Kijev

1. nap: Érkezés Kijevbe (2013. március 22.)

Reggel fél 9-re beszéltük meg a találkozót Anitával. Ahogy feljöttem a Klinikák metrómegállójából, felhívtam, hogy lassan megérkezem. Nem is kellett elmenni a lakásáig, ugyanis az Üllői úton lévő egyik gyorsnyomdában fénymásolta serényen az antik ereklyének számító, piros bőrkötéses „Szovjetunió” című útikönyv Kijevről szóló fejezetét. Volt az egész jelenetben valami fölöttébb mulatságos, ám ha belegondolunk, hogy nincs valami túl nagy kínálat az útikönyvpiacon Kijevről vagy Ukrajnáról, még akár egy jó öreg szovjet útikalauz is jól jöhet – legalábbis ezt gondoltuk akkor.

Miután Anita végzett a fénymásolással, visszamentünk a lakásába, ahol a barátja, Peti már útra készen várt minket. Anita felkapta a táskáját és már indultunk is a reptérre, ahova ezúttal is Peti vitt ki minket kocsival.

Bár teljesen jól, időben értünk ki Ferihegyre, mire átestünk a biztonsági ellenőrzéseken, már az óriáskijelzőn villogott a kiírás, miszerint megkezdődött a beszállás – pedig még majd’ egy óra volt az indulásig. Mint kiderült, túl sok értelme nem volt elsietni az egészet, mert ezt követően még legalább fél órát álltunk a reptéri buszban, mire elindultunk a gép felé. Mindezek után sikerült tök utolsónak leszállni a buszról, ráadásul gép lépcsőjén állva a szél kifújta Anita kezéből az egyik fénymásolt lapot, úgyhogy még gyorsan le is kellett rohannia begyűjteni. Szerencsére az egyik reptéri alkalmazott felvette a hajtómű mellé repült papírt és visszaadta neki. Mikor visszaért, a lapra nézve mosolyogva megjegyezte: „Jé, nem is volt rajta semmi érdekes!” A gép eddigre már gyakorlatilag teljesen megtelt, de sikerült találni még két egymás melletti szabad helyet, melyre gyorsan lehuppantunk. Némi késéssel, háromnegyed 11 körül szálltunk fel.

Mivel nézelődni amúgy sem tudtunk (egyikünk sem ült ablak mellett), mindketten inkább az általunk hozott, Kijevről szóló leírásokat olvasgattuk. Én például a wikitravelről és a visitkievukraine.com-ról összeollózott kis olvasnivalómat tanulmányoztam, mely meglepően hasznosnak és informatívnak bizonyult, míg Anita szovjetes fénymásolatán legfeljebb csak mulatni tudtunk jókat: minden mondatból kiérezhettük a „dicső” szocializmus, manapság retrónak számító, emelkedett, hangulatát, mindamellett, hogy volt egy olyan érzésünk, hogy az utcanevek és közterek 95%-át azóta már máshogy hívják.

Ahogy megkezdtük az ereszkedést Kijev felé, sűrű, sötét felhőbe repültünk bele, s egészen a landolásig nem is lehetett látni a földet. Bár az erős szél dobálta egy kicsit a gépet, a pilóta mesterien tette le a repülőt, így egy időzónát átlépve (GMT+2), helyi idő szerint fél 1-kor landoltunk a Kijev Zhulyany repülőtéren. Az időjárás minden képzeletet alulmúlt: az ablakon kinézve akár azt is hihettem volna, hogy Kelet-Szibériába érkeztünk – elnézve a süvítő hóvihart, ennél az sem lehet sokkal rosszabb. 

Miután leszálltunk a gépről, majd átestünk az útlevél-ellenőrzésen, első dolgom volt a WC-be betérve magamra venni még egy ruharéteget és a nadrág alá a jégkorongozáshoz használt jégeralsómat. Ezután gyorsan ettünk még egy-egy szendvicset, majd irány Kijev...és a hóvihar!

Nem mondhatni, hogy a terminálépületből kilépve a tömegközlekedési információk egész tárházát kaptunk volna a nyakunkba – egy kósza tábla vagy kiírás sem utalt arra, hogy innen bármilyen jármű közlekedne a fővárosba. Így hát tábla és jobb ötlet híján elindultunk a parkolón keresztül a feltételezett autóút irányába, ahol már ekkor közel térdig érő hóban kellett menetelni. Átevickélnünk a termináltól közel 100 méterre található megállóba, ahonnan a belvárosba közlekedő #22 troli és hat másik iránytaxi indul. Már korábban kinéztük, hogy első lépésben a #22 trolival az M1 metró Shuliavska (Шулявська) megállójáig kell eljutnunk. Tízpercnyi várakozás után meg is jelent a várva várt trolibusz, mely a megállóhoz érve lassított egy kicsit, majd elegánsan továbbhajtott. Anitában a levegő is benne maradt, de én sem tudtam mire vélni a jelenetet. Mindenesetre mögött jött két iránytaxi (vagy más néven marsrutka), mely egy jellegzetes tömegközlekedési eszköz Ukrajnában. Nevével ellentétben nem klasszikus taxiról van szó, hanem egy kb. 20-25 ember szállítására alkalmas sárga kisbuszról. A marsrutkák számozottak és meghatározott útvonalon közlekednek. Az egyik érkező jármű oldalán kiszúrtunk a sok cirill betűs szöveg közül a Шулявська megálló nevét, úgyhogy gyorsan felpattantunk rá. A jegy úgy tűnt, mindenféle árdifferenciálást nélkülözve, egységesen 2,50 грн-ba kerül, mint azt a napellenzőre ragasztott, hatalmas kiírás jelezte. A jegy árát a sofőr mellé leterített kicsiny szőnyegre kellett dobni, ahonnan a vezető két kanyarodás között kiszámolta a visszajárót. Miután sikerült a mozgó járművön elesés nélkül lehuppanni egy szabad helyre, valaki hátulról megkocogtatta a vállamat és a kezembe nyomot 4 hrivnyát. Kezdetben meglepő, de itt az a szokás, hogy a hátrébb álló/ülő utasok előreadogatják a jegy árát több emberen keresztül, míg a sofőrhöz ér a pénz, aki ugyanazon az útvonalon küldi hátra a visszajárót. Magyar fejjel kissé nehéz elhinni, hogy ez működhet, méghozzá meglepően gyorsan, miközben az emberek tényleg nem nyúlják le egymás pénzét. Döbbenetes, de még akkor is előreadják az aprót, amikor szerencsétlen utas a fullra tömött járgány leghátsó szegletébe préseli fel magát… 

Sejthettük, hogy a hirtelen lesett hó csöppet sem fogja megkönnyíteni a bejutást a városba, bár arra egyikünk sem számított, hogy a metróig számított alig negyedórás út majdnem kétórásra nyúlik és kb. 5 km/órás átlagsebességgel araszolunk majd a hótól többszörösére duzzadt, szokásos péntek délutáni dugóban. A csúszós, havas úton többször kipörgött a jármű kereke és hosszú percekig se előre, se hátra nem tudtunk mozdulni. Direkt figyeltünk az emberek arcát Anitával, de furcsa módon, mindenki halál nyugalommal, mindenféle idegeskedés nélkül viselte az egészet, mintha ez csak a hétköznapi rutin lenne. Mire elértük Shuliavska metróállomás megállóját, már teljesen elgémberedtek a tagjaim. Szerencsére egy rendkívül segítőkész férfi megmutatta, hol kell leszállni, sőt utána egészen a metró bejáratáig kalauzolt minket, melyet magunktól valószínűleg csak háromszor annyi idő alatt találtunk volna meg.

A kijevi metrón való utazás nemcsak röhejesen olcsó, de már önmagában egy érdekes élmény, mely során első kézből tapasztalhatjuk meg az igazi, autentikus ukrán tömegközlekedési hangulatot. Jegy helyett kis kék színű korongokat, avagy tokeneket kell venni, egy token mindössze 2 hrivnya (60 Ft), melyet a bejáratnál lévő elektromos kapunál kell bedobni, ahol egyébként még egy külön metróalkalmazott is folyamatosan figyeli az áthaladókat. Az elején ne tévesszen meg senkit, hogy az elektromos kapuk folyamatosan nyitva vannak, ettől még token bedobása nélkül nem szabad áthaladni! Aki ennek ellenére megpróbálja, garantáltan fájdalmas élményben lesz része, ugyanis ilyenkor villámgyorsan zárónak a fémkapuk, amelyek szorítását jobb elkerülni. Egy tokennel addig utazhatunk, amíg ismételten fel nem jövünk a földfelszínre, tehát a metró területén korlátlan utazásra jogosít és metróvonalak között átszálláskor sem kell újabb jegyet váltani. Jelenleg három metróvonala van Kijevnek (ők is éppen a negyediket építik): M1 (piros), M2 (kék) és M3 (zöld). A metrószerelvényeket látva nosztalgikus érzés töltött el, ugyanis pontosan olyanok, mint nálunk Budapesten – azt leszámítva, hogy legalább kívülről mindegyik kocsi szépen le van festve. A város becsületére legyen mondva, hogy az ukrán körülményekhez képest a metró területén egész jó az utastájékoztatás (látszik, hogy a 2012-es foci EB-re összekapták magukat – igaz, volt is honnan). 

Egyrészről az állomások nevei ki vannak írva latin betűkkel (ez magától értetődőnek kéne lennie, de távolról sem az!), sőt a lépcsőkön a haladási irányok, térképek és egyéb tudnivalók is ki vannak írva legalább angolul. Szintén megkönnyíti a metróvonalak között tájékozódást, hogy minden megálló egy három számjegyből álló kódot kapott, hogy könnyebb legyen beazonosítani. Az első szám az adott vonal számát jelöli, a másik kettő pedig az egyik végállomástól számított sorrendjét. Ugyanakkor a metrók hatalmas (a budapestinél legalább 5-6-szor akkora) forgalmat bonyolítanak le. A borzasztó emberáradat ellenére nem cicóznak sokat a beszállásnál – ha bemondják, hogy záródnak az ajtók, akkor tömeg ide, fel-leszállók oda, az ajtók már csapódnak is és indul a metró – nincs kecmec. A tömött metrószerelvényen utazás új dimenzióit élheti át az ember, miután a pesti metró még csúcsforgalomban is szinte üresnek tűnik. Itt szó szerint egymás szájában, gyomrában vannak az emberek, de úgy tűnt, nekik ez az állapot annyira magától értetődő és természetes, mint a dugóba ragadni egy tömött marsrutkán.

