Előzmények
„Litvánia?! Miért éppen Litvánia?”
„Litvánia?! Az még ugye nem EU tag?”
„Litvánia?! Hááát…tudod…biztos érdekes lehet, csak hát éppen akkor nem fogok ráérni!”
„Litvánia? Hisz az fent van északon és ott hideg van…”
„Litvánia?! Mi van ott, hogy oda akarsz menni? Csak nem valami jégkorong miatt?”
„Litvánia?! Hát, köszi, de most inkább kihagyom.”
Mit is mondjak, nincs egyszerű dolga annak, aki utazópajtást keres egy litvániai úthoz. A fenti reakciókból látszik, hogy ez az én esetemben sem volt másképp. Úgy is mondhatnám, piszok mázli volt, hogy végül Zsuzsi éppen „yesman” korszakát élte, és a meghökkentően hamar és nagy bizonyossággal állította, hogy eljön velem Litvániába. No, de ugorjunk csak vissza a kezdetekhez!
Harmadéven volt egy választható tárgyam az egyetemen (EU regionális politikája), amelynek a keretében egy dolgozatot kellett írnunk egy ország vagy térség regionális politikájáról, gazdasági, társadalmi helyzetéről és látnivalóiról. Mivel erre a dolgozatra megajánlott jegyet lehetett kapni, mindenki így próbálta abszolválni a tárgyat. A második hét végéig kellett elküldeni 5 kijelölt ország/térségnevet, amiből a tanár, Forman Balázs kiválasztja, melyiket írja az adott hallgató. Én persze az utolsó pillanatban jelentkeztem, ezért tudtam, hogy már elfogytak a népszerű országok (francia, német, olasz, svéd, angol stb.). Mivel abban az évben voltunk Eszterrel Ljubljanaban első helyre Szlovéniát írtam, majd a három balti országot (mivel azokat nem választotta senki), végül bepróbálkoztam a Németország brémai térségével, bár tudva, hogy az esélytelen.
2007.09.22 13:00 – érkezett a válasz, röviden tömören:
„Kedves László!
Legyen Litvánia.
Üdvüzlettel
Forman Balázs”
Hát Litvánia lett. Ez szép és jó, most már van témám, van időm is, majdnem két és fél hónap, itt nagy gond nem lehet. Ezzel az érzéssel tökéletesen sikerült magam megnyugtatni, olyannyira, hogy mire beköszöntött a december, még azt is sikerült elfelejtenem, hogy van egy ilyen tárgyam.
2007. december elseje egy szombatra esett. Ez volt az a nap, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy ennek az amúgy min. 35 oldalas házi dolgozatnak a leadási határideje december 3., azaz alig két nappal később. Ennek már a fele sem tréfa!
A követelményeket megnézve még inkább elképedtem: Litvánia földrajzi adottságai, domborzata, éghajlata, természeti erőforrásai, főbb városai, látványosságai, megyerendszere, demográfiai helyzete, gazdasági helyzete, mutatószámai, fejlesztési programjai, EU-s programjai…
Nem volt mit tenni, neki kellett állnom valahogy. Így utólag nem bánom, hogy így alakult, mert különben nem tudtam volna megtapasztalni egyetemi pályafutásom alatt azt, hogy milyen érzés 30 órán keresztül – szó szerint – folyamatosan házi dolgozatot írni. Szombatról vasárnapra virradóra még tudtam aludni, de vasárnap már elfogott pánik, hogy nem leszek kész, így komolyan csak enni, WC-zni álltam fel a gép mellől. Volt egy különleges hangulata látni vasárnap ahogy felkel a nap, kukorékol egy kakas a közelben, felkel a család, elkezdenek zajongani a szomszédok, majd szép lassan besötétedik, jönnek az estét jelző, ciripelő tücskök, a szomszédok bevonulnak a házba, család szépen lassan elszállingózik aludni, minden csendes, nyugodt, majd újból pirkad, újból felkel a kakas, a család, majd a szomszédok…kezdődik az egész elölről, miközben én még mindig a gép előtt írom „Litvániát”. Hétfő délelőtt fejeztem be, gyorsan kinyomtattam otthon, majd besiettem az egyetemre leadni még a déli határidő előtt. Végül jól sikerült, ötöst kaptam rá!
Akár itt vége is lehetne a sztorinak, de nem így lett. Be kell vallanom, megszerettem Litvániát. Már nem egy volt a számomra teljesen ismeretlen európai országok közül, hanem már tudtam a három fő városát, megismertem a zászlóját, földrajzi helyét és pár nevezetességet, amelyek a legjobban megmaradtak az emlékezetemben.
Ugorjunk az időben 2008 őszére! Az amszterdami félév során ismerkedtem és barátkoztam össze egy litván sráccal, Linas-szal, aki előtt villoghattam a tudásommal. Meg is lepte, hogy mi mindent ismerek Litvániából: Vilnius (főváros), Kaunas (második legnagyobb város), Klaipeda (kikötő), Kur-földnyelv, Trakai vára, Keresztek Hegye. Linas sokat mesélt Litvániáról, de amit mindig is csodáltam benne, hogy olyan szeretettel beszélt mindig a hazájáról. Nagyon szereti Litvániát, büszke arra, hogy litván. Linast mindig is szimpatikus embernek tartottam, és ez a szimpátia átragadt az én elmémben az országra is.
Már többször megfordult a fejemben, hogy elmegyek Litvániába, de valahogy mindig elrettentett az a tény, hogy nincs közvetlen olcsó repülőjárat, egy napon keresztül pedig nem akartam az ECOLINES buszjáratán zötykölődni. Szinte minden utamhoz a fapados repülőtársaságok illetve a vasút nyújtott opciókat, előbbivel kapcsolatban úgy érzem, már van egy olyan tapasztalatom, ami segítségével egészen olcsón tudok foglalni jegyet a kiszemelt járatokra. Ám egészen eddig nem is gondoltam arra, hogy nyugodtan lehetne a fapados járatokat kombinálni is! Ez nagy felfedezés számomra, mivel így olyan potenciális célpontok is elérhetővé válhatnak, amelyek nem az elsődleges desztinációk Magyarországról.
Felvázoltam a lehetséges repülési kombinációkat Litvániába, melyek szerint:
- Budapest - Milano-Bergamo (Wizz Air); Milano-Bergamo - Kaunas (Ryanair)
- Budapest - Frankfurt-Hahn (Wizz Air); Frankfurt-Hahn - Kaunas (Ryabair)
- Budapest - Brussels-Charleroi (Wizz Air); Brussels-Charleroi - Kaunas (Ryanair)
- Budapest - Weeze (Wizz Air); Weeze - Kaunas (Ryanair)
- Budapest - London Luton (Wizz Air); London Luton - Kaunas (Ryanair)
- Budapest - Göteborg (Wizz Air); Göteborg - Kaunas (Ryanair).
Látható, ha már átszállásos utazásban is gondolkodunk, nem is olyan lehetetlen eljutni Litvániába. A felsoroltak közül a milánói opció kínálta a legjobb árakat, viszont olyan hét, amikor mind a Wizz Air, mind a Ryanair oda és vissza irányba is vállalható árú lett volna szinte csak egy volt, a július 12-18-ig. Az ár (20.000Ft) négy repjegyért, illetékkel úgy gondoltam már egy olyan opció, amivel oda lehet állni az utazásra rávehető barátok elé.
Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan szinten nem lesz érdeklődés, mint ahogy azt az elején már kifejtettem. Gábor némi bizakodásra adott okot, neki még lett is volna kedve jönni, viszont kiderült, hogy az a hét két karate-táborába is belelóg, így nem volt kérdés, melyiket fogja választani. Már komolyan gondolkodtam azon, hogy egyedül is be merjem-e vállalni a dolgot, amikor eszembe jutott, hogy Zsuzsi amúgy is jelezte, szívesen elutazna velem valahova. Bár Koppenhágát terveztük január óta, gondoltam felhívom és megkérdezem, hogy mit szólna, ha Koppenhága helyett inkább Litvániába mennénk. Legnagyobb meglepetésemre nem mondott azonnal nemet, s ez nem várt reménnyel kecsegtetett. Annyit kért, hogy küldjem át neki a dolgozatomat és igyekszik minél előbb választ adni. Egy napon belül már kaptam tőle a választ: „foglalhatod a jegyeket!”
Zsuzsi teljes mértékig szabadkezet adott nekem a szervezésben, lelkesen várta az útvonalat/költségtervet/menetrendet tartalmazó excel táblázatomat. Amikor már kiolvastam az eBay-ről rendelt útikönyvemet (Eyewitness: Estonia, Latvia, Lithuania) összegeztem, mit, hol, miért érdemes megnézni, már egy majdnem pontos képpel rendelkeztem magáról az utazásról. Tanulva a korábbi hibáimból, amikor túlságosan összezsúfoltam sok látnivalót egy napba, vagy túl sok korai kelést, kései fekvést és sok tömegközlekedést tartalmazott az út, gondoltam a gondokat megelőzendő, több opciót állítok fel, amiből Zsuzsi választhat. Ilyen volt például, hogy július 15-ről 16-ra virradóan foglaljunk-e szállást Klaipedában, tudva, hogy a tőle 200 km-re lévő Kaunasból indul a repülőnk 11 órakor. Bár találtam egy olyan reptéri shuttle járatot, ami Klaipedából 7.30-kor indulva, pont a mi gépünkhöz igazítva, közvetlenül a Kaunasi Reptérre megy, Zsuzsi ezt azonnal elvette, és megspórolva a shuttle járat és a szállás költségét, inkább az éjfélkor induló, hajnali 4-re Kaunasba érő buszjárat mellett döntött. Ugyanilyen lazán vállalta be utolsó éjszakára a Bergamoi Reptéren alvást a szállás ellenében – „Legyünk rock&rollerek!” - mondta.
De, hogy nem legyen ilyen egyszerű az élet, így is felmerült a részéről egy borzasztó, óriási, megoldhatatlan probléma, mégpedig, hogy feladott poggyász nélkül foglaltam a jegyeket. Akkor még jobban elképedt, amikor meglátta, hogy én egy mekkora táskát tervezek az egész útra elhozni. Anno Eszterrel szinte mindenhova egy táskával indultunk el, és alapvetően azóta is belőle indulok ki. Zsuzsi saját bevallása szerint egy napra háromszor annyi cuccal megy, mint amennyit én egy hétre terveztem, ráadásul a hajszárítója, alapozói, krémei, sminkcuccai nélkül el sem tudja képzelni az életét. Ez kemény diónak ígérkezett, de végül arra a felajánlásra, hogy hozzám még pakolhat 1-2 nadrágot és hajszárítót, beadta a derekát és megpróbálkozott a lehetetlennel…
Mi az, hogy lehetetlen?! Indulás előtti este még átjött hozzám, megbizonyosodni, hogy semmit sem hagy otthon, illetve megmutatni, milyen akkurátusan hajtogatta, befőttesgumizta össze a ruháit, melyek kényelmesen figyeltek egy, az enyémnél legalább egy mérettel kisebb hátizsákból. A döbbenettől leesett az állam („létezik, hogy ez a probléma is ki lenne pipálva?!”), majd megnyugtattam, hogy a vibrátor-alakú utazóhajszárítót elteszem én. Elbúcsúztunk, majd folytattam a pakolást.
1. nap – Bergamo és Kaunas (2010. július 12.)
