői kilátást.
Ezután végigandalogtunk a sétányon, majd rátérve egy
kanyargós, hegyi túraútvonalra, felmásztunk az erdő közepén magasodó Bismarckturmhoz. Őszintén megvallva,
ennél azért valamivel nagyobb durranásra számítottam.
A tömzsi kis kilátótorony nem egy kifejezett építészeti szépség, ráadásul a tetejéről csak a környező fák lombkoronáját lehetett megcsodálni. Innen aztán egy másik hegyi úton sétáltunk vissza a Régi hídhoz.
A tömzsi kis kilátótorony nem egy kifejezett építészeti szépség, ráadásul a tetejéről csak a környező fák lombkoronáját lehetett megcsodálni. Innen aztán egy másik hegyi úton sétáltunk vissza a Régi hídhoz.
Mivel már délután fél 3 lehetett ekkor, megszavaztuk,
ideje valamilyen ebéd után nézni. Érdekes módon, az óváros utcáin mindenféle
egzotikus konyha éttermeit (thai, koreai, japán, olasz, kínai) meg lehet
találni, ám mi végül a Joe Molese
nevű kézműves burgerezőbe ültünk be, mely a duplatornyos hídfőtől induló
Steingassén található. Az étterem fekete-fehér cégéről egy a 70-es évekből
szalasztott, nagy hajú, szemüveges bajszos bácsi mosolyog vissza, képtelenség
eltéveszteni.
A rendkívül guszta választékot átrágva végül Andi a napi ajánlatban szereplő spenótos burgert választotta, míg én a húsimádó dupla húspogácsás (280gr!) Joe Burgert vállaltam be, melyhez egy-egy korsó heidelbergi Klosterhof sört gurítottunk le. Mmm…még most is érzem az ízkavalkádot a számban!
A rendkívül guszta választékot átrágva végül Andi a napi ajánlatban szereplő spenótos burgert választotta, míg én a húsimádó dupla húspogácsás (280gr!) Joe Burgert vállaltam be, melyhez egy-egy korsó heidelbergi Klosterhof sört gurítottunk le. Mmm…még most is érzem az ízkavalkádot a számban!
Miután degeszre ettük magunkat, elindultunk
megkeresni a várba vezető utat. Időközben a nap is szépen kisütött, így az
egész város is sokkal szebbnek, élénkebbnek, nyüzsgőbbnek tűnt.
Szinte mindegyik térnél érdemes volt megállni fotózni. Különösen tetszett az egykori kukoricapiac helye, a Kornmarkt, valamint az innen egy háztömbnyire található Karlplatz, ahonnan kitűnő rálátás nyílik a várra.
Szinte mindegyik térnél érdemes volt megállni fotózni. Különösen tetszett az egykori kukoricapiac helye, a Kornmarkt, valamint az innen egy háztömbnyire található Karlplatz, ahonnan kitűnő rálátás nyílik a várra.
Némi bolyongás után végül megtaláltuk a várba vezető
utat (Neue Schloßstraße), de aki
hanyagolná ezt a kellemes sétát, néhány euróért cserébe jöhet felvonóval is,
melynek a Kornmarkt mögött található az állomása. A várkert meglátogatása
ingyenes, de magába a várba való belépés fizetős – a jegy 7 euróba kerül.
A Wittelsbach palotagrófok egykori székhelye a maga
korában az ország egyik legszebb reneszánsz rezidenciája volt, ám sajnos az
épület legnagyobb része elpusztult a franciákkal vívott harmincéves háborúban.
Elképzelhetjük, milyen lehetett fénykorában, ha manapság még a romjai is
kifejezetten impozánsak. Miután a főbejáratnál bemutattuk a jegyeinket,
áthaladtunk a négyzet alapú Torturm
alatt. Tőle jobbra a 14. századi lőportorony (Pulverturm) maradványa látható, míg a belső várkert fő
látványossága, a gazdagon díszített és a Wittelsbach dinasztia tagjainak
szobraival ékesített Friedrichsbau palota
vonja magára a figyelmet.
Az épület pincéje ad otthont a világ legnagyobb boroshordójának.
Az 1751-ben készített, magyar fülnek kissé viccesen hangzó Großes Fass, azaz „nagy hordó” állítólag 130 tölgyfa
felhasználásával készült és 221.726 liternyi bor befogadására alkalmas, miközben
olyan hatalmas, hogy a tetején egy kisebb tánctér is kialakításra került.
Manapság inkább szerintem a turisztikai értéke kerül előtérbe, meglepődnék, ha
ténylegesen bort tárolnának benne.