  

Kissé szokatlan az is, hogy azoknak a megállóknak a nevei, ahol két metróvonal találkozik, vonalanként eltérőek, pedig ugyanazon megállóról van szó. Például az egyik legforgalmasabb csomópontot, ahol az M1 (piros) és M2 (kék) találkozik, előbbi esetén Khreshchatyk (Хрещатик), utóbbi esetében Maidan Nezalezhnosti (Майдан Незалежності) névre hallgat. Egyébként pont ennél a megállónál kellett nekünk is átszállni a kék vonalra, melyen még két megállót mentünk a Kontraktova Ploshcha-ig (Контрактова площа). 

Innen eltartott még egy ideig míg elkeveredtünk a hostelbe, pedig nem volt messze. Egy fiatal lány is segített elmagyarázni az irányt, úgyhogy egy háztömbbel odébb megtaláltuk a szállást (International Youth Hostel Yaroslav). Egy belső udvarban az egyik ajtóra volt kiírva a hostel neve, mellette csengő. A csengetés után egy hang javasolta, hogy nyomjuk be szigorúan egyszerre a kilincs mellett található gombok közül a 4-est és a 7-est. A szép az egészben annyi volt, hogy az egész kapukódos rendszer teljesen mechanikus volt, nem pedig elektromos, bár a funkcióját így is teljesen jól ellátta. Anitának nagyon tetszett, másnap külön le is fényképezte, amely tekintve, hogy a legritkább esetben vetemedik fotózásra, csak emeli az értékét.

Egy idősebb bácsi jött elénk és köszöntött minket. Felvette az adatainkat, fizettünk, adott térképet majd megmutatta a szobánkat. A 4 ágyas szobába volt egy plusz összecsukható ágy még berakva – ezt és egy emeleti ágyat osztott ki nekünk, a többi úgy tűnt, foglalt. Kimentem reklamálni, nehogy már egy ilyen szar, gyenge ágyat adjon, amikor nem ezt foglaltuk. A bácsi nem vitatkozott egy percet sem, nem sokkal utánam bejött egy adag tiszta ágyneművel és a rendbe szedte a másik emeleti ágyat is. „Akkor ez most foglalt vagy nem?” – kérdeztem meglepődve, hiszen éppen készült kipaterolni valakit. „Hát aludt itt valami amerikai este, de amúgy sem fizetett, azt sem tudni, hogy visszajön-e. Az ágy az Önöké.” – magyarázta a bácsi. Ahogy mesélte, vannak vendégek, akik csak úgy beesnek éjszaka aludni, reggel viszont távozáskor „elfelejtenek” fizetni.

Mindenesetre most már volt jó helyünk, úgyhogy elkezdtünk lepakolni. A két másik szobatárs ugyanakkor meglehetősen fura figura volt. Az alattam lévő ágy egy idős amerikai pasasé volt, aki első ránézésre úgy néz ki, mint Sean Connery. A foglalkozását tekintve író, aki a gyermekrablásról ír könyveket, forgatókönyveket. Mint kifejtette, olyan történeteket szeretne írni, melyek az olvasót egyszerre megnevettetik, megsiratják, megdöbbentik ugyanakkor azért mérsékelten jó a végük. Texasból származik, 12 éve él Ukrajnában és állítólag a közelmúltban valaki rendesen átverhette, mert elvesztette a lakását, így ő hosszabb távra rendezkedett be itt a hostelban. A bemutatkozást követő első kérdése az volt hozzánk, hogy horkolunk-e. „Ó, az jó, ha önök nem horkolnak…mindig van valaki, aki horkol és nehéz úgy aludni…”

A másik szobatárs egy 28 év körüli izraeli-orosz fiatalember, aki miután mosolyogva és pacsizva köszöntött, szintén hamar a tárgyra tért: „Honnan jöttem? Mi hozott Kijevbe? Zsidó vagyok-e?” Amikor kimentem mosdóba, Anitától azt kérdezte, hogy házasok vagyunk-e? A „nem, csak barátok vagyunk” válasz nem tetszhetett neki túlságosan, mint ahogy Anita szerint azt sem nézte túl jó szemmel, hogy egy lány alszik a felette lévő ágyon. Diszkréten meg is kérdezte Anitát, hogy nem akarna-e azon az oldalt lévő, összecsukható ágyon aludni…Fura emberek, annyit szent.

Este fél 7 körül a szakadó hóesés és a szél ellenére elmentünk sétálni egy kicsit. Egyrészről vennünk kellett palackozott vizet (nem iható a csapvíz), másrészről nem akartunk a hostelben kuksolni. A közlekedési állapotok enyhén szólva kaotikusak voltak a város utcáin, szinte minden kereszteződésben kocsik mentek egymásba, dugó a köbön, villamosok elakadva.

Még éppen nyitva találtuk a közelben lévő Zhitniy Piacot, így bementünk vizet venni. A legtöbb stand már zárva volt, de azért még így is körbe tudtunk nézni. A húsos részlegnél például nem tűnt túlságosan higiénikusnak, hogy a különböző húsok közvetlenül a pult kövére vannak kitéve, teljesen szabadon, némelyik mintha el is lett volna színeződve. Meg is egyeztünk Anitával, hogy abból aztán egyikünk sem enne egy falatot sem! 

Sikerült végül venni egy-egy másfél literes vizet 6,50 hrivnyáért, majd Verkhniy Val úton elsétáltunk a Dnyeper partján haladó, amúgy forgalmas útig. Hóval borított autók jelentették a legizgalmasabb fotótémát a képekhez, ugyanis ezt leszámítva túl sok minden mást nem lehetett látni ebben az időben. 

Már kezdtem azon gondolkozni, hogy hiába fordulunk be egy másik utcába vagy megyünk az ellenkező irányba, szél mintha mindig szemből fújna.

Egy szép templom melletti parkban végül elérkezett, ami a hatalmas havat látva már eleve determinálva volt: belehajítottam Anitát a 40 centis szűz hóba. Utána persze én is felajánlottam nagylelkűen, hogy ha tud, ő is beledönthet. Utána még egyszer meghemperegtem a hóban (egész nap erre vágytam), majd elindultunk hazafelé.

Vacsorára megettük a maradék szendvicset. Éppen tettem-vettem a szekrényemnél, amikor az izraeli srác – aki éppen az ágyán fekve olvasott – megkért, hogy kapcsoljam fel az ágy végében lévő olvasólámpáját.

-  „Tessék?” – kérdeztem vissza.

-  „Felkapcsolnád az olvasólámpámat?” – kérdezte újra.

-  „Miért nem kapcsolod fel te? Ott van a fejednél?” – értetlenkedtem.

- „Mert most nem kapcsolhatom fel.” – válaszolta egyszerűen. Majd mosolyogva hozzátette: „Sábát van. Most még tilos felkapcsolnom.”

-  „Ez így nem csalás, hogy más kérsz meg?” – kérdeztem viccesen.

-  „Ó, nem, csak praktikus!” – felelte vigyorogva.

Jót mosolyogtunk az egészen, majd felkapcsoltam neki a lámpát…

Nem sokkal később aludni tértünk. Én még elalvás előtt megcsináltam a napi költségkimutatást, miközben hallgathattam egy autóriasztó véget nem érő vijjogását, amely egészen álomba ringató aláfestő zenének bizonyult a kint az udvaron lapátoló két férfi folytonos káromkodásához…

2. nap: Csernobil Múzeum és Khreshchatyk (2013. március 23.)

Kiválóan aludtam és frissen, kipihenten ébredtem másnap reggel. Azt leszámítva, hogy a szekrénybe elzárt mobilom ébresztőórája hajnali fél 6 körül megszólalt és felébresztett mindenkit, úgy aludtam, mint a bunda. Anitának már távolról sem volt ilyen felhőtlen az éjszakája:

- „Nem aludtam túl jól, végig hangosan horkolt a bácsi! Te nem hallottad?!” – kérdezte meglepetten.

-  „Ó, dehogy, úgy aludtam, mint a lőtt nyúl.” – válaszoltam.

-  „És azt sem hallottad, hogy a bácsi kiordított az udvaron lapátoló férfiakra, hogy már pedig azonnal hallgassanak el, mert minden behallatszik és nem lehet aludni?!”

-  „Hát, úgy tűnik ez is kimaradt…” – feleltem mosolyogva.

A reggel sajnos nem hozott sok változást az időjárásban – kinézve az ablakon továbbra is rendületlenül esett a hó, annyi különbséggel, hogy már 60 centi körül járhattunk. Az udvaron parkolót kocsit úgy belepte a hó, hogy csak a kikandikáló visszapillantó tükör irányából lehetett sejteni, hogy melyik az eleje. Mindenesetre egy öt év körül kisfiút keresve sem találhatott volna ennél jobb helyet egy kis játékra – vígan felmászott a hóval borított autóra egy kis műanyag lapáttal és elkezdett kisebb-nagyobb hógolyókat gyúrni, míg apja le nem parancsolta onnan. 

Reggelire megettem még egy otthonról maradt buktát, majd a térképről kinéztük, nagyjából merre lehet a Csernobil Múzeum, melyet a mai nap elsőként meg akartunk tekinteni. Ez már csak azért is jó ötletnek tűnt, mivel értelemszerűen ilyen időben nem tudunk túl sokat kint lenni, így minél több olyan programra volt szükség, ahol többnyire fedett helyen lehetünk. 

Kilépve az utcára nem mindennapi látványban lehetett részünk – az oldalt parkoló autókat teljesen belepte a hó, tömegközlekedés teljesen megszűnt, az autók szinte teljesen eltűntek az utakról. 

Az emberek a hótól járhatatlannál vált járdák helyett az utak közepén tudtak csak menni, ha jött is egy kósza autó, akkor a dudálásra félreléptek, majd sétáltak tovább. A Verkhniy Val és a Kostyantynivska egyébként forgalmas kereszteződése kongott az ürességtől, csak egy hóban elakadt, magára hagyott #15 villamos figyelt szomorúan az út szélén.

