Oslo

Előzmények

Idén februárban a MALÉV csődjével igencsak felbolydult hazai légiközlekedési piac. A konkurensek héja módjára csaptak le a megüresedett útvonalakra, a szabaddá vált reptéri kapacitásra és járatnyitások egész özönét zúdították a nemzeti légitársaságát gyászoló, csalódott útiközönségre. A csőddel gyakorlatilag biztossá vált, hogy az idei évre tervezett utazásaim (Kijev, Isztambul, Helsinki) kútba esnek, ugyanakkor a változások új lehetőségeket is tartogattak. Ha az ember élni akar ezekkel a lehetőségekkel, időként érdemes szokatlanul gyors és bevállalós döntést hozni…

Február közepe táján egyik este Matyi átjött matekozni. Amikor megérkezett én éppen a fapados légitársaságok ajánlatait böngésztem nagy lelkesen. Bejött a szobába, majd amíg előtúrta a matek cuccait és lelkiekben felkészült az agytágításra én még végigpörgettem gyorsan a Ryanair oslo-i járatainak árait. S ahogy szokták mondani, aki keres, az talál. „Hmm…ez itt még az én elvárásaim szerint sem rossz ár…”

Mivel azonban nem akartam, hogy Matyi túl sokat várjon rám, ezért meggyorsítandó a döntéshozatalt kikértem a véleményét:

„Matyi, szerinted elutazzak Oslóba oda-vissza 6078 forintért?”

„Szerintem menj.”

„Hmm…hát jó. Akkor megyek.”

Megvettem a repjegyeket, majd nekiültünk differenciálszámításnak…

1. nap – Indulás Oslóba (2012. március 29.)

Nem mondhatni, hogy hosszadalmas és a rám jellemező alapos tervezőmunka előzte volna meg ezt az utazást. Az indulást megelőző másfél hét rendesen megkavarta az eddigi életemet, s a gondolataim teljesen máshol jártak. A lelkesedés, az önbizalom, a remény, a várakozás, az öröm érzése…talán valami újnak, valami jónak a kezdete… Rég éreztem ezt.

Az indulást megelőző éjjel 11-kor – a szállást leszámítva – még semmi nem volt lefixálva. Semmi útikönyv, útleírás, programok, látnivalók, megnézendő dolgok, nyitvatartások, belépőjegyek, reptéri busz díja, menetrendje, pakolás meg aztán pláne…semmi, ami bármiféle tudatos készülésre adhatott volna okot következtetni. Mintha nem is én lennék!

Hajnal fél 3 körül végeztem a dolgaimmal, de legalább már rendelkeztem egy összképpel, amire Oslóban számíthatok. Ezzel együtt sem mondhatom, hogy túl sok alvással sikerült volna rápihennem az útra, ugyanis az indulás napján még bementem dolgozni, sőt korábban egy órával, hogy délután 4 körül már eljöhessek.

Miután végeztem, Anyáék eljöttek értem kocsival és kivittek a reptérre - ezúttal a 2-es terminálra.

A gép pontosan 18.25-kor indult, bár úgy tűnt, elég sokat elpepecselt a személyzet a beszállásnál. Legnagyobb meglepetésemre a gépen csak lézengtek az utasok, az ülések kéthamada üres maradt. Körülöttem +/- 2 sorral nem ült senki – ilyet se láttam még.

A kissé zötyögősre sikeredett felszállás után szinte azonnal belerepültünk a felhőkbe, így inkább elővettem a tegnap este sebtében összedobott Oslo útileírásomat, hogy legyen legalább valami fogalmam arról a helyről, ahova megyek.

Az út vége felé kezdett ritkulni a felhőzet és a lemenő naptól rózsaszínben úszó tájat kémlelve egyszer csak valami nagyon ismerősre lettem figyelmes. Éppen a Svédországot Dániával összekötő Øresund-híd és Koppenhága fölött repültünk el. Kellemes nosztalgia töltött el…

Süllyedés közben lekapcsolták a gépen a fedélzeti világítást, így jobban szemügyre lehetett venni Oslo éjszakai fényeit. A városba vezető, kivilágított autópályák úgy néztek ki, mintha óriási puha pamacsokból fűztek volna láncot (az egymástól egyenlő távolságra lévő világító lámpaoszlop fénye kissé elmosódva ért egymásba). Remélem ez még nem számít szakmai ártalomnak, bár az kétségtelen, hogy mióta a Lighting iparágban dolgozom, önkéntelenül is a világítástechnikai megoldásokat figyelem mindenhol.

20.55-kor landoltunk a Moss Lufthavn Rygge reptéren, melyet többnyire csak Oslo-Rygge-ként ismer az utazóközönség. Nem is kellett tudnom, hogy pontosak voltuk-e vagy sem – már érkezett is a diadalittas trombitaszó és némi pontosságra utaló statisztikával fűszerezett Ryanair-es öndicsérés.

A terminálépület elől indul az egyébként a Ryanair járataihoz igazított reptéri busz (Rygge-Ekspress) Oslo belvárosába. A buszon csak norvég koronával vagy dombornyomott bank/hitelkártyával lehet fizetni, még a vadonatúj chipes Visámat sem fogadták el. Nagy örömömben, hogy a régi amszterdami eurókártyámat legalább elfogadták, későn szóltam, hogy retúrjegyet (230 NOK) kérek, így helyből buktam 50 koronát, mivel az egyirányú jegy 140 NOK-ba kerül. Rágódtam még ezen tíz másodpercet, majd úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez kicsit is elrontsa a kedvemet.

