Előzmények
Korábban sokat töprengtem rajta, mi lenne a legjobb
ajándék Anyukám 60. születésnapjára. Eleinte többnyire tárgyakban gondolkoztam,
de valahogy semmi olyat nem találtam, amely igazán méltó lett volna e jeles
évfordulóhoz. Mióta elköltöztem otthonról, egyre inkább azt érzem, hogy a közös
élmények, amik igazán számítanak, nem a tárgyak. Olyan életre szóló élménnyel
szerettem volna meglepni, amely velem kapcsolatos, sokat jelent neki, és amire
örömmel emlékezhet vissza később is. Elhatároztam, hogy egy különleges külföldi
utazásra viszem el. Egy közös útra, csak mi ketten – anya és fia…
Anya – hozzám hasonlóan – imád repülni, ha tehetné, a
szomszédba is repülővel menne, miközben végig az ablakra tapadva szemlélné a
tájat. Így tehát az utazás módjához kétség sem fért, csak az volt a kérdés,
hova repüljünk? Végigböngészve a fapados desztinációkat, s kizárva azokat, ahol
már járt korábban, Belgium tűnt az egyik legjobb választásnak. Befogadható
távolságok, gazdag történelem, könnyen bejárható, rendkívül hangulatos,
flandriai városkák, mint Gent és Brugge, valamint az ezerarcú főváros, Brüsszel
tökéletes célpontnak tűnt egy hosszú hétvégére. Utóbbi két városban magam is
megfordultam 7 éve – még az amszterdami Erasmus-félév alatt – s biztosra
vettem, hogy tetszenének Anyának is.
Lefoglaltam a repjegyeket, a szállásokat,
összeállítottam az útitervet és egy olyan programcsomagot, amelyben a
látnivalók mellett a híres belga különlegességeknek – belga gofri,
belga csoki és belga sör – is nagy szerep jutott.
A várt reakció nem is maradt el – Anya elképesztően
boldog volt és lelkesen várta az indulás napját!
1. nap – Brüsszel és Gent (2015.
szeptember 3.)
Az utazás előtti este hazamentem Anyáékhoz, mivel
gépünk másnap kora reggeli indulása miatt így egyszerűbben meg tudtuk oldani a
kijutást a reptérre. Ezzel együtt, ha az első járatok egyikével utazik az
ember, az minden tekintetben fájdalmasan korai keléssel párosul. Ilyenkor
minden „extra 5 perc” alvás és lenyomott szundi szó szerint aranyat ér.
-
„Kisfiam, mikor kell kelni?” –
érdeklődött még este Anya.
-
„Fél 4.” – vágtam rá.
Ismerve őt, bármit is mondok, biztos annál is 1-1,5 órával
előbbre fogja húzni az ébresztőórát.
Aztán pontban negyed 4-kor félálomban hallom, hogy
nyílik a spejz ajtó.
-
„Lacó, fent vagy??” – szűrődik fel a
hang.
Kómásan kitapogatom az ágy mellett lévő telefonomat,
majd fél szemmel rásandítok a kijelzőre, s megpróbáltam értelmezni a számokat.
-
„Ahh…Még csak negyed 4!” – szólok, majd
azzal a lendülettel visszazuhant a fejem a párnára.
Öt perc elteltével ismét nyílik az ajtó.
-
„Most már ideje felkelni! 3.20 van!” –
jelzi szigorúan Anya, mint anno az iskolai időkben.
-
„Ahh…pont ez az! Még CSAK 3.20! Fél 4-et
beszéltünk meg!”
-
„Ja, tényleg! Most jövök rá, nem is neked,
hanem Apádnak akartam szólni!” – mondta szórakozottam, majd becsukta az
ajtót.
A maradék 10 percet maradéktalanul kihasználtam, majd
álmos tekintettel letámolyogtam a lépcsőn. Gyorsan összekaptam magam, benyomtam
két mustáros virslit reggelire, s alig félóra alatt indulásra kész állapotba
kerültem.
4.15-kor indultunk a reptérre. Apa vitt ki minket, s
mindössze 25 perc kiértünk Ferihegyre.
Belépve a terminálépületbe hatalmas tömeg fogadott
minket. Nem hiszen, hogy láttam valaha ennyi embert ott az előtérben. Beálltunk
a biztonsági ellenőrzésekre váró, hosszasan kígyózó sorba, mely riasztó
látványa ellenére meglepően gyorsan fogyott. Miután átjutottunk az
ellenőrzésen, egyből megkerestük a járatokat mutató monitort, de a mi
beszállókapunkat még nem írták ki.
20 percnyi várakozás után már percente felugrottam
figyelni a változást. Amikor végre megjelent a járatunk mellett beszállókapu
száma, azonnal rohanhattunk is oda, mivel rögtön megkezdődött a beszállás is,
nem lacafacáztak sokat. Jó lett volna még egy kicsit átrendezni a kis
kézipoggyászunkat, hogy ne kössenek bele a méretekbe, de végül senki sem
foglalkozott a csomagjainkkal, a személyzet el volt foglalva a bírságok
kiosztásával.
A fapadosok részére épített bádogterminálból gyalog
sétáltunk ki a géphez. Sietségre ezúttal már nem volt okunk, mivel némi
felárért előre lefoglaltam az üléseinket – Anyának szigorúan az ablak mellé.
A gépünk 6.15-kor indult. Sajnos sokáig nem
élvezhettük a kilátást, mivel hamar belerepültünk egy felhőbe. Ennek ellenére
Anya kitartóan nézelődött az ablakon kifelé, míg én megragadtam az alkalmat egy
kis alvásra.
Reggel 8 körül érkeztünk meg a „Brüsszel-alsó”
becenévvel illetett Charleroi repülőtérre (hivatalos nevén: Brussels South Charleroi Airport), mely szerény méretei ellenére az
európai fapadosok egyik legfontosabb bázisának számít.
A várható időjárás tekintetében már az is baljós
előjelnek számított, hogy kifutópályát már csak a landolás pillanatában pillantottuk
meg a sűrű ködtől, míg a gépből kiszállva kifejezetten hűvös, barátságtalan idő
fogadott minket. A kedvezőtlen körülmények azonban nem szegték kedvünket,
lelkesen tekintettünk a mai napi programok elébe, melynek első állomása
Brüsszel volt.
A belga fővárosba legegyszerűbben kétféle módon
juthatunk el a Charleroi reptérről:
·
Félóránként
közlekedő, közvetlen shuttlejárattal (BrusselsCity Shuttle, 14,00 €),
·
Kombinált busz-és vonatjeggyel (14,40 €).
Árban nincs sok különbség a kettő között, végül azért
választottuk az utóbbit, mivel arra kellett kevesebbet várni. A jegyet a buszmegálló
mellett lévő automatákból lehet venni, mely a készpénz mellett bankkártyát is
elfogad.
Ezt követően a terminálépület mellől induló, TEC által üzemeltetett reptéri buszra
kellett felszállni, mely bevitt a Charleroi
Sud vonatállomásig, ahol egyből felpattanhattunk a Brüsszel felé tartó
vonatra. A gyors átszállásnak köszönhetően keveset láttunk Charleroi városából,
de annyi épp elég volt. Nyugati mércével nézve kifejezetten lepukkant gyárváros
hatását keltette, füstölgő gyárkéményekkel, lehangoló üzemi telephelyekkel és
roskadozó külvárosi épületekkel. Nem éppen az a kép, melyet többnyire Belgiummal
azonosít az ember. Eszembe jutott Dezső, aki Charleroi szépségét nagyjából
Ózdéhoz szokta hasonlítani. Most a saját szememmel látva megállapíthattam, igazán
találó a párhuzam!
Nem sokkal fél 11 előtt érkeztünk meg Brüsszel
központi pályaudvarára, a Brussel
Centraal-ra, amely a történelmi belváros részként kiváló kiindulópontul
szolgál a városnézéshez.
A Rue de la
Chapelle felé indulva rögtön egy rendkívül hangulatos parkba (Mont des Arts) értünk ki, melyet a belga
király parancsára eredetileg csak átmeneti jelleggel alakítottak itt ki, mivel
az uralkodónak nem tetszett a királyi palota közvetlen szomszédságában lévő
elhanyagolt városi rész. A virágoskertekkel övezett parkocska végül a helyén
maradt, ráadásul végében emelkedő dombról nagyszerű kilátás nyílik a brüsszeli
óvárosra.
Innen pár lépésnyire, a Montagne de la Ceur 2. szám alatt a Hangszermúzeum (Musée des Instruments de Musique)
szecessziós épületét csodálhatjuk meg, melyben egykor a népszerű áruház, az Old England működött, míg jelenleg több
mint 8000 darabos kollekciójának köszönhetően a világ legnagyobb
hangszergyűjteményének ad otthont.
Ennek ellenére a brüsszeliek alapvetően nem
a múzeum miatt járnak ide, hanem hogy élvezzék az épület tetejéről eléjük
táruló páratlan kilátást.
Az enyhén emelkedő haladó utcácska a számomra ismerős
kis térben, a Place Royale-ban
végződött. Ez volt az első hely, amire ráismertem a 7 évvel ezelőtti
kirándulásból. A tér közepén az első keresztes hadjáratot vezető Bouillon
Gottfried lovasszobra látható, melyet három irányból is múzeumok vesznek körül
(BELvue Múzeum, Belga Királyi
Szépművészeti Múzeum és a Magritte
Múzeum). A tér leglátványosabb épülete ugyanakkor az 1775-ben épült
neoklasszicista, fehértornyú templom (Saint
Jacques-sur-Coudenberg), melyet sajnos zárva találtunk.
Hosszan elnézve a forgalmas Rue de la Régence-n, az út végében a monumentális méretű
Igazságügyi Palota (Palais de Justice)
magasodik. Egy fél kerületet le kellett anno bontani, hogy helyet csináljanak
ennek a gigantikus, 26.000
m2 alapterületű, 108 méter magas
monstrumnak, melyet a világ leghatalmasabb bírósági épületeként emlegetnek.
Messziről
megcsodáltuk a grandiózus épületet, majd az ellenkező irányba, a Királyi Palota
(Palais Royal) felé haladtunk tovább.
