Brüsszel, Gent, Brugge

Előzmények

Korábban sokat töprengtem rajta, mi lenne a legjobb ajándék Anyukám 60. születésnapjára. Eleinte többnyire tárgyakban gondolkoztam, de valahogy semmi olyat nem találtam, amely igazán méltó lett volna e jeles évfordulóhoz. Mióta elköltöztem otthonról, egyre inkább azt érzem, hogy a közös élmények, amik igazán számítanak, nem a tárgyak. Olyan életre szóló élménnyel szerettem volna meglepni, amely velem kapcsolatos, sokat jelent neki, és amire örömmel emlékezhet vissza később is. Elhatároztam, hogy egy különleges külföldi utazásra viszem el. Egy közös útra, csak mi ketten – anya és fia…

Anya – hozzám hasonlóan – imád repülni, ha tehetné, a szomszédba is repülővel menne, miközben végig az ablakra tapadva szemlélné a tájat. Így tehát az utazás módjához kétség sem fért, csak az volt a kérdés, hova repüljünk? Végigböngészve a fapados desztinációkat, s kizárva azokat, ahol már járt korábban, Belgium tűnt az egyik legjobb választásnak. Befogadható távolságok, gazdag történelem, könnyen bejárható, rendkívül hangulatos, flandriai városkák, mint Gent és Brugge, valamint az ezerarcú főváros, Brüsszel tökéletes célpontnak tűnt egy hosszú hétvégére. Utóbbi két városban magam is megfordultam 7 éve – még az amszterdami Erasmus-félév alatt – s biztosra vettem, hogy tetszenének Anyának is.

Lefoglaltam a repjegyeket, a szállásokat, összeállítottam az útitervet és egy olyan programcsomagot, amelyben a látnivalók mellett a híres belga különlegességeknek – belga gofri, belga csoki és belga sör – is nagy szerep jutott.

A várt reakció nem is maradt el – Anya elképesztően boldog volt és lelkesen várta az indulás napját!

1. nap – Brüsszel és Gent (2015. szeptember 3.)

Az utazás előtti este hazamentem Anyáékhoz, mivel gépünk másnap kora reggeli indulása miatt így egyszerűbben meg tudtuk oldani a kijutást a reptérre. Ezzel együtt, ha az első járatok egyikével utazik az ember, az minden tekintetben fájdalmasan korai keléssel párosul. Ilyenkor minden „extra 5 perc” alvás és lenyomott szundi szó szerint aranyat ér.

-          „Kisfiam, mikor kell kelni?” – érdeklődött még este Anya.

-          „Fél 4.” – vágtam rá.

Ismerve őt, bármit is mondok, biztos annál is 1-1,5 órával előbbre fogja húzni az ébresztőórát.

Aztán pontban negyed 4-kor félálomban hallom, hogy nyílik a spejz ajtó.

-          „Lacó, fent vagy??” – szűrődik fel a hang.

Kómásan kitapogatom az ágy mellett lévő telefonomat, majd fél szemmel rásandítok a kijelzőre, s megpróbáltam értelmezni a számokat.

-          „Ahh…Még csak negyed 4!” – szólok, majd azzal a lendülettel visszazuhant a fejem a párnára.

Öt perc elteltével ismét nyílik az ajtó.

-          „Most már ideje felkelni! 3.20 van!” – jelzi szigorúan Anya, mint anno az iskolai időkben.

-          „Ahh…pont ez az! Még CSAK 3.20! Fél 4-et beszéltünk meg!”

-          „Ja, tényleg! Most jövök rá, nem is neked, hanem Apádnak akartam szólni!” – mondta szórakozottam, majd becsukta az ajtót.

A maradék 10 percet maradéktalanul kihasználtam, majd álmos tekintettel letámolyogtam a lépcsőn. Gyorsan összekaptam magam, benyomtam két mustáros virslit reggelire, s alig félóra alatt indulásra kész állapotba kerültem.

4.15-kor indultunk a reptérre. Apa vitt ki minket, s mindössze 25 perc kiértünk Ferihegyre.

Belépve a terminálépületbe hatalmas tömeg fogadott minket. Nem hiszen, hogy láttam valaha ennyi embert ott az előtérben. Beálltunk a biztonsági ellenőrzésekre váró, hosszasan kígyózó sorba, mely riasztó látványa ellenére meglepően gyorsan fogyott. Miután átjutottunk az ellenőrzésen, egyből megkerestük a járatokat mutató monitort, de a mi beszállókapunkat még nem írták ki.

20 percnyi várakozás után már percente felugrottam figyelni a változást. Amikor végre megjelent a járatunk mellett beszállókapu száma, azonnal rohanhattunk is oda, mivel rögtön megkezdődött a beszállás is, nem lacafacáztak sokat. Jó lett volna még egy kicsit átrendezni a kis kézipoggyászunkat, hogy ne kössenek bele a méretekbe, de végül senki sem foglalkozott a csomagjainkkal, a személyzet el volt foglalva a bírságok kiosztásával.

A fapadosok részére épített bádogterminálból gyalog sétáltunk ki a géphez. Sietségre ezúttal már nem volt okunk, mivel némi felárért előre lefoglaltam az üléseinket – Anyának szigorúan az ablak mellé.

A gépünk 6.15-kor indult. Sajnos sokáig nem élvezhettük a kilátást, mivel hamar belerepültünk egy felhőbe. Ennek ellenére Anya kitartóan nézelődött az ablakon kifelé, míg én megragadtam az alkalmat egy kis alvásra.

Reggel 8 körül érkeztünk meg a „Brüsszel-alsó” becenévvel illetett Charleroi repülőtérre (hivatalos nevén: Brussels South Charleroi Airport), mely szerény méretei ellenére az európai fapadosok egyik legfontosabb bázisának számít. 

A várható időjárás tekintetében már az is baljós előjelnek számított, hogy kifutópályát már csak a landolás pillanatában pillantottuk meg a sűrű ködtől, míg a gépből kiszállva kifejezetten hűvös, barátságtalan idő fogadott minket. A kedvezőtlen körülmények azonban nem szegték kedvünket, lelkesen tekintettünk a mai napi programok elébe, melynek első állomása Brüsszel volt.

A belga fővárosba legegyszerűbben kétféle módon juthatunk el a Charleroi reptérről:

·        Félóránként közlekedő, közvetlen shuttlejárattal (BrusselsCity Shuttle, 14,00 €),

·        Kombinált busz-és vonatjeggyel (14,40 €).

Árban nincs sok különbség a kettő között, végül azért választottuk az utóbbit, mivel arra kellett kevesebbet várni. A jegyet a buszmegálló mellett lévő automatákból lehet venni, mely a készpénz mellett bankkártyát is elfogad.

Ezt követően a terminálépület mellől induló, TEC által üzemeltetett reptéri buszra kellett felszállni, mely bevitt a Charleroi Sud vonatállomásig, ahol egyből felpattanhattunk a Brüsszel felé tartó vonatra. A gyors átszállásnak köszönhetően keveset láttunk Charleroi városából, de annyi épp elég volt. Nyugati mércével nézve kifejezetten lepukkant gyárváros hatását keltette, füstölgő gyárkéményekkel, lehangoló üzemi telephelyekkel és roskadozó külvárosi épületekkel. Nem éppen az a kép, melyet többnyire Belgiummal azonosít az ember. Eszembe jutott Dezső, aki Charleroi szépségét nagyjából Ózdéhoz szokta hasonlítani. Most a saját szememmel látva megállapíthattam, igazán találó a párhuzam!

 

Nem sokkal fél 11 előtt érkeztünk meg Brüsszel központi pályaudvarára, a Brussel Centraal-ra, amely a történelmi belváros részként kiváló kiindulópontul szolgál a városnézéshez. 

A Rue de la Chapelle felé indulva rögtön egy rendkívül hangulatos parkba (Mont des Arts) értünk ki, melyet a belga király parancsára eredetileg csak átmeneti jelleggel alakítottak itt ki, mivel az uralkodónak nem tetszett a királyi palota közvetlen szomszédságában lévő elhanyagolt városi rész. A virágoskertekkel övezett parkocska végül a helyén maradt, ráadásul végében emelkedő dombról nagyszerű kilátás nyílik a brüsszeli óvárosra. 

Innen pár lépésnyire, a Montagne de la Ceur 2. szám alatt a Hangszermúzeum (Musée des Instruments de Musique) szecessziós épületét csodálhatjuk meg, melyben egykor a népszerű áruház, az Old England működött, míg jelenleg több mint 8000 darabos kollekciójának köszönhetően a világ legnagyobb hangszergyűjteményének ad otthont. 

Ennek ellenére a brüsszeliek alapvetően nem a múzeum miatt járnak ide, hanem hogy élvezzék az épület tetejéről eléjük táruló páratlan kilátást.

