Kanada

Előzmények

Úgy vettem észre, azok az utazások sikerülnek igazán jól, melyek esetében az ember rendelkezik egyfajta érzelmi töltettel, kötődéssel az adott hely iránt, ahova ellátogatni igyekszik. Minél több ilyen van, annál jobban várja a pillanatot, hogy ott legyen, s élőben lássa, hallja, érezze a közeget.

Szinte össze se tudom szedni, hány és hány ponton kötődöm Kanadához. Érdekes módon a történet nem is velem kezdődött…

A sztori 1956-ig nyúlik vissza, amikor is a forradalmat követően az anyai ági nagymamám egyik testvére, Imre bácsi, a feleségével együtt elhagyta Magyarországot és kivándorolt Kanadába. Imre bácsi dolgos, szorgos molnárként egy idő után a winnipegi malomban kapott állást, s az évek alatt kemény munkával megalapozták feleségével a kinti életüket.

Rendszeresen tartották a kapcsolatot az itthon ragadt családtagjaikkal, így nagymamámmal és anyukámmal is. A hetvenes évek közepén, amikor Anya fodrászként kezdett dolgozni, Imre bácsi azt is felajánlotta neki, hogy menjen ki hozzá Kanadába és segít neki nyitni egy saját fodrász-szalont. Anya végül itthon maradt – de ha akkor másként dönt, ma én is kanadai lennék…

Imre bácsival életemben egyszer találkoztam élőben, még 1992 tavaszán, amikor elballagtam az óvodából. Tőlünk nagymamám kétszer (1982 és 1989) és nővérem egyszer (1996) látogatta meg őt Kanadában, de a gyakori levélváltások és telefonbeszélgetések hatására Imre bácsit mindig is sokkal közelebb éreztük magunkhoz, mint sokan gondolnák. Az utóbbi években sajnos az állapota romlani kezdett, így az a vágyam, hogy még egyszer meglátogasson minket és találkozzanak Ilonka mamával egyre lehetetlenebbnek tűnt.

Imre bácsi egyre ritkábban írt levelet, betűi pedig egyre girbe-gurbábbak voltak, míg nem már a kanadai felesége írta meg helyette őket.

Történt egyszer aztán, hogy 2010 novemberében egy helyi, szintén kanadai-magyar barátjuk, Árpád felajánlotta, hogy összehozhatnánk egy Skype-beszélgetést Imre bácsiékkal, mivel neki van számítógépe és internet hozzáférése. Előre megbeszéltünk egy időpontot, mely mindenkinek megfelelt, s feltámogattuk az akkor már járni is alig képes nagymamámat a kisházból, hogy közel 19 év után újra láthassa az öccsét – igaz csak képernyőn keresztül.

Leültettük Ilonka mamát a gép elé, s nem sokkal később már érkezett is a hívás.

Őszintén mondom, életem egyik legfantasztikusabb pillanata volt látni, ahogy a 86 éves nagymamán Skype-on beszélgetett a 85 éves, Kanadában élő öccsével…

Ilonka mama: „Jajj, Öcsi! Te úgy lefogytál!”

Imre bácsi: „Viszont Te jól nézel ki!”

Ilonka mama: „Á, dehogy! Fáj a lábam és mindent elfelejtek!”

Imre bácsi: „Ó, az emlékezetem nekem sem jó már! És milyen nálatok az idő…?”

Ilonka mama: „Hát az idő…”

Összeszorult a szívem, ahogy néztem és hallgattam őket. Mindennél jobban szerettem volna, hogy még egyszer az életben láthassák egymást.

De azt is be kellett látnom, hogy ez már nem fog megtörténni. Akkor megfogadtam magamnak, hogy egy éven belül magam fogok elmenni Kanadába, hogy legalább nekem legyen esélyem Imre bácsit még egyszer élőben látni…

Egy másfajta indíttatásként közrejátszott egy gyermekkorom óta meglévő álom is. Négyéves korom óta imádom a cápákat, delfineket és a bálnákat. Ezernyi dokumentumfilmet láttam róluk, míg sok gyerek rajzfilmeket nézett szabadidejében, én az esetek nagy részében inkább a természetfilmeket választottam. Alig voltam 12 éves, amikor elhatároztam, hogy ezekhez az állatokhoz kapcsolódóan két dolgot mindenképpen meg fogok tenni az életem során:

1. A dél-afrikai Fokváros partjainak közelében búvárketrecből megfigyelni a fehércápákat.
2. A Vancouver-sziget mentén bálnalesre indulni és vadon elő kardszárnyú delfineket látni.

Aki egy kicsit is ismer, az tudja, ezek nem üres álmodozások…

„Lacó, miért éppen Kanadába?! Biztos valami jégkorongmeccs miatt…” A barátaim közül sokan nem véletlenül reagáltak így, amikor előálltam a céljaimmal. A jégkorong az elmúlt 10 évben az életem szerves részét képezte, s szurkolóként rengeteg csodás élmény köszönhetek ennek a nagyszerű sportnak. Kanada a sportág őshazája, s világ legjobb játékosainak a legnagyobb többsége is innen származik. Naponta követem az NHL eseményeit, rengeteget tudok a csapatokról, játékosokról, így nem csoda, milyen izgalommal tölt el a tudat, hogy testközelből láthatom ezt a közeget.

És mindezekhez hozzávehetjük, hogy imádom a tavak felszínén tükröződő havas hegycsúcsokat, az érintetlen természetet, az erdei állatokat, a hegyi felvonókat…mindent, amit egy hegyvidék adhat. A hegyek látványa számomra olyan megnyugtató békességet áraszt, amely egyszerűen szólva, jó a lelkemnek. Tudva, hogy itt a Sziklás-hegység nemzeti parkjaiban olyan varázslatosan gyönyörű tájakon járhatok, melyeket képen látva valószínűleg el sem hinném, hogy valóságban létezik – ezek után mi legyen, ami visszatart?!

Tulajdonképpen két dolognak kellett „megoldódnia” ahhoz, hogy elmehessek Kanadába. Az egyik vitán felül a munkahelyi szabadság kérdése, mivel az olyan cég, mint az ExxonMobil nem szívesen engedi el a dolgozóit három hétre. Volt már rá példa egyeseknél, de a mélyen tisztelt exfőnököm többször utalt rá, hogy erre én ne is számítsak. Március közepére azonban ez az akadály is „elhárult”, szabad lettem, mint a madár, így már joggal kezdhettem el tervezni, miként költöm el a spórolt pénzemet életem egyik legnagyobb álmára.

A másik tényező sajnos nagymamám volt, aki a folyamatosan romló állapota miatt napi szintű ápolásra szorult. Anyával felváltva – olykor Apával kiegészülve – naponta több órát töltöttünk a gondozásával, mígnem jött egy lehetőség márciusban, hogy egy kórházban esetleg tudnának javítani az állapotán, s így a nap 24 órájában megbízható orvosi felügyelet alatt lehet. Azzal, hogy mamát biztos helyen tudtuk, évek óta először lehetőség nyílt arra, hogy Anyával közösen keljünk egy ilyen hosszú útra. Apa is biztatott minket, hogy használjuk ki az alkalmat – ő majd naponta, kétnaponta meglátogatja a Mamát a kórházban, emiatt ne aggódjunk.

Már napi szinten nézegettem a repjegyeket Calgary-ba, de az egy átszállásos utazások meglehetősen drágának bizonyultak. Már olyan megoldásokban is gondolkoztam, hogy Calgary helyett a jóval (kb. 40%-kal) olcsóbb Toronto-ba repülnénk, onnan pedig a kanadai fapadossal, a Westjet-tel tovább Calgary-ba. Nos ez a lehetőség nem várt eredményt hozott, ugyanis a háromórás Toronto-Calgary repülőút, helyből drágábbnak bizonyult, mint a Budapest-Toronto, így semmilyen szinten nem érte meg ez az opció. Egyszer aztán megleltem egy – a korábbiakhoz képest – elképesztően alacsony ajánlatot a KLM-től, mely egyértelmű befutó lett. Kissé kabarisztikus családi kalamajka után („jajj, Úristen…melyik bankkártyával fizessünk…gyorsan, gyorsan…el ne tűnjön ez az olcsó jegy…stb”), lefoglaltuk a jegyeket, s már nem volt visszaút…

Heteken keresztül a szabadidőm legnagyobb részét a kanadai út szervezésével töltöttem. Szépen lassan alakult, színesedett a program.

Az autóbérléssel kapcsolatban arra a döntésre jutottunk, hogy a teljes időtartamra béreljük ki a kocsit, reptéri felvétellel/leadással – mivel a tömegközlekedés lefedettsége és sűrűsége nem volt meggyőző a számunkra.

Kanadában szinte kizárólag az automataváltós autók terjedtek el – ez némi aggodalomra adott okot nekünk, mivel együnk sem vezetett még ilyen kocsit. (Fura volt belegondolni, hogy nincs kuplung, és ha pl. felemeled a lábad a fékről, az autó egyből elindul…) A kezdeti félelmünket Titáéknak köszönhetően alig 20 perc alatt sikerült legyőznünk, ugyanis felajánlották, hogy próbáljuk ki az ő automataváltós kocsijukat és további jótanácsokat is adtak, mire érdemes figyelni a vezetéskor.

Két nappal az indulás előtt meglátogattuk Ilonka mamát még az itt, Dunakeszin lévő idősek otthonában (ahova a kórházból hoztuk át, hogy közelebb legyen hozzánk). El akartunk köszönni Tőle, de amit tapasztaltunk az szíven ütött mindkettőnket. Nagyon rossz állapotban volt, s a nővér enyhén szólva nem sok jóval bíztatott minket, s javasolta, hogy készüljünk fel a legrosszabbra is. Teljesen kiborultunk. De teljesen…

Egy nappal később, szombaton valamiért még el kellett ugrani az idősek otthonába vinni neki valamit. Anya kérdezte, el akarok-e menni vele. Elmentem.

Nagyon jó döntésnek bizonyult! Rendkívül örültem, mert Ilonka mama összehasonlíthatatlanul jobban nézett ki, megismert minket és szépen megette a gyümölcsöt, amit hoztunk. Beszélni alig beszélt, csak nézett minket a nagy szemével. Amikor elköszönte tőle halkan, alig hallhatóan azt suttogta: „Vigyázzatok magatokra! Nagyon szeretlek benneteket!” A szeme azonban többet mondott minden szónál…

Immár mindketten megnyugodva várhattuk az indulás napját…

1. nap – Irány Calgary! (2011. május 22.)

Indulás előtti utolsó nap gőzerővel dolgoztam az útiterv és a programfüzet utolsó simításain.

Egész jól álltunk: a vancouveri szállást leszámítva egy komplett menetrend állt a rendelkezésünkre, melyben részletesen megtalálhatóak voltak a repüléssel kapcsolatos járatinformációk, az autós útvonalterv áttekintése (a napi útszakaszok kilométer, tervezett menetidő szerinti bontásban) kiegészítve a főbb látványosságokkal, azok költségeivel, valamint szállások részletezésével (dátum, cím, elérhetőség, érkezéskor fizetendő összeg, GoogleMaps-es térképrészlet) és a napi szintű költségkalkulációval…

Mondanom se kell, hogy viszont a pakolással jól elcsúsztam.

Anya már másfél nappal korábban becsomagolt mindent, a bőröndje, hátizsákja már ott figyelt a nappali közepén. „Áhh…ugyan, a bepakolásra elég egy bő óra, rengetegszer készülődtem már utazáshoz…minek azt úgy elsietni…tök fölösleges!” – gondoltam magamban és visszaültem tervezni. Csak azt felejtettem el, hogy általában 4-5 napokra utazom el, egy darab hátizsákkal, nem pedig 3 hétre, így egy ilyen hosszú útra a pakolás is egy összetettebb projekt…lényeg a lényeg, hogy éjjel 2-re már be is fejeztem mindent.

Gyorsan megágyaztam, megfürödtem, megmostam a fogam, felvettem a pizsamámat, hogy „egy kis alvás is alvás” alapon alszom még egy órát indulás előtt. Éppen mennék be a szobába, amikor Anya jön velem szembe és kissé álmos, de csodálkozó tekintettel kérdezi: „Ó, te már fenn is vagy?!” :)

„Öö…hát igazából most készültem lefeküdni!” – feleltem kissé bizakodóan. „Lefeküdni már nem érdemes…gyere inkább reggelezni valamit!” Az alvást tehát buktam.

Így hát, mint aki az imént kelt fel, felöltöztem, beágyaztam és mentem reggelizni. (Tulajdonképpen az alvást leszámítva meg is volt a napi rutin! :)

Apa vitt ki minket a reptérre, ahova kicsivel hajnali 4 után érkeztünk meg. Bár éppen 10 éve annak, hogy utoljára a 2-es termiálról repültem, de azonnal feltűnt, hogy az épület homlokzatán a korábbi „Budapest Ferihegy 2A” felirat helyett a sokatmondó „2A” virít. Na mindegy, ez biztos informatívabb.

Gyors, de könnyes búcsú Apától („Egyél rendesen és vigyázz a Mamára!!!”), majd beléptünk a terminál ajtaján.

A két KLM-es check-in pult közül az egyiknél rengetegen, míg a másiknál feltűnően kevesen álltak. Beálltunk az utóbbihoz. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint a postán, ahol önkéntelenül percenként leellenőrzöm, hogy ebben a (rövidebb, ergo jobb) sorban is lehet-e csekket befizetni (ha éppen azt kell), vagy csak minden egyebet, amit amúgy nem akarok. Meg is szólítottam az előttem álló hölgyet. Amikor megfordult, kis híján szívrohamot kaptam – kiderült, hogy az a nő az, aki még anno az Exxon-nál interjúztatott. (Aki ismeri ennek a történetét, az tudhatja miért rémültem tőle halálra…de mivel ez egy külön blog-bejegyzést is megér, később fogom elmesélni).

A nő is meglepődött (ő sem engem várt ott reggel 4-kor), de azonnal válaszolt is: „Ez a sor csak a Business Class-osknak van”.

Most, hogy már tudtunk „hol a helyünk”, így beálltuk a hosszú sorba. Amikor mi következtünk, feltettük a csomagjainkat a mérlegre az ügyintéző az azonosító matrica felragasztás közben így szólt: „Rendben. A csomagjaikat legközelebb Kanadában kapják meg...” Legközelebb Kanadában?! Alig bírom elhinni…

Reggel 6.15-kor indult a repülő Amszterdamba és két órával később pontosan meg is érkezett a Schipholra. Hmm…egy kis nosztalgia! De rég jártam itt utoljára! :)

Bár a következő gép indulásáig még több, mint négy óránk volt, így is egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elkeveredtünk a járatunkhoz tartozó beszállókapuhoz, mely természetesen a hatalmas terminálépület túlsó végén helyezkedett el. Odaérve kezdtem először érezni, hogy nem aludtam semmit, úgyhogy a hátizsákomra dőlve próbáltam pihenni egy kicsit…

Mire fölébredtem a gépünk már ott parkolt az épület mellett – egy Airbus A330-200-as volt. Első látásra nem tűnt olyan nagynak, de így is 243 utas fért fel rá. A turista osztályon három sorban voltak az ülések, a két szélén 2-2, míg középen 4 ülés volt egymás mellett. Az eredeti ülésrend szerint nem is egymás mellett ültünk volna Anyával, de a beszálláskor sikerült megkérni a mellettem ülő hölgyet, aki örömmel belement a cserébe. Kapunk KLM-es takarót és párnát is, majd következhetett az indulás!

Hatalmas élmény volt a repülőút! Egyrészről már önmagában az előttem lévő ülésbe épített monitor is elbűvölt, ahol választhattál, hogy vagy a repülő aktuális helyzetét, sebességét, magasságát, kinti hőmérsékletet, az útból hátralévő időt követed (nálam többnyire ez volt bekapcsolva), vagy filmet (a legújabb mozifilmektől a klasszikusokon át a gyerekfilmekig mindent) vagy TV sorozatot, zenei klippeket, sportot nézel. Ha ez sem elég, hallgathatsz rádiót, játszatsz online játékot (pl. Tetrist) a melletted ülővel…stb. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de ez még nekem élményszámba ment! :)

Rengeteget kapunk enni-inni is a repülőn. Alig értük el a repülőmagasságot, már hoztak üdítőt. Az üdítő után nem sokkal pikáns fűszeres sósmogyorót kínálgattak, s ismét üdítőt (ami persze lehetett alkohol is). Kapunk külön ebédet, hozzá desszertet, italt, kaptunk uzsonnára csokit és italt, majd vacsorára megint újból mindent!

Volt olyan is, aki – mint Móricz Zsigmond novellájában Kis János – megpróbálta „kiinni” a KLM-et a vagyonából – minden alkalommal, amikor a stewardess italt kínált Finlandia vodkát kért magának tisztán, teletöltve a vizespohárba. :)

Sajnos az út legnagyobb részén a sűrű felhőréteg miatt nem lehetett sok mindent látni, viszont kb. félúton elkezdett tisztulni az idő, s így lélegzetelállító látványban lehetett részünk: a sarkkörön túl ezernyi és ezernyi jégtábla úszott a vízen! Ezt is felülmúlta, amikor elértük Grönland partjait és átrepültünk a hatalmas gleccserek és hófödte hegycsúcsok egész tengerén…

Ugyancsak lenyűgöző volt látni a végeláthatatlan kanadai prérit, melyet megszámlálhatatlanul sok kisebb-nagyobb befagyott tó díszített.

Végül kilencórányi repülés után, nyolc időzónát átlépve, helyi idő szerint 13.35-kor érkeztünk meg Calgary-ba.

Miután leszálltunk a repülőről egy hosszú, kanyargós folyosón át eljutottunk egy nagyobb helyiségbe, ahol az útlevél- és vámvizsgálat volt. Mindig is tudtam, hogy Kanadában a csapból is a jégkorong folyik, de arra álmomban sem számítottam, hogy képesek ide az útlevél-ellenőrzés helyszínére elhelyezni 3-4 plazamatévét csak azért, hogy a várakozó emberek addig is nézhessék a hokimeccset! Hmm…tetszik ez a mentalitás! :)

Amúgy ez az útlevél- és vámvizsgálati procedúra villámgyorsan zajlott: az ellenőr robotszerűen megkérdezte, mi célból jöttünk Kanadába, van-e repülőjegyünk haza. Miután válaszoltunk, odaadtuk neki a még a repülőn kitöltött ún. Declaration Card-ot (ezen meg kellett adni a személyes adatokat, utazás célját, időtartamát, rákérdeznek, hogy hozol-e fegyvert, húst, gyümölcsöt, tejterméket, magokat, növényeket és alkoholt az országba, illetve átléped-e a megengedett kvótákat), amit aláírva és lepecsételve visszaadott nekünk. Kaptunk még pecsétet az útlevelünkbe, majd kifelé egy másik ellenőrnek kellett leadni ezt a nyomtatványt, csak így engedtek ki a kapun.

Miután egy kicsit összerendeztük magunkat, megkerestük az Alamo irodáját. Kiderült, hogy szinte az összes autókölcsönző cég koncentráltan egy helyen található, ahol egy átjárható pultsor mögött egy-egy ügynök 2-3 különböző kölcsönző cég autóit kezeli egyszerre. Itt egy kicsit vitatkoznom kellett az ügyintézővel, mert drágább napidíjat akart felszámolni a másodvezető után, mint amennyi a szerződésben volt. A szerződést otthonról mi a Holidaycars.com közvetítőcéggel kötöttük, nem közvetlenül az Alamo-val, s elvileg eltér a díjszabás. Végül az ügyintéző feladta és a korrekt díjat számlázta ki nekünk. Ráadásul meglepetésünkre – mivel hosszú időre béreljük az autót – eggyel nagyobb kategóriájú kocsit, egy vadonatúj KIA Fortét kaptunk ugyanazért az árért. A slusszkulcs mellé adott még egy térképet és két félliteres Alamo-s ásványvizet, majd mehettünk megkeresni az autót a parkolóházban.

Viszonylag hamar megtaláltuk a gyönyörű, sötétkék kocsit. Mindössze 2104 km volt benne, beülve pedig még mindig érezni lehetett azt a jó „újautó-szagot”. A kormány és a műszerfal telis-tele volt ismeretlen gombokkal, melyekről gőzünk nem volt mire való. Anya azt javasolta, vegyünk elő a használati utasítást (haha!), hátha attól okosabbak leszünk. A kesztyűtartóban legnagyobb meglepetésemre tényleg találtam egy felbontatlan kézikönyvet – látszott, hogy még senki sem használta (valószínűleg utánunk sem fogja senki). Annak ellenére, hogy azért elég jól tudok angolul, a műszaki szöveg „lefordítása” után sem lettünk sokkal okosabbak:

„Hmm…ez, ez itt a valamelyik lámpával csinál valamit…hmm…az, az ott meg motorhoz kapcsolódik valahogy…” Anya ekkor megelégelte az egészet („Na, elég! Most már menjünk valamerre! Szereld fel a GPS-t és menjünk!”) Betápláltam a GPS-be a szállásunk címét, azonnal megtalálta (yess!!!), indulnánk is, de…”mi a fenéért mutatja még mindig a Dunakeszi Thököly utcát?!!...nem azt kéne mutatnia, ahol most vagyunk…ááá”.