Bár jelenleg a belga királyi család lakhelyéül nem ez a palota szolgál, a
király általában itt fogadja a külföldi államfőket, intézi a fontosabb
államügyeket és az őrségváltást is itt tartják.
A palotával szemben terül el a város legnagyobb
parkja (Parc de Bruxelles), melynek
túlsó végén a belga Parlamentek otthont adó Nemzetek Palotája (Palais de la Nation) látható.
A királyi palotától visszaindultunk a Mont des Arts felé, amikor Anya felfigyelt
egy fémből készült figurákkal, harangokkal és hatalmas óralappal díszített
átjáróra, ahonnan minden negyedórában mini harangjáték hallatszott, melyet az
épület tetején álló harangozó fémfigura kolompolása indított el.
Innen a keskeny Rue
de Madeleine-n haladva egy kicsiny terecskére, a Marché aux Herbes-re jutottunk ki. Még élénken élt bennem az emlék,
amikor 7 éve az Erasmusokkal itt jártunk, a tér tele volt kézműves
kirakodóvásárral – csodáltuk a rendkívül élethű, belga söröskorsókat mintázó
óriás gyertyákat, a fémhuzalból készített mini hangszereket, majd jóízűen
elfalatoztunk egy csákónyi majonézes sült krumplit a sarki Belgian Frit’N Toast-ban. Az akkoriban nyüzsgő terecske most sokkal
csendesebb arcát mutatta.
Innen nyílik az 1847-ben átadott, rendkívül elegáns,
üvegtetejű, árkádos bevásárlóutca, a Galeries
Royales Saint-Hubert, melyben luxuskávézók, fényűző márkaboltok sorakoznak.
Elképesztően gusztusos csokoládé- és süteménykölteményeket is láthattunk a
kirakatokban, de mielőtt túlontúl is megkívántuk volna valamelyiket, az áraik
rögtön kijózanítottak minket, úgyhogy inkább csak az üvegfalon túlról figyeltük
őket.
Már ez az árkádos utca is nagyon tetszett Anyának,
úgyhogy kíváncsian vártam a reakcióját, amikor kiérünk az innen mindössze egy
saroknyira lévő, magasztos Főtérre, a Grand
Place-re.
Az 1998-ben az UNESCO Világörökség részének nyilvánított fenséges
tér Brüsszel egyik legszebb és turisztikailag legfontosabb látványossága,
melyet szebbnél szebb épületek vesznek körbe minden irányból. A 12. században még
mocsár fedte ezt a területet, míg a 14. századra már nyüzsgő piac működött itt
és a környező utcákban. A gazdag kereskedő céhek itt nyitották meg a
központjaikat, melyek alapjaiban határozzák meg a tér egyedi jellegét. A barokk
és gótikus stílusban épült, gazdagon díszített céhházak homlokzatán az egykori
tevékenységi körükre jellemző motívumokat láthatunk.
Az íjászok házát (La Louve, Farkas-ház) hamvaiból újjáéledő
aranyfőnix szimbolizálja, a hajósok háza (Le
Cornet, Kürt-ház) a korabeli hajók farát szimbolizáló homlokzatot kapott,
míg a hentesek céhének székhelyét (Le
Cygne) egy hatalmas hattyú díszíti.
Utóbbi épület arról is nevezetes, hogy
itt tartotta beszédét Marx és Engels a belga munkáspárt tagjainak. A pékek háza
(Maison de la Corporation des Boulangers)
pedig jelenleg a tér legnépszerűbb kávézójának a Le Roi d'Espagne-nek ad otthont. Anya keresve sem találhatott volna
ennél előkelőbb helyet egy gyors vécészünetre, de szerencsére a pincérek
jófejségének hála – ha a csillagászati árú kávéjuk nem is – de a mellékhelyiség
használata ingyenes volt.
Felsorolni is nehéz hány céh székhelye működött itt –
láttuk még a bútorasztalosok, zsírkereskedők, ruhakereskedők, sörfőzők,
szobrászok és kőfaragók, szabók és festők házát is.
A Grand Place látképét ugyanakkor céhházakon kívül
még három fontos épület határozza meg. Az egyik, a tér délkeleti végét uraló
Brabanti Hercegek Palotája (Maison des
Ducs de Brabant), melynek hatalmas homlokzata a teljes utcafrontot
elfoglalja.
Szintén ámulatba ejtő szépségű a neogótikus stílusú Király Háza (Maison du Roi), mely eredetileg
kenyércsarnokként funkcionált a 13-14. században, majd bizarr váltásként,
1405-től immár bíróság székelt itt. Jelenleg a városi helytörténeti múzeumnak
ad otthont.
Végezetül, a Király Házával szemközt magasodik a Grand Place
legjellegzetesebb épülete, az 1420-ban épült, gótikus stílusú brüsszeli
Városháza (Hôtel de Ville de Bruxelles),
melynek 96 méteres harangtornyának tetején Brüsszel védőszentjének, Szent
Mihály arkangyalnak az aranyozott szobra áll, amint legyőzi a sárkányt.
A Főtéren most kifejezetten nagy volt a
sürgés-forgás, mivel egy kézműves sörfesztiválra folytak nagyban az
előkészületek. Rendezvényes kamionok, sörsátrak és árusítóstandok foglalták el
a tér legnagyobb részét, úgyhogy külön kihívásnak számított úgy körbefotózni a
csodálatos épületeket, hogy a munkálatokból minél kevesebb látszik.
Innen a Rue de
l'Etuve-n folytattuk az utunkat, mégpedig Brüsszel másik fő jelképe, a
Pisilő Kisfiú (Manneken Pis) felé,
mely a Rue du Chêne és Rue de l'Etuve sarkán található.
„Jézusom, ez
ilyen pici?” – hangzik általában a turisták szájából, mihelyst meglátják a
mindössze 61 centis kis bronzszobrot, melynek eredetéről számtalan vicces
legenda kering. Az egyik történet szerint egy kisfiú lepisilte egy boszorkány
ajtaját, aki mérgében szoborrá változtatta a gyereket. Egy másik legenda szerint
egy apa kétségbeesetten kereste elveszett gyermekét, majd a szobor helyén
talált rá az éppen dolgát végző fiára. A boldog apa hálából szobrot emeltetett emlékül
egy kis szökőkúttal. A harmadik népszerű történet szerint egy ellenséges sereg
ostromolta Brüsszelt, akik attól sem riadtak vissza, hogy robbanószereket
helyezzenek el a városfalnál. Egy kisfiú azonban észrevette őket, lepisilte az
égő gyújtózsinórt, így a város megmenekült. Az összes legenda közül azonban
vitán felül a legabszurdabb, amely szerint a mindössze kétéves (!) főnemes, III.
Gottfried leuveni herceg csapatai éppen egy rivális sereg ellen harcoltak,
amikor a katonák egy kosárba tették (az amúgy pelenkás) főurukat, melyet a
csata idejére felakasztottak egy fára, hogy bátorítást nyerjenek. A kisbaba
állítólag a fáról levizelte az ellenséges katonákat, akik végül el is
vesztették a csatát.
Egy biztos, a jelenleg látható bronzszobrocskát
1619-ben Hieronimus Duquesnoy
brüsszeli szobrász készítette, amely helyettesítette a korábbi, hányattatott
sorsú, többször megrongált, ellopott, kőből készült verziót. Végül a történelem
igazolta, teljesen lényegtelen, bronzból vagy kőből készítik az idővel Brüsszel
szimbólumává váló pisilő kisfiút, számtalanszor próbálkoztak az ellopásával –
végül is ki ne akarna egy ilyet a hátsó kertjébe?! Az egyik lopási kísérlet
alkalmával véletlenül összetörték a szobrot, úgyhogy az eredeti darabokból újra
kellett önteni.
A Manneken Pis
hírnevénél csak külön bejáratú, személyes ruhatára nagyobb – 1698 óta több mint
900 különböző maskarába öltöztették már fel a kis bronzszobrot, melyek egytől
egyik megtekinthetőek a Főtéren található Brüsszeli
Városi Múzeumban.
Amíg Magyarország töltötte be az Európai Unió elnöki
posztját (2011 első felében), havonta más magyaros népviseletbe bújtatták.
Májusban például hímzett suba volt rajta. (A jelmezes képeket többségét a szobrocska saját honlapján – mert hogy az is van neki! – meg lehet tekinteni.) A
lényeg azonban, hogy akármilyen rucit is kap a szobor, azt mindig úgy adják rá,
hogy dolgát ettől függetlenül minden esetben el tudja végezni.
Az öltöztetésen kívül még rengeteg mulatságos dolgot
szoktak a szoborral művelni. Egyszer például víz helyett söröshordót kapcsoltak
a pisilőjére, s a járókelőknek osztogatták a pohárba kicsurgatott sört. A másik
kedvencem, amikor 2007-ben figyelemfelhívásként a prosztatarák veszélyeire egy
teljes napig nem pisilt!
A Manneken Pis-nek egyébként létezik egy „kishúga”
pár utcával odébb, Jeanneke Pis, a
pisilő kislány szobra, amelyet 1985-ben emeltek. Ezzel azonban nem ért véget a
brüsszeli „pisis szobrok” sora – 1998-ban megérkezett Zinneke Pis is, a pisilő kutya is! Legközelebb tuti ezeket is
megkeresem!
Mivel a Manneken Pis körül mindig hemzsegnek a
turisták, türelmesen kivártuk a sorunkat, hogy egy fotót készítsünk vele, majd
meghívtam Anyát egy belga gofrira. Szegényt alig lehetett rábeszélni a – magyar
árakhoz viszonyítva – méregdrága gofrira (alsó hangon 4-5 euró/darab), melyből
itthon egy komplett ebédet lehet kapni. Anya végül lekváros-étcsokis gofrit
kért, míg én az epres tejszínhabos feltétet próbáltam ki.
Az elvitelre kapott gofrikat – asztal híján – egy
szelektív hulladékgyűjtő kukán fogyasztottuk el jóízűen, miközben hatalmasakat
kacagtunk egymáson, ahogy a darabokra törő műanyagvillákkal bénázva próbáljuk
módszeresen elfogyasztani a valóságos kalóriabombával felérő belga nemzeti
édességet.