Miközben kerestük a múzeumot, egy szép ukrán ortodox templomba botlottunk (Szent Miklós templom, Притиско-Микільська церква), mely nagyjából azon a helyen állt, ahol a cím szerint a múzeumnak kellett volna. 

Innen aztán keringtünk még egy sort, majd mivel nem találtunk senkit, aki beszélne angolul, bementünk a Kamala Táncszínház (Театр танца Камала) jegyirodájába megkérdezni, hátha útba tudnak minket igazítani, de jegyárus néni a latin betűkkel írt térképen még azt sem tudta beazonosítani, hogy jelenleg hol vagyunk. Hívott egy másik idős hölgyet, aki kint a bejárat előtt magyarázott nekünk valamit ukránul, de sokkal többet abból sem értettünk meg. Innentől kezdve szinte minden szembejövőnél bepróbálkoztunk, de mindenki csak a fejét ingatta az angol hallatán. Végül egy középkorú pár segített nekünk, ahol a férfi tudta az irányt, a nő pedig el tudta magyarázni angolul, így nagy nehezen odaértünk a múzeumba. Egyébként nem csoda, hogy eltévedtünk, ugyanis mi a Khoryva utcában (вул Хорива) kavarogtunk a provulok Khoryva (провулок Хорива) helyett. Végül aztán sikerült megtalálni a Csernobil Múzeumot, melynek a korábbi tűzoltósági központ ad otthont, ahonnan a tragédia idején segíteni indultak a tűzoltók.

A belépőjegy ára 10 грн, a fotójegy további 20 грн és az audioguide, melyet egyszerre két ember is hallgathat 50 грн-ba kerül. A bejárati csarnokban egy már önmagában letaglózó fotógalériát lehet megtekinteni, amely igencsak megadja az „alaphangulatot” a múzeumhoz. A képek párosával vannak kiállítva, a helyszínek mindkét képen megegyeznek. A felső, fekete-fehér képeken a fénykorát élő, emberektől nyüzsgő Csernobil városának egyes jellemző helyeit láthatjuk. Az ember el se akarja hinni, hogy ezek a helyszínek megegyeznek azokkal, amiket az alsó, színes képeken láthatunk, csak a katasztrófa után 20 évvel. Elhagyatott utcák, lakótelepek, játszóterek, üresen kongó iskolák, pályaudvarok, melyeket sűrűn benőtt a növényzet. 

Innen lépcső vezet fel az emeletre, ahol a tárlat is kezdődik. A lépcsőfeljáró annak a rengeteg településnek a táblájával van kirakva, amelyek a tragédiát követően teljesen elnéptelenedtek és ezzel megszűntek létezni. 

 

A lépcső tetején, kiemelt helyen Csernobil (Чорнобиль) városának pirossal áthúzott táblája mutatja a halott városok közül a legjelentősebbet.

A tárlat nem nagy, viszont rendkívül igényes, részletes és megdöbbentő. Az audioguide minden kiállított tárgyról átfogóan beszél, miközben igyekszik azokat egyes emberi sorsokat is bemutatni és közelebb hozni a látogatóhoz, akik közvetlenül voltak érintettek a katasztrófában.

Nagyon szemléletes az erőmű 4-es reaktorának a keresztmetszeti modellje is, ahol egy gomb megnyomásával különböző fénysorok mutatják be a reaktor működését és a tragédia legfőbb okait. 

Azon a végzetes napon (1986. április 26.) ugyanis a 4-es reaktor időszerű karbantartási munkálatok céljából történő leállítását arra használták ki, hogy teszteljék, a reaktor turbinagenerátora képes-e arra, hogy a külső forrásból származó áram hiánya esetén elég elektromosságot termeljen a biztonsági rendszerek (különösen a hűtővízszivattyúk) működtetéséhez. A robbanás pontos fizikai magyarázatából nem értettünk túl sok mindent, de a lényeg, hogy a turbinák nem voltak képesek működtetni a szivattyúkat, ami azzal járt, hogy hűtőfolyadék kezdett felforrósodni, ami a neutronelnyelő szabályzórudak megolvadásához vezetett, így nem tudták megakadályozni, hogy a teljesítmény elszabaduljon. A 4-es reaktorban hajnali 1 óra 23 perckor gőzrobbanás történt, mely során kiszakadt és lerepült az egész 4-es blokk teteje. Szerencsétlen ott dolgozó emberek igyekeztek a saját testi épségük árán menteni a társaik életét, minimalizálni a krízist és elkerülni a nagyobb bajt. A legtöbbjük akkora dózisú sugárzást kapott, hogy a már helyszínen, vagy 2-3 hétre rá haltak meg. Aki túlélte, az a sugárfertőzés mellett még súlyos büntetést is kaphatott, ugyanis a szovjet központi vezetés igyekezett a reaktor üzemeltetőire kenni a felelősséget (pedig az ezt követő vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy konstrukciós hiba történt). Így például az erőmű vezető mérnökét, aki órákon keresztül óriási sugárzásnak volt kitéve, miközben a krízisállapotot próbálták kezelni, később bíróságon elítélték és 10 évre Szibériába száműzték. (Bár öt év után szabadult és Németországban minden módon próbálták meggyógyítani, 1992-ben ő is meghalt.)

A szovjet központi vezetés sokáig még a baleset tényét is eltitkolta. Az egyik ukrán napilap április 29-ei számában egy mindössze pársoros rövidhír számolt be arról, hogy valamilyen apróbb baleset történt a Csernobili Erőműben, de már sikeresen megkezdték a probléma elhárítását. Ezzel szemben a New York Times április 29-ei száma címoldalon és részletes vezércikkben tudósít a katasztrófáról, melyhez még a radioaktív felhő mozgását bemutató térképet is csatoltak. 

 Elképesztő, de igaz, hogy bár pontosan tudták (sőt mérték is), hogy még az ukrán főváros, Kijev is a megengedett sugárzásmennyiség 20-30-szorosát kapta a balesetet követő napokban, mégis megtartották a Május 1-i felvonulást, miközben a kint lévő emberek erős radioaktív sugárzásnak voltak kitéve. Először május 6-án ismerték el a katasztrófa tényét, ugyanakkor megemelték a sugárzási standardok elfogadási értékét, hogy ne tűnjön olyan súlyosnak a helyzet.         

A kiállításon külön részt szenteltek az ún. likvidátoroknak, akiknek a sugárzó hulladékok kezelése, valamint az erőműnek és a környékének a megtisztítása volt a feladata. Az ember el sem akarja hinni, hogy a mindössze egy gázmaszkból és egy vékony védőmellényből álló egyenruhájukat látva (mely szintén ki van állítva), hogy ki volt képes kiküldeni őket így, ilyen öltözékben órákon keresztül a legdurvábban sugárfertőzött részekre. 

Mutattak egy döbbenetes videót, melyen fiatal, huszonéves likvidátornak beosztott katonák vigyorognak a kamerába, mielőtt kiküldték volna őket a szomszédos 3-as rektor épületének tetejére lapátolni (!) a legdurvábban sugárzó hulladékot. Akkora volt a sugárzás, hogy a radioaktív hulladék eltávolításra tervezett robotok is tönkrementek, így inkább embereket küldték be helyettük, 25 perces műszakokra.

És akkor még nem beszéltünk a rengeteg tűzoltóról, rendőrről, helikopteres pilótáról, katonáról, akik mind hosszabb-rövidebb ideig, de a legrosszabb körülmények között dolgoztak, aminek sajnos sok esetben meg is lett az eredménye: a fényképük jobb alsó sarkába ragasztott radioaktív utal arra, hogy akut sugárfertőzés következtében hunytak el. Sajnos nagyon sok ilyen fotó van a múzeumban…

Ezek után szíven ütött az a tény, hogy tulajdonképpen a Csernobili Atomerőmű többi blokkját még katasztrófa után is tovább működtették, sőt az utolsó, 3-as reaktort (mely a felrobbant 4-essel egybe van építve) egészen 2000-ig (!!!) üzemeltették. Bejátszottak egy videót arról a pillanatról, amikor végleg lekapcsolták a 3-as reaktort és beszüntették a működést. Az ott dolgozó mérnökök közül szinte mindenki sírt – nekik még így is az erőmű volt az életük…

A terem túlsó végében egy mélyített ablakban rendkívül élethűen lemodellezték a katasztrófa teljes menetét. Látható, hogy nézett ki az erőmű 4-es blokkja a baleset előtt, majd a robbanás milyen kárt csinált, s miként fedték be végül a szarkofággal. 

Külön maketten, vörös fénnyel megvilágítva mutatják be az erőmű sugárzással fertőzött környékét is és beszélnek a híres „vörös erdőről” melynek fenyőfái bár azonnal elpusztultak, de jelentős mennyiségű sugárzást kötöttek meg a levegőből.

A tárlat vége felé bemutatják az egészségügyi következményeit a katasztrófának, sőt még egy torzszülött kismalac mumifikálódott teste is ki van állítva. A lépcsővel szemben egy különálló teremben egy kissé bizarr kompozíció, és a likvidátorok gyerekeinek fotóiból álló, egész falat betöltő montázs látható. 

Mivel lassan zárni készült a múzeum ezt a termet csak gyorsan végigsétáltuk, de a hatás így is megvolt. A kiállítás rendkívül hű és átfogó képet ad erről a tragédiáról, vétek lett volna kihagyni, még ha az ember komor hangulatban is távozik innen.

A múzeumot követően úgy döntöttünk, elmegyünk metróval Kijev híres utcájáig, a Khreshchatykig, ahol jó eséllyel találhatunk egy jó ebédelő helyet is. Ezzel kapcsolatban hatalmas mákunk is volt, tulajdonképpen alig jöttünk fel az aluljáróból, már bele is botlottunk a Két Liba (Два гуся) nevű, rendkívül népszerű, ukrán gyorsétterembe. Kellemes meglepetésként ért, hogy a tálcás, félig önkiszolgáló étteremben minden fogás neve ki volt írva angolul is, a választék nagy és többnyire az ukrán konyha legjellegzetesebb ételei közül választhat az ember. Ennek megfelelően én egy jó forró borscsot (orosz céklaleves) kértem, másodiknak pedig egy gombával és sajttal töltött csirkemellet, melyre krumplit reszeltek és így sütötték meg. Nagyon finom volt! 

