Luxemburg

Előzmények

BENELUX. Érdekes belegondolni, hogy immár 9 esztendeje annak, hogy először eljutottam a Benelux-államok egyikébe, Hollandiába. Ha már ott jártam, maradtam is félévre, mégpedig egy örökké emlékezetes ERASMUS-félév keretében. Az amszterdami szemeszter páratlan lehetőségeket kínált az utazásra, hiszen Nyugat-Európának az a része addig soha nem látott közelségbe került. Természetesen az első „külföldi” utak egyike a szomszédos Belgiumba vezetett. Antwerpen és Brugge felfedezése után néhány héttel később már Brüsszel volt a porondon, úgyhogy rövid időn belül Belgiumból is elég kimerítő ízelítőt kaptam. Már csak a „LUX” része hiányzott a történetnek, de a képzeletbeli európai utazási puzzle-öm ezen elemére még jócskán várni kellett. Időközben megfordultam szinte az összes nagyobb európai országban, de valahogy Luxemburg mindig kiesett a tervekből.

Az utóbbi években lényegesen javított egy lehetséges luxemburgi kirándulás esélyén, hogy unokatesóm, Matyi véglegesen a külhoni életet választotta, s nyugat-németországi Rajna-vidék-Pfalz tartományban telepedett le – mely nem mellékesen Luxemburggal határos. Mivel sajnos a legjobb esetben is csak évente 1-2-szer tudunk találkozni, gondoltam idén jó lenne meglátogatni kint és együtt tölteni néhány napot. Matyi nagyon örült az ötletnek, itthonról amúgy sem akadt eddig túl sok látogatója, úgyhogy rövid egyeztetés után végül le is fixáltuk az időpontot, s lefoglaltam a repjegyet novemberre.

Pont kapóra jött, hogy a Wizz Air egészen december közepéig meghosszabbította a kicsiny Frankfurt Hahn reptérre közlekedő járatát, ami történetesen a legközelebb található Matyi jelenlegi lakhelyéhez, Trierhez.

Tehát alig három héttel a koszovói út után újból készülődhettem egy nagyobb kirándulásra.

1. Nap – Érkezés Trierbe (2017. november 11.)

Furcsa volt egyedül készülődni az útra. Annyira megszoktam, ha utazom valahova, Andival együtt megyünk, hogy most kifejezetten szomorú voltam, hogy nem tart velem. Jött volna persze ő szívesen, viszont az év eleji munkahelyváltás miatt kevesebb szabiból gazdálkodhatott, mint én. Hogy ne legyen egyedül a hétvégén, hazament meglátogatni szüleit Berénybe, míg én megkértem Apát, hogy vigyen ki a reptérre.

Délután fél egyre irányoztuk elő az indulást. 11 körül hívott Anya, hogy ha szeretnék még enni az út előtt, szívesen látnak ebédre is, sőt Móniék is ott lesznek. Örömmel elfogadtam az invitálást, úgyhogy összeszedtem a cókmókomat és átmentem hozzájuk egy kicsit korábban. Beszélgettünk még egy kicsit, majd elbúcsúztam tőlük, s Apával a reptér felé vettük az útirányt.

A gépem 14.50-kor indult. Sajnos nem sok hasznát vettem a külön díj fejében váltott ablak melletti helyemnek, mivel szinte azonnal belerepültünk a felhőkbe. Az út nagyjából bő másfél óra lehetett, de már 25 perccel landolás előtt elkezdtünk ereszkedni. A verőfényes napsütéses 10 ezer méterről tehát újra belesüllyedtünk a tömör felhőtengerbe, s magasság folyamatos csökkenésével sem akart előbukkanni a táj. Amikor már érezhetően a landolás utolsó fázisába kerültünk, még mindig tejfehér ködben úsztunk, gyakorlatilag a gép szárnyának a végét is alig lehetett látni. Csak akkor láttam meg a földet, amikor már konkréten gurultunk rajta.

A kicsiny Frankfurt Hahn reptéren hűvös, sűrű, ködszerű esődara fogadott minket. Gyorsan kikeveredtem a terminál előterébe, ahol Matyi már vigyorogva várt rám. Jó volt újra látni.

Kimentünk a parkolóba, ahol már kerestem volna a szememmel a régi piros Corolláját, de meglepetésemre egy alig néhány éves, fekete Ford Fiesta előtt állt meg.

-          „Ez a tied? Nahát, micsoda upgrade!” – lelkendeztem, mire Matyi bólintott.

Trierig nagyjából egy óra lehetett az út. Ezalatt alaposan kiveséztük a nőügyeket, a munkahelyi történéseket, magánéleti dolgokat, egészségügyi bajokat. Hát, volt mit kibeszélni.