Egyikünk sem tudott végül valami sokat aludni, mivel már 4.15-kor indultunk a ferihegyi reptérre, ahova Zsuzsi apukája vitt ki minket. Zsuzsi apja szimpatikus, de ugyanakkor rendkívül szigorú tekintetű férfi volt. Különösen akkor kezdtem el félni tőle, amikor a reptéren elbúcsúztunk tőle, kezet fogtunk és cseppet sem bizalomgerjesztően megjegyezte, hogy „Nagyon vigyázz a kislányomra!”. Ekkor összerándult a gyomrom és önkéntelenül is elképzeltem Zsuzsit, amint állig gipszben tolják ki egy tolószékben a terminál kapuján…
Gyorsan elhessegettem ezt a képet, s beálltunk a biztonsági ellenőrzéseknél kígyózó sorba. Meg is jegyzetem Zsuzsinak, hogy akárhányszor áthaladok az ellenőrző kapu alatt, az szinte mindig sípol, úgyhogy fel voltam készülve, hogy most sem lesz másképp. Tévedtem. Jeeee…
A Wizz Air járatunk pontban reggel 6 órakor indult, s kb. másfél óra alatt ért a Milano-Bergamo-i reptérre. A reptér amúgy az Aeroporto di Orio Al Serio névre hallgat, s Bergamo-tól 10 km-re fekszik. Ahogy kiléptünk a terminálból, azonnal szemet szúrtak a reptéri shuttle buszjáratok, melyek Bergamo-ba, Milánóba és más közelebbi észak-olasz városba mennek. Bergamo-ba az ABT busztársaság járatával mentünk, s mivel a napijegy 3,50€, míg az egyirányú, 3-zónás jegy 1,70€, úgy döntöttünk, inkább az előbbit választjuk. A busz egyébként alig 15 perc alatt beért a belvárosba, aminek igazából két külön része van, az Alsóváros (Cittá Bassa) és a Felsőváros (Cittá Alta). Utóbbi egy hegyen van ahova egy siklószerű felvonó visz fel. A busszal egészen eddig a siklóig el lehet jönni, ez a végállomása, sőt a siklóra érvényes a napi buszjegy is! Miután felértünk a Felsővárosba, Zsuzsi előkapta a táskájából „hájdzsin”-t, ami – egy elsőre igen bizarr állagú és illatú – higéniai kéztisztító gél volt. Megtisztogatta a kezét, és különösebb teketória nélkül berakta a kontaktlencséjét. Bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt elsőre kissé bizarrnak…
A Felsővárosba sétálgatva végül kilyukadtunk a Piazza Vechia-n, ami egy hangulatos tér, melyet egy szép épületegyüttes, a bíróság épülete (Palazzo della Ragione) és egy 12. századi óratorony (Torre Del Comune) díszít. Innen lehet átmenni a Piazza del Duomo-ra, ahol egymás mellett két templom is fekszik. Bevallom már nem tudnám megmondani, melyik is volt a kettő közül a Duomo, sőt azt sem sikerült a helyszínen eldöntenünk, hogy vajon a bergamói születésű zeneszerző, Donizetti melyikben nyugszik. Pedig bőszen kerestük a választ erre a központi kérdésre. :)
Sétáltunk egyet még a Felsővárosban, majd lefelé vettük az irányt. Végül lejutottunk arra a sugárútra, ami összeköti a vasút pályaudvart a siklóval. Az egyik téren leültünk a padra pihenni egy kicsit, és figyeltük az olasz bácsikákat, ahogy egy csoportba összeverődve diskurálnak, különösen, ha egy csinos nő haladt el mellettük.
Közben észrevettük, hogy kicsivel odébb valamilyen tüntetés van kibontakozóban. Közelebb menve szemügyre vehettük az amúgy békésnek tűnő tüntetők és rendőrök nyugodtnak, már-már meghittnek tűnő együttvonulását. A transzparensek és zászlók alapján egyébként valami „ifjú munkáspárti” tüntetés lehetett – előre is elnézést, ha ezzel a durva találgatással valakit is megsértettem. :)
Míg innen továbbsétáltunk a pályaudvarig vitatkoztunk egy jót Zsuzsival a melegfelvonulások létjogusultságáról, majd a busszal visszatértünk a reptérre.
A Ryanair járat 13.00-kor indult és egy időzónát átlépve, két és fél óra múlva, helyi idő szerint 16.35-kor landolt a kaunas-i reptéren. Mivel nem vittünk litván litast (Budapesten mindössze egy pénzváltó rendelkezett litassal, kb. 5000 Ft értékben), a helyszínen váltottunk eurót litasra, meglepően jó árfolyamon.
A reptérről a 29-es reptéri busz megy a belvárosba, az út kb. 20 perc. Jegyet a buszon vettünk a sofőrtől, így diákjegy (érvényes ISIC kártyával) 1 Lt, azaz kb. 83 Ft volt. Litvániában minden tömegközlekedési eszközön van diákkedvezmény, viszont csak ISIC kártyát fogadnak el, sőt a vonatjegy esetében a kártya számát még a jegyre is rányomtatják. A buszok esetében jellemző, hogy ha újságosnál, pénztárban vagy tabak boltban veszi az ember a jegyet, olcsóbb 0,20-0,25 Lt-vel. A diákkedvezmény szinte mindenhol, legyen a belépő vagy menetjegy, 50% kedvezményre jogosít.
A reptéri busz tartogatta egyébként az első kellemes élményt a litván emberekkel kapcsolatban: amikor még a sofőr nem volt a buszban, egy lánytól kérdeztem meg angolul, hogy érvényes-e az ISIC kártya és van-e diákjegy. A lány rendkívül segítőkész volt, elmondta a fenti tudnivalókat, majd az út során – amikor megkérdeztem, hol, melyik megállóban érdemes leszállni, ha a központot szeretnénk látni – elkérte az útikönyvemet, amiben korábban Kaunas térképét bújtam. A barátjával elég hosszan nézegették, majd odajött hozzánk és azt javasolta, hogy a Laisvės Alėja útnál szálljunk le, mert az egy szép sugárút, a végén egy keleti-ortodox templommal (Szent Mihály templom). Említett továbbá egy helyet, ami az út közepe táján van, ahol lehet „Spurgin”-t kapni, amit mindenképpen próbáljunk ki, mert nagyon népszerű a fiatalok, diákok körében. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy valami igazi litván sütiszerűség lehet. A Spurgin helyet végül megtaláltuk, de mivel még nem voltunk éhesek, megbeszéltük, hogy visszafelé fogunk betérni. Elsétáltunk egészen az ortodox templomig (a templom melletti téren volt egészen rémisztő ragyásbőrű krisztuspózban álló szobor, ami egy litván diáknak állított emléket, aki 1972-ban a szovjet hatalom elleni tiltakozásul felgyújtotta magát). Megkerülve ezt a részt, egy kevésbé szép részre értünk ki, s Zsuzsi arcán már kezdtem a csalódottság első jeleit felfedezni. Ráadásul ezt követően sikerült kiérnünk egy részre, ami félig építési terület, félig parkoló volt, s egyértelműen nem tartozott a látványosságok közé. Ez már tényleg kezdett kínossá válni, úgyhogy mint aki teljes mértékig tisztában van a jelenlegi helyzettel, az iránnyal és a távolságokkal, próbáltam nyugodt maradni, és ezt mutatni Zsuzsinak is. Végül ha már egy bevásárlóközpontot sodort elénk az élet, bementünk pisilni és vizet venni. A mentes ásványvizek polcai előtt állva (és a legjobb ár/érték arányú egyedet keresve) egy kora harmincas éveiben járó litván nő lépett oda hozzánk, és szép angolsággal azt javasolta, hogy „válasszuk a Neptunast, mert nagyon jó és ez a legnépszerűbb ásványvíz Litvániában”. Annyira meglepődtem a nő kedvességén, hogy akár fekete penészdarabok is úszhattak volna a palackban, akkor is azt választottam volna. Beálltunk a pénztárba, majd jött az új döbbenet: az előttünk álló néni éppen két Mogyi szotyis zacskót rakott a kosarából a szalagra. Lehet, hogy engem túlságosan könnyű boldoggá tenni ilyen dolgokkal, de már ekkor úgy gondoltam, hogy Litvánia nem volt rossz választás. Ráadásul a víz tényleg nagyon finom volt!
Végül némi trolizás és sétálás után elkeveredtünk a Vilniaus gatvė-hoz, ami Kaunas óvárosán átvezető szép, macskaköves sétálóutca. E mentén található a Péter és Pál Katedrális (vörös téglatemplom), s érhetünk ki a főtérre, ahol a Városháza, Szentháromság-templom és a Gyógyszertár Múzeum is található. Szegény Zsuzsi itt már nagyon szenvedett a nehéz táskától, a fáradtságtól, úgyhogy felajánlottam neki, hogy átrakhatja hozzám a négy almáját, kap hátmasszást, de szerintem nem segített rajta kellő mértékben. Jesszus mi lett volna, ha még a feladott poggyászt is cipelte volna…
A főtér után már csak gyakorlatilag a kaunasi Vár volt hátra, mint látványosság, hála égnek, csak két utcára volt a tértől. A Várból nem maradt túl sok, csak egy bástya és egy keskeny támfal, ráadásul ezek is fel voltak állványozva. Zsuzsi leült kivenni a kontaktlencséjét az egyik padra, ezalatt én kimentem a Neris (Kaunas két folyója közül az egyik) partjára fotózni.
Ezt követően már tényleg a vasútállomás volt a cél, s szegény, megfáradt utazópajtásom kedvében járva minél előbb buszra/trolira akartunk szállni. Megállót az úton visszafelé egyet sem láttunk, annak ellenére, hogy nem egy busz haladt el mellettünk. Már kezdtem én is aggódni, hogy fogjuk így elérni az utolsó Vilniusba induló vonatot (21.15), ezért odamentem egy leparkoló autóhoz, amiben egy fiatal pár ült. Megkérdeztem, hogy hol van olyan megálló, ahonnan a pályaudvarra indulnak buszok, mire a srác készségesen elmutogatta, hogy egyenesen, következő sarkon balra és ott lesz a megálló és ott melyik számú járatot kell választani. Megköszöntem a segítségét, majd elindultunk, de egyre sietősebb tempóban. Pár perccel később láttam, hogy ők is arra jöttek gyalog, és még akkor is mutogatták az irányt, nehogy eltévesszük. A megállóba (ami egyébként megegyezett azzal, ahol anno leszálltunk) odajött a srác, segített kinézni a menetrendből a következő busz érkezését. Ekkor feltűnt a kereszteződésben egy transporter méretű kisbusz, mire a srác azt javasolta, hogy ha sietünk, menjünk ez ezzel a „taxibusszal”, ami bár drágább, mint a normál tömegközlekedés, de sokkal olcsóbb a normál taxinál. Ezek a taxibuszok meghatározott útvonalon közlekednek, de azon belül akárhol leintheted vagy kiszállhatsz. A srác kérés nélkül leintette nekünk a taxibuszt, még szinte fel sem eszméltünk, addigra lebeszélte a sofőrrel litvánul, hogy diákok vagyunk és a pályaudvarra megyünk, és már bent is találtuk magunkat a jármű belsejében. Nagyon jó választás volt, mert alig volt 1,5 Lt-szal drágább, mint a buszjegy, viszont gyorsan megtette az amúgy nagy távot. Az egyik néni, aki bár nem beszélt angolul, de látta, hogy nagyon figyelem, hol kell majd leszállni, kedvesen megnyugtatott, hogy még nem kell készülődni, majd szól, ha odaértünk. Így is lett, s nemcsak a néni, de a buszsofőr is külön jelezte ezt nekünk, sőt a néni ki is szállt velük, kézzel megmutatta nekünk a pályaudvar épületét, megkérdezte, honnan jöttünk, majd elköszönt – mindezt litvánul.
Így végül sikerült elérni a 21.15-ös Vilniusba menő vonatot (amúgy is késett 20 percet), ráadásul a vonatjegyre is kaptunk 50% diákkedvezményt, így csak 8,5 Lt-ba került a jegy. A kicsivel több, mint egyórás utat egyébként egy vadonatúj, emeletes vonaton tettük meg. Linas még az elindulás előtt megírta anyukájának, Violetának az elérhetőségeit (telefonszámát, címét), úgyhogy gondoltam megírom neki SMS-ben, hogy körülbelül mikorra érhetünk Vilniusba. Válaszolt is, hogy vár minket.