A kötelező brüsszeli látnivalókból még a híres
Atomiumot szerettem volna besuvasztani ebben a félnapos városnézésbe. Bár nem
néztem előre utána, miként lehet kijutni oda, 7 éve bizonyosan metróra kellett
ülnünk érte, úgyhogy megcéloztuk a hozzánk legközelebbi metrómegállót, mely
jeles esetben az impozáns, klasszicista stílusú Tőzsdepalota tőszomszédságában lévő Bourse állomás volt.
Az odáig vezető, széles sugárút (Boulevard Anspach) teljes mértékben le
volt zárva valamilyen rendezvény miatt, így kényelmesen, az amúgy forgalmas út közepén
sétálhattunk.
A metrómegállóra érve előkaptam a 7 évvel ezelőtti
útról hozott, jópofa, ingyenes USE-IT térképemet, melyet helyi fiatalok
készítenek fiatal turistáknak, s sajátos vicces stílusban írja le a
legfontosabb brüsszeli látnivalókat. Eszerint a #1A metróval kellett a Heizel megállóig mennünk. Bár a
metróvonalak számai és színei első blikkre nem igazán stimmeltek az én
térképemmel, biztos voltam benne és emlékeztem, hogy tuti az #1A kell nekünk.
Megvettük a jegyeket – egy átlagos, pénztárban vagy automatából vásárolt vonaljegy
2,10 euróba kerül (járművön váltva 2,50 €), mely kezeléstől számítva 1 órán
keresztül érvényes átszállástól függetlenül.
Lementünk a vágányokhoz, majd megnéztem az egyik
metrótérképet, hogy melyik irányba menő szerelvényre szálljunk fel. Mintha egy
teljesen más város metróhálózatát láttam volna, szinte semmi sem egyezett az
én térképemmel. #1A és #1B helyett #1 volt jelölve, ráadásul tök másfelé járt. Teljesen
összezavarodtam. Hagytam a térképemet és megpróbáltam kisütni az aluljáróban
lévőről, hogy merre van az előre…
Mint utóbb kiderült, 2009 áprilisában átalakították
az összes brüsszeli vonalat, mely során átszámozások, vonalösszevonások és
kiterjesztések léptek életbe. Jelenlegi állapot szerint hivatalosan Brüsszelnek
4 metróvonala és 3 előmetró (tulajdonképpen villamos) vonala van:
-
#1 lila vonal
(M1): Weststation-Stokkel
-
#2 sötétnarancs
vonal (M2): Simonis(Elisabeth)-Simonis(Leopold III)
-
#5 világos
narancs vonal (M5): Erasmus-Herrmann-Debroux
-
#6 kék vonal
(M6): Koning Boudewijn-Simonis(Elisabeth)
-
#3 zöld vonal
(T3): Esplande-Chruchill
-
#4 rózsaszín
vonal (T4): Noordstation-Stalle car park
-
#7 citromsárga
vonal (T7): Heizel-Vanderkinder
Nekünk először át kellett szállnunk az M4-ről az
M6-ra, mellyel egészen az utolsó előtti megállóig (Heizel) kellett utaznunk. Itt már aztán hamar ráismertem a
környékre, egyből ismertem a járást. Megérkeztünk az Atomiumhoz.
Brüsszelnek az Atomium
olyan, mint Párizsnak az Eiffel-torony. Megkérdőjelezhetetlen,
összetéveszthetetlen jelképe nemcsak a fővárosnak, hanem egész Belgiumnak. A
bizarr szerkezetet látva hihetetlen belegondolni, hogy tulajdonképpen egy
épületről, sőt egy múzeumról van szó, melyet eredetileg az 1958-as brüsszeli
Világkiállításra építettek. A kilenc gömbből álló, acélból készült építmény a vas
tércentrált köbös fémrácsát jeleníti meg 165 milliárdszoros nagyításban, amely
az Expo főpavilonjaként a demokratikus nemzetek közötti együttműködést,
fejlődésbe vetett hitet, s a modern tudomány és technológia szerepét hivatott
szimbolizálni, mellyel az emberiség jövőjét szolgálja. Ez egy olyan kornak az
üzenete, mely optimistán tekintett az atomenergia békés célú felhasználására, s
úgy vélte, idővel minden energiaforrás alapja ez lesz.
Az Atomiumot eredetileg csak az Expo féléves
időtartamára építették, viszont olyan népszerűségre tett szert, hogy a
városvezetés végül mégsem bontatta el.
A szerkezet teljes magassága 102 méter, tömege 2400
tonna, míg a kilenc, egyenként 18
méter átmérőjű gömböt tizenhat cső köti össze. A kilenc
gömbből hat látogatható, mivel a maradék háromnak nincs függőleges
felfüggesztése, így biztonsági okokból le van zárva a turisták elől. A legfelső
gömbben lévő körpanorámás kilátóba lifttel lehet feljutni, míg a többibe
mozgólépcső szállítja az érdeklődőket, ahol kiállításokat lehet megtekinteni.
Anno, 2008 őszén – az Atomium építésének 50. évfordulóján – végigjártuk az
egész épületet, ezúttal azonban Anya javaslatára inkább csak egy rövid sétát
tettünk körülötte.
A gyorsan változó időjárás alaposan megtréfált
minket. Amikor kijöttünk a metróból sötét ég és szemerkélő eső fogadott minket,
ám mire az Atomium mellett lévő Louis Steens térre értünk, a semmiből előbújt a
nap, és elillant szinte minden felhő.
Bár kifejezetten igyekeztem Anya kedvéért
minimalizálni a gyaloglás mértékét, ezúttal ettől a kevés sétától is
szokatlanul nyűgös lett, s fájlalta a lábait. Az Atomium tőszomszédságában
leültünk pihenni egy padra, elmajszoltuk a maradék szendvicset és
Cerbona-szeleteket, majd – kihasználva a kiváló fényeket – fotózkodtunk a
jellegzetes épülettel.
Nem mi voltunk az egyetlenek – a várost jószerével
ellepő bosnyák nemzeti színekbe öltözött futballszurkolók is lelkesen pózoltak
vele, mielőtt a belgák elleni EB-selejtező meccsre indultak volna.
Végigsétáltunk a Boulevard
du Centenaire-n, megcsodáltuk a park végében magasodó, gigantikus,
lépcsőzetes jellegű Palais des
Expositions-t, melyet az 1935-ös brüsszeli Világkiállításra készítettek.
Vicces belegondolni, hogy belgák Nagymamám (1935) és Apukám (1958) születési
évében is rendeztek Expót Brüsszelben, ráadásul ugyanazon pontján a városnak.
Innen már egyenesen a központi vasúti pályaudvarra (Brussel Centraal) metróztunk ki, ahol beszereztük
a legközelebbi Gentbe tartó vonatra a jegyeket. A pénztáros aranyos volt a maga
módján – csuklóból diákjegyet akart adni nekem:
-
„Két jegyet kérnék Gentbe.”
-
„Egy diák és egy felnőtt lesz?” – tette
fel a kérdést, miközben az ujjaival már kezdte is beütni a gépbe az adatokat,
meg sem várva a választ.
-
„Nem, nem! Két felnőttet kérnénk.” –
helyesbítettem gyorsan.
-
„Hány éves maga? Adhatok 26 év alattit is…”
– kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-
„(Majdnem) 30. Úgyhogy két felnőtt lesz.” – mondtam, mire őszinte csodálkozás volt a válasz
az üvegfal túloldaláról.
Szerencsére a vonatunkra nem kellett sokat várni,
gyakorlatilag perceken belül indult is (16.16). A jegy fejenként 6,50 euróba
került. Az út nagyjából 40 percig tartott, s szép, kényelmes emeletes vonaton
utaztunk végig. Anya szokásához híven már Gent előtt két megállóval elkezdett
volna készülődni, nehogy elfelejtsünk leszállni.
Végül 16.55-kor érkeztünk meg a Gent fő vasútállomására (Gent-St. Pieters), ahova a legtöbb
Brüsszelből érkező vonat fut be. A másik állomás (Gent Dampoort) a település keleti végét szolgálja ki.
A csodálatos,
mennyezeti freskókkal díszített, eklektikus stílusú Gent-St. Pieters állomáson most jártam életemben másodszorra, igaz
sajnos anno ennél többet nem láttam a városból.
2008 szeptemberében egy hétvégi
belgiumi kirándulás keretében ellátogattunk Eszterrel Antwerpenbe és Bruggebe,
s bár Gent is tervbe volt véve, már nem maradt rá elég idő. Ráadásul itt a
genti állomáson volt egy máig emlékezetes veszekedésünk, melyet bár sikerült
megoldanunk, Gent felfedezése már csak jövőbeli terv maradt.
Azóta mindig egy
kicsi hiányérzetem volt azért, mert Gent anno kimaradt a Benelux utazásaimból,
úgyhogy kifejezetten izgatottan vártam a lehetőséget, hogy Anyával közösen
fedezzem fel, amit évekkel ezelőtt nem tudtam.
Mivel a vasútállomás kicsit messze helyezkedik el a
történelmi óvárostól, mindenképpen villamosra kellett szállnunk, melyek az
állomásépület elől indultak. Eltartott egy ideig, amíg kiderítettem, hogy hol
és mennyiért lehet jegyet venni, mivel sehol sem voltak egyértelmű kiírások.
Azt sejtettem, hogy a villamosmegálló végében lévő automata szolgálhat e célra,
de elsőre nem akartam elhinni, hogy az ott vehető legolcsóbb, 1 órás vonaljegy
komolyan 3 (!) euró akarna lenni. Ez biztos valami átverés, 3 euró?! Ez egy
rablás, még Brüsszelben is csak 2,10 €! De sajnos így igaz, a genti
tömegközlekedés nem egy olcsó mulatság!
Beszereztük végül a jegyeket (az automata csak
készpénz fogad el), majd felpattantunk az #1 villamosra.
A Korenmarkt
megállónál szálltunk le, mely az óváros központjának tekinthető.
Elsőként
megkerestük a szállásunkat (HostelUppelink Ghent), mely innen mindössze 100 méterre, a Leie-folyó túlpartján állt. Amikor megláttam az épületet, nem
akartam elhinni, hogy valóban ez a
hostel!