Az út a végállomásig (Oslo Busterminal) egy órát vett igénybe – így elég későn, este fél 11 körül érkeztünk meg. Még a buszról írtam Joanne-nak – a CouchSurfingen keresztül talált szállásadómnak -, aki rögtön válaszolt is, hogy buszpályaudvar bejáratánál fog várni. A bejárat – mint utólag kiderült – kissé tág fogalom, tekintve, hogy az épület legalább 20-25 ilyennel rendelkezett. Némi várakozás után végül feltűnt egy alak, aki sorra kérdezgette az ott várakozó embereket, biztosra vettem, hogy ő lesz az. Megszólítottam a nevén, mire felém fordult.

Annyira meglepődtem attól a rendkívül bizarr összhatástól, melyet Joanne megjelenése nyújtott, hogy bemutatkozni sem tudtam rendesen. Kócos, durván lenőtt, padlizsánszínre festett haja keservesen fésűért kiált. Élénk színekben pompázó sáljánál csak a sminkje és szájrúzsa erősebb. Hosszú, kopott, sötétbarna bőrdzsekit visel, melynek zsebéből egy bontott sörösdoboz kandikál ki. Egyik kezében cigi, másikban póráz, melynek végén egy töpszli, nyomott orrú kutya (típus ismeretlen) liheg. Már két méterről érezhető, átható dohányfüst- és alkoholszagot áraszt, s ha ehhez még hozzátesszük, hogy az első gondolatom az arcát meglátva az volt, hogy: „Jesszus, ő férfi (volt)?!” akkor szerintem egész jó képet festettem az első benyomásról.

Az első döbbenet után igyekeztem elnyomni a szteretípizáló énemet és érdeklődőnek mutatkozni. Ő kérdés nélkül is sokat beszélt, így szinte már az elején megtudhattam a rövid élettörténetét: Lengyelországban született, majd nem sokkal a rendszerváltás előtt emigrált Norvégiába, ahol megismerkedett a későbbi férjével (akivel elváltak), illetve a két gyerekének az apjával. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy valamilyen könyvelői, bérszámfejtői állása van és egyedül neveli a gyerekeit.

A buszpályaudvarról hazafelé tartó út sem bizonyult egyszerűnek, ugyanis a kissé elhízott, nyomottorrú kutyája (Rebecca) tízméterenként megelégelte a kimerítő sétát és inkább leült a fenekére. Joanne húzta-vonta, próbált a lelkére beszélni („Oh…Rebecca…Come one, come one…we are not that far…”), de a kutyus három újabb méter után megint megállt. Joanne felkapta, hozta a hóna alatt egy kicsit, ám miután letette, pár lépés után Rebecca megint lihegve befékezett. Na ez így ment a negyedórás úton vagy 40 percig, mire nagy nehezen megérkeztünk hozzájuk. Egy társasház legalsó emeletén laktak, egy viszonylag új építésű lakásban.

Bár elég későre járt már az idő, de a fia, Vincent még javában ébren volt. 14 éves létére olyan magas lehetett, mint én, s már a tekintetéből meg lehetett mondani, hogy egy okos és rendkívül jó gyerek. Kezdettől fogva érdeklődőnek bizonyult és az angolt is kiválóan beszélte. A húga, aki olyan 8 év körüli lehetett, már békésen aludt a szobájában, mégpedig a lehető legjobb helyen: kényelmesen bevackolva az íróasztala alá.

Vacsora gyanánt Joanne gyorsan összedobott egy kis meleg céklalevest, amibe néhány instant hússal töltött tésztafalatka volt belefőzve. Mindenesetre nagyon jól esett ez a kis forró lötty – „polish soup”, mint Joanna többször hangsúlyozta. Úgy tűnt, mindannyian büszkék a lengyel gyökereikre, sőt Vincent, aki már itt, Oslóban született és norvég állampolgár, egyenesen lengyelnek tartja magát.

Érdekes ugyanakkor, hogy családtagok egymással mindig norvégul beszélnek, nem pedig lengyelül. Nagyon furdalt a kíváncsiság ezzel kapcsolatban, úgyhogy rá is kérdeztem. Joanna válasza rövid és lényegretörő volt: „Norvégiában vagyunk, így beszéljünk csak norvégul.” Erre Vincent hozzátette: „De ha hazamegyünk Lengyelországba, átlépve a határon, már lengyelül beszélünk egymással.” Érdekes család. :)

Teljesen külön szobát kaptam, megvetett ággyal, így egy gyors fürdő (és a kötelező helyzetjelentő SMSek elküldése) után, bedőltem az ágyba.

2. nap – Oslo felfedezése (2012. március 30.)

Reggel mind a négyen együtt hagytuk el a lakást – a gyerekek iskolába mentek, Joanne dolgozni, én pedig felfedezni a várost. Mint kiderült, egy börtön tőszomszédságában van a lakásuk, ugyanakkor a magas, zord kőfalakat több oldalról is játszótér vette körül, kissé szokatlan összképet kölcsönözve a környéknek.

A városnak ezen negyedét alapvetően a bevándorlók lakták – kínai büfék, kebabosok, hajléktalanok, jóval szemetesebb utcák jellemezték az egész kerületet. Az egyik mellékutcában például kicsiny mecset húzódott meg az épületek között, melyet elsőre – bevallom őszintén – világítótoronynak néztem.