Miután megérkeztünk Vilniusba, elővettem a Linas által adott cím GoogleMaps-en kinyomtatott változatát, ami alapján kb. másfél kilométernek saccoltam a távolságot az állomástól. Elindultunk, bár maga a környék – a sínek melletti elhagyatott gyárrész – a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Végül sikerült megtalálni a keresett utcát is, ám a gondok csak itt kezdődtek. A Kb. 5 emeletes panelházakon nem volt házszám, sőt semmi sem, ami alapján be lehetett volna lőni, hogy kb. melyik részen lehet a 38. szám, amit kerestünk. Se névtáblák, de volt ahol még csengő sem volt. Újra írtam neki, elmondva, hogy itt állunk egy adott kereszteződésben közel ahhoz, ahol a lakásást sejtem. Jött is hamar a válasz: „I am outside”. Teltek-múltak a percek, akárhogy is figyeltünk, senki sem tűnt fel az utcán, ezért inkább felhívtam. Megbeszéltük, hogy ki hol áll, majd mondta, hogy már lát minket. Letettük a telefont, s Violeta elénk sietett, széles mosollyal az arcán, a nevemet kiáltva: „Lákkó…Lákkó…”
Violeta már az első perctől kezdve szimpatikus volt: annak ellenére, hogy idős, arca ráncos, de valahogy minden mozdulatából a fiatalos lendületet érződött, amihez hozzájárult a rendkívül pozitív, mosolygós viselkedése. Felkísért a lakásába, ami egy eléggé lepukkant lépcsőház első emeletén helyezkedett el. Zsuzsi még a vonaton kijelentette, hogy mivel eléggé fáradt, ő majd igyekszik „Anyukánál” minél rövidebbre venni az első esti beszélgetést, inkább kipihenné magát. Ezzel teljesen egyet is értettem, mivel én viszont a fáradtság ellenére sokkal kíváncsibb voltam Linas anyukájára és kész voltam addig beszélgetni vele, amíg ő ráér. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy nagyon késő volt – éjjel 11 óra és éjfél között – Violeta nem mutatta a jelét a fáradságnak, sőt kétfogásos vacsorával készült. A leves különösen furcsán nézett ki, sűrű ciklámen színével, uborka és főtt tojásdarabokkal és kaporral. Annak ellenére, hogy egyiket sem szeretem (a tojást néha megeszem, de a másik kettőt soha), és egyáltalán nem voltam éhes, igyekeztem a lehető legnagyobb természetességgel nekilátni. A levesről, amit „cold soup”-nak nevezett el és valóban hidegen szolgálta fel, valóban jól esett a fárasztó nap után – a kapor és ubi ellenére is. A második fogás párolt zöldségből (zöldbab, sárgarépa meg még valami) és húsgombócból állt, amihez külön saláta járt. Mivel Linas említette neki, hogy szeretem a sört, külön csak nekem vett négy üveg litván sört!!! Kiderült, hogy minden étel/ital, amivel készült vagy litván termék, vagy litván gyártmány, vagy litván nemzeti étel.
Miután megérkeztünk Vilniusba, elővettem a Linas által adott cím GoogleMaps-en kinyomtatott változatát, ami alapján kb. másfél kilométernek saccoltam a távolságot az állomástól. Elindultunk, bár maga a környék – a sínek melletti elhagyatott gyárrész – a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Végül sikerült megtalálni a keresett utcát is, ám a gondok csak itt kezdődtek. A Kb. 5 emeletes panelházakon nem volt házszám, sőt semmi sem, ami alapján be lehetett volna lőni, hogy kb. melyik részen lehet a 38. szám, amit kerestünk. Se névtáblák, de volt ahol még csengő sem volt. Újra írtam neki, elmondva, hogy itt állunk egy adott kereszteződésben közel ahhoz, ahol a lakásást sejtem. Jött is hamar a válasz: „I am outside”. Teltek-múltak a percek, akárhogy is figyeltünk, senki sem tűnt fel az utcán, ezért inkább felhívtam. Megbeszéltük, hogy ki hol áll, majd mondta, hogy már lát minket. Letettük a telefont, s Violeta elénk sietett, széles mosollyal az arcán, a nevemet kiáltva: „Lákkó…Lákkó…”
Violeta már az első perctől kezdve szimpatikus volt: annak ellenére, hogy idős, arca ráncos, de valahogy minden mozdulatából a fiatalos lendületet érződött, amihez hozzájárult a rendkívül pozitív, mosolygós viselkedése. Felkísért a lakásába, ami egy eléggé lepukkant lépcsőház első emeletén helyezkedett el. Zsuzsi még a vonaton kijelentette, hogy mivel eléggé fáradt, ő majd igyekszik „Anyukánál” minél rövidebbre venni az első esti beszélgetést, inkább kipihenné magát. Ezzel teljesen egyet is értettem, mivel én viszont a fáradtság ellenére sokkal kíváncsibb voltam Linas anyukájára és kész voltam addig beszélgetni vele, amíg ő ráér. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy nagyon késő volt – éjjel 11 óra és éjfél között – Violeta nem mutatta a jelét a fáradságnak, sőt kétfogásos vacsorával készült. A leves különösen furcsán nézett ki, sűrű ciklámen színével, uborka és főtt tojásdarabokkal és kaporral. Annak ellenére, hogy egyiket sem szeretem (a tojást néha megeszem, de a másik kettőt soha), és egyáltalán nem voltam éhes, igyekeztem a lehető legnagyobb természetességgel nekilátni. A levesről, amit „cold soup”-nak nevezett el és valóban hidegen szolgálta fel, valóban jól esett a fárasztó nap után – a kapor és ubi ellenére is. A második fogás párolt zöldségből (zöldbab, sárgarépa meg még valami) és húsgombócból állt, amihez külön saláta járt. Mivel Linas említette neki, hogy szeretem a sört, külön csak nekem vett négy üveg litván sört!!! Kiderült, hogy minden étel/ital, amivel készült vagy litván termék, vagy litván gyártmány, vagy litván nemzeti étel.
Mivel olyan szeretettel kínálta a vacsorát, még Zsuzsi is evett belőle, de azért látszott rajta, hogy a fáradtságtól, álmosságtól elcsigázottan igyekszik kivonni magát a társalgásból és a várja a megfelelő pillanatot, amikor a segítségemmel a – kellő mennyiségű vacsora elfogyasztása után – megköszönheti az ételt és elvonulhat aludni. Igyekeztem is segíteni neki, úgyhogy amikor csak lehetett említettem Violetának, hogy Zsuzsi mennyire fáradt és szüksége lenne egy kis pihenésre. Miután Zsuzsi elment aludni, mi még maradtunk beszélgetni majd másfél órát: mesélt a munkájáról, a családjukról, arról, milyen nehéz volt az elején, hogy mindkét gyereke elköltözött más országba és ő egyedül maradt, majd mutatott régi családi fotóalbumokat, ahol Linas még kicsi volt.
Lefekvés előtt adott külön kulcsot a bejárati és lépcsőház ajtajához, hogy akkor mehessünk/jöhessünk, amikor szeretnénk (!), megmutatta, mit vett nekünk reggelire (litván felvágott, litván sajt – többféle, litván tej, vaj stb., házi lekvár, azaz minden, amit csak el lehet képzelni). Alváshoz Linas régi szobáját kaptam végül meg, míg Zsuzsi Linas nővérének szobájában aludt. Rettentően álmos voltam, úgy aludtam, mint a tej.
2. nap – Vilnius és Trakai (2010. július 13.)
Másnap bőségesen bereggeliztünk, majd a közeli megállóból induló trolival bementünk a belvárosba. A vonaljegyet az újságosbódéban megvéve, mindössze 1 Lt-t fizettem, a sofőrtől 0,25 Lt-szal drágábban lehetett volna venni. A trolik rendkívül régi, már-már muzeális darabok voltak, olyan jegykezelő „masinával”, aminél ha a jegy betétele lehúztad a kezelőkart, akkor szögekkel lyukasztotta át a vonaljegyet. Nappali időben lehetett leginkább látni, hogy alapvetően Violeta lakása a munkás-lakótelepi városrészben van.
Másnap bőségesen bereggeliztünk, majd a közeli megállóból induló trolival bementünk a belvárosba. A vonaljegyet az újságosbódéban megvéve, mindössze 1 Lt-t fizettem, a sofőrtől 0,25 Lt-szal drágábban lehetett volna venni. A trolik rendkívül régi, már-már muzeális darabok voltak, olyan jegykezelő „masinával”, aminél ha a jegy betétele lehúztad a kezelőkart, akkor szögekkel lyukasztotta át a vonaljegyet. Nappali időben lehetett leginkább látni, hogy alapvetően Violeta lakása a munkás-lakótelepi városrészben van.
A troliról végül az Opera megállójában szálltunk le, innen próbáltam betájolni a helyes irányt, ami az óvárosba vezet. Az Opera, csakúgy, mint a Litván Szimfónikus Orchestra és a Litván Zenei és Színművészeti Akadémia épülete teljes mértékben a szocreál szögletes, kissé nyomasztó hangulatot árasztotta. Végül elértünk a Katedros aikšė-ra, azaz a Katedrális előtti térre, ahonnan az Óváros kezdődött. A Katedrális leginkább egy klasszicista múzeumra hasonlít hatalmas oszlopaival és háromszög timpanonjával – egyedül timpanon közepén keresztet tartó szobor árulkodik arról, hogy itt tulajdonképpen egy templomról van szó. A Katedrális előtt egy különálló Harangtorony áll – amit bevallom elsőre egy szép víztoronynak néztem. A tér közepén egy mozaiklap található, ami a három balti ország – Litvánia, Lettország és Észtország – polgárai által a 80-as évek végén Vilniusban, Rigában és Tallinnban formált emberláncra („Baltic Way”) emlékezik. Azt tartják, hogy ha háromszor körbefordulsz rajta, akkor a kívánságod valóra válik. Mondanom se kell, hogy mindketten rendkívül szertartásszerűen végeztük el ezt a műveletet – végül is egy egész kívánság múlhat rajta.
Bementünk a Katedrálisba, mely – nekem legalábbis – belülről sem hasonlított a katedrálisokra úgy általában. A jobb oldali kupolája egy kápolnához tartozott, ami csak azért maradt emlékezetes, mert a kápolna mennyezeti freskói úgy lettek ráfestve a stukkókra, mintha csak odafröccsentek volna.
A Katedrális mögött szorosan a Királyi Palota áll, mely az egykori litván uralkodónak, nagyhercegeknek volt a fő rezidenciája és a középkorban a litván kultúra és politika központja.
Míg a Királyi Palotát hívják Alsóvárnak is, a Felsővár a vilniusi vár egyetlen megmaradt darabja – a bástya – a Katedrális mögötti hegyen állt. Feltétlenül megérte felmenni a Felsővárba, mivel a bástya tetejéről be lehetett látni egész Vilniust. A belépő csak 2 Lt volt.
Míg a Királyi Palotát hívják Alsóvárnak is, a Felsővár a vilniusi vár egyetlen megmaradt darabja – a bástya – a Katedrális mögötti hegyen állt. Feltétlenül megérte felmenni a Felsővárba, mivel a bástya tetejéről be lehetett látni egész Vilniust. A belépő csak 2 Lt volt.
Ezután a Pilies gatvė –n indultunk el – ez Vilnius egyik legrégebbi utcája, ami ma már tele van éttermekkel, kávézókkal, de olyan híres épületekkel is büszkélkedhet, mint a 26. szám alatt található Signatarų namai, ahol a 1918-as függetlenségi nyilatkozatot aláírták. Nem messze a Pilies gatvė-tól állt a Szent Anna templom, ami egy gyönyörű, vöröstéglából épült gótikus templom – erre még a litvániás dolgozatomból emlékeztem, mint látványosság. Állítólag Napóleonnak annyira tetszett a templom, hogy legszívesebben a saját kezében vitte volna Párizsba. Mivel Párizsba vinni nem tudta, így a templomot végül az oroszországi hadjárata során katonai barakknak használták. 