Az enyhén emelkedő haladó utcácska a számomra ismerős kis térben, a Place Royale-ban végződött. Ez volt az első hely, amire ráismertem a 7 évvel ezelőtti kirándulásból. A tér közepén az első keresztes hadjáratot vezető Bouillon Gottfried lovasszobra látható, melyet három irányból is múzeumok vesznek körül (BELvue Múzeum, Belga Királyi Szépművészeti Múzeum és a Magritte Múzeum). A tér leglátványosabb épülete ugyanakkor az 1775-ben épült neoklasszicista, fehértornyú templom (Saint Jacques-sur-Coudenberg), melyet sajnos zárva találtunk.

Hosszan elnézve a forgalmas Rue de la Régence-n, az út végében a monumentális méretű Igazságügyi Palota (Palais de Justice) magasodik. Egy fél kerületet le kellett anno bontani, hogy helyet csináljanak ennek a gigantikus, 26.000 m² alapterületű, 108 méter magas monstrumnak, melyet a világ leghatalmasabb bírósági épületeként emlegetnek. 

Messziről megcsodáltuk a grandiózus épületet, majd az ellenkező irányba, a Királyi Palota (Palais Royal) felé haladtunk tovább. 

Bár jelenleg a belga királyi család lakhelyéül nem ez a palota szolgál, a király általában itt fogadja a külföldi államfőket, intézi a fontosabb államügyeket és az őrségváltást is itt tartják. 

A palotával szemben terül el a város legnagyobb parkja (Parc de Bruxelles), melynek túlsó végén a belga Parlamentek otthont adó Nemzetek Palotája (Palais de la Nation) látható.

A királyi palotától visszaindultunk a Mont des Arts felé, amikor Anya felfigyelt egy fémből készült figurákkal, harangokkal és hatalmas óralappal díszített átjáróra, ahonnan minden negyedórában mini harangjáték hallatszott, melyet az épület tetején álló harangozó fémfigura kolompolása indított el. 

Innen a keskeny Rue de Madeleine-n haladva egy kicsiny terecskére, a Marché aux Herbes-re jutottunk ki. Még élénken élt bennem az emlék, amikor 7 éve az Erasmusokkal itt jártunk, a tér tele volt kézműves kirakodóvásárral – csodáltuk a rendkívül élethű, belga söröskorsókat mintázó óriás gyertyákat, a fémhuzalból készített mini hangszereket, majd jóízűen elfalatoztunk egy csákónyi majonézes sült krumplit a sarki Belgian Frit’N Toast-ban. Az akkoriban nyüzsgő terecske most sokkal csendesebb arcát mutatta. 

Innen nyílik az 1847-ben átadott, rendkívül elegáns, üvegtetejű, árkádos bevásárlóutca, a Galeries Royales Saint-Hubert, melyben luxuskávézók, fényűző márkaboltok sorakoznak.

Elképesztően gusztusos csokoládé- és süteménykölteményeket is láthattunk a kirakatokban, de mielőtt túlontúl is megkívántuk volna valamelyiket, az áraik rögtön kijózanítottak minket, úgyhogy inkább csak az üvegfalon túlról figyeltük őket.

Már ez az árkádos utca is nagyon tetszett Anyának, úgyhogy kíváncsian vártam a reakcióját, amikor kiérünk az innen mindössze egy saroknyira lévő, magasztos Főtérre, a Grand Place-re. 

Az 1998-ben az UNESCO Világörökség részének nyilvánított fenséges tér Brüsszel egyik legszebb és turisztikailag legfontosabb látványossága, melyet szebbnél szebb épületek vesznek körbe minden irányból. A 12. században még mocsár fedte ezt a területet, míg a 14. századra már nyüzsgő piac működött itt és a környező utcákban. A gazdag kereskedő céhek itt nyitották meg a központjaikat, melyek alapjaiban határozzák meg a tér egyedi jellegét. A barokk és gótikus stílusban épült, gazdagon díszített céhházak homlokzatán az egykori tevékenységi körükre jellemző motívumokat láthatunk. 

Az íjászok házát (La Louve, Farkas-ház) hamvaiból újjáéledő aranyfőnix szimbolizálja, a hajósok háza (Le Cornet, Kürt-ház) a korabeli hajók farát szimbolizáló homlokzatot kapott, míg a hentesek céhének székhelyét (Le Cygne) egy hatalmas hattyú díszíti. 

Utóbbi épület arról is nevezetes, hogy itt tartotta beszédét Marx és Engels a belga munkáspárt tagjainak. A pékek háza (Maison de la Corporation des Boulangers) pedig jelenleg a tér legnépszerűbb kávézójának a Le Roi d'Espagne-nek ad otthont. Anya keresve sem találhatott volna ennél előkelőbb helyet egy gyors vécészünetre, de szerencsére a pincérek jófejségének hála – ha a csillagászati árú kávéjuk nem is – de a mellékhelyiség használata ingyenes volt. 

Felsorolni is nehéz hány céh székhelye működött itt – láttuk még a bútorasztalosok, zsírkereskedők, ruhakereskedők, sörfőzők, szobrászok és kőfaragók, szabók és festők házát is. 

A Grand Place látképét ugyanakkor céhházakon kívül még három fontos épület határozza meg. Az egyik, a tér délkeleti végét uraló Brabanti Hercegek Palotája (Maison des Ducs de Brabant), melynek hatalmas homlokzata a teljes utcafrontot elfoglalja. 

Szintén ámulatba ejtő szépségű a neogótikus stílusú Király Háza (Maison du Roi), mely eredetileg kenyércsarnokként funkcionált a 13-14. században, majd bizarr váltásként, 1405-től immár bíróság székelt itt. Jelenleg a városi helytörténeti múzeumnak ad otthont. 

Végezetül, a Király Házával szemközt magasodik a Grand Place legjellegzetesebb épülete, az 1420-ban épült, gótikus stílusú brüsszeli Városháza (Hôtel de Ville de Bruxelles), melynek 96 méteres harangtornyának tetején Brüsszel védőszentjének, Szent Mihály arkangyalnak az aranyozott szobra áll, amint legyőzi a sárkányt.

A Főtéren most kifejezetten nagy volt a sürgés-forgás, mivel egy kézműves sörfesztiválra folytak nagyban az előkészületek. Rendezvényes kamionok, sörsátrak és árusítóstandok foglalták el a tér legnagyobb részét, úgyhogy külön kihívásnak számított úgy körbefotózni a csodálatos épületeket, hogy a munkálatokból minél kevesebb látszik. 

Innen a Rue de l'Etuve-n folytattuk az utunkat, mégpedig Brüsszel másik fő jelképe, a Pisilő Kisfiú (Manneken Pis) felé, mely a Rue du Chêne és Rue de l'Etuve sarkán található. 

„Jézusom, ez ilyen pici?” – hangzik általában a turisták szájából, mihelyst meglátják a mindössze 61 centis kis bronzszobrot, melynek eredetéről számtalan vicces legenda kering. Az egyik történet szerint egy kisfiú lepisilte egy boszorkány ajtaját, aki mérgében szoborrá változtatta a gyereket. Egy másik legenda szerint egy apa kétségbeesetten kereste elveszett gyermekét, majd a szobor helyén talált rá az éppen dolgát végző fiára. A boldog apa hálából szobrot emeltetett emlékül egy kis szökőkúttal. A harmadik népszerű történet szerint egy ellenséges sereg ostromolta Brüsszelt, akik attól sem riadtak vissza, hogy robbanószereket helyezzenek el a városfalnál. Egy kisfiú azonban észrevette őket, lepisilte az égő gyújtózsinórt, így a város megmenekült. Az összes legenda közül azonban vitán felül a legabszurdabb, amely szerint a mindössze kétéves (!) főnemes, III. Gottfried leuveni herceg csapatai éppen egy rivális sereg ellen harcoltak, amikor a katonák egy kosárba tették (az amúgy pelenkás) főurukat, melyet a csata idejére felakasztottak egy fára, hogy bátorítást nyerjenek. A kisbaba állítólag a fáról levizelte az ellenséges katonákat, akik végül el is vesztették a csatát. 

Egy biztos, a jelenleg látható bronzszobrocskát 1619-ben Hieronimus Duquesnoy brüsszeli szobrász készítette, amely helyettesítette a korábbi, hányattatott sorsú, többször megrongált, ellopott, kőből készült verziót. Végül a történelem igazolta, teljesen lényegtelen, bronzból vagy kőből készítik az idővel Brüsszel szimbólumává váló pisilő kisfiút, számtalanszor próbálkoztak az ellopásával – végül is ki ne akarna egy ilyet a hátsó kertjébe?! Az egyik lopási kísérlet alkalmával véletlenül összetörték a szobrot, úgyhogy az eredeti darabokból újra kellett önteni.

A Manneken Pis hírnevénél csak külön bejáratú, személyes ruhatára nagyobb – 1698 óta több mint 900 különböző maskarába öltöztették már fel a kis bronzszobrot, melyek egytől egyik megtekinthetőek a Főtéren található Brüsszeli Városi Múzeumban. 