Első körben a Központi pályaudvar (Oslo Sentralstasjon) felé vettem az irányt. Az előtte lévő tér egy jó kiindulópont a központ felfedezéséhez – ráadásul a közepén álló, bizarr kinézetű, üvegfalú óratorony aljában van berendezve a Turista Információs Iroda, ahonnan brossúrákat és ingyenes térképeket lehetett szerezni.

Itt található Oslo talán egyik legtöbbet fényképezett látványossága is: a Tigris. A 4,5 méter hosszú, bronzból készült, meghökkentően élethű tigrisszobrot 2000-ben avatták fel, a város alapításának 1000. évfordulóján. A tigris már hosszú idő óta Oslo jelképének számít, a város beceneve (Tigerstaden) is erre utal. Állítólag egy norvég költő versében a tigris szimbolizálta a vad, veszélyes várost, szemben a békés, biztonságos vidéket jelképező lóval. Persze a manapság helyiek a „Tigris Városát” legkevésbé sem a veszéllyel, hanem inkább a nyüzsgéssel, szórakozással, izgalommal azonosítják. A téren álló Tigris pedig egy igazi „treffpunkt”, ahova gyakran beszélnek meg a találkákat az emberek.

Innen megkerülve a pályaudvart kisétáltam az öbölhöz, amelynek a partján, de a vízbe jócskán belelógva állt az újonnan épített Operaház. Olyannyira modern stílust képvisel ez az épület, hogy a lankás oldalán akár tolószékkel is kényelmesen fel lehet gurulni a tetőre, ahonnan remek kilátás nyílik a közeli városrészre és a Bjørvika-öbölre.

Ezután visszasétáltam a „tigrises térre” és a hangulatos Karl Johans gate sétálóutcán folytattam az utamat. Ez a népszerű bevásárlóutca köti össze Oslo legfőbb nevezetességeit, jelesül a Királyi Palotát, a Parlamentet, az Egyetem épületét, a Nemzeti Színházat, a Katedrálist a Központi Pályaudvarral.

Pár száz méter után jobb oldalon feltűnt a Katedrális magas tornya, így közelebb mentem megnézni azt. Ebben a szép, vöröstéglából épült templomban szokták tartani a királyi család tagjainak esküvőit. A templomot sajnos zárva találtam – mint később kiderült, szinte mindig zárva van, megelőzendő, hogy a drogosok és a hajléktalanok befészkeljék magukat a nagyobb hidegekben.

A Katedrális oldalában egy óriási piros szív, néhány koszorú és mécses emlékeztet a tavalyi oslo-i mészárlás áldozataira.

A Karl Johans gate-re visszatérve sétáltam tovább, s csakhamar csodaszép hegedűjátékra lettem figyelmes. A járda közepén egy férfi ült hegedűvel a kezében és csodaszépen játszott. Szomorú volt látni, hogy a zsúfolt, forgalmas bevásárlóutcán az emberek a fülük botját sem mozdították a szép muzsika hallatán, s ugyanolyan rezzenéstelen arccal haladtak el a férfi mellett, mintha ott se lett volna. Ekkor azonban munkásegyenruhába öltözött, középkorú férfi biciklizett éppen erre, ám a zenét hallva megállt, leszállt a bicikliről és csak hallgatta a hegedűs játékát. Nagyon szép, kedves jelenet volt! Olyan emberi…

Innen már csak pár lépést kellett megtenni és egy hosszú, parkos térre érve a város talán legszebb részén találtam magam. Egy kedves kis tér körül lenyűgöző épületek sorakoznak, többek között a norvég Parlament (Stortinget) és az elegáns Grand Hotel is. De nem kell innen messze menni, hogy a Nemzeti Színházhoz érjen az ember, amellyel szemben pedig a Karl Johans gate túloldalán az Osloi Egyetem – jelenleg teljesen becsomagolt – épülete áll. A Karl Johans gate ezen szakaszát Henrik Ibsen járdába épített idézetei díszítik, melyek egészen az utca végéig, azaz a Királyi Palotáig érnek.

A Királyi Palota (Det Kongelige Slott) sajnos csak nyáron látogatható, viszont a bejáratánál sikerült éppen elcsípnem az őrségváltást. A palota mögött egy hangulatos kis park (Slottsparken) található, melynek két kicsiny, mesterséges tavát éppen akkor kezdték – szó szerint – feltölteni.

A Slottsparkentől nyugatra található, Uranienborg nevű kerület az egyik legelegánsabb kerülete Oslónak, s erre nemcsak a házak és utcák állapota, hanem az ott parkoló autók márkája is engedett következtetni. Én sokkal inkább ilyennek képzeltem el korábban az egész várost.

Tettem egy nagyobb kört ezen a környéken, majd a Henrik Ibsen gate mentén visszamenten a központba. Rátérve a Haakon Vii’s gate-re nem sokkal később a Városházánál (Rådhuset) kötöttem ki. Nem lehet mondani, hogy a vöröstéglából épült, szögletes, unalmasan funkcionális épület a maga két tömzsi tornyával különösebben szemet gyönyörködtető látványt nyújtana, ugyanakkor egy olyan évenkénti esemény köthető hozzá, ami mindenképpen a figyelem középpontjába helyezi: minden évben itt adják át ünnepélyes keretek közt a Nobel-békedíjat.