Annyi szép dolog volt még Vilniusban, felsorolni is nehéz. Igazából egyik sem olyan, amitől hasra esik az ember, viszont jól elő érzéssel tölti, ha láthatja őket. Az egész város tiszta, rendezett, valahogyan szeretnivaló. Vilnius büszkélkedhet Kelet-Európa egyik legrégebbi egyetemével is, amit még 1579-ben Báthory István alapított. Az egyetem mellett az Elnöki Palota helyezkedik el, amely tovább emeli az Óváros fényét. A Pilies gatvė-n és annak folytatásán a Didzioji gatvė-n elsétáltunk egészen a Városházáig, mely egy hosszú, háromszög alakul tér végén állt. A Városháza oldalán egy büszke tábla hirdette: „Anyone who would choose Lithuania as an enemy has also made an enemy of the United States of America – George W. Bush, 23rd November 2002”. A Városházától balra egy feltűnő, rózsaszín-barack színű barokk templom (Šv Kazimiero bažnyčia) állt, amiről kiderült, hogy a szovjet időkben, 1963 és 1991 között az Ateizmus Múzeumaként funkcionált. Hmm…az szovjeteknek is volt humorérzékük, jegyezhetnénk meg.
Az Óvárost végül a Hajnal Kapuján (Aušros vartai) hagytuk el, amely nemcsak átjáró a régi és új városrész között, de amolyan kegyhelyként is funkcionál, Szűz Máriával, kereszttel és orgonával.
Innen a vasúti pályaudvar felé vettük az irányt, mert onnan készültünk a következő úticélunkra, Trakai-ra. Éppen az állomás felé vezető út melletti járdán sétáltunk, amikor azt vettem észre, hogy előttünk egy idősebb nő – aki egy szokásos „öregnénis” bevásárlókocsit húzott maga után – lehajolt a földre felvenni valamit. Egy eldobott műanyag zacskó volt az. Tett két lépést, felvett még egyet, majd újabb pár lépést megtétel után kidobta a kukába. A lélegzetem bennem maradt. Ekkor haladtunk el mellette, jól meg is néztem magamnak ezt a szimpatikus nénit, amikor visszafordulva láttam, hogy egy 0,50 Lt-os érme van a földön. Megörültem neki, felvettem, zsebre raktam, de ekkor már rögtön az a kényelmetlen érzés fogott el, hogy de hülye vagyok, nem kellett volna fölvennem, meg kellett volna hagynom a néninek. Ezt még mielőtt konstatálhattam volna magamban, Zsuzsi kifejezésre is juttatta némi kuncogás kíséretében.
A pályaudvaron bementünk egy kis élelmiszerboltba (Maxima) venni ennivalót az útra, ráadásul sikerült megtalálni a TúróRudinak a litván változatát is, amiről még Linas mesélt Amszterdamban. Tudni kell ugyanis, hogy az édes túróval töltött csokoládés szeletet még Oroszországban találták ki, és a későbbi szovjet tagállamokban ugyanúgy megtalálható, mint nálunk. A különbség igazából a túró minőségében és állagában van, míg a magyar túró rudiban inkább szárazabb a túró, a litvánban krémesebb egy kicsit. A litván túró rudit Sūrelis-nek hívják és be kell vallanom, hogy egyáltalán nem rosszabb, mint a „mi” Pöttyösünk.
A vonat 35 perc alatt ért Trakai-ra, ami annak a vonalnak a végállomása is egyben. Az állomás a tórendszer déli végében található, innen kellett végigsétálunk egy kb. 2500 méter hosszú félszigetszerűségen, melyen Trakai közigazgatási területe – tulajdonképpen maga a falu – található. Zsuzsi nagy örömére találtunk egy nyilvános WC-t útközben – ennek mindig nagyon kellett örülni, mivel a „WC-motívum” végigkísérte az egész hetet. Az út menti faházak egyébként különböző, vidám színekben pompáztak, az idő is szép volt, és ahogy közeledtünk a várhoz, egyre izgatottabb lettem. A tó közepén álló Trakai vára számomra Litvánia egyik legszebb és leginkább várt helye volt, a dolgozat megírása óta el akartam ide jönni. Egy olyan dolog, amely biztosan szerepelne a képzeletbeli bakancslistámon és amit mindenképpen látnom kell még az életem során. Ráadásul, amikor a Facebookon láttam Linasról képeket, amiken egy lánnyal csónakot béreltek a tavon és körbeevezték a várat, elhatároztam, ha valaha eljutok ide, nem megyek haza csónakozás nélkül. Egyszer aztán feltűnt a házak között a vár, pontosan olyan volt a valóságban is, mint amilyennek a képek mutatatták. 
A csónakokat a legtöbb bérlőhelyen minimálisan egy órára lehetett kikölcsönözni, áruk 15 Lt-tól fölfele terjedt és minél hosszabb időre béreled ki, relatíve annál olcsóbb a díja. Mi kinéztünk egy szimpatikusnak tűnő csónakot (1 órára 10 Lt-ért). A kezdeti bénázás után ráéreztem a rögzített lapátokkal történő evezés mikéntjére és mihelyst beértünk a Galvė-tó közepére, megálltam és bámultam a várat.
Olyan fantasztikus érzés volt, hogy majdnem három évvel a dolgozat után végül eljutottam oda, ahova Litvániában a leginkább el szerettem volna és az élmény pontosan olyan, amilyet mindig is elképzeltem. Különleges pillanat volt, olyan, amit igazából csak az ért meg, aki szeretett már bele egy helybe pusztán egy képen látva, és addig nem nyughatott, amíg el nem ment oda, hogy a saját szemével láthassa. A texel-i piros világítótorony volt számomra az első ilyen „szerelem”. Az a szép az egészben, hogy nem lehet tudni, mi fogja meg az embert legközelebb. De az ilyen élményektől lesz egy utazás igazán tele érzelmekkel, amikre aztán örökké emlékezik majd az ember.
A kellő mennyiségű fotó elkészítése után elkezdtünk hülyéskedni, majd Zsuzsi diszkréten figyelmeztetett, hogy tegyem el a gépet. Miután a gép már biztonságban volt, galád módon – bár nem igazán váratlanul – lefröcskölt, amire aztán ő is megkapta a magáét. :) Az eredmény végül az lett, hogy a csónak közepén 2-3 cm vízben úsztak a cipőnk. Hehe…de így is jó móka volt.
Ő is kipróbálta az evezést, bár a maga aranyos, „nőies” evezőfogása az elején inkább mulatságos volt, mint hatékony, el kell ismerni, hogy haladni így is nagyszerűen tudtunk. :)
Az idő meleg volt, belelógattuk a lábainkat a vízbe, ami legalább 26-27 fokos lehetett. Már majdnem vár mögött jártunk, amikor Zsuzsi megszólalt, hogy milyen jó lett volna, ha elhozta volna a fürdőruháját, hiszen a víz jó, simán lehetne fürdeni. Nekem rögtön az jutott eszembe, mekkora poén lenne ruhástul beleugrani, vagy legalább alsógatyában. Megegyeztünk abban, hogy aztán az tényleg menő, „rock&roller” tett lenne. Úgy éreztem, itt az idő már végre egy kis őrültségnek és spontanaitásnak, kijelentettem, hogy én aztán beleugrom. Egyszer még azért átvillant az agyamon, hogy lehet, nem kellene, mi van ha izé…de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Levettem az ingemet, a vászon rövidnadrágomat (a zoknim már rég a csónak közepén lévő 2-3 centi sáros vízben úszott), kértem Zsuzsit, hogy üljön át a csónak túlsó felére, ellensúlynak és…LOCCS!!!
A víz rendkívül kellemes volt, úsztam vagy 10 percet, majd megpróbáltam úgy visszamászni a csónakba, hogy közben nem csúszik le a bordó, rövidszárú boxeralsóm. Miután sikerült ezt abszolválni, levettem a csuromvizes alsót (Zsuzsi persze elfordult :)), megtörölköztem az ingemmel, majd fölvettem a nadrágomat. Tettem egy gyenge kísérletet, hogy megszárítsam az alsómat, ezért kiterítettem a hajó végébe, hogy süsse a nap.
Most Zsuzsin volt sor, hogy „Rock&Roller” legyen. :) Egyedüli gondja az volt, hogy a haja hogyan maradjon száraz. Végül fehérneműre vetkőzött, és diszkréten beleereszkedett a vízbe úgy, hogy a haját minimális víz érte. Miután ő is kiúszta magát, jelezte, hogy visszamászna. Gondoltam megviccelem és úgy teszek, mintha eleveznék, de nem dőlt be a trükknek. Neki is sikerült visszamásznia, s mire tovább indultunk az ő melltartója és tangája is ott figyelt a hajó végében az alsógatyám mellett. Ha nem lennénk barátok ezer éve, még lehet, hogy megmosolyognám ezt a helyzetet, de így teljesen természetesnek tűnt.
Már majdnem körbehajóztuk a várat, már csak át kellett haladni a szárazföldet a várra összekötő gyaloghíd alatt. „Simán elférünk alatta!” – mondtam. „Nem kéne inkább arra (a hosszabb úton, kikerülve az alacsony hidat) menni??!” „Óó, dehogy, jó lesz ez, max. csak egy kicsit kell lehajolni!” – nyugtattam meg. Ahogy azonban elég közel értünk a hídhoz, látszott, hogy több helyen elgörbült fémmerevítők lógnak be, bőven a híd szintje alá. Amikor már nem lehetett visszafordulni, ahogy tudtuk behúztuk a fejünket, és éppen átsiklottunk a vasak alatt. Visszaeveztünk a kikötőbe, kikötöttünk, és majdnem két óráért végül csak 5 Lt-t (!!!) kért a tulajdonos.
Hazafelé Zsuzsi lelkesen figyelte a postaládákat – mivel a barátjának, Gyulának, minden nap küldött képeslapot, és mindig abból a városból akarta feladni őket, ami a képeslapon szerepelt. Találtunk is a buszpályaudvar mellett (a vonatot ugyanis lekéstük), így ott helyben nemcsak a képeslapot tudta feladni, de WC-re is el tudott menni, sőt a buszra sem kellett sokat várni. A busz egyébként a kaunas-ihoz hasonló taxibusz volt, csak éppen helyközi járat, amit a Traku Autobusai társaság üzemeltetett. Mivel már csak egy hely volt szabad, Zsuzsi beült a sofőr mellé, én meg végigálltam gyakorlatilag az egész utat. A jegy ára 3,4 Lt volt, ami csak 30 centtel volt drágább a vonatnál.
Mire visszaértünk Vilniusba hatalmas felhőszakadás kezdődött. Már bent voltunk a városban és álltunk egy piroslámpánál, amikor Zsuzsi hirtelen megkérdezte, hogy ez véletlenül éppen az a hely, ahol be kell fordulni Violeta utcájába? Tényleg hasonlított a hely, a sarkon egy ugyanolyan Maxima élelmiszer bolt állt, mint Violeta utcájának végén, úgyhogy megkértük a sofőrt, hadd szálljunk ki. Kiszálltunk, ő elhajtott, az eső szakad…ekkor jöttünk rá, hogy ez még sem az a kereszteződés. Éppen jött egy busz, felszálltunk rá, remélve, hogy a belváros felé megy, ahonnan hazatalálunk. Már jó néhány megállót elhagytunk csak nem jött ismerős rész, úgyhogy leszálltuk. Kiderült, hogy a lehető legjobb helyen, mert itt megáll a 17-es troli, ami hazáig visz. Fel is szálltunk rá, hazamentünk, otthon pedig Violeta már vacsorával várt minket.
