Koszovó

Előzmények

12-13 évesen kifejezetten sokat néztem az esti híradót. Természetesen a félórás híradásnak az utolsó öt perce volt mindig a legérdekesebb számomra, amikor a sporthírek keretében időnként bejátszottak egy legfeljebb 15-20 másodperces NBA összefoglalót. Mindig izgatottan vártam, kezemben a videó távirányítójával, hogy felvegyem a gondosan bekészített VHS-kazettámra ezeket az értékes kosárhíreket. Bevallom, akkoriban az aktuálpolitikai hírek és a nemzetközi hírmorzsák izgattak a legkevésbé. Mindig mutattak valami külföldi háborút, ahol sokat lőttek, emberek tucatjai, olykor százai haltak meg, majd híres politikusokat, akik mindenféle sajtótájékoztatón nyilatkozgattak. Visszagondolva az egyes örökzöld témákra, emlékszem, alig volt híradás délszláv konfliktus, csecsen és koszovói háború nélkül. Különösen a balkáni népek tűntek agresszívnak, azok állandóak csak lőtték egymást. Az még gyerekfejjel is átjött, hogy a szerbek és a koszovói albánok nem különösebben rajonganak egymásért, míg maga Koszovó egyet jelentett a fegyveres konfliktussal. „Na, oda sem mennék soha, az tuti!” – gondoltam magamban.

Ordas közhely, hogy az idők változnak, de lám, csak nagyjából 20 évet kellett várni, hogy az egykori háború sújtotta terület az egyik legújabb úti célommá emelkedjen. Aminek amúgy időközben sikerült önálló országgá is alakulnia.

Az elmúlt évek balkáni kalandozásai végleg megszerettették velem ezt a régiót, így alig vártam, hogy végre Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária és Macedónia után a mindenki által lesajnált Koszovóba vezessen az utam. A Wizz Air új balkáni járataival fillérekért foglalhattunk jegyet bármilyen időpontra, s teljesen mindegy volt, hogy a nyári utazási szezonban vagy ünnepnappal megtoldott hosszú hétvégén megyünk, irányonként az ár sosem kúszott 3090 forintnál feljebb. Mivel a pristinai járatok péntekenként és hétfőnként közlekedtek, minimalizálandó a felhasznált szabik számát, az október 23-i hosszú hétvégét néztem ki, így csak egy pénteket kellett volna kivenni egy koszovói kiránduláshoz. Andit nem kellett nagyon győzködni az útról, úgyhogy nyomban le is foglaltam a repjegyeket.

Bő egy héttel később összefutottunk Petiékkel, akik egy grandiózus, háromhetes kínai körutazásra készültek éppen. Bár a gondolataik már egyértelműen a kínai út körül jártak, szerencsére sikerült felkelteni az érdeklődésüket a balkáni régió iránt is, miután annyi minden jót meséltünk nekik Macedóniáról és Boszniáról. Minden évben megállapítjuk, hogy milyen jó lenne végre négyesben elutazni valahová, majd később szomorúan konstatáljuk, hogy ismét nem jött össze. Felvetettük tehát, hogy akár csatlakozhatnának hozzánk a négynapos koszovói útra októberben, egy szabival megoldható, biztos jó móka lesz! Petit nem kellett volna túl sokat noszogatni, ám Nóri kevesebb szabiból gazdálkodhatott, így számára nem tűnt annyira egyértelműnek a helyzet. Már szinte kezdtem temetni a közös út lehetőségét, amikor még aznap este jött tőlünk az üzenet – lefoglalták a repjegyet!

Az első és egyben legfontosabb lépést tehát megtettük mindannyian, viszont ezután a tervezgetés jó hosszú időre háttérbe szorult. Magam részéről csak október elejére jutottam el oda, hogy érdemben tudtam foglalkozni a koszovói úttal, de nagyjából ugyanazokat találtam, mint Peti néhány héttel korábban. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a nagyjából a Pristina-Peja-Prizren háromszög érdemes felfedezésre, mely – ha ügyesek vagyunk – kényelmesen beleférhet ebbe a nettó 3 napba. A városok közötti közlekedéssel töltött idők optimalizálása és a reptéri transzfer lehetőségei még hagytak nyitott kérdéseket ugyan, de mire elérkezett az indulás napja, nagyjából sejtettük már, mire számíthatunk.

1. nap – Prizren (2017. október 20.)

Kész megváltásként éltünk meg, hogy ezúttal nem a reggel 6.00-ás géphez kellett igazítanunk az indulást, így hajnali három helyett bőven elég volt 8 órára húzni az ébresztőt. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, majd a konyhaasztal mellett állva elnyammogtam a tegnap este elkészített szendvicseim egyikét. Miután kényelmesen összekészülődtünk és megbizonyosodtunk minden irányból, hogy semmit sem hagyunk itthon, bepattantunk a Mondeóba.

-          „Olyan gyanúsan könnyű a táskám.” – hajtogatta Andi folyamatosan.

-          „Hmm…tényleg túl könnyű. Pénz? Útlevél? Beszállókártya? Fényképezőgép, megvannak?

-          „Igen, megvan mind.” – konstatálta.

Alig fordultunk ki a sarkon, Andi hirtelen megvilágosodott.

-          „A szendvicseim! Otthon hagytam az összes szendvicsemet!” – csattant fel.

Azzal a lendülettel fordulhattunk is vissza. Andi felrohant az elfeledett elemózsiáért, majd átlibbentünk szüleimhez. Ezúttal Anya lett a megbízott reptéri sofőrünk, mivel péntek lévén Apának dolgoznia kellett.   

Rendkívül barátságtalan, hűvös, ködös időnk volt, minimális látótávolsággal, melyben határozottan nem nagy leányálom vezetni, úgyhogy odafelé inkább mentem én. Szerencsére a sűrű köd sem okozott nagyobb fennakadást az M0-áson, laza 35 perc alatt kiértünk a reptérre. Anyának beállítottuk a Waze-t, lerajzoltuk egy papír fecnire az okostelefonom tapogatókódját, majd elbúcsúztunk tőle. Megvártuk, míg kigördül a ködben úszó parkolóból, majd a terminálépület felé vettük az irányt.

Ahogy letudtuk az ellenőrzéseket, Andi leült megreggelizni, míg én gondoltam, kiélvezem kicsit a MasterCard Lounge nyújtotta előnyöket. Egy kis doboz Heinekent, néhány kicsiny sajtos pogácsát, valamint sajtos-sonkás tekercset fogyasztottam, majd kifelé jövet pont belefutottam Petiékbe, akik MasterCardénál is előkelőbb SkyCourt Loungeból léptek éppen ki. Rájuk köszöntem nagyjából fél méterről, de döbbenetemre egyikük sem vett észre, úgyhogy megragadtam Peti karját, aki ettől olyan fejet vágott, mintha éppen most készülném kirabolni.

Visszamentünk együtt Andihoz, így végre összeállt a csapat!

Elbattyogtunk a beszállókapunkig, s hiába jutottunk át ott hamar, a reptéri buszon még jó negyedórát dekkolhattunk, mielőtt kivittek volna minket a géphez. Petiék az utastér elejébe, mi pedig a végébe kerültünk, s mivel egyikünknek sem jutott ablak melletti szék, jobb híján igyekeztünk szundítani az út alatt egy keveset.

A repülőút Pristináig egy bő óra lehetett, viszont érdekes módon, mindezt masszív kerülővel, a szerb légteret gondosan kikerülve, Románia és Bulgária érintésével tettünk meg. Végül nagyjából délután 1 körül landoltunk Pristina (Prishtinë) nemzetközi repülőterén, mely nevét a Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetőjéről, Adam Jashariról kapta.

Az otthonival ellentétben itt kellemes, napos, meleg idő fogadott minket, a kabátokat azonnal süllyeszthettük is vissza a táskába. Ahogy kiszálltunk a gépből, mindenkit a kiérkező reptéri buszokra tereltek, amelyekkel konkrétan 30 métert csorogtunk odébb, a terminál bejáratához, elég röhejes jelenet volt.

Ezt követően az útlevél-ellenőrzésnél megkaptuk a pecsétjeinket, s indulhatott a koszovói kaland!

Az mai napra azt találtuk ki, hogy mégsem a fővárosban, Pristinában kezdjük a nézelődést, hanem egyből az ország második legnagyobb városa, Prizren felé vesszük az útirányt, ahol az esti szállásunk is lesz. Az odajutással kapcsolatban két lehetőséget vázoltunk fel:

1.)       Reptéri tömegközlekedés híján fogunk egy taxit, bemegyünk a pristinai buszpályaudvarra, ahonnan az előre kinézett (14.00-ás vagy 14.30-as) busszal utazunk tovább Prizrenbe. Vagy:

2.)       A reptérről eltaxizunk közvetlenül Prizrenbe, amennyiben vállalható tarifát sikerül kialkudni.