Este fél nyolc körül érkeztünk meg Trierbe. Matyi a vasútállomástól néhány utcányira, egy újépítésű társasházban lakott, ahol egy kis 26 négyzetméteres, egyszobás lakást bérelt. Nagyon kis takaros kuckó volt, egy személyre tökéletes, s látszott, hogy Matyi szépen rendben is tartja.

Érkezésem örömére bontottunk egy-egy doboz sört.

-          „Te, Matyi, ez alkoholmentes?!” – néztem rá elkerekedett szemekkel, ahogy az „alkoholfrei” felirattal díszített dobozt forgatgattam.

-          „Ja, igen, elfelejtettem mondani, mostanában hanyagolom az alkoholt.”

Amilyen borzasztónak ígérkezett az alkoholmentes sörélmény, a 0,0%-os Bitburger legalább olyan kellemes csalódásnak bizonyult. Az íze alapján meg nem mondtam volna a különbséget egy normál sörtől, sőt még azt is megkockáztatom, kifejezetten ízlett.

Elkortyoltuk a sört, majd besétáltunk a városba. Elhaladtunk a kissé szokatlan építészeti stílusú Konstantin-bazilika mellett, majd sétálóutcákkal beszőtt óvárosban járkáltunk. Kiérve a Fő térre (Hauptmarkt) már végképp megbizonyosodhattam róla, milyen szép város is Trier, alig vártam, hogy holnap alaposan felfedezzük. 

Matyi viccesen meg is jegyezte, hogy bár másfél éve él itt, sok épületről, látnivalóról még a mai napig nem tud sok mindent, úgyhogy rá is ráfér, hogy turistáskodjon egy kicsit a saját városában.

Elsétáltunk az egykori római kori kapuig, a Porta Nigráig, majd vacsora gyanánt betértünk egy Pizza Hut-ba. 

Eltartott egy ideig, míg megérkezett az általunk rendelt, sonkás, gombás pizza, melynek még peremébe is sajt volt töltve, de határozottan megérte a várakozást. Még úgy is csak a kétharmadát tudtuk megenni, hogy eleve elfeleztük az egészet, de így legalább megvolt a holnapi reggelink is.

Hazaérve a lakásba mindenféle vicces sorozatot - Family Guy és The Good Place – néztünk, utóbbit én ajánlottam Matyinak. 

Amikor már későre járt, választhattam a kétféle alvóhely opcióból – kihajtható kanapé vagy egy matrac. Végül a kanapé lett a befutó, amihez aztán Matyi hozzátette, hogy rém kényelmetlen, mivel van egy hosszú szakadék az összeillesztésnél. Oh, mi az nekem az otthoni ágy után. 

Mindenesetre Matyi – mint valami gondoskodó apuka – megpróbálta egy fölös takaróval kitömni a valóban jelentős rést, így nagyjából lapos felületen alhattam.

-          „Nem zavar, ha beteszek valami filmet elalváshoz? Csak így tudok elaludni.” – kérdezte Matyi.

-          „Most viccelsz? Hát, jó, csak ne Family Guyt, mert azon még félálomban is röhögni fogok.”

-          „Hát, akkor mi legyen…mi legyen…a Terminál megfelel?”

-          „Tökéletes! Jó éjt!”

2. Nap – Trier (2017. november 12.)

Amikor reggel felébredtem, Matyi már javában a valamilyen lövöldözős játékot tolt a számítógép előtt ülve. Ahogy összeszedtem magam, felöltöztem, majd egy Family Guy epizód alatt komótosan megreggeliztünk. Sietni nem kellett sehova, ugyanis kint úgy szakadt az eső, mintha a dézsából öntenék, s minden előrejelzés konstans felhőszakadást írt a mai napra.

Délután kettőig nagyjából sorozatokat nézegettünk, majd amikor az eső enyhülni kezdett, elhatároztuk, hogy így vagy úgy, akkor is elmegyünk várost nézni.

Először a lakással szemben lévő, szőlőtőkékkel borított domboldalra, a Petrisbergre sétáltunk fel, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a városra, majd a tegnapi útvonalon bebattyogtunk a központba. 

Az első megálló a Konstantin-bazilika (Konstantinbasilika), más néven Aula Palatina volt, mely szokatlanul puritán, toronymentes megjelenéséből ítélve végképp nem gondoltam volna, milyen páratlan történelmi jelentőséggel bír. 

Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított templom aulájában a világ legnagyobb, egyben fennmaradt római kori tróntermét találjuk. Az I. Constantinus római császár részére épített, 4. századi palota tróntermében egykor korszerű padlófűtés biztosította az uralkodói kényelmet, ám az évszázadok során a csodálatos épületet lerombolták, majd ami az Aula Palatina trónterméből megmaradt, beleépítették a későbbi érseki palotába.  