Mivel kint továbbra is zúgott a hóvihar, nem siettünk elhagyni az éttermet. Egy idő után mégis megembereltük magunkat és nekikezdtünk a „városnézésnek”. A metró megálló kijárata a lenyűgöző Maidan Nezalezhnosti (Майдан Незалежності), azaz a Függetlenség terénél jön fel a felszínre. 

A tér déli végét a hatalmas luxusszálloda, a Hotel Ukrajna (Готель Україна) dominálja, míg középen egy díszes oszlop magasodik, tetején a szlávok női védőszentjének, Berehyniának a szobra áll. A pompás, szökőkutakkal tarkított tér valószínűleg igencsak megkapó látvány lehet – amennyiben nem fedi 60 centi hó. Bár ezt Kijev legtöbb pontjáról szerintem ugyanígy elmondhatjuk.

 
Innen folytattunk az utunkat a Khreshchatyk mentén, ahova már több teherautónyi katonát vezényeltek ki havat lapátolni. Tették azok a dolgunkat, mint a kisangyal, ám a hó továbbra és rendületlenül szakadt, s az erős szél pillanatok alatt újra betelítette a már ellapátolt részeket. 

Az erőfeszítéseik ellenére így is csak teljesen betemetett buszmegállók, lézengő autók és totálisan megbénult tömegközlekedés jellemeze Kijev utcáit, úgyhogy néhány lelkes helyi, kapva kapott az alkalmon és a közlekedésnek egy meglehetősen kreatív alternatíváját választották: a síelést! Nem vicc, Kijev legforgalmasabb utcáján buszok, trolik, biciklik híján egyesek inkább sílécet csatoltak fel és úgy közlekedtek. Szó se róla, akkora volt a hó, hogy azt egyes sípályák már helyből elfogadnák!

Ahogy sétáltunk, több monumentális méretű épület mellett haladtunk el, melyek láthatóan az előző rendszer építészetének stílusjegyeit viselték magukon – így például a Városi Tanács (Київрада) épülete, valamint nem messze tőle az út túloldalán egy grandiózus toronyház, melynek csúcsán a mai napig vörös csillag figyel.

Egy sarokkal odébb a Bessarabska piachoz értünk ki, mely bár be volt zárva, viszont az oldalában lévő BILLA-t még nyitva találtuk, így itt alaposan bevásároltunk. 

Mire végeztünk, kezdett besötétedni és boltban sem sikerült annyira felmelegednünk, hogy ismételten órákat akarjunk kint lenni, úgyhogy elevickéltünk a következő metrómegállóig, a Ploshcha Lva Tolstoho-ig (Площа Льва Толстого). Már őszintén örültem, hogy végre elértük a metrót nagy nehezen, már minden bajom volt a végére – fáztam, pisilni kellett és a hidegtől folyamatosan csöpögő orromból az erős, havas szél szó szerint kifújta a taknyot…

Hazaérve mindketten gyorsan lezuhanyoztunk – az én esetemben értsd: pofátlanul sok ideig a forró zuhany alatt állva olvadtam fel – majd leheveredtünk vacsorázni a szoba két foteljába.

Objektív szemmel nézve, még mindig nagyon korán volt (este fél 9 körül járt az óra) és nem tűnt olyan nagy mókának még órákon keresztül a hostelben lábat lógatni (merthogy lehetséges opciók ebben ki is merültek), úgyhogy még a kinti hideg és hó ellenére is, de nagy nehezen megszavaztunk egy levezető esti sétát is.

Ezúttal használtuk először a M3 (zöld) metróvonalat is, s az egészen egyedi és megkapó szépségű, Zoloti Vorota (Золотi Ворота) megállóig mentünk. 

Ahogy kiléptünk a metró kijáratán, a történelmi Kijev egykori várerődjének legfőbb átjárójánál, az Aranykapunál lyukadtunk ki. 

(A metró megálló neve is ukránul „aranykaput” jelent.) Az építmény oldalában Bölcs Jaroszláv szobra látható, amint a híres kijevi Szent Szófia katedrálist tartja a kezében. (Ahogy ráesett a hó, távolról úgy tűnt, amint aki egy szülinapi tortát készülne átadni valakinek.)

Innen a Volodymyrska közepén elsétáltunk a Ploshcha Bohdana Khmelnytskoho-ra, ahol a tér névadójának a diadalittas lovasszobra és nem mellékesen a város egyik legnagyobb látványossága a Szent Szófia-székesegyház (Собор Святої Софії) található.

A díszes haragtoronnyal és sok hagymakupolával rendelkező katedrális még így éjszaka, különösebb díszkivilágítás nélkül is nagyon jól nézett ki, kíváncsian vártam, hogy holnap majd eljöjjünk ide. 

Csináltam néhány hatásvadász képet a lovasszoborral (a hátulról vakító reflektor és egy belógó közlekedési tábla igazán kreatív körítést nyújtott), majd továbbhaladtunk a mindössze párszáz méterre lévő, szintén lenyűgöző szépségű Szent Mihály-székesegyház felé (Михайлівський золотоверхий монастир). Bár ezt is csak a távolból és utcai megvilágításnál láthattuk, de egyre inkább azért kezdtem szorítani, hogy mindezeket a nagyszerű látnivalókat másnap, szép időben is meg tudjuk nézni. 

Ahogy a Mykhailivskán elsétáltunk a Maidan Nezalezhnosti-ra, egy csoportnyi snowboardosba botlottunk, akik kihasználva meredek, hóval borított utcát, csúsztak néhány kört.

A Függetlenség terét is megcsodáltuk ismét (ezúttal éjszakai fényben), majd elindultunk hazafelé.

Lefekvés előtt még egy kis átmelegítő fürdés jót tett, majd irány az ágy!

3. nap: Süvítő hóvihar és vakító napsütés (2013. március 24.)

A reggel nem egészen úgy indult, ahogy azt elképzeltem, ugyanis az ágy végéből szőrén-szálán eltűnt a kicsi, mikroszálas törülközőm. Első nap még azzal fürödtem, majd tegnap kipróbáltam a hosteltől kapottat, de utána mindkettőt ágyam végébe akasztottam fel száradni. Reggel arra ébredtem, hogy egyik sem volt a helyén – gondoltam, biztos lerúgtam őket este véletlenül – ám a földön csak a hostel sárga törülközője volt. A bácsival végigtúrtuk az ő ágyát is, melyen egy kisebb ruhásszekrénynyi ruha volt felhalmozva a skót szoknyától legalább ötféle pulóveren át az extra takaróig (állítólag, hogy ne fázzon este a lába), de oda biztosan esett. Nem is hiszem, hogy a két lakótársból akármelyik is szánt szándékból eltett volna egy kb. 40x40 centis törülközőt – a bácsinak kettő, nagyméretű száradt a radiátoron, míg a beérkező izraeli srác megtudva a fejleményeket, felajánlotta nekem az egyik sajátját, amit nem használt. Még arra gondoltunk, hogy esetleg a személyzet törlőrongynak nézte, de a recepciós csajszi megesküdött, hogy tegnap este óta nem járt a szobában (tegnap fürdéskor pedig még megvolt). Akárhogy is próbálkoztam, semmilyen Sherlock Holmes-i logikával sem tudtam összerakni ennek az esetnek a részleteit, úgyhogy szépen lassan bele kellett törődnöm, hogy már nem lesz meg.

Rendkívül frusztrált a dolog, mely rá is nyomta a bélyegét a napra – legalábbis az elejére. Kilépve a hostel kapuján az időjárás némi bizakodásra (és pozitív szemléletre) adhatott okot, ugyanis olyan láttunk, mint Kijevben eddig soha: sütött a nap! Anita bezzeg a maga szokásos, realista módján hamar lehűtötte a gyenge lábakon álló lelkesedésemet: „Nem biztos, hogy az Egyetemnél is sütni fog…”

Nem, nem lehet, kijár már nekünk egy kis napsütés (hogy fogok különben szép fényképeket készíteni?!), úgyhogy igyekeztem elengedni a fülem mellett a megjegyzését.

A mai napot egyébként valóban az Egyetemnél akartuk kezdeni, mert innen egy adott útvonalon hazasétálva gyakorlatilag az összes fontosabb látnivalót végigjárhatja az ember. Az M1 metróvonalon található Universytet (Унiвеситет) megállóig kellett jönni, amely vitán felül az egyik legszebb megállója a kijevi metróhálózatnak, s mindemellett a világ egyik leghosszabb (87 méter) mozgólépcsőjével rendelkezik. 

És valóban, ahogy alul a mozgólépcsőre lép az ember és felnéz, szinte végtelennek tűnik a kijáratig hátralevő távolság. Kilépve az állomás kijáratán másodpercek alatt fagyott le (szó szerint) a mosoly az arcomról, ahogy a jól megszokott havas-szeles utcakép köszöntött minket. A kirendelt katonák becsületesen lapátolták a havat az aluljáró lépcsőjéről, sőt két ázsiai lány odaállt egyikükhöz pózolni egy fotó erejéig. A katona megigazította a sapkáját, diadalittasan megmarkolta a lapátját, akár egy menő kalasnyikovot és boldogan vigyorgott bele a kamerába.

Átkeltünk a forgalmas Tarasa Shevhenka Blvd-on, melynek túloldalán a jellegzetes, mély sárga színben pompázó Szent Volodymyr Katedrális (Патріарший кафедральний собор св. Володимира) magasodik. 

Érdekesség, hogy bár a székesegyház a kezdeti szovjet időkben megúszta a bezárást, viszont a II. világháborúig ironikus módon éppen az „ateizmus múzeumaként” funkcionált. A háborút követően megengedték, hogy templomként működjön tovább, amivel egyike lett annak a nagyon kevés ortodox templomnak a Szovjetunión belül, melyet turisták is látogathattak. Amikor odaértünk éppen misét tartottak, úgyhogy mentünk is tovább. 

Innen egy saroknyira egy rikító narancssárga és mély bordó színre festett épületegyüttes szúrt szemet, melyről kiderült, hogy maga a Taras Shevchenko Egyetem (Київський національний університет імені Тараса Шевченка). 

