Karlsruhe

Előzmények

Sosem számítottam valami jó futónak. Az általános iskolában a társaim úgy vonszoltak be az iskolakörök végén a célba, de gimiben is a középmezőny alsó végéhez tartoztam, amikor a 2000 métert időre kellett abszolválni. Ennek tekintetében kifejezetten vicces tény, hogy immár 3. éve részt veszek a főváros összes jelentősebb futóeseményén, sőt eddig kétszer lefutottam a 21 km-es félmaratont is. A futás az utóbbi időben olyannyira a hétköznapok részévé vált, hogy heti 15-20 kilométereket nyomok le, mérem a szintidőt, s az eredményeket gondosan követem egy excel táblába. Az már csak plusz ösztönző, hogy az elmúlt években a Wizz Air a hazai futóversenyek egyik legnagyobb szponzorává lépett el, melynek révén sokszor repjegyre beváltható voucherek várnak a rajtcsomagokban. Mivel ezeket csak a versenytől számított 1 éven belül lehet beváltani, lassan el kellett gondolkodni, hogy az eddig összegyűjtött, két 20 eurós utalványt mikor és hova szeretnénk felhasználni.

Immár 4 éve, amióta megvan az Erste Wizz Air kártyám, nem fizettem effektíve pénzzel Wizz Air jegyért, és ezt a trendet szerettem volna folytatni. Ha mégis beváltom a vochereket, de az ár magasabb, rá kell fizetnem, viszont ha kevesebb, mint az utalvány értéke, elveszik a különbözet. A legjobb tehát, ha egy az egyben fedezi a voucher a repjegy árát.

Már hetek óta nézegettem a lehetőségeket, de az összes úticél közül ezúttal a németországi desztinációk kerültek a fókuszba. Régóta beszéltük ugyanis, hogy meg kéne látogatni a németországi ismerőseinket, ugyanis Andi egyik legjobb barátnője, Anna, és unokatesóm, Matyi is immár német honban keresi a kenyerét, így az utazás élményén túl akár velünk is összeszervezhetünk egy találkát. Dortmund, Frankfurt-Hahn és Baden-Baden jött fel, mint lehetséges opció, s mivel június végére mindhárom helyre találtam olcsó jegyeket, Andi lett a döntőbíró. Baden-Baden mellé tette le a voksát, így potom 10 ezer forintból kijött kettőnk retúr repjegye, 100%-ban voucherből fizetve. (Sőt még az előzetes helyfoglalásra is maradt keret.)

Az utazást megelőzően az utolsó pillanatig formálódott, hogy Annáékkal pontosan hol és miként futunk össze, végül külön szállást intézve, de mindannyian Karlsruhéba foglaltunk hostelt. Az elhúzódó szervezés közepette teljesen elfelejtettem Matyit emlékeztetni, pontosan mikor is megyünk, s csak néhány nappal az indulás előtt írtam neki. Sajnos a hétvége nem működött neki, viszont péntekre felajánlotta, hogy kijön értünk a reptérre, és fél napot eltölt velünk Baden-Badenben.

Ennél több szervezőmunkára nem is futotta, mivel ha nem munka miatt voltunk leterhelve, a lakáshitel-ügyintézés körüli mizériával vagy az albérletből való kiköltözés előkészítésével voltunk elfoglalva. Hihetetlen volt belegondolni, hogy több hétvégét már nem töltünk itt ebben a kis zuglói lakásban.

Aztán elérkezett az indulás napja…

1. nap – Baden-Baden és Karlsruhe (2016. június 24.) 

Hétköznap reggelente aligha van kellemesebb érzés annál, mint amikor szabin van az ember, és rádöbben, nem kell ma dolgozni menni.  Ugyanakkor, ha ez bő másfél órával korábbi keléssel jár együtt, már rögtön más kontextusba kerül minden. Az ébresztőórámat 6.50-re húztam fel, de gyakorlatilag még a megszólalása előtt kinyomtam. Elég rosszul aludtam, mivel a nyári hőségnek köszönhetően már kora reggel elviselhetetlen meleg honolt a lakásban, gyakorlatilag végigizzadtam az éjszakát. Gyorsan magamra kaptam egy pólót és rövidnadrágot, s elvittem a Mondeót Apa munkahelyére, mivel nem szívesen hagytam volna őrizetlenül itt napokra a lakás előtt. Gyors puszi Apának és a következő #5 busszal és villamossal rohantam is vissza.

Andival összekészülődtünk, bekaptunk néhány falatot reggelire, majd 8 óra körül lementünk a Tisza István téri buszmegállóba. A #8E-vel elbuszoztunk a Zugló vasútállomásig, ahol – BKV bérlet híján – külön vonatjegyet kellett váltanom Ferihegyig. A pénztáros bácsi jegykiadási sebessége leginkább egy lassított felvételhez hasonlított, de szerencsére még azelőtt megbirkózott a feladattal, hogy begördült volna a vonat. Ferihegynél átszálltunk a #200E reptéri buszra, ám egyik jegykezelő sem működött, így némi bénázás után, feladtam a próbálkozást az időközben agyongyűrt vonaljeggyel, és tiszta lelkiismerettel bliccelésre adtam a fejem.

Kiérve a reptérre rögtön a biztonsági ellenőrzések felé vettük az irányt. Becsületükre legyen mondva, minden alkalommal látni itt valamilyen újítást. Legutóbb az elektronikus beszállókártya-leolvasó kaput üzemelték be, most pedig a röntgengépek mellett új átvilágító masina került használatba, melynek két oldalán egy-egy széttárt karú, lábú ember lenyomata mutatta a helyes beállást. Első látásra a Trónok harcából ismert Bolton-család nyúzott emberes címere jutott eszembe, de kis túlzással Leonardo da Vinci világhírű, emberi test arányait ábrázoló Vitruvius-vázlatát is beleláthatjuk.

Míg vártunk a beszállásra, kihasználtam a reptéri WiFi nyújtotta előnyeit és írtam Petiéknek, hátha összefutunk még velük a reptéren, mivel ők is mai napon készültek elutazni a 3 hetes balti útra. Mint kiderült, ők csak pár órával később jönnek ki a reptérre, viszont kérték, ha tudok, segítsek szállásadókat találni nekik mindhárom országra. Úgyhogy beszállás előtt felelevenítettem az észt, lett, litván kapcsolataimat, és írtam Laurának, Kätlinnek és Violetának, hogy ha tudnak, segítsenek nekik.