A bazilika tőszomszédságában a rokokó építészet egyik legszebb példájának tartott, stukkókkal díszített homlokzatú, bugyi rózsaszín Választófejedelmi palota (Kurfürstliches Palais) terül el, melyhez elegáns kert (Palastgarten) is tartozik.

Ahogy keresztülsétáltunk a kerten, az 1877-ben alapított Rajnai Regionális Múzeumba (Rheinisches Landesmuseum) botlottunk, mely mögött a római kori Császári fürdő (Kaiserthermen) maradványai magasodnak. Ebből a néhány, magányosan álló faldarabból meg nem mondanánk, hogy egykor a világ harmadik legnagyobb fürdőkomplexumának a részei voltak.      

Ezután visszakanyarodtunk a városközpont felé, ahol a sétálóutcákat már elkezdték karácsonyi dekorációval feldíszíteni. 

Útközben egy érdekes pörgő sziklára bukkantunk, melyet a tengelye körül lehetett pörgetni (Drehstein). Matyi szerint van valamilyen szokás vagy babona hozzá, hogy hányszor kell megpörgetni ahhoz, történjen valami vagy egy kívánság valóra váljon, de mivel nem emlékezett rá pontosan, inkább csak a magunk szórakoztatására pörgetgettük.

Innen már egyből a Fő térre (Hauptmarkt) jutottunk, melyet sokan a legszebbnek tartanak egész Németországban. A tér délkeleti felén az 1595-ben készült Szent Péter kút (Petrusbrunnen) áll, míg tőle pár méterre a város vásártartási jogát egykor jelképező piaci kereszt (Marktkreuz) látható. 

Nem győztem a teret övező épületekben gyönyörködni, szinte mindegyik valamilyen jelentőséggel bír. A tér délnyugati csücskében érdemes megcsodálni a 15. századi, oromzatos tetejű fehér épületet (Steipe), melyet egykor a városi tanácsosok vendégházaként használtak, csakúgy, mint a szomszédos, 1683-ban épült, barokk stílusú Vörös házat (Rotes Haus).  

A jellegzetes, fabetétes házak sem hiányozhatnak a térről, ráadásul ezek alatti kis átjáró (Judenpforte) vezet a régi zsidó negyedbe, ahol már a 11. században is zsidó közösségek laktak.

Innen a Simeonstraßén haladtunk tovább, amikor a jobb oldalon egy újabb, szokatlan megjelenésű épületet láthattunk. A Három király házát (Dreikönigenhaus) 1230 (!) körül építették, amikor még a Triert körülvevő városfal sem készült el teljesen. 

Akkoriban minden háznak komoly erődszerű védelemre volt szüksége, így nem földszinti ajtón, hanem csak (egy veszély esetén felhúzható) létrával, az emeleti ablakon keresztül lehetett bejutni az épületbe.

Az utca a város legfőbb látnivalójánál és egyben legfontosabb jelképénél, a Porta Nigránál (Fekete kapu) ér véget. Ezt a kolosszális méretű, 36 méter széles és 30 méter magas római kaput i.sz. 180 körül építették hatalmas homokkő tömbökből, méghozzá habarcs felhasználása nélkül, amolyan Legó-szerű egymásba illesztéssel. 

Természetesen a város többi római kori emlékével együtt a Porta Nigra is UNESCO védelem alatt áll.

-          „Ha jobban belegondolok, még sosem voltam benne.” – mondta Matyi, ahogy megálltunk a kapu előtt fényképezni. – „Menjünk be!” – vetette fel, s mire eszmélhettem volna, már ki is fizette a fejenként 4 eurós belépőjegyet.

-          „Nehogy már ezt is Te fizesd, a tegnapi pizzát sem engedted, hogy én álljam…”

-          „Most…Te vagy a vendég.” – vigyorgott vissza.

Kaptunk egy-egy angol nyelvű brossúrát, amely részletesen leírta, hogy melyik szinten, milyen ókori faragást láthatunk. 

A legfelső szintről nagyszerű kilátás nyílt a Simeonstraßére és a környékre. Kifejezetten örültünk, hogy megnéztük belülről is, tényleg így lehet értékelni az elképesztő történelmi jelentőségét a helynek. 

Végigjártuk az összes emeletet, megcsodáltuk a római kori Trier miniatűr makettjét, majd elindultunk visszafelé a központba.

Ebéd előtt már csak egy dolgot szerettem volna megnézni, a Szent Péter-dómot (Dom St. Peter), melyet Németország legrégebbi katedrálisának tartanak, egyes részei egy 4. századi templomkomplexum maradványainak beépítésével készültek. 