Az előzetes informálódás során Peti azt találta, hogy Pristinába 15€-ért, Prizrenbe 55-58€-ért visz el általában a taxi, ami bár nem egy eget rengető összeg, de Koszovóhoz képest mégiscsak többszörösen túlárazott szolgáltatás.

Kilépve a terminálépületből, rögtön megrohamoztak minket a taxisok, s Prizrent alkudozás nélkül is a rendkívül baráti 30€-ért kínálgatták. Végül a sok önjelölt (ergo nem hivatásos) taxis helyett egy rendes, szerződött taxisofőrt választottuk.

A csapat engem szavazott meg az anyósülésre, míg ők hárman hátulra préselődtek össze. Így viszont rám hárult a feladat, hogy kommunikáljak időnként az angolul nem tudó sofőremberünkkel, figyeljem a táblákat és az útirányt, hogy valóban Prizren felé tartunk-e.

Alig gördültünk ki a parkolóból, két jámbor tehén tévedt az utunkba, akik vélhetően megunták a reptér tőszomszédságában elterülő mezőt, ahol barátaik nagy békességben legelésztek éppen. Taxisofőrünk egy rutinos manőverrel kikerülte a renitens bocikat, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy a reptéri bevezető úton úgy kell teheneket kerülgetni, mint bójákat a vezetéstechnikai rutinpályán.

Ezt követően felhajtottunk az autópályára, mely legnagyobb meglepetésünkre kifogástalan minőségű volt. Gyakorlatilag egészen Prizrenig sztrádán mehettünk, ráadásul az út végig pazar, hegyekkel övezett tájakon vezetett keresztül, míg a háttérben több ezer méter magas, havas hegycsúcsok tornyosultak. 

A macedón vidékhez hasonlóan itt is zavarba ejtően sok 2-3 emeletes, félkész, új építésű lakóház borította a tájat, sokszor teljesen véletlenszerűen elszórva a mező közepén. A mindenféle tudatos településtervezési elgondolást nélkülöző építkezéseket sem a közművek, sem az utak, utcák tökéletes hiánya nem hátráltatta, ahol akadt egy kis szabad terület, felhúztak 3-4 házat egy kupacban, aztán majd lesz valami. 

Az épületek 90%-át be sem vakolták, szigetelni pedig pláne nem, hanem a csupasz téglafalak figyeltek vissza mindenhonnan. Mint kiderült, ennek az az oka, hogy itt állítólag arányaiban elég olcsó felhúzni az üres téglaépületet, rá pedig a tetőt, viszont a közművesítés, szigetelés és az egyéb belső munkák relatíve drágák, ezért azokra csak évekkel később jut elég pénz. A házak nagy része így addig üresen áll, míg lakhatóvá nem teszik, vagy ami még rosszabb, beköltöznek úgy is, hogy nincs villany, gáz meg fűtés.

Ahogy elértünk Prizren (Prizreni) határába, a sofőr megkérdezte a címet, hova vigyen minket. Gyorsan előtúrtam a szállásfoglalásról szóló visszaigazolást, amelyen az volt feltüntetve cím gyanánt, hogy: „a sikátor a Vector Utazási Iroda és egy kis könyvesbolt között”. Nem csoda, hogy a sofőrnek ez alapján halvány gőzedelme sem volt, hova kell vinnie minket, úgyhogy, Petiék sebtében rákerestek a telefon térképén a hostelre, majd előreadták neki. Hát, azt a jelenetet, ahogy emberünk a szemét guvasztva próbálja kisilabizálni a telefon kicsiny képernyőjét látottakat, miközben az autópálya-lehajtó kanyarjában a szalagkorlát felé vészesen közeledve, fél kézzel igyekszik tartani a kormányt, biztos nem szeretném még egyszer átélni.

Ahogy egyenesbe jöttünk, inkább kivettük a kezéből a telefont, és mondtuk, hogy tegyen ki minket bárhol a városközpontban.  

Így is lett, végül az egyik híd mellé húzódtunk le, amely – mint kiderült – alig pár saroknyira volt a szállásunktól. Kifizettük a 30 eurót, mely elosztva négyünkre igencsak jó árnak számított egy bő egyórás útért, mely során tulajdonképpen átszeltük az ország kétharmadát.

Útközben Petiék vettek éhenhalás ellen valamilyen péksütit, majd elindultunk megkeresni a hostelt (Driza’s House). Még akkor sem volt könnyű rátalálni, amikor a GPS szerint méterekre voltunk tőle, szerencsére néhány, sikátorban bandázó fiatal megmutatta az épületet. 

Felvették az adatainkat, kifizettük a hátralékot, majd átvettük a szobát, amelyben két emeletes ágyon kívül nem is volt más. Láthatóan a hostelt egy nagyobb családi házból alakították át, a célnak tökéletesen megfelelt, viszont a mindössze két fürdő/vécé helyiség felvetett némi aggodalmakat, mivel rajtunk kívül még legalább 2-3 sokágyas szobányi lakó szállt meg itt.

Andival bekaptuk az utolsó szendvicseinket, majd indulhatott a városnézés!

Nem kellett messze mennünk innen, gyakorlatilag legfőbb látnivalók mind a hostel 150 méteres körzetében találhatóak. Először átkeltünk a várost kettészelő Lumbardh i Pejës folyócskával párhuzamosan futó, forgalmas főúton (Remzi Ademaj), s élveztük a festői folyóparti panorámát, Prizren egyik fő jelképével, a 16. századi Kőhíddal, a Sinan pasa mecsettel és a hegy tetején magasodó erőddel a háttérben. 

Az enyhén boltívesre kialakított Kőhíd (Ura e Gurit) a történelmi óváros szívébe, a Shadervani térre vezet, melyet boltok, éttermek, kávézó öveznek minden irányból. A terecske közepén egy – számunkra – teljesen jellegtelen kis ivókút áll, amely állítólag valamilyen rendkívüli jelentőséggel bír a helyiek számára. 

Petiék találtak egy szupermarketet, úgyhogy elrohantam venni két palack ásványvizet, míg a többiek kitalálták merre tovább. Burekezőbe! A két kávéfüggő – Andi és Peti – kapott egy-egy csésze presszót, majd Petiék alaposan be is burekeztek így uzsonna gyanánt. Mivel hatalmas adagot kaptak, be kellett segíteni nekik, ne menjen veszendőbe a finom balkáni étek.

Ezután tettünk egy kört a környező utcákban. Elhaladtunk egy ortodox templom mellett, melyről csak annyit sikerült megtudni, hogy szigorúan tilos lefotózni. Láttam Peti szemében a vívódást, hogy lőjön-e lopva egy képet, de a rosszalló fejingatásomat látva inkább leeresztette a gépét.

Egysaroknyira innen egy katolikus templomba botlottunk, melynek nevét meglehetősen viccesen fordították angolra, ugyanis a „Cathedral of Helpful Lady” magyarul annyit tesz, hogy a „Segítőkész Asszony Katedrálisa”. 

Innen elindultunk volna megkeresni egy harmadik templomot, de a kissé elnagyolt térképünkön nem tudtunk rendesen kiigazodni, így inkább hanyagoltuk a témát. Lefelé jót mulattunk Petivel az utcatáblán (Pal Paluca), főleg, hogy néhány kisgyerek figyelt minket a szomszédságból – „Pál utcai fiúk, höhöhö!” – vigyorogtunk az elég egyértelmű poénon.

Ezután a Shadervani tér melletti Sinan pasa mecsetet (Xhamia e Sinan Pashës) vettük közelebbről szemügyre. A 1615-ben épült mecsetet nemrégiben felújították, úgyhogy érdemes bekukkantani, a kupola mennyezeti freskói kifejezetten szépek. 

Körbenéztünk a mögötte lévő kis bazárban, majd követve a “Kalaja” jelzéseket, felgyalogoltunk a meredek hegyoldalon egészen a város fölé magasodó erődbe. 

Hiába Prizren egyik fő látványosságáról van szó, az oda felvezető út nincs igazán kiépítve, vagyis igazi „balkáni” körülmények várnak minket. A turisztikai kezdeményezések egyedüli csíráját abban fedezhettük fel, hogy az úton felfelé kihelyeztek néhány aranyos, kétnyelvű információs táblát az erődről, a kőzetekről és a helyi történelemről, olyan stílusban, mint ahogy a kisiskolásoknak szokták interaktívvá tenni a múzeumi látogatást. 