Negyed 11 körül lebattyogtunk a bádogterminálos beszállókapukig, ahonnan hamarosan kiengedtek minket a repülőhöz. Legnagyobb meglepetésemre az új dizájnra festett Wizz Air gép eleje, fehér alapon szép magenta színű orrkúppal virított, az ikonikus, régi Maléves festést idézve. Teljesen megörültem a változtatásnak, mivel kifejezetten jópofának tartottam a Malév gépek pajkosságot sugalló, „pöttyös orrát” és gondoltam, a Wizz Air meglovagolja ezt a fajta nosztalgiát, de később kiderült, valószínűleg csak átmenetileg kapott új orrkúpot a repülő.

A gépünk a menetrendnek megfelelően, 10.40-kor szállt fel, az út Baden-Badenig nagyjából másfél óra lehetett. Egy rendkívül aranyos, fiatal építész csajszi mellett ültünk, aki – látva, hogy tekintgetünk ki az ablakon – kedvesen érdeklődött, hogy ez az első repülésünk-e, és szeretnénk-e az ablak mellé ülni, mivel neki ez az ötödik repülőútja, szívesen átadja a saját, ablak melletti helyét. Teljesen ledöbbentünk ezen a váratlan kedvességen, megköszöntük a kedves gesztust, de természetesen nem fogatuk el. (Tőlem elég nagy pofátlanság is lett volna, azt tekintve, hogy én immár 87-edszerre ülök repülőn.) Mindenesetre ezáltal szóba elegyedtünk vele, s megtudtuk, Karlsruhébe utazik meglátogatni az Erasmuson lévő barátnőjét, míg ő jövőre Torinóba készül külföldi cserefélévre.

Délután negyed 1 körül érkeztünk meg Baden-Baden kicsiny reptérre, ahol Matyi már vigyorogva várt minket. 

A terminálépületből kilépve perzselő hőség szó szerint megcsapott minket, majd meggyulladtunk, amíg elsétáltunk a reptér fizetős parkolóján kívül eső részre, ahol Matyi piros Corollája állt.

A reptér mindössze 10 km-re fekszik a népszerű gyógyvizes fürdővárostól, Baden-Badentől. A rendkívül gazdag történelemre visszatekintő település évszázadokon keresztül az európai arisztokrácia egyik legkedveltebb üdülő övezetének számított, s ezt a renoméját a mai napig megtartotta.

Beérve a városba nem igazán tudtunk, hol lenne érdemes leparkolni. A centrumban keringtünk egy sort, míg végül az ország legnagyobb operaházának, a Festspielhausnak a mélygarázsában hagytuk a kocsit. A Festspielhaus koncerttermének akusztikája messze földön híres, így nem csoda, hogy világszínvonalú előadásoknak szokott otthont adni. 

Innen aztán a főút mentén elindult az egyik irányba, merre a városközpontot sejtettük. A városka első látásra rendkívül rendezett, tiszta és elegáns benyomást keltett, melyet rengeteg zöld övezet, park és csordogáló patak tesz hangulatossá. 

Rövid sétát követően érkeztünk meg a híres Trinkhalle épületéhez, melynek 90 méter hosszú előterét korinthoszi oszlopok és fekete-erdei legendákat megjelenítő festmények szegélyeznek.

Ahogy a neve is jelzi, gyógyvizes ivócsarnokról van szó, ahova a Frigyes-forrás (Friedrichsquelle) 69C fokos termálvizét vezetik, amit bárki megkóstolhat. Az épület mellesleg időszaki kiállításoknak és a turista információs pontnak is otthont ad – utóbbinak hála egy ingyenes várostérképpel gazdagodtunk itt.

A Trinkhallétől nem messze található az 1838 óta kaszinóként működő Kurhaus, ahol koncerteket és elegáns bálokat is szoktak tartani. 

Mivel elég emblematikus épületnek tűnt, beálltunk egy közös képhez pózolni mind a hárman, miközben hatalmasakat röhögtünk azon, ahogy bénázom az arasznyi méretű kis viharvert háromlábúmmal, hogy megtartsa valahogy nehéz tükörreflexes fényképezőgépemet, de közben egy fűcsomó se lógjon bele a képbe.

Ezután elérkezettnek láttuk az időt, hogy a tikkasztó nyári hőséget egy jófajta badeni sörrel csillapítsuk, úgyhogy beültünk az egyik közeli étterembe egy körre. A pincér megesküdött, hogy az általa ajánlott Bitburger helyi sörnek számít, ma már tudom, hogy átejtett minket, mivel két tartományira innen, észak-rajnai vidékről származik. 

Mindenesetre a boldog naivitásba burkolózva, átszellemülten, helyi nedűként kortyoltuk el a Bitburgerünket (Matyi természetesen csak a sörnek nem nevezhető alkoholmentes verziót), majd sétálni indultunk a patak mentén.

Rögtön a Goetheplatz szélén megnézhettük a lenyűgöző Baden-Badeni Színházat, melyet a fehér, modernista kockaépület, a Frieder Burda Museum követ pár száz méterrel odébb.

Utóbbiról meg voltunk győződve, hogy anyukáink kedvenc ruhaszabásmintás divatmagazinjának megalkotójáról szól, de tévesnek bizonyult ez az egyértelműnek tűnő gondolattársítás, ugyanis valójában Frieder Burda szenvedélyes műgyűjtő, s a gyűjteményét itt, ebben a múzeumban lehet megtekinteni. (Becsületünkre legyen mondva, nem tévedtünk sokat, ugyanis Fieder Burda a Burda magazinok alapítójának Aenne Burdának a fia.)

Végigsétáltunk a rendkívül hangulatos Lichtentaller Alleén, majd átkelve a patak túloldalára kerestünk egy boltot, ahol vizet vehetünk.

Matyi annyira szomjas volt, hogy már a pénztár sorában állva rácuppant az ásványvizes palackra, s mire kifizette, a másfél liternek a négyötöde már el is fogyott.

Megnéztük a szomszédos Augustaplatzon kialakított, szökőkúttal díszített parkot, majd következő küldetésként az ókori római fürdőromokat (Römische Badruinen) indultunk megkeresni.   

Így keveredtünk el először a városközpont szívébe, a Leopoldplatzra, ahonnan hangulatos sétálóutcák indulnak a szélrózsa minden irányába. 

Különösen a Gernsbacher Straßén érdemes elandalogni, mely ide-oda kanyarogva vezetett a híres Fürdő-negyedbe (Bäderviertel).   

A térkép szerint pontosan a Römische Badruinen-nél álltunk, de hiába keringtünk a kicsiny téren valamilyen ókori kőhalom után nézve, csak a kis Spitalkirche és egy félkarú női szobor emlékeztetett itt valamilyen látványosságra. 