Gondolom, már mondanom sem kell, ez is UNESCO Világörökség részének van nyilvánítva. Körbenéztünk bent Matyival, megcsodáltuk a stukkókkal díszített félköríves kupolát, az automata sorozatvetőnek tűnő, tankszerű orgonát és az egyik horgos orrú bácsit (vagy nénit?) ábrázoló stukkófejet, mely egészen művészi kompozícióként szolgált. 

A dóm mellett fel sem tűnt, hogy a szoros tőszomszédságában egy újabb UNESCO-s épület, a Miasszonyunk-templom (Liebfrauenkirche) bújik meg. Az 1235-60 között épült templom, mely kicsit egybenőtt a dómmal, az ország egyik legrégebbi gótikus temploma.

A dómból kilépve még lőttem egy képet a szemközti Walderdorff palotáról, melyet eredetileg a katedrális vezetőségének szántak.   

Ezzel nagyjából ki is pipáltuk a legfontosabb trieri látnivalókat, úgyhogy jöhetett a várva várt újabb napirendi pont, az ebéd! Matyi egy népszerű burgerezőt (Burgeramt) ajánlott, ahol legnagyobb szerencsénkre éppen volt szabad asztal. 

Ezúttal végre sikerült beelőznöm Matyit a fizetéskor, úgyhogy miután leadtuk a rendelést, nyálcsorgatva vártuk a burgereinket. Én valamilyen baconös, barbaque-s ízesítésű kértem, míg Matyi a chilis csirkés verzióra szavazott. Járt hozzá természetesen sült krumpli is, ahol Matyi formabontó módon édesburgonyásat rendelt.

Mit ne mondjak, amikor először megláttam az adagot, arra gondoltam, milyen ciki lenne, ha egymást követő két napon belül képtelen lennék megenni úgy a vacsorát, hogy tulajdonképpen kopog a szemem az éhségtől. A burger egészen kiváló választás volt, gyakorlatilag percekig nem szóltunk egymáshoz, csak tömtük magunkba a finom ételt. Ital gyanánt önszántamból én is alkoholmentes Bitburgert kértem, amin Matyi láthatóan elmosolyodott („Na, csak nem ízlik?”).

A jóízű lakomát követően jól esett legyalogolni a kaját, úgyhogy kisétáltunk a Mosel partjára, ahol Németország legrégebbi hídja, a Römerbrücke ível át a folyó túloldalára. A szintén UNESCO Világörökség részének nyilvánított híd első pillantásra nem tűnik egy nagy durranásnak, valószínűleg tízből tízszer mennék el mellette anélkül, hogy különösebb figyelemre méltatnám. 

Pedig, ha jobban megfigyeljünk, a vízből kiálló kőpillérek a római korból származnak, i.sz. 144-152 között építették őket. A pilléreket összekötő boltívek sem túl új keletűek, a 14. századból valók, igaz, azóta egyszer újjá kellett építeni, mivel 1689-ben a francia csapatok felrobbantották.

Innen már egyenesen hazaballagtunk. Bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy Trierben ennyi látnivaló van. A városról eddig annyit tudtam, hogy közel fekszik Luxemburghoz, valamint a Luxembourgban dolgozók jelentős hányada valójában Trierben lakik (a lakbér akár a harmada is lehet), és innen ingázik munkába nap, mint nap. Mindenesetre Trier már önmagában megérte volna a látogatást, szinte felfoghatatlan, hogy gyakorlatilag minden sarkon egy római kori emlék vagy egy UNESCO Világörökségi helyszínbe botlik az ember.

Hazaérve a lakásba, esti program gyanánt megnéztük a Star Wars hetedik részét, Az ébredő erőt, amit Matyi valamilyen érthetetlen oknál fogva egészen eddig kihagyott. Tekintve, hogy nem aludt el rajta, mint anno a Zsivány egyesen, és a „fekete srác” sem csak izzadt és lihegett az egész filmben, mint ahogy azt korábban neki beharangozták, egészen elnyerte a tetszését.       

3. Nap – Luxemburg (2017. november 13.)

Most akkor Luxemburg, vagy Luxembourg? „U” vagy „OU”? Végre, túl a harmadik X-en, lehullt a lepel a rejtélyről. Luxemburg az ország, hivatalosan a Luxemburgi Nagyhercegség (Grand Duché de Luxembourg) neve, míg Luxembourg az ország fővárosa.

Már nagyon izgatott voltam a mai kirándulástól, nem mindennap látogat el az ember egy új országba.