Amíg Magyarország töltötte be az Európai Unió elnöki posztját (2011 első felében), havonta más magyaros népviseletbe bújtatták. Májusban például hímzett suba volt rajta. (A jelmezes képeket többségét a szobrocska saját honlapján – mert hogy az is van neki! – meg lehet tekinteni.) A lényeg azonban, hogy akármilyen rucit is kap a szobor, azt mindig úgy adják rá, hogy dolgát ettől függetlenül minden esetben el tudja végezni.  

Az öltöztetésen kívül még rengeteg mulatságos dolgot szoktak a szoborral művelni. Egyszer például víz helyett söröshordót kapcsoltak a pisilőjére, s a járókelőknek osztogatták a pohárba kicsurgatott sört. A másik kedvencem, amikor 2007-ben figyelemfelhívásként a prosztatarák veszélyeire egy teljes napig nem pisilt!

A Manneken Pis-nek egyébként létezik egy „kishúga” pár utcával odébb, Jeanneke Pis, a pisilő kislány szobra, amelyet 1985-ben emeltek. Ezzel azonban nem ért véget a brüsszeli „pisis szobrok” sora – 1998-ban megérkezett Zinneke Pis is, a pisilő kutya is! Legközelebb tuti ezeket is megkeresem!

Mivel a Manneken Pis körül mindig hemzsegnek a turisták, türelmesen kivártuk a sorunkat, hogy egy fotót készítsünk vele, majd meghívtam Anyát egy belga gofrira. Szegényt alig lehetett rábeszélni a – magyar árakhoz viszonyítva – méregdrága gofrira (alsó hangon 4-5 euró/darab), melyből itthon egy komplett ebédet lehet kapni. Anya végül lekváros-étcsokis gofrit kért, míg én az epres tejszínhabos feltétet próbáltam ki.

Az elvitelre kapott gofrikat – asztal híján – egy szelektív hulladékgyűjtő kukán fogyasztottuk el jóízűen, miközben hatalmasakat kacagtunk egymáson, ahogy a darabokra törő műanyagvillákkal bénázva próbáljuk módszeresen elfogyasztani a valóságos kalóriabombával felérő belga nemzeti édességet.   

A kötelező brüsszeli látnivalókból még a híres Atomiumot szerettem volna besuvasztani ebben a félnapos városnézésbe. Bár nem néztem előre utána, miként lehet kijutni oda, 7 éve bizonyosan metróra kellett ülnünk érte, úgyhogy megcéloztuk a hozzánk legközelebbi metrómegállót, mely jeles esetben az impozáns, klasszicista stílusú Tőzsdepalota tőszomszédságában lévő Bourse állomás volt. 

Az odáig vezető, széles sugárút (Boulevard Anspach) teljes mértékben le volt zárva valamilyen rendezvény miatt, így kényelmesen, az amúgy forgalmas út közepén sétálhattunk. 

 

A metrómegállóra érve előkaptam a 7 évvel ezelőtti útról hozott, jópofa, ingyenes USE-IT térképemet, melyet helyi fiatalok készítenek fiatal turistáknak, s sajátos vicces stílusban írja le a legfontosabb brüsszeli látnivalókat. Eszerint a #1A metróval kellett a Heizel megállóig mennünk. Bár a metróvonalak számai és színei első blikkre nem igazán stimmeltek az én térképemmel, biztos voltam benne és emlékeztem, hogy tuti az #1A kell nekünk. Megvettük a jegyeket – egy átlagos, pénztárban vagy automatából vásárolt vonaljegy 2,10 euróba kerül (járművön váltva 2,50 €), mely kezeléstől számítva 1 órán keresztül érvényes átszállástól függetlenül.

Lementünk a vágányokhoz, majd megnéztem az egyik metrótérképet, hogy melyik irányba menő szerelvényre szálljunk fel. Mintha egy teljesen más város metróhálózatát láttam volna, szinte semmi sem egyezett az én térképemmel. #1A és #1B helyett #1 volt jelölve, ráadásul tök másfelé járt. Teljesen összezavarodtam. Hagytam a térképemet és megpróbáltam kisütni az aluljáróban lévőről, hogy merre van az előre…

Mint utóbb kiderült, 2009 áprilisában átalakították az összes brüsszeli vonalat, mely során átszámozások, vonalösszevonások és kiterjesztések léptek életbe. Jelenlegi állapot szerint hivatalosan Brüsszelnek 4 metróvonala és 3 előmetró (tulajdonképpen villamos) vonala van:

-          #1 lila vonal (M1): Weststation-Stokkel

-          #2 sötétnarancs vonal (M2): Simonis(Elisabeth)-Simonis(Leopold III)

-          #5 világos narancs vonal (M5): Erasmus-Herrmann-Debroux

-          #6 kék vonal (M6): Koning Boudewijn-Simonis(Elisabeth)

-          #3 zöld vonal (T3): Esplande-Chruchill

-          #4 rózsaszín vonal (T4): Noordstation-Stalle car park

-          #7 citromsárga vonal (T7): Heizel-Vanderkinder

Nekünk először át kellett szállnunk az M4-ről az M6-ra, mellyel egészen az utolsó előtti megállóig (Heizel) kellett utaznunk. Itt már aztán hamar ráismertem a környékre, egyből ismertem a járást. Megérkeztünk az Atomiumhoz.

Brüsszelnek az Atomium olyan, mint Párizsnak az Eiffel-torony. Megkérdőjelezhetetlen, összetéveszthetetlen jelképe nemcsak a fővárosnak, hanem egész Belgiumnak. A bizarr szerkezetet látva hihetetlen belegondolni, hogy tulajdonképpen egy épületről, sőt egy múzeumról van szó, melyet eredetileg az 1958-as brüsszeli Világkiállításra építettek. A kilenc gömbből álló, acélból készült építmény a vas tércentrált köbös fémrácsát jeleníti meg 165 milliárdszoros nagyításban, amely az Expo főpavilonjaként a demokratikus nemzetek közötti együttműködést, fejlődésbe vetett hitet, s a modern tudomány és technológia szerepét hivatott szimbolizálni, mellyel az emberiség jövőjét szolgálja. Ez egy olyan kornak az üzenete, mely optimistán tekintett az atomenergia békés célú felhasználására, s úgy vélte, idővel minden energiaforrás alapja ez lesz. 

Az Atomiumot eredetileg csak az Expo féléves időtartamára építették, viszont olyan népszerűségre tett szert, hogy a városvezetés végül mégsem bontatta el.

A szerkezet teljes magassága 102 méter, tömege 2400 tonna, míg a kilenc, egyenként 18 méter átmérőjű gömböt tizenhat cső köti össze. A kilenc gömbből hat látogatható, mivel a maradék háromnak nincs függőleges felfüggesztése, így biztonsági okokból le van zárva a turisták elől. A legfelső gömbben lévő körpanorámás kilátóba lifttel lehet feljutni, míg a többibe mozgólépcső szállítja az érdeklődőket, ahol kiállításokat lehet megtekinteni. Anno, 2008 őszén – az Atomium építésének 50. évfordulóján – végigjártuk az egész épületet, ezúttal azonban Anya javaslatára inkább csak egy rövid sétát tettünk körülötte. 

A gyorsan változó időjárás alaposan megtréfált minket. Amikor kijöttünk a metróból sötét ég és szemerkélő eső fogadott minket, ám mire az Atomium mellett lévő Louis Steens térre értünk, a semmiből előbújt a nap, és elillant szinte minden felhő.

Bár kifejezetten igyekeztem Anya kedvéért minimalizálni a gyaloglás mértékét, ezúttal ettől a kevés sétától is szokatlanul nyűgös lett, s fájlalta a lábait. Az Atomium tőszomszédságában leültünk pihenni egy padra, elmajszoltuk a maradék szendvicset és Cerbona-szeleteket, majd – kihasználva a kiváló fényeket – fotózkodtunk a jellegzetes épülettel. 

Nem mi voltunk az egyetlenek – a várost jószerével ellepő bosnyák nemzeti színekbe öltözött futballszurkolók is lelkesen pózoltak vele, mielőtt a belgák elleni EB-selejtező meccsre indultak volna.

Végigsétáltunk a Boulevard du Centenaire-n, megcsodáltuk a park végében magasodó, gigantikus, lépcsőzetes jellegű Palais des Expositions-t, melyet az 1935-ös brüsszeli Világkiállításra készítettek. Vicces belegondolni, hogy belgák Nagymamám (1935) és Apukám (1958) születési évében is rendeztek Expót Brüsszelben, ráadásul ugyanazon pontján a városnak.

Innen már egyenesen a központi vasúti pályaudvarra (Brussel Centraal) metróztunk ki, ahol beszereztük a legközelebbi Gentbe tartó vonatra a jegyeket. A pénztáros aranyos volt a maga módján – csuklóból diákjegyet akart adni nekem:

-          „Két jegyet kérnék Gentbe.”

