Koppenhága

Előzmények

Koppenhága sokáig nem izgatott különösebben. Pedig több ismerősöm is volt ott, meséltek is róla, de valahogy elintéztem magamban annyival, hogy „jól van, majd egyszer”, van ezer másik hely, amit előbb néznék meg.

Korábban többnyire Eszterhez kötöttem az egész várost, mivel kétszer is volt ott, még a CRS-es lánytábor által szervezett 1-1 napos program keretében. Sokat mesélt róla, de igazából nem nyűgözte le annyira, hogy újból el akarjon menni.

Először képeket Koppenhágáról még Jucus mutatott, amikor 2008 novemberében Kölnben meglátogattam. Ő az egyik barátnőjét, Adrit látogatta meg ott. Bár nagyon lelkesen mutogatta a képeket, de őszintén szólva bennem csak a kikötő-menti színes házak és a Kis Hableány maradt meg, mint valamilyen látványosság.

A nagy fordulatot az hozta, amikor 2009 márciusában Konrád Petivel elutaztunk Stockholmba. Először voltam igazán északon, először voltam skandináv országban. Úgy vélem, ha megtetszik az első skandináv ország ahol jársz, akkor rövid időn belül a többibe is el akarsz majd jutni. Velem legalábbis ez történt.

Alig jöttünk haza, már azt terveztem, hogyan lehetne elutazni a többi skandináv fővárosba is. Ez persze nem az jelenti, hogy „ország=főváros” egyenlettel akarnám „letudni” Észak-Európát! Bár az elsődleges célpontom a legtöbb esetben valóban a főváros, mert szerintem egy országról alkotott képet nagy részben ez határozza meg, s innen még mindig több vidéki látnivaló is elérhető.

Koppenhágán ekkor kezdtem komolyabban elgondolkozni. Repülővel sem lehetetlen elérni, hiszen a MALÉV mellett a Norwegian Air Shuttle is üzemeltet közvetlen járatokat Budapestről, továbbá a Wizz Air rendkívül olcsón repül Malmö-be, ami csak félóra vonatútra van Koppenhágától. Minden szempontból a malmö-i opció tűnt a legjobbnak, úgyhogy időről időre nézegettem a jegyárakat erre az útvonalra.

Bár nem váltott ki olyan általános megrökönyödést, ha valakit megkérdeztem, hogy eljönne-e velem Koppenhágába, mint a litvániai út esetében, de akárhogy is nézzük, Koppenhága esetében is csak Zsuzsi mutatott némi érdeklődést az út iránt. Amikor aztán Zsuzsi rábólintott Litvániára, ismét egyedül maradtam a koppenhágai tervekkel.

Idén augusztusban egyik nap Anyával éppen jöttünk hazafelé az Auchanból, amikor valahogy szó került arról, hogy milyen jó lenne még idén ősszel elmenni Koppenhágába, ráadásul a repjegyek sem drágák, de hát megint nincs kivel menni. Anya nagyon szeret utazni, úgyhogy azonnal rákontrázott, s jelezte, hogy ő bizony szívesen eljönne velem. Talán még ő lepődött meg a legjobban, amikor gondolkodás nélkül azt feleltem: „Jó, rendben. Ha hazaértünk, nézek repjegyeket!”

Anya teljes mértékig rám bízott mindent a szervezéssel kapcsolatban, úgyhogy ezzel bevállalta a hostelben alvós, sokat járkálós, sok mindent megnézős, egy darab kézpoggyásszal utazós kalandot…

1. nap – Malmö (2010. szeptember 16.)

Fura érzés volt ezen a napon felkelni! Nemcsak azt tudtam, hogy délután Svédországban, estére pedig már Dániában leszek, de azt is, hogy a tegnappal lezárult a GSK-nál töltött korszak, s ha hazajövök, akkor valami egész más kezdőik…Nincs átmenet, nincs idő pihenni, nincs idő elmélkedni, hogy milyen lesz kedden, amikor már Budapest másik felébe kell menni dolgozni. Mindenesetre az utazás ideje alatt ha akartam volna se tudtam volna ezen rágódni.

Mivel a repülőgépünk 15.05-kor indult, így nem tudott senki eljönni a munkából, hogy kivigyen minket a reptérre. Ez egyáltalán nem is volt gond, mert miután bevonatoztunk a Nyugatiba, szinte azonnal indult a csatlakozás Ferihegy irányába, alig kellett 5 percet várni a vonatra.

Mióta Ferihegyet biztonsági szempontból visszaminősítették, érezhetően lassabban mennek a biztonsági ellenőrzések. Én is fel voltam készülve a szokásos sípoló hangra az ellenőrző kapun való áthaladáskor, de hihetetlen módon az megint néma maradt. Éppen pakolásztam vissza a táskámba a külön zacsiba csomagolt folyadékokat, amikor a mögöttem álló nőt odahívták a táskájához. Ejjj, ejjj hát nem benne maradt az a fránya dezodor?! Szegény nő nem is tudom mit várt – akkora volt a spray flakonja, hogy azzal már önmagában embert lehetne ölni, de mindenesetre bepróbálkozott még, hogy nem lehetne-e… „Nem lehet sajnos.” – mondta az ellenőrzést végző hölgy, majd kedvesen hozzátette: „De ha akarja, utoljára még befújhatja magát vele!” :) A nő élt is a felkínált lehetőséggel és olyan adagot fújt magára, ami amúgy egy évre elegendő lett volna. Sebaj, utoljára még jól járt! :)

Anya legalább annyira imád repülni, mint én, úgyhogy siettem is ablak mellé foglalni neki helyet. Sikerült is, majd nem sokkal később felszálltunk. Egyébként egy rendkívül furán beszélő kapitánya volt a gépnek, leginkább egy részeg alkoholistára emlékeztetett, aki annyira álmos, hogy menten ráalszik a műszerfalra. Vele már másodszor utaztam (először Milánóból hazafelé), de mivel akkor is ugyanezek jutottak az eszembe róla, gondoltam, biztosan ez a normális állapota.

16.50-kor érkeztünk meg Malmö-be. Bevallom, teljesen elfeledkeztem arról, hogy a reptéri transzferhez kellett volna svéd koronát váltani, de persze igyekeztem úgy tűnni, mint aki teljes mértékig tudtában van azzal, hogy a reptéri buszra kártyával is lehet jegyet venni. A helyzet valódi komikuma végül az lett, hogy kiderült, a reptéri shuttle buszjáratra csak és kizárólag dombornyomott kártyával lehet jegyet venni, így azok, akik készpénzzel vagy normál bankkártyával próbálkoztak el lettek hajtva. Mekkora szerencse, ki gondolta volna, hogy egy busz fedélzetén bankkártyával is lehet majd fizetni?! Egyébként a buszsofőr nem igazán tudott angolul és nem sikerült megértetni vele, hogy 1db diákjegyet és 1db felnőttet kérünk. Lazán adott 2 felnőtt és 1 diákjegyet, s amikor észrevettem a bizonylaton az óriási összeget és visszavittem neki, gond nélkül, mosolyogva és dalolva lesztornírozta a tételt a kis fedélzeti kártyaolvasó programjának segítségével, majd lehúzta a korrekt összeget.