A szokatlan, bizarr színe ellenére a bordó kifejezetten jól passzolt a főépület szigorú, klasszicista stílusú oszlopsorral rendelkező bejáratához. Vele szemben az út túloldalán Kijev egyik legrégebbi parkja, a Shevchenko park található, közepén névadójának, a kiváló ukrán költő és festőművésznek, Taras Shevcsenkonak szobra áll. A park jó időben a kijevi egyetemisták egyik legkedveltebb helye, melyet számtalan különböző virág és növény tesz hangulatossá – melyet természetesen jelen esetben 70 centi hó fedett. Tettünk egy kört a parkban (elképzeltük, milyen hangulatos is lehet ez nyáron vagy tavasszal), majd Volodymyrskán elindultunk a belváros felé.  

Az időjárás egyre hektikusabb változása kezdett egyre idegesítőbb lenni. Ahogy közeledtünk az Ukrán Nemzeti Operaházhoz (Національна опера України), rettentően megörültem, mivel az újból előbukkanó nap nagyon szép színben világította meg az opera önmagában is lenyűgöző épületét. 

Azonban azalatt a 8, azaz nyolc másodperc alatt, amíg felmásztam egy pár méterre lévő hókupacra, elővettem a gépemet, leszedtem az objektívról a fedőkupakot, nem viccelek, újból olyan hóvihar kerekedett, hogy alig lehetett valamit látni – nemhogy fotózni. Innentől kezdve a vakító napsütés és a süvítő hóvihar kéz a kézben érkezett, gyakran kétperces időközönként váltakozva, sőt gyakran egyszerre is!

Némi bizakodásra adott okot, hogy időnként hosszabb percekre előtűnt a kék ég is. A Volodymyrskán haladva ezúttal is a Szent Szófia-székesegyházhoz (Собор святої Софії) értünk ki, melyet a hóhelyzet eredményeképp, a legnagyobb sajnálatunkra zárva találtunk. Az UNESCO világörökség részének nyilvánított csodálatos székesegyházat a híres kijevi rusz fejedelem, I. Bölcs Jaroszláv kezdte építtetni még a XI. század elején, annak emlékére, hogy a kijeviek győzelmes csatát vívtak ezen, az akkor még városfalakon kívül eső helyen, a rájuk támadó besenyőkkel. (Éppen két éve – 2011-ben – ünnepelték az építkezés megkezdésének 1000. évfordulóját.) A Szent Szófia-székesegyház a Kijevi Rusz legnagyobb és legpompásabb templomaként a kiemelt jelentőségű vallási rendezvények helyszínéül szolgált és itt tartották a nagyfejedelmek beiktatási ünnepségeit is. Itt található Bölcs Jaroszláv és sok más fejedelem végső nyughelye is.  Az aranyozott kupolákat és a 76 méter magas harangtornyot a későbbi barokk időkben építették hozzá. 13 kupolája piramisszerű szerkezetet alkot, háromezer négyzetméternyi felületét freskók borítják, a gyönyörű mozaikképeket 260 négyzetméteren lehet megcsodálni – a mi szempontunkból nézve: legközelebb.

Ahogy átevickéltünk a templom előtti téren lévő, térdig érő hóban, kétméterenként vissza-visszanéztem a katedrálisra, arra gondolva, hogy ha már bemenni nem sikerült, legalább kívülről kéne egy igazán jó fotót készíteni róla! Az eget azonban sűrű felhő borította és a néhány hópihe is szállingózott, amikor Anita hátraszólt: „Lacó, nem várhatunk itt, amíg kisüt a nap…hideg van!” Igaza volt, úgyhogy szomorúan visszatettem a fényképezőgépemet a táskájába. Alig tettem meg 5 métert, amikor hirtelen kisütött a nap és egy szempillantás alatt szinte az összes felhő eltűnt az égről! Na, ezt már nevezem! Ekkor aztán már legkevésbé sem érdekelt a hideg, fogtam magam és lehető legjobb fotózó szöget keresve még a combközépig érő szűzhó közepébe is bementem. 

Anita türelmesen megvárta míg félig elmerülve a hóban komponálgatom a képeket, sőt még engem is megörökített néhányon, majd haladtunk tovább a Szent Mihály-székesegyház felé.

Hiába kezdett el szakadni a hó azon a háromszáz méteren, mire a templomhoz értünk ismét szikrázó napsütésben lehetett részünk. Ki érti a meteorológiát?!

A Szent Mihály-székesegyház (Михайлівський золотоверхий монастир) egy mai napig működő monostor része, melyhez egy ukrán barokk stílusú, díszes aranykupolás harangtorony is tartozik. 

A freskókkal gazdagon díszített, nyolcoszlopos, keresztkupolás templomot még Vszevolod fejedelem építtette 1070 és 1088 között. Az eredeti székesegyházat egy óriási támfal védte a közeli Dnyeper vízmosásától, mely egy meglehetősen merész építészeti húzásnak számított abban a korban. 350 évvel később azonban a folyó alámosta a támfalat, mely a templom keleti felével együtt a vízbe rogyott. A székesegyház megmaradt részét a 18. században építették újjá. Az 1930-as években a szovjetek (a folyóval ellentétben) nem végeztek félmunkát, földig rombolták az egész templomot, melyet csak Ukrajna 1991-es függetlenedésével kezdhettek el a helyiek eredeti állapotában újjáépíteni.

Amikor odaértünk, éppen véget ért a mise, így körbe tudtunk nézni a gazdag díszítésű templomban is. Miután kijöttünk az egyik oldalsó mellékutcán sétáltunk tovább, elhaladva egy hatalmas, félkör alakban oszlopokkal kirakott, vélhetően valamilyen minisztériumi épület (mint később kiderült, a Külügyminisztérium) mellett. Mivel egy szigorú tekintetű fegyveres katona állt közvetlenül az út mellett, gondoltam jobban járok, ha fényképezőgépre, majd az épületre mutatva engedélyt kérek egy fotó készítésére, mire ő csak mosolygott és legyintett, hogy kérem, tessék csak!

A kis mellékutcában éppen egy markoló pakolta a több mázsányi havat egy Kamazra (Anitának rendkívül tetszett, hogy teherautókon hordják ki a városból a havat), úgyhogy miután kikerültük őket egy szuvenírstandokkal kirakott kis utcácskához értünk. 

Anita rögtön megrohamozta őket, annak reményében, hogy talál Petinek a helyi focicsapat (Dinamo Kijev) logójával ellátott felespoharat, és lám, már az első árusnál sikerrel járt! Én is végigfürkésztem a kínálatot, de egész kiábrándítóan gagyinak bizonyult, úgyhogy a figyelmemet inkább a domboldal szélén magasodó, türkizkék és fehér színekben pompázó Szent András-templom (Андріївська церква) felé irányítottam. 

A harmonikus kecsességű, bámulatosan szép templom Kijev egyik legnagyobb becsben tartott műemlékének számít. Szerencsére nyitva találtuk, sőt – a kijevi templomok közül egyedülállóan – itt megengedték, hogy bent is készítsünk fotókat. Anita bent maradt nézelődni, míg én kijöttem a templom kilátóteraszára, mely valamilyen érthetetlen okból le volt zárva. Azonban ez nem szegte a kedvemet, mivel lehetett látni a hóban néhány lábnyomot a kerítésen túl, így rövid habozás után én is bemásztam oda. Körbe lehetett sétálni a templomot, melynek túloldaláról kiváló kilátás nyílt Kijev belvárosára és a Dnyeperre. 

A kilátás sajnos egyben azt is jelentette, hogy első kézből láthattam egy sötét hófelhőt közeledni, így mire körbenéztem és csináltam egy képet két (utánam mászó) fiúról, már újból rákezdett a havazás. 

Visszamentem Anitához, aki a templom lépcsőjénél keresett engem, ahol már javában gyülekeztek a síelők és snowboardosok, akik kihasználva a remek alkalmat, Kijev legnépszerűbb sétálóutcáján, az András-lejtőn (Андріївський узвіз) a turistákat kerülgetve hódoljanak kedvenc téli sportjuknak. 

Ez a történelmi jelentőségű, szeretnivaló utcácska köti össze a régi, vlagyimiri Felsővárost a kézműves-kereskedő Alsóvárossal, Podillal, melynek központi teréig, az általunk már jól ismert Kontraktova Ploshcháig fut le.  

Az András-lejtő mentén sok érdekes látnivaló található, mint például híres, kijevi születésű, orosz író, Mihail Bulgakov háza (13-as szám), az utcácska történetét és a hozzá kapcsoló emléktárgyakat bemutató One Street Museum (43-as szám) vagy az Oroszlánszívű Richárd Vára névre hallgató kúria (15-ös szám). Utóbbit „kísértetházként” is emlegetik, mivel a sztori szerint a vagyonos építtetőjét megölték mielőtt befejezhette volna, így családjának rögtön el kellett adnia a házat, amint az valamennyire elkészült. Sokáig üresen állt, mivel állítólag rémisztő kísértethangok hallatszottak a házból a szelesebb napokon. Később kiderült, hogy a dühös, késedelmesen kifizetett építők bosszúból a csövekbe vasat, kályhákba üvegeket, korsókat építettek, melyek, ahogy átfújt rajtuk a szél, kísérteties hangot hallattak.

Ahogy sétáltunk le a meredek utcácskán, Anita jelezte, hogy fázik és inna valami forró teát. Mivel nekem meg sürgősen vécéznem kellett és a cipőm is rendesen beázott már, betértünk gyakorlatilag az első étterem/kávézószerűségbe. Az árlista mindkettőnket szíven ütött – akármennyire is létezik a turistafelár egy ilyen helyen, a kb. 1500Ft-os csésze teát, azért így is sokallom. Bár itt a teát érdekes módon lekvárral (tea with jam) szolgálták fel, ezért az árért már csak azért sem voltam hajlandó fogyasztani. Helyette – ha már Ukrajnában vagyunk – rendeltünk kvasst (erjesztett gabonaital), de a pincérnő közölte, ez bizony csak nyáron kérhető. Részemről én itt be is fejeztem, Anita viszont rendelt valamilyen másik italt, amit a pincérnő a kvass helyett ajánlott (mint jellegzetes ukrán valami). Amíg kihozták, kimentem a WC-be elvégezni a dolgomat, majd rájöttem, hogy az elektromos kézszárító bizony csodákat tud művelni az átnedvesedett ruhadarabokkal, úgyhogy egy kicsivel tovább maradtam a kelleténél és igyekeztem a cipőimet és a nadrágom szárát minél jobban kiszárítani. 