A Városháza és annak dísztermei – legnagyobb meglepetésemre – ingyenesen látogathatóak, csak a túlsó (nem pedig az öböl felőli) oldalán lévő bejáratot kell használni. Már az alapvetően rideg, szürkemárványból faragott bejárat, valamint a tőle jobbra fentebb lévő, díszes, aranyozott óra is kissé szokatlan összhatást kelt, de semmi ahhoz képest, amit a beltér tartogat. A Városháza hatalmas belmagasságú főcsarnokát, ahol a díjátadási ceremóniát is szokták tartani, minden irányból színes (vagy inkább tarka-barka), bizarr témájú falfestmények díszítik, melyekről a többnyire a szocialista munkásélet szépségének és valami modern, kicsavart tereket ábrázoló irányzatnak a „harmonikus” elegye jut az eszembe. Annyi bizonyos, hogy érdemes minden apró részletét megfigyelni, érdekes dolgokat vehet észre az ember.

Egy szép márványlépcső vezet fel az emeletre, ahol a dísztermek vannak. Az egyik első ilyen helyiségben az egész hátsó falat beborító falfestmény a norvég hajógyártást örökíti meg, ahogy a szorgos norvég munkásemberek keményen dolgoznak a kikötői gyárban… Ellensúlyozandó a munkás-szocialista hangulatot, a következő, Bankett-terem végében már fjordokban önfeledten napozó, játszadozó pucér alakok uralják a teljes falfelületet.

Ezután egy keskenyebb, de hosszabb terem következett, melynek festményein úgy tűnt a sok vadállatból, növényből, óriás lódarázsból, hogy a természetközelség árad. Elmentem a terem végébe készíteni egy képet úgy, hogy a lehető legtöbb minden beleférjen a festményekből. Éppen ekkor lépett be két idősebb, kopaszodó, szakállas férfi – s nem látván, hogy ott vagyok tőlük néhány méterre – ugyanazzal a lendülettel forró csókban olvadtak össze… Ha ehhez még hozzávesszük, hogy amikor kiléptem a Városháza főbejáratán egy násznép kis híján a nyakamba zúdított fél zacskónyi rizst (tegyük hozzá, ők sem engem vártak), akkor megállapíthatjuk, hogy meglehetősen bizarr élmények értek az oslói Városházán! :)

Mivel még csak délután 2 körül járt az idő, ezért az innen alig kétszáz méterre lévő Akershus erődhöz gyalogoltam el. A Pipervika-öböl jobb partján épült erődnek évszázadokon át stratégiai jelentősége volt Oslo katonai védelmében. A többször átépített, felújított komplexum manapság egy kellemes üdeszínfoltja a városnak, amit én is nagyon megszerettem. Sajnos a kastély része már bezárt mire ideértem, de az erődöt így be lehetett járni. A látogatóközpontban adtak egy ingyenes térképet is, amelyen az erőd összes épülete, látványossága meg volt jelölve. Mindezek ellenére már kezdtem volna kissé unalmasnak találni az egészet, amikor aztán a várfal mentén sétálva egy ponton találtam egy remek kis részt, ahonnan be lehet látni az egész öblöt. A látvány önmagáért beszélt, így átlépve egy alacsony, pusztán jelzésértékű lánckerítést, kiültem a várfal szélére, mely olyan vastag fűtakaróval volt benőve, mintha valami extra puha paplan lett volna. Nézegettem a kikötőbe igyekvő hajókat, hallgattam a sirályok rikoltozását, éreztem a tenger jó sós illatát…majd hanyatt feküdtem, bámultam az eget, a gyorsan haladó felhőket…olyan idilli volt minden! Boldog voltam. Boldog voltam, hogy itt lehetek, boldog voltam, ha mindarra a jóra gondoltam, ami majd otthon fog várni…Jó volt ott lenni!

Az erőd déli csücskében még megnéztem a csatasorba állított ágyúkat, majd a belső udvaron keresztül sétáltam vissza. Ekkorra már elmúlt délután 4 óra, kezdtem éhes lenni. A norvég árak azonban sajnos minden szinten ijesztően, már-már röhejesen magasnak bizonyultak. Az ütő megállt bennem, amikor egy utcai hot-dogárusnál megláttam, hogy egy alig 10 centi hosszú hot-dog ára egy 0,33l-es kólával együtt 60 NOK (kb. 2400 forint), így úgy döntöttem, „ennyit az tradicionális norvég ételekről” és betértem egy McDonalds-ba az Aker Brygge mellett. A 10 NOK/sajtburgeres ár mindenesetre a túléléshez pont megfelelt, kértem is belőle kettőt. Legnagyobb meglepetésemre a helybeli fogyasztást szendvicsenként 2-2 NOK-os díjjal terhelték, így ha már későn eszméltem és külön megfizettették velem az ott evés élményét, kényelmesen letelepedtem ebédelni az egyik asztalhoz. Evés közben pedig megfigyelhettem a személyzet kissé szokatlan takarítási módszerét is: az udvaron lévő előtér kövét például egy vastag locsolótömlővel mosták fel, melyet egészen a konyha végéből a vezettek ki oda, keresztül az egész éttermen, ráadásul a tömlő legnagyobb része a pénztárak mellé hányva kiváló akadálypályát jelentett az ott sorban állóknak. A locsolás végeztével behúzták a slagot, majd a belteret kezdték felmosni. Ennek első momentumaként, a felmosóvödörből egy hanyag mozdulattal dúsan habzó mosószeres vizet fröcsköltek a padlóra – szintén a pénztárnál sorban állók közé – majd miután hosszú percekre magára hagyták az enyhén szólva balesetveszélyes területet, egy sokat megélt felmosófával végigmaszatolták a kőre kiöntött vizet…Jobban belegondolva, ezért az élményért valóban megérte plusz 4 NOK-ot fizetni! :)