A malmöi reptéri shuttle járatot egyébként a Flygbussarna nevű busztársaság üzemelteti, csakúgy, mint Stockholm esetében. A busz alig pár helyen állt meg, s a végállomás a Malmö Central Station volt.

Miután leszálltunk a buszról, elővettem a reptérről hozott ingyen várostérképet és betájoltam, hogy hol vagyunk. Malmöben a látnivalók alapvetően eléggé koncentráltan találhatóak, szerencsésre éppen a pályaudvar környékén. Mivel már kezdett lemenni a nap, inkább a kikötő felé indultunk el – a Gamla Staden-t (Óváros) a hazaút idejére hagytuk. A pályaudvar melletti Skepps bron-on indultunk el, s szinte azonnal megláttunk egy fehér-piros csíkos világítótornyot. (Régóta rajongok a világítótornyokért!) Egy újépítésű függőhídon átmentünk a túloldalra, szinte minden oldalról lefotóztam a világítótornyot, majd folytattuk az utunkat a Västra Hamnen (Nyugati Kikötő) utcáin.

Már távolról feltűnt a HSB Turning Torso csavart irodaépülete, ami 2005 óta már Malmö igazi látványosságának számít. Egy 190 méter magas, 54 emeletes irodaházól van szó, melynek legalsó szintje pontosan 90 fokkal van kicsavarva a legfelsőhöz képest. Egészen érdekes látványt nyújt, különösen a tövéből felfelé nézve, úgyhogy szerintem mindenképpen megérte elsétálni oda – a nagy szél ellenére is. A Västra Hamnen környéke egyébként nagy változáson megy keresztül: igyekeznek egy modern lakó és üzleti negyeddé varázsolni, s ennek keretében már el is indultak a nagyobb beruházások. Például éppen bontották a Malmö Mässan-t (Malmöi Kiállítási és Konferencia Központot), ráadásul elég érdekes módon, alulról szépen apránként. Tulajdonképpen egészen festői látványt nyújtottak a romjai a lemenő nap fényében!

Ahogy besötétedett szépen lassan visszasétáltunk a pályaudvarhoz. Úgy döntöttünk, hogy még nem ülünk vonatra, inkább teszünk még egy kört a főtér környékén. A Stortorget (Főtér) a legszebb része Malmönek: itt áll a Rådhuset (Városháza), a Residenset (a Kormányzó palotája), az Apoteket Lejonet (Oroszlános Gyógyszertár, mely Malmö legrégebbi gyógyszertára, amit 1571-ban alapítottak) valamint a tér közepén X. Karl svéd király szobra, aki 1658-ban elfoglalta és Svédországhoz csatolta a korábban Dániához tartozó Malmöt. A Stortorget-ről a Södergatan-on elsétáltunk a Gustav Adolfs Torg-ig, majd visszafordultunk, s kimentünk a pályaudvarra.

Mivel még mindig nem volt svéd koronánk, a vonatjegyet is bankkártyával kellett venni. Gondoltam bepróbálkozom inkább a forintos Visa Electron bankkártyámmal, inkább arról fogyjon a pénz, mint az eurószámlámról. Nagy örömömre el is fogadták, viszont hamar le is hervadt a mosoly a számról, mivel kérték a PIN-kódot is. Ez egy normál embernek nem is szokott gondot jelenteni, ellentétben velem. Ugyanis mivel szinte soha nem veszek fel pénzt automatából, nem is jöttem rá sokáig, hogy nem jó az a PIN-kód, amit még 2,5 éve a kártyámhoz kaptam, s újat kérni, pedig valahogy mindig elfelejtettem. Soha nem is kellett igazán, mivel a vásárláshoz sehol sem kérték – egészen eddig. A pénztárban ülő rendkívül csinos és kedves lány egy alig palástolt mosoly mellett megjegyezte, hogy „here in Sweden we always ask for the PIN code”. Így végül Anya kártyájával vettük meg a jegyeket (123 SEK). Tudom, tényleg gáz, de most már tényleg elhatároztam, hogy kérek új kódot! :)

A vonatunk 21.01-kor indult, s a Svédországot Dániával összekötő Øresund hídon (Øresundsbron) keresztül jutottunk el végül Koppenhágában. Bár a hídból éjszaka nem lehetett sok mindent látni, de egy igazi mérnöki különlegességről van szó: a 7,8 km hosszú híd nemcsak a vasútnak, hanem 2x2 sávos autópályának is helyet ad. Ráadásul a Malmö és Koppenhága közötti szoros háromnegyedénél a híd „víz alá bukik” és mind a vasút, mind az autók alagútban teszik meg a hátralévő utat a dán fővárosig. A vasúti forgalmat lebonyolító Öresundståg-ot (Öresunds Vasút) egyébként a svéd SJ és a dán DSB nemzeti vasúttársaság közösen üzemelteti, s a viszonylat a dán oldalon Helsingør-ig, míg Svédországban egészen Göteborgig terjed.

A 40 perces út végén megérkeztünk a Københavns Hovedbanegård-ra (Koppenhágai Központi Pályaudvar). Bár csak egy megállónyira voltunk a hostelünktől, de fáradtak voltunk a sétáláshoz, így inkább S-tåg-ra (elővárosi vasút, S-bahn) szálltunk. A Nørreport megálló, ahol leszálltunk egyébként egy kombinált állomás volt az S-tåg, a metró és az Öresundståg részére.

A hostelünk (Hotel Jorgensen) az Israel Plads túlsó felén egy szép belvárosi részen helyezkedett el. Nem sok jót ígért az első benyomások alapján a hely – különösen Anyának nem – mivel tele volt bandázós 14-15 éves iskolásokkal, akik fel alá rohangáltak, hangoskodtak, miközben egytől egyig rendkívül menőnek érezték magukat. Engem nem izgattak különösebben, ennél cifrább körülményekhez szoktam a hostelezések során, de féltem, hogy Anya majd nehezen viseli ezt a fajta fiatalságot. Már a becsekkoláskor láttam az arcán a kétségbeesettséget („mit keresek én itt”), de ez még csak a kezdet volt!