Egy 1662-ben épült, csodálatosan jó állapotban lévő, jellegzetes,
németalföldi stílusú házban rendezték be ezt az ifjúsági szállót, mely Gent
legszebb óvárosi részén, a fő kanális mentén helyezkedik el. Sok hostelben
megfordultam már az évek alatt, de ez igazi főnyereménynek számított!
Becsekkoltunk, fizettünk (31 euró/fő/éj reggelivel
egy kétágyas szobáért), majd letettük a cuccunkat a szobában.
Anya jelezte, hogy muszáj kicsit lepihennie az egész
napos gyaloglás után, úgyhogy elindultam egyedül körbenézni a környéken, hogy
majd, ha együtt megyünk, már tudjam rendesen kalauzolni őt.
A nézelődést itt, a történelmi belváros szívében, a Leie folyópartján kezdtem, melyet
egyértelműen a város legszebb részének tartanak. A folyó túloldalán lévő Graslei utcácskának egyedi, középkori
hangulatot árasztó épületei mesébe illő, festői látványt nyújtanak.
Szinte
minden háznak megvan a maga történelme, mely a város 14. századi fénykorára
nyúlik vissza, amikor a növekvő gyapjú és len feldolgozásnak köszönhetően Gent
Európa vezető textiltermelő városa lett, mely mesés gazdagságot és jólétet
hozott.
Ekkoriban Európa második legnagyobb és leggazdagabb városa volt Párizs
után, bőven maga mögé utasítva Londont, Köln és Moszkvát. A textilgyártással
párhuzamosan a kereskedelem is virágzásnak indult, melynek központja pont itt,
a Graslei helyén egykor működő
kikötőben volt. A történelem furcsa fintora, hogy Gent hanyatlását épp az egyik
leghíresebb szülöttének köszönheti – V. Károly német-római császárnak, aki
1500-ban itt, Gentben látta meg a napvilágot. Az uralkodó kegyetlenül elbánt a
várossal miután annak vezetői nem akarták megadni a horribilis mértékű
hozzájárulást Károly háborúihoz, s 1539-ben felkelést robbantottak ki. A
lendületes fejlődésnek ezzel egy jó időre vége szakadt, s egészen a 19.
századig kellett várni az újabb fellendüléshez, mely tulajdonképpen egy
takácsembernek, Leieven Bauwens-nek volt köszönhető. Bauwens Angliából hozta
magával (értsd: lopta ki) a mechanikus szövőtechnológia titkát, s 1810-ben
beindította az első belga mechanikus szövőgépet. Ennek hatására hihetetlen
mértékben beindult a genti textilipar, sorra nyíltak a gyárak, s mindössze 8
évvel később már 10.000 fő dolgozott itt az iparágban. Bár a város régi
hatalmát már nem tudta visszanyerni, így is Belgium kelet-flamand régiójának
központja maradt.
A Graslei
és Korenlei körbesétálása után a
környező utcácskákat jártam végig, amikor a Drabstraaton
egy gigantikus méretű WC-papírguriga fogadott az egyik udvaron. Igen, én is
pislogtam néhányat, hogy jól látom-e, de még a USE-IT térképem is külön jelezte
a helyét, mint egyik helyi látványosságot. A művészeti mondanivalójára
ugyanakkor még nem sikerült rájönni.
Innen össze-vissza sétálgattam, majd kilyukadtan a Vrijdag Markt-on, ahol napközben nyüzsgő
piaci forgatag várja az embert. Így este, sötétedés után csendes, üres volt a
tér, melynek közepén a város egyik hőse, Jacob
van Artevelde szobra áll.
Érdekes, hogy a városban mindenki ismeri a nevét,
minden második képeslapon az ő szobra látható, róla nevezték el a háttérben
magasodó háromtornyú Szent Jakab-templomot (St.
Jacobskerk), ám jellemzően a többet a helyiek sem tudnak róla.
Ahogy beköszöntött az este, elkezdték szépen
kivilágítani az épületeket, így még varázslatosabb hangulata lett a városnak.
Az
macskaköves utcákon alig voltak emberek, s mivel az óváros legnagyobb része
szigorúan autómentes övezet, zavartalanul sétálgathattam bármerre. Különösen a Patershol környékének kicsiny sikátorai
tetszettek nagyon, melyek tele vannak középkori, védett műemléknek nyilvánított
épülettel.
A csatorna menti épületeket látva, melyek képe
csodálatosan tükröződött vissza az érintetlen vízfelszínről, annyira elbűvölt,
hogy elhatároztam, visszaérve a hostelbe mindenképpen kihozom Anyát és
megmutatom neki is.
Így is tettem, s bár épp akkor ébredt fel (a
pihenésből persze alvás lett időközben), a képeket látva gyorsan összekapta
magát és kimentünk sétálni egy órát.
A döbbenetesen szép, gótikus homlokzatú Városházát (Stadthuis) és a mellette magasodó Harangtornyot
(Belfort) látva Anyának is elállt a
szava, nem győzte bizonygatni, milyen jól tettem, hogy kirángattam az ágyból.
A
kivilágított Graslei látványa pedig
minden képzeletet felülmúlt. Ezt az idilli képet gyakorlatilag egész este
elnézegettem volna.
Épp mire befejeztük a sétát, elkezdett csöpörögni az
eső, mely intő jelül szolgált, hogy már ideje így éjjel 1 óra körül végre hazamenni
aludni.
2. nap – Gent és Brugge (2015.
szeptember 4.)
Reggel negyed 9 körül csörgött az ébresztőóra. Anya
már egy ideje ébren volt. Két ötperces szundit engedélyeztem magamnak, majd
összekészülődtem és lementünk reggelizni a kifejezetten régies hangulatú
étkezőbe. Hostel-mértékkel nézve, meglehetősen bőséges ételválaszték állt a
rendelkezésünkre – fehér, sötét magos és pirított édeskenyér, többféle müzli, lekvár,
sajt és felvágott. Jól teleettük magunkat, majd visszatérve a szobába
összepakoltuk a cuccunkat. A kicsekkolást követően elkezdtük bejárni az egész
várost.
Először a hostel közvetlen szomszédságában lévő Szent
Mihály-templomot (Sint-Michielskerk)
vettük közelebbről szemügyre. A szokatlanul masszív, robosztus megjelenésű
templomot korának egyik legmagasabb, s egyben legmagasztosabb harangtornyával
álmodták meg, ám a 134 méteresre tervezett torony végül csak alig 24 méteresre
sikerült, s amikor végül abbahagyták a
220 évvel korábban kezdett építkezést, s egy lapos tetővel befedték az egészet.
A slusszpoén az, hogy 2012-ben, a Genti Fény Napján (Ghent Light Festival)
helyi művészek egy hatalmas fényoszlopot világítottak az égbe innen, ezzel
szimbolizálva a befejezetlen 134 méteresre tervezett templomtornyot, ám 20
perccel a hivatalos megnyitó előtt le kellett fújni az egészet, mivel néhány túlbuzgó
belga csillagász feljelentette őket fényszennyezés miatt. Szegény Sint-Michielskerk, még fényből sem kapta
meg a 134 méteres tornyát!
Innen a Korenlei-en sétálgattunk végig és nappali fényben is megcsodáltuk a Graslei épületeit és a magával ragadó csatorna menti látképet.
Anya
rendkívül türelmesen végigvárta, hogy megkomponáljam a szokásos Ludwigos
képeimet, majd amikor épp mehettünk volna, a közös beállított, időzítős
képeinket…amiből csak sokadjára sikerült elfogadhatót készíteni…majd, készített
külön rólam is néhányat, sok épülettel, kevés épülettel, templomtoronnyal
háttérben és templomtorony nélkül…mindenhogy, ahogy el lehet képzelni. Na jó,
bevallom, itt az indokoltnál tényleg egy kicsit többet időztem.
Innen a Korenlei-en sétálgattunk végig és nappali fényben is megcsodáltuk a Graslei épületeit és a magával ragadó csatorna menti látképet.
Sétálva az utcákon, több helyen is láttunk boltokat,
melyek furcsa, kúp alakú, lila színű cukormázas édességet árultak, s egyre
kíváncsibbak lettünk, mi lehet ez. Mint kiderült, a cuberdon névre keresztelt cukrot gumiarábikum felhasználásával
málnából készítik, a belseje kicsit folyós, míg a külső cukormáz relatíve
kemény. Igazi genti különlegességnek számít, úgyhogy elhatároztam, viszek
Andinak ajándékba egy zacskóval.
Megnéztük a Korenmarkt mellett magasodó Szent Miklós-templomot (Sint-Niklaaskerk) minden irányból, melyet még a kora 13. században kezdtek el építeni itt a folyami kikötő mentén. A genti városképet meghatározó három nagy torony közül az egyiket ez a templom tudhatja magáénak. Az idő vasfoga alaposan kikezdte szegény épületet, úgyhogy átfogó renováláson ment át az elmúlt 50 évben, s megúszta, hogy a polgármester parkolóházzá alakítsa inkább.
Megnéztük a Korenmarkt mellett magasodó Szent Miklós-templomot (Sint-Niklaaskerk) minden irányból, melyet még a kora 13. században kezdtek el építeni itt a folyami kikötő mentén. A genti városképet meghatározó három nagy torony közül az egyiket ez a templom tudhatja magáénak. Az idő vasfoga alaposan kikezdte szegény épületet, úgyhogy átfogó renováláson ment át az elmúlt 50 évben, s megúszta, hogy a polgármester parkolóházzá alakítsa inkább.
Ezután a tegnap este éjszakai fényben megcsodált
Városháza (Stadthuis) felé
fordultunk, melyen feltűnt valami, ami tegnap teljesen elkerülte a figyelmünket
– mégpedig az épületnek két egymástól homlokegyenest eltérő homlokzata van.
Az
egyik rész gazdagon díszített, gótikus jegyeket mutat, míg a másik része már
javában reneszánsz stílusú, s nem mellesleg 100 évvel később épült hozzá. Ha ez
még nem lenne elég a rendhagyó elemekből, akkor figyeljük meg a két épületrész
illeszkedésénél futó, kék-fehér csíkos színre festett vízelvezető csatornát,
melyet a helyiek csak viccesen a „világ legnagyobb nyalókájaként” emlegetnek.