Egy újabb rövid pánikroham után persze rájöttünk, mindössze annyi a baja, hogy a vasbeton elemekből épült parkolóházban a GPS nem tudja fogni a jelet. Huhh…akkor már indulhatunk is! Anya beindította a motort, kiállt a paroklóhelyről, majd kérdően rám nézett: „Akkor most merre induljunk?”

„Anya, szerinted én már jártam erre?! Majd arra, amerre a legtöbben mennek!” :)

Hát, így indult az egész! :)

A GPS tényleg egy áldásnak bizonyult, tulajdonképpen minden gond nélkül megtaláltuk a szállásadóink (Matt és Heather) házát, akik Calgary egy békés és nyugodt kertvárosi részében laktak.

Őket a CouchSurfing-en keresztül találtam és egyáltalán nem kellett csalódnom, fantasztikus emberek mind a ketten. Rendkívüli szeretettel fogadtak minket már a legelején, külön hálószobát és fürdőszobát kaptunk, de felajánlották, hogy a házban bármit nyugodtan használhatunk (laptopot, telefont stb.), ehetünk vagy ihatunk. Elképesztően érdeklődő és nyitott emberek, laza, vagány és fiatalos attitűddel.

Érkezés után beszélgettünk velük 1-2 órát, majd este nyolc óra fele lefeküdtünk aludni. Elképesztően hosszú és fárasztó nap volt!

2. nap – Calgary (2011. május 23.)

Reggel 7 körül arra ébredtem, hogy az ablak előtti ereszen kopog az eső. Kinézve az ablakon nem sok jóra számíthattuk: az utcán hömpölyög a víz, a felhő sűrű és sötét és az eső ellentmondást nem tűrően esik.

Lent a földszinti nappaliban a háziak éppen a reggeli kávéjukat fogyasztották és lassan készülődtek munkába menni. Előtte még azonban csináltak nekünk is kávét és teát, beszélgettek velünk egy kicsit, majd távoztak.

Nekünk az első utunk egy közelben lévő élelmiszerboltba, a Sobeys-ba vezetett, ahol vettünk ásványvizet, felvágottat és egy jól kinéző sajtos óriáskiflit délutánra. Érthetetlen módon Kanadában mindenhol csak a termék/szolgáltatás nettó árát tüntetik fel, amelyre minimum rájön még a 12% GST adó – ez vásárláskor elég idegesítő tud lenni, főleg ha az ember nem látja át rendesen előre a végösszeget. További érdekesség, hogy akárcsak Svédországban és Finnországban, itt Kanadában is kizárólag külön Liqour Store-ban lehet alkoholt vásárolni. Mivel Matték jelezték, hogy este csinálnának egy barbecue partit, vettünk néhány doboz sört hozzájárulásképpen, majd elindultunk a belvárosba.

Néhány szót elöljáróban a városról! Calgary Alberta tartomány legnagyobb városa, mely a Sziklás-hegység keleti része és a préri között helyezkedik el. A város jellegét a felhőkarcolók mellett alapvetően a vadnyugatias hangulat határozza meg, mely leginkább a híres Calgary Stampede rodeófesztiválnak köszönhető. A minden év júliusában a Stampede Parkban megrendezésre kerülő programsorozaton több tízezer ember követi a lovas- és bikarodeó, marhabefogó versenyeket.

A Calgary Stampede mellett a város még méltán lehet büszke arra, hogy 1988-ban itt rendezték a Téli Olimpiai Játékokat. Ha valaki látta a jamaicai bobcsapatról szóló „Jég veled!” című filmet, az emlékezhet rá, hogy a jamaicaiak itt mutatkoztak be a téli játékokon. A teljes mértékben lesajnált kis bobcsapat, várakozáson felül szerepelt a tornán, ám az utolsó csúszáskor nem sokkal a cél előtt felborultak a bobjukkal. A jamaicaiak kiszálltak a bobból és a vállukon bevitték azt a célba. Ezt azóta sokan tartják a 1988-as Calgary Téli Olimpia egy legjellemzőbb momentumának...

A kocsival a Calgary Chinese Cultural Centre közelében, egy ritkaságnak számító ingyenes parkolóhelyen tudtunk megállni. Az eső még mindig esett, de nem volt mit tenni, így vágtunk neki a városnézésnek. Elsőként az Eau Claire Market-hez mentünk, mely egy régi raktárépületből átalakított népszerű belvárosi piac, éttermekkel, butikokkal, mozival. Az útikönyv szerint itt található egy Turista Információs Központ, ahonnan valamilyen térképet akartam szerezni. Mint kiderült, az már rég bezárt, viszont a szuvenírboltos hölgy rendes volt, adott egyet a saját térképei közül.

A sok éttermet látva megéheztünk, úgyhogy ettünk 1-1 Subway szendvicset reggelire, majd kimentünk a Prince’s Island Parkba. A hangulatos kis parkot a Bow-folyó két ága határolja, s gyalogoshídon lehet megközelíteni. A gyönyörű, tarka-barka virágágyások között a kanadai ludak egy egész serege legelészett (egy lúd ugye legel?!) békésen. Népes család lehetett, a két felnőttre jutott legalább 25 pelyhes fióka. Szakadó esőben nem volt egyszerű művelet akármit is lefényképezni: ez általában úgy nézett ki, hogy Anya próbálta az eső irányának merőlegesen tartani az egyszemélyes, rendkívül minőségi (átázós) esernyőnket a fényképezőgépem fölé, míg én igyekeztem a teljesség igénye nélkül megkomponálni a libás témát. Elég mulatságos látvány lehettünk a helyieknek, annyi szent! :)

Az eső csak nem akart elállni, úgyhogy önkéntelenül is elkezdtük énekelni a „Süss fel nap, fényes nap, mert kertek alatt a ludaink megfagynak” versikét, ami Koppenhágában mindig bejött. Tekintve, hogy a ludak nyilvánvalóan kiválóan érzik magukat az esőben és semmi jel mutatott arra, hogy felhők el akarnának vonulni, be kellett látnom, itt ez nem fog működni.

Miután tettünk egy kört a parkban, a belvárosi felhőkarcoló-dzsungel felé vettük az irányt. Furcsa érzés volt azok között a hatalmas épületek között sétálni, olyan kicsinek érezte magát az ember.

Az egyik sarkon megláttam egy nagy, bronz bikaszobrot, ami nagyon megtetszett. Kiderült, hogy a szobor Outlaw-t, a Calgary Stampede valaha volt egyik legjobb és legelismertebb rodeóbikáját ábrázolja. Egy helyi kezdeményezés („Bullish On Your Fututre”) keretében a szobor megalkotói ezzel a híres bikával akarták szimbolizálni azt az energiát, optimizmust és jólétet, amely ahhoz kell, hogy Calgary sikeres pénzügyi központtá emelkedjen a jövőben.

Továbbsétálva elértünk a Stephen Avenue-hoz, mely egy rövid, ugyanakkor hangulatos sétálóutcája Calgarynak. Ebben az utcában található a FlamesCentral nevű klub, melynek előterét, bejáratát, de még az ajtókilincset is a helyi hokicsapat, a Calgary Flames logója díszítette. Na végre, pont valami ilyet kerestem! Ahogy közelebb mentünk, egy lány épp akkor lépett be a klubba, úgyhogy gondoltam a „Closed” tábla ellenére meg sem próbálom legyőzni a kíváncsiságomat, így hát bementünk mi is. Az előtér után egy hosszabb, beépített szekrénysor tele volt a különböző Flames-es relikviákkal, mezekkel, díjakkal, régi fotókkal, míg a belső klubhelyiség egy leginkább Flames-es színekben pompázó mozira emlékeztetett. A kiérkező pultos csajszi mondta, hogy még nem nyitottak ki, viszont megengedte, hogy körbenézzek és fotózzak. Azt is elmondta, hogy a klubhelyiség óriáskivetítőjén szokták a helyiek a meccseket nézni, ha nem sikerült jegyet kapni az adott mérkőzésre. Rengeteg plazamatévével is fel volt szerelve a hely, így szinte minden szögből lehet látni a közvetítést. Egy ilyen sportklubot otthonra is elfogadnék!

Ezt követően elsétáltunk a Calgary Towerhez, melyet a rossz idő ellenére sem akartunk kihagyni. A 191 méter magas torony Calgary egyik lejellemzőbb szimbóluma, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az egész városra. A Calgary Tower-t 1968 júniusában adták át (akkor még Husky Tower néven), majd húsz évvel később, a calgary-i Téli Olimpiai Játékok idején a torony tetején gyújtották meg az olimpiai lángot. A felnőtt belépő 14,25$ (plusz az a fránya adó!), de mindenképpen érdemes felmenni. A bejáratnál boldogan pózoltunk a három óriási plüssmedvével, majd a lifttel felmentünk a legfelső szintre. A nagyszerű kilátás mellett még meg kell említeni a hurrikán szimulátort (2$ bedob, üvegfal mögé beáll és áááá jön a szél), mely hajszárításra is kiválóan használható, valamint az üvegteraszt, mely a kilátószint egy keskeny része, melyet üvegpadlóval borítottak – huhh, félelmetes onnan lenézni!

Miután minden irányból körbenéztünk, fotóztunk, videóztunk, még megnéztük a torony szuvenírboltját (a Calgary Tower-alakú borsdaráló igazán ámulatba ejtett!), majd a Stampede Park felé folytattuk az utunkat.

Ahogy haladtunk egyre izgatottabb lettem, mert a Calgary Flames csarnoka, a Scotiabank Saddledome is ebben a parkban található. Itt kerültem életemben először testközelbe egy valódi NHL csapattal, ráadásul eredeti környezetében!

Hihetetlen, mennyire boldoggá tett, hogy ott állhatok a Flames otthona előtt, s hiába nem voltak sose a kedvenceim (a 2004-es Stanley Kupa Döntőn még ellenünk is szurkoltam), de mégis fantasztikus volt ott lenni és tudni, itt játszanak minden alkalommal.

Innen elsétáltunk a Városházáig (itt sikerült lencsevégre kapnom az első kanadai mókusunkat), majd egy kis kitérővel átmentünk a Saint George-szigetre, ahol Anya húsz méter kijelentette, hogy „Kisfiam, erre nincs már semmi!”. Némi nyomásra be kellett látnom, hogy az egésznapos séta után lehet, nem jó ötlet szemerkélő esőben nekivágni egy újabb parksétának, amikor első ránézésre néhány piknikezőpad és egy bicikliút számít a legnagyobb látványosságnak.

Így hát visszamentünk a kocsihoz, megettük az uzsonnára vett óriáskiflinek a felét (micsoda meglepetésként ért, hogy a sajt mellé csípős pepperonit sütöttek a tésztába! :), leöblítettem egy kis kanadai Budweiserrel (igen Kanadának is van!), majd hazamentünk.

Matt és Heather már javában készült a barbecue-hoz. Elmeséltük nekik a mai élményeinket, majd Matt hozzálátott a sütögetéshez.

A vacsora elképesztően finom volt! Most már mi is alátámaszthatjuk, hogy az albertai marhasteak méltán híres – a hüvelykujjnál is vastagabb szeletek olyan omlósra és puhára sültek alig 20 perc alatt, nem akartuk elhinni. A husihoz salátamixet, gombás-hagymás-húsos szószt, ropogós kenyeret és bort kapunk…nyamm! :)

Evés közben sokat beszélgettünk, ők nagyon érdeklődőek voltak, ugyanakkor mi is sokat megtudtunk róluk. Mindketten dolgoznak: Matt a Kanadába érkező külföldi betelepülőknek segít munkát találni, míg Heather ifjúsági programokat szervez helyi fiataloknak. Imádnak utazni, s mivel elképesztően nyitott és kalandvágyó emberek, egészen álomszerű úticélokat tűztek ki maguknak – ezeket egytől-egyig a vendégszobában lévő hatalmas világtérképen be is jelölték. (A térképen a kék matrica Matt, rózsaszínű Heather által javasolt úticélt jelöli, melyek között olyanok is vannak, hogy „fotózni az Antarktiszon”, „kenuzni a Gangeszen”, „megmászni a Kilimandzsárót” vagy „végigmenni a Kínai Nagy Falon”). Ezek a tervek első pillantásra akár röhejesnek is tűnhetnek, de ez az ő esetükben fel sem merült. Bár mindketten szeretik az állásukat, de jövő nyáron mindketten fel fognak mondani és nekivágnak egy közel egyéves világkörüli útnak. Minek egy életen keresztül csak gyűjtögetni? Miért él az ember, ha nem azért, hogy az álmait próbálja megvalósítani? Munkát találnak majd ha hazajönnek – egyikük számára sem kérdés. S utána kezdődik az egész elölről…

Kiderült, majdnem 15 éve élnek együtt, de nem házasok – ennek ellenére kevés náluk boldogabb és harmonikusabb pár láttam eddig az életem során.

Az este hátralévő részében mutogattak nekünk fényképeket az egyik afrikai-indiai útjukról, melyeket többnyire Heather készített. A képei zseniálisak, szerintem olyan tehetséges, hogy már ebből simán meg tudna élni.

Lefekvés előtt még csináltunk egy-egy közös képet, amin mind a négyen rajtavagyunk, majd nyugovóra tértünk.

3. nap – Banff és környéke (2011. május 24.)

Ma reggel 7 előtt már mindketten felébredtünk és szomorúan konstatáltuk, hogy akkora a köd és a felhő, hogy a közelben lévő olimpiai síugrósánc teteje sem látszik. Még az időjárás-előrejelzéstől sem remélhettem túl sok vigaszt, ugyanis kb. 8 fokot és heves esőt mondott a Sziklás-hegység egész területére.

Indulás előtt még ittunk egy forró teát és kávét, elbúcsúztunk Heatheréktől, majd nekivágtunk az útnak!

Az elmúlt két napban Anya vezette az autót, úgyhogy most rajtam volt a sor. Az első tíz kilométernyi izgulás után már remekül éreztem az autót és élveztem a vezetés egész hangulatát, ahogy faltuk a kilométereket az egész Kanadát átszelő Trans Canada Highway-en (Hwy 1) Banff felé.

Ahogy elértünk a Sziklás-hegység lábához, meg kellett váltani a belépődíjat a nemzeti parkokba, ugyanis az átmenő forgalmat leszámítva mindenkinek meg kell fizetnie a kötelező napi parkhasználati díjat (9,80$/fő/nap). A bizonylatot belülről a kocsi szélvédőjére kellett ragasztani, így attól függően hány napra szól, a következő nap délután négy óráig mindhárom (Banff, Jasper és Yoho) nemzeti park területén érvényes.

Már az út Banffig lenyűgözően szép volt, hatalmas hegyek, hófödte hegycsúcsok, vékony vízesések és végeláthatatlan fenyőerdő amerre csak néztünk. A meglehetősen alacsonyan lévő felhők sok helyen belerondítottak sajnos a nagyszerű látványba, de így is alig bírtuk kapkodni a fejünk ide-oda: „Nééézd, milyen azép az a csúcs!!!...fúúú, nézd ott azt a másikat is!” :)

Banff-ba érve leparkoltunk az autóval, én elrohantam az egy sarokkal odébb lévő Turista Központba. Hoztam rengeteg térképet, prosketust és mivel fel akartunk menni kabinos felvonóval (Banff Gondola) a közeli Sulphur-hegység tetejére, megérdeklődtem, hogy szerintük megéri-e ilyen felhős időben felmenni. Az ügyintézővel megnéztük webkamerán mit lehet látni a csúcsról, de mivel tíz méterre is alig lehetett ellátni a sűrű felhőtől, így ő sem javasolta a túrát.

Visszamentem a kocsihoz, majd indultunk megkeresni a szállásunkat (HI-Banff Alpine Centre), mely Banff-tól 2 km-re fent a hegyoldalban, gyönyörű környezetben található. Kellemes meglepetésként ért minket az is, hogy az általam foglalt többágyas „dorm” jellegű szoba helyett, csak mi (ugyanazért az árért) kaptunk egy saját kis faházat, két franciaággyal, saját fürdővel és kandallóval. Szép, hangulatos és nagyon tiszta hely volt, s faház létére chipkártyával nyílt az ajtaja. Kaptunk még a mai napra ingyenes buszbérletet is (mivel a hostel messzebb van a várostól).

Miután lepakoltunk először elmentünk a Bow-vízeséshez, megcsodáltuk az impozáns Banff Springs Hotelt, majd a közeli Vermilion-tavakat látogattuk meg. Az idő közben sokat enyhült, már időnként a nap is kibukkant.

A GPS egy fantasztikus találmány és elképesztő segítség, így mindenhova el tudtunk teljesen könnyen jutni, még úgy is, ha nem rendelkeztünk pontos címmel.

A Vermilion-tavak után a Banfftól 14 km-re lévő Minnewanka-tóhoz mentünk, mely a Banff Nemzeti Park legnagyobb tava, s a Minnewanka Drive mentén haladva a tó déli felének legszebb részeit meg tudtuk tekinteni. Mivel a tó legnagyobb része még mindig be volt fagyva, a hajókirándulás szóba sem jöhetett.

Késő délután volt mire megjártuk a tavat, Anya már nagyon szenvedett, mivel a reggeli pepperonis kifli óta nem ettünk semmit (itt azért nem jön szemben 5 percenként valami élelmiszerbolt), így visszatérve a városba valami ennivaló után néztünk. Végül egy Safeway nevű élelmiszerboltban vettünk 8$-ért egy egész sültcsirkét, egy kis sültkrumplit, 1$-ért egy fél sárgadinnyét és holnapra némi uzsonnát, majd hazamentünk. A csirke remek választásnak bizonyult, királyi lakomát csaptunk belőle, majd eltelve ledőltünk pihenni, amiből 2-3 órás alvás lett. Alvás után megettünk az egyébként mézédes sárgadinnyét, majd leültem e-mailt írni az otthoniaknak.

4. nap – Johnston-kanyon és Lake Louise (2011. május 25.)

Időjárás tekintetében ez a nap sem indult jobban, mint az eddigiek. Mintha a felhők is meg akarnák mutatni nekünk, hogy tudnak még lejjel és még lejjebb is jönni, már úgy eltakarták a közvetlen szomszédságunkban lévő óriási hegyet, akár az alföldön is érezhettük volna magunkat.

Mivel szállásdíj ezúttal tartalmazta a reggelit, átsétáltunk az étkezőbe, mely a recepció mellett egy hangulatos, fagerendákból épített kis helyiség volt. Reggelire 3-3 vastag (tipikusan észak-amerikai) palacsintát kaptunk juharsziruppal...ettől egy kicsit sikerült békélnem a felhőkkel. :)

A mai napi első úticél a Banff-tól alig 25 km-re található Johnston-kanyon volt. Banff elhagyását követően a Trans Canada Highway-en haladva elvileg pár kilométeren belül le kellett volna térnünk jobbra, a Bow Valley Parkway-ra (1A), melyről a kanyon is megközelíthető. Balszerencsénkre mivel éppen feltúrták az autópálya-kijárat környékét, nem volt egyértelmű, hol kell letérni, így mire feleszméltünk már túl is mentünk az egészen. Már úgy tűnt, ez is ki fog maradni, de a GPS egy alig 15 km-es kitérővel visszavezetett minket a Bow Valley Parkway-ra.

Ezt az autóút már önmagában egy látványosság, mivel gyönyörű, festői tájak mentén halad az erdő közepén. A sebesség le van korlátozva 60 km/órára, de érdemes is lassan menni, mert gyakran bukkannak fel vadállatok az út mentén – mi is láttunk két őzikét, egy anyát a borjával.

Leparkoltunk az autóval a kanyon bejáratánál, ahonnan kiépített túraútvonal indul az alsó (1,1 km) és a felső (2,7 km) vízeséshez, de a köztes részek is lélegzetelállítóan szépek. Az egész kanyon a Johnston-patak közel 8000 éves eróziós munkájának az eredménye, több helyen 20-25 méter mély is lehet. Ahogy a lenyűgöző sziklahasadékok szélén növő fenyőfák gyakran szinte lehetetlenül ferdén álltak, miközben méterekkel alattuk a patak feltartóztathatatlanul hömpölygött – olyan megkapó látvány volt. Alsó vízeséshez érve be lehetett menni egy szűk kis barlangba, melynek a túlsó vége közvetlenül a vízesés mellé vezetett. Kiállva a végére alig tudtam nyitva tartani a szememet, mivel a hatalmas erővel robajló víztömegből érkező „vízmorzsák” azonnal beterítettek – bár kissé eláztam tőle, de kihagyhatatlan élmény volt! :)

Miután eltértünk a felső vízeséshez, úgy döntöttem, én még gyorsan elmegyek a még innen 3 km-re lévő Ink Pots-hoz (ki tudja, mit hagyok ki, ha nem teszem!), így Anya visszaindult a kocsihoz én meg futólépésben folytattam az utamat. Már elég hamar megbántam a döntésemet, mert a kiépítetlen, sáros, agyagos, olykor havas-jeges, meredek lejtős-emelkedős út szinte soha nem akart véget érni. Végül nagy nehezen kijutottam egy tisztásra, ahonnan éppen három fiatal srác jött visszafelé. Levegő után kapkodva megkérdeztem tőlünk, hogy még milyen messze van az Ink Pots. Válasz: „EZ itt az Ink Pots!” – felelte maga mögé mutatva.

Az Ink Pots elvileg a kanyon egyik legérdekesebb természeti jelensége, melyet apró, égszínkék tavak sora alkot, melyből föld alatti források törnek fel. A kis tavacskákból aztán a víz egy nagyobba, majd egy még nagyobba, majd a Johnston-patakba. Annak ellenére, hogy valóban egy szép és szokatlan jelenség, visszafelé úton nem egyszer gondolkoztam el azon, érdemes volt-e plusz 6 km-t megtenni ezért a néhány tóért, aztán arra jutottam, inkább örülök az egésznek.