Elég messze kaptunk szobát egymástól (mivel külön férfi-női szobák voltak), de segítettem neki elvinni a cuccokat, majd én is elfoglaltam a helyemet, egy alig 8 négyzetméteres szoba egyik háromszintes emeletes vaságyának legfelső részén. Már akkor megtapasztaltam, hogy lehetetlen az ágyon felülni, mert beveri a fejét az ember a mennyezetbe. Lepakoltam, majd átmentem Anyához, megnézni, hogy bírja az első félórát élete első hostelében. Bekopogtam, kijött, s már akkor láttam rajta, hogy ez nem lesz egyszerű eset: „hát Kisfiam, ha kocsival lennénk én már felpakoltam volna és elhúztam volna innen…a földtől 5 centire egy deszkán alszom, a szobatársam maga alá gyűjtötte a matracomat, amit alig akart visszaadni és felháborodik ha a lámpát fel akarom kapcsolni amíg kipakolok, így inkább lefeküdtem ruhában aludni, az ágynemű nejlonos, a szemetes a fejemnél van…”.

Hát ez keménydió lesz! Mindenesetre hagytam, hogy kifüstölögje magát, megígértem, hogy másnap megbeszéljük az egészet, s elköszöntem.

2. nap – Koppenhága (2010. szeptember 17.)

Reggel 8-kor találkoztunk a reggelinél. Meghallgattam a borzasztó tegnap estének immár a teljes, részletes változatát, majd igyekeztem objektív szemmel rávilágítani, hogy ezzel együtt miért tartom mégis jó hostelnek a miénket. Ezzel sikerült Anyát egy kicsit megnyugtatni, bár ehhez ez is kellett, hogy a reggeli igazán finom és bőséges legyen. El se akartam hinni, olyan reggelit kaptunk, amit jobb szállodákban is ritkán lehet látni: a felvágottak, sajtok, zöldségek, müzlik, joghurtok, lekvárok széles választéka, helyben sütött, még meleg fehérkenyér, rozskenyér, szintén házi, baconos májpástétom, csokoládészeletkék, többféle keksz, tea, kávé, narancslé és amint valamiből fogyott, azonnal hozták újabb adagot belőle.

Reggeli után elindultunk felfedezni a várost. A Nørreport állomás mellől nyíló Købmagergade utcán elsétáltunk a Strøget-ig, ami Koppenhága legnagyobb bevásárlóutcája és keresztben átszeli a belvárost. A Størget-en haladva eljutottunk a Gammeltorv-ra, ahol megálltam lefotózni egy szökőkutat, de hiába álltam legalább 15 méterre tőle, a nagy szél ráfújta a gépem objektívére a vízcseppeket. Hát igen, ez jó tanulsággal szolgált a hátralévő napokban a szökőkutak fotózásához.

A Størget túlsó oldalán a Gammeltorv-val szemben egy másik tér (Nytorv) helyezkedett el. Itt állt a Domhuset, mely egy 1815-ben épült neoklasszikus bírósági épület, s ugyanúgy rendelkezik egy „Sóhajok Hídjával”, mint a velencei Dózse palota. Jelen esetben a bírósági épületet a Slutterigade-vel (Börtön utca) összekötő kis hídra utal ez az elnevezés. A Domhuset-val szemben a tér közepén egy szabadtéri kávézó állt, melynek asztalaira virágot és mécsest raktak, de ami még meglepőbb volt, hogy minden székre tettek egy-egy zöld pokrócot, hogy ha fázna a vendég betakarózhasson vele.

Ezt követően a Nørregade-n északra fordultunk, s megnéztük a Vor Frue Kirkét, ami Koppenhága egyik legrégebbi temploma. Itt koronáztak meg több dán uralkodót is, itt tartották Andersen gyászszertatását, továbbá a templom Dánia legnagyobb (4 tonnás) és legrégebbi (1490) harangjával is büszkélkedhet. A Vor Frue Kirke mellett áll Dánia első egyeteme, melyet még I. Keresztély alapított 1479-ben. Az előtérbe be is lehetett menni, valami egészen lenyűgözően nézett ki. Inkább egy szépművészeti múzeumra hasonlított, mint oktatási intézményre. Megnézhettük a belső udvarát is, ahol látszódtak még a pincelejáratok, ahova a fegyelmezetlen diákokat zárták. Az egyetemmel szemben a Sankt Petri Kirke állt, melynek csak a kertjébe tudtunk bemenni, mivel a templom maga be volt zárva.

Folytattuk az utunkat, s a Krystalgade-n befordulva visszamentünk a Rundetårn-hez (Kerek Torony), mely egy 1642-ben épült csillagászati obszervatórium. A belépő 25 DKK, de megéri felmenni. Érdekesség, hogy nem lépcső vezet fel a torony tetejére, hanem egy spirálban emelkedő feljáró. Középtájon megtekinthető egy időszakos művészeti kiállítás, míg a torony tetejéről nagyszerű kilátás nyílik Koppenhága belvárosára. A Rundetårn egybe van építve a Trinitatis Krikével.

Miután megnéztük ezt a templomot is, a Landemærket-en haladva eljutottunk a Kogens Have-ig (Királyok Kertje). Ennek a csodaszép parknak a közepén áll a Rosenborg Slot, az egyik legnagyobb dán király, IV. Keresztély kedvenc nyári rezidenciája. Miután megcsodáltuk a parkot és a kastély körüli virágos kertet, megvettük a belépőjegyeket (diák 45 DKK, felnőtt 75 DKK). Kértünk még 20 DKK-ért fotójegyet, amivel az összes teremben, sőt még a királyi kincstárban is fotózhattunk. Vétek lett volna ezt kihagyni. Maga a kastély leginkább reneszánsz stílusú, a IV. Keresztélyt követő uralkodók mind alakítottak rajta egy kicsit. Meg lehet például csodálni IV. Keresztély hálószobáját, ahol egy vitrinben ki van állítva az a vért, amit a svédek elleni tengeri ütközetnél viselt, s ahol megsérült és elvesztette az egyik szemét. A vérfoltok még most látszanak a vérten, mit is mondjak, elég bizarr! Ugyancsak érdekes a deflti porcelánnal díszített királyi WC, vagy a márványszoba, ahol az egész mennyezetről csicsás stukkók lógnak és a dolgozószoba, ahol az asztalhoz 17. századi gurulós szék tartozik. Az első emeleten további szobák, míg a második emeleten maga a trónterem található. A királyi trónt három ezüstoroszlán védi, melyek a dán királyság szimbólumai.

A kincstárba a bejárat melletti alagsorból lehetett lejutni. Mivel itt őrzik a koronázási ékszereket, a bejáratnál biztonsági őrök és gárdisták vigyázzák szigorúan a rendet. Itt lehetett megtekinteni III. Keresztély kardját, IV. Keresztély koronáját és az abszolút monarchia idejében használt királyi és királynői koronákat.