Végül rájöttünk a turpisságra, a római fürdőromok ugyanis a tér alatt kialakított, üvegfallal körbevett, földalatti múzeumban láthatóak. Mivel a néhány romot csak fizetős belépőjegy ellenében lehet látogatni, megelégedtünk egy üvegfalon keresztül fotózott képpel, majd indultunk tovább. 

Közvetlenül a romok tőszomszédságában találjuk a híres római-ír Frigyes-fürdőt (Friedrichsbad), melyet a badeniek a gyógyfürdőzés Mekkájának tartanak.  

Egy saroknyira innen kiértünk a kicsiny Marktplatzra, ahol Városháza mellett a jellegzetes, rózsaszín tornyú Stifskirche magasodik. Ezt követően kacskaringós kis sikátorokon haladva felmásztunk az Új vár (Neues Schloss) melletti kilátóteraszra, ahonnan varázslatos kilátás nyílt Baden-Baden városára. 

Itt szusszantunk egyet, készítettünk néhány közös képet, majd elindultunk vissza a kocsihoz. 

Bár sajnos estig haza kellett érnie, Matyi még nagylelkűen felajánlotta, hogy eldob minket Karlsruhéba, úgyhogy innen egyenesen felhajtottunk az autópályára. A délutáni forgalom miatt a kb. 45 km-es szakaszt egy órába telt megtenni, de nem bántam annyira, legalább addig is beszélgethettem Matyival, Andi pedig a hátsó ülésen édesdeden szunyókált.

Délután 5 körül értünk Karlsruhéba. Matyi egészen a szállásunkig fuvarozott minket, mely a főpályaudvar tőszomszédságában, a városközpont szélén található.

Sajnáltam, hogy máris elváltak az útjaink Matyival, jó lett volna még együtt lógni egy kicsit, amúgy is eléggé hiányzik mióta kiköltözött Németországba. Mindenesetre hálásak voltunk neki a segítségért és a társaságáért, aminek köszönhetően kiválóan indult ez a németországi kirándulás.

Ezután becsekkoltunk a hostelünkbe (A&O Karlsruhe Hauptbahnhof), mely érdekes módon, egyben hotelként is működött. 

Nekünk különösebb panaszunk nem lehetett a (6 ágyas) szobánkra – nagyjából 16 euró/fő/éj árért saját vécét és fürdőt kaptunk, ugyanakkor – a német hostelekre jellemzően – itt is külön díjat (fejenként 3 eurót) felszámoltak az ágyneműért.

Miután lepakoltuk a cuccainkat, pihengettünk egy kicsit, majd bementünk a belvárosba találkozni Annáékkal. Épp a Schloss felé vezető, masszív útépítésekkel tarkított Ettlinger strassén haladtunk, amikor kezdett kiszáradni a kontaktlencsém és hiába pislogtam többet, egyik szememre csak homályosan láttam. Sajnos nem volt nálunk a kézfertőtlenítő „hájdzsines” flakon, úgyhogy bekéredzkedtem egy török kebabos étterem mosdójába, ahol megigazíthattam a problémás lencsét. Míg én a szememmel bajlódtam, Andi telefonon leegyeztette Annával, hol is vagyunk, mivel időközben már kétszer elkerültük egymást. Végül itt az utca közepén vártuk be őket.

Annával már találkoztam korábban, párját, Ricsit azonban még nem ismertem.

Innen aztán együtt haladtunk tovább a kastély irányába. Az egyik mellékutcában Ricsi felhívta a figyelmünket egy vicces, oszlop alakú, digitális szerkezetre, mely érzékeli és számolja az úton elhaladó bicikliseket. Itt meg is álltunk egy pár percre, megnézni miként működik – tényleg fantasztikus! A napi számláló már 5490 fölött járt, míg az éves szám a 800.000-et verte alulról!

Két sarokkal odébb kiértünk a Schlossplatz-ra, ahol elénk tárult a badeni hercegek egykori rezidenciájaként szolgáló Palota (Karlsruher Schloss). 

Érdekes módon a palota előbb épült meg, mint a maga a város. Karlsruhét ugyanis csak 1715-ben alapította Karl Wilhelm von Baden-Durlach őrgróf, aki először nem is gondolkozott városalapításban, pusztán egy házat építtetett a kedvenc vadászterepének közepére. 

Később annyira megszerette ezt a vidéket, hogy végül ideköltöztette az egész rezidenciáját, ahol végül élete végéig békességben eléldegélt. Innen ered az időközben a házból lett palota mögé legyező alakban kinőtt város neve is – Karlsruhe, azaz „Karl pihenőhelye”.

Tettünk egy kellemes sétát a palota mögött elterülő hatalmas parkban, mely így estefelé is tele volt egyetemistákkal és piknikező családokkal.

Visszakanyarodtunk a Schlossplatz felé, ahol csatlakozott hozzánk ötödikként Annáék egyik német ismerőse, Mario, aki egy elég fura figura benyomását keltette. Freiburgból származik, de élt már Brazíliában, Új-Zélandon, Portugáliában, Ausztriában és Svájcban is a diplomata apukájának köszönhetően. Elég nehezen tudtam őt hova tenni, egyszerre tűnt nyitottnak, barátkozónak és zárkózottak, távolságtartónak. Sok interakcióm ugyanakkor volt vele, többnyire Ricsivel beszélgettek, random módon váltogatva az angolt és a németet.

A Schlossplatz egyik szélén éppen egy szerény volumenű borfesztivál(szerűség) ment éppen, úgyhogy gondoltuk, körbenézünk ott is. Míg a többiek elkortyoltak egy-két pohár fröccsöt, én inkább egy frissen sült, kis bajor perecet nyammogtam el, épp akkorát, amellyel a vacsoráig még kibírtam.

Szerencsére nem kellett sokáig várni, hamar megszavaztuk a következő programpontot – sör és hamburger!

Visszasétáltunk a forgalmas Kaiserstrassére, amely mentén nagyjából 10 percet mehettünk a népszerű helyi hamburgerezőig. A nyitott kerthelyiségben szerencsére épp megüresedett egy pad, úgyhogy gond nélkül le is tudtunk ülni. Kikértük a burgereket és a söröket, s meglepetésemre, előbbihez még két kis zacskónyi Haribo is járt! 

Nem sokkal később befutottak még Annáék Karlsruhéban élő magyar ismerősei, de velünk a kötelező „helló/szia!” körökön túl sok közös téma nem akadt.

Ettől függetlenül remekül telt az este, Ricsiékkel jókat beszélgettünk, és véglegesítettük a holnapi programot – a strasbourgi kirándulást.

Ricsi pikk-pakk megvette online a buszjegyeket, lebeszéltünk az indulást, majd éjfél körül elindultunk hazafelé.      

2. nap – Strasbourg (2016. június 25.) 