Visszaérve a kocsihoz – kitalálva a gondolataimat – Anya már egy elkészített szendviccsel várt, megebédeltünk (közben figyeltük, hogy az Anya által a kocsi előtti kőre kitett almahéjat becserkészi egy óvatos mókus), majd továbbindultunk Lake Louise felé.

Lake Louise (Louise-tó) a Banff Nemzeti Park egyik legfőbb vonzereje, mely egy meseszép kék vizéről híres tó, mely hófödte hegycsúcsokkal körülvett völgyben, a Victoria-gleccser szélén húzódik. A tó szélén az impozáns, völgyre néző szálloda, a Chateau Lake Louise áll.

Ahogy közeledtünk a helyhez egyre izgatottabb lettem, mivel nyilvánvalóan ez az utunknak az egyik legszebb látványossága. Amikor odaértünk a tóhoz, majd nem elkezdtem sírni…és nem örömömben! :(

A tó nemcsak hogy be volt fagyva, legalább félméteres hó (!) borította, egyedül egy kicsi partmenti olvadvány engedett következtetni a tó eredeti színére. A jellemző, V-alakú völgyet övező hegycsúcsok mind felhőbe burkolóztak, kissé komor hangulatot árasztva.

Gondoltam ennél a látványnál semmi sem lehet kiábrándítóbb – tévedtem. Lake Louise-tól alig 15 km-re található Moraine-tó felszínét úgy belepte a hó, hogy még azt sem tudtuk kitalálni, hol kezdődik a tó maga. Ha már itt voltunk, 1-1 fénykép kedvéért pózoltunk egyet valahol, ahol a vízpartot sejtettük, majd az embermagasságú hókupacokon át szomorúan visszamentünk az autóhoz.

Kicsivel Lake Louise elhagyását követően letértünk Hwy 1-ről és az Icefields Parkway-en (93) folytattuk az utunkat Jasper felé. Ez az út valami egészen káprázatos, minden egyes kanyart követően a Sziklás-hegység újabb és újabb lenyűgözően szép, csipkés hegyvonulatai tűnnek fel, melyek között a völgyben széles, ám rendkívül sekély patakok csurdogálnak.

Jasper-ig már csak egy utolsó tó maradt, melyre igazán kíváncsi voltam – a Peyto-tó. A parkolótól elvileg nem messze található a Bow Summit kilátó (mely amúgy az Icefields Parkway legmagasabb pontja is egyben), s melyről remekül be lehet látni az egész völgyet, ahol a hegyekből érkező gleccser a szintén türkizkék színű Peytó-tóban végződik. Nyilvánvalóan már a legkevésbé sem számítottam csillogó, türkizkék vízfelszínre, melyben tükröződnek a hegyek, lelkiekben már felkészültem mindenre. Az a szép az egészben, hogy teljesen más módon ért itt meglepetés! A kilátó alig volt szerintem 600 méterre a parkolótól, ahol a 2-3 méter magas hókupacok már figyelmeztető előjelként is szolgálhattak volna, hogy nem lesz ám olyan egyszerű dolog még megközelíteni sem azt a kilátót. Mivel mindent vastag hóréteg borított (csak az irányjelző tábla szolgált valamilyen támpontként) elindultam a nyíllal jelzett irányba, amikor…BAMMM! Combközépig belesüllyedtem a kissé fagyott hóba. Anya közölte, hogy ő erre aztán nem jön, jöjjek inkább én is ki…”Egy fenét! Csak most kezd izgalmassá válni!” – gondoltam magamban. Bármennyire is igyekeztem óvatosan végigevickélni az úton, időről időre beszakadt alattam a hó. Némileg vigasztalt, hogy nem én voltam az egyetlen ilyen őrült – rajtam kívül négy ázsiai lány is megpróbálkozott a lehetetlennel, bár szerintem jobban élvezték a hóbasüppedős, röhögcsélős, hógolyózós és össze-vissza fotózós részét a dolognak. Nagy nehezen aztán sikerült kiérnem a kilátóhoz. A tó még teljesen befagyva is fantasztikus látványt nyújtott, leginkább egy gleccserből kinövő óriási fehér szellemre emlékeztetett. Mire végeztem a fotózással a lányok is odaértek, s mielőtt még eljöhettem volna megkértek, hogy mindegyikük gépével csináljak róluk közös képet – cserébe én is kaptam egyet magamról a sajátommal. Mint kiderült, két lány japán, míg a másik kettő koreai, de az közös bennük, hogy a „Thank you! Thank you!”-n kívül túl sok mindent nem tudnak angolul (de kárpótlásul aranyosan mosolyogtak hozzá).

Az út hátralévő része is kellemesen telt, bár lépten-nyomon megállapítottuk, hogy igazán láthatnánk már egy moose-t (jávorszarvast), mert ez a vidék pont olyan, ahol olyan jól ki tudna jönni az erdőből legelni…na jó, engedékenyek vagyunk, beérjük egy medvével…

Aztán hirtelen: „Ott a medve!!! Lacó, állj meg!!!” Lefékeztem, lassan visszatolattam és valóban…egy közepes méretű feketemedve bóklászott az út mellett. Megálltunk fotózni, videózni, úgy tűnt ez a medvét teljes mértéken hidegen hagyja.

Továbbindulva aztán elhaladtunk a Saskatchewan Crossing és a Columbia Icefield mellett, utóbbi azért híres, mert ez a Sziklás-hegység legnagyobb (325 km2) jéggel borított területe, mely az utolsó jégkorszak idején jött létre. Speciális, hatkerék-meghajtású hójáró buszokkal ki is lehet menni a Columbia-jégmező gleccserére.

Alig bírtuk felocsúdni a sok szépség látványától és medvés élményből („….és láttad? A medve még közel is jött, fel is nézett, hogy minden irányból fotózhassuk…beszarás!...Néééézd…megint egy medve!!!”) A kettes számú medvénk már bizonyosan egy felnőtt példány lehetett, vagy másfélszer akkora volt az előzőnél.

Mire a jasper-i szállásunkra értünk, már jócskán besötétedett és már majdnem meghaladtuk a napi 300 km-t. Anya nem volt túlságosan elájulva az ifjúsági szállótól, amit foglaltam. Nem is igazán a 40 ágyas hálószoba zavarta, hanem a mosószobából kiszűrődő folyamatos zaj és az, hogy a női fürdőbe való eljutáshoz a fél hostelen át kell vonulnia. Pedig szerintem egy jó hely volt! :)

5. nap – Jasper Nemzeti Park (2011. május 26.)

A mai reggelen valami olyat tapasztaltunk, amit eddigi kanadai ittlétünk alatt még egyszer sem: sütött a nap! Nem csoda, hogy izgatottak lettünk, mivel mára is többnyire olyan programokat terveztünk, melyek napsütésben élvezhetőek a legjobban: hajókirándulást a Sziklás-hegység legnagyobb természetes taván, a Maligne-tavon és kabinos felvonózást (Jasper Tramway) a Whistlers-hegység tetejére.

Mindenekelőtt azonban sürgősen tankolnunk, mivel már egy jó ideje az „E” alatti tartományban tartózkodott az üzemanyag-kijelző mutatója. Mivel a hostelünk tulajdonképpen a hegyen, nem pedig Jasper városában volt, így oda is el kellett gurulni a lehető legkevesebb fogyasztással. Nem teketóriáztunk sokat, az első választás lett a végleges is: Petro Canada.

Önkiszolgáló kút volt, benzinkutas egy szál se, ráadásul azt se tudtam, milyen üzemanyagot (87-est, 89-est vagy 91-est) kell tankolni a kocsiba. Megkértem a töltőállomás bolti eladóját, hogy segítsen elmagyarázni, miként működik itt a rendszer. Rendkívül segítőkésznek bizonyult a hölgy, első kérdése az volt: „Bérautó? Akkor elég neki a 87-es!” Biztos, ami biztos megmutatta a kút használatát is: bankkártyát a leolvasóban bedugni, majd gyorsan kihúzni, üzemanyagot kiválasztani és tankolni. Ez önmagában elég egyértelmű, annál furcsább viszont a tényleges fizetés menete. Ugyanis akármennyit tankolsz, minden esetben a maximális tankolható mennyiségnek, azaz 60 liternek megfelelő árat számolja fel és zárolja a kártyán, majd elvileg a következő 24 órában korrigálja a megfelelő összegre. (Ez persze csak utólag derült ki a számunkra.)

Mivel elég éhesek is voltunk, tankolás után beülünk a benzinkút éttermébe reggelizni. Az egyszerű villásreggeli héjában sült krumplikockákból, sonkából és omlettből állt, de annyira jólesett nekünk, ennél jobban nem is indulhatott volna a nap.

Ezt követően Jasper belvárosában megkerestem egy helyi utazási irodát, mely elvileg a felvonózást és a hajókirándulást együtt, olcsóbban kínálta, mintha a helyszínen külön-külön vennénk rájuk jegyet. Az első számú hidegzuhany is itt ért: a Maligne-tó még mindig be van fagyva, így a hajók sem közlekednek. De próbálkozzak úgy két hét múlva, akkor már bizonyosan hajózható lesz! Grrrr…ez nem igaz!!! Még itt is?!

Ezzel tehát bizonyossá vált, hogy a kedvenc kis fenyős szigetemet, a Spirit Island-ot sem láthatom, mert az a Maligne-tó túlsó csücskében található, ahova csak hajóval lehet eljutni. Be kellett érnem annyival, hogy szigetecskéről készült egész falas poszter fényképezhetem csak le. (jobbra oldalt)

Visszasiettem a kocsihoz, hogy legalább a hegyre addig menjünk fel, amíg szép napsütés van, ki tudja, mi lesz később. Innen tehát visszakocsikáztunk a hostel felé, ugyanis a felvonó alig 2 kilométerre volt a szállásunktól. Itt ért a második hidegzuhany: sajnos most nem üzemel a felvonó, mivel ma tartják az éves (!) tréningeket és gyakorlatokat, így várhatóan csak délután kettőtől fognak indulni az első járatok…

Teljesen kibuktam és borzasztóan csalódott voltam, hogy a sok szervezés ellenére szinte semmi sem jön össze. Kábé megsemmisültem visszaültem a kocsiba, gondolkodtunk, miként üthetnénk el valahogy az addig hátralévő négy órát, majd úgy döntöttünk, mégis elmegyünk a Maligne-tóhoz, még ha nem is lehet rajta hajókázni.

A Maligne-tóhoz vezető Maligne Lake Drive Jaspertől 5 km-re kezdődik, ahova az Edmonton felé menő Hwy 16-ról kell letérni. Ezt a festői útvonalat is lépten-nyomon kilátók szegélyezik, lehetőséget adva az autósoknak, hogy biztonságosan félrehúzódva megálljanak fényképezni. Ezt mi sok helyen ki is használtuk, sőt láttunk egy kisebb őzike csapatot is – legalább hatan voltak. Félúton már azt hittünk, megérkeztünk, ám kiderült még csak a jóval kisebb Medicine-tónál járunk. Végül megérte megtenni a 47 km-t Jaspertől, a Maligne-tó és környéke, még így félig fagyottan is nagyszerű látványt nyújtott. Ameddig lehetett, elsétáltunk a partmenti ösvényen, majd visszaindultunk a felvonóhoz.

Odafelé úton a Hwy 16 mentén egy legalább 14 őzikéből álló csorda legelt a legnagyobb békességben, a legkevésbé sem zavartatva magukat a forgalmas autóúttól vagy a rengeteg, út széléről fotózó autóstól.

Mire visszaértünk a Jasper Tramway-hez az egész völgyet belepték a felhők, még a hegy csúcsa is eltűnt időről időre, igaz a felvonó felső állomása még éppen alattuk volt. Itt már azonban történhetett bármi, akkor is felmentünk volna – miután eddig két hegyi felvonót hagytunk ki a nyavalyás felhők miatt.

A jegy 31,50$ egy felnőtt részére, melyhez egy járatszámot is adnak, így csak azzal a kabinjárattal lehet felmenni, amihez a jegy is szól. A hangosbemondó többször felszólítja az utasokat, hogy melyik járatra történik a beszállás, így szinte lehetetlen eltéveszteni. Míg felértünk a 2285 méter magasan lévő felső állomáshoz, a kabinajtó nyitásáért felelős fiatal csajszi mesélt érdekességeket a Jasper Tramway-ről és a Whistlers-hegységről. Fent alaposan körbefotóztuk a lélegzetelállítóan gyönyörű völgyet, majd míg Anya megvárt a várótermében és nézegette a szuveníreket, én kimentem a felvonó melletti sziklás részre és a csúcs felé tartó útvonalon szó szerint belesétáltam a felhőbe. Csodálatos látvány volt!

Ezután a nagyszerű élmény után még visszamentünk bevásárolni Jasperbe, s az immár jól bevált kiadós vacsoraként elfogyasztottunk egy út melletti leállóban egy fél grillcsirkét. Evés után Anya átvette a sofőrszerepet (mivel Calgary óta én vezettem), majd nekivágtunk a 249 km-es útnak egészen Field-ig.

A nap végére egy szavam sem lehetett – a természet kompenzált engem az elmaradt hajókázásért, ugyanis láttunk két megtermett agancsos moose-t alig pár méter távolságból, két hegyi kecskét, melyek a télről az utak szélén ragadt sót nyalogatták, valamint egy anyamedvét két kicsi boccsal. Bár az utóbbiak legalább háromszáz méterre voltak tőlem (ugyanis kiszálltam a kocsiból fotózni), de miután anyamedve észrevett, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. A kicsik eközben anyjukon lógtak vagy fára másztak. (Esküszöm, az a két kis bocs gyorsabban mászott fel a fenyőfa tetejére, mint egy macska!)

Mire Field-be értünk nemcsak besötétedett, de az eső is elkezdett szakadni, így fel sem tűnt, amikor átléptünk a tartományi határon British Columbiába. Megadott címen nem találta meg a GPS a szállásunkat (Fireweed Hostel), így egy ideig még keringtünk a mindössze 300 lakossal bíró pici hegyi falu utcáin, amikor a szakadó esőben odalépett a kocsinkhoz egy alak és érdeklődött, segíthet-e valamiben. Elég bizarr helyzet ellenére megkérdeztük, tudja-e merre van a Fireweed Hostel. „Ott van egy utcával lejjebb…mutatom az utat…” – felelte az ürge, miközben masszívan ázott az esőben. Mint kiderült, ő a hostel tulajdonosa és csak minket várt! :)

Ez a szállás még a banff-it is felülmúlta, pici, de rendkívül tiszta, hangulatos hely volt, ráadásul itt is megkaptunk ketten egy egész négyágyas szobát.

Alig vártuk, hogy aludjunk ezután az élményekben gazdag nap után!

6. nap – Út Vernonba (2011. május 27.)

Anya teljesen el volt ájulva a hosteltől! Indulásig ha legalább hússzor nem mondta el, milyen szívesen elfogadná és üzemeltetné, akkor egyszer sem.

Field egyébként a Sziklás-hegység harmadik legnagyobb nemzeti parkjának, a Yoho Nemzeti Parknak a közepén fekszik, a Kicking Horse folyó mentén, így hát ideális kiindulási pont a környék felfedezésére.

Sajnos helyből le kellett mondanunk két nagyszerű nevezetességről, a 254 méter magas Takakkaw-vízesésről és meseszép türkizkék víztükréről híres O’hara-tóról, mivel mindkettőhöz vezető még le volt zárva.

Úgy tűnt, itt még barátságtalanabb az időjárás, mint egészen eddig, ugyanis havasesőben vágtunk neki a mai útnak.

Az első megálló az alig pár kilométerre lévő Natural Bridge volt. Ez egy egészen különleges, természet alkotta sziklahíd a Kicking Horse folyó fölött, amely úgy létre, hogy a több száz éven tartó erózió alagutat vájt a szilárd sziklába, így egy keskeny sávon még a mai napig egybeér a két oldala.

Hét kilométerre innen – továbbhaladva a kis hegyi úton – az Emerald-tóhoz jutottunk, mely végre olyan magával ragadó türkizkék színben pompázott, amilyet annyira akartam látni. A tó egész környéke csodaszép volt, alig tudtunk betelni a látvánnyal.

Ezután a kis kitérő után újra ráhajtottunk a Trans Canada Highway-re (Hwy 1), s legközelebb csak Golden-ben álltunk meg tankolni egy Husky kútnál. (Megfogadtuk ugyanis, hogy elvből nem tankolunk ESSO kútnál, mivel az is az ExxonMobil-hoz tartozik. :) )

Útközben még áthaladtunk a Glacier és Mt Revelstoke Nemzeti Parkokon, de célzottan már nem álltunk meg sehol. Egy helyen aztán láttuk, hogy a leállósávban áll egy autó, a sofőrje pedig serényen fotózza az erdőszélet. Kicsivel odébb mi is megálltunk, felkaptam a gépemet és visszasétáltam megkérdezni a férfit, milyen állatot lát ott. Ő rám nézett, elmosolyodott, majd azt felelte, hogy nincs ott állat, csak úgy megtetszett neki annak a néhány, furcsa szögben kidőlt fenyőfának a tükörképe ott lent az ártéri vízben, hogy meg akarta örökíteni. Gondoltam, ha már itt vagyok én is lövök róla néhány képet és tulajdonképpen az eredmény nekem is tetszett.

Az Hwy 1-ről kicsivel Sicamous elhagyását követően tértünk le, Enderby felé délnek tartva. Ahogy közeletünk az Okanagan-völgyhöz – melyben Vernon is található – érezhetően enyhül az időjárás, mintha egy teljesen más éghajlatra kerültünk volna. Enderby után Armstrong következett, majd azután feltűnt a „VERNON” tábla.

Vernon, Vernon…hány évtizeden keresztül hányszor és hányszor címeztük ide a leveleket, képeslapokat, míg eljött az idő, hogy saját szememmel láthatom ezt a helyet. Egyre izgatottabbak lettünk, ahogy befordultunk a 31st Street-re és megláttuk a társasházat, ahol Imre bácsiék is laknak. Kiszálltam, odamentem a bejárati ajtóhoz, majd felcsengettem a 409-es számot. Marika néni (a felesége) szólt bele, mondta, hogy Imre bácsi jön le értünk.

Amikor végül megláttam őt, egyrészről alig akartam hinni a szememnek, másrészről két dolog jutott az eszembe: milyen sovány és mennyire hasonlít az Ilonka mamára!

Imre bácsi ugyanabból a kis Somogy megyei faluból, Fonóból származik, mint a nagymamám. Négyen voltak testvérek, mama a legidősebb, míg Imre bácsi a második a sorban. Fiatalkorától kezdve molnárként dolgozott, majd az 1956-os forradalom idején emigráltak ki a feleségével Kanadába, akkor még a Manitoba tartománybeli Winnipeg városába. Miután a felesége a 70-es évek végén meghalt, megismerkedett Mary-vel (mi mindig is csak Marikának hívjuk), aki bár itt Kanadában született, de ukrán felmenői vannak. Bár sosem házasodtak meg, de Marika felvette a Banai nevet és azóta együtt élnek.

Imre bácsi többször járt Magyarországon, igaz legutóbb 1992 nyarán, amikor én éppen elballagtam az óvodából. Négy évvel később nővérem látogatta meg őket (1 hónapot maradt kint), ám azóta maradtak a levelek és a telefonok. Annak ellenére, hogy alig találkoztunk vele eddig személyesen, az egész családunk olyan közel érzi magához Imre bácsit, mintha itt élne velünk.

El se akartam hinni, hogy ott áll előttem! Soványan, öregen, kiálló csontokkal…de ő volt az és ez a lényeg! Anya közben megkerülte a kocsival a házat és leparkolt a bejárati ajtó oldalán parkolt le. Nagy volt ám az öröm, amikor találkoztak, persze mindketten elsírták magukat.

Felvittük a cuccokat a lakásba, ahol Marika már várt minket. Az ő arca még Imre bácsiénál összeaszottabb és soványabb volt. Annak ellenére, hogy több mint harminc éve magyar élettársa – pár szót leszámítva – nem tud magyarul, ennek ellenére – a maga sajátos módján – de lelkesen üdvözölt minket.

Mivel már este 6 óra körül jártunk, elérkezett lassan a vacsoraidő. Imre bácsi jelentkezett, hogy szívesen elkészíti az ételt (mindig is ő főzött kettejük közül), de Anya mindenképpen segíteni akart neki. Mint kiderült, a hűtőszekrényük teljesen üres, így konzervleves lett vacsorára. Imre bácsi a leves mellé sütött néhány szelet pirítóst („tósztot”), kivette a fagyasztóból a kb. 3 szeletnyi lefagyasztott felvágottat („Megehetjük ám még ezt is, ni!”), majd fogott egy nagyobbacska lábast és beletöltött két adagnyi konzervet. Amikor már a villanytűzhelyen felmelegedett eléggé a leves, beledobta a három szelet egybefagyott felvágottat. Anya tágra nyílt szemekkel figyelte az egészet, majd rákérdezett, hogy mi lesz ebből?