Evés után újból nyakamba vettem a várost, s a központtól kissé messze található Vigeland Szoborpark felé vettem az irányt. Útban odafelé, a Henrik Ibsen gate és a Frognerveinen kereszteződésénél (szemben a Nemzeti Könyvtár épületével) egy meglehetősen sajátos kialakítású körforgalmat találtam. Az egy dolog, hogy a minden irányból minden irányba menő villamossínek a körforgalom – autóktól elzárt – közepén haladnak át, viszont az, hogy ennek tetejében ez az egész rész el van árasztva vízzel és körbe van rakva kisebb szökőkutakkal, az már tényleg közlekedéstechnikai kuriózum. És valóban, ha éppen nem jött villamos, a szépen köralakban kirakott szökőkutacskák olykor másfél méteres vízoszlopot is fújtak, majd a villamos közeledtével szépen alábbhagytak.

Körülbelül egy 35 perces sétát követően megérkeztem a park bejáratához. A Vigeland Szoborpark (Vigelandsparken) a világ legnagyobb szoborparkja és Oslo talán egyik legismertebb látványossága – most már azt hiszem értem miért. A parkban összesen 212 különálló szobor van kiállítva – kivétel nélkül meztelen alakok, a lehető legszokatlanabb pózokban. A szobrok többsége bronzból vagy gránitból készült, s egytől egyig mindegyiket a híres norvég szobrász, Gustav Vigeland tervezte és készítette. Az első döbbenet után („Jesszus, itt tényleg mindegyik pucér?!”) ha egy kicsit figyelmesebben megnézi az ember őket, észreveheti, hogy milyen mesterien szemléltetik az emberek közötti gyengédséget, érzelmeket és egyes gesztusokat.

A park leglátványosabb eleme kétségtelenül a domb tetején lévő 17,3 méter magas obeliszk, melyet 121 egymásra préselődött meztelen test alkot. Az első látásra kissé groteszk műalkotás még további 36 kisebb szoborcsoporttal van körbevéve – s szinte mindegyikkel állandóan fotózkodik valaki.

Miközben a parkban sétáltam, Joanne küldött SMS-t. Azt írta, hogy meghívta őket egyik barátjuk vacsorára és engem is szívesen látnának. Megbeszéltük, hogy este 7-kor találkozunk a börtön melletti játszótérnél és onnan megyünk majd a vendégségbe.

Így szépen lassan elindultam visszafelé, majd a börtön szélénél lévő kicsiny játszótérnél leültem és vártam. Joanne egy jó ideig nem jött, így átmentem a börtön másik oldalánál található, sokkal nagyobb játszótérhez, ahol éppen két fekete kisrác egy ázsiai és indiai származású fiúval focizott…hmm…Oslo…Norvégia, egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok.

Közben kiderült, hogy mégis rossz helyen várok, így visszamentem oda, ahonnan pont eljöttem. Joanne egy padon várt és éppen egy darálthúsos dobozt húzott elő a táskájából. „I have to feed Rebecca, before going there…”

Külön öröm volt nézni, ahogy egyik kezével a cigit tartja, míg a másikkal próbálja az egy tömbbé összeállt darálthúst kiporciózni a kissé izgága kutyája részére…

Amikor ezzel is megvoltunk, lesétáltunk a tér sarkán lévő társasházhoz, ahol Joanne barátnője, Eva lakott a családjával. Az első pillanattól fogva rendkívül szimpatikus és közvetlen asszony már jócskán benne lehet a negyvenes éveiben, de őszes hajszálai ellenére mind megjelenésében, mind gondolkodásában érezni lehetett a fiatalos lendületet.

Szeretettel és érdeklődéssel – nem mellesleg finom vacsorával – vártak engem is. Ahogy evés közben beszélgettünk, szépen lassan kirajzolódott az ő élettörténetük is. Eva tulajdonképpen norvég, itt született Oslóban, de már 2 éves korában elkerült az Egyesült Államokba, ahol a későbbi férjével is megismerkedett. A pár aztán hosszú évekre Mexikóba költözött, ahol egészen másfél évvel ezelőttig éltek, mígnem visszatértek ide, Eva szülővárosába. Igen tevékeny emberek, éttermeik vannak Mexikóban és az USA-ban is, sőt Eva külön még egy-egy latin amerikai dekorbutikot is menedzsel – egyet Mexickóban, egyet pedig itt Oslóban.

Kellemes, jó hangulatú este volt.

Este 9 körül elköszöntünk Eváéktól és hazamentünk. Otthon még jó ideig beszélgettünk Vincenttel és mulatságos Youtube videókkal szórakoztattuk egymást. Az összes közül a legviccesebbnek kétségkívül azok a klippek bizonyultak, melyek az egyes országok nemzeti himnuszait dolgozták át mindenféle tréfás szöveggel. Amikor már mindketten kifogytunk az ötletekből – úgy nagyjából éjjel 1 óra körül – mindenki szépen nyugovóra tért.

3. nap – Kon-Tiki és Fram Múzeum (2012. március 31.)

A mai napra már tulajdonképpen csak a Bygdøy-félsziget és a Kon-Tiki Múzeum maradt mint látványosság – Joannék pedig jelezték, hogy szívesen elkísérnek.