Délelőtt 11 körül indultunk el, s átérve a határon, első utunk egy benzinkúthoz vezetett. Luxemburgban ugyanis az alacsony adók miatt sokkal olcsóbb a benzin, olyannyira, hogy a határ közelében élő németek rendszeresen átjárnak tankolni. Az egyik kis határ menti luxemburgi városkában 200 méteren belül 7-8 kutat is látni, ráadásul eltérő árakkal.

Matyi vett egy műanyag, piros benzineskannát, megtankolta, majd visszaautóztunk a pár kilométerre lévő kis német városkába, Igelbe, ahol egyik ismerősének a garázsában áttelelteti a sportmotorját. Semmilyen szinten nem értek a motorokhoz, de ez a példány egy kiváló darabnak tűnt. 

Matyinak régi álma volt egy ilyen sportmotor, s erről sem a család, sem a barátok nem tudták össznépileg lebeszélni. Megtankolta a hűséges kétkerekűjét, majd járatta egy kicsit a motort, hogy ne menjen tönkre a téli időszak alatt, majd visszapattanva a kocsiban újból Luxemburg felé vettünk az irányt.

A történelméről annyit érdemes tudni, hogy jelenkori Luxemburgot a 1815-ös bécsi konferencia határozata hozta létre, mely révén az európai nagyhatalmak rendezni kívánták a kontinens politikai egyensúlyát a napóleoni háborúkat követően. A nagyhercegi címet I. Vilmos holland királynak adták. Függetlenségét a holland koronától 1890-ben nyerte el, amikor Adolf nassaui herceg örökölte a nagyhercegi címet és megalapította a mai napig uralkodó Nassau-Weilbourg dinasztiát. Luxemburg 1947-ben, Belgiummal és Hollandiával közösen, megkötötte a (EU egyik előfutárának tartott) Benelux-szerződést, mely révén a három ország szorosabb gazdasági együttműködést és vámuniót vezetett be. Az út innentől már ki volt kövezve a meg szorosabb európai integráció irányába, melynek eredményképpen Luxemburg is aláírta az 1951-es párizsi szerződést, így az Európai Unió alapító országainak egyikévé vált. Több kiemelt jelentőségű uniós intézménynek a székhelye van a fővárosban, Luxembourgban, többek között az Európai Bíróságé, az Európai Beruházási Banké és az Európai Parlament Titkárságáé.

Nagyjából háromnegyed 12 körül érkeztünk meg Luxembourg dinamikusan fejlődő Kirschberg kerületébe, ahol Matyi munkahelye, a Docler is található. Menet közben megmutatta az irodaépületet, ahol dolgozik, s mondott egy-két szót a környékről. A főút, ami jöttünk alaposan fel volt túrva, mivel valamilyen új villamos vonalat építettek ki rajta, így még csúcsidőn kívül is masszív dugóba kerültünk.

-          „Komolyan, ezeknek már annyi a pénzük, mindig találnak valamit, amit felbonthatnak, átépíthetnek. Egyszerűen sosincs olyan, hogy egyszerre minden renden lenne, mindig van valamilyen építkezés, amitől a feje tetejére áll a város.” – zsörtölődött Matyi a forgalom miatt.

Ahogy beértünk a belvárosba, kerestünk egy központi helyen lévő parkolóházat, ahol letehetjük az autót. Konkrétan itt van, hogy sorban állnak az autók, hogy végre bejussanak egy-egy parkolóba, s várnak türelmesen, míg valaki ki nem jön, s fel nem szabadul egy hely.

Nagyon jó helyen, egy köpésre a Notre Dame-tól sikerült leparkolni. Ahogy feljöttünk a felszínre, az első dolog, ami megláttam, egy turistainformációs iroda volt, ahonnan kértem ingyenes várostérképet és brossúrát a látnivalókról. Ezután Matyi ivott egy csésze feketét az egyik közeli kávézóban, majd kezdődhetett a városnézés.

A nézelődést a város egy legmozgalmasabb terén, a Place Guillaume II-n kezdtük, melynek nyugati oldalát az 1838-ban átadott Városháza (Hôtel de ville de Luxembourg) határolja, bejáratánál két szigorú tekintetű bronz oroszlánnal. 

A téren mindig van valamilyen rendezvény, s most is már kezdték felhúzni a karácsonyi vásári standokat és a téli korcsolyapályát. Ezután egy árkádos átjárón keresztül jutottunk ki a másik nevezetes térre, a Place d' Armes-ra, ahol egykor katonai díszfelvonulásokat tartottak. Egyik végében egy furcsa, felemás épület található, amiről nem nagyon tudtuk eldönteni, mi is lehet valójában. Csak utólag olvastam, hogy a Cercle Cité egy hivatali épület volt, mely korábban az Európai Szén- és Acélközösség Igazságügyi Törvényszékének központjául szolgált. 