„Szuperszendvics!” – felelte Imre bácsi. Ugyanis, ha a melegedő levesbe teszi a fagyott felvágottat, az is hamar felolvad, még a levestől egy kis extra íze is lesz, így szendvicsbe téve még finomabb. Hát nem aranyos? :)

Az étkezőasztalnál aztán még sokat beszélgettünk, bár eléggé nehezen lehetett akárkire is odafigyelni, mivel Marika alapból folyamatosan csacsogott (többnyire jobb híján nekem), Anya meg Imre bácsival beszélt, én meg próbáltam kb. mindenkit egyszerre hallgatni.

Vacsora után Marika megágyazott nekünk a hálószobájukban, sőt mindkét ágyra vadonatúj huzat és lepedő került – akkor bontotta fel a csomagból őket. Maguknak a nappaliban lévő kihúzható kanapén ágyazott meg, majd fürdés után mindannyian nyugovóra tértünk.

7. nap – Vernon: Okanagan-tó és Silver Star (2011. május 28.)

Imre bácsiéknál egy szokásos reggeli általában a már említett „tósztból”, barackjamből, tükörtojásból és kávéból áll. Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem tartja-e furcsának egy kicsit a lekvárral enni a tojást, azt felelte, az étkezdékben is mindig adnak az ételhez kis kosárkába lekvárt akármit is kérsz, így ha már ott megeszi („ne maradjon meg!”), itthon miért ne…:)

Marika viszont a kávéért van oda – nincs olyan napszak vagy étkezés, amihez ne kérne egy kis „coffee”-t. Szerintem a világon ő az egyetlen, aki lefekvés előtt is azért iszik kávét, hogy hamarabb elaludjon. :)

Reggeli közben Árpád telefonált és felajánlotta, hogy elvisz mindannyiunkat egy kis autókázásra a Vernon közeli dombokra. Árpáddal szintén a Marikáék révén ismerjük egymást, s az ő révén sikerült már többször is összehozni, hogy Skype-on beszélhessünk az Imre bácsival vagy az e-mailen küldött levelünket kinyomtatva üzenjünk nekik. A 60-as éveiben járó férfit már több évtizedes barátság köti Imre bácsihoz, de mi is nagyon megszerettük ez alatt a pár nap alatt.

Evés után lassan összekészülődtünk, majd fél 11 után lementünk a ház elé, ahol Árpád már várt minket a hatalmas, fehér színű Ford Super Duty terepjárójával. A kölcsönös bemutatkozást követően már indultunk is, sőt már az első kanyartól kezdve folyamatosan mesélt valamit a környékről és a látnivalókról.

Első körben felmentünk egy magasabb dombra, ahol az Allan Brooks Nature Centre is található. Innen nagyszerűen be lehetett látni Vernon egész területét, a környező hegyeket és dombokat.

Mellesleg ezen a helyen éppen egy alkalmi bolhapiac üzemelt, ahova időnként a helyiek kihozzák az otthon fölöslegessé vált tárgyaikat eladni. Úgy látszott, hogy az odújukból kikukucskáló két mormotát teljes mértékben hidegen hagyja ez az egész forgatag, békésen hagyták, hogy pár méterről lefotózzam őket.

Ezt követően az Okanagan-tó észak-keleti csücskénél lévő magas doboldalra mentünk fel, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a tóra és az egész völgyre. Irigyeltünk azokat, akiknek ilyen fantasztikus helyen lehet a háza, ráadásul egyre több és több telket parcelláztak föl a domboldalban. A rendkívül könnyű, faszerkezetes házakat – ha már megvan az alapozás – szédületesen gyorsan, akár néhány nap alatt is fel tudják építeni, viszont az áruk ettől még nem lesz alacsonyabb, átlagban egymillió kanadai dollárnál kezdődik.

Ezután a Vernont körülvevő magasabb hegyek egyikére, a Silver Star-ra autóztunk fel. Sajnos az 1609 méter magasan lévő síparadicsomot sűrű felhő borította, így a kilátásnak lőttek. Maga a kis hegyi falu így is érdekes látványt nyújtott a legkülönbözőbb élénk színekben pompázó házaival. Árpád – festő lévén – több épületen is dolgozott már ezen a környéken és mesélte, hogy külön rendelet szabályozza, milyen árnyalatú és mélységű színeket használhatnak a festéshez. Sőt, annak fényében, hogy a szomszédok házai milyen színben pompáznak, egyes színeket helyből nem is használhatnak…

Mivel már lassan közeledett az ebédidő, mindannyian kezdtünk megéhezni. Megelőzve a Marika néni esetében gyakran lehetetlennek tűnő kompromisszumot (neki ez se jó, az se jó, amaz se jó stb. úgyhogy menjünk a Chinese Restaurantba…) Árpád úgy döntött, a Pizza Hut lesz a befutó. Remek döntésnek bizonyult – a kiadós és különösen finom zöldséges-fűszeres csirkés pizzát egyik olaszországi sem közelíti meg. (Marika néni tüntetőleg végül csak egy kávét kért.) Az étteremben találkoztunk Árpád feleségével, Joanne-nal is. Rendkívül kellemesen alakult az ebéd, Imre bácsi meghívott mindenkit, ráadásul a különösen bájos felszolgálólány (Ashley) akárhányszor halad el az asztalunk mellett, mindig rám mosolygott. Ez a kitüntetett figyelem még a távozáskor is megmaradt – amíg be nem csuktam magam mögött az ajtót, láttam, hogy végig követ a szemével és somolyog tovább. Ezek után napokig azon gondolkoztam, milyen ürüggyel lehetne megint eljönni ide enni! :)

Az ebéd olyan bőséges volt, hogy vacsorára csak könnyű szendvicset ettünk egy kis barackbefőttel, s közben beszélgettünk. Amikor aztán Marika hátrament a konyhába valamiért, Imre bácsi lopva megitta a barackbefőtt levét – szegények ugyanis a felesége megtiltotta, mivel „tele van cukorral”. Mire Marika visszaért, Imre bácsi kiitta a tálat, elmosolyodott, majd keresztet vetett, mi pedig egy jót kuncogtunk az egész jeleneten.

Mindig is meg akartam kérdezni Imre bácsitól, hogy anno miért éppen Kanadába vándoroltak ki? Mivel szegénykémnek már rossz az emlékezőképessége, kicsit nehezen tudta összeszedni a gondolatait. A konkrét okokra már nem emlékezett, viszont arra igen, hogy a menekülttáborban ajánlották nekik Kanadát, mivel ennek az országnak remek mezőgazdasága és hatalmas búza termőföldjei vannak, így nagy kereslet is van jó molnárokra. Így hát úgy gondolták az akkori feleségével, Erzsivel, miért ne? Amikor aztán megérkeztek Kanadába, Thunder Bay-be, s mindketten először egy olasz férfi virágkertészetében vállaltak munkát, aki ráadásul még ingyen szállást is biztosított nekik. Erzsi néni hamar hozzászokott az új környezethez, rövid idő alatt meg is tanult angolul. Erről a helyről egy idő után eljöttek, mivel Imre bácsi egy sokkal jobban fizető munkát kapott, ahol napi 10-12 órában nehéz olajoshordókat kellett pakolni. Rengeteget túlórázott, sőt minden vasárnap is dolgozott, de így végül egy év alatt sikerült annyi pénzt keresnie, hogy vehettek 20 hold földet…

8. nap – Vernon: Ebéd Árpádéknál (2011. május 29.)

Legnagyobb meglepetésemre Árpád ma reggel is telefonált, ezúttal ebédelni hívott meg minket magukhoz. Nem voltam biztos benne, hogy a meghívás csak nekünk szól vagy Imre bácsiéknak is, ezért erre külön rákérdeztem. Árpád kissé viccesen azt felelte: „Az Imrét nyugodtan hozzátok, vele sosincs semmi gond, nem válogatós, viszont a Mary-t igazán otthon hagyhatnátok valahogy, neki soha semmilyen étel nem jó…”

Ettől függetlenül Marika is először úgy döntött, inkább elmegy helyette bevásárolni, de végül valamiért mégis velünk tartott, minden kétsége ellenére.

Árpád jót nevetett, amikor az ajtóban meglátta, majd elkezdtek viccelődni egymással. Joanne már javában sürgött-forgott a konyhában, de mivel még volt még egy kis idő az ebéd elkészültéig, így Árpád körbevezetett minket az egész házban. Megmutatta a hatalmas lakókocsijukat is, mellyen múlt nyáron bejárták fél Mexikót.

Közben elkészült az ebéd, befutott a Joanne fiának a családja, így kilencen ültünk le enni az étkezőbe. A főfogás grillcsirke volt, különféle salátákkal, köretekkel tálalva.

Ebéd után segítettem Árpádnak feltölteni egy videót Youtube-ra, majd megmutatták a mexikói útjukról készült videójukat. Remekül éreztük magunkat, jól is laktunk, így otthon már alig kellett enni valamit vacsorára.

9. nap – Vernon: Polson Park és Chinese Restaurant (2011. május 30.)

15 éve már annak, hogy Móni itt járt Kanadában, mégis az elmeséléseiből néhány dolog élénken megmaradt bennem. Ilyen emlék például, hogy motorcsónakozott az Okanagan-tavon, le lett fotózva a híres Ogopogo-szörny szobrával vagy hogy az egyik vernoni parkban etette a kacsákat.

Fogalmam sincs miért, de abba a parkba én is mindennél jobban el akartam menni kacsázni. Ez egyébként jellemző rám, néha megmagyarázhatatlanul egyszerű, hétköznapi dolgokat vagyok képes gyermeki lelkesedéssel várni.

Megbeszéltük hát, hogy ebédidő környékén előbb elmegyünk a parkba sétálni egyet, majd eszünk valahol valamit. Nagy nehezen sikerült is elindulni – ez sosem könnyű két ilyen idős emberrel. Mint később kiderült, a közlekedés még nehezebb velük. A gond egyrészről az, hogy Marikának sosem (értsd: sosem!) áll be a szája, ami fölöttébb idegesítő, ha vezetés közben egy ismeretlen városban elhalmoz minden fölöslegesebbnél fölöslegesebb információval, ahelyett, hogy annyit mondana: „itt jobbra” vagy „ott balra”.

A Polson Parkot – mivel az tényleg csak két háztömbnyire volt a lakásuktól – elég könnyen megtaláltuk, bezzeg a parkolóhellyel kapcsolatban ketten kétfélét mondtak, közben persze összevesztek, így én egy harmadik, nekem tetsző helyen álltam meg végül. Utána bezzeg Marikától megkaptam, hogy „You could have parked easily closer to the park, because Jim can hardly walk…”, majd Imre bácsi megnyugtatott, hogy semmi baj, szívesen sétál ő, csak már egy kicsit lassú.

A park felé menet elhaladtunk egy viszonylag újépítésű gördeszkapálya mellett, ahol éppen néhány fiatal srác bandázott. Marika odatotyogott hozzájuk, majd érdeklődve megkérdezte: „Hey guys, could teach me to skate-board too?” A srácok vették a lapot, mondták is, hogy örömmel, hisz egyáltalán nem nehéz. Marika azt felelte, hogy előbb azért megnézné, hogy egyáltalán tudnak-e jól deszkázni, nehogy bénákra bízza magát. Az egyik aztán mutatott neki deszkás ugrást némi flix-flaxszal, Marika persze mosolygott és elintézte az egészet egy „Hmm…maybe next time!”-al, majd jót nevetett a srácokkal.

A rendkívül szép, tiszta és rendezett parkon egy kis patak folyik keresztül, de megtaláltam azt a tavacskát is, ahol a Móni etette anno a kacsákat. Sajnos manapság már tilos itt az állatokat bármilyen módon etetni, de így is boldog voltam, hogy ott lehetek, ahol korábban a nővérem.

A tavacska közepén egy szintén ismerős dolog állt: az Ogopogo színes szobra. A legenda szerint a közeli Okanagan-tóban él egy hatalmas kígyószerű víziszörny, az Ogopogo. A környéken ugyanolyan kultusza van, mint Skóciában a Loch Ness-i szörnynek, bár az Ogopogo-t többnyire barátságosnak ábrázolják.

Megkerültük a tavat, s mivel Imre bácsiék elfáradtak és leültek egy padra pihenni egy kicsit, mi továbbmentünk a park többi részét is megszemlélni, majd együtt visszatértünk a kocsihoz. Ismét jött a kérdés: hova is menjünk enni?

Marika néni ismét bevetette magát: „ő aztán semmiképp nem akar erőszakoskodni…az lesz, amit mi akarunk, hisz mi vagyunk a vendégek! Jajj oda, meg oda ne menjünk, mert ő nem ehet zsírosat, sósat, fűszereset stb…bezzeg ott van a Chinese Restaurant…de persze nem akarja megmondani, mi legyen, de hát a Chinese Restaurant-ban annyit eszünk, amennyit akarunk…blabla…”

Így hát Chinese Restaurant lett a vége, meglepő módon.

Én, mint sofőr, csak annyit kértem tőlük, hogy időben és világosan mondják az utat egészen az étteremig. Ebből persze az lett, hogy Marika folyamatosan szövegelt, ezzel teljesen kiborította Imre bácsit, aki annyira összezavarodott, hogy félrenavigált engem…majd amikor már mindenki jó ideges volt, megálltam egy benzinkútnál, hogy egy kicsit lenyugodjanak a kedélyek. Megnyugtattam Imre bácsit, „helyreraktam” Marika nénit úgy, hogy utána a „jobbra-balra-egyenesen”-t leszámítva alig mert megmukkanni is, majd folytattuk az utunkat. Az étterem közelében lévő Safeway szupermarket parkolójában álltam meg, s eleresztve a fülem mellett az újabb adag akadékoskodást (Marika: „You shall not leave the car here, since it’s not allowed park here unless you are a customer…Ok, but remember, I’ve warned you!”), bezártam a kocsit és Imre bácsiék után siettem.

Az étteremben rajtunk kívül szinte nem is volt senki. Mindenesetre a korlátlan fogyasztás fejenként 10 dollárért, nem tűnt rossz üzletnek, így végül sikerült degeszre enni magunkat. Ebéd után még el kellett intézni a bevásárlást, s bár hiába álltunk eleve egy hatalmas szupermarket parkolójában, ez a bolt nem felelt meg, egy másikba (SaveOnFood) kellett menni – ami ráadásul kint volt a város szélén – mert az olcsóbb szokott lenni. Így tehettünk egy legalább tíz kilométeres kitérőt.

Amíg Anyáék bevásároltak, mi Imre bácsival lecsekkoltuk, hogy nyert-e a lottószelvényeivel. Az elsővel két dollárt nyert, amin azonnal vett egy új szelvényt. Az újszelvénnyel viszont egy harmadik szelvényt nyert. :)

Hazaérve a többiek lefeküdtek pihenni, míg én elmentem sétálni 2-3 órát. A 27th Avenue-n, megnéztem közelebbről a Vernoni Bíróság épületét és a vele szemben lévő Justice Park-ot, majd egész véletlenül eljutottam a Pizza Hut-hoz, ahol tegnap voltunk. Gondoltam, ha már itt vagyok, bekukkantok oda, hátha megint látom azt a mosolygós felszolgálólányt. Beléptem az ajtón és azzal a mesével álltam elő, hogy amikor itt voltunk az egyik idős rokonom valószínűleg itt hagyta a járóbotját, megtalálták-e esetleg? Szegény lány, persze azonnal hátra rohant a kisraktárba, ahová a talált tárgyakat viszik, de nyilván ne talált semmit. (Mondjuk nagyot nevettem volna, ha mégis egy sétálóbottal tér vissza!) Segítségképpen megemlítettem, hogy egy Ashley nevű lány szolgált ki minket, hátha ő látta a botot. „Oh, she’s not working today!” Hmm…na mindegy, egy próbát megért! Így is vicces volt! :)

Kilépve az pizzériából az út túloldalán megláttam egy Husky benzinkutat, s mivel amúgy is volt egy kis gondunk a goldeni Husky-s tankolással (duplán zárolták a 125 dollárt) oda is betértem megkérdezni mi lehetett a probléma. Az ott dolgozó hölgy azt javasolta, hogy holnap térjek vissza a tankolási bizonylattal délután 2 óra után és akkor tud majd segíteni.

Innen aztán hazafelé vettem az irányt, s a 32th Avenue-n (amely egybe a várost átszelő Hwy 97 autóút is) visszasétáltam a lakáshoz. A nap hátralevő része a szokásos módon telt.

10. nap – Vernon: Anya főztje (2011. május 31.)

Anya mindenképpen szeretett volna főzni valami finomat Imre bácsiéknak. Bár ő szerintem bármiből képes összeütni egy fantasztikus fogást (most az elmúlt 25 és fél év tapasztalata beszél belőlem), de jelen esetben jó néhány korlátozó tényezővel nézett szembe.

Egyrészről Marika néni helyből megvétózza a legtöbb kajaötletet ilyen-olyan indokkal, ugyanis nem ehet cukrosat, sósat, zsírosat, meg emezt, meg amazt. A csirkemell neki zsíros, viszont az olajban tucsogó kínai kajából bármennyit meg tud enni – huh, tehát nem egy könnyű eset!

Másrészről Imre bácsiék konyhájából olyan alapvető alapanyagok hiányoztak, mint a liszt, tejföl, zsemlemorzsa vagy hagyma – így ezeket előzetesen mind venni kellett. Rendkívül aranyos jelenet játszódott le, amikor Anya némi keresés után megkérdezte Imre bácsit:

Anya: „Keresztapu, hol találom a lisztet?”

Imre bácsi: „Do we still have some flour?”

Marika: „No, we don’t. We had one pack of flour once, but we didn’t use it, so I threw it into garbage…”

Imre bácsi: „Nincs már több liszt…ki látott már ilyet? Molnár vagyok, de nincs lisztem!”

Ezen aztán mindannyian egy jót nevettünk.

Előző nap tehát elmentem a közeli kisboltba lisztet, tejfölt venni, s bár nem tudom, mennyi 1 kg liszt hétköznapi ára Kanadában, de van egy sejtésem, hogy az általam talált 3,50$-oson van némi kiskereskedelmi felár. :)

Anyában ezúttal sem kellett csalódni! Marika legtöbb rigolyáját figyelembe véve sikerült egy remek, háromfogásos ebédet készítenie, mely mindenkinél sikert aratott: előételnek karfiollevest, főételnek fasírtot mind csirke- és marhahúsból, főtt krumplival és párolt zöldségekkel, desszertnek lekváros-túrós palacsintát, majd egy kis gyümölcsöt (szőlőt, almát, banánt) a végére.

Marika kiválogatta a gyümölcsök közül a szőlőszemeket („ő azt nem eheti meg”), majd megkérte Imre bácsit, hogy a felszeletelt almát és banánt melegítse meg a tőle 2 méterre lévő mikróban. Imre bácsi odatotyogott a mikróhoz a tányérral, bedugta a dugóját a falba, betette a gyümölcsöket legalább 50 (!) másodpercre, majd a lejárta előtt két pillanattal kirántotta a dugót a falból. Döbbent tekintettel kérdeztem tőle, hogy miért nem a STOP gombbal állítja le, mire csak mosolyogva annyit felelt: „De hisz leáll így is!” :)

A nap vége felé igyekeztünk felkészülni a holnapi hosszú útra Vancouverig. Minden remekül alakult, sőt a Couchsurfingen sikerült találni egy 46 éves nőt, aki el tud szállásolni minket mind a négy éjszakára. Írtam még a Vancouver Canucks hokistadionjának látogatásával kapcsolatban is az illetékesnek, aki emailfordultával megnyugtatott, hogy június 8-án, szerdán a délben és fél kettőkor induló túrákra még van szabad hely, akkor tudnak minket fogadni. Tehát szinte mindent sikerült előre elintézni, másnap indulás előtt már csak pénzt kellett váltanunk.

Anya mesélte, hogy még este is hallotta, amint Imre bácsi kisurran a konyhába egy-két falat fasírtért. Számára ez számított az igazi elismerésnek!

11. nap – Vernon-Vancouver: 568 km! (2011. június 1.)

Annak ellenére nem volt könnyű elhagyni Vernont és Imre bácsiékat, hogy tudtuk, egy hét múlva még visszatérünk ide.

Először még megálltunk egy Scotiabank-nál és váltottunk amerikai dollárt kanadaira, majd a Vancouver felé tartó hosszú úton először Kelownát adtuk meg következő úticélnak.

Kelowna, az Okanagan-völgy legnagyobb városa, körülbelül 50 km-re délre található Vernontól, s a környék boriparának és gyümölcstermesztésének a központja.

Egyórás kitérőt mindenképpen megér a város, hisz a kikötő, a parti sétány, a Stuart Park és a City Park környéke igazán hangulatos – leginkább egy Balaton-parti városkához tudnám hasonítani. Kelowna talán legjellegzetesebb emlékműve is a kikötő mentén található: ez a három vitorlát ábrázoló, hófehér szobor, mely egy szökőkút közepén áll – távolról leginkább hatalmas cápafoghoz hasonlít.

Pár méterre tőle – a vernonihoz hasonló – Ogopogo-szörny kukucskál ki a földből, lehetőséget adva a gyerekeknek (és jómagamnak), hogy rámászva a hátára fotózkodjunk vele.

Visszafelé az autónkhoz is láttuk egy érdekességet, ugyanis egy biciklis éppen az egyik autóbusz elejére, egy erre a célra felszerelt biciklitartóba applikálta fel a bicaját. Kissé bizarr látvány volt, ahogy a busz megindult az orrán egy biciklivel és láthatóan itt fel sem merül senkiben, hogy egy piroslámpánál állva valaki lelopja onnan.