Fél 10 körül arra ébredtem, hogy szobatársak ki-be járkálnak a fürdőbe. Sajnos a szemirritációm megmaradt tegnapról, sőt még alaposan be is gyulladt ma reggelre.

Miután összeszedelőzködtünk, lementünk a recepcióra érdeklődni a reggelizési lehetőség felől. Az aranyárban mért, fejenként 7 eurós árért legalább elképesztően bőséges büféreggelit kaptunk, ugyanakkor levontuk a tanulságokat, hogy holnap inkább keressünk egy közeli pékséget. Vicces belegondolni, hogy a 2x7 euróról részletes áfás számlát kaptunk, viszont a reggeliző zsetont, amelyet az éttermi személyzetnek kellett volna átadni, a kutya se kérte tőlünk.

11 óra körül már indulásra készen álltunk, ám mivel Annáékkal csak negyed 1-re beszéltük meg a találkát, még tettünk egy rövid sétát Karlsruhéban. Először keresztülsétáltunk a városi park és az állatkert különös fúziójából létrejött Zoologischer Stadtgarten fölött átível gyalogos felüljárón, megfigyelve az elefántok etetését és a mesterséges csatornák vizén csendesen sikló, önjáró ladikokat. 

Innen rohamléptekkel elgyalogoltunk a kerek Rondellplatzon keresztül a belváros szívének nevezett Marktplatzra, mely közepén Karlsruhe jelképe, az alapító Karl Wilhelm von Baden-Durlach őrgróf sírját rejtő piramis áll. 

Eleinte úgy gondoltam, ha egy jellegzetes „karlsruhés” Ludwig-fotót szeretnék lőni, akkor ez a tökéletes hely – nos, igazam lett. Ez a kép tökéletesen lefestette szegény városról kialakult képet. Fémkordonok, toronydaruk, széthagyott munkaeszközök, végeláthatatlan építési terület, még a piramis is tetőtől talpig be van csomagolva. És akkor még nem is beszéltünk a forgalmas Kaiserstrassén keresztülvonuló, hatalmas kék víz- vagy gázvezetékekről, melyek egyáltalán nem úgy tűntek, mintha csak átmeneti jelleggel lettek volna kiépítve. 

Andi találóan foglalta össze a városról bennünk kialakult képet: „Karlsruhe=Baustelle”.

Negyed 1-re sietve ugyan, de időben visszaértünk a Hauptbahnhof elé, a megbeszélt helyre, de csak Ricsi várt ott minket.

-          „Anna, hazafutott a személyiért.” – mondta mosolyogva.

Mi mindenesetre addig elindultunk a pályaudvar túloldalán kialakított buszmegállókhoz, ahonnan a mi strasbourgi járatunk is indult. Közben befutott Anna is, úgyhogy innentől négyen figyeltük guvadt szemmel, mikor tűnik fel a Flixbus fűzöld színben pompázó busza a sarkon. Végül percre pontosan gördült be a megállóba, az egyetlen probléma, hogy nem a miénk volt. A strasbourgi járatra még jó negyedórát kellett várnunk, amikor viszont beért, mindenki megrohamozta a járművet, mint a török sereg Eger várát. Klasszikus jeggyel szinte senki sem érkezett, helyette az otthon kinyomtatott e-ticketet vagy az okostelefonra kapott QR-kódot kellett a sofőrnek bemutatni. 

Odafigyeltek a nyújtott szolgáltatásra, az autóbusz kifejezetten modern benyomást keltett, a sofőr pedig a német mellett angolul és franciául is megpróbálta bemondani a biztonsági előírásokat, amelyből végül az sült ki, hogy ahol lehetett, összemosta a három nyelvet, mindenféle vicces szófordulatot eredményezve.

-          „Ladies and…ööö…Damen und Herren…fastening your seatbelt…ööö…(hosszas szünet)…obligatory…mercy”

Megszenvedett ugyan vele, de heroikus küzdelemben végül csak elgagyogta a lényeget, miközben mi hátul remekül szórakoztunk.

Útközben kiderült, Mario is csatlakozik hozzánk a mai kiránduláson, csak ő a busz mögött nem sokkal lemaradva, autóval tervezett érkezni.

Amikor a német-francia határra érkeztünk, már kezdtek gyűlni a vészjóslóan sötét viharfelhők, ahogy pedig beértünk Strasbourgba, szó szerint leszakadt az ég.

Miután megálltunk, a busz összes utasa beözönlött az Eurolines buszmegálló nyújtotta fedezékbe, ahol jobb híján vártuk, hogy egy kicsit enyhüljön az eső. 

20 percnyi tétlenkedés után meguntuk az ácsorgást, és rohamléptekben megcéloztuk az innen alig 100 méterre lévő kávézót, ahol átvészelhetjük a felhőszakadást. Ahogy odaértünk, befutott Mario is. A kiérkező fiatal pincérnő, elnézve az ázott tekinteteket, kedvesen mosolyogva megkérdezte, hogy csak az eső miatt menekültünk be ide, vagy esetleg enni és inni is szeretnénk. Semelyikünk sem volt éhes, inni viszont mindannyian kértünk. Mi ketten Ricsivel, kemény legények módjára, rögtön egy korsó sörrel indítottuk a strasbourgi napot, míg a többiek inkább egy-egy csésze kávét rendeltek. Szegény pincérnő amúgy nem volt a helyzet magaslatán, kétszer is elfelejtette, mit rendeltünk, a harmadik érkezésekor kis híján ránk borította a kávét.

Ahogy elfogytak az italok, az eső kintről beszűrődő kopogása is csendesült, sőt mire kiléptünk a kávézóból, gyakorlatilag el is állt. Kezdődhetett a városnézés!

A főbb irányjelző tábláknak – és Ricsi okostelefonjának – köszönhetően viszonylag könnyen eltaláltunk az UNESCO Világörökség részének nyilvánított, elképesztően hangulatos, történelmi óvárosba, melyet az Ill-folyó két ága fog közre (Grand Ile). 

Bár az eső még szemerkélt időnként, Strasbourg szépségéből ez mit sem vont le. Imádtam a tradicionális fabetétes házakat és a gyalogosbaráttá alakított, girbe-gurba sétálóutcákat. 

Az első jelentősebb látnivaló a felemás tornyáról könnyen felismerhető, késő gótikus stílusú Strasbourgi katedrális (Cathédrale de Strasbourg) volt. 

A több mint 420 éven keresztül épített templom 1647 és 1874 között a világ legmagasabb épületének számított a maga 142 méterével. Bár eredetileg kéttornyosra tervezték a templomot, a déli torony végül sosem készült el, mely így csonka, de jellegzetes megjelenést kölcsönzött az épületnek. Bekukkantottunk a templomba, ahol egy iskolás énekkórus tartotta éppen a próbáját, jelentős nézőközönséget vonzva.