Reggelire csináltunk palacsintát (én sütöttem ki őket, biztos azért arattak osztatlan sikert), majd 11 óra körül elindultunk. Vincent sajnos nem tarthatott velünk (belázasodott egy kicsit), úgyhogy tőle már itt elköszöntem.

Bíztam benne, hogy a sétálással amúgy is hadilábon álló Rebeccát is nélkülözhetjük, ugyanis az ő tempójával még szomszéd utcáig sem érnénk el, de Joanne ragaszkodott ahhoz, hogy a kutyának mozgásra van szüksége.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a kutya szempontjából kritikusnak számító egysarknyi távolság után inkább buszra szálltunk, ami egészen a Sentralstasjon-ig vitt minket. Ott aztán Joanne vett a feltöltős chipkártyát mindannyiunknak, amivel a helyi tömegközlekedési vállalat (Ruter) bármilyen járatát használhattuk – 3 vonaljegy erejéig.

Innen villamosra pattantunk és meglátogattuk Eva butikját, a Fruity Keiko-t, amely az elegáns Briskeby kerületben található. A bolt tele van mindenféle latin-amerikai giccses csecsebecsével (karkötők, díszek, sálak, szobrok, szuvenírek és ékszerek egész tárházával), úgyhogy már az első pillanatban éreztem, hogy egyik porcikám sem gondolja úgy, hogy itt akár szolidaritásból is érdemes lenne vásárolni.

Joanne viszont hosszasan válogatott magának valami poncsószerűséget, majd egy Jézus Krisztusos öngyújtóval is meglepte magát. Már éppen menni készültünk, amikor befutott Joanne egyik másik barátnője, Ludmilla, aki szintén legalább 20 percig szöszmötölt a ruhák közt, mire mindannyian elindulhattunk. Nálam jobban az egészet csak Joanne kislánya unhatta, aki bár mindeközben egy szót sem szólt, de biztosra vettem, hogy háromszor szívesebben videójátékozna inkább otthon, minthogy velünk rója a várost.

Két sarokkal odébb ismét megálltunk, ezúttal két tíz év körüli kisrác előtt, akik az egyik kapualjban valami házilag készített pékárut árultak. Joanne rövid gondolkozás után úgy döntött, vesz négy darabot. Fizetett (50 koronás bankjeggyel), de szerintem hamar megbánta, mivel a két kisrácnak komoly gondot okozott kiszámolni a visszajárót ebből a „hatalmas pénzből”. Már a számolással is alapvető gondjaik mutatkoztak, nem beszélve arról a sok fránya, különböző pénzérméről…azokkal is csak a baj, megkavarja az embert… :) Végül sikerült hősiesen kiszenvedni valami visszajárót, akármennyi is volt az – Joanne nem is törődött vele, csak két kuncogás között zsebrevágta az aprót.

Az utca végében felszálltunk egy buszra, amely egyenesen kivitt minket a Bygdøy-félszigetre. A Kon-Tiki Múzeum a végállomásnál található, így nem nagyon lehetett eltéveszteni a megállót. Mivel Joannék már többször látták, így ők inkább kimentek a partra sétálni egyet.

A belépő 70 NOK, de vétek lenne kihagyni. A múzeumban két méltán világhírű tutaj van kiállítva eredeti valójában: a RA II és a Kon-Tiki. Mindkettőt a híres norvég felfedező és néprajzkutató, Thor Heyerdahl építette és használta a kalandregénybeillő expedíciói során. Heyerdahl azt vallotta, hogy mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceánt át lehet szelni kezdetleges hajózási eszközökkel, így alapjaiban dőlhetnek meg a dél-amerikai és polinéziai őslakosság eredetéről addig gondolt elképzelések.

Alig töltöttem el 10 percet a múzeumban, amikor Joanne küldött egy SMS-t, miszerint a kislánya nagyon nyűgös, úgyhogy jobbnak látja, ha inkább hazamennek. Kimentem elbúcsúzni tőlük, megköszöntem a segítségüket, majd visszamentem a múzeumba.

Az első teremben a RA II névre keresztelt papiruszhajót lehet megtekintetni. Az ókori egyiptomi napistenről, Ra-ról elnevezett hajó megépítésével Heyerdahl azt szerette volna bebizonyítani, hogy Kanári áramlat segítségével még ilyen kezdetleges hajón is lehetséges Marokkóból áthajózni Dél-Amerikába. Az expedíció 1970-ben indult a marokkói Safi-ból és 57 napon keresztül mintegy 6100 km-t hajóztak, mígnem elérték a karib-tengeri Barbados partjait.

A múzeum rendkívül szemléletes és érdekes kiállítással emlékezik meg ezekről az expedíciókról – nemcsak az eredeti állapotukban kiállított hajók, szerszámok, eszközök, hanem egy kisebb filmvetítős terem is igyekszik minél mélyebb betekintést nyújtani az utazás körülményeibe.