Folytattuk tovább az utunkat a Hwy 97 mentén Pentictonon keresztül Oliver felé. Annak ellenére, hogy Vancouverbe rövidebb úton is el lehet jutni (ha Kelowánál a Hwy 97C útra tér az ember, majd Hwy 5-ön, majd a Hwy 1-en halad egészen Vancouverig), de mi Árpád javaslatára ezt a hosszabb, ámbár sokkal szebb utat választottuk.

Remek döntésnek bizonyult ez az útvonal, változatos és lenyűgöző tájakon haladtunk. Láttunk egy prérifarkas, mely úgy megijedt tőlünk, hogy mire elővettem a fényképezőgépemet, már el is tűnt a repcésben.

Délen, pár kilométerre az amerikai határtól, Osoyoos-nál rátértünk a Hwy 3-ra, melyen Princeton-on keresztül egészen Hope-ig autózunk.

Útközben áthaladtunk a Manning Park-on, melynek bejáratát egy hatalmas, fából faragott medve jelezte. Még viccelődtünk is, hogy ha már a tábla is jelzi, igazán lehetne egy igazi példány is itt valahol! Néhány perc múlva Anya felkiált: „Ott a medve! Állj meg!” – És valóban, az erdőből jól megtermett feketemedve ballagott az út irányába. Gyorsan előkaptuk a gépet, s elkezdtük videózni a közeledő mackót.

Anya: „Idejön!!!....Ez idejön!!!...Szia Maciii!!!...Te, ez már alig öt méterre van tőlünk!...Szijja Maciii!!!...Azért indulj el, ha még közelebb jön, mert betojok!...”

Végül erre nem volt szükség, bár biztonság kedvéért a lábam végig a gázon volt. A medve mindeközben békésen legelészett az út mellett, néha felnézett ránk, beleszagolt a levegőbe, majd visszatért a számára sokkal izgalmasabb legeléshez.

Este kilenc óra után értünk Vancouverbe, ahol a város utcáit már ellepték a Stanley Kupa első meccséről hazaszállingózó, feltűnően boldog szurkolók. Szinte mindenki valamilyen Canucks mezt viselt, vagy Canucks zászlót lengetett, így szinte biztos lehettem benne, hogy a hazai csapat nyert. Végül egész könnyen sikerült eljutni a forgalmas belvároson át egészen a szállásunkig. Rendesen elfáradtam a végére, mivel az egész 568 km-es utat én vezettem le. Remek érzés volt! :)

A szállásadónk, Shannon egyébként egy rendkívül szimpatikus hölgy, aki három izgága papagájával osztja meg otthonát. Amikor felértünk a lakásba, a madarak már aludtak, így lefekvés előtt még tudtunk egy kicsit beszélgetni vele. Angoltanárként dolgozik, s többnyire külföldieket tanít. Tizenvalahány éve él Vancouverban, de két évet eltöltött Dél-Koreában is. Egy félórás csevegés után aztán megágyaztunk a nappaliban lévő kanapén, majd aludni tértünk.

12. nap – Vancouver esőben (2011. június 2.)

Shannon reggel 8 körül ment el otthonról, s mivel mondta, hogy a madarakat elég távozáskor kiengedni, még lustálkodhattunk egy kicsit a papagájmentes környezetben. Miután elkészültünk, kinyitottam a ketrecük ajtaját, mire mind a három madár rakéta módjára kilőtt a helyéről és heves rikácsolással körberepülték a nappalit. Még jó, hogy sikerült gyorsan kislisszolnom a lakásból, elég gáz lett volna, ha miattunk repülnek ki a madarak.

Kiérve a házból megállapíthattuk, hogy az albertai eső bakfitty volt a mostanihoz képest – kíméletlenül, szűnni nem akaróan, mintha dézsából öntenék. Anya felvette a szellemruhát (értsd: fehér nejlonesőkabátot), én megkaptam a piros, átázós esernyőt és útnak indultunk.

A Granville Island-tól kb. másfél kilométerre dél-keletre laktunk a 14th Avenue-n. Innen kimenve a forgalmas Oak Street-re, nyílegyenesen lehetett végig jönni az amúgy iszonyatosan meredek utcán, melynek tetejéről bámulatos kilátás nyílt a vancouveri felhőkarcolókra. Végül kiértünk a False Creek belső öbölhöz, mely szélét ezernyi vitorláshajó díszítette. Elsétáltunk a parkmenti sétányon egészen a Cambie Bridge-ig, majd átkelve a hídon beértünk a belvárosba.

Elsőként mindenképpen enni szerettünk volna valamit, így minden sarkon valamilyen olcsó gyorséttermen kerestem a szememmel. Mivel azonban sejtésem sem volt merre találunk ilyeneket, és én is kábé annyira ismertem Vancouvert, mint Anya, csak a megérzéseim után mehettünk. Ez a tudatos keresgélés kívülről akár céltalan bolyongásnak is tűnhetett – mint Anya fel is hívta rá a figyelmemet, így miután bejártuk az egész Yaletown kerületet, be kellett érnünk egy Subway-el.

Evés közben igyekeztünk megszáradni és eldönteni merre tovább. Őszintén szólva egyikünknek sem volt túl kedve újra kimenni a szakadó esőbe, de hát nem várhattuk be az estét itt a Subwayben.

A Nelson Street-en haladva végül kiértünk a Granville Street-re, mely a városközpont egyik forgalmas utcája tele éttermekkel (ez kellett volna nekünk egy órával korábban!), divatboltokkal, butikokkal, kocsmákkal. Mivel Anya úgy ivott volna valami meleg löttyöt, betértünk egy 7Eleven élelmiszerboltba, a bevásárlás mellett magadnak készítheted el a kávédat, teádat. Tulajdonképpen a papírpoharat kell megvenni (négyféle méret van), de hogy miként ízesíted, mennyit töltesz bele, mind rád van bízva. Anya a legnagyobb, azaz 700 ml-es (!) poharat kérte, majd a saját kávékölteményéért mindössze 2,29$-ot kellett fizetnünk. Ebben a hideg, esős időben nekem is jól jött egy kis meleg ital, így én meggyes gyümölcsteát ittam, igaz „csak” féllitereset.

A Granville Street-en láttuk még a népszerű kanadai NBA játékosnak a sportbárját (Steve Nash Sports Club), majd a magas Harbour Centre Tower tövében lévő fedett üvegkupola alatt meghúztuk magunkat az eső elől. Innen egy utcával lejjebb, a Water Street-ről nyíló Waterfront Station-be mentünk, mely Vancouver belvárosának legfőbb tömegközlekedési csomópontja. Itt lehet átszállni a SkyTrain-ről a Lonsdale Quay felé menő SeaBus-ra, egyes vasúti járatokra vagy trolibuszokra. A Canadian Pacific Railroad impozáns épületét remekül alakították erre a célra. Az alagsori szinten rengeteg szuvenírbolt, gyorsétkezde, sőt még posta is található, így kihasználtam az alkalmat és írtam Böbinek egy képeslapot. Ezt követően megebédeltünk az ottani McDonalds-ban, s kipróbáltuk a sajtburgernél is olcsóbb (és amúgy sokkal jobb) baconburgert, majd továbbhaladtunk a város legrégebbi kerületébe, a Gastownba.

Hogy minél kevesebb idő töltsünk kint az esőn, inkább sorra végigjártuk a Gastown-t átszelő Water Street szuvenírboltjait. Ahogy aztán elértünk a Gastown végére, sietve áthaladtunk a hajléktalanokkal, drogosokkal teli Abbott-Hastings Street közén egészen kínai negyed (Chinatown) hatalmas, díszes bejárati kapujáig. Érdekes belegondolni, hogy Vancouver kínai negyede régebbi, mint maga a város, ugyanis az első kínai bevándorlók már 1858-ban megjelentek itt, míg a várost csak 1886-ban alapították. A kínaiakat elsősorban az aranyláz vonzotta Kanadába, de a Canadian Pacific Railroad építése is rengeteg kínai munkásnak adott megélhetést. Az 1970-es évek óta a Kínai Negyed történelmi területnek van minősítve, igyekeztek sok épületet felújítani és rendbe szedni. Leszámítva a környékről ideszállingózó, kéregető hajléktalanokat, a negyed hangulatát a díszes tetejű házak és a sárkányos utcalámpák határozzák meg.

Kicsivel később aztán kiértünk a Vancouver Canucks jégcsarnokához, a Rogers Arenához, melyet körbe-körbe a jelenlegi játékosok hatalmas képei és a Stanley Kupa Döntő zászlója díszítenek.

A csarnok tőszomszédságában található a város másik sportkomplexuma, a BC Place Stadium, mely a British Columbia Lions nevű amerikaifutball-csapat hivatalos otthona. A közel 60.000 férőhelyes, fehér vászontetős stadion sokakat leginkább egy óriási pillecukorra emlékeztet. Mi sajnos csak „csupaszon” láttunk, mivel a vászonkupola (mely a világ legnagyobb, magasnyomású levegő által tartott tetőponyvája) 2007 elején kiszakadt, s az egész ponyva a stadion belsejébe zuhant. Bár félév alatt rendbe hozták a tetőt, de az olimpiára való készülődés részeként az egész csarnokot elkezdték újból felújítani, ám a teljesen új tető felhelyezését az olimpia utánra halasztották. Úgy tűnik még mindig nem sikerült elkészülniük vele, mert a fehér tetőnek se híre, se hamva még mindig…

Innen aztán az öbölt megkerülve szépen lassan hazafelé vettük az irány, felkapaszkodtunk a meredek Oak Street-en egészen hazáig. Otthon beszélgettünk egy kicsit Shannon-nal, írtunk az otthoniaknak majd lefeküdtünk aludni.

13. nap – Vancouver napsütésben (2011. június 3.)

A tegnapi felhőszakadás után egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy ma olyan verőfényes napsütésben lesz részünk, mint eddigi kanadai tartózkodásunk alatt egyszer sem. A gyönyörű időt kissé beárnyékolta, hogy Anya karján a napokban megjelenő allergiás kiütések megsokszorozódtak, folyamatos viszketéssel kínozva szegényt. Ennek tetejében kétségbeejtő híreket kaptunk otthonról Ilonka mama állapotáról.

Mindezek ellenére minden erőnkkel megpróbáltunk inkább arra a sok szépségre koncentrálni, ami lépten-nyomon körülvett minket…

A város napsütésben teljesen másképp festett – megtelt élettel, színekkel és nem utolsósorban emberekkel.

Végigsétáltunk azon az útvonalon – megkerülve a False Creek öbölt – amerre tegnap hazajöttünk.
Elhaladtunk az olimpiai falu mellett, melyet a 2010-es Vancouveri Téli Olimpiai Játékok idejére a sportolók részére építettek. Ezeket az új lakásokat most sorra eladásra kínálják.

Továbbsétálva az öböl keleti végében elhaladtunk az éppen felújítás alatt álló Science World mellett is. A jellegzetes, 47 m magas geodéziai kupolájáról könnyen felismerhető épület Vancouver tudományos múzeumának ad otthont – leginkább a pesti Csodák Palotájához hasonlítható.

A mellette lévő piciny dombról nagyszerűen be lehetett látni a városközpont felhőkarcolóit, a BC Place és a Rogers Arena épületét. Utóbbi mellett elhaladva észrevettem, hogy a 6-os bejáratnál lévő Canucks-os ajándékbolt nyitva van! Több se kellett, beszabadultam a boltba és ámulva néztem körül a temérdek hokis relikvia és ajándéktárgy között. Egy kisebb vagyont el tudtam volna ott költeni (ez nálam hasonló, mint a nőknél a ruhavásárlás), így is végül egy hivatalos a 2011-es Stanley Kupa Döntő hivatalos programfüzettel, egy a második vancouveri mérkőzésre gyártott koronggal és egy playoff-törölközővel lettem gazdagabb.

Reggeli gyanánt a közeli Freshslice pizzériába tértünk be, ahol 10$-ért kaptunk fejenként 3 szelet pizzát és 1-1 üdítőt.

Anya ezután is elég rosszkedvű maradt, s tudtam, hogy nemcsak a viszkető kiütések miatt – főleg a Mama járt az eszében. Próbáltam neki segíteni valahogy, ezért rábeszéltem, hogy legalább keressünk egy gyógyszertárat, hátha javasolnak valami jó allergiaelleni gyógyszert. Szerencsénkre a következő sarkon belebotlottunk egy Rexall drogériába, melynek van gyógyszertári részlege is. Az ottani gyógyszerész egy Benadryl nevű készítményt ajánlott, mely minden allergiafajtára jó, s bár igazi lódózis, de már legalább 2-3 óra után érezhető lesz a javulás.

Innen aztán ismét a Gastown felé vettük az irányt, mivel tegnap többnyire csak a kirakatokra futotta az erőnkből. A negyed tulajdonképpen egy kocsma körül alakult ki, mely 1867-ben a folyamatos fecsegéséről híres „Gassy” Jack Deighton nyitott a helyi fűrészmalom munkásai számára. Gastown kerület is róla kapta a nevét, szobra pedig a Water és Carrall Street találkozásánál látható. Ez a kereszteződés amúgy már önmagában is hangulatos, ugyanis itt található a tortaszeletre hasonlító Triangular Building is, melyet a 20. század elején a híres new york-i Flatrion Building-ről mintáztak – persze jóval alacsonyabb kiadásban.

Szintén a Gastown egyik jellegzetessége a Water Street és Cambie Street sarkán álló, Steam Clock, mely a világ első gőzmotorral működő órája. Mivel az óra minden negyedórában fütyül egyet némi gőzeregetés kíséretében, mi is megvártuk a negyed kettőt, hogy meghallhassuk.

Innen a 167 m magas Harbour Centre Tower-hez vezetett az utunk, melynek a tetejéről (Vancouver Lookout) páratlan kilátás nyílt a városra, a környező helyekre és a kikötőre. A belépő felnőtteknek 15$, (ISIC kártyával rendelkező) diákoknak pedig 10$ - de mindenképpen megéri!

Ezután a kimentünk a Waterfront Station mögötti kis térre, ahonnan közelről lehetett megcsodálni egy hatalmas óceánjáró luxushajót, mely a Canada Place sétahajó-termináljában várakozott. A Canada Place önmagában sem egy hétköznapi látvány: a Burrard-öbölre néző, jellegzetes fehér vitorlákból és üvegből létrehozott építészeti remekmű ad még otthont a vancouveri World Trade Center-nek, egy szállodának, két konfereciaközpontnak is.

A Burrard-öbölnek ez a része sűrű hidroplán-forgalmat bonyolít le – szinte ötpercenként érkezik vagy száll fel egy ilyen kisgép. A hidroplánterminál is itt található, a partimenti Harbour Green Park és a Canada Place között. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy ez akkor most kikötő vagy reptér?!

Anya nagyon szerette volna kipróbálni a repülésnek ezt a fajtáját (én sem kevésbé), de – mint megérdeklődtem – az innen Victoriába és Nanaimoba tartó járatok ára 100$ fölött kezdődik, így sajnos le kellett tennünk róla.

Az egyébként csodálatosan napos időben egyre többen pattantak biciklire, hogy körbetekerjenek a város legnagyobb parkja, a Stanley Park körül. Anyának nem volt kedve biciklizni, de engem viszont bíztatott, hogy menjek csak, ő megvár itt a parkban. Így hát béreltem egy biciklit a Habour Green Park szélén lévő kis kölcsönzőtől (Seawall Adventure Centre), majd elköszöntem Anyától. Megígérte, hogy jöhet akár vihar, akár cunami, ő ennél a padnál fog várni rám.

Essen pár szó elöljáróban magáról a parkról is! A Stanley Park egy 404 hektáros gyönyörű park, mely Vancouver belvárosához közel, egy félszigeten fekszik. A park nevét ugyanarról a Lord Stanley-ről nevezték el, akiről az NHL legfőbb trófeáját, a Stanley Kupát is. A park szélén körbe kiépített bicikliút 10 km hosszú, van saját akváriuma (Vancouver Aquarium Marine Science Centre), homokos tengerpartja, virágoskertjei és totemoszlop-parkja is.

A bicikliútról valami egészen bámulatos látvány nyílt Vancouver belvárosára, így szinte 500 méterenként megálltam fotózni. Az útmentén több más érdekesség is várt. Például a vízben, egy nagyobb sziklán ülő – leginkább a koppenhágai kis hableányra emlékeztető – „Fürdőruhás lány” (Girl in a Wetsuit) szobrát említeném, mely felöltöztettek Vancouver Canucks mezbe – sőt a kezébe adott hokiboton egy fehér törülköző lengett. Ennek az a sztorija, hogy még 1982-ben egy Chicago elleni playoff-meccsen a bírók teljesen nyilvánvalóan a Vancouver ellen fújtak, s ezt megelégelve a Canucks akkori vezetőedzője, Roger Nilsson „válaszul” meglengette előttük a fehér zászlót, megadva magukat az igazságtalan játékvezetésnek.

Érdekes továbbá alulról átbiciklizni a kecses Lions Gate Bridge alatt, mely Stanley Parkot az öböl túloldalán lévő Észak-Vancouverrel köti össze. Szintén megkapó látvány a 6. kilométerkő után a parkszakasz egyik kiszögellésénél egy legalább 8 m magas, süvegalakú szikla magasodik, tetején egy árva fenyőfával. Ezután nem sokkal a Third Beach nevű homokos tengerparti rész következik, melyet a város felé haladva a Second Beach követ. (Bizonyára First Beach is van valahol, de az nem tűnt fel nekem! :) Belső tó, védett növények arborétumai – szóval itt aztán tényleg minden van!

Sikerült egy órán belül megjárni az egészet, így mindössze 8,94$-ba került a biciklibérlés. Visszatérve Anyához eléggé elkeseredtem, mert egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a kiütései bármennyire is javulnának. Elsétáltunk vele is a totemoszlop-parkig, majd visszafelé észrevettem egy padon hagyott fényképezőgépet. Én legszívesebben otthagytam volna, de mivel a legkisebb esélye sem volt, hogy a gazdája megtalálja (a parkban elég sok hajléktalan gyűjtögetett a szemétből mindenféle hasznosítható dolgokat), Anya meggyőzött, hogy vigyük magunkkal. Mivel bekacsolni sem lehetett, még az is ki volt zárva, hogy az utolsó képeket megnézve esetleg útközben felismerjük a tulajdonosát.

Visszafelé úton még láttunk feketemókust, egészen közelről, majd visszatérve a központba, valamilyen ennivaló után néztünk. A közeli Denman Street ugyan tele volt éttermekkel, de többnyire a magasabb árkategóriájúakkal, így egészen a Granville Street-ig sétáltunk némi olcsó és laktató kaja reményében. Végül egy Megabite Pizza nevű helyre ültünk be és 8,39$-ért hatalmas adag sültkrumplit és rántott csirkemell-falatokat kaptunk.

Mivel teljesen besötétedett mire megvacsoráztunk, innen egyenesen a Granville Bridge-en át egészen hazáig sétáltunk.

Egyikünk sem tudott elaludni aznap éjjel, mindkettőnknek olyan rossz előérzete volt…

14. nap – Vancouver: Grouse-hegység és Lighthouse Park (2011. június 4.)

Erre a napra nem szívesen emlékezem vissza…

Anya karján nemhogy nem múltak el a kiütések, hanem minimum megkétszereződtek. Itt már valamit tenni kellett, így kikértük Shannon véleményét. Ő azt javasolta, hogy menjünk el az egyik közeli gyógyszertárba, ugyanis jól ismeri az ottani patikust, kérdezzük meg őt is. Azonnal átöltöztünk, s indultunk is.

A Granville Street-en lévő patikában dolgozó férfi határozottan azt javasolta, hogy mielőbb mutassuk meg egy orvosnak, mert akár szövődményei is lehetnek, mivel terjed és az erős allergiagyógyszer sem jó rá.

Shannon javaslatára egy párszáz méterre lévő magánklinikára, a Granville Medical Clinic-re mentünk, mivel szerinte ez olcsóbb, mint az állami kórház, ráadásul hamarabb sorra is kerülünk. Mindenesetre itt úgy kezdődött a dolog, hogy ki kellett tölteni egy jelentkezési űrlapot, majd még mielőtt az orvos látott volna egyáltalán, kicsengetni 140 (!) dollárt készpénzben – csak utána hívhattak be.

A középkorú doktornőnek elmondtunk mindent az elmúlt pár napról (hol jártunk, mit ettünk stb.), ami fontos lehet, de ő már az elejétől határozottan állította, hogy ezek a piros foltok nem kiütések, hanem csípések – mégpedig az úgynevezett ágyi poloskáé (angolul „bedbug”). Ez az állat sajnos eléggé elterjedt itt British Columbiába, s többnyire szőnyegekben, ágyneműben, régi ágyszivacsba, bútorokban él. A csípése olyan mint a szúnyogé, viszont ha az ember érzékenyebb rá, sokkal rondább is lehet. Anya sajnos az utóbbi esetet fogta ki. A doktornő felírt kétféle gyógyszert, majd a Broadway-en (így nevezték el a 9th Avenue-t) hazafelé bementünk egy nagyobb gyógyszertárba, a MacDonald’s-ba (nem összetévesztendő a McDonalds-szal!). Itt várni kellett, amíg az egyiket, a kenőcsöt elkészítik, így Shannon elment addig reggelizni (ja, merthogy reggeli nélkül indultunk el), én meg visszarohantam a klinikára, mivel elfelejtettük elkérni az állapotfelmérő lapot, ami bizonyosan szükséges a biztosításhoz.