Ezt követően tulajdonképpen mindenféle különösebb terv nélkül sétálgattunk tovább. Érintettük többek között a tömzsi lutheránus a Szent Tamás-templomot (Église luthérienne Saint-Thomas), mely előtt egy kedves kis tér terül el, majd a Pont St. Thomas hídról szemléltük az alaposan megáradt Ill-folyót. 

Innen aztán tettünk egy hatalmas félkört, s végül a Pont Couverts-hez érve pillantottuk meg ismét a folyót.

Balkéz felől figyelhettünk meg a történelmi jelentőségű, Ill-folyó fölött átívelő furcsa hosszúkás építményt, a Vauban-gátat (Barrage Vauban), mely a folyóvíz klasszikus felduzzasztása mellett tetővel fedett átkelőhídként is funkcionál. 

Eredetileg komoly védelmi funkcióval bírt háború esetén, mivel a felduzzasztott vízzel a várostól délre eső területek legnagyobb részét el lehetett árasztani, mely így jelentősen megnehezíthette az ellenség átkelését. Az látszott, hogy a híd tetején kialakított kilátóterasz tele van emberekkel, úgyhogy már ekkor azon kezdtem el gondolkozni, milyen jó képeket fogok onnan fentről készíteni. Szerencsére az eső épp elállt, s csak remélni tudtam, hogy még azelőtt felmegyünk oda, mielőtt újra rázendítene. A többieket ugyanakkor nem igazán hatotta meg a hidas kilátás, helyette már fél szemmel az ebédre alkalmas éttermeket lesték. Végül az ebéd-párti vonal győzedelmeskedett, úgyhogy beültünk az egyik szimpatikusnak tűnő étterembe. A hely nagyon hangulatos volt, s bár öten csak nagyon szűkösen fértünk el egy asztalnál, nem is lett volna probléma ezzel, ha 20 percnyi ücsörgés után mondjuk jön egy pincér felvenni a rendelésünket. Fel-alá rohangáltak az asztalunk mellett, mint a mérgezett egerek, de hiába jeleztük nekik, rendelnénk már végre, csak annyit kaptunk válaszul, hogy: „Moment!” Végül Anna mondta ki, amint mindannyian gondoltunk – inkább menjünk innen. 

Folytatódott tehát az étteremvadászat, ráadásul pont arrafelé fordultunk, amerről a Barrage Vauban-ra is fel lehetett menni. Annáék megrohamozták az első vállalható kinézetű éttermet (Abattoir Café) a Quai Charles Altorffer és a Rue Sainte-Marguerite találkozásánál, majd látva a hezitálásomat, megnyugtattak, hogy nyugodtan menjünk el Andival a hídhoz, ők addig beülnek ide. Mi pedig – látva a közeledő újabb sötét felhőket – rohamléptekkel megkerültünk a háztömböt, és az alig 250 méterre lévő Vauban-gáthoz siettünk. Legnagyobb meglepetésemre, ingyenes volt a belépés, egy fityinget sem kértek el a kilátóteraszért. 

Felmentünk a legfelső szintre, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az 1250-ben épült, három hídból és négy őrtoronyból álló egykori védvonalra, valamint a háttérben Strasbourg óvárosára.

Örültem, hogy feljöttünk végül ide még ebéd előtt, különösen mivel még az újabb zápor előtt megjártuk az egészet. A többiek addigra már szinte be is fejezték az evést, éppen valamilyen vékony pizzaszerű lepény utolsó darabjait pusztították el.

-          „Hmm, de jól néz ki, mi ez?” – kérdeztem.

-          „Flamkuchen.” – felelte Ricsi két falat között.

Az elzászi területről származó, papírvékonyságú lepényre mindenféle feltétet szórnak, majd megsütik. Én végül sajtos-baconös-hagymás feltéttel kértem, míg Andi a gombás verzióra szavazott. Amikor a pincér megjelent két hatalmas sütőtálcányi lepénnyel, éhség ide vagy oda, vakartam a fejemet, hogyan fogjuk ezt mi ketten legyűrni, de az ultravékony tésztának köszönhetően egyáltalán nem telített, olyan volt, mintha csak önmagában a feltétet enném.

Ebéd után Strasbourg történelmi óvárosának leghangulatosabb részén, a Petite France kerületben folytattuk a városnézést. A magyarul „Kis Franciaországnak” elkeresztelt terület a középkorban a tímárok, molnárok és halászok otthonául szolgált, melyet tradicionális, gerendavázas házainak és keskeny, macskaköves utcácskáinak köszönhetően manapság a város egyik legnépszerűbb turistalátványosságaként tartanak számon. 

Nevét érdekes módon nem holmi hazafias érzéstől fűtve kapta, hanem épp ellenkezőleg. A történet a 16. századig nyúlik vissza, amikor az akkoriban még a Német-római Birodalom fennhatósága alatt álló Strasbourgot masszív szifiliszes járvány sújtotta. Mivel a helyiek meg voltak győződve, hogy a betegség azoknak az istenverte franciáknak köszönhető, „francia kórnak” (Franzosenkrankheit) nevezték a fertőző vérbajt. Mivel ezen a környéken alakították ki a szifiliszes betegeket ellátó kórházat, a városrészen az évek során rajta ragadt a gúnynév. 

Rendkívül élveztem a Petite France-ban tett sétát, a kanálisok mentén gyakorlatilag minden második házat lefényképeztem. A legszebb utcácska kétségtelenül a Rue du Bain-aux-Plantes, amelyen legnagyobb számban sorakoznak a fabetétes házikók, míg a legjobb fotóhelyszínnek, az utca végén található, kicsiny Place Benjamin Zix terecske szolgált. 

Innen tettünk egy kört, majd a szemközti kőhídról (Pont Saint-Martin) szemléltük a csodálatos partmenti látképet. 

Ezzel gyakorlatilag visszaértünk a Szent Tamás-templom környékére, úgyhogy Ricsiékkel egyetértettünk abban, hogy mindenki megkapta a városnézéstől, amit szeretett volna, úgyhogy a kiváló strasbourgi napot méltóképpen lezárhatnánk – egy korsó sörrel. Mario ugyanakkor elköszönt és még sötétedés előtt indult vissza kocsival Freiburgba. Mi pedig kerestünk egy hangulatos kocsmát és egy-egy korsó Meteor sör mellett pihentünk rá a hazaútra.

Negyed 9 körül elindultunk vissza a buszállomásra. A hazaút már különösebb izgalom nélkül telt, este 10 óra körül érkeztünk vissza Karlsruhéba.