A cold soup mellé Zsuzsival felturbózták a tegnapi második fogást, csináltak salátát, én meg közben próbáltam újratelepíteni neki a Skype-ot, hogy tudjunk Linas-szal beszélgetni. Sikerült is egy idő után, sőt Linas fel is hívott minket. Ott az asztalnál ülve vettem észre, hogy a számítógép melletti polcon egy Ventolin doboza van. (A Ventolin egy gyorshatású hörgőtágító/rohamoldó, amit az asztmás betegek használnak roham esetén. Magas szteroid tartalmú gyógyszer, a GSK gyártja, ahol én is dolgozom.) Meséltem is neki, hogy tudja-e milyen gyógyszer van itt az asztalán és hogy ezt mire használják. Teljesen meglepődött, mivel még Hollandiával írták fel neki, mert sokat köhögött. Pfff…magas szteroidtartalmú rohamoldót egy kis köhögésre…megnézném magamnak, melyik hülye pulmonológus írta ezt fel.
A vacsora után kaptunk Violatától ajándékba Vilnius-os csokit és egy litván pálinkaszerű italt (Čepkelių), ami valami bogyókból készült. Mi is odaadtuk neki az ajándékunkat, amit otthonról hoztunk: őrölt pirospaprikát és egy doboz magyar konyakosmeggyet. Megkóstoltuk az italt is, a csokit is, beszélgettünk még egy jó ideig, majd aludni tértünk.
3. nap – Šiauliai és a Keresztek Hegye (2010. július 14.)
A harmadik nap sok utazás ígért, ráadásul a menetrendek bekorlátozták a lehetőségeinket a csatlakozások terén. Tulajdonképpen Litvánia dél-keleti csücskéből, Vilniusból kellett eljutni egy nap alatt Šiauliai-n keresztül az ország nyugati végén, a tengerparton fekvő Klaipėdába.
A vonatunk Vilniusból 9.48-kor indult, de mivel elvacakoltuk az időt, még ezt is éppen sikerült elérnünk. Violeta olyan aranyos volt, odaadta a maradék két üveg sört, amit nekem vett, csomagolt nekünk a fűszeres litván sajtból, Zsuzsinak csomagolt el lekvárt, amit ahhoz a zabkásaporhoz (én csak „lótápnak” hívtam) szánt, ami szerinte segít Zsuzsi emésztésének. Kisiettünk a trolimegállóba, már csak 20 perc volt a vonat indulásáig, úgyhogy azt javasolta, menjünk taxival. Lebeszélte az árat az egyik ott álló taxissal, elbúcsúztunk és öt perc múlva már a pályaudvaron voltunk.
A Vilnius-Klaipeda expressz vonat, mivel mentünk szebb és kényelmesebb volt bármely hazai InterCity-nél. Kb. 2 és fél óra után érkeztünk Šiauliai-be (ejtsd: „söléjj”), ami Litvánia negyedik legnagyobb városa Vilnius, Kaunas és Klaipėda után. Túl sok látnivaló nincs – csak pár templom, Biciklimúzeum és Macskamúzeum, utóbbiban állítólag macskamintás vagy macskaformájú tárgyak vannak összegyűjtve a világ több pontjáról. Mi azonban csak a buszpályaudvarig sétáltunk el, ahol buszt néztünk a Keresztek Hegyéig. Nemcsak külön kis menetrendet kaptunk a Keresztek Hegyéig közlekedő buszjáratról, de a legközelebbi busz alig 5 perc múlva már indult is. Šiauliai-tól kb. 15 percnyi buszútra (1,2 Lt), egy nagy semmi közepén, a Domantai megállónál tett le minket a busz. A sofőr rendes volt, hogy szólt nekünk, mert nem jöttünk volna rá, hogy itt kellene leszállni. A Keresztek Hegyének se híre, se hamva, egyedül egy tehenét fejő nőt látni a mező közepén. A keresztúton elindultunk a főúttal merőlegesen, abba az irányba, amerre a tábla jelezte a Keresztek Hegyét. Az út kisebb dombra át halad, aminek a tetejéről már lehetett látni a kereszteket.
A Keresztek Hegyének (Kryžių kalnas) a története 1831-es, orosz cári hatalom elleni felkelésig nyúlik vissza, amikor is a mélyen katolikus litvánok tiltakozásul az elnyomás ellen elkezdtek kereszteket hordani egy kisebb dombra, Šiauliai-tól nem messze. A 19. század végére már 150 hatalmas kereszt állt, az I. világháború kezdetére már több, mint 200, és a számuk folyamatosan nőtt. A dolgok akkor gyorsultak fel, amikor a szovjetek 1940-ben elfoglalták Litvániát. A vallástagadó szovjet hatalom fölösleges vallási szimbólumnak tekintette a Keresztek Hegyét, ezért 1961-ben ledózerolták a kb. 30 ezer keresztet. Ez nem szegte a litvánok kedvét, még több keresztet vittek a korábbiak helyére, válaszul a szovjetek még kétszer ledózerolták a hegyet, de mivel a keresztek ezután is csak szaporodtak, a végén már hagyták az egészet a fenébe. Napjainkban kb. 250-300 ezer kereszt lehet a Keresztek Hegyén. 
Az úton a hegy felé van egy információs központ, ahol lehet szuveníreket, képeslapokat és persze kereszteket is venni. Belépő nincs, az egész hegy egy főút mentén, teljesen szabadon fekszik. Embere válogatja, hogy kire milyen hatást gyakorol az egész: Zsuzsi inkább nyomasztónak találta, míg én inkább felemelőnek. Hithű ateistaként, én egy kis nép megalkuvást nem tűrő, kitartó, mégis békés tiltakozását láttam az egészben, akik megtalálták a módját, hogy valamilyen formában mégis fityiszt mutassanak a nagy Szovjetuniónak. Ez az én véleményem, nekem ezt adta a hely, s úgy gondolom, aki Litvániában jár, legyen vallásos vagy nem vallásos, nem szabad ezt kihagynia, mert mindenki más mondanivalót találhat benne.
Több, mint egy órát voltunk a hegynél, majd visszasétáltunk a buszmegállóba. Az úton mindenféle hülyeséget énekeltünk, meneteltünk, s megtaláltuk az egész utazás visszatérő dalát, amire a későbbiekben a lehető legváratlanabb helyzetekben is rákezdtünk („Tonight’s gonna be a good night…”).
A busz visszavitt minket a Šiauliai-be – ugyanaz volt a sofőrünk, aki odafelé, s amikor felszálltunk, széles mosollyal fogadott miket. A busz maga egyébként egy vagy 40 éves, kiselejtezett svéd távolsági Volvo busz volt, amelyen még a svéd koronában tarifatáblázatot is megfigyelhettük, s busz elején – ahova a végállomás városát szokták írni – még mindig a svédországi Nora szerepelt. Persze azért a figyelmesebb utasokat nehéz lett volna pusztán ezzel megzavarni, mivel szélvédő alján egy kiragasztott papíron a Šiauliai – Joniškis viszonylat szerepelt, ami már határozottan Litvániához tartozik. :)
Az állomáson ettünk egy 3 perc alatt elkészült gyorsfagyasztott pizzát, megvettük a jegyünket Klaipėdába (11,45 Lt), majd felszálltunk a vonatra. Zsuzsi nem is próbálta palástolni csalódottságát, amikor a kényelmes Vilnius-Klaipėda expressz vonatot várva egy már-már fapados, szentendrei HÉV-kocsihoz hasonlítható vagon érkezett. Tény, hogy a vonat nem a legkényelmesebb és végképp nem a leggyorsabb, amivel eddig utaztam, de a tisztasága számomra kellemes meglepetés volt. Zsuzsi ezzel együtt ezen a vonaton is elaludt, csakúgy, mint az összes vonaton és repülőn, amivel az út során utaztunk.
18.35-kor, szűk három óra alatt értünk Klaipėdába, ami nemcsak Litvánia harmadik legnagyobb városa, de egyetlen tengeri kikötője is. Gazdag történelmi és kulturális múlttal rendelkezik, az Óvárosa szép és gyalogosan könnyen bejárható.
Elsőként a hostelünket kerestük meg, ami a pályaudvartól kb. két utcányira (5 perc séta) volt. A kívülről kissé romos családi háznak kinéző hostel (Klaipeda Travellers Guesthouse) kellemes meglepetés volt – több szempontból is. Először is bár egy hétágyas szobában foglaltunk le 2 ágyat, de egy négyágyasat kaptunk, amiben végig csak ketten voltunk. Tiszta volt a WC, fürdő, kaptunk térképeket, kedves volt a recepciós lány (:)). 
Miután lepakoltunk, bementünk a városba sétálni egyet. Gondoltam érdemes lenne elmenni a kikötő felé, hogy másnap már tudjuk, hol kell átkompozni a Kur-földnyelvre. A két kompterminál (régi és új) közül sikerült a messzebbiket megcélozni, s amikor már rég kiértünk a szép belvárosból és 20 perce ipari telep mellett sétáltunk, akkor be kellett látnom, hogy ez nem volt részemről egy díjnyertes ötlet. Zsuzsi a hátralévő napokban még párszor az orrom alá dörgölte ezt a kis kikötő kitérőt. :)
Visszabuszoztunk a belvárosba, de itt is sikerült túlmennünk, úgyhogy abszolút értékben alig kerültünk közelebb a hostelhez. Nem is volt gond, mert Zsuzsi és a barátja előbb SMS-ben, majd telefonon (később pedig a hostelben skype-on) éltek lelki életet. Sikerült megbeszélniük a félreértéseket, úgyhogy ezt követően Zsuzsi folytatta a már megszokott „Gyula is, Gyulus úgy, Gyula írt SMS-t, Gyulus gondolt rám…stb” érzelmi kitöréseket. Ha nem ismerném Zsuzsit már olyan régóta, el se hinném, hogy milyen dilis (a szó jó értelmében :)), amikor szerelmes.
Hazaértünk, Zsuzsi leült skype-olni Gyulával, én meg gondoltam, élek egy kis társasági életet. Elkezdtem beszélgetni két amerikai lánnyal, akik éppen ma voltak a földnyelven biciklizni. Elmesélték az élményeiket, én meg megadtam nekik a buszmenetrendet a Keresztek Hegyére, mivel nekik meg az volt a következő célpont. Amikor mentem volna vissza a szobába, megszólított egy másik lány, immár magyarul.
Annának hívták, erdélyi magyar, s Kaunasban tanult az orvosi egy csereprogram keretében. Vele majdnem 2 órát beszélgettem ott a konyhaasztalnál, majd felvetettem, hogy szeretné-e megkóstolni a – Violetától kapott – litván röviditalt. Mivel Zsuzsi már korábban jelezte, hogy nem kér belőle, egyedül inni pedig az alkoholizmus első jele, gondoltam itt az ideje, hogy társaságot gyűjtsek eme nemes italhoz. Bementünk Annáék szobájába – ami szerintem az a hétágyas volt, amit nekünk is kapunk kellett volna – és megkóstoltuk a Čepkelių-t. A szobában volt még két lány, őket is megkínáltam, egyikük sem teketóriázott sokat, örömmel meghúzták ők is. Róluk kiderült, hogy egy svájci testvérpár (Andrea és Claudia) és nekik egy többhetes európai körút utolsó állomása volt Litvánia. Rendkívül nyitottak, beszédesek, szimpatikusak voltak. Claudia – az idősebbik nővér – pedig mindemellett különösen csinos is!
A csapathoz később csatlakozott Janne, egy 36 éves finn srác, majd egy litván anyuka, aki bár csak németül tudott – és azt is csak alapszint alatt kettővel – de annyira igyekezett megértetni magát, hogy a végére sok mindent megtudtunk róla. A legérdekesebb az volt, hogy annyi idős gyereke vannak, mint mi – ezen mind ledöbbentünk, mert alig nézett ki 30 évesnek. Végül kb. hajnali 2 körül mentünk aludni, de remek este volt!