A Városházán éppen esküvőt tartottak és az ifjú pár
épp akkor lépett ki az ajtón, amikor odaértünk. Meglepetésünkre az újdonsült
feleség nem a szokásos fehér menyasszonyruhát, hanem egy teljesen hétköznapi,
de elegáns női kosztümöt viselt. A násznép pedig nem rizzsel vagy
virágszirmokkal, hanem különféle színes tollakkal dobálta meg őket.
Innen a Vrijdag
Markt felé haladtunk tovább, ahol nyüzsgő piaci forgatag fogadott minket. A
kiváló holland és belga sajtok, tejtermékek, tengeri herkentyűk, halak, rákok,
ruházati cikkek széles választéka várta a vásárlókat. Anyával megállapítottuk,
hogy nagyon szép áruik voltak, ha mindez otthon lett volna, biztos rendesen
bevásároltunk volna itt.
Egy saroknyira a piactól, a Groot Kanonplein szélén
egy újabb rendhagyó helyi látványosságot lehetett megcsodálni – a közel 5 méter hosszú, 340 kilós
Dulle Griet névre keresztelt piros ágyút. Az óriási vécépapírtekercs,
nyalókaszínűre festett esőcsatorna után a hatalmas középkori ágyú már szinte
már beleolvadta a csöndes genti utcaképbe.
A legenda szerint a 15. század elején, a szomszédos városokkal vívott háborúk során Gent ezzel az új, átütő erejű fegyver bevetésével szerette volna eldönteni az egyik csata sorsát, ám gentieket még azelőtt megfutamították, hogy elsütötték volna a csodafegyvert, mely így az ellenség kezére került. Végül csak 126 évvel később (1578) szolgáltatták vissza azt Gent városának. A középkor egyik legnagyobb kaliberű ágyújaként ismert Dulle Grietet végül csak egyszer, próbaként sütötték el, akkor is sikertelenül – a golyó kiesett a csövön, az ágyú pedig eltörött.
A legenda szerint a 15. század elején, a szomszédos városokkal vívott háborúk során Gent ezzel az új, átütő erejű fegyver bevetésével szerette volna eldönteni az egyik csata sorsát, ám gentieket még azelőtt megfutamították, hogy elsütötték volna a csodafegyvert, mely így az ellenség kezére került. Végül csak 126 évvel később (1578) szolgáltatták vissza azt Gent városának. A középkor egyik legnagyobb kaliberű ágyújaként ismert Dulle Grietet végül csak egyszer, próbaként sütötték el, akkor is sikertelenül – a golyó kiesett a csövön, az ágyú pedig eltörött.
Ezután sétálgattunk a Patershol városrész hangulatos, macskaköves utcácskáin, majd
visszafele a központ irányába, útba ejtettük Gent középkori várát, a Gravensteent. A flandriai grófok
központjaként szolgáló várat 1180-ban építették, majd miután a grófok a 14.
században áttették a székhelyüket máshová, egy ideig bíróság és börtön működött
itt.
A 19. századra már teljesen másfajta hasznosítási módot találtak a várnak
– textilgyárat alakítottak ki benne! Végül a lebontásra ítélt várat az utolsó
utáni pillanatban mentették meg (Gent város tulajdonába került), s átfogó
renoválásba kezdtek, s megőrizve a középkori hangulatot, múzeummá alakították.
A kívülről kifejezetten masszív, robosztus várba sajnos indokolatlanul drága a
belépőjegy (10€ / fő), s mivel egyikőnk sem ragaszkodott a benti kiállításhoz túlzottan,
ki is hagytuk ezt az élményt.
A vár bejárata előtt egy kedves kis tér, a Veerleplein terül el. Itt megálltunk
pihenni egy kicsit, megettük a maradék almánkat, majd a közeli, a folyó fölött
átívelő hídról fotóztuk a csatorna-menti épületeket.
Anyának WC után keresve, a túloldalon bekukkantottunk
egy hosszú, régi raktárépületből kialakított, étterem-kávézóba, amelynek
hajótesthez hasonlító mennyezetéről hatalmas sonkák csüngtek alá, egészen
egyedi hangulatot kölcsönözve a helynek.
Innen az utunk már egyenesen a híres Harangtoronyhoz
(Belfort) vezetett. Az UNESCO
Világörökség részének nyilvánított torony építése 1313-ben kezdődött, ám a
háborúk, pestis és politikai csatározások miatt csak közel 70 évvel később,
1380-ben fejeződött be.
Belgium legmagasabb harangtornyaként nyilvántartott épület 3 fő funkciót töltött be az évszázadok során: 1.) 1442-től kezdődően 427 éven át őrtoronyként működött, ahonnan az őrszemek belátták az egész várost, és veszély esetén megkongatták a harangokat. Ebben a korban a város legnagyobb ellenségének a tűz bizonyult, melyet innen könnyedén ki lehetett szúrni. 2.) A városi előjogokat tanúsító okiratok is itt őrizték, melyek a város legfontosabb értékeinek számítottak. 3.) Harangtoronyként talán nem meglepő, hogy a harmadik fő funkció a harangjáték volt, mely kezdetben kizárólag vallási célokat szolgált, majd a középkori városok növekedésével rájöttek, hogy kiválóan lehet velük szabályozni a település hétköznapi életét. A fő jelzőharang az 1325-ben öntött Roland volt – a szokásos óránkénti kongatás mellett ezzel riasztották a városlakókat ellenség közeledése esetén is.
A belépő fejenként 6 euróba kerül, s jó hír a lépcsőzéstől ódzkodóknak, hogy a torony egy jelentős részében liftet is igénybe vehetünk. Amikor az erre utaló kiírást megláttam, visszarohantam kijárat mellett várakozó, a felfele vezető 256 lépcső gondolatától is megijedő Anyához, aki végül mégis csatlakozott hozzám a toronyba tett látogatáshoz.
Ugyanakkor az már csak a felmenetelkor derült ki, hogy a lift csak az első emelettől közlekedik, odáig gyalog kell eljutni, ami…nos, valójában lényegesen több lépcsőt takar, mint amennyit a dolog előre sejtet. Anya rendesen megszenvedett vele, de hősiesen felküzdötte magát a keskeny csigalépcsőn, majd némi liftezés után a torony tetejéből élvezhettük a páratlan kilátást. A harangszerkezet legfőbb elemeként szemügyre vehettük a híres Roland nevű harangot is.
Belgium legmagasabb harangtornyaként nyilvántartott épület 3 fő funkciót töltött be az évszázadok során: 1.) 1442-től kezdődően 427 éven át őrtoronyként működött, ahonnan az őrszemek belátták az egész várost, és veszély esetén megkongatták a harangokat. Ebben a korban a város legnagyobb ellenségének a tűz bizonyult, melyet innen könnyedén ki lehetett szúrni. 2.) A városi előjogokat tanúsító okiratok is itt őrizték, melyek a város legfontosabb értékeinek számítottak. 3.) Harangtoronyként talán nem meglepő, hogy a harmadik fő funkció a harangjáték volt, mely kezdetben kizárólag vallási célokat szolgált, majd a középkori városok növekedésével rájöttek, hogy kiválóan lehet velük szabályozni a település hétköznapi életét. A fő jelzőharang az 1325-ben öntött Roland volt – a szokásos óránkénti kongatás mellett ezzel riasztották a városlakókat ellenség közeledése esetén is.
A belépő fejenként 6 euróba kerül, s jó hír a lépcsőzéstől ódzkodóknak, hogy a torony egy jelentős részében liftet is igénybe vehetünk. Amikor az erre utaló kiírást megláttam, visszarohantam kijárat mellett várakozó, a felfele vezető 256 lépcső gondolatától is megijedő Anyához, aki végül mégis csatlakozott hozzám a toronyba tett látogatáshoz.
Ugyanakkor az már csak a felmenetelkor derült ki, hogy a lift csak az első emelettől közlekedik, odáig gyalog kell eljutni, ami…nos, valójában lényegesen több lépcsőt takar, mint amennyit a dolog előre sejtet. Anya rendesen megszenvedett vele, de hősiesen felküzdötte magát a keskeny csigalépcsőn, majd némi liftezés után a torony tetejéből élvezhettük a páratlan kilátást. A harangszerkezet legfőbb elemeként szemügyre vehettük a híres Roland nevű harangot is.
Visszafelé pihésképpen megálltunk az elsőn megnézni
egy harangkészítésről szóló rövidfilmet, majd mosolyogva fotózkodtunk az egykor
a harangtorony csúcsára szerelt, eredeti fémsárkánnyal, melyet a város
védelmezőjének tartottak.
Miután megjártuk a harangtornyot, beugrottunk egy
gyors sajtburger erejéig a csodálatos, csipkéstornyú genti Főposta épületével
szemközt működő McDonalds-ba enni.
Innen a Harangtorony mögött elterülő Sintbaafsplein felé sétáltunk, ahol a NTGent Schouwburg színház szomszédságában
a Gent harmadik legfontosabb tornyával rendelkező Szent Baaf-katedrális (Sint Baafskathedraal) magasodik.
Sajnos a jelenleg felújítás alatt lévő templomba nem tudtunk besurranni, pedig a legfőbb látnivalóját, a kápolnájában őrzött, 24 darabos, világhírű oltárfestményt, a Titokzatos bárány imádatát érdemes lett volna megnézni. Az egyik panelt 1934-ben ellopták, ráadásul a tolvaj még azelőtt meghalt, hogy elárulhatta volna a rejtekhelyét, így a festmény hollétét továbbra is homály fedi, s Gent egyik legnagyobb misztikumának tartják.
Délután negyed 3 körül lassan ideje volt a vasútállomás felé tendálni. Zárásképpen felszálltunk egy „városnéző” #4 villamosra, mely egy hatalmas félkörívet ír le Genten belül, érintve az óvárost, külvárost és a kikötőt is, s végül a vasútállomáshoz fut be.
Sajnos a jelenleg felújítás alatt lévő templomba nem tudtunk besurranni, pedig a legfőbb látnivalóját, a kápolnájában őrzött, 24 darabos, világhírű oltárfestményt, a Titokzatos bárány imádatát érdemes lett volna megnézni. Az egyik panelt 1934-ben ellopták, ráadásul a tolvaj még azelőtt meghalt, hogy elárulhatta volna a rejtekhelyét, így a festmény hollétét továbbra is homály fedi, s Gent egyik legnagyobb misztikumának tartják.