-          „Egy diák és egy felnőtt lesz?” – tette fel a kérdést, miközben az ujjaival már kezdte is beütni a gépbe az adatokat, meg sem várva a választ.

-          „Nem, nem! Két felnőttet kérnénk.” – helyesbítettem gyorsan.

-          „Hány éves maga? Adhatok 26 év alattit is…” – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          „(Majdnem) 30. Úgyhogy két felnőtt lesz.” – mondtam, mire őszinte csodálkozás volt a válasz az üvegfal túloldaláról.

Szerencsére a vonatunkra nem kellett sokat várni, gyakorlatilag perceken belül indult is (16.16). A jegy fejenként 6,50 euróba került. Az út nagyjából 40 percig tartott, s szép, kényelmes emeletes vonaton utaztunk végig. Anya szokásához híven már Gent előtt két megállóval elkezdett volna készülődni, nehogy elfelejtsünk leszállni.

Végül 16.55-kor érkeztünk meg a Gent fő vasútállomására (Gent-St. Pieters), ahova a legtöbb Brüsszelből érkező vonat fut be. A másik állomás (Gent Dampoort) a település keleti végét szolgálja ki. 

A csodálatos, mennyezeti freskókkal díszített, eklektikus stílusú Gent-St. Pieters állomáson most jártam életemben másodszorra, igaz sajnos anno ennél többet nem láttam a városból. 

2008 szeptemberében egy hétvégi belgiumi kirándulás keretében ellátogattunk Eszterrel Antwerpenbe és Bruggebe, s bár Gent is tervbe volt véve, már nem maradt rá elég idő. Ráadásul itt a genti állomáson volt egy máig emlékezetes veszekedésünk, melyet bár sikerült megoldanunk, Gent felfedezése már csak jövőbeli terv maradt. 

Azóta mindig egy kicsi hiányérzetem volt azért, mert Gent anno kimaradt a Benelux utazásaimból, úgyhogy kifejezetten izgatottan vártam a lehetőséget, hogy Anyával közösen fedezzem fel, amit évekkel ezelőtt nem tudtam.

Mivel a vasútállomás kicsit messze helyezkedik el a történelmi óvárostól, mindenképpen villamosra kellett szállnunk, melyek az állomásépület elől indultak. Eltartott egy ideig, amíg kiderítettem, hogy hol és mennyiért lehet jegyet venni, mivel sehol sem voltak egyértelmű kiírások. Azt sejtettem, hogy a villamosmegálló végében lévő automata szolgálhat e célra, de elsőre nem akartam elhinni, hogy az ott vehető legolcsóbb, 1 órás vonaljegy komolyan 3 (!) euró akarna lenni. Ez biztos valami átverés, 3 euró?! Ez egy rablás, még Brüsszelben is csak 2,10 €! De sajnos így igaz, a genti tömegközlekedés nem egy olcsó mulatság!

Beszereztük végül a jegyeket (az automata csak készpénz fogad el), majd felpattantunk az #1 villamosra.

A Korenmarkt megállónál szálltunk le, mely az óváros központjának tekinthető. 

Elsőként megkerestük a szállásunkat (HostelUppelink Ghent), mely innen mindössze 100 méterre, a Leie-folyó túlpartján állt. Amikor megláttam az épületet, nem akartam elhinni, hogy valóban ez a hostel! 

Egy 1662-ben épült, csodálatosan jó állapotban lévő, jellegzetes, németalföldi stílusú házban rendezték be ezt az ifjúsági szállót, mely Gent legszebb óvárosi részén, a fő kanális mentén helyezkedik el. Sok hostelben megfordultam már az évek alatt, de ez igazi főnyereménynek számított!

Becsekkoltunk, fizettünk (31 euró/fő/éj reggelivel egy kétágyas szobáért), majd letettük a cuccunkat a szobában.

Anya jelezte, hogy muszáj kicsit lepihennie az egész napos gyaloglás után, úgyhogy elindultam egyedül körbenézni a környéken, hogy majd, ha együtt megyünk, már tudjam rendesen kalauzolni őt.

A nézelődést itt, a történelmi belváros szívében, a Leie folyópartján kezdtem, melyet egyértelműen a város legszebb részének tartanak. A folyó túloldalán lévő Graslei utcácskának egyedi, középkori hangulatot árasztó épületei mesébe illő, festői látványt nyújtanak. 

Szinte minden háznak megvan a maga történelme, mely a város 14. századi fénykorára nyúlik vissza, amikor a növekvő gyapjú és len feldolgozásnak köszönhetően Gent Európa vezető textiltermelő városa lett, mely mesés gazdagságot és jólétet hozott. 

Ekkoriban Európa második legnagyobb és leggazdagabb városa volt Párizs után, bőven maga mögé utasítva Londont, Köln és Moszkvát. A textilgyártással párhuzamosan a kereskedelem is virágzásnak indult, melynek központja pont itt, a Graslei helyén egykor működő kikötőben volt. A történelem furcsa fintora, hogy Gent hanyatlását épp az egyik leghíresebb szülöttének köszönheti – V. Károly német-római császárnak, aki 1500-ban itt, Gentben látta meg a napvilágot. Az uralkodó kegyetlenül elbánt a várossal miután annak vezetői nem akarták megadni a horribilis mértékű hozzájárulást Károly háborúihoz, s 1539-ben felkelést robbantottak ki. A lendületes fejlődésnek ezzel egy jó időre vége szakadt, s egészen a 19. századig kellett várni az újabb fellendüléshez, mely tulajdonképpen egy takácsembernek, Leieven Bauwens-nek volt köszönhető. Bauwens Angliából hozta magával (értsd: lopta ki) a mechanikus szövőtechnológia titkát, s 1810-ben beindította az első belga mechanikus szövőgépet. Ennek hatására hihetetlen mértékben beindult a genti textilipar, sorra nyíltak a gyárak, s mindössze 8 évvel később már 10.000 fő dolgozott itt az iparágban. Bár a város régi hatalmát már nem tudta visszanyerni, így is Belgium kelet-flamand régiójának központja maradt.

A Graslei és Korenlei körbesétálása után a környező utcácskákat jártam végig, amikor a Drabstraaton egy gigantikus méretű WC-papírguriga fogadott az egyik udvaron. Igen, én is pislogtam néhányat, hogy jól látom-e, de még a USE-IT térképem is külön jelezte a helyét, mint egyik helyi látványosságot. A művészeti mondanivalójára ugyanakkor még nem sikerült rájönni.

Innen össze-vissza sétálgattam, majd kilyukadtan a Vrijdag Markt-on, ahol napközben nyüzsgő piaci forgatag várja az embert. Így este, sötétedés után csendes, üres volt a tér, melynek közepén a város egyik hőse, Jacob van Artevelde szobra áll. 

Érdekes, hogy a városban mindenki ismeri a nevét, minden második képeslapon az ő szobra látható, róla nevezték el a háttérben magasodó háromtornyú Szent Jakab-templomot (St. Jacobskerk), ám jellemzően a többet a helyiek sem tudnak róla. 

Ahogy beköszöntött az este, elkezdték szépen kivilágítani az épületeket, így még varázslatosabb hangulata lett a városnak. 

Az macskaköves utcákon alig voltak emberek, s mivel az óváros legnagyobb része szigorúan autómentes övezet, zavartalanul sétálgathattam bármerre. Különösen a Patershol környékének kicsiny sikátorai tetszettek nagyon, melyek tele vannak középkori, védett műemléknek nyilvánított épülettel.

A csatorna menti épületeket látva, melyek képe csodálatosan tükröződött vissza az érintetlen vízfelszínről, annyira elbűvölt, hogy elhatároztam, visszaérve a hostelbe mindenképpen kihozom Anyát és megmutatom neki is. 

Így is tettem, s bár épp akkor ébredt fel (a pihenésből persze alvás lett időközben), a képeket látva gyorsan összekapta magát és kimentünk sétálni egy órát.

A döbbenetesen szép, gótikus homlokzatú Városházát (Stadthuis) és a mellette magasodó Harangtornyot (Belfort) látva Anyának is elállt a szava, nem győzte bizonygatni, milyen jól tettem, hogy kirángattam az ágyból. 

A kivilágított Graslei látványa pedig minden képzeletet felülmúlt. Ezt az idilli képet gyakorlatilag egész este elnézegettem volna.

Épp mire befejeztük a sétát, elkezdett csöpörögni az eső, mely intő jelül szolgált, hogy már ideje így éjjel 1 óra körül végre hazamenni aludni.

2. nap – Gent és Brugge (2015. szeptember 4.)