Valamennyire sikerült is, sőt Anita is követte a példámat. A kihozott italt pedig gyakorlatilag érintetlenül ott hagyta, mivel olyan szörnyű íze volt, hogy a gyomra majd’ felfordult. (Én sem tudtam belőle egy kortynál többet inni.) Miután elhagytuk a helyet, még megálltunk az egyik garázs előtt, ahol kisebb tömeg gyülekezett – mint kiderült, a fával borított domboldalról a garázstetőn keresztül a félméteres hóba ugrató snowboardosokat figyelte mindenki. Mire leértünk az András-lejtő aljára, legalább háromtucat síelő vagy snowboardos húzott el mellettünk, olykor csak centik híján. Ahhoz képest, hogy ennek az utcának kellett volna a leginkább turistacsalogatónak lennie, mégis leginkább úgy érezhettem magam, mintha egy sípálya közepén sétálnék.

Miután kiértünk a Kontraktovára, beültünk a másik jellegzetes, ukrán ételeket kínáló gyorsétterembe, a Puzátá Hátá-ba (Пузата Хата). Itt is rendkívül széles kínálat várt minket és megkönnyítette a döntést, hogy minden ki volt írva angolul. Én hagymakrémlevest kértem pirított kenyérkockákkal, majd másodiknak stílszerűen kijevi csirkét sültkrumplival és párolt zöldséggel. 

Kissé meglepődtem, amikor a végszámla 52,15 грн-t mutatott, ezt egy kicsit sokalltam. Főleg, hogy kibetűzve a tételeket kiderült, hogy az a kevéske párolt zöldség ugyanannyiba kerül, mint a hatalmas szelet kijevi csirke. Továbbá a levest leszámítva a többi fogás – bár valamennyire melegen tartott tartóból szedték – elég hamar elhűlt, úgyhogy megállapíthattuk, hogy eddig mindkettőnknek a „libás” hely tetszett eddig a legjobban. Érdekes volt látni viszont, ahogy a snowboardosok a deszkájukkal a hátukon jöttek az étterembe, melyek aztán az ebéd alatt szépen katonásan sorakoztak a fal mellett.

Evés után körbesétáltuk a Kontraktova Ploshchát, majd egy több méter magas hókupac tetejéről végigfotóztam a környező épületeket, köztük a bugyikék színben tündöklő Ukrán Nemzeti Bank kijevi részlegének épületét. 

Ezt követően bolyongtunk még egy sort a környéken, amíg megtaláltuk a Szent Flóra-kolostor templomát (a térképünkön külön rajz szerepelt róla, úgyhogy ha már itt jártunk a szomszédban, megkerestük). Miután megnéztük kívülről, hazafelé vettük az irányt. A Verkhniy Val kereszteződésébe érve szinte hiányérzettel töltött el, hogy a hóba ragadt #15 villamos már nem volt a helyén.

Mielőtt a hostelben mentünk volna, bevásároltunk a Yaroslavska végén lévő szupermarketben némi vacsorát, sört, ukrán túró rudit és másnapra reggelit. Hazaérve jóízűen megvacsoráztunk, mely végén örömmel konstatálhattam, hogy az ukrán túró rudi (Сирок) – mely balti társaihoz hasonlóan sokkal krémesebb túróval van töltve, mint a mi Pöttyösünk – és az ukrán sör kifejezetten finom.

Vacsorát követően skypeoltam egy kicsit Andival, majd aludni tértünk ezután a fárasztó nap után.   

4. nap: A Kijevi Barlangkolostor és az Anyaföld szobor (2013. március 25.)

Az éjszaka még félálomban is megéreztem, amikor a bácsi átható pia- és cigiszagot árasztva belibbent a szoba ajtaján és ruhástul bedőlt az ágyba. Reggel alig vártuk az ablaknyitás pillanatát, hogy megszabaduljunk ettől a kellemesnek semmiképp sem mondható illatfelhőtől. Ő bezzeg még javában húzta a lóbőrt, s hiába múlt már el fél 10 is és kelt fel rajta kívül mindenki már rég, akárhányszor nyikorgott a szekrény vagy csukódott szobaajtó, ő csukott szemmel is fel-felmordult, tudtára adva mindenkinek, hogy kérem szépen, ő még bizony alszik. Engem – bár rendkívül toleráns ember vagyok – egy idő után kezdett hidegen hagyni ez a finom jelzés, úgyhogy különösebben nem is zavartattam magamat emiatt.

A mai napra két fontos – ugyanakkor a belvárostól távolabb eső – látványosságot hagytunk: az ukránok egyik legszentebb helyét, a Kijevi Barlangkolostort és a monumentális Anyaföld-szobrot.

Tegnapról még maradt tokenem, úgyhogy azt fel is használhattam a metrónál. Ezúttal a M1 metró Arsenalna (Арсенальна) megállójánál kellett leszállnunk, melyre már csak azért is kíváncsi voltam, mivel ez jelenleg a világ legmélyebben (105,5 méter) fekvő metróállomása. Két – már egyenként is rendkívül hosszú – mozgólépcsőn lehet feljutni, s az ember tényleg elunja az életét, amíg felér a tetejére. Ezzel együtt is érdekes élmény! :)

A metrókijárattól a forgalmas Sichnevoho Povstannya mentén sétáltunk a Vichnoyi Slavy Parkig, amelynek peremén az Örök Dicsőség-emlékmű 27 méter magas gránit obeliszkje magasodik a Dnyeper partszakasza fölé. 

Az oszlop tövében az Ismeretlen katona sírja és egy Örökmécses állít emléket mindazoknak a csatában elesett katonáknak, akiket anno nem tudtak beazonosítani és méltóképpen eltemetni. Nem messze innen, egy másik szomorú hangulatú emlékmű látható, melyet 1932-33-as Nagy Éhínség milliónyi áldozatára emlékére állítottak. Az égő gyertyát formázó alkotás oldalát aranyozott darvak díszítik, melyek hiába szállnának az ég felé, a szárnyaik vaskos sziklába van fogva…  

A kilátás innen a Dnyeperre és túlpartjára akár szép is lehetne, bár a távolban látható panelrengeteg és néhány vidáman füstölgő gyárkémény nem tűnik valami idilli látképnek. 

Mivel a Lavra (azaz a Barlangkolostor) egészen este 8-ig nyitva volt, így inkább előtte még elgyalogoltunk a híres Anyaföld-szoborig (Батьківщина-Мати). Egy biztos, térképre semmi szükségünk nem volt, mivel a monumentális, 102 méter magas, 560 tonnás emlékmű messze kimagasodik a környezetből.

 

A helyiek által csak „Brezsnyev kislányának” becézett, titániumból készült szobor egy kőkemény tekintetű nőalakot ábrázol, aki jobb kezével egy kardot, míg baljával a szovjet sarló-kalapácsos pajzsot tart az ég felé. Bár kissé torz a párhuzam, de nekem így is a new york-i Szabadságszobor jut róla eszembe – igaz „kicsit” szovjetes kivitelben.  Összehasonlításképpen, bár maga a szobor „csak” 62 méter magas (40 méteres talapzaton áll), de még így is bőven lefőzi a mindössze 46 (talapzattal együtt 93) méteres amerikai vetélytársát. A szobor alatti épület a 1941-1945-ös Nagy Hazafias Háború Történeti Múzeumának (Національний музей історії Великої Вітчизняної Війни 1941-1945 років) ad otthont, melynek keretében a parkban kiállított tankokat, harci kocsikat és vadászgépeket is meg lehet tekinteni. Mindezek közül nekem az a két, színesre festett tank tetszett a legjobban, melyek a múzeum bejárata előtti téren néztek egymással farkasszemet – az egyik sárga, a másik kék színben pompázik, de abban megegyeznek, hogy mindkettő virágokkal és pillangókkal volt telefestve.

A szoborhoz érve ismételten megkerestem a lehető legjobb fotószöget, beállítgattam az állványkámat, megörökítettem magamat és Ludwigot a szoborral a háttérben és nekiálltam annak, ami az eddigi napok alatt teljes mértékig esélytelennek tűnt: földet gyűjteni. Már hagyománnyá vált az évek során, hogy akármelyik országban járok, mindenhonnan hozok egy kis tégelynyi földet, melyek zászlókkal ellátva otthon sorakoznak a polcomon. A 70 centis hó és a fagyott föld elég nagy akadálynak tűnt, ám itt, a szoborral szemközti dombon pont találtam egy néhány négyzetméteres részt, ahol az erős szél megtisztította a füvet a hótól. Egy bokor ágát felhasználva próbáltam felkaparni némi földet, amit begyűjthetek, bár ritka kilátástalannak tűnt az egész művelet. A talaj olyan kemény és fagyott volt, mintha egy sziklát kapargattam volna. Amikor már közel 10 perce csináltam (és Anita közben már szerintem háromszor körbejárta a szobrot és környékét) megtelt az üvegcse háromnegyede, amely büszkén (és holtfáradtan) vágtam zsebre, majd elindultam Anita után, aki bár jól titkolta, de addigra már bizonyosan halálra unta magát.

Közelről is szemügyre vettem tehát ezt a gigantikus Anyaföld-szobrot, majd visszaindultunk a Lavra felé. Az odáig vezető úton hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy mivel mégiscsak Ukrajna egyik legnagyobb látványosságáról és legszentebb helyéről van szó, a már alapból drágának mondható 50 грн-ba kerülő belépőjegyen felül még a 100 грн-ás fotójegyet is megveszem, hisz’ most vagyok itt, kár lenne kihagyni az esélyét megörökíteni, ha esetleg valami felejthetetlent látok.

A jegyárus hölgy nem igazán beszélt angolul, így végképp nem sikerült megérteni, hogy akkor most a fotózás tekintetében mit szabad és mit nem, úgyhogy megelégeltem az egészet és inkább kifizettem a teljes – kimondani is sok – 150 грн-ás (4500 Ft !) jegyet. Ha belegondolok, hogy kevesebb, mint 200 грн-ba került a 4 napnyi szállásdíj, érthető, hogy miért vacilláltam ennyire. Mindegy, érdeklődően és kíváncsian léptem be a Lavra kapuján, melytől valahol azt vártam, hogy talán az utazás egyik csúcspontja lehet.