Ezt követően kimentünk a Friedrichsbau mögötti
kilátóteraszra, ahonnan elénk tárult Heidelberg egész látképe – csak most épp a
másik irányból. A fenséges látványt egész nap elnézegettük volna!
Végül tettünk egy sétát a várkert keleti végén, ahol
másik nézőpontból lehetett megcsodálni az épületkomplexum rusztikus romjait.
A mai nap záróakkordjaként már csak egyetlen helyre
szerettünk volna eljutni – fel a Heidelberg fölé magasodó hegy, a Königstuhl tetejére. 568 méteres
magasságával ne várjunk egy Mount Everestet vagy csipkés, hófödte csúcsokat,
viszont a kilátásért megéri felkapaszkodni ide. A vártól siklóvasút (Bergbahn) közlekedik ide, melyre külön
jegyet kell váltani. A várba szóló belépőjeggyel a félúton lévő Molkenkur megállóig mehetünk ingyenesen,
ha pedig Königstuhl végállomásig
mennénk, plusz 7 eurós kiegészítő jegyet kell váltanunk. Érdekesség a siklóval
kapcsolatban, hogy míg az alsó szakaszon vadonatúj, modern kocsik üzemelnek,
míg a felső állomások között a múlt század elejéről származó, de felújított,
retró fabetétes kocsik viszik az utasokat.
Miután felértünk a csúcsra, tettünk egy rövid sétát
az egyik erdei úton, majd visszamentünk sikló állomásához. Temérdek tanösvény
és túraútvonal indul amúgy innen, de ezekre most már nem maradt elég időnk.
A következő kocsival lesiklottunk egészen a
Kornmarktig, ahonnan elvileg a #33 busz indult volna vissza a vasútállomásra.
Kinéztük a menetrendből a következő járatot (16.15), s mivel még maradt az
indulásig 15 perc, visszabattyogtunk a Hauptplatzra, ahol egy padra lehuppanva
megírtam a heidelbergi képeslapot Laurának.
Öt perccel négy óra előtt visszatértünk a buszmegállóba,
ahol vártuk a buszt. Türelmesen, vártunk. És vártunk. És vártunk.
-
„Mi a fene? Hol késik ez a busz? Ez
Németország, már rég itt kellene lennie!”
A szomorú az egészben, hogy a busz valójában pontosan
jött (és ment el), négy perccel azelőtt, hogy visszaértünk ide, ugyanis a
hétköznapi menetrendet néztünk, nem a hétvégit, amikor is pár perccel korábbra
írták az érkezést.
Hát, ezt jól elbénáztuk, így az esélyeink, hogy a
19.48-as vonatot elcsípjük, egészen minimálisra csökkentek. Mindenesetre
rohamtempóban végigsiettünk a Hauptstraßén egészen a Bismarckplatzig, ahol
felugrottunk a #23-as villamosra, majd két megálló múlva átszálltunk az #E
jelzésű társára, mely egészen a Hauptbahnhofig repített minket. Pontban
19.48-ra értünk ki, a 8-as vágánynál azonban már csak a hűlt helyét találtuk a
vonatnak.
Teljesen kiborultam, hogy ezek a nyavalyás német
vonatok miért nem tudnak legalább néhány percet késni, néha tényleg csak
ennyire lenne szükség. Hát, ha késés kellett, megkaptuk! A következő Karlsruhe
felé tartó vonatra már ekkor kerek egy órás (!) késést írtak ki...azt hittem
megüt a guta!
A kényszerű várakozást igyekeztünk értelmesen
eltölteni. Andi beszabadult egy könyvesboltba, s hosszas válogatás vett magának
néhány német nyelvű GEO magazint és egy könyvet, én pedig rendben feladtam a
Laurának küldött képeslapot.
A vonatunk 20.48-ra futott be, s csúcsidei metrózást
idéző tömeg fogadott minket rajta. Szerencsére a vécével szemben pont le
tudtunk csapni két helyre, így pisiszag ide vagy oda, de legalább nem kellett
végigállnunk az utat Karlsruhéig. Az egyetlen idegesítő elem a velünk szemben
ülő, kék baseball-felsős fiatal srác maradt, akivel kapcsolatban nem tudtam
eldönteni, a fülhallgatójából bömbölő zene, vagy a borzasztó csámcsogása
irritál jobban.
Kicsivel este fél 10 után értünk vissza Karlsruhébe.