Ezt követően a kastélyt az Øster Volgade felőli oldalán hagytuk el, s átmentünk az úttest túloldalára, ahol a Botanisk Have (Botanikus Kert) bejárata volt. Ez a gyönyörű szép park tele volt a legkülönbözőbb fákkal, növényekkel, de a legnagyobb látványossággal kétségtelenül egy mókus szolgált, ami tőlünk pár méterre rohangált, de éppen sikerült még lefotózni. Tettünk egy nagy kört a parkban, majd a pálmaház mögötti bejáraton jöttünk ki. Innen gyakorlatilag azonnal egy másik parkba (Øster Anlæg) mentünk át, ahol a Statens Museum for Kunst (Dán Nemzeti Galéria) is található. Végigsétáltunk ezen a parkon is, majd a park végénél található Østerport S-tåg megállónál ettünk dán hot-dogot (pølsevogn), mivel már nagyon éhesek voltunk. Én direkt eredeti csípős dán szósszal kértem, a büfés srác még viccelődött is, hogy Anya nem merte azt megpróbálni. Végül is egyáltalán nem volt erős, leginkább egy zsíros, hagymás majonézes, mustárszerű trutyira emlékeztetett, de nem volt rossz. Ilyen pølser vagy pølsevogn minibüfék több helyen voltak a városban és éhenhalás ellen mindig gyorsan és viszonylag olcsón lehetett itt enni. Egy pølser vagy egy hamburger 25-30 DKK-be került általában.

Ha már arra jártunk, tettünk egy kört a Kastellet-en, amely egy ötszögletű erőd, amit még svédek elleni védelem részeként épült. Az erődből mára nem sok maradt, de a mesterséges, vizesárokkal körbevett csillagformáját még mindig ki lehetett venni.

A sötét, borult ég sajnos ekkorra döntötte el, hogy megmutatja nekünk milyen is lehet a dán eső. Olyan széllel párosuló felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy jobbnak láttunk behúzódni a Kastellet közepén található kaszárnyák fedett részébe – már nem mi voltunk ott az egyetlenek. Amikor egy kicsit alább hagyott, újra elindultunk, de hamar kiderült, hogy rossz döntésnek bizonyult. Akkorra már úgy szakadt az eső, hogy Anya elővette az instant nejlon esőkabátját, ami a kabát és táska tetejére lehet felvenni. Persze erősködött, hogy vegyem fel én is a sajátomat, de annyira szörnyen nézett ki, hogy én inkább a konstans ázást választottam. Voltak, akiket viszont a lehető legkevésbé sem zavart a vihar: miközben mi ázott egerek módjára dacoltunk a dán időjárás elemeivel, időről időre elhúzott mellettünk egy-egy sportos helyi, akit ez a remek idő sem tudott eltántorítani egy kis futástól. Amikor egy rózsaszín felsős lány harmadszorra is elfutott mellettünk, akkor mindkettőnkből kibukott a röhögés.

Mire az Amaliegade-én át eljutottunk Amalienburgba nemcsak az eső állt el, de a nap is kisütött. Amalianburg tulajdonképpen egy impozáns épületegyüttes, amely négy különálló palotából áll, s mindegyik a korábban ott lakó dán királyról kapta a nevét. A tér közepén V. Frigyes lovas szobra áll (úgy tűnik, a dán királyoknak szinte kötelező lovas szobrot állítani Koppenhágában, ezen a példányon kívül még 4-5 másik ilyet láttunk a városban). Amalienburg-gal egyvonalban található a Marmorkirken (Márványtemplom), amelynek dómját a vatikáni Szent Péter-bazilika ihlette és pénzhiány miatt csak majdnem 150 évvel később (1894), egy gyártulajdonos pénzbeli támogatásának hála tudták befejezni. Reméltük, hogy be lehet menni, mert az eső és a hideg szél miatt még mindig át voltunk fagyva, de sajnos ez a templom is zárva volt. Nem is értem miért kell pont egy templomot bezárni pénteken délután 3-kor. És ha egy hívő pont 3 óra után akarna gyónni (vagy két szegény turista egy kicsit felmelegedni)? Na mindegy.

Ezután hazasétáltunk, s vacsora gyanánt még betértünk egy fura pékségszerűségbe, ahol sorszámot kellett tépni a kiszolgáláshoz, de cserébe a kapott finom péksütemény és forró csoki kárpótolt minket.

Este már 9-kor bedőltem az ágyba és úgy aludtam másnap reggel 8-ig, mint akit fejbe vertek.

3. nap – Szülinap távol otthontól (2010. szeptember 18.)

Teljesen el is felejtettem, hogy ma volt szülinapom. Felkeltem, összekészülődtem, majd felmentem az étkezőbe a szokásos időpontban, ahol Anya már várt engem: méghozzá szülinapi tortának beillő, rózsaszín mignonnal, melyen egy 25-ös gyertya díszelgett. Annyira meglepődtem és többet jelentett bármilyen ajándéknál! :)

Ez volt a második szülinapom, amelyet nem otthon ünnepeltem. Az első ilyen két éve volt, amikor még Amszterdamban Eszter szervezett nekem egy kis meglepetésbulit. Mint ahogy annak is, a mostaninak megvolt a maga hangulata, s egyáltalán nem bánom, hogy a „negyedszázadik” születésnapomat nem otthon, a megszokott módon ünnepeltem. Ennek így kellett történnie!

A mai napot azzal kezdtünk, hogy elsétáltunk a Városházáig (Rådhus). Erre már csak azért is kíváncsi voltam, mert amikor a stockholmi Városházában jártam, egy érdekes történetet mesélt az ottani idegenvezető csaj a két rivális skandináv főváros városházájának kapcsolatáról. A svédek és a dánok ugyanis a történelem során amikor éppen nem háborúztak, túl akartak tenni a másikon. Az 1900-as évek elején fejezték be koppenhágai Városházának az építését, amelynek az óratornya a maga 105,6 méterével a legmagasabb volt egész Skandináviában. A svédek 17 évvel később, 1923-ban fejezték be a stockholmi Városházának az építését, s bár annak a tornya az eredeti tervek alapján csak 105 méter lett volna, a végén megtoldották még egy méterrel az egészet, túlszárnyalva így a dánokat!

Városházába nincs belépő, érdemes is bemenni, mert a belső fogadóterem – mely telis tele van dán zászlóval – nagyon szép. Szintén a Városháza ad otthont Jens Olsen híres csillagászati órájának. Jens Olsen egy dán órásmester és lakatos volt, aki egy élet munkájával egy olyan órát tervezett, mely nemcsak a pontos helyi időt, hanem a napidőt, az aktuális dátumot, a napfelkelte és napnyugta idejét, a csillagidőt, a sarkkörök változását és a bolygók mozgását is mutatja, s 100 év alatt kevesebb, mint egy másodpercet késik. 50 évig várt a szükséges tőke összegyűjtésére, de két évvel az összeszerelési munkák elkezdése után megbetegedett és meghalt. Tíz évvel később, 1955-ben végül befejezték az órát, s Olsen unokája és IX. Frigyes király együtt indította el egy ünnepség keretében.