   

Reggel negyed 9 körül csörgött az ébresztőóra. Anya már egy ideje ébren volt. Két ötperces szundit engedélyeztem magamnak, majd összekészülődtem és lementünk reggelizni a kifejezetten régies hangulatú étkezőbe. Hostel-mértékkel nézve, meglehetősen bőséges ételválaszték állt a rendelkezésünkre – fehér, sötét magos és pirított édeskenyér, többféle müzli, lekvár, sajt és felvágott. Jól teleettük magunkat, majd visszatérve a szobába összepakoltuk a cuccunkat. A kicsekkolást követően elkezdtük bejárni az egész várost. 

Először a hostel közvetlen szomszédságában lévő Szent Mihály-templomot (Sint-Michielskerk) vettük közelebbről szemügyre. A szokatlanul masszív, robosztus megjelenésű templomot korának egyik legmagasabb, s egyben legmagasztosabb harangtornyával álmodták meg, ám a 134 méteresre tervezett torony végül csak alig 24 méteresre sikerült, s  amikor végül abbahagyták a 220 évvel korábban kezdett építkezést, s egy lapos tetővel befedték az egészet. A slusszpoén az, hogy 2012-ben, a Genti Fény Napján (Ghent Light Festival) helyi művészek egy hatalmas fényoszlopot világítottak az égbe innen, ezzel szimbolizálva a befejezetlen 134 méteresre tervezett templomtornyot, ám 20 perccel a hivatalos megnyitó előtt le kellett fújni az egészet, mivel néhány túlbuzgó belga csillagász feljelentette őket fényszennyezés miatt. Szegény Sint-Michielskerk, még fényből sem kapta meg a 134 méteres tornyát!

Innen a Korenlei-en sétálgattunk végig és nappali fényben is megcsodáltuk a Graslei épületeit és a magával ragadó csatorna menti látképet. 

Anya rendkívül türelmesen végigvárta, hogy megkomponáljam a szokásos Ludwigos képeimet, majd amikor épp mehettünk volna, a közös beállított, időzítős képeinket…amiből csak sokadjára sikerült elfogadhatót készíteni…majd, készített külön rólam is néhányat, sok épülettel, kevés épülettel, templomtoronnyal háttérben és templomtorony nélkül…mindenhogy, ahogy el lehet képzelni. Na jó, bevallom, itt az indokoltnál tényleg egy kicsit többet időztem. 

Sétálva az utcákon, több helyen is láttunk boltokat, melyek furcsa, kúp alakú, lila színű cukormázas édességet árultak, s egyre kíváncsibbak lettünk, mi lehet ez. Mint kiderült, a cuberdon névre keresztelt cukrot gumiarábikum felhasználásával málnából készítik, a belseje kicsit folyós, míg a külső cukormáz relatíve kemény. Igazi genti különlegességnek számít, úgyhogy elhatároztam, viszek Andinak ajándékba egy zacskóval. 

Megnéztük a Korenmarkt mellett magasodó Szent Miklós-templomot (Sint-Niklaaskerk) minden irányból, melyet még a kora 13. században kezdtek el építeni itt a folyami kikötő mentén. A genti városképet meghatározó három nagy torony közül az egyiket ez a templom tudhatja magáénak. Az idő vasfoga alaposan kikezdte szegény épületet, úgyhogy átfogó renováláson ment át az elmúlt 50 évben, s megúszta, hogy a polgármester parkolóházzá alakítsa inkább.

Ezután a tegnap este éjszakai fényben megcsodált Városháza (Stadthuis) felé fordultunk, melyen feltűnt valami, ami tegnap teljesen elkerülte a figyelmünket – mégpedig az épületnek két egymástól homlokegyenest eltérő homlokzata van. 

Az egyik rész gazdagon díszített, gótikus jegyeket mutat, míg a másik része már javában reneszánsz stílusú, s nem mellesleg 100 évvel később épült hozzá. Ha ez még nem lenne elég a rendhagyó elemekből, akkor figyeljük meg a két épületrész illeszkedésénél futó, kék-fehér csíkos színre festett vízelvezető csatornát, melyet a helyiek csak viccesen a „világ legnagyobb nyalókájaként” emlegetnek.   

A Városházán éppen esküvőt tartottak és az ifjú pár épp akkor lépett ki az ajtón, amikor odaértünk. Meglepetésünkre az újdonsült feleség nem a szokásos fehér menyasszonyruhát, hanem egy teljesen hétköznapi, de elegáns női kosztümöt viselt. A násznép pedig nem rizzsel vagy virágszirmokkal, hanem különféle színes tollakkal dobálta meg őket.

Innen a Vrijdag Markt felé haladtunk tovább, ahol nyüzsgő piaci forgatag fogadott minket. A kiváló holland és belga sajtok, tejtermékek, tengeri herkentyűk, halak, rákok, ruházati cikkek széles választéka várta a vásárlókat. Anyával megállapítottuk, hogy nagyon szép áruik voltak, ha mindez otthon lett volna, biztos rendesen bevásároltunk volna itt.

Egy saroknyira a piactól, a Groot Kanonplein szélén egy újabb rendhagyó helyi látványosságot lehetett megcsodálni – a közel 5 méter hosszú, 340 kilós Dulle Griet névre keresztelt piros ágyút. Az óriási vécépapírtekercs, nyalókaszínűre festett esőcsatorna után a hatalmas középkori ágyú már szinte már beleolvadta a csöndes genti utcaképbe. 

A legenda szerint a 15. század elején, a szomszédos városokkal vívott háborúk során Gent ezzel az új, átütő erejű fegyver bevetésével szerette volna eldönteni az egyik csata sorsát, ám gentieket még azelőtt megfutamították, hogy elsütötték volna a csodafegyvert, mely így az ellenség kezére került. Végül csak 126 évvel később (1578) szolgáltatták vissza azt Gent városának. A középkor egyik legnagyobb kaliberű ágyújaként ismert Dulle Grietet végül csak egyszer, próbaként sütötték el, akkor is sikertelenül – a golyó kiesett a csövön, az ágyú pedig eltörött.

Ezután sétálgattunk a Patershol városrész hangulatos, macskaköves utcácskáin, majd visszafele a központ irányába, útba ejtettük Gent középkori várát, a Gravensteent. A flandriai grófok központjaként szolgáló várat 1180-ban építették, majd miután a grófok a 14. században áttették a székhelyüket máshová, egy ideig bíróság és börtön működött itt. 

A 19. századra már teljesen másfajta hasznosítási módot találtak a várnak – textilgyárat alakítottak ki benne! Végül a lebontásra ítélt várat az utolsó utáni pillanatban mentették meg (Gent város tulajdonába került), s átfogó renoválásba kezdtek, s megőrizve a középkori hangulatot, múzeummá alakították. A kívülről kifejezetten masszív, robosztus várba sajnos indokolatlanul drága a belépőjegy (10€ / fő), s mivel egyikőnk sem ragaszkodott a benti kiállításhoz túlzottan, ki is hagytuk ezt az élményt.  

A vár bejárata előtt egy kedves kis tér, a Veerleplein terül el. Itt megálltunk pihenni egy kicsit, megettük a maradék almánkat, majd a közeli, a folyó fölött átívelő hídról fotóztuk a csatorna-menti épületeket. 

Anyának WC után keresve, a túloldalon bekukkantottunk egy hosszú, régi raktárépületből kialakított, étterem-kávézóba, amelynek hajótesthez hasonlító mennyezetéről hatalmas sonkák csüngtek alá, egészen egyedi hangulatot kölcsönözve a helynek.  

Innen az utunk már egyenesen a híres Harangtoronyhoz (Belfort) vezetett. Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított torony építése 1313-ben kezdődött, ám a háborúk, pestis és politikai csatározások miatt csak közel 70 évvel később, 1380-ben fejeződött be. 

Belgium legmagasabb harangtornyaként nyilvántartott épület 3 fő funkciót töltött be az évszázadok során: 1.) 1442-től kezdődően 427 éven át őrtoronyként működött, ahonnan az őrszemek belátták az egész várost, és veszély esetén megkongatták a harangokat. Ebben a korban a város legnagyobb ellenségének a tűz bizonyult, melyet innen könnyedén ki lehetett szúrni. 2.) A városi előjogokat tanúsító okiratok is itt őrizték, melyek a város legfontosabb értékeinek számítottak. 3.) Harangtoronyként talán nem meglepő, hogy a harmadik fő funkció a harangjáték volt, mely kezdetben kizárólag vallási célokat szolgált, majd a középkori városok növekedésével rájöttek, hogy kiválóan lehet velük szabályozni a település hétköznapi életét. A fő jelzőharang az 1325-ben öntött Roland volt – a szokásos óránkénti kongatás mellett ezzel riasztották a városlakókat ellenség közeledése esetén is.