Teljes nevén a Kijevi Pecserszka Lavrát (Києво-Печерська лавра), azaz magyarul a Kijevi Barlangkolostort még 1051-ben alapította (Szent) Antal szerzetes, aki az általa kivájt barlangban élt remete-életet, imádkozott, vezekelt és virrasztott, tanította a hozzá csatlakozó remetéket, későbbi szerzeteseket. Egyik tanítványa, (Szent) Teodóz fektette le a szerzetesi közösség alapjait, kezdte kiépíteni az „anyamonostort”, a Pecserszka Lavrát, mely a keleti-ortodox kereszténység legfőbb keleti központjává nőtte ki magát.

A kolostor két jól elkülöníthető részből áll: Alsó- és Felső Lavrából. Mi az utóbbinál kezdtük a nézelődést. A Felső-Lavra főbejárata, a Szent Kapu díszes árkádja fölött a Szentháromság-templom magasodik – elsőre nem is tűnik fel az embernek, hogy a kapu egyben templom is. Innen egy belső térre értünk, ahol a legszembetűnőbb épület a 96,5 méter magas Nagy Harangtorony (Велика Лаврська дзвіниця), mely építésének idején (18. század közepe) a világ legmagasabb, egyedül álló harangtornya volt. 

Mögötte található az 1078-ban épült, megkapó szépségű Istenanya Elszenderedése (Uszpenszkij Szobor) székesegyház, mely a Lavra főtemploma is egyben. A II. világháborúban felrobbantott templomot csak 1998-ban építették újjá, viszont néhány helyen meghagyták az eredeti falrészeket. 

A kívülről valóban csodaszép templom meglehetősen puritán és kicsi belül. Bal oldali szárnyában funkcionál maga a templom, míg a jobb oldali bejáratnál egy kiállítás tekinthető meg. Ezután még megnéztük a székesegyház tőszomszédságában lévő, széleskupolájú, bizánci stílusú Pecserszki Szent Antal és Teodóz templomát (Anita gyújtott itt egy gyertyát), majd következő helyszínként, a Felső-Lavra várfalának szélén lévő kis épületben tekintettünk meg egy festménykiállítást.

Őszintén szólva, engem egyik múzeum vagy tárlat sem nyűgözött le, akármilyen kincsek, értékek is voltak kiállítva – és akkor még finoman fogalmaztam. Egyrészről a hiba bennem van, mert nyilvánvalóan nem tud lekötni az ilyen töménységű egyházi téma (és a harmincadik ugyanolyan istenes-jézusos arckép után már legszívesebben menekülőre fogtam volna). Ugyanakkor, még ha akartam volna, sem tudtam volna többet megtudni a kiállított tárgyakról, ereklyékről, mivel semmi, azaz szó szerint semmi nem volt kiírva/feliratozva angolul (vagy bármi más, elterjedt, latin betűkkel írt nyelven), így még az esélye sem volt meg, hogy kicsit is megérintsen a hely. Minden szempontból érthetetlen számomra tartom, hogy Kijev legjelentősebb és legnépszerűbb látványossága (és zarándokhelye), mely egyben UNESCO Világörökség része és egyike „Ukrajna Hét Csodájának” (igen, ilyen is van!) megengedheti magának, hogy minden szinten mellőzi az angol kiírásokat. Már a kiállított tárgyak leírása esetén is idegesítő ez, de hogy még az irányjelző táblák sincsenek legalább angolul kiírva, az egyszerűen nonszensz. Konkrétan alig találtunk le az Alsó-Lavrába (ahol a barlagkolostor és a szerzetesek sírjai is vannak), így jobbára azt az irányt választottuk, amely felé a legtöbb ember ment.  Végül aztán sikerült megtalálni a barlangrendszer bejáratát és még időben is voltunk, csak egy órával később zártak.

Tömött sorokban várakoztak az emberek, hogy lejussanak az 5-20 méter mélyen lévő, ám rendkívül szűk (alig másfél ember széles) alagútrendszerbe. A legtöbben egy-egy hosszú, vékony gyertyát szorongattak, mely – leszámítva a néhány pislákoló mécsest – gyakorlatilag az egyetlen fényforrás ott lent a koromsötétben.

Már az első néhány megtett méter után tudtam, hogy a legkevésbé szeretek itt lenni. Megpróbálom érzékeltetni a látottakat az én szemszögemből: Lemegyünk a lépcsőn, koromsötét van. Én elől, Anita mögöttem. Sok ember, lépésben haladunk, sötét van továbbra is. Előttem középkorú nő, csillogó szeme csupa izgatottság, kezében gyertyát tart. Nő megáll, jobb oldalt egy szent kép, keresztet vet. Alant lévő sötét részhez tartja a gyertyát – ami egy üvegkoporsó, benne egy szerzetes mumifikálódott holtestével! Keresztet vet, lehajol, megcsókolja a koporsót, majd megint keresztet vet. Megy tovább. Újabb kép előtt megáll, keresztet vet. Koporsó előtt keresztet vet. Meghajol. Koporsóra csók, majd megint kereszt. Másfél méterrel odébb újból ismétlődik az egész, majd újból és újból és újból…nem viccelek, minden egyes koporsó előtt! Legalább 50 (!) koporsó előtt haladtunk el így. Vannak híresebb halottak is (az ő részük jobban ki van világítva), ott még több keresztet vet és a koporsó is több csókot kap. Szeme csak úgy csillog, ahogy a vallási áhítat átjárja az egész testét, mit sem törődik a forró viasszal, ami a gyertya oldaláról a kezére csurog. Én ezzel szemben, a koporsók számának növekedéssel párhuzamosan egyre kétségbeesetten lesem a kijáratot. De kijárat nincs, ellenben van újabb és újabb koporsó (mintha soha sem lenne vége), sőt némelyikben fekvő testnek még az aszott keze is kikandikál a szép, hímzett díszlepel alól, mellyel le vannak takarva. Amint meglátok egy kijáratra hasonlító kiírást, húzom is ki csíkot. Bejáratnál alig férek ki, kisiskolás csapat állja az utamat (mindegyikük kezében gyertya) és alig várják, hogy lemenjenek. Huhh…kijutottam!

Kiérve a friss levegőre, rendkívüli módon megkönnyebbültem. Egyrészről újfent rájöttem, hogy menthetetlenül pogány vagyok – ezen nincs mit szépíteni. Másrészről, akárhogy is nézem, meglehetősen bizarr és morbid élmény volt – ezzel még az amúgy vallásos Anita is egyetértett. 

Ezt követően még elsétáltunk a túlsó domb tetején lévő, szintén aranyozott tornyú komplexumig, ahol egy éppen bezáró étterem mellett még egy kisebb templomot (Szűz Születése Templom) és egy másik, szép harangtornyot (Távoli Barlangok Harangtornya) találtunk. 

A templom teraszáról nagyszerű kilátás nyílt a Lavra szemközti dombon magasodó templomaira és a Nagy Harangtoronyra, ahova ezután vissza is sétáltunk. 

Mivel még volt néhány kiállítás, ahova nem néztünk be, igyekeztünk az érdekesebbnek tűnőket legalább nagyvonalakban megtekinteni. Rögtön az elsőbe be sem engedtek, mivel az a kiállítás az Ukrán Népi Díszítő Művészet Múzeumához tartozott, s mivel erre nem terjedt ki a kombinált Lavra belépő, még extra (!) jegyet kellett volna váltani rá. Innen aztán gondolkodás nélkül távoztunk. Körbejártuk még az eddig nem látott részeket, majd elindultunk hazafelé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ért csalódásként ez a lavrás élmény, főleg azok után, amiket előzetesen hallottam róla. Teljes mértékig megértettem, hogy miért mondta még az izraeli szobatársunk: „This is the holiest place in Kiev. You can feel the holiness there.” Nos, igen, az nagyon is átjött, hogy messze ez Kijev legszentebb helye, épp ezért vártam volna kicsit rendezettebb környezetet ennek.

Ahogy sétáltunk visszafelé az Arsenalna metrómegállóhoz Anita még megkérdezte, hogy elmenjünk-e még az Ukrán Parlamentig (mivel tudta, hogy minden országban igyekszem megnézni őket), amely innen nem messze található, de ekkorra már annyira nyűgös voltam (ugyanis korgott a gyomrom és átázott a szuper-vízálló túracipőm), hogy inkább a mielőbbi ebéd mellett tettem le a voksom. Egyöntetűen a Khreshchatyk-on lévő „libás” étteremre szavaztunk, úgyhogy immár ismerős környezetben fogyaszthattuk el a kései ebédünket.

Miután jóllakottan távoztunk, még megcsodálhattuk a Maidan Nezalezhnosti-t a lemenő nap fényében (szinte már hiányzott a hóvihar a képből), majd visszatértünk a hotelbe. 

Feltettem a cipőmet a maximumon döngő radiátorra száradni, vettem egy szemérmetlenül hosszú, forró zuhanyfürdőt, megittam az utolsó ukrán sörömet, majd ledőltem pihenni az egyik fotelba.

Amíg Anita fürdött, beszélgettem egy sort az izraeli sráccal, de ismételten megállapíthattam magamban, hogy képtelenség rajta kiigazodni. Arcáról szinte lehetetlen érzelmet leolvasni, nem tudni mikor viccelődik és mikor beszél komolyan vagy mikor érdekli a mondandóm és mikor hallgatja csak kényszerűségből. Író-újságíróként van itt Kijevben, immár sokadik hete. A nap legkülönbözőbb szakaiban, meglehetősen kapkodva, ugyanakkor elegánsan felöltözve rohan el otthonról. A finom ajtónyitás nem a sajátja, nem is kell odanézni, hogy tudja az ember, hazaérkezett. Fehér ingje rég látott vasalót, viszont még a legnagyobb hóban is elegáns, vékony, fekete bőrcipőt visel. Ha a 20-as éveket idéző sapkáját és kabátját is magára ölti, úgy fest, mintha Csehov egyik művének lapjairól lépett volna elő. Érdekes az is, hogy bár Oroszországban született, épp annyira tartja magát izraelinek, mint orosznak. Furcsa egy ember, látszik rajta, hogy intelligens, csak különc egy kicsit a maga módján.