Fura volt látni, hogy ez a remek szerkezet éppen az én születésnapomat mutatja! :)

Miután kijöttünk a Városházából a H.C. Andersens Boulevard-on elsétáltunk a Ny Carlsberg Glypotek-ig , melyet a sörgyáros Carl Jacobsen alapított. A múzeumban a számtalan egyiptomi, görög, római szobor mellett francia és posztimpresszionista festők művei is megtalálhatóak. A Ny Vesterg utcára kanyarodva elhaladtunk a Nationalmuseet (Nemzeti Múzeum) mellett, s bár ingyenes volt, végül úgy döntöttünk, nem megyünk be, mert akkor nem maradna idő rendesen a slotsholmen-i részre – melyhez egyébként az utcán végigmenve jutottunk ki.

Slotsholmen különös jelentősséggel bír a város történetében, ugyanis a 11. században ezen a pici szigeten alapították meg Koppenhágát. Itt található a Christiansborg Slot neobarokk stílusú épülete, mely az állami dísztermek mellett a dán parlamentnek (Folketinget), a legfelsőbb bíróságnak és a miniszterelnök lakosztályának is helyet ad. A belépő a Christiansborg Slot-ba 60 DKK volt, de feltétlenül látni kellett! Ott kezdődött, hogy mindenkinek a lábára 1-1 bugyikék zacskót kellett húzni, ezzel is védve a padlót. Ezután többek közt megtekinthettük a királyi és állami dísztermeket, királyi audencia szobáját, a tanácstermet, a Nagytermet, illetve a tróntermet – utóbbi mennyezetén egy hatalmas festmény látható, amin a Dannebrog, azaz a dán zászló aláereszkedik az égből 1219-ben Észtországban. Meglehetősen bizarr mindenesetre az eredete, annyi biztos!

A végén egy időszaki kiállítást is megtekinthettünk, mely találóan az „At the king’s table” elnevezést kapta. Itt bemutatták a királyi lakomák menetét, etikettét, evőeszközeit, de azt is megtudhattuk, hogy a különböző alkalmakra, a különböző fogásokhoz mit és honnan szereztek be. Nagyon érdekes volt!

Ezt követően sétálgattunk még egy kicsit a Slotsholmen észak-keleti felén. Anyának különösen tetszett itt a Tőzsde (Børsen) épülete, melynek tornya úgy néz ki, mint négy egymásba font sárkányfarok. Innen aztán a Slotsholment elhagyva a közelben lévő Kogens Nytorv-ra (Királyok tere) mentünk, mely Koppenhága egyik legszebb környékének számít. Itt található a Magasin du Nord, mely Dánia legrégebbi, több mint 120 éves áruháza – leginkább egy elegáns hotelre hasonlít kívülről. Ezzel szemben az út túloldalán a Det Kongelige Teater (Királyi Színtársulat és Királyi Balett) épülete található, mellette pedig a Charlottenborg Slot palota. A Kongens Nytorv közepén – ki gondolná? – egy újabb király, ezúttal V. Keresztély büszke lovas szobra áll.

Nagy volt a sürgés-forgás a téren, mivel az alapvetően borús idő ellenére sok ember volt kíváncsi a szombati vásári forgatagra, ahol a különböző sátrakban rengeteg csecsbecsét, ruhát, kaját (sajtot, sonkát, sültkolbászt) lehetett venni. Mi is vettünk egy kis ennivalót, megálltunk egy kicsit hallgatni a szabadtéri blues előadást (sok táncoltak is) majd továbbindultunk a Nyhavn (Új Kikötő) mentén.

A Nyhavn színes kikötői házai akkor is hangulatosak voltak, amikor félút elkezdett szakadni az eső. Nem csoda, szinte mindegyik nap „menetrend szerint” 15-16 óra között érkezett, most sem volt másképp! Bíztunk abban, hogy legalább a korábbi napokhoz hasonlóan most is hamar eláll! És lám, igazunk lett! :) Ha nem vigyázok, még a végére megszeretem a dán időjárást! :)

A Nyhavn-on három ház is van, amelyben lakott Andersen, persze mindegyiket külön tábla hirdeti – hihetetlen, hogy a dánok mennyire büszkék a híres meseírójukra! Amit lehet a városban, szinte már mindent elneveztek Andersenről, sugárutat, utcát, teret, hotelt, kávéházat, éttermet, múzeumot és így tovább…

Ezt követően kimentünk a Havngade-ra és elsétáltunk Christianhavnba, amely Slotholmenhez hasonlóan egy külön kis szigetrészen található városrész. Útközben Anyának már rettentően kellett WC-re mennie, sokkal jobban, mint amennyire panaszkodott. Végül az első nyitva lévő (egyébként török) étterembe benyitottam és megkértem a pincért, aki rendkívül szívélyes volt, gond nélkül beengedte őt. Anya nagyon hálás volt nekem ezért, miután hazajöttünk Koppenhágából hallottam, ahogy a többieknek ezt is külön mesélte, hogy „…és már nagyon kellett pisilnem, ezért a Lacó fogta magát és a következő étterembe bement és kérte, hogy a „Mum” hadd használja a mosdót…”.

Christianhavn igazából két dologtól marad emlékezetes: a Vor Felsers Kirke és Christiania miatt. Kezdtem az előbbivel.