Az erőd (Kalaja e Prizrenit) amúgy gazdag történelmi háttérrel bír, mivel már a bizánciak idejében vár állt ezen a helyen. A 12-14. század között a szerbek alaposan megerősítették a már alapból masszív erődítményt, majd a török birodalom terjeszkedését követően a koszovói tartományi vezető székhelyéül szolgált egészen 1912-ig. A belépés teljesen ingyenes, ráadásul állítólag a nap 24 órájában nyitva áll. 

 

Alaposan megizzadtunk, míg felértünk, viszont az elénk táruló fenséges panorámáért megérte fáradozni. Beláttuk az egész várost, gyönyörködhettünk a környező hegyekben, miközben a kellemes, késő délutáni nap szép, mély színekben világított meg mindent. Míg Nóri pihenésképpen az arcát süttette az őszi napsugarakkal, mi hárman alaposan körbefotóztuk a tájat. 

Peti kiélhette a művészi fotózós hajlamait is, ehhez mi Andival álltunk modellt a várfalon állva. 

Ezután pihengettünk egy kicsit, majd körbesétáltuk a várat. Ahogy a túlsó kilátóteraszról is fotóztunk egy sort, kinéztem magamnak egy helyet az egyik szomszédos bástyaromon, ahova kiállva, háttérben a várossal tök jó kompozíciójú képet lehetett volna lőni. 

Amikor az ott szelfiző tinik végre továbbálltak, azonnal lecsaptam rá. Andi erősködött, hogy ne menjek ki oda, mert veszélyes és nincs semmilyen korlát, de aggodalomra nem volt semmi ok, akkora helyen akár táncolni is lehetett volna. Miután elfoglaltam a pozíciómat, beálltam széttárt karokkal – ahogy Andi szokott – míg a többiek a kilátóteraszról közel másfél percen keresztül fotóztak. A végére már úgy érezhettem magam, mint egy filmsztár. 

Ezután természetesen Peti is kért néhány ilyen rom szélén álló művészi fotót, úgyhogy én is lőttem róla vagy 20 képet. A legjobb kétségtelenül az lett, ahogy terpeszben, nekünk háttal állva fotózza a várost, miközben a háttérben magasodó minaret tornya pontosan a lábai között díszeleg. Mindenki lásson bele, amit akar, szerintem kifejezetten viccesre sikerült.

Mivel lassan kezdett lemenni a nap, elindultunk visszafelé a városba. Útközben újfent lépten-nyomon megálltunk valamilyen művészinek tűnő fotótémánál, legyen az lemenő nap által mesterien megvilágított a virágbokor, vagy az egyik régi templom előtt üldögélő két idős bácsi.

Nóri már szerintem nagyon unhatta, ahogy mi hárman egymás hegyén-hátán igyekszünk megtalálni a tökéletes kompozíciókat, de megérte a türelem, végül született egy-két jól eltalált kép. 

Mire lebattyogtunk a városközpontba szinte teljesen besötétedett. Éppen keltünk volna át a főúton, amikor néhány elhaladó, politikai pártszínekbe öltöztetett busz önfeledt dudálásba kezdett, mintha csak valami lagziból érkeztek volna. Az eszetlen tülkölést aztán a többi autós is átvette, úgyhogy a zebránál állva, szó szerint az első sorból élvezhettük a duda-koncertet. A város amúgy is tele volt mindenféle kampányoló politikus plakátjával, úgyhogy vélhetően valamilyen választási győzelmet ünnepeltek. 

Ezt követően megkerestük az innen alig egysaroknyira lévő, Gázi Mehmet pasa által építtetett 16. századi török fürdő, a Hammam (Muzeu i Hamamit) sokkupolás épületét, mely a maga korában a Balkán egyik legnagyobb fürdőjének számított. Ezen funkcióját egészen 1944-ig látta el, amikor sajtgyárrá alakították át, majd később raktárként hasznosították. Elképzelem, ahogy a háború közepette valaki kitalálta, hogy “itt van nekünk ez a török fürdő, gyártsunk inkább sajtot benne!”. Jelenleg többnyire művészeti kiállításoknak ad otthont.

Ezután már csak két jelentősebb látnivaló maradt hátra - az óratorony és a Ljeviš Miasszonyunk-templom. Hogy elkerüljük a fölösleges bolyongást, Peti és Andi lett megbízva, hogy az okostelefonjukra letöltött offline térkép segítségével mutassák az utat, mint lámpás az éjszakában. Gyaloglás közben érdekes élmény volt megfigyelni és elemezni az utcaképet. Diplomatikusan fogalmazva, a belső utcák a legkevésbé sem számítanak valami bájos látványnak, tekintve, hogy félkész, építés alatt álló házak, valamint a villanyoszlopokon kötegekben lógó, végtelen kuszaságú, ipari mennyiségű kábelrengeteg figyel mindenhonnan, melyek bár időnként egészen művészi kompozíciót nyújtanak, biztosra veszem, nincs az a villanyszerelő, aki valaha ki tudna rajtuk igazodni. 

Ez még hagyján lenne, a legfőbb hiánycikknek a járda bizonyult, mely igencsak kellemetlen élmény egy alig egy kocsinyi szélességű, kétirányú közlekedésű utcácskán, ahol gyalogosként nettó életveszély andalogni. 

Szerencsére elég hamar megtaláltuk az Archeológiai Múzeum mellett magasodó, 1948-ben épült óratornyot, mely egyedül az órát képtelen voltam felfedezni.

Innen már csak pár métert kellett megtenni a 14. században épített, UNESCO Világörökség részének nyilvánított, szerb-ortodox Ljeviš Miasszonyunk-templomig (Zoja e Levishes). Az épület sajnos nincs a legjobb állapotban, zárva is tartják, évek óta folyik a felújítása.

Ezzel kipipáltuk az összes fontosabb prizreni látnivalót, így végre jöhetett a nap fénypontja – a vacsora! Nem gondolkodtunk sokat, visszaorientálódtunk a folyópartra néző egyik hangulatosnak tűnő étteremhez (Te Syla), amit már az érkezéskor kinéztünk. Mi Andival alig vártuk, hogy újra jó kis balkáni húsos kaját együnk, míg Petiéknek az elsődleges gondolata az volt, hogy vajon milyen húsokat daráltak össze csevapcsicsának. A menü hamar eldöntetett, mi Petivel egy-egy sajtos pljeskavicát kértünk egy nagy adag káposztasalátával, míg a lányok egy tálnyi (10 db) csevapot akartak elfelezni, némi saláta kíséretében. Ital gyanánt a legnépszerűbb koszovói sört, a Peját kértük, melynek kellemesen lágy, komlós íze mindannyiunk tetszését elnyerte. 

Csakhamar megérkeztek a kaják is, s ahogy megkaptuk az összes fogást és megtelt az asztal, úgy kerekedett el a szemünk – „Úristen, hogy fogjuk ezt mind megenni!” Hát, nem érheti szó a ház elejét, nem fukarkodtak az adagokkal! 

Ott kezdődik, hogy a lányok fejenként kaptak egy egész tálnyi csevapot, sőt Nórit 12 darabbal szórták meg, aminek a harmadát tudta megenni. A kis könnyed kiegészítőnek gondolt salátáik önmagában egy főételnek elmentek volna, gyakorlatilag egy leveses tálba felpúpozott adagot kaptak mindkettőből. 

Mi Petivel derekasan megküzdöttünk a pljeskavicánkkal, de a végére mindkettőnk tányérja üres lett. Ezért a fejedelmi vacsoráért összesen 23 eurót kértek, én megtoldottam 2 eurónyi borravalóval, amit először nem igazán tudott mire vélni a pincér, majd amikor leesett neki a tantusz, mosolyogva többszörösen megköszönte.

Mindannyian egyetértettünk, hogy hazamenetel előtt sétálgassunk egy kicsit és járjuk le a vacsorát. Vettünk a boltban ásványvizet és némi csokit holnapra, majd andalogtunk egyet a folyópart mentén. A Kőhíd és a korzó szépen ki voltak világítva, mely kétségtelenül megért néhány éjszakai képet. 

Egy rövid sétát követően visszatértünk a hostelbe. Egyesével elszállingóztunk fürdeni, majd mindenki bevackolt a maga ágyába és még órákig olvasgattunk, naplót írtunk, képet válogattunk, mielőtt álomra szenderedtünk volna.

2. nap – Peja (2017. október 21.)