Annáék még segítettek vasúti jegy automatából venni kedvezményes Baden-Würtenberg jegyet (14 €/fő), így nem kellett másnap reggel ezzel bajlódnunk, majd elkísértek minket a hostel kapujáig. Eljött a búcsú ideje, mivel ők másnap reggel már indultak haza, míg mi még beiktattunk egy kis heidelbergi kirándulást az utolsó teljes napra.

3. nap – Heidelberg (2016. június 26.)

Reggel arra ébredtem, hogy újfent elég nagy a jövés-menés a szobában, úgyhogy félálomban előtúrtam a párna alól a telefonomat, hogy konstatáljam, mennyire korán vertek már megint fel a szobatársak. Az óra 9.01-et mutatott.

Ez már csak azért sem volt túl üdvözítő hír, mivel előző este még a 9.27-es heidelbergi vonatot céloztuk meg. Andi lehuppant az emeletes ágyról mellém, míg én még mindig a telefonomat bámulva hitetlenkedtem az időn.

-          „Olyan aranyosan aludtál, nem akartalak felébreszteni.” – mondta kedvesen és adott egy puszit.

Gyorsan megnéztem újra az órámat, s másodpercek alatt felmértem az első látásra cseppet sem bíztató esélyeinket.

-          „Még elérhetjük a 9.27-est! Siessünk!” – fordultam Andihoz, miközben úgy kapdostam magamra a göncöket, mint egy jó katona riadó esetén.

Alig 7-8 perc alatt indulásra kész állapotba hoztam magam, aztán gyorsan átfutottunk a pályaudvarra. Az állomás pékségéből sebtében vettünk 3 sós és 2 pudingos perecet mindössze 5,19 euróért, mely szinte financiális felüdülésnek számított a tegnapi 2x7 eurós befizetett hosteles reggelinkhez képest.  

Mivel jegyet már külön nem kellett vennünk, felsiettünk az 5-ös peronra, ahonnan a vonatunk (S3) indult.

-          „Jé, még csak negyed 10?! Egészen hamar ideértünk.” – konstatáltam a peron óráját figyelve.

Jót mosolyogtunk az egészen, mivel így végül még maradt szűk negyedóránk a vonat indulásáig.

A nagyjából 40 perces út alatt elnyammogtuk a reggelire vásárolt pereceket, és átolvastuk az útikönyvből a Heidelbergről szóló részeket. Miután megérkeztünk, Andinak sürgősen kávéra volt szüksége, úgyhogy miután megkapta a napi koffeinadagját, felkerestük a vonatállomás mellett lévő turista információs irodát abban a reményben, hogy kapunk ingyenes várostérképet. Legnagyobb döbbenetemre csak fizetős térképeket árultak, és a hatszáz turisztikai brossúra közül egy sem tűnt valami nagy segítségnek a város felfedezéséhez.   

Hogy legalább az irányzékot eltaláljuk, lefotóztam egy környéki utcatérképet, mely alapján el tudtunk indulni a városközpont felé.

Vagy másfél kilométer hosszan baktattunk az állomástól induló Kurfürsten-Anlagén egészen az Adenauerplatzig, ahol – követve a villamos vonalakat – lefordultunk balra, a forgalmas tömegközlekedési csomópontul szolgáló Bismarckplatz felé. 

Innen indul az egész óvárost keresztülszelő hangulatos sétálóutca, a Hauptstraße, mely város nyugati csücskén magasodó Karlstorig terjed. 

Az utcácska mentén számtalan lenyűgöző épület sorakozik, ilyen például a jellegzetes vörös homlokzatú Óriás háza (Haus zum Reisen), mely a 19. század óta van az egyetem szolgálatában. 

Maga a 1386-ban (!) alapított Heidelbergi Egyetem (Ruprecht-Karls-Universität Heidelberg) is prominens, világhírű intézmény, s mellesleg a legrégebbi egyetem egész Németországban. 

Az 1712 és 1735 között épült, régi egyetemi épületet (Alte Universität) a Hauptstraßéről nyíló Grabengassén találjuk, amely már csak azért is érdekes, mivel a Rektori Iroda mellett itt található a híres Diákbörtön (Studentenkarzer), ahova a rossz magaviseletű nebulókat zárták. Nem vicc, 1778 és 1914 között konkrétan elkülönített cellákba dugták a neveletlen diákokat, akiket két naptól akár négy hétig terjedő „szabadságvesztéssel” is díjazhattak. No, de mit kellett elkövetni, hogy a sulidutyiba dugjanak? A részegen történő rendbontás, a város éjszakai nyugalmának megsértése vagy farmerek malacainak szabadon engedése révén is kiérdemelhettük ezt a lehetőséget. Persze azért akkoriban sem ették olyan forrón a kását – az elzárt diákokat például elengedhették az előadások idejére, ám sokak mégis inkább így próbáltak ellógni egyes órákról, vagy a „börtön” falára rajzolt, írt, festett alkotással hátrahagyni valamit az utókornak.

Állítólag a Diákbörtön manapság népszerű turistalátványosságnak számít, ám sajnos mi erről csak később értesültünk, így ez kimaradt a heidelbergi napból.

Továbbhaladva a Hauptstraßén, nehéz nem észrevenni az 1592-ben épült csodálatos reneszánsz épület, a Haus zum Ritter díszes homlokzatát. 

Jelentőségét növeli, hogy ez volt az egyetlen ház Heidelbergben, mely átvészelte a nagy 1693-as városi tűzvészt. Egykor egy gazdag textilkereskedő család otthonaként szolgált, ám manapság luxusszálló és étterem működik benne. Vele szemben magasodik a kora 15. századból származó Szentlélek-templom (Heiliggeistkirche), mely előtt az óváros szívének tekinthető Marktplatz terül el. 

A nyüzsgő tér nemcsak piactérként szolgált régen, hanem itt tartották a nyilvános kivégzéseket és boszorkányégetéseket is. 

Szintén ezen a téren kapott helyet a Városháza (Rathaus), mely a Haus zum Ritterrel ellentétben minden lehetséges háború vagy tűzvész során leégett, megsemmisült, összedőét, de végül mindig sikerült rendben újjáépíteni.   

Innen kigyalogoltunk a Neckar folyó fölött átívelő Régi hídhoz (Alte Brücke), mely a város első kőhídja lett 1786-ban. 

A hídfőnél álló magas, duplatornyos épület, mely az óváros egyik kiemelt folyóparti jellegzetessége, egykor a városfal része volt és amolyan börtönként használták. 