Már távolról feltűnt, hogy milyen érdekes, csavart tornya van ennek a Christianhavn-ban lévő templomnak, majd amikor közelebb mentünk, láttuk, hogy föl lehet menni a tetejére. Én alapvetően szeretek minden toronyba, kilátóba felmászni – a durva tériszonyom ellenére, mivel ezek általában túl is vannak biztosítva, így még hozzám hasonlók is biztonságban érzik magukat. Anya már fáradt volt, úgyhogy nem tartott velem. A bejártnál kifizettem a 25 DKK-s belépőt, s nekiiramodtam. Még jó, hogy a hátizsákomat lent hagytam, mert a keskeny lépcsőn már az elején sem fértem volna fel. Arra viszont nem gondoltam, hogy a végére saját magamat is alig sikerül majd átpréselnem egyes lépcsőfordulókon, ahol a gerendák a leglehetetlenebb pózban lógtak be az útba. Nagy nehezen felértem (azt hittem sose lesz vége a lépcsőknek!), s látvány lenyűgöző volt! Az esőfelhő ahogy továbbhaladt, a nap viszont már kisütött, gyönyörű mély színben világította meg a várost! Ahogy kiléptem az ajtón, megéreztem, hogy micsoda ereje van odafenn a szélnek! Ha nem sajnáltam volna azokat a nagyszerű fotókat, amiket onnan fentről lehetne csinálni, biztos ott helyben visszafordultam volna. Hiába, a látvány túl szép volt! Szorosan a fal mellett tettem egy kört az alsó szinten, majd egy ideig vaciláltam, hogy fel merjek-e menni a csavart torony tetejére úgy, hogy már az alsó szinten sem fért el egymás mellett rendesen két ember. Feljebb ráadásul még keskenyebb lett a lépcső, ráadásul a korlát olyan alacsony volt, hogy ilyen mellett már egy emeletes ház negyedik emeletén, szélcsendben is halálfélelmem lett volna. Ha ehhez hozzá tesszük, hogy a lépcső tükörsima, csúszós rézlemezzel volt befedve, az óriási széltől majd’ azt hittem, kirepül a kezemből a fényképezőgép, de megállás nélkül jöttek mentek mellettem az emberek, mintha ez a világ legtermészetesebb helye lenne egy kis lépcsőzéshez. Szorosan a falhoz simulva valahogy feloldalaztam a torony háromnegyedéig, majd úgy döntöttem, ugyanolyan szép lehet Koppenhága pár méterrel fentebbről is, mint innen, úgyhogy nagypapás tempóban, két szívroham között visszakászálódtam az ajtóhoz. Lefelé még annyira sem fértem el, mint felfelé, de már nem érdekelt, ahogy tudtam siettem lefelé. Amikor leértem érzetem, hogy teljesen leizzadtam, a lábaim még mindig remegtek. Hát, azt szokták mondani, hogy jó, ha az ember időnként képes szembenézni a félelmeivel – most hogy végül épp bőrrel (és gyönyörű fotókkal) megúsztam ez a kalandot, ezzel még egyet is tudok érteni! :)

Az egyik fura élményt egy másik követte: pár utcával odébb beléptünk Christiania-ba!

Christiania tulajdonképpen egy szabad város, egy hippi miniállam Koppenhágán belül, melyre gyakorlatilag nem vonatkoznak a dán törvények, s közigazgatásilag önálló területnek számít. A hely története az 1970-es évekre nyúlik vissza, amikor néhány hippi fogta magát és beköltözött a Christianhavn kerületben lévő, elhagyatott katonai barakkokba, s kialakították a maguk kis mikrotársadalmát, saját törvényekkel, saját zászlóval, saját pénznemmel (Christianiai Korona) mindenféle adórendszer nélkül. Az alapvető életszemléletük a szeretet és a béke eszményein alapult. A kábítószerek használata és terjesztése sokáig teljesen legális volt, s a rendet nem a hatóságok, hanem egy Bullshit nevű motorosbanda tartotta fenn. Mára terület nem annyira kirívó, rendelkezik önálló postával, intézményekkel, saját belső közösségi adóval, s a drogok nyílt árusítását is betiltották – elvileg. Mindenesetre tény, hogy a mai napig Christiania egy jelenség, amit nem szabad kihagyni, ha az ember Koppenhágában jár, ezért döntöttünk mi is úgy, hogy megnézzük.

Azt tudtam, hogy a helyiek nem igazán szeretik, ha fényképezik őket, úgyhogy jobbnak láttam eltenni az új gépemet, s csak a régi kompaktomat vettem elő.

Alapvetően régi, összegraffitizett gyárépületekkel, faházakkal és bódékkal van tele, de sok jó állapotú ház, sőt óvoda és bölcsőde is van a területen. Láttunk egy biciklitárolót, ami régi biciklik vázából lett összehegesztve, s ehhez lakatolták a többiek a saját cangájukat. Ahogy a belső utcákig megy az ember (már tilos fotózni), egészen furcsa dolgokat lehet látni. A felborított olajoshordó körül melegedő emberekről, s a leglehetetlenebb színekben pompázó, PEACE jelekkel teleaggatott, szemétből összetákolt bódék vagy művészeti kompozíciók egész kavalkádjáról az egyik büfé felé vándorol a tekintetem, ahol vagy 15-en állnak sorba várva valamire, mint a szegény emberek az utcai ételosztásnál. De szó sincs ételosztásról, várni pedig azért kell, mert a különböző drogokat pontosan le kell mérni a mérlegnél, nehogy aztán többet vagy kevesebbet adjon/kapjon az ember! :) A drogterjesztés gyakorlati dimenziója minden gond nélkül megvalósul – de Amszterdam után ez nem vágott földhöz különösebben. Az egész hely egyszerre volt egy kicsit félelmetes és barátságos, de az biztos, hogy egyáltalán nem éreztem magam odavalónak. Ahogy a főbejárat kapuján kilépsz egy felirat hirdeti: „You are now entering the EU.” És pontosan ez volt az én érzésem is, de az biztos, hogy meg kellett nézni egyszer.

Hazafelé ismét egy olyan pékségben vacsoráztunk, mint előző nap, majd hazasétáltunk, s este 9 órára már ágyban is voltunk.

4. nap – A Carlsberg Sörgyár és a Tivoli park (2010. szeptember 19.)

A mai nap első célpontja a Carlsberg Sörgyár volt. Mivel a sörgyár és a hozzá tartozó múzeum a belvárostól igen messze, a Vesterbro kerületben található, jobban láttuk S-tåggal menni. A Nørreport állomástól számított negyedik megállónál, az Enghave Station-nál kellett leszállni. Bár gyönyörű, ultramodern szerelvényen utaztunk, egy kicsit sokalltam a 23 DKK-s jegyárat – ez körülbelül 900 Ft-ot jelent úgy, hogy pont a zónahatárnál szállunk le, tehát ennyi az alapdíj.

Leszálltunk, s ahogy kijöttünk a megállóból már ott is volt a sörgyár épülete. Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar és egyszerűen sikerült eljutnunk ide. Besétáltunk a kapun, ami leginkább a működő gyárrészleg hátsókijáratához hasonított (de hát a nyíl arra a mutatta a múzeumot is!). Végül kb. az egész telephelyet megkerülve, egy kilométer megtétele után eljutottunk a bejáratig. A sörgyár Főépülete nagyon szép, vöröstéglából épült, sőt több, a sörgyár történetéhez, alapítóihoz köthető mozaikot meg lehetett figyelni a falakon. Különösen érdekes volt az a két hatalmas, kőből faragott fehér elefánt, mely két épületszárny közti torony (Elefántos Torony) átjáróját tartotta, s az oldalukon egy-egy hatalmas horogkereszt volt látható. Ezután vettem észre, hogy a vöröstéglás épület külső díszítésében is több helyen kirakták a horogkeresztet – pusztán díszítőelemként.