Mire megjártam a kb. 5 km-es utat (ráadásul még a klinika recepcióján is akadékoskodtak egy sort) és visszaértem a gyógyszertárhoz, Anya eltűnt. Telefon nem volt nálam (de tudtam Anyánál sincs), a patikusok nem látták távozni…mégis merre lehet?!

Körbenéztem a környező üzleteket, de sehol sem találtam. Az egyik patikus lány aztán utánam jött az utcára és adott egy névjegykártyát, amin szerepelt a gyógyszertár telefonszáma. Azt javasolta, menjek vissza a szállásra, hátha Anya hazament már, de ha mégsem lenne ott, hívjam fel őket, így ők bármikor tudnak nekem szólni, ha látják őt. Elindultam hazafelé, bár borzasztóan aggódtam, főleg, hogy tegnaphoz hasonlóan ma is megígérte, nem fog egy tapodtat sem mozdulni. Visszarohantam Shannon lakásához (szerencsére volt pótkulcsom), majd felérve az emeletre megnyugodhattam: Anya engem várva éppen kikukucskált az ajtón.

Persze Shannon beszélte rá, hogy jöjjenek vissza, mivel azt hitték (nem tudom honnan?), hogy a klinikáról majd egyenesen hazajövök. Amikor bezzeg látták, hogy nem vagyok itt, Shannon elment biciklivel megkeresni engem.

Na, mindegy! Nagy volt a riadalom…elmúlt. Míg Shannon nem jött vissza, elővettem a laptopunkat, hogy megírjam Apának, mi történt és a tanácsát kérjem. Ahogy nyitottam meg az e-mailfiókomat, láttam, hogy ő is írt. Nagyon rossz előérzetem lett. Megnyitottam. Mindösszesen két sor volt. Amitől a legjobban féltünk az egész út alatt, bekövetkezett: Ilonka mama örökre elment…

Képtelen vagyok erről bármit írni. Fölöslegesek a szavak, a mondatok, úgysem képesek kifejezni azt, ami akkor éreztem. Nem hiszem el. Ez nem lehet. Amikor hazaérünk, úgyis otthon fog várni minket a kisházban…ott, ahol eddig mindig is…

Bevallom őszintén, nem igazán emlékszem az ezt követő félórára…egyszerűen kiesett. Néhány kép dereng, mint például, hogy hazaérve Shannon-nak a legnagyobb problémája az ágynemű kimosása volt (mintha mi hoztuk volna ide a bedbug-ot a lakásába), papagájok fel-alá repkedtek és rászálltak a könnyeivel küszködő Anyára…

Amilyen gyorsan csak lehetett, el akartuk innen húzni a csíkot. Mindegy merre. Bármerre…de a legkevésbé sem emberek közé…

Végül a város legmagasabb dombján lévő, Queen Elizabeth Parkban kötöttünk ki. A bámulatosan szép park, a rengeteg gyönyörű virág és a lenyűgöző kilátás a városra, háttérben a hegyekkel, újból és újból Őt juttatta eszükbe, de segített egy kicsit megnyugodni is…

Ezután a Grouse-hegység felé vettük az irányt. Észre sem vettem, de időközben szinte teljesen kifogyott a benzin, így meg kellett állnunk az első szembejövő kútnál. Megtankoltam, elvettem a bizonylatot, majd visszaülve a kocsiba megpróbáltam kifordulni a forgalmas főútra. Már éppen beengedtek volna, amikor egy nő kiáltozva kopogott a hátsó ablaknál, hogy álljak meg. A tanksapka nyitva maradt! Azt se tudtam, hol áll a fejem. A nő nagyon rendes volt, mutatta, hogy ne is szálljak ki, ő már visszatekerte és bezárta.

Anya megkérdezte, minden rendben van-e, átvegye-e a vezetést. Nem, nem kell – feleltem. Összeszedtem magam, majd átkelve a délutáni belvárosi dugón elhagytuk a várost és a kecses, zöld Lions Gate-függőhídon haladva áthajtottunk Észak-Vancouverbe.

A Grouse-hegység lábától induló kabinos felvonó (SkyRide) visz fel a felső állomásig, ahol egy előkelő étterem, síközpont és remekül kialakított park várja a turistákat. Annak ellenére, hogy a szépen letakarított utakat leszámítva mindent méteres hóréteg borított, egy szál pólóban is majdhogynem melegem volt.

Megkerestük a park két grizzly medvéjét, melyek békésen napoztak a számukra elkerített kicsiny területen, majd egy újabb, immár nyitott sífelvonóval felmentünk az 1250 m magas hegycsúcsra.

Az onnan elénk táruló, egészen bámulatos kilátást nehéz is szavakba önteni. Kristálytiszta időnk volt, így nemcsak Vancouver egész területét lehetett belátni, hanem a környező öblökben horgonyzó tankerhajókat, a Vancouver-sziget csücskét, a Csendes-óceánt, de még a több száz kilométerre fekvő havas hegyvonulatokat is látni lehetett.

Nem is tudom, láttam valaha ilyen szépet az életemben! Anya azt mondta, hogy biztos a Mama űzte el a felhőket azért, hogy nekünk most ilyen szép legyen…Erről a sok gyönyörűségről olyan szívesen lemondtam volna azért, csak hogy még egyszer halljam a hangját. Csak még egyszer!

Ott fenn úgy éreztem magam, mintha a világ tetején lennék – egy kicsit közelebb, közelebb Hozzá…

…beleírtuk a hóba, hogy „Ilonka mama”, majd fogtam egy marék havat és feldobtam az égbe…pokolian hiányzott…

Visszafelé sétálva megnézegettünk az útmentén álló hatalmas, fából faragott szobrokat, majd az étteremben megettük a délutánra készített szendvicsünket. A tévében éppen a Stanley Kupa Döntőjének második (Vancouverben játszott) meccsét adták, így evés közben én is azt néztem.

Már kezdett lemenni a nap, így mi is indultunk. Az alsó állomáshoz közel még megkerestük a farkasok elkerített részét, ám sajnos csak egy alvó fehér farkast láttunk, annak is csak a feje búbját, a többit eltakarta a magas fű.

A hegyről lefelé jövet megálltunk a Capilano függőhíd parkolójában, bár későre járt már, de bepróbálkoztam, hátha még be lehetne jutni az amúgy nem hétköznapi látványossághoz. (Anya a durva tériszonyával inkább a kocsiban maradt.)

Mint a pénztárostól megtudtam, este nyolcig vannak nyitva (akkor volt 19.50), így mivel alig lett volna 10 percem, megpróbáltam valamilyen diszkontot kérni az amúgy elég drága (33,5 dolláros) jegyből. Azt mondta, maximum 20%-os kedvezményt adhat, de az még így is több mint 26$-t tett ki. Próbáltam győzködni, hogy nagyon, nagyon messziről jöttem, egészen Európából és holnap már nem lesz időm eljönni…nem lehetne-e…”Nem lehet! Sajnálom.” – hangzott a válasz.

Ekkor azonban megszólított egy srác a kapun belülről, aki szintén a híd körüli park alkalmazottja volt.

„Csak a híd érdekel?” – kérdezte. Igennel feleltem.

„Nos, ha tényleg csak a hidat akarod látni és átmenni rajta, beviszlek én ingyen!”

Teljesen elképedtem, de a srác már nyitotta is a kaput. Mesélt egy-két dolgot a parkban lévő totemoszlopokról, majd elvezetett a hídhoz.

A híd maga 70 méter magasan ível át a Capilano-kanyon fölött és 137 méteres hosszával a világ egyik leghosszabb ilyen hídja. Az első látásra instabil és gyenge híd elképesztő terhet képes kibírni – akár 90 elefánt vagy két Boeing 747-es súlyát is elbírja. Megnyugtató volt hallani ezeket a statisztikákat, mert a híd már az első lépésnél belengett egy kicsit, százszorosára fokozva a tériszonyomat.

Végig kapaszkodva, de átjutottunk a túloldalra, ahol a srác egy pár méterrel alattunk fekvő, vastag kidőlt fára mutatott. Az a fa – mely átmérője kb. megegyezett a hídéval – 2007 elején, egy vihar alkalmával rádőlt a hídra. Ki gondolná, mi történt?

A híd helyett a fa tört ketté!

Visszafelé már bátrabban keltem át a hídon. A srác büszkén mutatta, hogy a híd aljája kifüggesztett nagy és hosszú „GO Canucks, GO!” feliratot ő rakta ki egyedül. Mintha csak így komponálták volna az egész jelenetet, pont ekkor kapott egy sms-t, amiben a barátai újságolták, hogy a Canucks megnyerte a második meccset is, 3-2-re hosszabbításban.

Kikísért a kapuhoz, megköszöntem a segítségét, majd elbúcsúztunk. Jó tudni, hogy még vannak ilyen önzetlen emberek…

Mielőtt hazamentünk volna, még a tettünk egy kis kitérőt Nyugat-Vancouver peremén, a Lighthouse Park-ban. Ez a teljesen érintetlen, 75 hektáros erős terület a Burrard-öböl torkolatánál álló 18 méter magas Point Atkinson-világítótoronyról kapta a nevét, s több túraútvonallal rendelkezik.

Elég viccesen keveredtünk oda, ugyanis mivel előzőleg nem rendelkeztem pontos címmel, amit célpontként a GPS-nek megadhatok, így csak találomra ráböktem egy pontra – amiről csak sejtettem, hogy már a park területe. Az autópályáról letérve egyre keskenyebb és keskenyebb utcákban találtuk magunkat, melyek csak úgy kanyarogtak össze-vissza a meredek hegyoldalban. Őszintén szólva, az alig másfél kocsi szélességű utcácskákon haladva már nagy összegben mertem volna fogadni arra, hogy teljesen rossz felé tartunk, de már szinte a poén kedvéért meg akartam nézni, hova sikerült elnavigálni magunkat. Végül csodák csodájára egy kanyar után egy kis fehér tábla hirdette: Lighthouse Park! :)

Elsétáltunk a világítótoronyig (mondtam már, hogy rajongok a világítótornyokért?), mire visszaértünk már teljesen besötétedett.

Visszaérve Vancouver belvárosába, csak lépésben tudtunk haladni, ugyanis a meccsről hazaszállingózó, örömmámorban úszó szurkolósereg ellepte az utcákat. Az emberek énekeltek, táncoltak, lengettél a Canucks-os zászlóikat, dudáltak megállás nélkül – mi csak mosolyogva figyeltük őket a kocsiból. Egyiküket annyira elöntötte a boldogság, hogy minden szembejövővel pacsizott egyet, sőt odarohanva a kocsinkhoz, Anyának is adott egy ötöst. :)

Amikor háromnegyed 10 körül hazaértünk, Shannon még javában filmet nézett egy idegen pasival, így amíg a férfi el nem ment, nem nagyon akartunk ott alkalmatlankodni – Anya elment fürdeni, én leültem e-mailt írni. Miután véget ért a tizedrangú akciófilm, a férfi kért aprót taxira, majd távozott.

Shannon adott nekünk egy-egy pizsamának valót (csakhogy ne a sajátunkat viseljük, ami ugye „tele van bogárral”), majd azzal a gondolattal tértünk nyugovóra, hogy ez hála égnek ez az utolsó éjszakánk itt.

15. nap – Vancouver-sziget: Victoria (2011. június 5.)

Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi vancouveri. Nem tudtunk olyan korán felkeni, hogy megússzuk a papagájinváziót. Shannon mindig reggel nyolc előtt egy kicsivel érkezik, kinyitja a ketrec ajtaját, végigcsókolja, becézgeti mindhárom madarat

„Come here, my sweet little baby! Give a kiss to Mommy!.,..puszpuszpusz… Good girl! Sweet girl!...Who is the most beautiful bird in the world? You aaare! And youuu!...puszpuszpusz…Smart Girl!”

Szóval kb. minden reggel erre ébredtünk. Az ezt követő légitámadás, kakaeregetés, csipkelődés csak hab volt a tortán. A kis lakás teljes mértékig a madarak felségterületének számított, így a legtöbb bútor, tévé, könyvespolc, kanapé, de még a kissé bizarr, álló egyiptomi szarkofág is lepedővel gondosan letakarva várta a madarak érkezését. Shannon amúgy egy fantasztikus ember, életvidám, segítőkész, s nagyon hálásak vagyunk neki mindazért, amit értünk tett, de az kétségtelen, hogy egy normális férj hiányzik mellőle.

Vele is csináltunk egy közös képet, majd elbúcsúztunk. Mielőtt azonban még a kompkikötő felé vettük volna az irányt, vissza kellett menni a magánklinikára kérni egy igazolást arról, hogy a kezelés sürgős és mindenképpen szükséges volt – a biztosítás elvileg csak ekkor fedezi a kezelés összegét. Mivel az Anyát kezelő doktornő szabadnapos volt ma, egy másik orvost kellett megkérni, hogy írjon igazolást. Ő aztán tényleg mindent leigazolt nekünk, akár egy életmentő műtéti beavatkozást is lazán hitelesített volna. :)

Vancouverhez több kompterminál is tartozik, melyekről a Vancouver-szigetre indulnak kompok. Az egyik a Nyugat-Vancouver peremén lévő Horseshoe Bay, a másik pedig délen, az USA határ mellett fekvő Tsawwassen, ahova mi is igyekeztünk. A kompjáratokat a BC Ferries üzemelteti, a jegyeket pedig mind utasok, mind a gépjárművek részére meg kell váltani. Legnagyobb meglepetésemre – mivel hétvégén mentünk – közel 26 dollárral olcsóbban kaptunk jegyet, mint az előre kalkuláltam, így a két felnőtt jegy egy közepes méretű kocsival mindössze 51,75$-ba került. Ez nem is vészes ár másfél órányi kompozásért – főleg ha azt is hozzátesszük, hogy a hajó a Vancouver-sziget déli csücskének gyönyörű, apró szigetekkel szabdalt vizein halad végig.

Az úton jóízűen megebédeltünk, majd kint a fedélzeten élveztük a kilátást és lestünk az esetlegesen felbukkanó kardszárnyú delfincsapatokat. A „Queen of New Westminster” névre keresztelt kompunk délután fél 3 körül érkezett meg a Swartz Bay kompkikötőbe, ahonnan Victoriáig még további 31 km-t kellett autóznunk.

Sajnos nem jutott idő megnézni a sziget egyik fő turistalátványosságát, a Butchart Gardens-t, egy régi kőfejtő területén kialakított, szemet gyönyörködtetően változatos virágoskertet. Sajnálom, mert tudom, Anya mennyire szereti a szép virágokat – így viszont hozzá kellett csapni a „majd ha legközelebb jövünk, mindenképpen megnézzük” tételekhez.

Megérkezve Victoriába, leraktuk a kocsit egy belvároshoz közeli lakóövezetben, majd elsétáltunk a kikötő irányába.

A város nevét az egykori brit királynőről, Viktóriáról kapta, s 1871 óta British Columbia fővárosa és politikai központja. Victoria a maga kellemes, csendes tengerparti légkörével és mindössze 78.000 lakosával egyáltalán nem egy főváros benyomását, viszont turista-szemszögből egy ideális úticél.

A város legszebb része egyértelműen a belső kikötő (Inner Harbour) környéke, melyet másik oldalról a forgalmas főút, a Douglas Street határol. Innen a View Street-en haladva jutottunk ki a hangulatos, Bastion Square-re, ahol több nagyszerűen felújított 19. századi kereskedelmi épület, szálloda és étterem található. A tér közepén egy kenuvázból és öt szál hatalmas tulipánszerű virágszoborból álló kompozíció a helyi kenuszövetség számára állít emléket. A város ezen részén helyezkedett el a Hudson-öböl Társaság által 1843-ban létesített prémkereskedelmi állomás, a Fort Victoria is, mely egyre növekvő forgalmával nagyban hozzájárult a város jelentőségének és jólétének növeléséhez.

Az Inner Harbour déli vége, a James Bay szolgál város talán a legszebb látképével. A kis öböl északi végén található a Turistainformációs Iroda kissé bizarr, felhőkarcoló és óratorony keverékére emlékeztető épülete. Vele szemben, az út túloldalán két kardszárnyú delfin (orca) színes sövényszobra lovagolta meg a szintén sövényből kifaragott hullámokat. A remek délutáni hangulathoz még egy ázsiai utcai zenész muzsikája is hozzájárult, aki olyan régi hegedűn játszott, melyet az egyik manapság futó koreai sorozat (Dong Yi) főhőse is használt.

Szintén itt található az 1905-ben épült Fairmont Empress Hotel pazar épülete, melyet ugyanaz az ifjú kanadai építész, Francis Ratterbury tervezett, aki az innen pár lépésre lévő Parlament épületét is.

A Parlament méltán vált Victoria legjellemzőbb nevezetességévé, hiszen lenyűgöző homlokzata, kupolás épülete valamint az előtte lévő park pompás látványt nyújt. A parkban áll Viktória királynő szobra, mégpedig annak a hatalmas mamutfenyőnek (sequoia) a tőszomszédságában, melyet, mint „hivatalos tartomány karácsonyfát” minden decemberben feldíszítenek.

A Parlament mellett, a Goverment Street másik oldalán a Royal British Columbia Museum található, mely a térség természetrajzát, történelmét, geológiáját és lakóit mutatja be. Mivel egyikünk sem volt éppen igazán „galérianézegetős” hangulatban, inkább a múzeumot megkerülve, a Douglas és Belleville Street sarkán lévő Thunderbird Park hatalmas festett totemoszlopait tekintettük meg.

Bár nem sétáltunk ma túl sokat, Anyának mégsem esett jól a gyaloglás, így aztán lassan visszasétáltunk az autónkhoz és folytattuk utunkat Nanaimo-ba, ahová az esti szállást foglaltam. Útközben megálltunk még pár helyen fotózni, így mire megtettünk a 109 km-es távot, már kezdett besötétedni.

A szállásunk (Valuelodge Motel) nemcsak nevében, kinézetében is teljesen az „amerikai” filmekből ismert motelekre hasonlított: a főút mellett álló hosszú, kétszintes épület szobái közvetlenül a parkolóból nyílnak, így lehetőség van pontosan a szoba bejárata elé parkolni. A recepciónál a bejelentkezéskor valamiért 2 dollárral kevesebbet kellett fizetnünk, mint előzetesen számoltam, úgyhogy az itt tartózkodás eleve jól indult. A tízágyas szobánkban rajtunk kívül csak egy férfi aludt, de ő sem zavart sok vizet – későn érkezett, korán távozott, így alig láttuk. Egyetlen kellemetlenségnek csak az számított, hogy egyik zár sem működött az ajtónkon, így az értékeket mind bezártuk a páncélszekrénybe, a többi cuccot pedig kint hagytuk a kocsi csomagtartójában.

16. nap – Vancouver-sziget: Tofino (2011. június 6.)

Ma is gyönyörűen szép, napos időre ébredtünk. Összekészülődtünk, majd leadtuk a kulcsokat a recepciónál. A recepciós srác már kora reggel Canucks mezben feszített, így tudni lehetett, hogy ma lesz a Stanley Kupa döntő harmadik meccse. Elköszöntünk tőle, majd betértünk a hotel tőszomszédságában lévő kis étterembe reggelizni. A jasperihez hasonló villásreggelit kaptunk, amivel tökéletesen jóllaktunk, így a lehető legjobban indult a nap.

Amikor visszamentünk a kocsihoz, kedvesen odaköszönt nekünk egy magas, rendkívül vékony nő, aki a mellettünk parkoló, kissé romos állapotú kocsinak volt a tulajdonosa. Érdeklődött, merre visz ma az utunk. „Tofinoba megyünk egy bálnales-túrára” – feleltem. Azt mondta, hogy lenyűgözően szép az út Tofino felé, de nagyon vigyázzunk Port Alberni után és mindenképpen tartsuk be a sebességet, mert a keskeny, sziklás utakon sok helyen nincs korlát és rengeteg a baleset. Majd szép napot és jó utazás kívánt, majd ment a dolgára. Úgy tűnik, a kanadai emberek újból és újból képesek meglepni a kedvességükkel.

A mai napra tervezett 205 km-es útvonal egy rövid szakaszán a Hwy 19-en, majd Parksville után a Hwy 4-re térve kellett haladni egészen a Vancouver-sziget nyugati partvidékén fekvő Tofino-ig.

Az út bámulatos vidékeken halad végig, de egyet mindenképpen érdemes kiemelni közülük. Nagyjából az út felénél található a Cathedral Grove, mely egy hatalmasra növő Douglas-fenyőkkel borított védett erdei park, ahol lehetőség van kisebb-nagyobb túrákat tenni. Nekünk Árpád ajánlotta ezt a helyet és ezúttal is megérte rá hallgatni. A gigantikus méretű, többszáz éves fák elképesztő békességet és nyugalmat árasztanak – történhet a világban ezer változás, kormányok, vezetők jöhetnek-mehetnek, háborúk pusztíthatnak, történhet bármi jó, bármi rossz, ezek a fák itt lesznek ugyanebben a békességben, s nőnek tovább…

Sétáltunk egy negyven percet a parkban, ölelgettünk a vastagabbnál vastagabb törzsű fákat, majd megtaláltuk a legnagyobbat, mely találóan a „Big Tree” névre hallgat. Ez a fa 76 méter magas, 9 m a kerülete és több mint 800 éves. Összehasonlításképpen a Pisai Ferde Torony mindössze 56 méteres!