Innen kigyalogoltunk a forgalmas F.D. Roosevelt bulvárra, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a várost kettészelő Petrusse-völgyre (Vallée de la Pétrusse), mely fölött egy kecses viadukt, a Pont Adolphe ível át. 

A híd jelenleg felújítás alatt áll, így gyalogosan csak egyik oldala jártható, de onnan is döbbenetes látkép tárul elénk.

Átkeltünk a túloldalra, ahol egy út által kettéosztott, félköríves, tornyos épület fogadott minket, mely, mint kiderült, egy bank (BCEE) székhelye. 

Jól mehet ennek a banknak, mert párszáz méterrel odébb, az Avenue de la Liberté mentén, láttunk egy másik csodaszép épületét (Liberté 19) is, mely akár királyi palota lehetett volna. 

Innen visszagyalogoltunk a völgy túloldalára, mivel Matyi szerint arra sokkal szebb részek vannak. Először az egykori Beck-bástyára épült, jelenleg vurstlis bódékkal, körhintával és gyerekvasúttal telepakolt Alkotmány-térről (Place de la Constitution) lenézve készítettünk néhány képet, majd a két sudár tornyáról könnyen felismerhető Notre Dame (Cathédrale Notre-Dame) felé vettük az irányt. 

A késő gótika remekének tartott katedrális építkezését nem siették el, 1613-ban történt alapkőletétel után mindössze 325 évre volt szükség a befejezéshez. Míg körbenéztünk bent, Matyi valami munkahelyi telefonhívást bonyolított angolul, amiről eszembe jutott a 2010-es bristoli utunk, amikor két szót is alig mert angolul megszólalni, most pedig folyékonyan beszéli a nyelvet.

Ezután az egy saroknyira lévő Főhercegi Palotát (Palais Grand-Ducal) kerestük meg, mely rendhagyó módon, nem egy park vagy tér szélén, mindentől elszeparálva található, hanem a konkrétan a belváros közepén, más épületekkel egybeépítve, mintha egy lenne az utca többi háza közül. 

Menő lehet például a luxemburgi herceg szomszédjának lenni! Mondjuk itt hozzá kell tenni, hogy a jobb oldali szomszéd, az a Kormányzati testület székháza (Chambre des Députés), magyarul a Parlament.

Már eddig is sokat láttunk a városból, de szerettem volna egy igazán jellegzetes luxembourgi látképet, olyat, amivel Ludwigot is megörökíthetem. Matyi gondolkodott egy kicsit a feladványon, majd mutatta az utat a kiszemelt helyre. Nem is okozott csalódást. Az egykori erődrendszer fölött állva, lenyűgöző kilátás nyílt a luxembourgi óvárosra, az Alzette folyó kanyarulatára és a Grund nevű kerületre. 

A látvánnyal nem lehetett betelni, úgyhogy lőttem innen vagy húsz képet. Ezután lementünk a hangulatos folyópartra, ahonnan felnézve félelmetesnek tűntek a kazamaták fölénk tornyosuló erődfalai, nem csoda, hogy egykor bevehetetlennek tartották.

Átvágtunk a Grundon, majd felgyalogoltunk a kazamaták oldalában kialakított lépcsőn. Nem volt könnyű megtalálni a helyes irányt, mivel több feljárót is lezártak, ami miatt Matyi nem győzött szitkozódni. 

Mindenesetre végül felkeveredtünk a híres Bock-hegyfokra (Bockfiels), a kazamaták végében, amelyet tulajdonképpen a város bölcsőjének tartanak. Itt húzták fel ugyanis 963-ban az első erődítményt, mely körül később kialakult Luxembourg. A meredek, sziklás vidék már eleve természetes védvonalként szolgált, erre húzták fel a félelmetes és szó szerint bevehetetlen luxembourgi erődöt, melyet három városfal, tucatnyi kisebb bástya erősített. A dicső időszaknak az 1867-es londoni egyezmény vetett véget, ahol a nagyhatalmak kimondták Luxemburg katonai semlegességét és demilitarizált státuszát, így kötelezve a masszív erődjének lebontására, mely önmagában 11 évig tartott. 

Manapság az erődítmény maradványai és földalatti járatai (kazamaták) azonban a mai napig az egyik legnépszerűbb turistalátványosságnak számítanak.

Kilátás innen egészen magával ragadó volt, csak azt sajnáltam, hogy az a fránya Nap, ami eddig csak ímmel-ámmal bújt ki a felhők mögül, most telibe vakított szemből, lehetetlenné téve, hogy reprodukáljam az útikönyvemben lévő csodálatos látképet.

