Előzmények
2008. április
19. - Nagy nap ez a magyar jégkorong
számára – a szapporói Divízió-I-es jégkorong-világbajnokság döntője Ukrajna
ellen! Aki nyer, az jövőre a sportág legjobbjaival mérkőzhet meg a jövő évi
svájci „A” csoportos világbajnokságon.
Ha nagyon izgulok egy meccsen, akkor szinte biztos,
hogy képtelen vagyok a fotelből végignézni, helyette inkább letelepszem a TV
előtti szőnyegre, karjaimmal átfogom a lábaimat, és minden idegszálammal
koncentrálok, hogy a korong a jó kapuba menjen be.
Már az elejétől fogva fantasztikus a meccs, érezni
lehet a feszültséget. Alig telik el 10 perc a mérkőzésből, enyhe szívroham…az
ukránok kapuvasat lőnek…ám az ellentámadásból GÓÓÓL! A tengerentúlon játszó Vas
János kilövi bal felsőt! 1-0 ide, megvan a hőn áhított vezetés! Ez semmi, az
első harmad utolsó percében Palkovics iramodik meg emberelőnyben, átfűzi a
védőket és…GÓÓÓL! 2-0. És ezzel még nem volt vége! A második harmad elején
újból rezdül az ukrán háló, ezúttal Peterdi szerezte a találatot. Hihetetlen! Háromgólos
előny a tavalyi „A” csoportos ukránok ellen!
Az öröm sajnos nem tart sokáig, a számtalan ukrán
lövésből egy valahogy átvánszorog a kiválóan védő Szuper Leventén. 3-1. A bekapott gól megfogta a
mieinket, még egy perc sem telik el, amikor kiugrik szólóban az egyik ukrán, és
mattolja Szupert…3-2. Fogom a fejemet, ilyen nincs! Átfut az agyamon, hátha ez
megint a szokásos „magyar betegség”, amikor a siker kapujában elbukjuk a
biztosnak vélt győzelmet. Nem, nem, megpróbálom elhessegetni ezt a szörnyű
gondolatot.
A harmadik harmadra már az egész család a TV előtt
szurkol. Elképesztő izgalmak, kiváló meccs! Az ukránok nagyon nyomnak, de a
magyar csapat állja a sarat.
Telnek a percek, már csak alig két perc van hátra,
amikor az egyik ukrán csúnyán leütközik Vas Jánost, aki egy jól irányzott
balhoroggal honorálta a sportszerűtlen megmozdulást. Ám ahogy az ilyenkor lenni
szokott, a bíró csak megtorlást látta, kiállították Vast. Kőkemény két percnek
néztünk elébe, ráadásul emberhátrányban. Az egyik kimaradt ukrán lövés után
azonban jön a magyar ellentámadás, amelynek végén Ladányi tökéletes passzt ad
Vas Mártonnak, aki hatalmas gólt lő! 4-2! Eldőlt! Vége! A magyar jégkorong
válogatott feljutott az „A” csoportban, 70 hosszú év után!!!
Aki követi egy kicsit is a jégkorongot, tudja, hogy a szapporói győzelem felért egy valóságos csodával. Még haza sem tért a magyar válogatott Japánból, de már szinte mindenki a jövő évi svájci „A” csoportos vébéről beszélt. Öt éve járok hokimeccsekre, de egy „A” csoportos vébén szorítani a magyar csapatért egészen páratlan élmény lehetne…
Ahogy véget ért a 2008-as világbajnokság és
kialakultak a jövő évi csoportbeosztások, kiderült, hogy a magyar csapat a
zürichi főcsoportba került, és csoportmeccseket Szlovákiával, Kanadával és
Fehéroroszországgal fogja vívni. Sajnos a jegyárak elég borsosnak mutatkoztak
(89 CHF) még csarnok szélső szektoraiba is, amit csak tetőzött, hogy Svájc
révén a szállás, utazás és étkezés költségei sem ígérkeztek túl olcsónak. A
barátaim körében nem aratott túlzott lelkesedést egy ilyen svájci kirándulás
ötlete, Eszternek nem fért volna bele anyagilag, úgyhogy már majdnem letettem
az egészről, amikor Dezső mondta, szívesen velem tartana. A húzós jegyárak (kb.
18 ezer forint) miatt viszont csak egy meccset tudunk bevállalni a háromból,
úgyhogy végül a kanadai mellé tettük le a voksunkat.
Repülőjegyet 50 ezer forint alatt nem találtunk, így
végül az éjszakai vonatra esett a választásunk, ezt oda-vissza megúsztuk 26580
Ft-ból. Mivel éjszakai vonattal mentünk és jöttünk, csak a mérkőzés éjszakájára
kellett szállás. Dezső jelezte, hogy az egyik csillaghegyi (nem mellesleg
szintén nagy hokimániás) ismerőse szintén kint lesz a vébén, s lehet, tud
nekünk segíteni szállásügyben.
Elérkezett aztán az indulás napja…
1. nap –
Indulás Zürichbe (2009. április 25.)
A vonatunk (Wiener
Walzer) 18.05-kor indult, de már bő félórával az indulás előtt kiértem. Nem
sokkal később befutott Dezső is, úgyhogy felszálltunk a már bent álló vonatra
és megkerestük a fülkénket. Szerencsére más már nem érkezett rajtunk kívül a
kupéba, így kényelmesen szétterpeszkedhettünk.