Bár felhúztam ébresztőórát 7.35-re, nem volt szükség rá, hogy megszólaljon. Felébredtem magamtól. Annyira kellett pisilni. Összeszorított fogakkal lebotorkáltam a keskeny emeleti lépcsőn, remélve, hogy ilyenkor, hajnalok hajnalán csak nem kell majd sokat sorban állni a vécéhez. Tévedtem.

Mindkét mosdóhelyiség foglalt volt, és ezen kívül hárman várakoztak előttem, köztük Peti. Mindannyian egy enyhe fél mosollyal nyugtázták, hogy „üdv a csapatban, haver!”. Szerencsére az egyik srác hamar megunta a történetet és visszavonult a szobájába. Nagyjából 5-6 percnyi várakozás után végre felszabadult az egyik mosdó, bement egy lány. Újabb hosszú percek következtek. A háziak macskája ezt a kiváló pillanatot választotta, hogy körbeudvaroljon és megpróbálja a pizsamanadrágomat kaparófának használni. Diszkréten odébb hessegettem a cicust, amikor nyílt az ajtó.  Végre a lány is végzett, Peti már húzta is be a csíkot. A másik mosdóból viszont már vagy 20 perce nem jött ki senki. Ezalatt volt zuhanyzás zaj, vécéöblítés zaj, aztán hosszú szünetek, majd ismétlődik az egész. Egy idő után már nem bírtam tovább – bekopogtam. Percekig nem történt semmi, pedig füleltem, mint egy kém a kulcslyukon keresztül. „Please, hurry up!” – kopogtam be neki újra, elveszítve a maradék türelmemet is. Erre nyílt az ajtó és szőke lány lépett ki rajta. Nem nézett rám, csak maga elé bámulva bevonult a szobájába… Csak bő 25 perc kellett hozzá, és végre beléphettem a mennyek kapuján.

Vécés kis epizód után összepakoltam a maradék cuccomat, majd a többiekkel lementünk reggelizni. Mi négyen ezzel el is foglaltuk az egyetlen étkezőasztal összes helyét. (Komolyan, 20-25 főre két WC/mosdó és egy négyfős étkezőasztal jár?!) Fejenként két kis szelet kenyérke és egy főtt tojás jutott, amire vagy minidobozos lekvárt vagy mézet tehettünk. Alapból ennyi reggelitől két óra múlva éhes lennék, még szerencse, hogy a tegnapi kiadós vacsora révén egyáltalán nem voltam éhes. Ahogy felálltunk az asztaltól hoztak néhány bögrét, úgyhogy Petivel gondoltuk, kipróbáljuk azt a teának tűnő, de kávéfőzővel lefőzött, teljességgel beazonosíthatatlan löttyöt, ami még rendelkezésre állt. Kitöltöttük egy bögrébe, de legnagyobb döbbenetünkre, még ezután sem tudtuk megmondani, ez most kávé vagy tea? Én voltam a bátor, aki beleszürcsölt a misztikus italba.

-          „Na?” – kérdezte Peti lélegzetvisszafojtva.

-          „Háát, asszem tea…vagy kávé. Leginkább fogalmam sincs.” – sok használható infóval nem tudtam szolgálni.

Leginkább valamilyen füstös, kávé ízű teát mondtam volna, de azzal sem lettünk volna sokkal beljebb. Ez az egy korty bőven elégnek bizonyult ebből az élményből, úgyhogy – mosogató hiányában – a bögréket gyakorlatilag érintetlenül hagytuk hátra.

Szóval, így indult a reggel.

Ezután lehoztuk a cuccainkat, kicsekkoltunk, majd indultunk a buszpályaudvarra. Útközben Peti naivan felvetette, hogy mivel jól állunk idővel, akár beülhetnénk az egyik közeli presszóba egy kávéra, de Nóri reakcióját látva, hamar belátta, milyen gyenge próbálkozás is volt ez. Nem csoda, hogy irigykedve figyelte a helyi bácsikákat az út szélén, akik egy üres, régi benzines hordóra támaszkodva szürcsölték a kávéjukat, miközben a szüntelen városi forgatagot figyelték.

Bő 10 percnyi sétával ki is értünk a buszpályaudvarra. A legelső busznak, amit megláttunk hatalmas rózsaszín „Monika” felirat díszelgett az oldalán. Meg is állapítottuk, milyen poén lenne, pont Mónikával utazni!

Először megpróbáltunk jegyet váltani a Pejában menő buszra, de körbenézve az üresen kongó váróteremben, ahol hat pénztár és két információs ablak maradt használaton kívül, feltételezhettük, hogy a sofőrtől kell majd a tiketteket megvenni.    

A 9.40-es járatunk indulásáig még háromnegyed óra volt hátra, így Peti ismételt kávézós felvetése már határozottan szilárdabb talajon állt, mint korábban. Messze sem kellett menni, az egyik állomásbüfében Andival rendeltek egy-egy feketét.

Fél 10-kor aztán begördült a buszunk a pejai kocsiállásra – MONIKA! A sofőr mellett egy külön jegyszedő srác foglalt helyet, aki az elindulást követően körbejárt és beszedte a jegyek árát, fejenként 4 eurót, de jegyet, számlát, vagy bármilyen visszaigazolást persze nem adott.

Az út Pejáig nagyjából két óra lehetett. A város határában valamilyen rögtönzött zsibvásárt tarthattak a helyiek, melynek keretében kiálltak a főút szélére a porba, árulni az értékes portékájukat – mint például néhány pár használt cipőt, bontott autóalkatrészt, autógumit, szerszámokat, kalapács- és csavarhúzókészletet, elektromos fűkaszát, régi hangszórót, foghíjas gereblyét, fürdőszoba mérleget és faliórát. 

Az egyik bácsi például volt annyira igényes, hogy cipőket, táskákat nem a homokba terített lepedőre pakolta ki, hanem a saját kocsiját borította be velük. Azon a szegény Seat Ibizán minden volt, ami csak egy gardróbszekrény elbírhat. 

De aki mondjuk 10-15 kg-os gazdaságos kiszerelésben akart venni zöldpaprikát, azt is megtehette itt – gyakorlatilag minden második árus hatalmas paprikás zsákok tucatjain ült. Ki az, aki egyszerre ennyi paprikát meg akar venni?

Ahogy áthaladtunk Peja (albánul Pejë / szerbül Пећ) városán, elég kiábrándító látvány fogadott minket. A település elég lepukkant és szemetes, nincs semmilyen karaktere, a sekély folyómederben pedig több szemét úszik, mint víz. (Komolyan képesek voltak a nettó 20 centis vízbe kihajítani egy fotelt.) 

Kicsit későn eszméltünk, úgyhogy a hosteltől csak viszonylag messze sikerült leszállunk, de így is jobban jártunk, mint egészen a város túlsó felén lévő pályaudvarig mentünk volna el. Ahogy leszálltunk, első dolgunk volt betérni egy pékségbe, kompenzálandó a szegényes reggelit. Mi Andival egy isteni húsos-káposztás bureket kértünk, melyet nemrég vehettek ki a sütőből, mivel még meleg volt a belseje. Mindannyian elnyammogtuk a szerzeményeinket, majd elindultunk megkeresni a hostelt. Szombat lévén ma tartották a szokásos heti nagypiacot, mely több utcát is átfogott. 

A szállásunk (Hotel Sarac) a város egyik nyugodt, csendes lakónegyedében volt, s a prizrenihez hasonlóan egy családi ház lett vendégházzá átalakítva. Egy kocsibejáró kapuján kellett belépni, ahonnan egy rendkívül hangulatos kis kerthelyiségbe jutottunk. Egy nagyjából 45-50 éves néni fogadott minket, nála kellett becsekkolni, de megtudtunk tőle egy-két hasznos tudnivalót is a környező programokról és látnivalókról.

Ezután átvettük a szobákat, szerencsére ezúttal két franciaágyasat tudtunk foglalni. Petiék maradtak a földszinten, míg mi Andival felköltöztünk az emeletre. Gyorsan kipakoltunk, s gyakorlatilag indulhattunk is felfedezni a környék látnivalóit. Maga Peja – ahogy mi is éreztük – nem egy nagy szám, viszont a városhatárban lévő Patriarkátusi Monostor vagy környező hegyek között húzódó Rugova-kanyon nagyon is érdemes a felfedezésre.

A házi néni tanácsait követve elindultunk a belvároson át, a folyó menti sétálóutcán a monostor felé. Útközben Petiék megkívánták a sült gesztenyét, s kértek egy kis zacskónyit, csak azt nem kalkulálták bele, hogy a gesztenyeárus srác egyesével átpirít még minden egyes szemet. Végül bő tíz percet szobroztak ott a gesztenyéikre várva, mígnem végre indulhattunk tovább. 