Lefekvés előtt még szortírozgattam a képeket, beszélgettünk egy kicsit Anitával, majd aludni tértünk.

5. nap: A hazaút (2013. március 26.)

Ismerve a kijevi tömegközlekedési állapotokat, semmit sem bíztunk a véletlenre, úgyhogy a 13.45-kor induló géphez már reggel fél 10-kor elindultunk. A hostelből való kicsekkolást követően tettünk egy gyors kitérőt a Yaroslavska végében lévő szupermarket felé, vettünk reggelit, majd a Kontraktova Ploshcha felé vettük az irányt, ahonnan elvileg a #302 számú marsrutka indul egyenesen a Kijev Zhulyany reptérre. Ismerve az ukrán tömegközeledési infrastruktúrát, őszintén szólva cseppet sem lepődtem meg, hogy nem sikerült megtalálni az iránytaxi megállóját, pedig több angolul beszélő, láthatóan rendkívül segítőkész helyi fiatalt is megkérdeztünk. Az egyik lány például, felhívott valakit telefonon, hogy utána kérdezzen ennek a járatnak, de ő sem járt sikerrel. Sebaj, alternatív megoldásként ott a metró és az az útvonal, melyen idefelé jöttünk. Ismételten tehát a Shuliavska megállóig kellett eljutni, ahonnan a #22 trolibusz szintén egyenesen a reptérre visz. Természetesen itt is eltartott egy ideig amíg, megtaláltuk a helyes megállót (amely ismételten nem sikerült volna egy fiatalember segítsége nélkül) az útszéli bódérengeteg sűrűjében. A forgalmas főúton masszív, olvadásnak indult latyakban haladtak az autók meglehetősen mérsékelt tempóban, ami egyáltalán nem számított jó előjelnek. A megállóban mindössze a táblára kiragasztott 22-es szám utalt a nekünk kellő trolira, mivel menetrend vagy járatútvonal sehol sincs kitéve. (Érthetetlen, hogy így egyáltalán maguk a kijeviek honnan tudják, melyik jármű merre és mikor közlekedik?!) Vettünk jegyet (1,50 грн) az egyik trafikban, majd vártuk a trolit. 

Rendkívül megnyugodtam, amikor feltűnt a #22 járat, úgyhogy felszálltunk és nekiláttunk a reggelinek. (Nagyon finom meggyes lekvárral töltött buktát ettem, mely sok és hatalmas meggyszemekkel volt tele.) Ha nem sikerült volna időben jegyet venni, az sem lett volna nagy gond, mivel egy kirendelt, megkülönböztető ruhás hölgy – aki amolyan ellenőri minőségben lehetett jelen – a fedélzeten felármentesen árult vonaljegyeket, sőt ha az utas idős volt vagy messze ült a lyukasztótól még érvényesítette is helyette a jegyet.

A menettempó viszont továbbra is aggasztóan lassú volt – percenként mindössze10-20 métert haladtunk. Eleinte még azzal nyugtattuk magunkat, hogy még van hátra több, mint másfél óra és amúgy is tök közel van a reptér. Amikor 75 perc volt hátra, Anita már elkezdett nyugtalanul mocorogni, 10 perccel később ez átterjedt rám is. A troli továbbra a végtelennek tűnő dugó közepén tötyörgött, ami már csak azért is idegesített minket, mert a szembejövő sáv gyakorlatilag teljesen üres volt. Amikor vészesen közeledett a kritikus, egyórás távolság, Anita nyugodt hangon közölte: „Jelzem, hogy ha elérjük a 60 perces küszöböt, pánikba fogok esni!” És ezzel nem volt egyedül. Innentől kezdte felváltva szidtuk az összes létező körülményt, ami csak ebben közrejátszhatott: „hogy nem képesek ennyi idő alatt normálisan eltakarítani a havat…miért nem tudják kezelni az olvadást…miért nem közlekedik a Kontraktováról az iránytaxi…nem igaz, hogy miért a mi sávunk a leglassabb…baromi messze lehetünk, nem is ismerős ez a környék…”. 

50 perc körül járhattunk, amikor mindezt megfejelendő, átszállítottak mindenkit egy másik trolira, mivel a mienk nem tudott tovább menni. Egy férfi ugyanakkor megnyugtatott minket, hogy a reptérig már csak két megálló van hátra, viszont hozzátette érdeklődve: „Melyik terminálra is mennek?” Jesszusom, több is van, honnan tudjam? A beszálló kártyán egyszerűen Kijev Zhulyany van írva. Egy rövid pánikot követően eszembe jutott a briliáns ötlet, hisz érkezéskor lefényképeztem a repteret, nézzünk meg a képet, hátha ki van rá írva! Fényképezőgépet gyorsan elő, képeket végigpörgetni…”A” terminál!!! 

Éppen ekkor tűnt fel a reptér épülete, nagyszerű! A következő megálló viszont ilyen tempó mellett messze volt még, nem várhatunk addig, szállunk le most! Hohó, az nem olyan egyszerű ám, mivel haladni így is csak gyökkettővel haladtunk, ráadásul az út kétoldalán magas hófal és a sofőr nem akaródzik megállni az út közepén. Erre kibuktunk rendesen, úgyhogy egy angolul értő hölgyet segítségül hívva felszólítottuk a vezetőt, hogy „most azonnal álljon meg és nyissa ki az ajtót!!!”. Annak is már elege lett belőlünk, kinyitotta az ajtót, mi pedig rohantunk a térdig érő hóban a terminálépület felé. Annyira izgatottak voltunk, hogy odaérve még a „Departures” feliratot sem vettünk észre és az Információs pultnál igazítottak minket útba. Mire átestünk a biztonsági- és útlevél-ellenőrzésen már javában meg kellett volna kezdődni a beszállásnak, csakhogy…késett a gép! Mindenesetre engem ez már egyáltalán nem zavart, ahogy leültem („Igen, megcsináltuk! Ideértünk! Huhh….”) hatalmas kő esett le a szívemről.

Végül (38 perc késéssel) kicsivel délután negyed 3 után szálltunk fel, melyet Budapestre érkezve 20 perc alá sikerült redukálni. Ahogy Ferihegyen kiléptünk a gép ajtaján, barátságtalan, borús, hűvös idő várt minket – össze is néztünk Anitával, hogy mindig napsütésből megyünk a hidegbe…de ezzel együtt jó volt újra itthon lenni!

Összességében nincs könnyű dolgom, ha értékelni akarom ezt az alapvetően elég rendhagyóra sikeredett kijevi utat. Úgy érzem, el kellett telnie legalább egy hétnek a hazajövetelt követően, hogy a helyén tudjam kezelni a látottakat. Elég könnyű keserű szájízzel hazajönni egy többnyire nyugati országokhoz szokott turistának az ukrán fővárosból, azt hangoztatva, hogy „az emberek bunkók, nem beszélnek nyelveket, a tömegközlekedési tájékoztatás és infrastruktúra (egy külföldi szemével főleg) kiábrándító, a metró szuperzsúfolt, a külső kerületek lepukkantak, az emlékművek nagy része még mindig a szovjet időket idézi és az egész hely nem különösebben nevezhető turistabarátnak”…és így tovább. Nem hibáztatható az, aki így érez (mivel valamennyi igazság van benne), viszont éppen Kijev lényege veszik el benne. Nehéz megérteni, de az itt élő emberek teljesen máshogy szocializálódtak, mint mi, ezért egyes viselkedésbeli különbségek nem is róhatók fel nekik. Tehát, ha egy ukrán (vagy orosz) pénztáros nem köszön vissza a boltban, vagy a hölgyek vagy idősek nem köszönik meg (vagy biccenteken legalább) ha kinyitjuk nekik előzékenyen az ajtót, az nem bunkóság miatt van, egyszerűen náluk nem szokás. Az emberek személyes tere is kisebb, mint nyugaton, ezt az ultratömött metrószerelvényeken elég hamar beláthatjuk. Ugyanakkor azt is döbbenetes kontraszt a magyarokhoz képest, hogy szinte sosem látni az ukránokat idegeskedni, panaszkodni. Tömött metró, egymás szájába lógó emberek, másfél órája araszoló busz, mindegy is, szinte az arcuk sem rezdül. Az ukrán emberek alapvetően nem nyitottak a külföldiek felé. Míg nyugaton az a szokás, hogy idegennyelvű kiírásokkal, egyértelmű jelzésekkel, kiírásokkal segítik a turistákat, itt inkább az az elv érvényesül, „ha idejössz, tégy Te azért valamit”! Ergo ismerd legalább a cirill ábécét, beszélj pár szó oroszt/ukránt, és így tovább. Másféle gondolkodás, számunkra különös, nem ehhez szoktunk.

A látnivalókat tekintve Kijev meglepően sok szép helyet tud felsorakoztatni, mellyel 3-4 nap gond nélkül kitölthető. A Csernobil Múzeum kötelező, a négy fő templom, valamint a Khreshchatyk környéke rettentően hangulatos, az Anyaföld-szobor méreteivel megdöbbentő, míg a Lavra barlangkolostora egészen egyedi élmény. A tömegközlekedés röhejesen olcsó és étteremben enni sem vészesen drága.

Mindezek ellenére, mindkettőnkben maradt némi hiányérzet a várossal kapcsolatban, mely elsősorban az extrém, szélsőséges időjárásnak köszönhető. Nem láthattunk bele Kijev igazi hétköznapjaiba, lakóinak életébe, nem érezhettük át (még akár ilyen rövid időre is), milyen lehet kijevinek lenni. A városra zúduló hatalmas hó, a beálló szükségállapot, megbénult tömegközlekedés, elnéptelenedett utcák alapjaiban gátoltak meg minket abban, hogy a város legszebb, szerethető arcát is meglássuk. Merthogy van neki, annyi bizonyos, ez még ilyen körülmények között is látszott. Ennek felfedezése ugyanakkor legközelebbre marad. Legközelebb pedig lesz, annyit megígérhetek – igaz, kizárólag napos, meleg időben!