Ezután már csak egy olyan látványosság maradt, ahova Matyi még el akart vinni, mégpedig a Pfaffenthal kerületben lévő üvegfalú lifthez. A 60 méter magasságot leküzdő szerkezetet a gyalogosokon kívül a biciklisek is ingyen használhatják, így a garantált élmény mellett a napi városi közlekedésben is fontos szerephez jut.

Miután kilifteztük magunkat, elindultunk vissza a parkolóba. Útközben írtam egy SMS-t Nórinak, egyik kedves egyetemi évfolyamtársamnak, hogy egy órán belül be tudnék futni hozzájuk egy villámlátogatás erejéig. Nórival már évek óta ismerjük egymást, egyszerre diplomáztunk a Közgázon, majd ő néhány év után a férjével kiköltözött Luxemburgba. Amikor eldőlt, hogy kijövök Matyihoz, írtam neki és egy másik – szintén ide költözött, közgázos – barátomnak Ritának is, miszerint ha megoldható, meglátogatnám őket is. Mivel azonban idő amúgy is kevés lett volna, és Matyi sem akartam addig egyedül hagyni, végül csak Nóriékhoz volt lehetőségem elugrani, akik egy Luxembourg melletti kisvárosban, Bertrange-ban laktak.

Matyi elvitt kocsival, s megbeszéltük, hogy délután 5-re értem jön. Jó volt Nórit újra látni, amikor utoljára találkoztunk Adri esküvőjén, még hatalmas pocakkal jelent meg, karján egy csöppséggel. Azóta megszületett a második kislányuk is, így Nóri azóta újra itthon van. Jót beszélgettünk, igaz közben a két kicsit is le kellett foglalni valamennyire, mivel a délutáni szunyókálásból keltek fel éppen. Az idősebbik, Emília kezdetben kissé zavarban volt a jelenlétemben, majd amikor a játékai közül egyszer csak odahozta az egyik puha babakönyvét, tudhattam, hogy elfogadott.

Nagyjából egy órát vendégeskedtem náluk, majd 5 óra után kicsivel Matyi megérkezett, úgyhogy elköszöntem Nóritól és a lányoktól.

Alig indultunk el, amikor hirtelen belém hasított a felismerés:

-          „Nem gyűjtöttem luxemburgi földet!” – szóltam riadtan.

-          „Gyűjtsél itt az egyik kertben.” – vetette oda Matyi.

-          „Mi?! Nem fogom valakinek a kertjét itt feltúrni…hmm, meg tudnál állni majd a városhatáron túl, a mező mellett?”

Így hát, leálltunk az egyik útszéli mezőnél, én meg elindultam a jól megszokott vaníliás üvegcsémmel luxemburgi földet gyűjteni. A mező mindenhol arasznyi vastag fűrétek borította, ahol viszont ki lehetett túrni a földet, az teljesen nedves, agyagos volt. A tégely helyett inkább egy zacskóba rejtettem a szerzeményt, mivel ezt még otthon ki kellett szárítani, nehogy belerohadjon az üvegcsébe.

A hazaút különösebb izgalom nélkül telt, szerencsére a Matyi által beharangozott esti dugó elmaradt, egészen jól tudtunk jönni. Este fél 8 körül értünk vissza Trierbe.

Vacsora gyanánt Matyi főzött virslit, amihez ettünk szupercsípős mustárt, pirítóst és gurítottunk egy alkoholmentes Bitburgert, míg a Family Guy egyik Star Wars-adaptációját néztük.

4. Nap – Saarburg és indulás haza (2017. november 14.)

Elérkezett az utolsó nap, délután már indult vissza a gépem Pestre. Nagyon messze már nem tudtunk volna kirándulni, úgyhogy Matyi azt javasolta, nézzük meg Saarburgot, mivel az alig 25 km-re van Triertől, utána pedig, ha van időnk, elugorhatunk Zweibrückenbe még a reptér előtt.

Reggelire a vacsorához hasonlóan virsit ettünk, majd összepakoltam az összes cuccomat. Fél 12 körül indultunk. Saarburg előtt Matyi még meg akarta mutatni nekem a trieri amfiteátrumot az egyik domboldalról, de a különböző útlezárások miatt keringtünk vagy fél órát, mire feljutottunk a kívánt helyre. A sűrű köd ellenére egész jól rá lehetett látni erre az újabb római kori emlékre (igen, igen, ez is UNESCO), de ennyi elég is volt belőle, a 4 eurós belépőt ezért nem fizettük volna ki.

Ezután már tényleg Saarburg felé vettük az irányt, s Konz érintésével bő 40 perc alatt meg is érkeztünk. Itt is keringtünk egy sort ingyenes parkolóhelyet keresve, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy még a LIDL előtt is fizetni kell, inkább a városka központjában tettük le az autót. A parkolójegy legalább nem volt drága, óránként 20-30 cent lehetett, viszont max. 2 órás időtartamra lehetett csak maradni.