Keresztüljöttünk egy széles, de rövid sétálóutcán, majd a város vége felé haladva egyre lepukkantabb részekre értünk ki. 

Megcsodálhattuk a koszovói építkezéseket testközelből – hát finoman szólva nem izgulták túl a munkavédelmi előírásokat. Az ötemeletes társasház erkélyei például döbbenetesen ferde lécekkel voltak aládúcolva, mely láthatóan nem zavarta a legfelső szintről magyarázó munkásokat. Csak remélhettük, hogy nem abban a fél percben ömlik össze alattuk, amikor mi is látjuk.

Ahogy elhagytuk a városhatárt, a főútról jobbra kellett letérni a monostor felé. Mielőtt azonban beléphettünk volna a szigorúan őrzött területre, egy KFOR (Koszovóban a NATO parancsnoksága alatt működő nemzetközi békefenntartó haderő) általi útlevél-ellenőrzésen kellett átesnünk. Ennek az az oka, hogy az UNESCO Világörökség részének nyilvánított, 13. századi Patriarkátusi Monostor (Манастир Пећка патријаршија) a szerb ortodox egyház egyik féltve őrzött kincse, melyet minden módon igyekeznek megvédeni a helyi albán lakosságtól. Mi egy fölöttébb jókedvű katonát fogtunk ki, aki mosolyogva fogadott minket, s legyintett, hogy elég az egyikünk útlevele. Mivel én álltam hozzá legközelebb, odaadtam neki az enyémet. Fél perc múlva hozta is vissza vigyorogva.

-          „Hun-já-dii…Hun-jádii Lá-szló…like Hun-jádii János…are you a king?” – viccelődött és visszaadta az útlevelemet.  

Innen még egy jó fél kilométert kellett gyalogolni a főbejáratig, ahol újabb katona várakozott. Ő – kollégájával ellentétben – felénk sem bagózott, hanem fütyürészett tovább. 

Belépve a belső udvarra, először a pénztárhoz járultunk. Fejenként 2 euróba került a jegy, melyhez kaptunk audioguide-ot is. A három nagy tükörreflexes gépet látva az ügyeletes apáca a lelkünkre kötötte, hogy a fényképezni csak az udvaron lehet, a monostor belsejében szigorúan tilos.

A 13. században épült, jellegzetes bordó színben pompázó monostor évszázadokon keresztül a szerb pátriárkák székhelye és egyben temetkezési helyéül szolgált. Elsőre talán fel sem tűnik, de valójában négy kisebb templom egybeépítésével alakították ki a monostori komplexumot. 

Az audioguide rendkívül részletes és kimerítő tájékoztatást nyújt a szent épület történelméről, s minden egyes szentképről, freskóról és sírról, úgyhogy igencsak hamar telítődtünk a vallási témákkal. Húsz különböző audioguide témából – mely egyenként 5-6 percnyi tömör beszédet tartalmazott – nagyjából a 6-os helyszínnél járhattunk, amikor Peti diszkréten megjegyezte:

-          „Érdekes volt…ööö végig akarod hallgatni?”

-          „Nem én, ennyi épp elég volt.” – feleltem megkönnyebbülten.

Az udvaron még megcsodáltuk a minden irányból kitámasztott, 800 éves szederfát, majd a távozás mezejére léptünk.

Ezt követően a Rugova-kanyon (Gryka e Rugovës) felé vettük az irányt, melyről annyit tudtunk, hogy 25 km-es hosszával Európa egyik leghosszabb és egyben legmélyebb kanyonja, melyet a Lumbardhi i Pejës folyó vájt ki az évezredek során. 

Megkerültünk a monostort körülvevő masszív szögesdrótos kőfalat, mely mentén egy ideig járdán haladtunk, de az egyszeriben véget ért, s maradt a szalagkorláttal határolt forgalmas főút. 20 méter után nyilvánvalóvá vált, hogy a főút peremén araszolni, főleg a hegyi szerpentineken nettó életveszély, úgyhogy hanyagoltuk ezt az útvonalat. Kipróbáltunk egy hegymenetnek menő másik utat, ami elvileg valamilyen étteremhez ment volna, de 100 méter után egy gyalogos lejáróra leltünk, amellyel pont kikerülhettük az egyik veszélyes kanyart a főúton, s leereszkedhettünk a folyóhoz, ahonnan a túraútvonalak is indultak. Ha eddig nem szörnyülködtünk eleget, a tengernyi szemét a patakpart és az ösvények mentén már objektív szemmel nézve is döbbenetesen riasztó képet festettek. Nagyon kár érte. 

Egy ideig lekövezett ösvényen haladtunk a folyópart mellett, majd elértünk egy kempingszerű részig, ahol néhány igénytelen büfé és kifőzde üzemelt, még jobban belerondítva az amúgy csodás természeti környezetbe. A túraútvonal végül visszavezetett a főútra, s nem tűnt úgy, hogy egyhamar folytatódna valamelyik oldalon, úgyhogy legnagyobb sajnálatomra visszafordultunk. 

Nem is azt sajnálom, hogy nem gyalogoltunk többet a veszélyes főút szélén még kilométereket, hanem azt, hogy itt van ez a csodálatos hely, és nem tudjuk gyalogosan felfedezni, mert egyszerűen infrastrukturálisan el van lehetetlenítve. És a tengernyi szemét sem javít feltétlen az összképen. 

A Rugova-kanyon tehát nagy csalódás, legalábbis számomra. A tanulság mindenesetre az, hogy ide legközelebb csak kocsival érdemes visszajönni. 

Mire visszatrappoltuk a városba, mindenki alaposan megéhezett, úgyhogy megkerestük az egyik éttermet (Kulla e Zenel Beut), amit a házi néni ajánlott. Kiváló döntésnek bizonyult, különösen, hogy végre ki lehetett próbálni más helyi ételkülönlegességet is a csevapot és pljeskavicát leszámítva. Előétel gyanánt Petiék sajttálat kértek, Andi valamilyen levest választott, míg én a fő fogásra tartogattam magam. A főétel gyanánt mindannyian a kerámiatálban sült prizreni borjúhús mellé tettük le a voksunkat, melyet tökkel, gombával és hagymával rottyantottak össze. Ital tekintetében kétség sem fért hozzá mit fogunk kérni – természetesen egy-egy korsónyi helyi Peja sört rendeltünk. 

Először valamilyen vékony tésztájú pizzaszerű falatkákat hoztak ki, mártogatós szósszal, s mivel nem tudtuk eldönteni, kinek is jött ez, Petiék feltételezték, hogy ez az előételükhöz tartozik, bár sok sajt nem volt rajta. Be is falták a kaja oroszlánrészét, amikor a pincér megjelent a tényleges sajttállal, mely két tányérnyi paradicsomos sült fetát jelentett. „Upsz! Úgy tűnik, megettük előletek az előételt.” – mondták sajnálkozva.

Cserébe megkínáltak a sült fetából, mely döbbenetes finom volt. A főételek ráadásul csak ezek után érkeztek. 

A prizreni borjúpörkölt is kivételesen finomra sikerült, mindössze annyi szépséghibája volt az egésznek, hogy az én adagomba csak a mócsingos húsok jutottak. Andi kedvesen megosztotta velem a borjúhúsait, mivel neki meg telepakolták színhússal a tálat, így teljesen tökéletes lett a kulináris élmény. 

Szó szerint degeszre ettük magunkat, kész szerencse, hogy Andi levesét elfelejtették a pincérek, annak már a gondolatától szétpukkadtunk volna. 

Már csak annyi volt a kérdés, felszámolják-e utólag a levest. Mint kiderült igen, de miután felhívtam rá a pincér figyelmét, sűrű bocsánatkérések közepette lehúzta az árát a végösszegből. Szegényt a végén már komolyan sajnáltam, még a távozáskor és kétszer-háromszor elnézést kért.

Hazafelé betértünk egy kisboltba venni csokit, sört, vizet és némi sörkorcsolyát, majd visszabattyogtuk a hostelbe. Petivel már korábban kinéztük a hangulatos közösségi szobát, ahova este leheveredhetünk a pamlagra egy sör mellett. A kiváló tervvel kapcsolatban egy aprócska bökkenő volt – éppen két kisgyerek játszott ott önfeledten. Amikor a lányok felvetették, üljünk inkább a konyhaasztalhoz, látni kellett volna Peti arcát. „A konyhaasztalhoz, ahelyett, hogy egy hatalmas kényelmes sarokkanapéra ülhetnénk?!” – nagyjából ezt árulta el az arckifejezése.