Mielőtt átkeltünk volna a hídon, még megnéztük közelebbről a hídfő bal oldalán látható szobrot, melyet szemmel láthatóan turisták és érdeklődők egész csoportja fotózott. A szobor egy tükröt tartó majmot (Brückenaffe) ábrázol, és azt hivatott szimbolizálni, hogy maguk a város lakói sem különbek mindenki másnál, s emlékezzenek erre, ahogy átkelnek a hídon. 

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elfogynak a majommal pózoló turisták, és már épp készültünk otthagyni az egészet, mire szabaddá vált majom.

Ezután átsétáltunk a Régi hídon a Neckar túlpartjára, miközben a hídról visszatekintve pompás kilátás nyílt az egész óvárosra és a hegyoldalba épített hatalmas várra. 

Ezt ugyanakkor lehetett tovább fokozni, miután a túlparti kis keskeny lépcsősoron (Schlangenweg) felküzdöttük magunkat a hegyoldalban kialakított Filozófusok sétányára (Philosophenweg), ahonnan egészen fantasztikus látvány tárult a szemünk elé. Pihenésképpen leheveredtünk egy padra, és egyszerűen élveztük a festői kilátást.

Ezután végigandalogtunk a sétányon, majd rátérve egy kanyargós, hegyi túraútvonalra, felmásztunk az erdő közepén magasodó Bismarckturmhoz. Őszintén megvallva, ennél azért valamivel nagyobb durranásra számítottam. 

A tömzsi kis kilátótorony nem egy kifejezett építészeti szépség, ráadásul a tetejéről csak a környező fák lombkoronáját lehetett megcsodálni. Innen aztán egy másik hegyi úton sétáltunk vissza a Régi hídhoz. 

Mivel már délután fél 3 lehetett ekkor, megszavaztuk, ideje valamilyen ebéd után nézni. Érdekes módon, az óváros utcáin mindenféle egzotikus konyha éttermeit (thai, koreai, japán, olasz, kínai) meg lehet találni, ám mi végül a Joe Molese nevű kézműves burgerezőbe ültünk be, mely a duplatornyos hídfőtől induló Steingassén található. Az étterem fekete-fehér cégéről egy a 70-es évekből szalasztott, nagy hajú, szemüveges bajszos bácsi mosolyog vissza, képtelenség eltéveszteni. 

A rendkívül guszta választékot átrágva végül Andi a napi ajánlatban szereplő spenótos burgert választotta, míg én a húsimádó dupla húspogácsás (280gr!) Joe Burgert vállaltam be, melyhez egy-egy korsó heidelbergi Klosterhof sört gurítottunk le. Mmm…még most is érzem az ízkavalkádot a számban!

Miután degeszre ettük magunkat, elindultunk megkeresni a várba vezető utat. Időközben a nap is szépen kisütött, így az egész város is sokkal szebbnek, élénkebbnek, nyüzsgőbbnek tűnt.

Szinte mindegyik térnél érdemes volt megállni fotózni. Különösen tetszett az egykori kukoricapiac helye, a Kornmarkt, valamint az innen egy háztömbnyire található Karlplatz, ahonnan kitűnő rálátás nyílik a várra.

Némi bolyongás után végül megtaláltuk a várba vezető utat (Neue Schloßstraße), de aki hanyagolná ezt a kellemes sétát, néhány euróért cserébe jöhet felvonóval is, melynek a Kornmarkt mögött található az állomása. A várkert meglátogatása ingyenes, de magába a várba való belépés fizetős – a jegy 7 euróba kerül. 

A Wittelsbach palotagrófok egykori székhelye a maga korában az ország egyik legszebb reneszánsz rezidenciája volt, ám sajnos az épület legnagyobb része elpusztult a franciákkal vívott harmincéves háborúban. Elképzelhetjük, milyen lehetett fénykorában, ha manapság még a romjai is kifejezetten impozánsak. Miután a főbejáratnál bemutattuk a jegyeinket, áthaladtunk a négyzet alapú Torturm alatt. Tőle jobbra a 14. századi lőportorony (Pulverturm) maradványa látható, míg a belső várkert fő látványossága, a gazdagon díszített és a Wittelsbach dinasztia tagjainak szobraival ékesített Friedrichsbau palota vonja magára a figyelmet. 

Az épület pincéje ad otthont a világ legnagyobb boroshordójának. Az 1751-ben készített, magyar fülnek kissé viccesen hangzó Großes Fass, azaz „nagy hordó” állítólag 130 tölgyfa felhasználásával készült és 221.726 liternyi bor befogadására alkalmas, miközben olyan hatalmas, hogy a tetején egy kisebb tánctér is kialakításra került. Manapság inkább szerintem a turisztikai értéke kerül előtérbe, meglepődnék, ha ténylegesen bort tárolnának benne. 

Ezt követően kimentünk a Friedrichsbau mögötti kilátóteraszra, ahonnan elénk tárult Heidelberg egész látképe – csak most épp a másik irányból. A fenséges látványt egész nap elnézegettük volna!

Végül tettünk egy sétát a várkert keleti végén, ahol másik nézőpontból lehetett megcsodálni az épületkomplexum rusztikus romjait.

A mai nap záróakkordjaként már csak egyetlen helyre szerettünk volna eljutni – fel a Heidelberg fölé magasodó hegy, a Königstuhl tetejére. 568 méteres magasságával ne várjunk egy Mount Everestet vagy csipkés, hófödte csúcsokat, viszont a kilátásért megéri felkapaszkodni ide. A vártól siklóvasút (Bergbahn) közlekedik ide, melyre külön jegyet kell váltani. A várba szóló belépőjeggyel a félúton lévő Molkenkur megállóig mehetünk ingyenesen, ha pedig Königstuhl végállomásig mennénk, plusz 7 eurós kiegészítő jegyet kell váltanunk. Érdekesség a siklóval kapcsolatban, hogy míg az alsó szakaszon vadonatúj, modern kocsik üzemelnek, míg a felső állomások között a múlt század elejéről származó, de felújított, retró fabetétes kocsik viszik az utasokat. 

Miután felértünk a csúcsra, tettünk egy rövid sétát az egyik erdei úton, majd visszamentünk sikló állomásához. Temérdek tanösvény és túraútvonal indul amúgy innen, de ezekre most már nem maradt elég időnk.

A következő kocsival lesiklottunk egészen a Kornmarktig, ahonnan elvileg a #33 busz indult volna vissza a vasútállomásra. Kinéztük a menetrendből a következő járatot (16.15), s mivel még maradt az indulásig 15 perc, visszabattyogtunk a Hauptplatzra, ahol egy padra lehuppanva megírtam a heidelbergi képeslapot Laurának.

Öt perccel négy óra előtt visszatértünk a buszmegállóba, ahol vártuk a buszt. Türelmesen, vártunk. És vártunk. És vártunk.