Annának hívták, erdélyi magyar, s Kaunasban tanult az orvosi egy csereprogram keretében. Vele majdnem 2 órát beszélgettem ott a konyhaasztalnál, majd felvetettem, hogy szeretné-e megkóstolni a – Violetától kapott – litván röviditalt. Mivel Zsuzsi már korábban jelezte, hogy nem kér belőle, egyedül inni pedig az alkoholizmus első jele, gondoltam itt az ideje, hogy társaságot gyűjtsek eme nemes italhoz. Bementünk Annáék szobájába – ami szerintem az a hétágyas volt, amit nekünk is kapunk kellett volna – és megkóstoltuk a Čepkelių-t. A szobában volt még két lány, őket is megkínáltam, egyikük sem teketóriázott sokat, örömmel meghúzták ők is. Róluk kiderült, hogy egy svájci testvérpár (Andrea és Claudia) és nekik egy többhetes európai körút utolsó állomása volt Litvánia. Rendkívül nyitottak, beszédesek, szimpatikusak voltak. Claudia – az idősebbik nővér – pedig mindemellett különösen csinos is!
A csapathoz később csatlakozott Janne, egy 36 éves finn srác, majd egy litván anyuka, aki bár csak németül tudott – és azt is csak alapszint alatt kettővel – de annyira igyekezett megértetni magát, hogy a végére sok mindent megtudtunk róla. A legérdekesebb az volt, hogy annyi idős gyereke vannak, mint mi – ezen mind ledöbbentünk, mert alig nézett ki 30 évesnek. Végül kb. hajnali 2 körül mentünk aludni, de remek este volt!
4. nap – Klaipėda és a Kur-földnyelv (2010. július 15.)
Reggelire Zsuzsi megkínált a Violetától kapott „lótáppal”. A tapasztalat a követező: amíg van finom áfonyás házilekvár, addig a „lótáp” egészen ehető tápláléknak tűnik. Lekvár nélkül azonban minden erőfeszítésére szüksége van az embernek („Afrikában ennek is hogy örülnének az éhező gyerekek”), hogy valahogy legyűrje ez a borzalmat, ami leginkább az őrölt, melegvízben áztatott papírdarabkák ízére hasonlít.
Reggeli után összepakoltunk, s hogy ne kellejen egész nap cipelni az összes cuccunkat, megkértem a kedves recepcióslányt, hadd hagyjuk a táskánkat itt estig. Fülig pirult és mondta, hogy vigyázni fog rájuk.
Átmentünk a buszpályaudvar épületébe – ami közvetlenül a hostel mellett állt – megvettük a buszjegyünket Kaunasba az éjféli járatra (itt nem kivételesen nem kaptunk diákkedvezményt, mivel a Eurolines és nem a litván busztársaság járata volt), majd bevásároltunk az IKI-ben. Megkóstoltam a litván túrórudinak a mákos és kakaós változatát is – mindkettő ugyanolyan finomnak bizonyult, mint a natúr.
Ezúttal más úton közelítettük meg az Óvárost. Az első érdekes látnivalót a város legnagyobb parkjában található szoborpark hozta, ahol vagy 100 szobor volt kiállítva. Mi jó néhánnyal együtt pózoltunk, fotózkodtunk, hülyéskedtünk – de szerintem nem mi voltuk az egyetlenek.
Láttuk ezen kívül az Óramúzeumot, a Posta gyönyörű téglaépületét, a Klaipėdos Univesitatas Menu Fakultetas-át (ami el sem tudom képzelni, milyen tanszéket takarhat :), majd a belvárosban végignéztük a Turgaus gatvė-n vásáros sátrakat. A Turgaus gatvė végében a Színház téren (Teatro Square) népzenét játszó zenekar tette hangulatossá a vásári forgatagot. Olyannyira, hogy egy hajléktalannak tűnő néni lelkesen táncra perdült, sőt amikor elhaladt mellette egy gyanútlan idősebb asszony, őt is megtáncoltatta, amit a nézőközönség heves tapssal díjazott. :)
A színház előtti tér egyébként önmagában is nagyon szép: a felújított színház, a fabetétes kereskedőházak mellett itt van Ännchen von Tharau szobra. Ennek a szobornak az a története, hogy az egykor Klaipėdában született, német költő Simon Dach beleszeretett egy Ann nevű leányba, aki már el volt jegyezve egy másik férfihoz. Írt hozzá egy verset Ännchen von Tharau címmel, ami mai napig népszerű és ismert Németországban, Ausztriában és Svájcban. 
Az egész városban egyébként el vannak szórva különböző szobrok, sokszor a leglehetetlenebb helyeken. A kedvencemet, a Kutyát célzottan meg is kerestük (Zsuzsi: „EZT kerestük egész eddig?!” :). A Kutya, egy dobermann házfalból kinéző bronzszobra a Turgaus tér egyik sárga házának oldalában, s az Óváros Őrének nevezte el az a cég (egy biciklikölcsönző), amely kiállította. A helyi vállalkozások vezetői egyébként elkötelezettek az Óváros történelmi részeinek ápolásában, így több szobor kiállításában is. Kedves kezdeményezés, legalábbis szerintem.
A Kutya után elindultunk a Régi kompkikötő felé, ami az Újjal ellentétben (ahova előző nap indultunk) a belváros mellett található. A kikötő bejáratánál áll egy szálloda (Old Mill Hotel), mely mellett egy olyan gyaloghíd van, ami menetrendszerűen, tekeréssel elfordítanak 90 fokkal, hogy alatta a kisebb hajók átférjenek. Itt várnunk is kellett egy 20 percet, mivel pont rosszkor értünk oda. A híd túloldalán pedig a szárazföldre lámpással kimászó csuklyás Halál szobrával lehetett fotózkodni. Bár Zsuzsi eléggé morbidnak találta a közös képet a Halállal, de engem azért lefényképezett vele. 
A komp Klaipėdát a vele szemben lévő Kur-földnyelv legészakibb pontjával, Smiltynė-vel köti össze. A Kur-földnyelv maga egy 98 km hosszú, alig 2 km széles földsáv, mely félig Litvániához, félig Oroszországhoz (Kaliningrad) tartozik, s legnagyobb részben homokdűnék és telepített fenyőerdők vannak rajta. Amiért mindenképpen el akartam ide jönni az a lenyűgöző látvány a homokdűnék tetejéről, amiről már a dolgozat írásákor láttam képet. Az volt a terv, hogy Smiltynė-ben biciklit bérlünk, és elbiciklizünk Nidába (ami a határ előtti utolsó litván falu) és vissza. A tervbe sajnos több ponton némi hiba csúszott: először is Smiltynė-ben rá kellett jönnünk, hogy mégsincs biciklibérlési lehetőség (pedig az interneten azt találtam), másrészről kicsit elmértem a távot, mivel az 55 km-es litván szakaszt valamiért csak 20 km-nek néztem, így teljesen reális lett volna az oda-vissza túra, főleg egy meleg nyári napon, délután 3 óra körüli indulással. Tehát ott voltunk Smiltynė-ben, bicikli nélkül, így két dolgot tehettünk: vagy visszamegyünk a komppal Klaipedába bérelni biciklit, vagy elbuszozunk a végállomásra, Nidába és reménykedünk, hogy ott majd lehet. Végül felhívtam a biciklibérlő céget telefonon és biztosítottak, hogy Nidában lehet bérelni, úgyhogy felszálltunk a következő Nidába induló buszra. Az elején sokalltam egy kicsit a 4,5 Lt-os jegyet, de végül majd egy órát tartott, míg Nidába értünk. Pfff…én őrült, még az volt a szerencse így utólag, hogy Smiltynė-ben nem béreltünk biciklit, Zsuzsi le is nyakazott volna, ha ezt a 110 km-t le kell tekernünk. És még igaza is lett volna! :)
Nidában vettünk ennivalót az egyik Maximában, majd a Liucijos Ratai biciklikölcsönzőtől béreltünk biciklit. Már a főútról könnyen meg lehetett ismerni őket a sok bicikliről és a boszorkányos logóról. Fejenként 30 Lt-ért kaptunk egy biciklit, lezárót és térképet, ráadásul nekem egy hiperszuper, vadonatúj mountainbike-ot adtak, ami úgy suhant, mint az álom, s a fékje olyan erősen fogott, hogy csak félig mertem behúzni.
Először egy kis kitérőt tettünk a Nida melletti Parnidis dűnénél, ami az egész földnyelv legmagasabb homokdombja. A dűne aljában letettük a bicikliket, s kiépített lépcsőn lehetett felmenni a tetején található emlékműhöz, de aki maga szeretett volna dűnét mászni – mint például én – az a puszta homokdombra is felkapaszkodhatott. Onnan meseszép kilátás tárult a Balti-tengerre, melynek mélykék színét a homok sárgásbarna árnyalata gyönyörűen egészítette ki. Külön élmény a homokdűne tetejéről szinte métereket ugorva lefutni, hiszen annyira puha volt a homok, hogy egyáltalán okozott gondot a bokámnak a nagy szintkülönbség.
Ezt követően Nidán keresztül eleinte a földnyelv keleti oldalán, a parton, majd később az erdőben vezetett az utunk. Pervalka magasságában kitekertünk a Balti-tengerhez fürdeni. A tengerpart szép, homokos, a víz meglepően meleg 26-27 fokos, a nap süt és egy olyan tengerben fürdünk, amelyhez nem mindennap jut el magyar ember. Végiggondolok az egész úton, minden olyan jól sült el eddig. Fura belegondolni, ha anno nem Litvániát kapom dolgozatcímnek, valószínűleg nem itt lennék. Különleges érzés ez, amit szintén úgy, de úgy vártam, nem is alakulhatott volna szebben, mégis amikor ott voltam, elkomorodtam egy kicsit. Talán azért, mert egész Litvániát – a sok előzetes kötődés miatt – sokkal jobban vártam, mint akárki más, sokkal jobban, sokkal mélyebben ért minden impulzus, mint például Zsuzsit. Míg ő mindvégig objektíven értékelte az országot, látnivalókat, én a lelkes, elfogult, szubjektív megítélésemmel valahol egyedül maradtam. Nem tudtam úgy megosztani ezeket az örömöket vele, ahogy például Eszterrel Szicíliát. Persze a helyzet is nyilván más, ha az ember a párjával utazik valahova, mint ha a barátjával. Ezzel együtt örökre hálás leszek neki, hogy eljött velem és pár nappal később ezt elmondhattam neki.
Sajnos nem tudtunk egy szűk háromnegyed óránál tovább maradni a strandon, mert mindenképpen el kellett érnünk az utolsó buszt Juodkrantė-ból Smiltynė-be. Kb. egy óránk maradt a hátralévő 20 km megtételére, ami bár nem tűnt soknak, de az időkényszer és a kezdetben hangulatos, később már kissé unalmas erdei bicikliút monotonitása a túra végét kevésbé tette élvezetessé. Az utolsó 10 km-en csak, hogy történjen valami elkezdtünk egy játékot játszani, ahol egy véletlenszerűen kiválasztott betűvel kezdődő híres emberek neveit kellett mondani, s az vesztett, aki előbb-utóbb kifogyott az ötletekből. Abból látszódott, hogy a vége felé közeledik a játék, hogy egyre több jégkorongjátékos/szociológus neve került említésre, némi magyarázat kíséretében. :)
Végül sikerült 20 perccel a busz indulása előtt Juodkrantė-ba érni, már csak az volt a kérdés, hogy hol tudjuk leadni a biciklit. Körbenéztünk a parton, de nem voltak sehol. Megkérdeztük az egyik étterem felszolgálóját, aki azt mondta, pont a buszmegálló mellett szoktak lenni. Már kezdtem kétségbeesni, hogy milyen szerencsétlen dolog lenne azért elmulasztani a buszt, mert nem tudjuk rendesen visszaadni a bicikliket. Éppen hívtam őket telefonon, amikor feltűnt a boszorkánylogós autó az utánfutóján a sok biciklivel és bekanyarodtak a buszmegálló mellé. Ámen!