Hozzá kell tennem, én is osztottam az elképzelését, úgyhogy úgy döntöttünk, letelepszünk a kölkök mellé egy kétliteres műanyag palackos Pejával, hátha távozóra fogják. Szegények, tényleg nem maradtak sokáig.

-          „Na, milyenek vagytok, kiutáltátok szegény gyerkőcöket!” – jegyezte meg Nóri megrovóan, de Peti mosolyából ítélve, ez úgy pergett le róla, kacsatollról a vízcsepp.

Itt elszüttyögtünk egy kicsit, elkortyolgattuk a sört, majd visszavonultunk a szobáinkba.  

           

3. nap – Pristina (2017. október 22.)

Reggel 8 körül ébredtem. Felöltöztem, összepakoltam a táskámat, majd lementünk az ebédlőbe, ahol Petiék már vártak minket. Mint kiderült, a háziak mindenkinek készítenek omlettet, melyet néhány szelet paradicsommal, uborkával, házi rugova sajttal körítve rendkívül ízlésesen tálalnak. Kaptunk hozzá még némi lekvárt és friss kenyeret, úgyhogy ez a hostel már a reggeli tekintetében is túlszárnyalta a prizrenit. 

Evés után elrohantunk még fogat mosni, majd lecuccoltunk az előtérbe, ahol rajtunk kívül még három túraöltözékes magyar készülődött indulni. A köszönésen túl nem volt sok interakciónk velük, de kölcsönösen biccentettünk egymásnak, amikor elindultunk.

A buszpályaudvar bő negyedórányi kényelmes sétára volt. Nagyjából háromnegyed 10 körül értünk oda, viszont a 9.40-es pristinai busz még bent állt, így gyorsan felszálltunk rá. Nagyjából 10 percnyi késéssel indultunk, s ahogy kigördültünk az állomás területéről, a sofőr segéd körbejárt beszedni a díjakat – tőlünk ezúttal is 4 eurót szedtek be fejenként. 

Kifelé a városból elhaladtunk a pejai vasútállomás mellett is, amely elgondolkodtatott, hogy mehettünk-e volna vonattal is Pristinába, de gyanúsan nem láttam egy kósza vonatot sem a környéken. Figyeltem tehát, hogy a főúttal párhuzamos vasúti sínek milyen állapotban vannak, járhat-e rajtuk vonat egyáltalán. Egy ideig egész meggyőző volt benyomás, majd amikor a sínek konkrétan egy benzinkúton haladtak keresztül, s nem sokkal később egy családi házban végződtek, azt hiszem nagy bizonyossággal kijelenthettem, hogy a vonatközlekedés ezen a vonalon pillanatnyilag nem túl valószínű.

Peja külvárosa más érdekességet is tartogatott. Elhaladtunk például a Peja sörgyár mellett, s láttunk egy nemrégiben épült logisztikai központnak vagy raktárnak kinéző épületet, melynek főút felőli oldalát ókori görög építészeti stílusban, faragott dór oszlopokkal díszítették.

Az út Pristináig körülbelül másfél óra lehetett. Nagyjából 15 perc lehetett hátra az érkezésig, amikor a másodsofőr körbejárt egy tálkával és cukrot kínált az utasoknak. Teljesen váratlan, kedves gesztus volt, Andival teljesen megörültünk neki.

Negyed 12-re érkeztünk meg Pristina (Prishtinë) buszpályaudvarára, mely a város délnyugati peremén helyezkedik el, kilométerekre bármitől. Bár túl helyi járatot nem sikerült felfedeznünk, amivel be lehetett volna jutni a központba, de Peti megnyugtatott minket, nincs semmi gond, a térkép szerint a közelben van az egyetem épülete, ami állítólag van olyan szép és jelentős, hogy érdemes lenne megnézni, gyalogoljunk el oda. Ám legyen, bólintottunk rá mindannyian.

Egy soksávos, forgalmas főút mentén kellett baktatnunk egy ideig, amikor Peti a telefonos térképét bújva egy fura, csillag formájú, toronyszerű építményre mutatott:

-          „Hm…ez lenne a Kosovo Flag?” – maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezi vagy mondja.

-          „És az mi? Egy emlékmű?” – kérdeztem vissza. – „Úgy néz ki, mint egy gyárkémény.” – tettem hozzá.

Mindenesetre Peti felvetése azt sugallta, valami látványosság lehet, úgyhogy a fotós különítményből mindannyian lefotóztuk minden irányból ezt a „valamit”, amiről csak utólag derült ki, hogy valójában a Termokos Fűtési Telep gyárkéménye.

A „Kosovo Flag”, azaz a „koszovói zászló” (Flamuri i Kosovës) néven jelölt hely pont a gyártelep mögötti körforgalom közepén lengedezett. Mindössze egy gond volt vele – valójában egy hatalmas albán zászló volt. Ezen már tényleg csak a fejünket csóváltuk. Értem én, hogy albánok laknak Koszovóban is, de legalább ha már lett egy saját országuk, a saját fővárosukban, a saját lobogójuknak szentelt helyen NE egy másik ország gigantikus zászlója lengjen már!

Innentől követtük Petit, aki szentül meg volt győződve, hogy a szépnek beharangozott egyetemi épület is itt van a közelben. Éppenséggel láttunk egy némileg lepukkant szocreál középiskolát, de ez határozottan távol állt bármitől, amire a szép jelzőt aggathatjuk.

Ezen a ponton feladtuk a keresgélést, s inkább elindultunk a városközpont irányába. Visszaérve a körforgalomhoz, Nóri bejelentette, hogy pékárura éhezik és ennek fele sem tréfa, üljünk be ebbe a szimpatikus pékségbe. Peti ugyanakkor még javában gyalogolt volna egy sort a központ felé, legalább a másfél kilométerre lévő katedrálisig, ahol nagy eséllyel találhatunk egy helyet, ahol egyszerre lehet enni és kávézni is. Így hát trappoltunk tovább, egészen a Szent Teréz anyáról elnevezett katolikus katedrálisig (Katedrale Nënë Tereza), melyet 2010-ben, névadójának 100. születésnapján avattak fel. Ha már erre jártunk, be is kukkanthattunk volna, de szerintem a farkaséhes Nóri biztos meglincselt volna, ha ilyenkor felvetem ezt a kiváló ötletet. 

A katedrális tőszomszédságában szó szerint mindent lehetett találni – 3-4 kávézót, ruhaboltot, burekezőt, éttermet, egyetemet – egyedül pékséget nem. Végül Nórinak be kellett érnie burekkel, úgyhogy beültünk az egyik helyre, ahol rendeltünk vegyesen spenótos és húsos burekeket is, egy-egy ajrannal kiegészítve.

Olyan kiadós adag volt, hogy ebédnek is bőven megtette, már csak Peti kávészükségleteit kellett valahogy kielégíteni. Ezúttal mind a négyen kértünk egy csésze feketét, fejenként kemény 80 centért. Hát ebbe a költségbe talán nem rokkanunk bele.

A kávés szeánsz után Pristina vitán felül legjellegzetesebb épületét, a minden értelemben formabontó Koszovói Nemzeti Könyvtárat (Biblioteka Kombëtare e Kosovës) kerestük fel. 

A többiekkel ellentétben én pontosan tudtam előre milyen élményt tartogat a könyvtár puszta látványa is, s alig vártam az első reakciókat.

-          „Úristen, ez mi?!”

-          „Hogy lehet valami ilyen egészen döbbenetesen ronda?!”

-          „Hát elég rusnya, annyi szent!”

Nagyjából ezzel meg is kaptuk az első benyomásokat szegény könyvtárról.

-          „Jé, azt hittem ez az egyetem!” – csodálkozott rá Peti.

-          „Mármint az a szép egyetem, amit korábban hiába kerestünk? Ez talán szép neked?” – néztem rá kerek szemekkel.

Talán nem állunk messze az objektív értékeléstől, ha azt mondjuk, ez a rendhagyó építészeti stílust képviselő épület már 1982-es átadása óta kritikák kereszttüzében áll. Az alapelgondolás szerint a bizánci és iszlám építészet elemeit próbálták meg ötvözni úgy, hogy a balkáni régió és vidéki építészet elemei is visszaköszönnek benne. Hát, szakmai szemmel nem tudok nyilatkozni, ellenben ha ránézek erre a 16.500 m2-es alapterületű, 99 kisebb-nagyobb kupolával díszített és vas hálószerkezettel beterített monstrumra, leginkább egy kisgyerek rendetlen építőkockái jutnak eszembe, amit kifogtak egy halászhálóval. 