Egy félemelettel odébb aztán egy külön teremben van kiállítva a múzeum fő látványossága, a Kon-Tiki hajó. Heyerdahl és csapata ezzel a balsafából készült tutajjal hajózott el Peruból egészen Polinéziáig – a gyakorlatban bizonyítva saját elméletét, miszerint a polinéziai őslakosok a Csendes-óceánt áthajózva, akár áttelepülhettek Dél-Amerikából is. A tutaj építéséhez kizárólag olyan eszközöket és anyagokat használtak, melyet a dél-amerikai őslakosok is ismertek abban az időben – balsafát, kenderkötelet, bambuszfonatot és minden természetes anyagot. Az expedíció 1947. április 28-án indult a perui Callao kikötőből, s mintegy 101 napnyi hajózás és 8000 km megtétele után sikeresen megérkeztek Polinéziába, a Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia korallszigetre. Heyerdahl ezzel látványosan igazolta, hogy maga a tutaj és az alkalmazott ősi módszerek sokkalta tengerállóbbak, mint azt a tengerészeti szakértők hitték, s nem feltétlenül szükséges modern, óceánjáró hajók alkalmazása még az ilyen hatalmas utak megtételéhez sem. Természetesen ez a kísérlet csak a kisebb létszámú áttelepüléseket igazolja, de ettől függetlenül, már önmagában véve is olyan felfedezésnek számít, amely nagyban hozzájárult a dél-amerikai őslakossággal kapcsolatos néprajzi tudomány népszerűsítéséhez.

Ahogy ott álltam a Kon-Tiki mellett, teljesen elbűvölt az a szeretnivaló egyszerűség, amit ez a kicsiny tutaj árasztott: a kenderkötéllel összekötözött balsafatörzsek, a bambuszfonatból készült és banánlevelekkel befedett kabin, a mindenféle fém alkatrészt nélkülöző szerkezet és a hatalmas, négyzet alakú vitorla látványa, melyet középen az inka napisten, Kon-Tiki képe díszít. Örültem, hogy ott lehetek és a saját szememmel láthatom.

Nem meglepő, hogy a Kon-Tiki kalandos története nemcsak engem bűvölt el: Heyerdahl expedícióról írt könyve világhírű lett, 70 nyelvre fordították le, míg a belőle készült film 1951-ben Oscar-díjat nyert.

A kijáratnál lévő szuvenírboltban vettem magamnak egy piciny RA II hajómodellt, majd átmentem szemben lévő Fram Múzeumba (Frammuseet).

Bár a pénztáros hölgy jelezte, hogy félóra múlva zárnak, de amikor az átlátszó üvegajtón bekukucskálva megláttam a Fram-ot, nem volt kétséges, hogy a rövid idő ellenére is be szeretnék menni. A zárásra való tekintettel kedvezményes (30 NOK) jegyet kaptam, majd beléptem az üvegajtón. A látvány lélegzetelállító volt: a Fram, egy hatalmas, masszív, fából készült sarkkutató hajó közel háromemeletnyi magasságban betöltötte a múzeum belső terét.

Ezt a méreteiben és megjelenésében is lehengerlő sznúkert 1892-ben Colin Archer híres hajóépítő mester tervezte és építette Fridtjof Nansen északi-sarki expedíciója számára. Úgy tervezték meg a hajótestet, hogy ellen tudjon állni a jég gyilkos szorításának, sőt a jég szorítása inkább kiemelje a hajótestet a jégből, mintsem összeroppantsa azt. Így a nehezen hajózható sarki vizeken a Fram a jégtáblával együtt (vagy jégtáblába fagyva) sodródhat az Északi-sark felé – legalábbis Nansen elmélete szerint. Bár Nansen 1893-ban induló expedíciója során végül mégsem sikerült ilyen módon elérni az Északi-sarkot, de a Fram így is a valaha legészakabbra hajózó fahajóvá vált.

A Fram igazi világhírét azonban Roald Amundsen 1910-1912-es déli-sarki expedíciójának köszönheti. A Déli-sark meghódításáért akkoriban hatalmas verseny dúlt a norvég Amudsen és a brit Robert Falcon Scott között. Amundsen a Frammal jutott el az Antarktiszra, ahol bázishajóként használta a sznúkert. A versenyfutást végül Amundsen nyerte, így ő lehetett az első, aki a Déli-sark földrajzi középpontjához kitűzhette a norvég zászlót.

Bár tényleg csak szűk félórám maradt körbenézni, de a múzeum színvonala teljesen lenyűgözött. Csakúgy, mint a Vasa Stockholmban, az SS Great Britain Bristolban vagy a Kon-Tiki itt a szomszédban – a hajó köré van felépítve az egész múzeum, ő az igazi főszereplő, de ez távolról sem lenne elég, ha az ezt körülvevő tárlat ne lenne ilyen kiterjedt, érdekes, informatív és interaktív. Nagyon tetszett, hogy nemcsak fel lehet menni a Fram fedélzetére, de tulajdonképpen a „pincétől a padlásig” bejárhatjuk az egész hajót. A kiállítás pedig részletesen bemutatja a sarkkutatással kapcsolatos tudnivalókat, a körülményeket, melyekkel a kutatóknak szembe kellett nézniük, valamint a hajón dolgozók életének mindennapjait.

Sajnos elég hamar eltelt a rendelkezésre álló idő, pedig még szívesen bámészkodtam volna egy kicsit. Ezt követően kimentem a partra sétálni egyet. Annak ellenére, hogy a nap ma is szépen sütött, a hűvös, északi szél egy perc alatt átfagyaszthatta azt, aki nem öltözött fel rendesen.

Ahogy kiálltam a partmenti, hullámok áztatta sziklákra, éppen láttam a menetrendszerinti hajójáratot távolodni, mely az öböl túlsó felére, a Rådhusplassen-re igyekezett. A következő hajó indulásáig még volt bő félórám – ez különösebb izgalom nélkül telt. Egyszer aztán csörgött a telefonom – norvég szám hívott, ráadásul nem Joanné! Kíváncsiságom nagyobb volt annál, mintsem azon aggódjak, hogy ez mennyibe fog kerülni nekem, így hát felvettem.