A busz visszaröpített minket Smiltynė-be, majd megmelegített mirelit hamburger (4,5 Lt) elfogyasztása után visszakompoztunk Klaipėdába. Érdekes, visszafelé nem kellett jegyet váltani! Visszamentünk a hostelbe, elmentünk WC-re felvettük a cuccainkat (én külön elköszöntem a bájos recepciós lánykától) és kimentünk a buszpályaudvarra. A busz – akárcsak egy romantikus filmben – éjfélkor indult…
5. nap – Kaunas és Milánó (2010. július 16.)
Az út maga már kevésbé volt romantikus filmbe illő…
A mögöttünk ülő férfi és nő nemcsak hangosak és kellemetlen szagúak voltak, de a srác kényszeresen újra és újra elkezdte rugdosni az ülésem támláját. Hiába találtam meg a lehető legkevésbé kényelmetlen pózt az alváshoz (arccal rádőlve a tömött hátizsákomra), a két egyén a sorozatos kérés ellenére is állandó zavaró tényező maradt, úgyhogy jobbnak láttam a busz végébe vackolni, nyugalomban és békességben. Valamennyit még aludni is tudtam a négyórás út alatt.
Miután megérkeztünk Kaunasba egy reptérre igyekvő lány próbált meggyőzni minket, hogy társuljunk be hozzá a taxiba, de mivel a mi járatunk csak 6 órával később indult és a taxis borzasztóan lehúzós árat mondott, inkább ott maradtunk a pályaudvaron.
Mivel hajnali négykor semmi nem járt, semmi nem volt nyitva, fáradtak is voltunk és tulajdonképpen fogalmunk sem volt, a város mely részében vagyunk, a legjobb, amit tehettünk, hogy megpróbálunk aludni egyet a pályaudvaron. Ezen elvitatkoztunk elég hosszan, s elnyújtva az átmeneti mosolyszünetet, tüntetőleg külön padra vackoltunk be. Én egész jót aludtam ott ezalatt a két óra alatt, de biztos voltam benne, hogy Zsuzsi egy cseppet sem tudott pihenni. Amikor már hajnal 6 körül elkezdtek szállingózni a munkába igyekvő emberek, felkeltünk és kerestünk egy trolit. A trolin már szent volt a béke.
Végül ugyanott, a Laisvės Alėjna sugárútnál szálltunk le, mint korábban a reptérről jövet. Sétáltunk egyet arra, nézegettük a kávézókat, melyik fog leghamarabb kinyitni. Az egyikbe végül beültünk, ittunk forró teát (Zsuzsi evett még valamit), majd vásároltunk kaját az útra az egyik ABC-ben, sőt még ormányával felfelé mutató elefántot is találtunk Gyulának, Zsuzsi barátjának. Ha másért nem, szerintem Zsuzsinak legalább ezért kellemes emlék marad Kaunas!
Kibuszoztunk a reptérre, visszaváltottuk a maradék litas papírpénzeket euróra, majd indultunk a beszállókapukhoz. Ismét sikerült sípolás nélkül áthaladnom a biztonsági ellenőrző kapun – ennek manapság mindig külön örülök.
A Ryanair gépe pontban 11-kor szállt fel, s 2 óra 35 perccel később büszke trombitaszó-dallam hirdette, hogy ismét sikerült időben, késés nélkül megérkezni a célállomásra – a Milano-Bergamo reptérre.
Milánó belvárosába több shuttle-buszjárat is közlekedik, többek közt az Autostradale és az Orioshuttle. Mi az utóbbit választottuk, mivel az előzetes összehasonlítás alapján másfél euróval olcsóbbnak bizonyult, sőt – amikor bepróbálkoztam diákjegyet kérve – az eredeti ár (7 €) közel feléért, 4 €-ért utazhattunk. Itt fontos megjegyezni, hogy visszafelé még az ISIC kártya felmutatására sem akartak kedvezményes jegyet adni, csak nagy nehezen akkor, amikor megmutattam a korábbi 4 eurós, „reduced ticket”-emet.
Egy óra alatt beértünk Milánó központjába. A busz végállomása a Milano Centrale központi vasúti pályaudvar volt, aminél hatalmasabbat eddig még nem igazán láttam. Egybe volt építve két metróállomással is, de a távolsági buszok egy része is innen indult.
Vettünk 5,50 €-ért 48 órás bérletet a helyi tömegközlekedésre (ATM), ami nagyon jó döntésnek bizonyult, tekintve, hogy amikor először buszra szálltunk ellenőriztek az ellenőrök. Ráadásul egy idősebb nénit, akinek nem volt jegye, heves ordibálások közepette, a kis húzogatós kocsijával együtt – szó szerint – ledobták a buszról. Elég bizarr jelenet volt! Azért is megéri bérletet venni, mivel Milánóban elég nagy távolságok vannak, főleg ha az ember a legtöbb látnivalót meg szeretné nézni.
A központi pályaudvarnál két metró is találkozik (M2 a zöld, M3 a sárga), így mi a sárgával mentünk el a végállomásig, a Maciachini megállóig. (Az utolsó előtti megállót Zara-nak hívták, ez Zsuzsinak nagyon tetszett.) 
A végállomástól végigsétáltunk a Via Carlo Imbonati-n, s a szállásunk (Dergano Room) még éppen a vasúti sínek előtt, egy innen nyíló mellékutcában, a Via Ceasare Brivio-ban volt. A recepcióhoz vezető keskeny folyosón egy hatalmas, de végletekig jámbor kutya feküdt, faltól falig elfoglalva az átjáró legnagyobb részét. Nagyot kellett lépnem, nehogy véletlenül megrúgjam, bár úgy tűnt, teljes mértékig hozzá van szokva, hogy a nyári forróságban, a hűs padlón heverve percenként átlépnek felette idegen emberek.
A végállomástól végigsétáltunk a Via Carlo Imbonati-n, s a szállásunk (Dergano Room) még éppen a vasúti sínek előtt, egy innen nyíló mellékutcában, a Via Ceasare Brivio-ban volt. A recepcióhoz vezető keskeny folyosón egy hatalmas, de végletekig jámbor kutya feküdt, faltól falig elfoglalva az átjáró legnagyobb részét. Nagyot kellett lépnem, nehogy véletlenül megrúgjam, bár úgy tűnt, teljes mértékig hozzá van szokva, hogy a nyári forróságban, a hűs padlón heverve percenként átlépnek felette idegen emberek.
Becsekkoltunk, majd elfoglaltuk a szobánkat, ami objektív mércével nézve is inkább egy, mint két személyre lett szabva. Ledöglöttünk pihenni egy órát, majd bementünk a sárga metróval a Duomo-ig. Az aluljáróból feljőve a Piazza del Duomo-ra értünk ki, s elénk tárult a milánói dóm valami egészen lélegzetelállító látványa. Az egész tér gyönyörű, hiszen a dóm mellett a Palazzo Reale (Milánó korábbi főurainak a palotája), a Galleria Vittorio Emenuelle II árkádos bejárata uralja a látképet. Utóbbi tulajdonképpen egy 1878-ban épült, üvegtetővel befedett, díszes bevásárlóutca, mondhatni bevásárlóközpont.
A gyönyörű épületek okozta örömöt aztán hamar beárnyékolta az ezután lejátszódott kis epizód, ami elég gáz és legszívesebben elfelejteném, de azért nem teszem, mert tulajdonképpen jó tanulsággal szolgált. A szitu a következő: épp fotózom a teret és a dómot, odalép egy szimpatikus indiai férfi, széles mosollyal, búzaszemeket kínál, hogy dobjam a galamboknak (irtózatosan sok galamb volt téren). Egyáltalán nem volt tolakodó, de olyan jó szívvel kínálja a magokat, hogy már majdnem elfogadom, amikor hirtelen a kezembe nyom egy marékkal. Én előbb megijedek és azonnal eldobom az összeset, mire mutatja, hogy ne eldobjam, hanem tartsam ki és a kezemből esznek a madarak. Mire feleszmélek újra tele van a kezem magokkal és galambokkal, sőt voltam olyan barom, hogy még a fényképezőgépemet is odaadom neki, mire ő szorgosan elkezd minden irányból fotókat csinálni rólam, miközben csupa galamb vagyok. Közben persze folyamatosan őt lesem, hogy azonnal cselekedhessek, ha meg akarna lépni a gépemmel, de a legnagyobb meglepetésemre visszaadja. Ezután megköszönöm az egészet, búcsúznék el, amikor eltűnik a mosoly az arcáról, helyette leginkább egy terroristához kezd el hasonlítani, s megszólal: „Ok. Ten euros!” Megdöbbenek, de ez nem minden, ekkor már ott van a társa és együtt követelik a magok árát: „Don’t you wanna pay us, man?! Hey, this is our business. You have to pay!”. Nem hagyom magam, igyekszem magabiztosan fellépni, s legalább olyan keményen visszanézni, ahogy ők teszik. Mondom, hogy nem vagyok hajlandó néhány búzaszemért ennyit fizetni, főleg, hogy ezt nem is mondta előre. Látják, hogy nem fognak sokat kiszedni belőlem, ezért a fejenként 10-10 eurós ár lemegy összesen 5 euróra, de ehelyett csak 2 eurót adok nekik apróban – de a szememet nem veszem le rólunk, s a pénztárcámat már olyan erősen szorongatom, hogy majdnem eldeformálódik. Miközben elindulok megkeresni Zsuzsit, azok még mindig szitkozódnak utánam, az egyik még tesz felém pár lépést, majd feladja. Rendesen leizzadtam ezalatt, az biztos. Zsuzsi a tér közepén egy „én ugye megmondtam” nézéssel vár, és teljes mértékig igaza is van, mert épp a buszon mesélte nekem, hogy a barátnője a pasijával 20€ kénytelen megvenni egy egyszerű cérnából készült karkötőt, mivel egy csapatnyi fekete körbeállta őket, amikor a milánói várnál sétáltak. Áldom a szerencsémet, hogy ennyivel megúsztam.
Egyre ellenszenvesebbnek találtam Milánót, s nemcsak emiatt az eset miatt: a sok, gyanús, barátságtalan alak, a káosz, koszos, szemetes utcák, de leginkább az az érzés, hogy bárhol kirabolhatnak. Fogtam és SD-kártyát cseréltem a fényképezőgépemben, arra az esetre, ha kikapná valaki a kezemből, ne veszítsem el az összes eddig készített képet…
Igyekeztem azért – az értékeim vigyázásán kívül – a város szépségeire is odafigyelni.
Átsétáltunk a Galleria Vittorio Emenuelle II-n (középen megcsodáltuk többek közt a piros-sárga színkombináció helyett az aranyszínű logóval fémjelzett, prémium McDonald’s éttermet), majd kiértünk egy térre, mely túloldalán a világhírű Teatro alla Scala (milánói Scala) állt. Megnéztük a nyitvatartását és elhatároztuk, hogy másnap visszajövünk.
Úton a vár felé megnéztük a Pinacotea Ambrosiana-t, mely nemcsak Borromeo bíboros könyvtárának, hanem egy művészeti galériának is otthont ad. Sajnos az épület be volt zárva, úgyhogy csak a szép belső udvart tudtuk megcsodálni. Ezt követően ettünk egy 3 eurós pizzaszeletet, majd elsétáltunk a várig (Castello Sforzesco), amely szintén be volt zárva. Megkerültük és a mögötte lévő gyönyörű parkban (Parco Sempione) sétálgattunk egyet. Lenyűgöző látványt nyújtott a lemenő nap, ahogy naracsszínben megvilágított a park – a várral szemben lévő – túlsó oldalán álló diadalívet (Arco della Pace). A gondozott és hangulatos park ellenére is folyton résen kellett lennünk, mivel ez a hely is tele volt gyanús alakokkal, akiket jobbnak láttunk elkerülni.