Ha már szimbolizmusról beszélünk, a jugoszláv időkben a szerbek hevesen ellenezték az épület ezen megjelenését, mely őket a „plisi” nevű albán nemzeti sapkára emlékezteti. Szerintem, előbb lehet egy tálnyi forrásban lévő pudingra asszociálni ebből, mintsem arra a nyavalyás albán sityakra, na mindegy.

A könyvtár az utóbbi időben nemzetközi hírnévre tett szert, ugyanis szinte minden évben dobogós a „Világ legrondább épületei” című versenyen. Mindenesetre, minél tovább néztem, annál jobban kezdett megtetszeni, pontosabban, annyira ronda, hogy az már szinte szép!

Mivel ez tényleg Pristina egyik emblematikus helye, készítettünk itt egy csoportképet, melyhez úgy álltunk be, mint valami menő rocksztárok. 

Az épületet szívesen megcsodáltuk volna belülről is, de sajnos zárva találtuk, így jobb híján csak körbesétáltuk az egészet, majd haladtunk tovább. Nem messze innen, egy járókelőktől nyüzsgő térre (Sheshi Zahir Pajaziti) jutottunk ki, ahol egy érdekes irányjelző tábla szúrt nekünk szemet, mely szerint három különböző irányban is ugyanaz a hely (Mis Edit Durham Sheshi) található. 

Innen kigyalogoltunk a forgalmas főútra, a Luan Haradinajra, mely mentén az egyik legismertebb pristinai emlékművet, a NEWBORN feliratot is találjuk. 

A közel 3 méter magas betűkből formált szó magyarul „újszülöttet” jelent, melyet Koszovó – mint legfiatalabb európai ország – függetlenségének kikiáltásának napján, 2008. február 17-én avattak fel. Eredetileg minden betű citromsárga színben díszelgett, s bárki rájuk firkanthatta a nevét, ezzel támogatva az új állam létrejöttét. Később viszont hagyományteremtő módon, minden évben elkezdték átfesteni a betűket. Pár éve a Koszovót elismerő összes ország zászlaját festették rájuk, míg mostanság ezüstös színben díszelegnek, miközben az „N” és „W” betűk hanyatt vannak döntve. Biztos ennek is megvan a maga jelentése, mindenesetre erre nem tudtunk rájönni. 

A NEWBORN mögött a két (8 ezer és 3 ezer fős) arénát magába foglaló Ifjúsági és Sportközpont (Pallati i Rinisë dhe Sporteve) terül el, melyről annyit érdemes tudni, hogy építésének fele költségét a helyiek adományából hozták össze.

Ezt követően visszakanyarodtunk a Sheshi Zahir Pajaziti felé, majd a nyüzsgő sétálóutcán, a Teréz anya bulváron (Bulevardi Nënë Tereza) nézelődtünk tovább, közben tudatosan tendálva a szállásunk (Han Hostel) irányába.

Azt leszámítva, hogy elsőre majdnem összetévesztettük a hostel kiírását a hasonló nevű, bajusz cégéres Han borbélyszalonnal, egész hamar sikerült odatalálnunk. Egy sokemeletes panelház 4-5. emeletére kellett felszenvednünk magunkat lift nélkül. 

Ezúttal egy hatágyas szobát foglaltunk, s mivel a becsekkolásig nem jelentkezett be még más lakó rajunk kívül, reménykedhettünk még benne, hogy ez így is marad.

Lepakoltuk a cuccainkat, majd a recepcióstól kértünk egy Pristina térképet, és némi tanácsot, hogyan jussunk el a szomszédos településen lévő híres kolostorba. Tök jó fej srác volt, hívott nekünk egy korrekt áron dolgozó taxist, ajánlott estére vacsorahelyet a közelben, még sörtippet is adott, milyen márkákat érdemes itt Pristinában kipróbálni. 

A taxis 5 perc alatt ideért, úgyhogy ezzel a lendülettel indultunk is tovább. Az úti cél az UNESCO Világörökség részének nyilvánított gračanicai kolostor (Манастир Грачаница) volt, mely a Pristinától mindössze 11 kilométerre lévő Gračanica városban található. A taxi pont a bejárat előtt tett le minket, a fuvardíj mindössze 7 euró volt. 
Ezt az 1321-ben épült, szerb ortodox kolostort a középkori szerb építészet egy kivételes jelentőségű elemének tartják, mely meglepetésemre teljesen ingyenesen látogatható. A belső udvar rendkívül hangulatos, különösen így ősszel, miután a barnásvöröses falevelek borítják mindenfelé a füvet. 

Az épület belseje jelenleg felújítás alatt áll, viszont egy-két 14. századi freskót még így is meg tudtunk csodálni.

Az előzetes várakozásokkal ellentétben elég hamar megjártuk a kolostort, úgyhogy kifelé jövet körülnéztünk a szomszédban, hátha sikerül fogni egy taxit. Sokat erőlködni szerencsére nem kellett ebben a kérdésben, gyakorlatilag 30 méteren belül találtunk egy taxiállomást, ahol alkudozás nélkül 5 eurós fuvardíjat ajánlottak Pristinába. 

Hát, nem is gondolkoztunk sokat, már huppantunk is be az autóba. Visszahoztak minket a Grand Hotel melletti térre (Sheshi Zahir Pajaziti), ahonnan indultunk felfedezni a város maradék látnivalóit. Átbaktattunk a már ismerős Teréz anya bulvár túlsó végében lévő Szkander bég térre (Sheshi Skënderbu), ahol a névadó albán nemzeti hős és fejedelem diadalittas lovasszobra látható. A szobor láttán Nórinak eszébe jutott az a magyar vonatkozású sztori, miszerint idén nyáron kisebb diplomáciai botrányt kavart az a Budapesten átadott Szkander bég-szobor, mely az albánok szerint „nem kellőképpen albán” kinézetű, sokkal inkább szerbes arcvonássokkal rendelkezik, melynél nagyobb fricska aligha érhetné Albánia nemzeti ikonját.

A szobor mögött a Koszovói Kormányépület (Qeveria e Republikës së Kosovës) modern felhőkarcolója magasodik, míg az egykori elegáns Union Hotel épületét már a United Colors of Benetton bolt hasznosítja. 

A tér túlsó végében Ibrahim Rugovának, koszovói albán irodalomtudósnak, politikusnak a szobra áll, aki 2002-től 2006-ban megkövetkezett haláláig Koszovó elnöke is volt egyben. Petivel itt szinte egyszerre láttuk meg a tökéletes fotókompozíciót, melyhez beállva perceken keresztül vártuk, hogy a bronzszobor melletti koszovói zászló kedvezően lebegjen a szélben, mely kiválóan mutatna a kissé gondterhelt tekintetű politikus szobrának alakjával.

Innen kiértünk egy főútra, mely mentén csakhamar egy felállványozott mecsethez jutottunk. Ha ez már önmagában nem lett volna eléggé lelombozó látvány, a mögötte megbújt látnivaló ezt is alulmúlta. Pedig szegény Shadërvani névre keresztelt, márvány ivókút egy több száz éves, török kori emlék, viszont szemetes, pisi szagú környezete öt méteres körzetben elriaszt mindenkit. 

Gyors szörnyülködés után haladtunk is tovább, megnéztük kívülről a szomszédos, Osztrák-Magyar Monarchia korabeli Koszovói Nemzeti Múzeum (Muzeu i Kosovës) épületét, valamint az 1834-ben épült Jashar pasa mecsetet (Xhamia e Jashar Pashës), melyet anno az iszlám gyorsabb helyi terjesztése érdekében emeltek.     

Bekukkantani viszont már csak a következő, Mehmet Fatih szultánról elnevezett Birodalmi mecsetbe (Xhamia e Mbretit) kukkantottunk be két saroknyira innen, mely a török kori építészet egy újabb remek példája. 

Az 1460-61 között épült, 15 méteres minarettel rendelkező mecsetet az 17. századi osztrák megszállás alatt jezsuita templommá alakították, de ez nem tartott sokáig, néhány éven belül már újra mecsetként működött tovább. Sajnos az 1955-ös pristinai földrengés nagyobb károkat okozott benne, csak a közelmúltban sikerült befejezni a renoválását. 

A mecsettel szemben, az út túloldalán a 26 méter magas, hatszögletű Óratorony magasodik, mely a török időkben azt jelezte a híveknek, mikor kell bezárni a boltokat és imára érkezni. 