A belépő fejenként 6 euróba kerül, s jó hír a lépcsőzéstől ódzkodóknak, hogy a torony egy jelentős részében liftet is igénybe vehetünk. Amikor az erre utaló kiírást megláttam, visszarohantam kijárat mellett várakozó, a felfele vezető 256 lépcső gondolatától is megijedő Anyához, aki végül mégis csatlakozott hozzám a toronyba tett látogatáshoz. 
Ugyanakkor az már csak a felmenetelkor derült ki, hogy a lift csak az első emelettől közlekedik, odáig gyalog kell eljutni, ami…nos, valójában lényegesen több lépcsőt takar, mint amennyit a dolog előre sejtet. Anya rendesen megszenvedett vele, de hősiesen felküzdötte magát a keskeny csigalépcsőn, majd némi liftezés után a torony tetejéből élvezhettük a páratlan kilátást. A harangszerkezet legfőbb elemeként szemügyre vehettük a híres Roland nevű harangot is. 

Visszafelé pihésképpen megálltunk az elsőn megnézni egy harangkészítésről szóló rövidfilmet, majd mosolyogva fotózkodtunk az egykor a harangtorony csúcsára szerelt, eredeti fémsárkánnyal, melyet a város védelmezőjének tartottak.

Miután megjártuk a harangtornyot, beugrottunk egy gyors sajtburger erejéig a csodálatos, csipkéstornyú genti Főposta épületével szemközt működő McDonalds-ba enni. 

Innen a Harangtorony mögött elterülő Sintbaafsplein felé sétáltunk, ahol a NTGent Schouwburg színház szomszédságában a Gent harmadik legfontosabb tornyával rendelkező Szent Baaf-katedrális (Sint Baafskathedraal) magasodik. 

Sajnos a jelenleg felújítás alatt lévő templomba nem tudtunk besurranni, pedig a legfőbb látnivalóját, a kápolnájában őrzött, 24 darabos, világhírű oltárfestményt, a Titokzatos bárány imádatát érdemes lett volna megnézni. Az egyik panelt 1934-ben ellopták, ráadásul a tolvaj még azelőtt meghalt, hogy elárulhatta volna a rejtekhelyét, így a festmény hollétét továbbra is homály fedi, s Gent egyik legnagyobb misztikumának tartják.

Délután negyed 3 körül lassan ideje volt a vasútállomás felé tendálni. Zárásképpen felszálltunk egy „városnéző” #4 villamosra, mely egy hatalmas félkörívet ír le Genten belül, érintve az óvárost, külvárost és a kikötőt is, s végül a vasútállomáshoz fut be.

Pár perccel 3 óra után értünk ki az állomásra. Vettünk jegyet Brugge-be (6,50€/fő), majd azzal a lendülettel rohanhattunk is a vonathoz, mely perceken belül indult is (15.10). Az út nagyjából 25 percet tartott.

Brugge-be érkezve ismételten elfogott a nosztalgia. Bő két hét híján pontosan hét éve jártam itt utoljára, mely sok szempontból is emlékezetesnek bizonyult. Az utazásokkal teletűzdelt amszterdami Erasmus-os félévem első jelentősebbkirándulása – Antwerpen érintésével – ide vezetett. Életemben másodszor itt aludtam hostelben (Passage Hostel), melyet egy varacskos disznóhoz hasonlóan horkoló szobatárs tett örökké emlékezetessé. Ettől függetlenül a város már akkor teljesen elbűvölt, s biztos voltam benne, hogy egyszer (vagy többször) még visszatérek ide. 

A vasútállomás Brugge történelmi belvárosának déli csücskében fekszik, relatíve messze a legfontosabb látnivalóktól. Elvileg vannak valamilyen buszok innen a központba, de tömegközlekedni Brugge-ben legalább akkora bűn, mint Mozart koncerten rockzenét hallgatni. Ezt a várost sétálva vagy biciklisen lehet a legjobban felfedezni!

Tehát mi is gyalog indultunk útnak. Mivel a szállásunk bőven a Markton túl található, gondoltuk, az odavezető út során legalább módszeresen végigjárjuk az útba eső látnivalókat. Keresztülsétáltunk az idillikus hangulatú Minnewater-parkon, melyet a hasonló nevűre keresztelt mesterséges tavacska ölel körül. 

A tó környékékén feltűnően sok hattyút láthatunk, melynek megvan a maga története. A legenda szerint, miután 1488-ban a magisztrátus parancsára kivégeztették a város egyik urát (s egyben Habsburg Miksa tanácsadóját), Pieter Lachalst, mire a császár bosszúból arra kényszerítette a helyieket, hogy hattyúkkal (Lachals magyarul „hosszú nyakat” jelent) népesítsék be a tavaikat, csatornáikat – az idők végezetéig. Nos, ez olyan jól sikerült, hogy a hattyúk azóta is itt vannak! Szerintem maga Miksa sem gondolta, hogy rendelete ilyen időtállónak bizonyul majd. 

Az első megálló a híres Begina-udvar (Begijnhof) volt, melyet a 12. század során Németalföldön elterjedt, női vallási közösség tagjai, a beginák laktak. Bár a beginák katolikus vallási csoportnak számítottak, az egyházi szerzetesektől eltérően nem tettek szegénységi vagy engedelmességi fogadalmat, nem vonultak vissza a világtól, nem mondtak le a házasság lehetőségéről vagy vagyonukról és közvetlenül nem voltak a pápának vagy a helyi egyházi hierarchiának alárendelve, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat a krisztusi tanok követésére, az evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartására, az úgynevezett apostoli életre. 

Minden közösség maga választotta meg vezetőjét, maga alakította ki a saját életmódját és szabályzatát, amelyben a vallásos gyakorlatok (imádság, személődés, liturgia), az önfenntartó fizikai munka (főként szövés és csipkeverés) mellett, jelentős szerepet kapott a szociális tevékenység (például betegápolás, szegénygondozás, tanítás) is. Bár alapvetően elutasították a túlzott világi javakat, a túlzott szegénységet, mindenről lemondást nem tekintették követendőnek. 

A hitet a túlzottan emelkedett vallási nyelvezet helyett a köznép számára jobban érthető módon terjesztették, amivel az egyház szemében eretneknek számítottak. Az üldözések hatására az évszázadok alatt lassan lehanyatlott a beginák kora. Itt, a brugge-i beginaudvarban 1927 óta a bencés rend női tagjai élnek. A békés, csendes beginaudvar házainak többségét a 17-18. században építették, de az egykori vezetőségi épület például 1609-ből való. 

A hatalmas belső udvar fáira több helyen valamilyen fabunker volt tákolva („Madáretetőnek túl nagyok. Kétlem, hogy a néniknek készítették őket!” – jegyeztem meg Anyának.), de nem jöttünk rá a funkciójukra.

Kívülről a Begijnhof csatornákkal van körbevéve, mely révén úgy néz ki, mintha az épületei úsznának a vízen. 

Innen a kis utcácskákon haladva sétálgattunk, élveztük Brugge autentikus, középkorias hangulatát, nézegettük a guszta csokoládés kirakatokat, szemeztünk az egyik ablakból bámuló napszemüveges, beginabábuval és rácsodálkoztunk a kissé groteszk, dupla lófejből vizet okádó szökőkútra.

Lassan fél ötre járt az idő, kezdtünk megéhezni. Az utcán majonézes hasábburgonyát majszoló turistasereget látva mi is hamar meghoztuk a döntést a kései ebédet illetően, és beültünk az egyik szimpatikus belga „sült krumplizdába”. A barbeque szószos sült krumplihoz Jupiler sört ittunk, s már épp indulni készültünk, amikor a vészjóslóan sötétedő égből óriási felhőszakadás zúdult a városra. 

Hollandiában már megszoktam, hogy az ilyen hirtelen jött zápor sosem tart sokáig. Így is lett, 20 perc múlva elvonultak a felhők és folytathattuk a városnézést.

Alig pár méterre innen találjuk a 11. században (!) alapított Szent János Kórházat (Sint Janshospitaal), melyet Európa egyik legrégebbi kórházaként emlegetnek. 

Bár napjainkban már a Hans Memling Múzeum működik benne, a jellegzetes ódon homlokzata még az eredeti. 

Bementünk körbenézni a kórház belső udvarán is, mely úgy nézett ki, mintha egy középkorról szóló film díszlete lett volna – leszámítva a széles, fából készült fehér napozópadot. 

A kórházzal szemben, a Mariastraat túloldalán magasodik az impozáns Miasszonyunk-templom (Onze Lieve Vrouwekerk), mely a maga 122,3 méteres magasságával a világ második legmagasabb téglaépítésű tornyának számít. 

A templom hírnevét mégsem elsősorban ennek, hanem Michelangelo fehér márványból készült Madonna szobrának köszönheti, melyet 1504 körül brugge-i kereskedőcsaládok rendeltek a mestertől. A szobrot a történelem folyamán többször is eltulajdonították a templomból – utoljára a II. világháború alatt, 1944-ben. 

Visszaszerzéséről szól (részben) a George Clooney és Matt Damon főszereplésével készült a 2014-es Műkincsvadászok című film, melyben a szövetségesektől egy kis osztag megpróbálja felkutatni és visszaszerezni a legfontosabb műalkotásokat. 