Délután negyed 3 körül lassan ideje volt a vasútállomás felé tendálni. Zárásképpen felszálltunk egy „városnéző” #4 villamosra, mely egy hatalmas félkörívet ír le Genten belül, érintve az óvárost, külvárost és a kikötőt is, s végül a vasútállomáshoz fut be.
Pár perccel 3 óra után értünk ki az állomásra. Vettünk
jegyet Brugge-be (6,50€/fő), majd
azzal a lendülettel rohanhattunk is a vonathoz, mely perceken belül indult is
(15.10). Az út nagyjából 25 percet tartott.
Brugge-be
érkezve ismételten elfogott a nosztalgia. Bő két hét híján pontosan hét éve
jártam itt utoljára, mely sok szempontból is emlékezetesnek bizonyult. Az
utazásokkal teletűzdelt amszterdami Erasmus-os félévem első jelentősebbkirándulása – Antwerpen érintésével – ide vezetett. Életemben másodszor itt
aludtam hostelben (Passage Hostel),
melyet egy varacskos disznóhoz hasonlóan horkoló szobatárs tett örökké
emlékezetessé. Ettől függetlenül a város már akkor teljesen elbűvölt, s biztos
voltam benne, hogy egyszer (vagy többször) még visszatérek ide.
A vasútállomás Brugge történelmi belvárosának déli csücskében fekszik, relatíve messze a legfontosabb látnivalóktól. Elvileg vannak valamilyen buszok innen a központba, de tömegközlekedni Brugge-ben legalább akkora bűn, mint Mozart koncerten rockzenét hallgatni. Ezt a várost sétálva vagy biciklisen lehet a legjobban felfedezni!
A vasútállomás Brugge történelmi belvárosának déli csücskében fekszik, relatíve messze a legfontosabb látnivalóktól. Elvileg vannak valamilyen buszok innen a központba, de tömegközlekedni Brugge-ben legalább akkora bűn, mint Mozart koncerten rockzenét hallgatni. Ezt a várost sétálva vagy biciklisen lehet a legjobban felfedezni!
Tehát mi is gyalog indultunk útnak. Mivel a
szállásunk bőven a Markton túl található, gondoltuk, az odavezető út során
legalább módszeresen végigjárjuk az útba eső látnivalókat. Keresztülsétáltunk
az idillikus hangulatú Minnewater-parkon,
melyet a hasonló nevűre keresztelt mesterséges tavacska ölel körül.
A tó környékékén feltűnően sok hattyút láthatunk, melynek megvan a maga története. A legenda szerint, miután 1488-ban a magisztrátus parancsára kivégeztették a város egyik urát (s egyben Habsburg Miksa tanácsadóját), Pieter Lachalst, mire a császár bosszúból arra kényszerítette a helyieket, hogy hattyúkkal (Lachals magyarul „hosszú nyakat” jelent) népesítsék be a tavaikat, csatornáikat – az idők végezetéig. Nos, ez olyan jól sikerült, hogy a hattyúk azóta is itt vannak! Szerintem maga Miksa sem gondolta, hogy rendelete ilyen időtállónak bizonyul majd.
A tó környékékén feltűnően sok hattyút láthatunk, melynek megvan a maga története. A legenda szerint, miután 1488-ban a magisztrátus parancsára kivégeztették a város egyik urát (s egyben Habsburg Miksa tanácsadóját), Pieter Lachalst, mire a császár bosszúból arra kényszerítette a helyieket, hogy hattyúkkal (Lachals magyarul „hosszú nyakat” jelent) népesítsék be a tavaikat, csatornáikat – az idők végezetéig. Nos, ez olyan jól sikerült, hogy a hattyúk azóta is itt vannak! Szerintem maga Miksa sem gondolta, hogy rendelete ilyen időtállónak bizonyul majd.
Az első megálló a híres Begina-udvar (Begijnhof) volt, melyet a 12. század
során Németalföldön elterjedt, női vallási közösség tagjai, a beginák laktak. Bár a beginák katolikus
vallási csoportnak számítottak, az egyházi szerzetesektől eltérően nem tettek
szegénységi vagy engedelmességi fogadalmat, nem vonultak vissza a világtól, nem
mondtak le a házasság lehetőségéről vagy vagyonukról és közvetlenül nem voltak
a pápának vagy a helyi egyházi hierarchiának alárendelve, hanem ígérettel vagy
ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat a krisztusi tanok követésére, az
evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartására, az úgynevezett
apostoli életre.
Minden közösség maga választotta meg vezetőjét, maga
alakította ki a saját életmódját és szabályzatát, amelyben a vallásos
gyakorlatok (imádság, személődés, liturgia), az önfenntartó fizikai munka
(főként szövés és csipkeverés) mellett, jelentős szerepet kapott a szociális
tevékenység (például betegápolás, szegénygondozás, tanítás) is. Bár alapvetően
elutasították a túlzott világi javakat, a túlzott szegénységet, mindenről
lemondást nem tekintették követendőnek.
A hitet a túlzottan emelkedett vallási nyelvezet helyett a köznép számára jobban érthető módon terjesztették, amivel az egyház szemében eretneknek számítottak. Az üldözések hatására az évszázadok alatt lassan lehanyatlott a beginák kora. Itt, a brugge-i beginaudvarban 1927 óta a bencés rend női tagjai élnek. A békés, csendes beginaudvar házainak többségét a 17-18. században építették, de az egykori vezetőségi épület például 1609-ből való.
A hitet a túlzottan emelkedett vallási nyelvezet helyett a köznép számára jobban érthető módon terjesztették, amivel az egyház szemében eretneknek számítottak. Az üldözések hatására az évszázadok alatt lassan lehanyatlott a beginák kora. Itt, a brugge-i beginaudvarban 1927 óta a bencés rend női tagjai élnek. A békés, csendes beginaudvar házainak többségét a 17-18. században építették, de az egykori vezetőségi épület például 1609-ből való.
A hatalmas belső udvar fáira több helyen valamilyen
fabunker volt tákolva („Madáretetőnek túl
nagyok. Kétlem, hogy a néniknek készítették őket!” – jegyeztem meg
Anyának.), de nem jöttünk rá a funkciójukra.
Kívülről a Begijnhof csatornákkal van körbevéve, mely
révén úgy néz ki, mintha az épületei úsznának a vízen.
Innen a kis utcácskákon haladva sétálgattunk, élveztük
Brugge autentikus, középkorias hangulatát, nézegettük a guszta csokoládés
kirakatokat, szemeztünk az egyik ablakból bámuló napszemüveges, beginabábuval
és rácsodálkoztunk a kissé groteszk, dupla lófejből vizet okádó szökőkútra.
Lassan fél ötre járt az idő, kezdtünk megéhezni. Az
utcán majonézes hasábburgonyát majszoló turistasereget látva mi is hamar
meghoztuk a döntést a kései ebédet illetően, és beültünk az egyik szimpatikus
belga „sült krumplizdába”. A barbeque szószos sült krumplihoz Jupiler sört ittunk, s már épp indulni
készültünk, amikor a vészjóslóan sötétedő égből óriási felhőszakadás zúdult a
városra.
Hollandiában már megszoktam, hogy az ilyen hirtelen
jött zápor sosem tart sokáig. Így is lett, 20 perc múlva elvonultak a felhők és
folytathattuk a városnézést.
Alig pár méterre innen találjuk a 11. században (!)
alapított Szent János Kórházat (Sint
Janshospitaal), melyet Európa egyik legrégebbi kórházaként emlegetnek.
Bár
napjainkban már a Hans Memling Múzeum
működik benne, a jellegzetes ódon homlokzata még az eredeti.
Bementünk körbenézni a kórház belső udvarán is, mely úgy nézett ki, mintha egy középkorról szóló film díszlete lett volna – leszámítva a széles, fából készült fehér napozópadot.
Bementünk körbenézni a kórház belső udvarán is, mely úgy nézett ki, mintha egy középkorról szóló film díszlete lett volna – leszámítva a széles, fából készült fehér napozópadot.
A kórházzal szemben, a Mariastraat túloldalán magasodik az impozáns Miasszonyunk-templom (Onze Lieve Vrouwekerk), mely a maga
122,3 méteres magasságával a világ második legmagasabb téglaépítésű tornyának
számít.
A templom hírnevét mégsem elsősorban ennek, hanem Michelangelo fehér
márványból készült Madonna szobrának köszönheti, melyet 1504 körül brugge-i
kereskedőcsaládok rendeltek a mestertől. A szobrot a történelem folyamán
többször is eltulajdonították a templomból – utoljára a II. világháború alatt,
1944-ben.
Visszaszerzéséről szól (részben) a George Clooney és Matt Damon
főszereplésével készült a 2014-es Műkincsvadászok
című film, melyben a szövetségesektől egy kis osztag megpróbálja felkutatni és
visszaszerezni a legfontosabb műalkotásokat.
A templomba ingyenes a belépés, viszont a Madonna
körüli néhány négyzetméteres rész le van kerítve, csak borsosnak mondható, 6
eurós jegyár mellett tekinthető meg. Mi tökéletesen megelégedtünk a templom
falára kiragasztott fotójával.
A rendkívül hangulatos, macskaköves utcácskákon
sétálgatva elképesztően régi házakat is látni, akár bőven a 17. század
közepéről is. Komolyan, az embernek kedve lenne az összeset lefotózni.
Elhaladtunk Belgium legrégebbi téglatemplomának
tartott Szent Salvator-székesegyház (Sint Salvatorskathedraal) mellett.
Eredetileg egyszerű kis templomnak épült, ám a korábbi városi katedrális
lerombolását és Belgium 1830-as függetlenségét követően megkapta a
katedrálisnak járó státuszt. Jellegzetes tornya 99 méter magas.
Innen a Steenstraaton
haladva már egyenesen a Markt felé folytattuk az utunkat, miközben nézegettük a
házak homlokzatait és a kirakatokat.
Az egyik fő sláger a csokoládéból készült, rendkívül élethű rozsdás szerszámokkal teli szerszámosláda volt. Legszívesebben úgy vettem volna egy ilyet Apának, de Anyával megállapítottuk, hogy biztos nem lenne szíve megenni, s inkább eltenné emlékbe.