A belépő egységesen 65 DKK volt, melyhez fejenként járt két kupon is, amit a múzeum büféjében sörre lehetett beváltani. Rögtön pénztár fölötti emeleten egy több, mint 19.000 darab bontatlan sörösüvegből álló gyűjteményt lehetett megtekinteni, aminek nemcsak az volt az érdekessége, hogy önmagában ez Guiness Rekord, de mindegyik palack vagy Carlsberg, vagy a Carlsberg márka által világszerte felvásárolt sörmárkáinak egyike. Sőt lehetett kínai, arab (!) és ciril betűs Carlsberg termékeket is találni!

A múzeumban pedig először a sörgyár történetét lehetett végigkövetni a kezdetektől egészen napjainkig, majd a kezdeti sörgyártást mutatták be összehasonlítva a mai technikával. Megtudtuk a Carlsberg név eredetét is: sör az alapító Jacob Jacobsen fiáról (Carl) és arról a Koppenhága melletti kis dombról (a domb dánul berg) kapta a nevét, ahol gyár is felépült. Érdekesség, hogy végül Carl Jacobsenből is sörgyáros lett, sőt amikor megromlott a viszonya az apjával egy ellenmárkát dobott a piacra Ny Carlsberg (Új Carlsberg) néven. Míg a régi Carlsberg a napot, a Ny Carlsberg a svasztikát választotta jelképül. A svasztika (horogkereszt) ősrégi hindu jelkép, mely a szerencsét, jólétet, nyugalmat és békét szimbolizálja. Ellentétben a náci Németország jelképével az eredeti svasztika nincs az élére fordítva, s szárai közé gyakran egy-egy pöttyöt tesznek – a Ny Carlsberg palackjain is rendszerint így használták ezt a szimbólumot. Végül apa és fia kibékült, s nemcsak a két sörgyárat egyesítették utána, de a két szimbólumot is, így sokáig a napocskába foglalt svasztika jelent meg a palackok címkéin.

A sörgyártás menetét bemutató részeken archív filmfelvételekkel és rendkívül élethűen berendezett kiállítással tették szemléletessé a különböző munkafolyamatokat, majd egy külön épületrészben a régi söröskocsikat javító műhelyt, a különböző lovas kellékeket, illetve a kocsikat húzó lovak helyét lehetett megtekinteni. Végül a büfében kikértük a két-két pohár sörünket, kipróbálva négy különböző ízt és márkát. Anyának leginkább a Tuborg ízlett leginkább (igen, a Tuborgot is a Carlsberg gyártja!), míg nekem a klasszikus Carlsberg mellett a Jacobsen ízlett a leginkább!

Ezt követően visszasétáltunk a belvárosba, útba ejtve a Frederiksberg Slot-ot, ami egy katonatiszti kiképzőközpontként funkcionál jelenleg, de megtartotta eredeti stílusát. A kastély mögött terül el ennek a városrésznek a gyönyörű parkja, a Frederiksberg Have. A park közepén lévő kis tavacska partján hatalmas szürke ludak mászkáltak és legeltek, sőt a kijárat előtt nem sokkal egy padon ülő ember biciklijére telepedett le egy gém és olyan békésen nézelődött onnan, mintha nem is lenne jobb hely számára az egész világon.

A Frederiksberg Allé-n visszasétáltunk Koppenhága központjába, s a Tivoli felé vettük az irányt. Meg is találtuk a főbejáratot, mely a Vesterbrogade felől nyílik. A belépő ára igen borsos, 95 DKK, de aki már eljön Koppenhágába, annak ezt feltétlen látnia kell. Ez olyan mintha nem néznéd meg Párizsban az Eiffel-tornyot vagy Rómában a Colosseumot. A Tivoli nem egyszerűen egy vidámpark, sokkal több annál: a játékokon kívül pantominszínház, koncertterem és szabadtéri színpad (Tivoli Koncertsal), akvárium, szálloda, rengeteg étterem és csónakázótó is van. Mindemellett átmenetileg itt tekinthető meg a Kis hableány (Den Lille Havfrue) szobra is – egészen pontosan annak a másolata – addig amíg az eredeti a shanghai Világkiállításon van.

Ahogy beléptünk a parkba, egy nagy csapat egyenruhába öltözött, menetelő fiúzenekar kíséretében elhaladt mellettünk egy pici, de díszes, aranyozott hintó, ahonnan a királyi párnak beöltözött gyerekek integetettek a nézelődők felé. Remélem valaki majd felhívja az „ifjú királyné” figyelmét, ha egyszer netán egy valódi királyi hintóból integet majd az alattvalók felé, közben ne túrja az orrát olyan feltűnően!

Miután elhaladt a menetelő gyereksereg észrevettem mögöttük a Build-a-Bear boltot, amiről Adri annyit mesélt! A rendkívül aranyos kezdeményezés alapötlete az, hogy szó szerint magad készítheted el a saját plüssállatkádat. Először magát az állat fajtáját lehet kiválasztani (már itt is óriási a választék a medvén, tigrisen, elefánton át a pingvinig, zsiráfig rengeteg állat képviseltetve van), majd magad tömheted meg pihével, sőt rakhatsz bele kis hangdobozt, hogy zenéljen, vagy valamilyen hangot adjon ki, ha megnyomod. Eztán felszerelheted a legelképesztőbb ruhákkal, cipőkkel, és olyan vad kiegészítőkkel is, mint a plüss elektromos gitár, plüss hússzelet, plüss horgászbot, napszemüveg vagy elsősegélydoboz, sőt ráültetheted motorra vagy akár tolókocsiba is…az állatkák öltözékének csak a képzelet szabhat határt! :) Szerintem a csupasz, ruha nélküli állatkák is olyan, de olyan aranyosak voltak, hogy ha magamnak csinálnék egyet (a pingvinnel még szemeztem is), biztos nem adnék rá semmit!

Alighogy kijöttünk a Bulid-a-bear boltból elkezdett szakadni az eső. Az emberek szépen komótosan becammogtak a legközelebbi fedett helyre, s megvárták, hogy a menetrendszerinti délutáni eső 20 perc alatt elálljon. A játékok többsége – mint például az óriás körhinta – nem állt le, úgyhogy a résztvevők nemcsak az adott játék nyújtotta izgalommal, de bőrig ázás problémájával is szembesülhettek. Az eső elálltával megnézegettük a tér közepén sorakozó Oldtimereket, majd tettünk egy kört a parkban, s megkerestük a Kis hableányt. Miután megtaláltuk, még viccelődtünk is arról, hogy tulajdonképpen mi sokkal szerencsésebbek vagyunk, mivel a szobornak a másolatát csak ebben a pár hónapban lehet látni, s ez igazi kuriózumnak számít, ellentétben az Igazival, amit bárki láthat amúgy szinte bármikor.