 

A templomba ingyenes a belépés, viszont a Madonna körüli néhány négyzetméteres rész le van kerítve, csak borsosnak mondható, 6 eurós jegyár mellett tekinthető meg. Mi tökéletesen megelégedtünk a templom falára kiragasztott fotójával.

A rendkívül hangulatos, macskaköves utcácskákon sétálgatva elképesztően régi házakat is látni, akár bőven a 17. század közepéről is. Komolyan, az embernek kedve lenne az összeset lefotózni.

Elhaladtunk Belgium legrégebbi téglatemplomának tartott Szent Salvator-székesegyház (Sint Salvatorskathedraal) mellett. Eredetileg egyszerű kis templomnak épült, ám a korábbi városi katedrális lerombolását és Belgium 1830-as függetlenségét követően megkapta a katedrálisnak járó státuszt. Jellegzetes tornya 99 méter magas.

Innen a Steenstraaton haladva már egyenesen a Markt felé folytattuk az utunkat, miközben nézegettük a házak homlokzatait és a kirakatokat. 

Az egyik fő sláger a csokoládéból készült, rendkívül élethű rozsdás szerszámokkal teli szerszámosláda volt. Legszívesebben úgy vettem volna egy ilyet Apának, de Anyával megállapítottuk, hogy biztos nem lenne szíve megenni, s inkább eltenné emlékbe.

Végül elértünk Brugge híres piacterére, a Markt-ra, ahol a város egyik legfontosabb jelképe, a 83 méter magas Harangtorony (Belfort) magasodik. Építése nem fog a történelem legolajozottabban kivitelezett projektmunkái közé bekerülni – 200 éven keresztül építették, közben háromszor rombolták le, s háromszor kezdhették újra a munkát, mire végre valahára 1482-re elkészült. 

Érdekes módon, a középkorban magasabb volt, mint jelenleg, mivel a mostani csúcsra jött még egy külön faszerkezet, mely azontúl, hogy magasított valamit az épületen, mindössze annyira volt jó, hogy néhányszor belécsapjon a villám és leégjen az egész. A sokadik villámos eset után a helyiek hagyták a fenébe, és nem újították fel többé.

A Markt-ot ezenkívül még temérdek gyönyörű épület szegélyezi – többek közt a Tartományi Bíróság (Provincial Hof), ahol a középkorban a kereskedők a közeli kikötőből hozott portékáit tárolták. Később neogótikus stílusban újjáépítették az épületet és kormánykomplexumot alakítottak ki itt. 

A tér közepén Pieter de Coninck és Jan Breydel szobra áll, akik 1302-ben a franciák ellen hadba szólították a város lakóit.

Körbefotóztuk a teret, majd sietős léptekkel továbbindultunk a T.-Jabokstraaton az hostel felé. Finoman szólva, folyó ügyeim elintézése nem tűrt halasztást, s mivel a Markton található, előkelő (értsd: turistalehúzós) éttermekben 2 euróért lehetett volna használni a WC-t, inkább megpróbáltam kibírni valahogy a szállásig. A hostelünk (Snuffel Hostel) 8-10 percnyi sétatávra fekszik a Markttól kifelé menő Ezelstraaton. Az elmúlt hónapokban költöztek odébb pár házzal egy vadonatúj épületbe, így eltartott, míg megtaláltuk őket, mivel a Hostelworld-os visszaigazoláson még a régi cím szerepelt.

Ahogy beestünk az ajtón, már rohantam is a mosdóba. Miután megkönnyebbülten visszatértem a recepcióhoz, becsekkoltunk, fizettünk (27€/fő/éj + 2,20€ turistaadó), majd átvettük a kulcsokat.

Az egész hostel zsír új volt. Makulátlan, már-már steril tisztaság mindenhol, ugyanakkor sehol semmi dekoráció, díszítés vagy a hostelekre általában jellemző bohó karakter. Ezzel együtt a célnak tökéletesen megfelelt, a szobánk hatalmas, a fürdő-mosdó helyiség mindössze pár méterre található, míg a környék csöndes, az ablakunk pedig a szomszédos templom falára néz. 

Jó volt lepihenni egy kicsit az egész napos gyaloglás után. Azt terveztem, hogy ha lesz bennünk még elég energia, sötétedés után bemegyünk egy kicsit sétálni a hangulatosan kivilágított városba. Ugyanakkor nem lepődtem meg, hogy Anya annyira elfáradt ekkorra, ahogy letette a fejét a párnára, nyomban el is nyomta az álom. Nem akartam, hogy megerőltető legyen számára a kirándulás, úgyhogy este 9 körül egyedül mentem be a városba.

Érdekes módon, nekem úgy tűnt, Gentben sokkal jobban odafigyeltek az épületek és közterek éjszakai díszkivilágítására, mint itt, Bruggeben. A Markton például szinte csak a Harangtorony és a Provincial Hof úszott fénytengerben, a többi épületet csak a gyér közvilágításnak köszönhetően nem burkolózott teljes sötétségbe. 

Innen átsétáltam a szomszédos Burg térre, ahol számos lenyűgöző műemlék sorakozik. Itt találjuk az impozáns, gótikus homlokzatú Városházát (Stadhuis), az állítólag Krisztus vérét őrző Szent Vér-kápolnát (Heilige Bloedsbaziliek) és az egykori Igazságügyi Palota (Brugse Vrije) épületét. A Burg vitán felül az egyik legszebb része a városnak, úgyhogy ide mindenképpen el akartam másnap hozni Anyát, hogy egy kicsit jobban körül tudjunk nézni. 

Este még két másik helyet szerettem volna mindenképpen megkeresni, ahonnan varázslatos éjszakai felvételt lehet készíteni. Az egyik ráadásul épp itt volt a közelben, csak meg kellett keresnem, mivel a korábban még nem jártam ott. A Burgról a mulatságos nevű kis díszes átjárón, a Blinde-Ezelstraat-on (Vakszamár utca) kellett keresztüljönni, jobbra lekanyarodni a piciny terecskére (Huidenvettersplein), melynek túlsó végén kifordultam a Rozenhoedkai, Braambergstraat és Pandreitje kereszteződéséhez és elégedetten nyugtázhattam – megtaláltam, amit kerestem. Ez az egyik legszebb brugge-i látkép, amit csak el tudok képzelni, mely épp a város lényegét fogja meg. A vízfelszínen csodálatosan tükröződő középkori épületek és a jellegzetes Harangtorony látványa egyszerűen magával ragadó. 

Innen a rendkívül hangulatos, csatorna menti úton (Dijver) sétálva eljutottam a narancsos színben úszó, csipkéstornyú Miasszonyunk-templomhoz és a Szent János-kórházhoz. 

A második helyet, amit meg akartam keresni, pontosan tudtam, hol találom – a Wijngaardplein szélén lévő kis stéget, ahonnan a vízben tükröződő Begijnhof oldaláról lehet ámulatba ejtően szép éjszakai felvételt készíteni. 2008-ban pontosan ugyanezen a helyen lőtten egy képet, mely olyan sikert aratott az ismerősi körben, hogy gondoltam, érdemes így, pár évvel később is megpróbálkozni vele. Szeretem ezt a helyet, különleges érzés volt viszontlátni így hosszú évek után.

Már csak egy dolog maradt az estére – keresni egy jó hangulatos kis belga sörözőt és legurítani néhány helyi sörkülönlegességet. Tettem egy gyenge kísérletet, hogy megtaláljam azt a sörözőt, ahol anno Eszterrel voltunk, mivel ott 100 különböző belga sört szolgálnak fel, de nem emlékeztem a nevére. (Mint később kiderült, a Café de Kuppe névre hallgató hely a szállásunkról mindössze pár percnyi sétára található.) Végül találtam az interneten egyet, amelyet el is indultam megkeresni, de be volt zárva. 

Csalódottan bandukoltam visszafelé a csöndes, kihalt Langestraat-on, amikor elhaladtam egy kis söröző (Café 't Stokershuis) mellett. Ahogy bekukkantottam az ablakon, azonnal megtetszett, úgyhogy benyitottam. 
Rendkívül hangulatos kis kocsma volt, ódon fabútorokkal, antik sörös ereklyékkel, láncos kakukkos órával és régi brugge-i képekkel, fotókkal. Még a mennyezetről lógó gumicsirke is valahogy illett a hely ódon, ugyanakkor bohó hangulatához. Mindössze öt asztal fért el benne, leültem az egyikhez. A csapos – aki a söröző tulajdonosa, pincére és séfje is egyben – adott egy itallapot, majd a kérésemre ajánlott két olyan, jellegzetes helyi sört, melyet 1856 óta főznek itt Brugge történelmi belvárosában. Mindkettő a Maes család által alapított sörfőzde (Brewery De Halve Maan) büszkeségének számít – a Brugse Zot és a Straffe Hendrik. Először a 6%-os alkoholtartalmú, karakteres, világos sört, a Brugse Zot-ot próbáltam ki, melynek a palackjáról egy udvari bolond vigyorog vissza. Ahogy szépen lassan, minden cseppjét kiélvezve kortyolgattam, megállapítottam magamban, azért a belgák nagyon értenek a sörfőzéshez. Másodiknak az extra erős, 11%-os alkoholtartalmú, intenzív fűszeres ízű, barna sört, a Straffe Hendrik Quadruple-t kértem. A sör nevének az eredetéről mesélte a csapos, hogy a Maes családban az első szülött fiú már generációk óta Hendrik volt, akik ráadásul mindannyian továbbvitték a családi bizniszt, s ennek állítanak így emléket.