Az egyik fő sláger a csokoládéból készült, rendkívül élethű rozsdás szerszámokkal teli szerszámosláda volt. Legszívesebben úgy vettem volna egy ilyet Apának, de Anyával megállapítottuk, hogy biztos nem lenne szíve megenni, s inkább eltenné emlékbe.
Végül elértünk Brugge híres piacterére, a Markt-ra, ahol a város egyik
legfontosabb jelképe, a 83
méter magas Harangtorony (Belfort) magasodik. Építése nem fog a történelem legolajozottabban
kivitelezett projektmunkái közé bekerülni – 200 éven keresztül építették,
közben háromszor rombolták le, s háromszor kezdhették újra a munkát, mire végre
valahára 1482-re elkészült.
Érdekes módon, a középkorban magasabb volt, mint
jelenleg, mivel a mostani csúcsra jött még egy külön faszerkezet, mely azontúl,
hogy magasított valamit az épületen, mindössze annyira volt jó, hogy néhányszor
belécsapjon a villám és leégjen az egész. A sokadik villámos eset után a
helyiek hagyták a fenébe, és nem újították fel többé.
A Markt-ot
ezenkívül még temérdek gyönyörű épület szegélyezi – többek közt a Tartományi
Bíróság (Provincial Hof), ahol a
középkorban a kereskedők a közeli kikötőből hozott portékáit tárolták. Később
neogótikus stílusban újjáépítették az épületet és kormánykomplexumot
alakítottak ki itt.
A tér közepén Pieter de Coninck és Jan Breydel szobra
áll, akik 1302-ben a franciák ellen hadba szólították a város lakóit.
Körbefotóztuk a teret, majd sietős léptekkel
továbbindultunk a T.-Jabokstraaton az
hostel felé. Finoman szólva, folyó ügyeim elintézése nem tűrt halasztást, s
mivel a Markton található, előkelő (értsd: turistalehúzós) éttermekben 2
euróért lehetett volna használni a WC-t, inkább megpróbáltam kibírni valahogy a
szállásig. A hostelünk (Snuffel Hostel)
8-10 percnyi sétatávra fekszik a Markttól kifelé menő Ezelstraaton. Az elmúlt hónapokban költöztek odébb pár házzal egy
vadonatúj épületbe, így eltartott, míg megtaláltuk őket, mivel a Hostelworld-os
visszaigazoláson még a régi cím szerepelt.
Ahogy beestünk az ajtón, már rohantam is a mosdóba.
Miután megkönnyebbülten visszatértem a recepcióhoz, becsekkoltunk, fizettünk
(27€/fő/éj + 2,20€ turistaadó), majd átvettük a kulcsokat.
Az egész hostel zsír új volt. Makulátlan, már-már
steril tisztaság mindenhol, ugyanakkor sehol semmi dekoráció, díszítés vagy a
hostelekre általában jellemző bohó karakter. Ezzel együtt a célnak tökéletesen
megfelelt, a szobánk hatalmas, a fürdő-mosdó helyiség mindössze pár méterre
található, míg a környék csöndes, az ablakunk pedig a szomszédos templom falára
néz.
Jó volt lepihenni egy kicsit az egész napos gyaloglás
után. Azt terveztem, hogy ha lesz bennünk még elég energia, sötétedés után
bemegyünk egy kicsit sétálni a hangulatosan kivilágított városba. Ugyanakkor
nem lepődtem meg, hogy Anya annyira elfáradt ekkorra, ahogy letette a fejét a
párnára, nyomban el is nyomta az álom. Nem akartam, hogy megerőltető legyen
számára a kirándulás, úgyhogy este 9 körül egyedül mentem be a városba.
Érdekes módon, nekem úgy tűnt, Gentben sokkal jobban
odafigyeltek az épületek és közterek éjszakai díszkivilágítására, mint itt,
Bruggeben. A Markton például szinte csak a Harangtorony és a Provincial Hof
úszott fénytengerben, a többi épületet csak a gyér közvilágításnak köszönhetően
nem burkolózott teljes sötétségbe.
Innen átsétáltam a szomszédos Burg térre, ahol számos lenyűgöző műemlék sorakozik. Itt találjuk
az impozáns, gótikus homlokzatú Városházát (Stadhuis),
az állítólag Krisztus vérét őrző Szent Vér-kápolnát (Heilige Bloedsbaziliek) és az egykori Igazságügyi Palota (Brugse Vrije) épületét. A Burg vitán
felül az egyik legszebb része a városnak, úgyhogy ide mindenképpen el akartam
másnap hozni Anyát, hogy egy kicsit jobban körül tudjunk nézni.
Este még két másik helyet szerettem volna mindenképpen
megkeresni, ahonnan varázslatos éjszakai felvételt lehet készíteni. Az egyik
ráadásul épp itt volt a közelben, csak meg kellett keresnem, mivel a korábban
még nem jártam ott. A Burgról a mulatságos nevű kis díszes átjárón, a Blinde-Ezelstraat-on (Vakszamár utca)
kellett keresztüljönni, jobbra lekanyarodni a piciny terecskére (Huidenvettersplein), melynek túlsó végén
kifordultam a Rozenhoedkai,
Braambergstraat és Pandreitje kereszteződéséhez
és elégedetten nyugtázhattam – megtaláltam, amit kerestem. Ez az egyik legszebb
brugge-i látkép, amit csak el tudok képzelni, mely épp a város lényegét fogja
meg. A vízfelszínen csodálatosan tükröződő középkori épületek és a jellegzetes
Harangtorony látványa egyszerűen magával ragadó.
Innen a rendkívül hangulatos, csatorna menti úton (Dijver) sétálva eljutottam a narancsos
színben úszó, csipkéstornyú Miasszonyunk-templomhoz
és a Szent János-kórházhoz.
A második helyet, amit meg akartam keresni, pontosan
tudtam, hol találom – a Wijngaardplein
szélén lévő kis stéget, ahonnan a vízben tükröződő Begijnhof oldaláról lehet ámulatba ejtően szép éjszakai felvételt
készíteni. 2008-ban pontosan ugyanezen a helyen lőtten egy képet, mely olyan
sikert aratott az ismerősi körben, hogy gondoltam, érdemes így, pár évvel
később is megpróbálkozni vele. Szeretem ezt a helyet, különleges érzés volt
viszontlátni így hosszú évek után.
Már csak egy dolog maradt az estére – keresni egy jó
hangulatos kis belga sörözőt és legurítani néhány helyi sörkülönlegességet.
Tettem egy gyenge kísérletet, hogy megtaláljam azt a sörözőt, ahol anno
Eszterrel voltunk, mivel ott 100 különböző belga sört szolgálnak fel, de nem
emlékeztem a nevére. (Mint később kiderült, a Café de Kuppe névre
hallgató hely a szállásunkról mindössze pár percnyi sétára található.) Végül
találtam az interneten egyet, amelyet el is indultam megkeresni, de be volt
zárva.
Csalódottan bandukoltam visszafelé a csöndes, kihalt Langestraat-on, amikor elhaladtam egy
kis söröző (Café 't Stokershuis)
mellett. Ahogy bekukkantottam az ablakon, azonnal megtetszett, úgyhogy benyitottam.
Rendkívül hangulatos kis kocsma volt, ódon fabútorokkal, antik sörös ereklyékkel, láncos kakukkos órával és régi brugge-i képekkel, fotókkal. Még a mennyezetről lógó gumicsirke is valahogy illett a hely ódon, ugyanakkor bohó hangulatához. Mindössze öt asztal fért el benne, leültem az egyikhez. A csapos – aki a söröző tulajdonosa, pincére és séfje is egyben – adott egy itallapot, majd a kérésemre ajánlott két olyan, jellegzetes helyi sört, melyet 1856 óta főznek itt Brugge történelmi belvárosában. Mindkettő a Maes család által alapított sörfőzde (Brewery De Halve Maan) büszkeségének számít – a Brugse Zot és a Straffe Hendrik. Először a 6%-os alkoholtartalmú, karakteres, világos sört, a Brugse Zot-ot próbáltam ki, melynek a palackjáról egy udvari bolond vigyorog vissza. Ahogy szépen lassan, minden cseppjét kiélvezve kortyolgattam, megállapítottam magamban, azért a belgák nagyon értenek a sörfőzéshez. Másodiknak az extra erős, 11%-os alkoholtartalmú, intenzív fűszeres ízű, barna sört, a Straffe Hendrik Quadruple-t kértem. A sör nevének az eredetéről mesélte a csapos, hogy a Maes családban az első szülött fiú már generációk óta Hendrik volt, akik ráadásul mindannyian továbbvitték a családi bizniszt, s ennek állítanak így emléket.
Rendkívül hangulatos kis kocsma volt, ódon fabútorokkal, antik sörös ereklyékkel, láncos kakukkos órával és régi brugge-i képekkel, fotókkal. Még a mennyezetről lógó gumicsirke is valahogy illett a hely ódon, ugyanakkor bohó hangulatához. Mindössze öt asztal fért el benne, leültem az egyikhez. A csapos – aki a söröző tulajdonosa, pincére és séfje is egyben – adott egy itallapot, majd a kérésemre ajánlott két olyan, jellegzetes helyi sört, melyet 1856 óta főznek itt Brugge történelmi belvárosában. Mindkettő a Maes család által alapított sörfőzde (Brewery De Halve Maan) büszkeségének számít – a Brugse Zot és a Straffe Hendrik. Először a 6%-os alkoholtartalmú, karakteres, világos sört, a Brugse Zot-ot próbáltam ki, melynek a palackjáról egy udvari bolond vigyorog vissza. Ahogy szépen lassan, minden cseppjét kiélvezve kortyolgattam, megállapítottam magamban, azért a belgák nagyon értenek a sörfőzéshez. Másodiknak az extra erős, 11%-os alkoholtartalmú, intenzív fűszeres ízű, barna sört, a Straffe Hendrik Quadruple-t kértem. A sör nevének az eredetéről mesélte a csapos, hogy a Maes családban az első szülött fiú már generációk óta Hendrik volt, akik ráadásul mindannyian továbbvitték a családi bizniszt, s ennek állítanak így emléket.