-          „Mi a fene? Hol késik ez a busz? Ez Németország, már rég itt kellene lennie!”

A szomorú az egészben, hogy a busz valójában pontosan jött (és ment el), négy perccel azelőtt, hogy visszaértünk ide, ugyanis a hétköznapi menetrendet néztünk, nem a hétvégit, amikor is pár perccel korábbra írták az érkezést.

Hát, ezt jól elbénáztuk, így az esélyeink, hogy a 19.48-as vonatot elcsípjük, egészen minimálisra csökkentek. Mindenesetre rohamtempóban végigsiettünk a Hauptstraßén egészen a Bismarckplatzig, ahol felugrottunk a #23-as villamosra, majd két megálló múlva átszálltunk az #E jelzésű társára, mely egészen a Hauptbahnhofig repített minket. Pontban 19.48-ra értünk ki, a 8-as vágánynál azonban már csak a hűlt helyét találtuk a vonatnak.

Teljesen kiborultam, hogy ezek a nyavalyás német vonatok miért nem tudnak legalább néhány percet késni, néha tényleg csak ennyire lenne szükség. Hát, ha késés kellett, megkaptuk! A következő Karlsruhe felé tartó vonatra már ekkor kerek egy órás (!) késést írtak ki...azt hittem megüt a guta!

A kényszerű várakozást igyekeztünk értelmesen eltölteni. Andi beszabadult egy könyvesboltba, s hosszas válogatás vett magának néhány német nyelvű GEO magazint és egy könyvet, én pedig rendben feladtam a Laurának küldött képeslapot.     

A vonatunk 20.48-ra futott be, s csúcsidei metrózást idéző tömeg fogadott minket rajta. Szerencsére a vécével szemben pont le tudtunk csapni két helyre, így pisiszag ide vagy oda, de legalább nem kellett végigállnunk az utat Karlsruhéig. Az egyetlen idegesítő elem a velünk szemben ülő, kék baseball-felsős fiatal srác maradt, akivel kapcsolatban nem tudtam eldönteni, a fülhallgatójából bömbölő zene, vagy a borzasztó csámcsogása irritál jobban.

Kicsivel este fél 10 után értünk vissza Karlsruhébe. Már javában ment a Magyarország-Belgium foci EB nyolcaddöntő, s bár teljességgel hidegen hagy a futball, egy ilyen kaliberű eseményt még én is nézni akartam. A bejárat melletti óriáskivetítőn egy másik meccset adtak, úgyhogy recepciónál lévő falitévét támadtuk be inkább. Megtaláltuk a csatornát, de nem örültünk a látottaknak – 1-0-ra vezetett ekkor Belgium. Sajnos a derekas küzdés ellenére ezen a mérkőzésen semmi nem jött össze a magyaroknak, végül 0-4-es vereség lett a vége.

Az este hátralévő része pihenéssel telt. Túl sokat internetezni sem tudtunk, mivel a szobában fogható gyenge WiFi jel pont arra volt elég, hogy kinézzük a holnapi reptéri shuttlejárat indulási idejét, úgyhogy fürdés után összepakoltuk a táskánkat, s zuhantunk is be az ágyba.

4. nap – Indulás haza (2016. június 27.)

Június 27. – Juhú, ma van a névnapom! Csak azért nem felejtkezem el róla minden évben, mivel Apukám is László, és őt sosem felejteném el felköszönteni. E jeles eseményt megünnepelendő egy programot terveztünk mára – hogy hazamegyünk.

Az ébresztőórát 9-re húztuk fel. A szokásos reggeli készülődést követően kicsekkoltunk, majd az egyik közeli italboltban visszaváltottuk az elmúlt napok alatt felgyülemlett PET-palackokat, melyek darabjáért elég jó pénzt, 25 eurócentet adtak.

Ezután vettünk péksütit az állomás pékségében, ahol le is ültünk megreggelizni. A Hahn Express által üzemeltetett reptéri shuttlejáratunk 10.50-kor indult ugyanabból a buszmegállóból, ahonnan Strasbourgba mentünk. Legnagyobb meglepetésemre, az érkező kisbuszt egy szokatlanul fiatal, szőke lány vezette. Ha lett volna bármi halvány kétségem a vezetési kvalitásait tekintve, az első jobbkanyar máris meggyőzött. Rutinosabb sofőrnek tűnt, bármelyik rallysnál.

Az út alig 40 percet tartott, délelőtt fél 12-re ki is értünk baden-badeni reptérre. Itt másfél órás várakozás következett, mivel a gépünk vissza Budapestre csak 12.50-kor indult.  

Miután landoltunk Ferihegyen, gyorsan kikeveredtünk a terminálépületből, majd hazamentünk a költözésre előkészített, dobozokkal telerakott zuglói albérletünkbe. A visszaszámlálás megkezdődött, a következő külföldi útra már a saját lakásunkból fogunk indulni!

Hihetetlen belegondolni, hogy 6 és fél év után először jártam Németországban! Atyaég, mennyi minden történt azóta! Nemcsak az utazásaimat, hanem az egész életemet tekintve. Azóta lediplomáztam, elkezdtem dolgozni, bejártam fél Európát, megfordultam Kanadában, és háromszor eljutottam Ázsiába is. Érdekes módon, Németország viszonylag ritkán került szóba, mint lehetséges úticél, pedig hatalmas ország, rengeteg látnivalóval és számtalan örökzöld helyszínnel. Örülök, hogy lehetőség adódott ezúttal a baden-würtenbergi tartomány egy jó részét felfedezni, megfejelve egy remek strasbourgi kirándulással. Imádtuk Baden-Baden nyugodt, kisvárosi eleganciáját, Heidelberg fenséges folyóparti látképeit, hangulatos óvárosát és Karlsruhe impozáns palotáját. Utóbbival kapcsolatban ugyanakkor maradt bennem némi hiányérzet a véget nem érő „Baustelle” miatt, épp ezért hiszem, ha egyszer újra eljutok Karlruhéba, merőben más benyomást fog kelteni.

A rengeteg élmény és látnivaló azonban nem lehetett volna teljes a barátaink nélkül. Bár csak fél napra tudunk összefutni Matyival, semmi pénzért nem cseréltem volna el azt a néhány órát. Remekül szórakoztunk, s kicsit olyan volt, mint régen, amikor még együtt indultunk útnak. Amennyire hiányzik ő nekem a hétköznapokból, Andinak legalább annyira hiányzik Anna, úgyhogy elképesztően örülök, hogy velünk is értékes időt tölthettünk együtt.

Úgy érzem, innentől kezdve Németország gyakori úticél lesz a számunkra...