Az erős belga söröket nem szabad és nem is kell gyorsan inni – én is igyekeztem minél jobban kiélvezni őket. 

Bő egy órát töltöttem el itt, majd éjfél körül elindultam vissza a szállásra.

 

3. nap – Brugge és hazaút (2015. szeptember 5.)

Reggel fél 9-re irányoztuk elő a kelést, természetesen Anya már rég ébren volt és összekészült mire én kikászálódtam az ágyból. Összekaptam magam, majd lementünk reggelizni az étkezőbe. A másik hostellel ellentétben itt nem kaptunk felvágottat, így csak a sajt, lekvár, kekszes és mogyorós krém variálásával lehetett szendvicset készíteni.

Evés után még felmentünk körbefotózni a szobát, lehoztuk az ágyneműket, majd leadtuk a kulcsokat a recepción. Kilépve az épületből rettentően megörültem, hogy néhány kósza napsugárnak köszönhetően szépek voltak a fények, ám nem tartott sokáig az idilli helyzet – mire elértünk az utca végére, a szürke felhők teljesen beborították az eget.

Először a Marktra sétáltunk el, ugyanis a Harangtoronyba (Belfort) még mindenképpen fel szerettem volna menni. Anya már előre jelezte, hogy nincs az az ég, hogy megmássza a torony 366 lépcsőjét, viszont szívesen megvár itt lent. 

A belépőjegy nem olcsó, 8 euróba kerül, ráadásul meglehetősen szűkre szabott csigalépcsőn lehet csak feljutni a torony tetejére, viszont a látványért mindenképpen megéri. Ráadásul, mivel pontosan 10.30-ra értem fel, láthattam a hatalmas, bonyolult harangozó szerkezetet működés közben, amikor pontban félkor nekikezdett a kongatásnak.

Fentről körbefotóztam a várost, a jellegzetesebb épületeket, leintegettem a tér közepén várakozó, hangyányi méretű Anyának, majd elindultam visszafelé.

A nap hátralevő részére egy kis levezető séta és némi ajándékvásárlás maradt. Elsőként a Provincial Hof tőszomszédságában lévő Főpostára ugrottunk feladni egy képeslapot Laurának, majd átsétáltunk a Burg térre, mely nappali fényben is lenyűgözőnek hatott. 

Egyrészről itt található Belgium legrégebbi és egyben egyik legszebb városházája, a Stadhuis. Az 1376 és 1420 között épült, csodálatos, faragott tornyocskákkal és szobrokkal díszített homlokzatú épület előtt éppen egy esküvőre érkező násznép gyülekezett. 

A mennyasszony – csakúgy, mint a genti esküvő esetén – itt is mindössze egy szolid kiskosztümöt öltött magára, nélkülözve mindenféle tradicionális esküvői jelleget.
A városháza mellett áll az egykori Igazságügyi Palota (Brugse Vrije), mely napjainkban a városi archívumnak ad otthont. A Burg harmadik legjelentősebb épülete a bizarr háttérsztorival rendelkező Szent Vér-kápolna (Heilige Bloedsbaziliek), melyben állítólag Krisztus néhány csepp vérét őrzik. 

A szent ereklye a 12. század második felében került ide az első keresztes hadjáratot megjárt flandriai grófnak köszönhetően, aki azt a jeruzsálemi pátriárkától kapta. A kápolna két, meglehetősen eltérő stílusú részből áll – a régebbi alsó kápolnából, valamint a gazdagon díszített felső kápolnából. Utóbbiban a gondosan megmunkált, arannyal, ezüsttel és drágakövekkel kirakott díszes tárolóhelyet is láthatjuk, ahol a fő látványosságnak számító Krisztus vérét is őrzik. 

Innen elvittem Anyát a tegnap felfedezett, kedvenc csatorna menti helyemre, ahol készítettünk magunkról egy közös képet. 

Ezt követően végigjártunk néhány jófajta csokoládéboltot, s gondosan kiválasztottuk az otthoniaknak szánt csoki válogatást, ettünk egy-egy csákónyi sült krumplit, majd kihasználva a hátralévő bő másfél órát, mindenféle különösebb cél nélkül sétálgattunk egyet még utoljára a városban. 

Kész felüdülésnek számított, ha egy félreeső kis utcába tévedtünk, ahol nem hömpölygött velünk az a végeláthatatlan embertömeg (ergo turista), akik Brugge utcáit 95%-ban benépesítik. Most már értem, miért mondják, hogy szebb hétvégi napokon van hogy Brugge-ben több a turista, mint a helyi lakos.  

Fél 2 felé szépen lassan elindultunk a vasútállomás felé. Ott még gyorsan betértünk egy Carefour-ba venni egy-egy táblás csokit a munkatársaknak, majd átmentünk az állomás túloldalára, ahonnan pontban 2-kor a közvetlenül a Charleroi reptérre közlekedő shuttlebusznak kellett volna indulnia. 10 perccel az indulás előtt a busznak még színét sem láttuk, s Anya már éppen kezdett kételkedni, hogy valóban a jó helyen várnunk-e, amikor végszóra begördült a fehér-zöld színekben pompázó Flibco járat. 

Épp a legjobbkor, mivel alighogy megkezdtük a beszállást, elkezdett szakadni az eső, de mintha dézsából öntötték volna. Szerencsére az elsők között szállhattunk fel, így nem kellett a többiekhez hasonlóan kint ázni az esőben. A jegy 21 euróba került, lehetett kártyával fizetni a helyszínen, sőt, aki online veszi és otthon nyomtatja ki az e-jegyet, még néhány eurót meg is takaríthat. 

Az első két ülést foglalhattuk el, de sajnos sokat nem láthattunk a tájból a heves esőzésnek köszönhetően. Gent érintésével, de szinte végig autópályán haladtunk, s bár Brüsszel előtt belefutottunk egy dugóba, így is percre pontosan (16.15) érkeztünk meg a Charleroi reptérre.

A reptéri várakozás különösebb izgalom nélkül telt. A hazafelé menő járatunk 18.50-kor indult, mellyel este háromnegyed 9-re értünk vissza Budapestre. 

Ezzel véget ért az eddigi legnagyobb szabású születésnapi ajándék, amit valaha adtam, s úgy érzem, sikerült is vele elérnem a célomat. Anya rendkívül jól érezte magát, nagyon élvezte az utazást az elejétől a végéig, miközben minőségi időt tölthettünk el együtt, mint Anya és Fia, amely manapság mindennél többet számít. Felnőttként már jobban átérzem, milyen hatalmas dolog volt anno a szüleink részéről, hogy rendszeresen elvittek utazni minket – nem is akármilyen helyekre. Mallorca, Korfu, Horvátország, Olaszország, Málta, Svájc, Csehország, Németország vagy a csehszlovákiai és szlovéniai síelések…rengeteg élmény, melyet gyerekfejjel természetesnek veszünk, de csak később értjük meg, hogy szüleinknek mindezt mennyi munka, spórolás és áldozat árán sikerült megteremteni. Elképesztően jó érzés, hogy ezúttal felcserélődtek a szerepek, és én vihettem el Őt valahova úgy, hogy költségeket teljes egészében én álltam.

Nagyon örülök, hogy – a kanadai, koppenhágai és a berni út után – immár negyedszer nyílt alkalmam Anyával kettesben utazni, s úgy érzem, minden egyes utazás hozzátett valami értékeset a kapcsolatunkhoz. Büszke vagyok rá, hogy a „hatodik X” ellenére továbbra is fiatalos lendülettel, izgatottsággal és érdeklődéssel vág bele az utazásokba, és mer élni kínálkozó lehetőségekkel.

Úgy érzem, Belgium kiváló választásnak bizonyult egy ilyen közös kiruccanáshoz, melyben mindketten megtaláltuk a dolgok szépségét. Számomra Brüsszel és Brugge a kellemes nosztalgiát, Gent pedig egy régóta várt hiánypótlást jelentette, míg Anyának az újdonság és felfedezés varázsát. Egy azonban biztos – ez a három belga város minden szempontból megunhatatlan klasszikus, melyet nem elég egyszer látni.