Elsőre nem is igazán értettem, ki lehet az, hiába mutatkozott be, majd hirtelen bevillant! Az egyik norvég csajszi hívott, akinek még CouchSurfingen szállásügyben írtam. Sajnos nem tudott fogadni, mivel éppen festik a lakását, viszont még anno e-mailben felajánlotta, hogy ha van kedvem és időm, szívesen körbevezet egyik nap a városban. Mindenesetre nagyon megörültem a kedvességének és megadtam neki a számomat, de ezzel a lendülettel el is felejtkeztem róla.

Bár már csak pár órám volt hátra az indulásig, de tulajdonképpen azt a pár órát amúgy is csak magányos ténfergéssel töltöttem volna, így örömmel fogadtam el ez a last minute ajánlatot. Megbeszéltük, hogy fél 5-kor találkozunk a Tigrisnél!

A következő járattal visszahajóztam a Városházához (a Joannetől kapott tömegközlekedési chipkártya erre a hajójáratra is érvényes), majd a gyorsan benyomtam három sajtburgert a már jól ismert McDonaldsban (pontosabban előtte, megspórolandó a háromszor 2 NOK-ot), majd a Sentralstasjon felé siettem.

A Tigrist szokás szerint turisták és gyerekek vették körül és boldogan pózoltak a folyamatosan kattogó kamerák előtt. Amikor éppen volt 3 percnyi üresjárat, én is készítettem pár fotót vele, majd néhány kép erejéig megpróbáltam valahogy ráültetni Ludwigot is. A sima bronzfelület miatt viszont állandóan lecsúszott a tigris fejéről, úgyhogy jobb helyet kellett találnom: mégpedig a Tigris szájában. :) Ezt az igazán díjnyertes kompozíciót több járókelő is alig palástolt kuncogással fogadta, de elkaptam néhány döbbent tekintetet is, melyek először rám, a kezemben lévő fényképezőgépre, majd a Tigris szájából kikandikáló plüss rénszarvasra meredtek, megkérdőjelezvén szellemi józanságomat… :)

A fényképezős kis epizód után, megnéztem az órámat, s konstatáltam, hogy késik a leányzó. Némi várakozás után feltűnt egy hölgy, aki szintén a tigrises teret kémlelte. Elegáns, fekete szövetkabátot viselt, hozzá tökéletesen passzoló fekete kalapot. Ha ehhez hozzáteszem, hogy egy hatalmas termetű fekete kutya is üldögélt az oldalánál, akár kísértetiesnek is tűnhetne az összhatás. Odaléptem hozzá és lám, most sem csalt a megérzésem.

A lányt Frederikkének hívták. Már az első percben nyilvánvalóvá vált, hogy a kissé temetői komolyságú megjelenés és a szemébe húzott kalap ellenére mosolygós, vidám és rendkívül érdeklődő teremtés. Gyönyörű brit akcentussal beszélt – már amennyire brit akcentus lehet gyönyörű. Az egyetemen angol nyelvet és irodalmat tanul (hmm…norvég bölcsész! :) és a felnőttes öltözködése ellenére mindössze 19 éves!

Megtudtam még róla, hogy szabadidejében rendszeresen lovagol, zenél egy zenekarban, sőt zongora- és klarinétórákat ad gyerekeknek…

A kölcsönös bemutatkozás után rögtön a segítségét kértem abban, hogy segítsen kiválasztani, milyen tipikusan norvég csokit, édességet vigyek az otthoniaknak. Elmentünk a Sentralstasjon területén lévő élelmiszerbolthoz, majd elmagyarázta, hogy milyen színű és feliratú csokikat kell keresni, majd kint megvárt a kutyussal, amíg én bent összevadásztam a kiszemelt tételeket. Mint megtudtam, a legjobb norvég gyártású csokoládénak a Freia Melkesjokolade/Kjekssjokolade számít (ezeknek a norvég neve szerintem annyira beszédes, hogy nem is igazán igényel magyar kommentárt. :)

Ezután sétálni indultunk a Karl Johans gate és a Katedrális környékére. Útközben csatlakozott az egyik barátnője (az ő nevére sajnos nem emlékszem), majd szépen lassan a buszpályaudvar felé vettük az irányt.

Ott aztán volt némi kavarodás a buszokkal, ami egy könnyed 20 perces késést eredményezett. Mivel a repülőjáratomat semmilyen szinten nem veszélyeztette a dolgot, így különösebben nem is izgatott. Elbúcsúztam Frederikketől és a barátnőjétől, majd felszálltam a már jól ismert Rygge Ekspressen feliratú buszra.

A repülő 21.20-kor indult és nem sokkal éjfél előtt érkeztünk meg Ferihegyre.

Ha jobban belegondolok, mindössze két napot töltöttem el Oslóban, ugyanakkor legalább 4-5 napnyi élménnyel tértem haza. Jó érzés belegondolni, hogy ilyen rövid idő is elegendő, hogy az ember meglássa a szépet egy idegen városban. Az pedig még jobb érzés, ha valami olyanban látjuk meg a szépet, ami mellett többség pusztán elhalad. Lehet az egy gyönyörű hegedűszóló a Karl Johans gate-n, egy pucér szoboralak a Vigeland Szoborparkban vagy a kilátás az öbölre az Akerhus erőd puha fűvel benőtt várfaláról… Örülök, hogy ezeket megélhettem!