Az erős belga söröket nem szabad és nem is kell
gyorsan inni – én is igyekeztem minél jobban kiélvezni őket.
Bő egy órát töltöttem el itt, majd éjfél körül
elindultam vissza a szállásra.
3. nap – Brugge és hazaút (2015.
szeptember 5.)
Reggel fél 9-re irányoztuk elő a kelést,
természetesen Anya már rég ébren volt és összekészült mire én kikászálódtam az
ágyból. Összekaptam magam, majd lementünk reggelizni az étkezőbe. A másik
hostellel ellentétben itt nem kaptunk felvágottat, így csak a sajt, lekvár,
kekszes és mogyorós krém variálásával lehetett szendvicset készíteni.
Evés után még felmentünk körbefotózni a szobát,
lehoztuk az ágyneműket, majd leadtuk a kulcsokat a recepción. Kilépve az
épületből rettentően megörültem, hogy néhány kósza napsugárnak köszönhetően
szépek voltak a fények, ám nem tartott sokáig az idilli helyzet – mire elértünk
az utca végére, a szürke felhők teljesen beborították az eget.
Először a Marktra sétáltunk el, ugyanis a
Harangtoronyba (Belfort) még
mindenképpen fel szerettem volna menni. Anya már előre jelezte, hogy nincs az
az ég, hogy megmássza a torony 366 lépcsőjét, viszont szívesen megvár itt lent.
A belépőjegy nem olcsó, 8 euróba kerül, ráadásul
meglehetősen szűkre szabott csigalépcsőn lehet csak feljutni a torony tetejére,
viszont a látványért mindenképpen megéri. Ráadásul, mivel pontosan 10.30-ra
értem fel, láthattam a hatalmas, bonyolult harangozó szerkezetet működés
közben, amikor pontban félkor nekikezdett a kongatásnak.
Fentről körbefotóztam a várost, a jellegzetesebb
épületeket, leintegettem a tér közepén várakozó, hangyányi méretű Anyának, majd
elindultam visszafelé.
A nap hátralevő részére egy kis levezető séta és némi
ajándékvásárlás maradt. Elsőként a Provincial
Hof tőszomszédságában lévő Főpostára ugrottunk feladni egy képeslapot
Laurának, majd átsétáltunk a Burg
térre, mely nappali fényben is lenyűgözőnek hatott.
Egyrészről itt található Belgium legrégebbi és egyben egyik legszebb városházája, a Stadhuis. Az 1376 és 1420 között épült, csodálatos, faragott tornyocskákkal és szobrokkal díszített homlokzatú épület előtt éppen egy esküvőre érkező násznép gyülekezett.
A mennyasszony – csakúgy, mint a genti esküvő esetén – itt is mindössze egy szolid kiskosztümöt öltött magára, nélkülözve mindenféle tradicionális esküvői jelleget.
A városháza mellett áll az egykori Igazságügyi Palota (Brugse Vrije), mely napjainkban a városi archívumnak ad otthont. A Burg harmadik legjelentősebb épülete a bizarr háttérsztorival rendelkező Szent Vér-kápolna (Heilige Bloedsbaziliek), melyben állítólag Krisztus néhány csepp vérét őrzik.
Egyrészről itt található Belgium legrégebbi és egyben egyik legszebb városházája, a Stadhuis. Az 1376 és 1420 között épült, csodálatos, faragott tornyocskákkal és szobrokkal díszített homlokzatú épület előtt éppen egy esküvőre érkező násznép gyülekezett.
A mennyasszony – csakúgy, mint a genti esküvő esetén – itt is mindössze egy szolid kiskosztümöt öltött magára, nélkülözve mindenféle tradicionális esküvői jelleget.
A városháza mellett áll az egykori Igazságügyi Palota (Brugse Vrije), mely napjainkban a városi archívumnak ad otthont. A Burg harmadik legjelentősebb épülete a bizarr háttérsztorival rendelkező Szent Vér-kápolna (Heilige Bloedsbaziliek), melyben állítólag Krisztus néhány csepp vérét őrzik.
A szent ereklye a 12. század második felében került ide az első
keresztes hadjáratot megjárt flandriai grófnak köszönhetően, aki azt a
jeruzsálemi pátriárkától kapta. A kápolna két, meglehetősen eltérő stílusú
részből áll – a régebbi alsó kápolnából, valamint a gazdagon díszített felső
kápolnából. Utóbbiban a gondosan megmunkált, arannyal, ezüsttel és
drágakövekkel kirakott díszes tárolóhelyet is láthatjuk, ahol a fő
látványosságnak számító Krisztus vérét is őrzik.
Innen elvittem Anyát a tegnap felfedezett, kedvenc csatorna
menti helyemre, ahol készítettünk magunkról egy közös képet.
Ezt követően végigjártunk néhány jófajta csokoládéboltot, s gondosan kiválasztottuk az otthoniaknak szánt csoki válogatást, ettünk egy-egy csákónyi sült krumplit, majd kihasználva a hátralévő bő másfél órát, mindenféle különösebb cél nélkül sétálgattunk egyet még utoljára a városban.
Kész felüdülésnek számított, ha egy félreeső kis utcába tévedtünk, ahol nem hömpölygött velünk az a végeláthatatlan embertömeg (ergo turista), akik Brugge utcáit 95%-ban benépesítik. Most már értem, miért mondják, hogy szebb hétvégi napokon van hogy Brugge-ben több a turista, mint a helyi lakos.
Ezt követően végigjártunk néhány jófajta csokoládéboltot, s gondosan kiválasztottuk az otthoniaknak szánt csoki válogatást, ettünk egy-egy csákónyi sült krumplit, majd kihasználva a hátralévő bő másfél órát, mindenféle különösebb cél nélkül sétálgattunk egyet még utoljára a városban.
Kész felüdülésnek számított, ha egy félreeső kis utcába tévedtünk, ahol nem hömpölygött velünk az a végeláthatatlan embertömeg (ergo turista), akik Brugge utcáit 95%-ban benépesítik. Most már értem, miért mondják, hogy szebb hétvégi napokon van hogy Brugge-ben több a turista, mint a helyi lakos.
Fél 2 felé szépen lassan elindultunk a vasútállomás
felé. Ott még gyorsan betértünk egy Carefour-ba venni egy-egy táblás csokit a
munkatársaknak, majd átmentünk az állomás túloldalára, ahonnan pontban 2-kor a
közvetlenül a Charleroi reptérre közlekedő shuttlebusznak kellett volna
indulnia. 10 perccel az indulás előtt a busznak még színét sem láttuk, s Anya
már éppen kezdett kételkedni, hogy valóban a jó helyen várnunk-e, amikor
végszóra begördült a fehér-zöld színekben pompázó Flibco járat.
Épp a legjobbkor, mivel alighogy megkezdtük a beszállást, elkezdett szakadni az eső, de mintha dézsából öntötték volna. Szerencsére az elsők között szállhattunk fel, így nem kellett a többiekhez hasonlóan kint ázni az esőben. A jegy 21 euróba került, lehetett kártyával fizetni a helyszínen, sőt, aki online veszi és otthon nyomtatja ki az e-jegyet, még néhány eurót meg is takaríthat.
Épp a legjobbkor, mivel alighogy megkezdtük a beszállást, elkezdett szakadni az eső, de mintha dézsából öntötték volna. Szerencsére az elsők között szállhattunk fel, így nem kellett a többiekhez hasonlóan kint ázni az esőben. A jegy 21 euróba került, lehetett kártyával fizetni a helyszínen, sőt, aki online veszi és otthon nyomtatja ki az e-jegyet, még néhány eurót meg is takaríthat.
Az első két ülést foglalhattuk el, de sajnos sokat
nem láthattunk a tájból a heves esőzésnek köszönhetően. Gent érintésével, de
szinte végig autópályán haladtunk, s bár Brüsszel előtt belefutottunk egy
dugóba, így is percre pontosan (16.15) érkeztünk meg a Charleroi reptérre.
A reptéri várakozás különösebb izgalom nélkül telt. A
hazafelé menő járatunk 18.50-kor indult, mellyel este háromnegyed 9-re értünk
vissza Budapestre.
Ezzel véget ért az eddigi legnagyobb szabású
születésnapi ajándék, amit valaha adtam, s úgy érzem, sikerült is vele elérnem
a célomat. Anya rendkívül jól érezte magát, nagyon élvezte az utazást az
elejétől a végéig, miközben minőségi időt tölthettünk el együtt, mint Anya és
Fia, amely manapság mindennél többet számít. Felnőttként már jobban átérzem,
milyen hatalmas dolog volt anno a szüleink részéről, hogy rendszeresen elvittek
utazni minket – nem is akármilyen helyekre. Mallorca, Korfu, Horvátország,
Olaszország, Málta, Svájc, Csehország, Németország vagy a csehszlovákiai és
szlovéniai síelések…rengeteg élmény, melyet gyerekfejjel természetesnek
veszünk, de csak később értjük meg, hogy szüleinknek mindezt mennyi munka,
spórolás és áldozat árán sikerült megteremteni. Elképesztően jó érzés, hogy
ezúttal felcserélődtek a szerepek, és én vihettem el Őt valahova úgy, hogy
költségeket teljes egészében én álltam.
Nagyon örülök, hogy – a kanadai, koppenhágai és a berni út után – immár negyedszer nyílt alkalmam Anyával kettesben utazni, s úgy
érzem, minden egyes utazás hozzátett valami értékeset a kapcsolatunkhoz. Büszke
vagyok rá, hogy a „hatodik X” ellenére továbbra is fiatalos lendülettel,
izgatottsággal és érdeklődéssel vág bele az utazásokba, és mer élni kínálkozó lehetőségekkel.
Úgy érzem, Belgium kiváló választásnak bizonyult egy
ilyen közös kiruccanáshoz, melyben mindketten megtaláltuk a dolgok szépségét. Számomra
Brüsszel és Brugge a kellemes nosztalgiát, Gent pedig egy régóta várt
hiánypótlást jelentette, míg Anyának az újdonság és felfedezés varázsát. Egy
azonban biztos – ez a három belga város minden szempontból megunhatatlan
klasszikus, melyet nem elég egyszer látni.