Ezt a kicsiny, alig 7 ezres települést 964-ben alapították a luxemburgi grófok, akik egy várat is felhúztak a Saar folyó fölé magasodó dombra. A várnak már sajnos csak a romjai vannak meg, viszont a kilátás onnan is mesés, nem beszélve a hangulatos óvárosi utcácskákról, melyeket a Leuk patak szel ketté. 

A városka legfőbb látnivalója az Am Markt utca végében lévő vízesés, ahol 20 méteres magasságból zuhan alá a patak víztömege, és folyik bele a Saar folyóba. Meg kell még említeni a vízesés melletti, 14. századi Hackenberger vízimalmot, amely napjainkban múzeumként funkcionál.

Mivel egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ma már nem lesz idő Zweibrückenbe eljutni, nem is kellett annyira sietnünk, úgyhogy Matyi javaslatára beültünk itt egy kis vendéglőbe egy csésze kávéra, teára. A közvetlenül a vízesés mellett lévő Altstadt Eck nevű étterem ráadásul abban a percben nyitott ki. Egy kedves, mosolygós idő pincér hölgy fogadott minket, mi voltunk az aznapi első vendégek. 

Nyugiban elkortyolgattuk a forró italainkat, fizettünk, majd tettünk még egy kört a környező utcácskákban.

Ezután felgyalogoltunk a várdombra. Az egyik kilátóterasz le volt zárva, amitől Matyi újfent szentségelt egy sort („Nem igaz, ezek állandóan mindent lezárnak! Nézd meg, ez is fel van túrva!”). A kilátóteraszhoz felvezető lépcsőkből egy azonban szabad volt, így azon felgyalogoltunk. A kilátás valóban megérte, igaz egy ideiglenesen felállványozott részre kellett kiállni érte. 

Amikor megbizonyosodtam, hogy elég masszív a szerkezet, szépen körbefotóztam róla a környéket. Matyi akart rólam is egy képet készíteni háttérben a szép tájjal, amikor egy munkás ránk szólt, hogy azonnal jöjjünk le onnan. Hát jó, ez várható volt. 

Innen tovább akartunk menni egy fentebbi kilátóban, ami szintén nem volt lezárva, de emberünk újfent integetett, hogy oda is tilos felmenni. Komolyan, jóember, nem túl egyértelműek itt a szabályok, kérem!

Na mindegy, lebandukoltunk innen, majd felmásztunk a várromhoz. Innen aztán tényleg az egész környéket be lehetett látni, csodálatos panoráma tárult a szemünk elénk.

Ezzel nagyjából ki is pipálhattuk a saarburgi látnivalókat, úgyhogy lassan visszaindultunk a kocsihoz. Ahogy behuppantunk a Fiestába, még annyit kértem Matyitól, majd forduljon úgy, hogy a folyó túloldaláról is készíthessek egy képet a festői várdombról.

Nagyon tetszett ez a saarburgi kitérő, nemcsak a szeretnivaló városka, hanem az egész környék, a szőlőtőkékkel borított dimbes-dombos táj, mely csodálatos őszi színekben pompázott.

Innen már a Hahn repteret tápláltuk be a GPS-be, de az odavezető út is élményszámba ment. Ebéd kérdését nem izgultuk túl, a reptér melletti Burger Kingbe ültünk be enni.

Evés után Matyi kivitt a reptérre. Szomorú voltam, hogy újra elválnak az útjaink, de szerintem így is örülhetek, hogy sikerült végre több idő együtt töltenünk. Értékes időt.

Elbúcsúztunk egymástól, majd megvártam, míg kocsijával kikanyarodik a parkolóból…

A hazaút már különösebb izgalmak nélkül telt. A gépem némi késéssel, este fél 6 körül indult. Ahogy gurultunk a kifutón, arra gondoltam, milyen kár, hogy a Wizz Air pont most akarja megszüntetni a hahni járatot, pedig messze ez számít a legjobb opciónak, ha Matyit szeretném meglátogatni. Így vagy úgy, igyekszem minél többször kiugrani majd hozzá, mert tudom, mennyit számít ez annak, aki külföldön él, hogy ha tudja, fontos annyira a családtagjainak, barátainak, hogy kijöjjenek hozzá.

Négy szuper napot töltöttünk együtt. Felfedeztük közösen Triert, Luxembourgot és Saarburgot, s miközben Matyi megállta a helyét az idegenvezető szerepében, ő maga is elég sok újdonságot tanult azokról a helyekről, ahol él és dolgozik.

Én pedig most már végre elmondhatom, hogy a Benelux puzzle legutolsó eleme is a helyére került.