Már javában ment a Magyarország-Belgium foci EB nyolcaddöntő, s bár
teljességgel hidegen hagy a futball, egy ilyen kaliberű eseményt még én is
nézni akartam. A bejárat melletti óriáskivetítőn egy másik meccset adtak,
úgyhogy recepciónál lévő falitévét támadtuk be inkább. Megtaláltuk a csatornát,
de nem örültünk a látottaknak – 1-0-ra vezetett ekkor Belgium. Sajnos a derekas
küzdés ellenére ezen a mérkőzésen semmi nem jött össze a magyaroknak, végül 0-4-es
vereség lett a vége.
Az este hátralévő része pihenéssel telt. Túl sokat
internetezni sem tudtunk, mivel a szobában fogható gyenge WiFi jel pont arra
volt elég, hogy kinézzük a holnapi reptéri shuttlejárat indulási idejét,
úgyhogy fürdés után összepakoltuk a táskánkat, s zuhantunk is be az ágyba.
4. nap – Indulás
haza (2016. június 27.)
Június 27. – Juhú, ma van a névnapom! Csak azért nem
felejtkezem el róla minden évben, mivel Apukám is László, és őt sosem felejteném
el felköszönteni. E jeles eseményt megünnepelendő egy programot terveztünk mára
– hogy hazamegyünk.
Az ébresztőórát 9-re húztuk fel. A szokásos reggeli
készülődést követően kicsekkoltunk, majd az egyik közeli italboltban
visszaváltottuk az elmúlt napok alatt felgyülemlett PET-palackokat, melyek
darabjáért elég jó pénzt, 25 eurócentet adtak.
Ezután vettünk péksütit az állomás pékségében, ahol
le is ültünk megreggelizni. A Hahn Express által üzemeltetett reptéri
shuttlejáratunk 10.50-kor indult ugyanabból a buszmegállóból, ahonnan Strasbourgba
mentünk. Legnagyobb meglepetésemre, az érkező kisbuszt egy szokatlanul fiatal,
szőke lány vezette. Ha lett volna bármi halvány kétségem a vezetési kvalitásait
tekintve, az első jobbkanyar máris meggyőzött. Rutinosabb sofőrnek tűnt,
bármelyik rallysnál.
Az út alig 40 percet tartott, délelőtt fél 12-re ki
is értünk baden-badeni reptérre. Itt másfél órás várakozás következett, mivel a
gépünk vissza Budapestre csak 12.50-kor indult.
Miután landoltunk Ferihegyen, gyorsan kikeveredtünk a
terminálépületből, majd hazamentünk a költözésre előkészített, dobozokkal
telerakott zuglói albérletünkbe. A visszaszámlálás megkezdődött, a következő
külföldi útra már a saját lakásunkból fogunk indulni!
Hihetetlen belegondolni, hogy 6 és fél év után
először jártam Németországban! Atyaég, mennyi minden történt azóta! Nemcsak az
utazásaimat, hanem az egész életemet tekintve. Azóta lediplomáztam, elkezdtem
dolgozni, bejártam fél Európát, megfordultam Kanadában, és háromszor eljutottam
Ázsiába is. Érdekes módon, Németország viszonylag ritkán került szóba, mint
lehetséges úticél, pedig hatalmas ország, rengeteg látnivalóval és számtalan örökzöld
helyszínnel. Örülök, hogy lehetőség adódott ezúttal a baden-würtenbergi
tartomány egy jó részét felfedezni, megfejelve egy remek strasbourgi
kirándulással. Imádtuk Baden-Baden nyugodt, kisvárosi eleganciáját, Heidelberg
fenséges folyóparti látképeit, hangulatos óvárosát és Karlsruhe impozáns
palotáját. Utóbbival kapcsolatban ugyanakkor maradt bennem némi hiányérzet a
véget nem érő „Baustelle” miatt, épp ezért hiszem, ha egyszer újra eljutok
Karlruhéba, merőben más benyomást fog kelteni.
A rengeteg élmény és látnivaló azonban nem lehetett
volna teljes a barátaink nélkül. Bár csak fél napra tudunk összefutni Matyival,
semmi pénzért nem cseréltem volna el azt a néhány órát. Remekül szórakoztunk, s
kicsit olyan volt, mint régen, amikor még együtt indultunk útnak. Amennyire
hiányzik ő nekem a hétköznapokból, Andinak legalább annyira hiányzik Anna,
úgyhogy elképesztően örülök, hogy velünk is értékes időt tölthettünk együtt.
Úgy érzem, innentől kezdve Németország gyakori úticél
lesz a számunkra...