Anyát is teljesen lenyűgözte ez az erdő. Kinézett magának egy szimpatikus helyet, s utána azt hajtogatta, hogy ha majd meghal, hozzam el ide a hamvait, az Ilonka mamáéval együtt…

Ahogy folytattuk az utunkat egyre több havas hegycsúcs és sziklás-erdős-tavas rész tűnt fel, mintha még mindig a Sziklás-hegységben lettünk volna. Egyik kanyarban ismét megálltunk, mivel az út mentén folyó, lapos sziklákkal tarkított kis hegyi patak annyira magával ragadó látvány nyújtott, hogy egészen a sziklákra kimerészkedtem a fotózás kedvéért. Nem én voltam az egyetlen, sőt egy család kisebb gyerekei a hatalmas kövek közt ragadt és a naptól jól felmelegedett kis pocsolyákban pancsikoltak önfeledten.

Megfogadtam a motelos nőnek a tanácsát, mert valóban félelmetes kanyarok következtek ezen a hegyi vidéken. Aztán ha ehhez még hozzátesszük, hogy Anya és a GPS felváltva figyelmeztettek, ha akár egy 1 km/órával is gyorsabban mentem, esélytelennek tűnt a szabályszegés. Annál viccesebb volt, amikor egy kanyarban (ahol az ajánlott sebesség 50 km/órára volt lekorlátozva) Anya még a 39 km/óránál is becsukott szemmel, ajtóba kapaszkodva, a fogát szívva rimánkodott, hogy „lassabban, még ennél is lassabban”…:)

Délután fél 4 körül érkeztünk meg Tofino-ba. A kis tengerparti falucska alig 1600 főt számlál és területe csak néhány utcát ölel fel, de bámulatosan szép környéken fekszik. Leparkoltunk, majd megkerestem a Whale Centre-t, ahonnan a bálnanéző utakat indítják. Az ügyeletes csajszi tájékoztatott, hogy a reggeli és a kora délutáni csoport még látott kardszárnyú delfineket, de mivel azok délutánra kiúsztak a nyílt vizekre, elég esélytelen, hogy mi is lássuk őket. Azonnal hozzátette, hogy szürkebálnát viszont szinte mindig látni. Sőt azt is felajánlotta, hogy (mivel mi elsősorban az orca-k miatt jöttünk, viszont azoknak minimális az esélye) kárpótlásul ad árkedvezményt, így 74$ helyett 59$/fő árat kellett fizetnünk. Megbeszéltem Anyával is a dolgot, majd úgy döntöttünk, belevágunk.

Elmentünk még bevásárolni egy Coop-ba, meguzsonnáztunk a parkban, majd 17 órára visszatértünk a Whale Centre elé. Miután mindenki megjelent, aki befizetett a túrára, kiosztották a védőruhákat, gumikesztyűket és sapkákat, majd lesétáltunk a mólóhoz. A motorcsónak vezetője üdvözölt minket, majd betessékelte az embereket a hajóba. Mivel azt is hozzátette, hogy aki nem bírja a nagy hullámokat vagy hátbántalmai vannak, ne üljön előre, minket leszámítva az egész társaság bezsúfolódott a csónak hátsó felében lévő kisebb ülésekre. Anya a sofőr előtt közvetlenül, én meg a hajó orrában középen foglaltam helyet.

A motorcsónakozás már az első pillanattól fogva hatalmas élmény volt! Kezdetben az apró szigetekkel tarkított partszakasz közelében hajóztunk, láttunk fehérfejű rétisasokat, majd a vezető beletaposott a gázba és a nyílt víz felé kormányozta a csónakot. Hiába jöttek óriási, 3-4 méter magas hullámok, ezeken úgy hasítottunk át (majd csapódtunk be), mintha űzött volna valaki. A féket csak a legritkább esetben használta az ürge, így a nagyobb hullámokon áthajtva 8-10 métert is repültünk a levegőben. A fényképezésnek vagy a videózásnak a leghalványabb esélye sem mutatkozott, amíg így dobáltak a hullámok. A vezetőnk folyamatosan rádiókapcsolatban volt a többi bálnanéző társaságnak a hajójával, így azok lejelentették, hol találhatóak a bálnák. Legalább egy negyven perces hajókázás után egy kisebb öbölhöz érkeztünk, ahol már három másik csónak is várakozott. Kicsit közelebb csurogtunk a többiekhez, majd vártuk a bálnákat.

Aztán egyszer csak megláttuk, ahogy az egyik kifújta a levegőt, s bár elég távolinak tűnt, de ez életem első bálnáját jelentette! Később aztán közelebb is merészkedtek (merthogy két példányról volt szó), viszont nem mehettünk közelebb hozzájuk 100 méternél – ez a szabály. Akármikor feljöttek levegőt venni, mindenki nagyon izgatott lett és vártunk, hogy a lemerüléskor kidugják a farokúszójukat. Bár elég messze voltak tőlünk, de így is sikerült néhányszor lekapni őket – így akár a farokúszójuk alapján be is lehetne azonosítani őket.

Aztán amikor már egy ideje nem adtak magukról jelzést (feltehetően elúsztak), mi is elindultunk visszafelé. Útközben láttunk még egy jópofa tengeri vidrát, mely a háton lebegve, egy hasára tett kövön törte éppen a kagylót, majd elkezdte produkálni magát nekünk. Fickándozott egy sort a vízben, lebegett egy kicsit, majd újból alábukott.

Sajnos azonban a közel háromórás túra a végéhez közeledett, így visszatértünk a kikötőbe. A központ felé menet váltottam pár szót az egyik útitársunkkal, aki panaszkodott, hogy a férjének végig tengeri betegsége volt a hullámoktól és bár a bálnákról sem sikerült egy jó felvételt sem csinálniuk, viszont a vidrát lefényképezték. Szegények, elképzelem mit érezhettek volna, ha még a vidrás kép sem jön össze nekik!

Miután leadtuk védőruhákat, a központban dolgozó ügyeletes csajszi által javasolt hostelhez mentünk érdeklődni, hogy van-e szabad szobájuk, de nem jártunk sikerrel. A két másik szálló árait (60$/fő/éj) sokalltuk, így úgy döntöttünk, inkább a KIA Forte kényelmes első két ülését választjuk szállás gyanánt. :)

Mielőtt azonban kerestünk volna egy szimpatikus útszakaszt, ahol leállhatunk éjszakára, még kimentünk a mólóra megnézni a naplementét. Varázslatosan szép látvány nyújtott!

Ahogy besötétedett, szépen lassan kocsival körbejártuk a kevésbé forgalmas utcákat alkalmas leállóhely után nézve. Először a kis település iskolájának udvara mellett találtuk ezt meg, de balszerencsénkre az út túloldalán éppen masszív házibuli ment és az utcán jöttek-mentek a részeg, hangoskodó fiatalok, így inkább egy másik helyet néztünk magunknak. Két utcával odébb a kocsi fényszórója elé ugrott egy mosómedve, majd eltűnt az útszéli bokorban. Végül nemcsak, hogy mosómedvét is láttunk, hanem egy megfelelő helyet is találtunk, így tényleg érdemes volt továbbállni.

A kocsiban beszélgettünk még egy kicsit, majd megpróbáltunk elaludni.

17. nap – Vancouver-sziget: Pacific Rim Nemzeti Park (2011. június 7.)

Nem mondanám, hogy alvás gyanánt az otthoni pihe-piha ágyikómat feltétel nélkül elcserélném a KIA Forte első, vezetői ülésére, de a körülményekhez képest meglepően kipihenten ébredtem reggel. Az éjszaka során rendesen beleheltük a kocsi ablakai, így attól sem kellett tartani, hogy az iskolába tartó gyerekek kíváncsi tekintetei bármiben is zavartak volna.

Először elmentünk bevásárolni a Coopba, megreggeliztünk, majd nekivágtunk az útnak.

A mai napra a Tofino és Ucluelet között fekvő Pacific Rim Nemzeti Park felfedezését tűztük ki célul. A park egy alig 23 km hosszú, keskeny szakaszát öleli fel a Vancouver-sziget nyugati partvidékének, viszont szépsége annál lenyűgözőbb. Itt is ugyanaz a szabály van érvényben, mint a Sziklás-helység nemzeti parkjainál – tehát ha megállsz a park területén, meg kell váltani a napidíjat (7,80$/fő). Szinte minden parkolóba elhelyeztek jegyautomatákat – amelyiknél én vettem jegyet, kizárólag kártyával működött.

Elsőként a Schooner Cove-nál álltunk meg, mely egy kicsiny kiszögellés a Long Beach partszakasztól északra. A partig egy 1 km hosszú sétaútvonal vezet egy érintetlen esőerdőn át. Kiérve a homokos tengerpartra a lélegzetünk is elállt! Velünk szemben a homoksáv és a víz között egy festői kis sziget állt, tele sziklákkal és fenyőfával, mögötte pedig a Csendes-óceán végtelennek tűnő kéksége uralta a horizontot. El se akartam hinni, hogy itt vagyok! Itt a Csendes-óceán partján! Még kimondani is félelmetes!

A kis sziget sziklái zsúfolásig tömve voltak kagylókkal és tengeri csillagokkal, Anya nem győzött szólni, hogy mi mindent fényképezzek le neki. Míg én fotóztam, ő szorgosan gyűjtögette a szebbnél szebb (lakóját vesztett) kagylókat és ráklábakat. Miután körbesétáltuk a környéket, elérkezettnek láttam az időt, hogy kihasználva a talán soha vissza nem térő alkalmat, bemenjek az óceánba. Levettem hát a cipőmet és a zoknimat, feltűrtem a nadrágom szárát és irány a víz! :)

Mint egy ötéves, boldogan rohangáltam, ugrándoztam az amúgy jéghideg vízben, próbálva elkerülni a nagyobb hullámokat. Az egyik Alamo-s ásványvizes flakonba – szokásomhoz híven – töltöttem egy kis homokot és óceánvizet, majd kijöttem megszáradni és hideg víztől kb. hibernálódott lábaimat felmelegíteni.

Ezután visszatértünk a kocsihoz, ám alig autóztunk néhány kilométert, amikor újból megálltunk egy szép partszakaszon, mégpedig a rendkívül népszerű Long Beach-en. A Vancouver-sziget nyugati partján itt található a leghosszabb, hullám által mosott homokos tengerpart, így a fürdőzők és szörfösök körében különösen kedvelt. A keskeny erdősáv után még legalább 600 métert kellett sétálni a tükörsima, homokos parton egészen a vízig, melyből egy piciny, kopár szigetecske magasodik ki. Az óceáni szél itt már olyan erősen fújt, hogy fel kellett vennem a dzsekimet, viszont a látvány önmagáért beszélt! Mindketten elérzékenyültünk a látottaktól, ami eszünkbe juttatta Ilonka mamát is…

A hűvös szél miatt nem tudunk sokáig maradni, így folytattuk az utunkat. A következő megállónak a Long Beach déli csücskénél lévő Wickaninnish Beach-et néztem ki, melyhez a Hwy 4-ről letérve 3,5 km-t kellett még megtenni a kisforgalmú Wick Road-on. Ahogy ezen a kis erdei úton haladtunk feltűnt egy újabb medve – immár az ötödik! Lefényképezni sajnos nem tudtunk, mert hamar bemászott a bozótba. A Wick Road-ról kétfelé ágazik az út, így először a Wickaninnish Beach-et néztük meg, majd az elágazásnál elmentünk a másik irányba, a Florencia Bay irányába is. Az utóbbinál rendkívül sok farönköt sodort a partra a víz, s érdekes módon mindegyik szépen, majdhogynem finomra csiszolódott. Anya itt sem hagyott fel a „szebbnél-szebb” tengerparti kövek gyűjtésével, sőt amikor elkezdtem cukkolni, hogy miért nem hozza el az egyik nagyot (legalább másfél kilót nyomott), megörült neki és elhozta azt is.

Ezt követően visszatértünk az autóútra, pár kilométer múlva elhagytuk a Pacific Rim Nemzeti Park terültét, majd Ucluelet felé vettük az irányt. A még Tofino-nál is kisebb falucska az óceánba nyúló félsziget csücskének végén helyezkedik el, s furcsa neve elvileg „a biztonságos kikötő embereire” utal. Végigjöttünk a városkát hosszában átszelő Peninsula Road-on, érkeztünk meg a Wild Pacific Trail néven ismert, bámulatosan szép, túraútvonal kezdetéhez.

Innen többféle túrára lehet indulni, melyek kivétel nélkül mind a part vonalát követik. A legszebbnek az Amphitrite világítótoronyhoz vezető, 2,6 km hosszú körtúrát (Lighthouse Loop) tartják, így mi is erre jöttünk. Ez a hatalmas sziklákkal tördelt partszakasz vitán felül a leggyönyörűbb az összes többi közül – lélegzetelállító látvány nyújt, ahogy megtörnek a köveken a több méter magas, erős hullámok.

Ez a csodálatos hely ugyanakkor több száz zátonyra futott hajónak és legénységüknek a temetője, ezért találóan „Graveyard of Pacific” elnevezéssel is illetik. Ismeretterjesztő feliratok mesélik el az egyik legnagyobb hajónak, a Pass of Melfort-nak a katasztrófáját, mely hatalmas mérete ellenére (hét iskolabusznál is hosszabb volt) úgy csaptak a hullámok a sziklákhoz, hogy gyakorlatilag semmi sem maradt belőle.

Elsétáltunk a kissé tömzsi Amphitrite világítótoronyig, majd a Terrace Beach öböl mentén visszakanyarodtunk a parkolóba. Ucluelet szélén tankoltunk egy Petro Canada kútnál, majd továbbindultunk Nanaimo felé.

Útközben megálltunk még egyszer a Cathedral Grove-nál, innen akartam Vancouver-szigetről származó földet hozni.

Visszaérve Nanaimo-ba a korábbi motelünknél próbálkoztunk szállásügyben, s legnagyobb meglepetésemre megkaptuk a korábbi szobánkat, ráadásul megint sokkal olcsóbban, mint kellett volna. Másik recepciós fogadott minket, mint korábban, s amikor mondtuk neki, hogy két napja már megszálltunk itt, egyszerűen csak átmásolta az előző számláról az adatainkat és a fizetendő összeget. Így kicsit több, mint 10%-kal kellett kevesebbet fizetni a szobáért, mint normál esetben. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy csak mi voltunk a 10 ágyas szobában, kijelenthetjük, hogy ismét jól jártunk ezzel a szállással.

18. nap – Vissza Vernonba (2011. június 8.)

Zsúfolt napnak néztünk elébe, ugyanis nemcsak a hosszú kompút és a vancouveri csarnoklátogatás maradt mára, hanem a hazaút is egészen Vernonig.

Ismét abban a jó kis étteremben reggeliztünk, ahol két napjai is, így jóllakottan indulhattunk el. Annak ellenére, hogy már két éjszakát eltöltöttünk itt Nanaimo-ban, a városból semmit sem láttunk, így mielőtt a kompkikötőbe mentünk volna, tettünk egy kis kitérőt a városka belvárosában és a kikötőnél.

A város forgalmas kompkikötője, a Departure Bay azonban jóval odébb, az azonos nevű öbölben található. Elsőre meg sem találtuk rendesen, mivel nem tudtam a pontos címet és mint kiderült, a Departure Bay Road teljesen másfelé vezet.

Egy kis kitérő után végül megérkeztünk a kompterminálhoz. Sajnos – ahogy sejtettem – a múltkori kedvező jegyár csak a hétvége miatt volt, ezúttal 77,90$-t kellett fizetnünk. A jegyre mindig nyomtatnak egy számot, mely azt a sávot jelöli, ahova a kompra felhajtáshoz állni kell.

Lassan felterelgették az autókat a hajóra (mi a „tengeri csillag” szintre kerültünk), majd miután bezártuk a kocsit, felmentünk a fedélzetre.

Ez a kompút kevésbé volt változatos, mint az előző, mivel szinte végig a sziget és a szárazföld közötti nyílt vízen haladtunk. Az szél ezzel szemben időnként olyan erősen fújt, hogy majdnem kibillentett minket az egyensúlyunkból.

A menetidő 1 óra 40 perc körül lehetett egészen a Horseshoe Bay-ig. Ez Vancouver másik nagy kompterminálja a délen fekvő Tsawwassen mellett, viszont ellentétben az előzővel sokkal közelebb van a belvároshoz.

A GPS-nek megadtam a Rogers Arena címét, így nem okozott megtalálni a csarnokot. Parkolni viszont csak a párszáz méterre lévő emeletes társasházak előtt tudtunk ingyen, igaz ott csak kétórát maradhattunk.

A csarnoklátogatások elvileg minden szerdán és pénteken vannak, viszont a rájátszás küzdelmei miatt a legtöbb túraalkalmat törölték, így kizárásos alapon maradt a mai nap. A jegyeket a 6-os számú kapunál lévő szuvenírboltnál lehet venni, ISIC kártyát elfogadnak, így diákoknak 8$, felnőtteknek 12$ a jegy. A kezdés előtt 10 perccel a bolt első emeleti kasszája mellett kellett gyülekezni. Az idegenvezető csajszi késett egy kicsit, ráadásul összevont minket egy másik csoporttal is, így legalább 30-an lettünk a végére.

Rengeteg érdekes helyre vitt el minket, melyek a hétköznapi látogató elől rejtve maradnak. Jártunk a legexluzívabb klubhelyiségekben, melyeket céges ügyfelek bérelnek és idehívják tárgyalni az ügyfeleket, ültünk olyan székben, melynek az éves bérleti díja 50.000$, voltunk a CBC Hockey Night in Canada kommentátorállásában, ültünk Mike Gillis, a Vancouver Canucks menedzserének a székében, de kimentünk a lelátóra, kiülhettünk a büntetőpadra és a kijelzőkezelők asztalához is. Egyébként amikor ott voltunk, már javában készülődtek az esti „meccsnézésre”, ugyanis a Canucks a döntő negyedik meccsét Bostonban játszotta, s az idegen meccsek alkalmával 10$-ért a Vancouver csarnokában az óriáskivetítőn is lehet nézni a mérkőzést.

A túra végén osztogattak még lejárt Canucks-os brossúrákat, zászlókat, programfüzeteket, autogramkártyákat és felfújható hurkákat, majd lassan kiterelték a népet.

Elképesztően nagy élmény volt nekem testközelből látni azt a helyet, ahol a csapatok az elmúlt napokban a Stanley Kupáért küzdöttek – hiszen a tévéből nézve olyan távolinak, olyan elérhetetlennek tűnik…én mégis ott voltam! :)

Hazaindulás előtt még betértünk a már jól ismert Freshslice pizzériába, vettünk 10 szeletet, egy részét megettük a helyszínen, majd visszamentünk a kocsihoz.

A Vancouverből kivezető Hwy 1 autópálya – főleg a pályamunkák és hídépítés miatt – rendesen bedugult délutánra, így legalább egy órát a dugóban kellett araszolnunk.

Ezúttal egyébként a lehető legrövidebb utat (434 km) választottuk Vancouver és Vernon között, így Hope elhagyását követően a Hwy 5-ön folyattuk az utunkat egészen Merritt-ig, ahol rátértünk a Hwy 97C-re egészen Kelownáig. Kb. félúton cseréltünk, így Anya is vezethetett, de mindkettőnknek kijutott a „jóból”.

Én egy olyan heves záporszerű esőbe futottam bele, hogy a legsűrűbb ablaktörlésnél sem láttam jóformán semmit sem, miközben a sárhányómentes kamionok 100 km/órával száguldottak el mellettünk, még több vizet verve a kocsink szélvédőjére. Alaposan leizzadtam, mire kiértünk az esőzónából. Később Anya egy felhővel járt hasonlóan, ugyanis egy hegyre menet olyan tejföl-sűrű felhőben találtuk magunkat, hogy a kocsi orrát már nem lehetett látni. Az út ráadásul hamar lejteni kezdett (a felhő csak nem akart oszlásnak indulni), a megengedett sebesség 110 km/óra, viszont 50-nel is alig mertünk menni. Hála égnek, nem csak mi voltunk ilyen óvatosak, így reméltük, hogy nem jönnek hátulról belénk – viszont a kamionok többségét ez sem a zavarta igazán…

Kelownánál még tankoltunk egyet, így éjjel 11 óra körül értünk Vernonba. Imre bácsiék persze fent voltak még, aggódva vártak minket.

Sajnos nem hoztunk nekik jó híreket…

19. nap – Vernon: Oyama-hegyi túra (2011. június 9.)

Úgy tűnt, lelkiekben már Imre bácsi is felkészült a legrosszabbra, de látszott, hogy a szomorú hír így is megrázta. Ehhez nem is nagyon lehet mit hozzáfűzni…:(

Reggeli után felhívtuk telefonon Apát, mivel tudni akartuk, hogy sikerül intéznie az otthoni dolgokat. Nem sokkal később Árpád telefonált és érdeklődött, mit terveztünk mára. Felajánlotta, hogy ha szabad vagyok és van kedvem, elvinne egy kis hegyi túrára a quadjával. (A quad vagy ATV magyarul négykerekű terepmotort jelent.)

Mivel sajnos a jármű alig kétszemélyes, így csak egyikünket tudja vinni, ezért megbeszéltem Anyával is a dolgot, majd átmentem kocsival Árpádékhoz. Bár nem tudtam, mennyi ideig fog tartani a túra, de úgy sejtettem, hogy ebédre, egy óra körül visszaérünk.