Úton a vár felé megnéztük a Pinacotea Ambrosiana-t, mely nemcsak Borromeo bíboros könyvtárának, hanem egy művészeti galériának is otthont ad. Sajnos az épület be volt zárva, úgyhogy csak a szép belső udvart tudtuk megcsodálni. Ezt követően ettünk egy 3 eurós pizzaszeletet, majd elsétáltunk a várig (Castello Sforzesco), amely szintén be volt zárva. Megkerültük és a mögötte lévő gyönyörű parkban (Parco Sempione) sétálgattunk egyet. Lenyűgöző látványt nyújtott a lemenő nap, ahogy naracsszínben megvilágított a park – a várral szemben lévő – túlsó oldalán álló diadalívet (Arco della Pace). A gondozott és hangulatos park ellenére is folyton résen kellett lennünk, mivel ez a hely is tele volt gyanús alakokkal, akiket jobbnak láttunk elkerülni. 
Miután meguntuk a parkot, felültünk az első villamosra, ami a közelben járt és úgy gondoltuk, hogy talán a központ felé mehet. Milánóban egyébként az elmúlt években teljesen felújítottak és újra forgalomba állítottak régi, 70-es években kivont villamosokat. Nekünk is sikerült egy ilyen régi szerelvényre felszállni a 2-es villamos vonalán. Belülről a kocsi gyönyörű, sötétbarnára pácolt, lakkozott faülései és fabetétes szerkezete különösen hangulatossá tette az utat.
A villamosról átszálltunk egy buszra, ami a pályaudvar felé ment, ám ekkor még nem sejtettük, hogy ez milyen fordulatot hoz a nap hátralevő részébe: a buszon hatalmas tömeg volt, s bár kiszámoltam, hány megálló múlva kell leszállnunk, de ők eggyel előbb mondták be a Centrale FS-t, mint én hittem. Ez kétségkívül összezavart engem, s amikor a tömeg elindult ki a buszból Zsuzsi kérdezte, hogy akkor szállunk-e vagy sem, mondtam, szálljunk le inkább. Mivel Zsuzsihoz a tőlünk balra lévő ajtó volt közelebb ő ott szállt le, míg én jobbra lévő ajtóhoz léptem, de az hirtelen becsukódott. Gyorsan odaugrottam a másikhoz, de már késő volt, az is bezárult. Zsuzsi a peronról visszafordulva döbbenten látta, hogy fennmaradtam és a busz továbbindult velem. Hamar kiderült a turpisság, ami megkavart minket: a következő megálló a pályaudvar főbejáratának volt a megállója, míg Zsuzsi a hátsó bejárathoz közelebbi megállónál szállt le, melynek szintén benne volt a nevében, hogy Centrale FS némi kiegészítéssel. Leszállás után szomorúan konstatáltam, hogy a mobilom lemerült, így hát gondoltam megvárom a következő buszt, hátha azzal utánam jön, de nem volt rajta. Bementem a pályaudvarra a csomagmegőrzőkhöz (eredetileg oda igyekeztünk), de ott sem találtam. Némi várakozás után visszatértem a buszmegállóba, majd a visszamentem egy megállót, oda, ahol ő szállt le. Ott sem volt. Ebből az irányból is besétáltam a csomagmegőrzőbe, hátha az előbb csak elkerültük egymást, de ismét hiába. Ekkor már komolyan elkezdtem aggódni, nehogy valami történjen vele egy ilyen veszélyes városban. Akaratlanul is apukája jutott eszembe, ahogy éppen tájékozatom arról, hogy sikerült elvesztenem a kislányát Milánóban, de amúgy majd máskor is engedje el velem utazni, mert megbízható útitárs vagyok…
Hazamentem a hostelbe, közben lépten nyomon azért szurkoltam, hogy akkorra már ott legyen. Mondanom sem kell, mekkora kő esett le a szívemről, amikor a recepciós – aki felismert – már azzal fogadott, hogy ne aggódjak, a barátom már a szobában van. Fent aztán kibeszéltük az egész fura helyzetet, elmondtam neki az érzéseimet, amik Litvániában értek, s egy nagyon jó beszélgetéssel zárult az este.
6. nap – Milánó (2010. július 17.)
A hostelben egy olyan kicsi franciaágyat kaptunk, amin normál esetben egyedül talán még el is fértem volna, így viszont a szorosan a falhoz simulva kellett aludni, mellőzve a szokásos éjszakai mocorgásomat. Végül is nem aludtam rosszul, de ehhez az előző napi izgalmak, a sok utazás és a fáradtság is hozzájárult.
A mai napra a Galleria D’Arte Moderna-t, a Duomo-t és a Teatro alla Scala-t terveztük be, ám elsőként a pályaudvarra vitt az utunk, ahol beadtuk Zsuzsi táskáját a csomagmegőrzőbe, hogy ne kelljen neki egész nap cipelnie.
A Galleria D’Arte Modernában 19. századitól egészen a kortárs műalkotásokig minden megtalálható, többek közt Matisse, Klee, Kandinsky, Picasso, Modigliani munkái is. Egyébként Zsuzsi nézte ki ez a helyet, sőt a helyszínen szorgosan lejegyzetelte azoknak a képeknek a címét, festőjének nevét, amelyek nagyon tetszettek neki – kb. minden harmadik képet. Amikor szóltak nekünk, hogy már csak fél óra van zárásig (ebédidőhöz), tehát fel kell gyorsítanunk a tempót, azt kezdtük el játszani, hogy minden egyes új képet lepontoztunk 0-10-ig terjedő skálán, s csak azoknál álltunk meg kicsivel hosszabb ideig, melyek mindkettőnk esetében magas pontszámot kaptak.
A múzeum után a dóm térre mentünk megnézni a Duomo-t. A belépés a templomba ingyenes, viszont a tetőre 5 €-ba kerül a belépő, de mindenképpen megéri felmenni. Zsuzsinak nem volt kedve feljönni, helyette 4,50 €-ért vett „Orbit-ízű” mentolos jégkását, amit valahogy sikerült legyűrnie, míg én a dóm csodálatos gótikus, csipkés tornyaiban és vízköpőiben gyönyörködtem a tetőn. 
A dómot követően a milánói Scala-ba látogattunk el. A diák belépő 4 €, ezért megnézhettük az operaház múzeumát, a díszes előcsarnokot, ahova a vendégek az előadások szüneteiben kijönnek és természetesen az egyik páholyt, ahonnan a Scala teljes nézőterét és színpadát látni lehetett. Különleges érzés volt ott lenni!
A Scala után már kezdtünk éhesek lenni, de ezúttal már igazán valami melegételre vágytunk. Végül a Castello főbejárata előtti téren ültünk be egy szimpatikusnak tűnő étterembe. Én pizzát ettem, míg Zsuzsi valami rákos tésztát kért. A pizza jó választásnak bizonyult, mivel nemcsak az adag volt hatalmas, de gazdagon megszórták feltéttel. Kétségkívül én jártam jobban a kapott ebéddel, mivel Zsuzsi rákos tésztája (már nem emlékszem a pontos nevére) szerinte bár nem volt rossz, de jobb sem igazán annál, amit ő otthon elkészít. A fizetés is érdekesen történt: miután kértük a számlát kaptunk egy mágneskártyát, amivel a pénztárhoz kellett menni, s ott a kártya leolvasásával kapott összeget kellet kifizetni.
Az étteremmel szemben álló bódéban aztán még vettünk 1-1 pohárnyi gyümölcssalátát, s indultunk volna a tovább a Santa Maria delle Grazie irányába, de Zsuzsi meglátott egy utcai gyűrűárus bácsit, aki sok-sok nagyobbnál nagyobb gyűrűt árult. Minél nagyobb és minél rondább volt, Zsuzsinak annál jobban tetszett. Ő persze más véleményen volt, s lelkesen keresgélte azt az Egyet, amit aztán büszkén viselhet a nap hátralévő részében. Talált is kettőt, ami között nem tudott választani, ezért kikérte a véleményemet. Jó barátként igyekeztem a bennem rejlő „gyűrű- és ékszerfóbiát” leküzdve objektív tanácsokat adni, aminek az lett az eredménye, hogy végül megvette mindkettőt. :)
Folytattuk tovább az utunkat a Santa Maria delle Grazie felé, mely arról híres, hogy itt található Leonardo da Vinci remekműve, Az utolsó vacsora. Bár tisztában voltunk azzal, hogy teljes mértékig esélytelen megnézni Az utolsó vacsorát, mivel minimum 30 nappal előbb le kell foglalni a jegyet, ami konkrét napra és azon belül konkrét 15 perces időintervallumra szól. Továbbá a 30 napon túl sem könnyű adott napra jegyet foglalni, mivel egyes hétköznapok kivételével így is be van táblázva minden. Ennek ellenére gondoltuk, szerencsét próbálunk, hátha bejön.
Mondanom se kell, nem jártunk sikerrel. A belépőket intéző hölgy viszont mosolyogva, már-már reflexszerűen elénk csúsztatott egy kis papírfecnit, amin annak a honlapnak az elérhetősége állt, ahol jegyet lehet foglalni. Némi kárpótlásként a templom előtti építési területet elkerítő paravánokon kifüggesztve megcsodálhattuk a világhírű freskó vízálló műanyagvászon változatát. Ha úgy nézzük, végül mégis sikerült látni Az utolsó vacsorát Milánóban…:)
A nap hátralévő része már kevésbé telt izgalmasan. Sétálgattunk a városban, ettünk fagyit, random módon felszálltunk villamosokra, majd visszatértünk a Parco Sempione-be, ahol összecsípkedtek minket a szúnyogok. Este 10 óra körül elmetróztunk a Centrale FS-ig, tanakodtunk, hogy az utolsó (23.15) vagy az első (4.00) reptéri busszal menjünk ki a reptérre. A buszmegállóban szóba elegyedtem egy olasz házaspárral, akiknek egy helyi rendőrtiszt javasolta, hogy inkább menjenek ki a reptérre aludni, minthogy éjszakára a belvárosban maradjanak az összes csomagjukkal. Hmm, ha maradt volna még bármi kétség bennünk, ez már teljesen meggyőzött minket is. Az utolsó busszal tehát elhagytuk Milánót, s kimentünk a reptérre.
7. nap – A hazaút (2010. július 18.)
Amikor megérkezett a busz az Orio Al Serio reptérre, nyilvánvalóvá vált, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek akik úgy gondolták, éjszakára a veszélyes milánói utcák helyett inkább a reptér termináljának „puha” járólapjait és fémpadjait választják pihenésül. Őszintén szólva, ennyi embert aludni még nem láttam reptéren, s mivel mi is piszok fáradtak voltunk, követtük a többiek példáját és befészkeltünk egy jegykiadó ablak alá a földre aludni. Hajnali négyig aludtunk, amikor is reptéri biztonsági szolgálat körbejárt és felkeltette az alvó népeket, így kénytelenek voltunk átköltözni a padra, diszkrét ülőpozícióba.
Végül 8.05-kor szállt fel a gépünk, s nem sokkal fél 10 után már meg is érkeztünk Ferihegyre. Zsuzsi szülei kijöttek elénk és hazavittek minket. A nap hátralévő részében igyekeztem kipihenni ezt a fantasztikus hetet.
Ez az út mindenesetre a rengeteg élmény mellett sok tanulsággal is szolgált. Zsuzsi nemcsak, hogy felfedezte az optimális pakolás és kézipoggyászos utazás praktikus dimenzióit, de bizonyította is, hogy vagány és bevállalós útipajtás, akivel lehet bármilyen közös programot csinálni, mert nyitott az új dolgok iránt. Rendkívül hálás vagyok neki, hogy eljött velem, s nemcsak azért, mert elutazott velem oda, ahova senki sem akart, hanem mert mindvégig jó barátom és útitársam volt.
Litvánia pedig igazolta a várakozásaimat, jobban is, mint hittem volna. Az biztos, hogy még visszamegyek oda egyszer…