Elhatároztam, hogy két játékot mindenképpen kipróbálok, s az első a legdurvább, Démon névre keresztelt hullámvasút lesz! 4 éves koromban ültem utoljára hullámvasúton, akkor még a budapesti fatákolmányon, úgyhogy kíváncsian vártam az egészet. Mivel a Démon az extrém játékok közé tartozik, ezért egy menethez három jegyet kellett venni, összesen 75 DKK-ért. Megvettem a jegyeket a földszinten lévő fotóelőhívós standnál, felmentem a lépcsőn, éppen akkor érkezett meg a szerelvény. Beszállás után magamra hajtottam a párnás fogódzkodót, s miután a felügyelők leellenőrizték mindenkinek a csatját, eltűnt az aljzat a lábunk alól, s szépen lassan leindultunk fölfelé. Az utolsó métereken egyre lassuló, kísérteties kattogással, de felértünk a lejtő tetejére, ahonnan egész Koppenhágát be lehetett látni! Gyorsan végigfutott az agyamon, hogy nekem ennyi is elég volt, most szépen visszacsuroghatnánk a kiindulópontra…s ekkor megindultunk lefelé! Igazából alig volt az egész egy perc, de végigüvöltöttem az egészet, némelyik csavarnál komolyan azt hittem kirepülök a világból…valami egészen hihetetlen volt!!!

A hullámvasút végül „csak” egy kört ment, de ez is éppen elég volt! Elképesztő, leírhatatlan, egészen addig nem tapasztalt érzés volt! Ezután egy kicsit enyhébb, de ugyancsak száguldó hullámvasútra, az Odin Express-re ültem fel. Ez egy „kis gőzmodony” húzta hullámvasút volt, de ment mint az állat, ráadásul az előzővel ellentétben három kört is! Míg én hullámvasutaztam Anya kapott egy nagy adag fagyit, s mire végeztünk, szinte teljesen beesteledett. Ilyenkor szinte az egész Tivoli területén hangulatos kínai lámpások világítanak mindenfelé. Belenéztünk még a szabadtéri színház előadásába, majd lassan elindultunk haza! Micsoda nap volt!

5. nap – A hazaút (2010. szeptember 20.)

A hazaúttal kapcsolatban nagy mázlink volt, ugyanis a Malmöbe tartó vonatra már a Nørreport megállónál fel lehetett szállni, ráadásul a jegy ára (68 DKK) alig kétharmada volt a korábbinak.

Mire reggel 9 óra körül Malmöbe értünk eleredt az eső is, s mivel tűnt úgy, hogy fél órán belül el akarna állni, nekivágtunk így a városnézésnek.

Elsőként a Várat (Malmöhus) néztük meg, amely a Központi Pályaudvartól alig 800 méterre egy nagy park közepén található. Kívülről leginkább egy zord téglaerődnek nézett ki, melyet vizesárok vesz körül. Elsétáltunk a bejáratig, de a Várban működő Városi Múzeum (Malmö Museer) még zárva volt – az alkalmazottak éppen akkor érkeztek meg, s igyekeztek be az épületbe az eső elől. Ezt követően visszagyalogoltunk a park széléhez és egy mellékutcán elindultunk az Óvárosba (Gamla Staden). A Lilla Torg-on nagyszerű állapotban lévő 18. századi fabetétes házak, a macskaköves utcák és szép épületek igazán hangulatosak voltak. Kiértünk a már jól ismert Södergatan-ra, majd visszakanyarodtunk a Stortorget-re. Elképesztő szerencsémre éppen amikor a legszebb részeknél jártunk elállt az eső és tudtam rendesen fotózni. Úgy tűnik, égi jel volt, hogy már ideje abbahagynom a fényképezést, amikor két utcával odébb egyszerre eredt el újra az eső és merült az aksim, úgyhogy tovább nem is erőltettem a dolgot. A Stortorget után még tettünk egy kört a St. Petri Kirka felé, visszasétáltunk a pályaudvarhoz, ahonnan a reptéri buszok indultak.

Balszerencsénkre éppen elmulasztottunk egyet, úgyhogy majdnem 45 percet kellett várni a következőre. Végül megjött a busz, s az egyébként rendkívül jókedélyű sofőr rögtön beszélgetésbe elegyedett egy svédül remekül beszélő magyar bácsival. Mindig vannak ilyen önjelölt figurák, akik a buszsofőrök társalkodó partnereivé lépnek elő. Viszont amit a bácsi később csinált, azon egészen elképedtem, s akkor gondolkoztam el először azon, hogy talán mégiscsak svéd, csak valamilyen úton-módon tud magyarul. Félúton három magyar lány szállt fel, egyenként hatalmas utazóbőröndökkel. Az elöl álló próbált jegyet venni, nyújtotta is a pénzt (szegényke, kezdő még!), de hiába, még mindig csak dombornyomott kártyával lehet fizetni. Szerencsétlenek, sehogy nem értették, miként lehet, hogy egy buszon nem lehet készpénzzel jegyet venni, ráadásul a gépük is megy, meg hát mit csináljanak ezzel a sok pénzzel…milyen hülye egy rendszer…blabla…már a buszsofőr is kezdte unni, amikor a bácsi felajánlotta, hogy ő megveszi a bankkártyájával nekik a jegyet, s ők meg kifizetik neki készpénzben a jegy árát. A vicces az, hogy a bácsinak szinte pontosan annyi pénze volt a kártyáján, amennyi a három lánynak kellett. Meg is jegyezte utána viccelődve, hogy most már ne szálljon fel senki készpénzzel, mert már nem tud több embernek segíteni! J Rendes ember volt!

A repülőgépünk késett egy 50 percet, így délután fél 5 körül értünk Ferihegyre, ahonnan – ahogy jöttünk – vonattal mentünk haza.

Rendkívül eseménydúsra sikerült ez az öt nap, amit Koppenhágában töltöttünk. Anyára minden tekintetben büszke lehetek, mert nemcsak hogy végigcsinált velem egy olyan utazást, amit kényelmi okokból már sok hozzám hasonló fiatal sem vállalt volna be, hanem mert végig lelkes, érdeklődő, nyitott és kitartó útitársam volt. Jó érzés volt, hogy ezúttal én vihettem el Őt valahova és én tudtam valami olyat mutatni neki, ami talán örökre egy nagyszerű élmény marad a számára.

Ma már csak mosolygok azon, amit anno Koppenhágáról gondoltam: „Színes házak, Kis hableány…ennyi.” Én elsősorban azért szerettem meg Koppenhágát, mert több mindent egyszerre tudott adni nekem: a királyi eleganciát, tradíciót és a dán lazaságot, a szabálykövető attitűdöt és törvénytagadó Christianiát, a Tivoli hullámvasútján üvöltést és a csavart tornyú templom adta halálfélelmet, Carlsberg sörgyárat és a fura szósszal töltött dán hot-dogot, a menetrend szerint érkező dán esőt és a rengeteg zöld parkot…és folytathatnám.