Ezzel gyakorlatilag a török fürdő (Hammam) és a Koszovói Etnográfiai Múzeum maradt volna hátra a látnivalók sorából, viszont mivel egyikünk offline térképén sem sikerült megtalálni őket, egyöntetűen megszavaztuk a vacsorát, mint következő napirendi pontot. Útközben vettünk még vizet estére, Petiék elcsócsáltak étvágygerjesztő gyanánt egy-egy almát, majd elindultunk megkeresni a hostel recepciósa által ajánlott helyet (Taverna Miqt).

A retrós témájú, hangulatos étterem kiváló választásnak bizonyult. A jól megszokott Peja helyett ezúttal kipróbáltuk a helyben főzött német Grembeer és a Prishtina sörmárkákat, majd vacsora gyanánt mindannyian házi ajvárral, újhagymával, sült krumplival, házi sajttal körített, tenyérnyi méretű pljeskavicát rendeltünk, melyhez egy jópofa kis szütyőben friss, ropogós kenyérkéket szolgáltak fel.

Ebből aztán fejedelmi lakomát csaptunk, melyet a lányok megfejeltek egy-egy csokiszufléval, mondván, hogy igazán megérdemlik ezután a fárasztó nap után.

Mire végeztünk a vacsorával, még mindig csak este 7 körül lehettünk. Ciki lett volna ilyen korán visszamenni a hostelbe, úgyhogy megszavaztunk magunknak egy rövid levezető sétát. Nagyjából négy perc múlva, ahogy elértünk a bulvár végére egyikünk megszólalt:

-          „Nektek van kedvetek tovább sétálni?”

-          „Nincs.”

-          „Nekem sincs.”

Így, mint négy nyugdíjas, szépen hazabattyogtunk a hostelbe. Örömmel konstatáltuk, hogy az elmúlt fél napban nem kaptunk új szobatársat, s reméltük, ez az állapot tartósan fenn is marad. Amint kintről azt hallottuk, hogy megállnak az ajtónk előtt, össznépileg szugeráltuk az illetőt, nehogy hozzánk nyisson be.

A kollektív agykontrollnak köszönhetően nem is érkezett új jövevény már hozzánk, leszámítva azt a jómadarat, aki hajnal 4 körül támolygott be tévedésből 2-3-szor gyors egymásutánban az ajtónkon, alaposan elnézve a „házszámot”.

 

4. nap – Indulás hazafelé (2017. október 23.)

Az utolsó fél napra tulajdonképpen egy fő kérdés maradt – mire szánjuk az utolsó koszovói délelőttünket? A tegnapi nagysikerű vacsorát követően felmerült, hogy befizetnénk az étterem ínycsiklandozónak tűnő „koszovói reggelijére”, amolyan bőséges tízórai gyanánt, helyettesítendő az ebédet. A másik opció – mely így leírva még röhejesebbnek hangzik, mint anno ott a helyszínen – egy emblematikus szobor megkeresése lett volna. Hogy kié? Nem másé, mint Bill Clintoné. Igen, az USA egykori elnökének, Bill Clintonnak akkora kultusza van Koszovóban, hogy a fővárosban külön sugárutat (Bulevardi Bill Klinton) neveztek el róla, melyen stílszerűen saját bronzszobrot is kapott.

Sajnos a délelőttünkbe csak meglehetősen szűkösen tudtuk volna mindkét programot belesűríteni, s mivel reggel szakadó esőre ébredtünk, a dolog kezdett eldőlni a reggeliző hely javára.

A hosteles reggeli (lekváros kenyér és főtt tojás), amúgy sem volt túl kimerítő élmény, így a kicsekkolást követően egyből a Taverna Miqt felé vettük az útirányt.

Rajtunk kívül nem volt más vendég, s mivel nem kellett sokat gondolkozni a menün, szinte azonnal rendeltünk is. A „koszovói reggeli” néven futó étel egy tükörtojást, paradicsomszeletet, körözöttet, házi kolbászt és sajtos pljeskavicát takart. 

Úgy hiszem, így méltó módon sikerült lezárni a koszovói gasztrotúrát, szó szerint degeszre ettük magunkat, a részemről én egy nagyobb levegőt sem tudtam volna venni. 

Ahogy lenyeltük az utolsó falatot, fizettünk is és caplattunk tovább tudatosan a Clinton-szobor irányába. A lányok nem különösebben lelkesedtek az ötletért, hogy idő hiányában, holmi Clinton-szoborért még extra kitérőket tegyünk – Andi leginkább egy boltot keresett volna, hogy vegyen valami csokit az otthoniaknak, Nóri pedig reptérre kijutás miatt aggódott. Szerencsére Peti makacs, mint az öszvér, szentül hitt benne, hogy Clinton igenis beleférhet, ez a 20 perces kitérő nem oszt, nem szoroz. Teljes mértékig egyetértettem vele, úgyhogy mindvégig csöndes támogatásomról biztosítottam, míg ő állta a sarat a Nóriból áradó kételyek tengerével szemben.

Bő negyedórányi gyaloglással végül sikerült meglelnünk Clinton bácsit, aki az egyik közeli lakótelep panelrengetegének peremén integet diadalittasan, míg másik kezében a Szerbia NATO általi bombázását szentesítő dokumentumokat tartja.

Egészen szürreális élmény egy ilyen környezetben látni egy közelmúltbéli amerikai elnök szobrát, de végül ezt is kipipálhattuk.

Az már tényleg slusszpoén, hogy Clintontól 100 méternyire találtunk egy szupermarketet, ahol megvehettük az ajándék csokikat, míg a bolttal szemben lévő taxiállomásban sorakoztak a szabad taxik. Tulajdonképpen nem is tervezhettük volna tökéletesebbre az indulást, mindenkinek meglett a kívánsága. Negyed 12-kor választottunk egy taxit a sokból (mindenki 13 euróért vitt volna el minket) és kitaxiztunk a reptérre.

A gépünk délután fél 2-kor indult, s hasonlóan az ideúthoz, ezúttal is szerb légteret gondosan kikerülve, Bulgárián és Románián keresztül repültünk. 

Végül kicsivel délután 3 óra előtt landoltunk Budapesten. Szerencsére Apára ezúttal is lehetett sofőrként számítani, a megszokott helyen várt minket a parkolóban. Petiéknek is felajánlottuk, hogy hazavisszük őket, ne kelljen taxira költeniük, így egy rövid pestszentimrei kitérővel toldottuk meg a hazautat. Otthon Anya finom ebéddel várt minket…

Úgy gondolom, Koszovó felfedezésével egy újabb különleges utazási élménnyel lettünk gazdagabbak, pedig sokaknak még mindig a háború és fegyveres konfliktusok jutnak eszébe róla. Bár a háborúnak közel két évtizede vége, Koszovóhoz továbbra sem köt túl sok pozitív gondolatot egy átlag magyar, így nem csoda, hogy kollégáim is nettó megrökönyödéssel fogadták az újabb úti célomat. Pedig ez a kis ország sok kellemes meglepetést tartogat azoknak a kíváncsi világutazóknak, akik képesek félretenni a negatív sztereotípiákat és saját szemükkel megbizonyosodni arról, amiről véleményt formálnak. Én már büszkén elmondhatom, hogy megjártam Koszovót és élveztem minden percét. Pedig a szegénység elvitathatatlan, sok helyen igénytelen, szemetes a környék, s minden még olyan nyers, csiszolatlan, kiforratlan. Pont, mint egy új, még formálódó országban, amely még keresi az identitását. A nemzetközi turizmus számára gyakorlatilag ismeretlen, érintetlen, szűz terület, s egyelőre ez adja az egyik legfőbb báját. Sehol sem akartak ránk sózni gagyi szuveníreket, még képeslapot sem nagyon lehetett találni. Viszont a helyiek kedvessége, segítőkészsége egészen elképesztő, a táj szépsége magáért beszél, míg a jól ismert balkáni ételek helyi verziója igazi kulináris élmény.

Azzal, hogy a Wizz Air Pristinát is bevette a balkáni célpontok közé utat nyitott a fapados utazók új hullámának, akik Koszovóban egy izgalmas, felfedezésre váró új úti célt fognak látni. Meglepetésünkre már most rengeteg hátizsákos magyarral futottunk itt össze, s biztosra veszem, a számuk a közeljövőben csak nőni fog. 

Ez koszovói út azonban nem lehetett volna teljes Nóri és Peti nélkül. Rendkívül örülök, hogy végre sikerült összehozni négyesben is egy közös utat, mindannyian remekül éreztük magunkat, rengeteget röhögtünk, miközben sikerült együtt felfedezni ezt a kis országot, s meglátni mindazt a szépet, érdekeset, amit Koszovó tartogat.