Árpád kiállt a hatalmas terepjárójával, felapplikáltuk a végére a saját maga által hegesztett utánfutót, majd felfuttattuk rá a quadot.

Innen elautóztunk egy Vernon közeli hegy lábához, leraktuk az autót, majd a quadon folytattuk az utunkat. Árpád vezetett, én mögötte egy külön kialakított ülőrészen foglaltam helyet. Ez a kis járgány aztán tényleg mindenen átment! Lehetett az szikla, patak, rönk, növényzet, sár – akármi! Nem egyszer történt, hogy haladtunk egy egyenes úton, majd Árpád megszólalt: „Erre rövidebb! Menjünk inkább erre!”

Így letértünk az útról és levágva a kanyart az erdőn keresztül vezető meredekebb részen jöttünk fel. Az út során vigyázni kellett a kanyarokban, mivel gyakran hatalmas rönkszállító teherautók jöttek velünk szembe, szinte már roskadásig pakolva fával.

Először az 1370 méter magasan lévő Prince Edward-tónál álltunk meg, majd kicsivel odébb és másik bámulatosan szép tónál pihentünk meg. Itt elfogyasztottuk a Joanne által nekünk csomagolt tízórait (szendvicset, almát és csokit), majd egészen egy jó pár kilométerre lévő kilátóig mentünk, ahonnan lélegzetelállító látvány tárult elénk.

A völgynek azt a részét láthattuk, ahol a Kalamalka-tó és a Wood-tó kis híján összeér, mindössze egy keskeny földsáv választja el őket, amelyen Oyama település fekszik.

Erre a mesésen bámulatos látványra biztos sokáig emlékezni fogok!

Árpád többször is megengedte a túra során, hogy vezessem a quadot. Ez is külön élményszámba ment, a végére már egész jól vezettem és a váltásoknál sem bőgött fel annyira a motor. Összességében tehát egy fantasztikus nap volt! Miközben ilyen jól telt az idő, kissé megfeledkeztem Anyáékról, akik meg jó sokáig vártak rám az ebéddel, mire aztán úgy döntöttek, hogy bebuszoznak a városba enni és bevásárolni.

Így Árpádékhoz visszaérve meg kellett várnom, hogy ők is hazaérjenek, mivel fogalmam sem volt, merre lehetnek. Délután 5 körül telefonáltak, így megköszöntem Árpádnak a nagyszerű kirándulást, majd hazasiettem. Anya elég dühös volt, amiért ilyen sokáig megvárattam őket, de aztán elült a dühe.

A nap hátralevő részében igyekeztünk sokat beszélgetni Imre bácsival, rávenni őt, hogy meséljen minél több régi sztorit.

Marika pedig előtúrt jó néhány fotóalbumot és végigmutogatta nekünk. A legmulatságosabb az volt, amikor egyedül Anyának magyarázott a képekről, aki meg magyarul kommentálta a dolgokat, így bár nem beszélték egymás nyelvét (és legalább 60%-ban félreértették a másikat), de remekül elszórakoztak.

20. nap – Vernon: Az utolsó nap Imre bácsiékkal (2011. június 10.)

Az utolsó Vernonban töltött napunk igen békésen telt. Már nemigen mozdultunk ki, igyekeztünk minél több időt tölteni Imre bácsiékkal és amivel még lehetett, segíteni őket.

Felajánlottuk, hogy segítünk bevásárolni olyan termékekből, melyek vagy nehezek vagy hosszú ideig elállnak, hogy ne kelljen nekik annyit cipekedni. A vásárlás előtt azonban még betértünk Árpádékhoz elbúcsúzni és megköszönni a temérdek segítséget, amit nyújtottak.

Ezután a Walmart-ba mentünk bevásárolni, amire bevallom, nagyon kíváncsi voltam. A Walmart ugyanis a világ egyik legnagyobb kiskereskedelmi lánca (árbevétel alapján a világ legnagyobb vállalata), mely sajátos logisztikai megoldásaival és konzervatív amerikai vállalati kultúrájával mindenképpen egy érdekes piaci szereplőnek számít. Az egyetemen sokat tanultunk róluk, így kíváncsian vártam, hogy élőben is láthassam az egyik boltjukat.

Alighogy beléptünk, Imre bácsi odatotyogott egy padhoz (ugyanis az első dolog, ami a szupermarketben van egy pad az idős emberek számára), mire ott termett egy „Walmart Guy” aki rögtön – kérés nélkül – hozott neki egy kényelmesebb széket, hogy inkább arra üljön. Tudom, hogy ez mind a szigorú és kötelező vállalati policy része (folyamatosan mosolyogjunk a vásárlóra, kérés nélkül is ugorjunk és ajánljuk fel a segítségünket stb.) és a mértéke eltúlzott lehet, de mégis jó érzés is valahol. Különösen, ha arra az otthoni jó néhány bunkó auchanos és tescós alkalmazottra gondolok.

Vettünk jó sok csokit ajándékba, szendvicsnek valót az útra és hazavittük a cuccokat mielőtt elmentünk volna vacsorázni. Alig értünk haza, már csörgött a telefon – Joanne volt az. Az újságolta, hogy sikerült olyan szuveníreket találnia, amilyeneket kerestünk és épp az előtt az étterem előtt várnak ránk, ahova menni készültünk.

Marika ragaszkodott ugyanis, hogy a Pantry nevű helyre menjünk, s nagy örömünkre Árpádék is csatlakoztak hozzánk vacsorára.

Mi Anyával tulajdonképpen csak egyszerű „chickenburger”-t ettünk sültkrumplival, zöldségsalátával és valamilyen furcsa, de finom húsos szósszal, mégis az elkészítés módja és a körítés teljes értékű étkezéssé tette.

Imre bácsinak töltöttünk 1-2 pohár bort (ugyanis elmondása szerint már évek óta nem ivott egy kortyot sem), amitől aztán dalra fakadt és elénekelt két régi magyar nótát is.

Rendkívül jó hangulatban telt a vacsora, s miután végeztünk átmentünk a szomszédos Best Western Hotelbe, ami azért különleges, mert egy patak folyik rajta keresztül. És valóban, a heves sodrású kis folyam keresztbe átszeli a szállodát! Igazán eredeti megoldás, az biztos!

Visszamentünk az autónkhoz, amikor Árpád bukkant fel egy szatyorral a kezében, amit búcsúzóul adott nekünk. A zacsi két doboz feketeáfonyát rejtett, ugyanis még korábban javasolta Anyának, hogy nagyszerű immunerősítő ez a gyümölcs, biztos segít majd elmulasztani ezeket a borzasztó kiütéseket… Fantasztikus egy ember – minden tekintetben! Remélem, tudunk még vele találkozni valahol, valamikor…

Hazaérve még pont elcsíptem a Stanley Kupa döntőjének 5. meccsét a tévében. Az állás a négy győzelemig tartó párharcban 2-2 volt, miután a Vancouver a két hazai győzelme után mindkét idegenbeli csatát elbukta a Bostonnal szemben. Aki tehát ezen a meccsen nyer, lépéselőnybe jut és már csak egy győzelemre lesz a végső diadaltól. Egy kemény meccsen végül 1-0-ra a Canucks győzött!

Este lefekvés előtt még készítettünk videóüzenetet Imre bácsival és Marikával, amelyen külön-külön üzennek az otthoniaknak. Mindketten nagyon aranyosak voltak eközben. Imre bácsi először nem is akarta – látszott, hogy izgul és nem akar butaságot mondani. Majd amikor eltettem a gépemet, akkor odajött és kérte, hogy hadd beszéljen mégis, csak próbáljuk el előtte! :) Marika pedig a tőle telhető leglassabb és legérthetőbb stílusban üzent a családnak, kiemelve mindenkit külön-külön név szerint.

21. nap – Út vissza Calgaryba (2011. június 11.)

A szívünk szakadt meg, hogy el kellett búcsúznunk tőlük. Sírtunk mi is, sírt Imre bácsi is – egyedül Marika néni fogta vissza magát, bár az ő arcára amúgy sem ülnek ki az érzelmek. Ő is kísért le minket, de mire kiértünk az udvarra Imre bácsi már a teraszról figyelt és integetett. Szegénykém, olyan szomorú volt… Ahogy lassan elindultunk a kocsival még folyamatosan integettünk egymásnak, egészen addig, amíg ki nem fordultunk az utcából és el nem tűnt az erkély a szemünk elől.

Nem akarok belegondolni, hogy valószínűleg most láttam életemben utoljára…

Hazafelé ismerős vidéken vezetett az utunk. Ahogy közeledtünk a meleg, nyárias időjárásból a Sziklás-hegység nemzeti parkjai felé, úgy kezdett visszatérni a hegyvidéken megszokott borult ég, eső és hideg is.

Field-ig megtett úton (347 km) én vezettem, majd cseréltünk, hogy a nemzeti parkokban tudjak fotózni a kocsiból.

A Banff Nemzeti Parkban tettünk egy kis kitérőt Lake Louise felé, ugyanis borzasztó kíváncsi voltam, hogy mennyire olvadt ki ez a korábban teljesen fagyott tó. Legnagyobb meglepetésemre hónak, jégnek nyoma sem volt, még a tó felé vezető sétaút mentén – ahol korábban Anyánál másfélszer nagyobb hókupac volt összekotorva – is csak néhány kisebb hófolt emlékeztetett a korábbi mennyiségre. A Louise-tó teljesen felolvadva, szép kékes víztükrével már sokkal jobban emlékeztetett az útikönyvek által agyondicsért helyre – igaz, az éppen érkező eső és a borult, felhős idő valamelyest tompította a színeket.

Most már tényleg furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ha a Louise-tó így felolvadt, akkor a 15 km-re található Moraine-tó (melynél korábban még a tó szélét sem lehetett látni) milyen állapotban lehet. Anya nem lelkesedett egy újabb kitérőért, de a vége engem igazolt. Kiderült, hogy a tavacska sokkal sekélyebb, mint azt korábban gondoltuk, így nem csoda, hogy miután fenékig befagyott, még a hó is ellepte. Átmásztam a méter magas nagy kő és rönkhalmokon (melyeket legutóbb szintén hó fedett), majd kimentem a partjára. A legszebb látvány azonban a tó végében lévő szikláról nyílt, ahova egy rövid, alig 400 méteres sétaút vezet föl. Ez a látvány kárpótolt minden korábbi csalódásért! A tavat körülvevő havas, sziklás hegycsúcsok gyönyörűen tükröződtek a kék vízfelszínen, pontosan úgy ahogy az útikönyv képein! Csak álltam ott és bámultam ezt a csodát – közben elkezdett szakadni az eső! Ahogy Anyával siettünk vissza a kocsihoz, mosolyogtam magamban, ha két perccel később érkezem, az eső miatt biztos nem látom ilyen lebilincselően gyönyörűnek a helyet. Azt hiszem, ennek így kellett történnie.

Hazafelé még megálltunk Banffban venni néhány ajándékot az otthoniaknak, majd folytattuk az utunkat Calgary-ba. Elég későn érkeztünk meg Heatherékhez, de úgy tűnt, még ők sincsenek otthon. A bejárat ajtónál egy üzenet várt, hogy sajnos későn jönnek haza, de a hátsó ajtó nyitva van, ott be tudunk menni, s nyugodtan érezzük magunkat otthon!

Felmentünk a korábbi szobánkba, ahol már meg volt ágyazva nekünk, megírtuk a helyzetjelentő e-maileket, majd aludni tértünk.

22. nap – Goodbye, Canada! (2011. június 12.)

Ez a nap is eljött, bármilyen távolinak is tűnt! Nagyon jól éreztem magam itt Kanadában, hamar hozzászoktam az itteni, sokkal nyugodtabb élethez, viszont már hiányzott az otthon, ugyanakkor féltem is tőle, mi fog minket várni. Mert az az egy biztos, hogy soha többet nem lesz olyan, mint régen…

Délig le kellett adnunk a kocsit a reptéri kölcsönzőben, ezért Anya – szokásához híven – órákkal előbb oda akart érni, hogy minden rendben menjen. Heatherék lakása alig félórára van a reptértől, de így is a szükségesnél bőven korábbra, fél 8-ra húztuk az ébresztőórát. A reggeli készülődés után lementünk a nappaliba, ahol a háziak éppen a reggeli kávéjukat fogyasztották. Rendkívül kíváncsiak voltak, hogyan alakult az utazásunk, így elmeséltük a legnagyobb élményeket. Egy nagyon jót beszélgettünk, Matt ismét megkínált minket meleg teával és kávéval. Háromnegyed 10 körül aztán Anya jelezte, hogy lassan induljunk – hadd nyugodjon meg és ne kelljen rohanni. Én is még be szerettem volna menni a Sobey’s-ba Molson Canadian sört venni (gyűjtöm ugyanis a külföldi sörösüvegeket) és a barátaimnak valamilyen italt. Kint a ház előtt csináltunk még néhány közös képet Heatherékkel, elbúcsúztunk tőlük, majd elindultunk a Sobey’s felé.

A GPS rosszalkodott valamiért, nem akarta fogni a műholdjelet, így félre kellett állni. Amikor aztán helyreállt, kis híján mindketten szívrohamot kaptunk. Nem is reggel 10 óra volt, hanem már 11 – ugyanis elfelejtettük visszaállítani a telefonunkat albertai időzónára, így már alig egy óra volt hátra délig. (Ha nem adjuk le időben az autót, késedelmi díjként felszámolhatnak még egy napot!) A dolgot nehezítette, hogy meg kellett állnunk tankolni is, mert már nagyon az „E” környékén járt a mutató, így azzal is vesztettünk egy kis időt. Kemény 3 liter tankolása után, kissé aggódva és idegesen továbbindultunk. Utólag aggodalomra nem volt okunk, rendben kiértünk 11.40 körül a reptérre, ráadásul a rendkívül egyértelmű táblás jelöléseknek köszönhetően gond nélkül megtaláltuk az Alamo kocsileadási parkolóját.

Kipakolás után az Alamós ürge sietve körberohanta a kocsit, majd kinyomtatta az átvételi bizonylatot és kellemes repülést kívánt. Úgy tűnt, mintha csak azt ellenőrizné le, hogy megvan-e az összes kerék, szélvédő és hogy nem lett-e totálkárosra törve – más egyébbel nem nagyon foglalkozott. Így hát elbúcsúztunk a kis hű társuktól, mellyel pontosan 3721 km-t tettünk meg a három hét alatt.

A reptéren még kicsit átlogisztikáztuk a bőröndjeinket, feladtuk őket a check-in pultnál majd a biztonsági ellenőrzéseket követően valamilyen alkoholárusító helyet kerestem. Legnagyobb döbbenetemre egyik ilyen boltban sem árultak sört, az éttermekben kapható sörnek meg nem adják oda a palackját. Így hát Molson Canadian nélkül maradtam. A folyosón sétálva néhány Scotiabank egyenruhás lány állított meg minket, egy számítógépes szerencsekerékhez invitálva. Mindössze egy gombot kellett megnyomni, ezért kaptam 6 bónt, egyenként 20-25% kedvezményre jogosítva néhány reptéri boltban.

Míg én a sörökkel voltam elfoglalva, Anya a kétéves unokaöcsémnek, Ádámnak keresett valamilyen ajándékot. Legfőképpen egy plüss feketemedvét keresett (mivel olyat láttunk élőben is), talált egy egyet az egyik standnál. Utolsó példány volt, a füle sem állt jól, ráadásul 14,75$-be került, nekünk pedig összesen 11,78$-unk volt apróban. Valamiért mégis olyan szeretetreméltóan nézett ki, sajnáltuk volna ott hagyni. Ekkor jutott eszembe, hogy ehhez a bolthoz is kaptunk bónt, így 25% árengedményt kaphatunk mindenre. Nagy nehezen eldöntöttünk, hogy akkor megvesszük, ám kiderült, hogy a kedvezménnyel együtt is 11,80$-ba kerül a medve – hiányzott még 2 (!) cent. A boltos is már röhögött rajtunk, de kivett két centet az adományperselyből, s „kölcsönadva” nekünk kiszámlázta a kismedvét. :)

Helyi idő szerint délután fél 4-kor indult a gépünk – ezúttal egy McDonnell Douglas MD-11-essel utaztunk. Örömmel tapasztaltam, hogy a fedélzeti étel-italkínálat semmit sem csökkent az ideúthoz képest. Viszont mivel ezúttal „előrefele” haladtunk az időben, ezért néhány óra múlva lekapcsolták a világítást és lehúzatták mindenkivel az ablaksötétítőt – így próbálva a bioritmus szerinti alvásra késztetni az utasokat. Persze mi voltunk az egyetlenek, akik nem húzták le a sötétítőt (nem is szóltak érte), inkább az ablakra tapadva kukucskáltunk kifelé.

Mellettünk egyébként egy szimpatikus belga lány ült – az út során beszélgettünk pár szót. Kiderült, hogy egy nemzetközi zenei workshopon vett részt Banff-ban néhány társával együtt, s most többen is ezzel a géppel térnek haza. Amikor Grönland fölött repültünk, gondoltam szólok neki, hadd fotózzon ki az ablakon, hisz’ ilyet úgysem láthat mindennap. Teljesen el volt ámulva, sőt szólt az előttünk ülő két barátjának is, akik egymást túlnyújtózva próbáltak kilesni a mi ablakunkon. Felajánlottuk, hogy nyugodtan üljenek oda a helyünkre néhány kép erejéig, s bár nem fogadták el, de rendkívül hálásak voltak. A két srácot amúgy is sajnáltam – látszott rajtuk, hogy eddig nem sokszor ültek repülőn, ám balszerencséjükre egy undok nőt fogtak ki a sorukban harmadiknak, aki szó nélkül lehúzta az ablakuk sötétítőjét az út teljes időtartamára.

Érdekes volt látni, hogy sosem lett teljesen sötét odakint, a nap bár lenyugodott, de az a sejtelmes szürkület megmaradt.

23. nap – Újra itthon... (2011. június 13.)

Helyi idő szerint reggel negyed 9 körül érkeztünk meg Amszterdamba. Rendkívül barátságtalan, esős, szeles idő várt minket a Schiphol-on, viszont már amikor ereszkedés közben megláttam a környező csatornákat, farmokat félig már úgy éreztem, hogy itthon vagyok. Hollandiával kapcsolatban valószínűleg örökké meg is fog maradni ez az érzés!

Alig két óránk volt a két gép között, így leszállást követően már rohantunk is át a terminál másik felébe a budapesti járat beszállókapujához. Sajnos a biztonsági ellenőrzésnél egy kissé kellemetlen incidens történt, ugyanis kiderült, hogy Anya a kézitáskájának oldalában felejtette a számára oly kedves svájci bicskáját (amire még a neve is be volt gravírozva) – és persze elvették. Az tény, hogy ez a mi hülyeségünkből történt, viszont nálam az csapta ki a biztosítékot, hogy az ellenőrök a lehető legbunkóbb módon kezeltek bennünket. Sorra a szalag alá pakolták a gyanús táskákat, mi meg ott vártunk a szalag végében, hogy mi fog történni – 5 perc után aztán érdeklődtem, hogy nem lehetne egy kicsit sietni, mert megy a gépünk. Erre egy flegma „Cool down, sir!” volt a válasz. Amikor aztán méltóztattak átkutatni a táskánkat, megtalálták a kést, kidobták egy külön is tartóba (Anya: „Biztos majd hazaviszi saját magának…„).

Még kétszer visszavitték a táskát a röntgenhez, mindkétszer teljesen kipakolták az egészet, de még a műanyag kanalakat és az ajándékba vitt vancouveri totemoszlopokat átnézték, lehet-e emberölésre használni őket…az undorítóan tapló viselkedésüket egy mosolygós „Have a nice day”-el zárták le.

Anya még egy jó ideig vigasztalhatatlan volt, s mivel nem akartam, hogy rossz szájízzel végződjön számára az utazás, igyekeztem jókedvre deríteni.

Mondjuk az az egy még nem világos, hogy a kés mikét jutott át a sokkal szigorúbb kanadai ellenőrzési vizsgálaton – de ezt már nem fogjuk megtudni…:)

A hazafelé tartó repülőút különösebb érdekesség nélkül telt – szinte végig felhőben repültünk, így a tájból semmit sem lehetett látni. A gépünk pontosan érkezett 12.10-kor landolt a Ferihegy 2A (öhm…akarom mondani Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér) termináljánál, ráadásul a csomagjaink is meglettek, így hátunk mögött hagyva életünk egyik legnagyobb kalandját léphettünk ki a váróterembe, ahol a kiscsaládunk már várt minket…

Ez a kanadai út minden tekintetben többet jelentett egyszerű utazásnál. Az egész olyan, mint egy álom – minden izgalmával, gyönyörűségével, boldogságával, szomorúságával. Most már tudom, hogy érdemes ilyen álmokat dédelgetni, mert ha hiszünk bennük, egy szép napon valóra válhatnak. Olyan lehetetlennek tűnt, hogy én valaha a Földgolyó egy oly’ távoli pontjára eljuthatok, találkozhatok Imre bácsival Vernonban, testközelből láthatok moose-okat, medvéket és bálnákat, bejárhatom a Sziklás-hegység fenséges nemzeti parkjait és megfordulhatok abban az NHL csarnokban, ahol pár nappal később átadják a Stanley Kupát. Nem hittem volna, hogy mindez valóban megtörténhet! Ezt már soha, senki sem veheti el tőlem…