Mindketten alaposan felpakoltunk szendvicsekkel,
úgyhogy jó magyar módjára alig indult el a vonat, neki is láttunk a vacsorának.
Amikor nem ettünk, volt mit kitárgyalni, mivel Dezső és barátnője nemrég
költöztek új albérletbe, a Bukarest utcába, s rettentően kíváncsi voltam az
élményeikre.
Este negyed 10 körül értünk Linzbe, mely Dezsőt kellemes nosztalgiával töltötte el, mivel itt a
tavalyi félévben itt tanult Erasmuson.
Éjjel 11 körül már mindketten álmosak lettünk,
úgyhogy elfoglalva egy-egy sornyi ülést, bevackoltunk éjszakára aludni.
2. nap –
Zürich (2009. április 26.)
Éjjel negyed egy körül felriadtam hirtelen arra, hogy
huzamosabb ideig állunk. Félálomban kinéztem a vonat ablakán, de szemüveg
nélkül csak homályosan láttam az állomás nevét.
-
„Figyu, Dezső, ébredj…nézd már meg lécci hol
vagyunk, a táskám mélyén van a szemüvegem!”
-
„Miaaaz?...Ahm…máris…München…München Ost.
Miért?” – kérdezte álmos tekintettel.
-
„Hááát…nem emlékszem, hogy ez a vonat Münchenben
is megállna még Zürich előtt. Az tuti, hogy Ausztria felől érkezünk a svájci
határhoz, de már határozottan Németországnak néz ki. Létezik, hogy átaludtuk
volna a zürichi megállót és továbbmentünk volna Németország felé?! Mondd hogy
nem!” – vázoltam fel a legrosszabb szenáriót.
-
„Basszus! Lehet, hogy fennmaradtunk a
vonaton!” – lefagytunk mind a ketten.
Gyorsan előkaptam a magazintartóban lévő ÖBB-s
prospektust, amelyben találtam egy Wiener Walzer menetrendet.
-
„Huhh…semmi gond. A vonatút Münchenen
keresztül megy. Ilyen hülyeséget…a vonat Ausztriából tesz egy müncheni kitérőt,
majd visszajön Ausztriába, s onnan tovább Svájcba…Ki hallott már ilyet?!
Fellélegeztünk. És ezzel az erővel vissza is dőltünk
aludni. Legközelebb a kalauz zavart fel minket, de amikor realizálta, hogy
nincs új utas a kupéban, már zárta is be maga után az ajtót.
Az osztrák-svájci határon jött a kalauzcsere, az
osztrák kollégák virulva pattantak be a kiérkező taxiba, mely visszaviszi őket
Ausztriába. Ez menő!
A hajnali nap lassan kelni kezdett a horizonton, s
elképesztően szép, lilás-rózsaszínes színben világította meg a kora reggeli
eget.
Kigyönyörködtük magunkat a látványban, majd szunyókáltunk
tovább. Fél öt körül, immár svájci földön ébredtünk fel, s rögtön reggelivel
indítottuk a napot. Dezső ezúttal megvillantotta az új, multifunkciós sárga
műanyag evőeszközét, mely okosan integrálta egybe a kanál, villa és kés
funkcióit. A jópofa megoldás a gyakorlatban már kevésbé bizonyult
felhasználóbarátnak, Dezső alaposan megszenvedett, míg azzal a nyúlfarknyi
műanyag recés résszel félbe tudott vágni egy magos kiflit. A jelenet egészen
kabarisztikusra sikeredett, én legalábbis remekül szórakoztam rajta, mígnem
Dezső megunta a bénázást, s inkább kézzel tépte félbe a kiflit.
Nem sokkal reggel 8 óra előtt gördültünk be Zürich
főpályaudvarára. Az 1871-ben épített, csodálatos neoreneszánsz főcsarnok már
önmagában egy turisztikai látványosság, melyre élénken emlékszem az öt évvel
ezelőtti svájci körutunkról is.
Egy ilyen pompás épületbe aligha passzol az a
rikító színekben pompázó, túlsúlyos Őrangyal installáció, mely a csarnok
mennyezetéről csüng alá.
A pályaudvar főbejárata előtt elterülő forgalmas Bahnhofplatztól indul az elegáns
sugárút, a Bahnhofstrasse, mely déli
irányban egészen a Zürichi-tóig tart.
Ez a város legfontosabb bevásárlóutcája,
mely mentén számtalan divatos márkaboltot, drága éttermet és több svájci bank
székhelyét találjuk, miközben a szinte kizárólag a gyalogos- és
villamosforgalomnak fenntartott utca fölé végig kifüggesztve a svájci és
zürichi kantonzászlók lengedeznek boldogan.
Kicsit felhős, hűvös, szürke időnk volt, ráadásul vasárnap
kora reggel révén alig lézengtek mások rajtunk kívül a város utcáin. Ettől
függetlenül lelkesen bejártuk a Bahnhofstrasse
és a Limmat folyó közötti városrészt,
melyet Zürich talán legszebb részének tartanak. A belváros hangulatos
folyómenti látképét alapvetően három jellegzetes templomtorony teszi
különlegessé, melyről bármikor felismerjük Zürichet. Egyik ezek közül a kecses,
hegyes tornyú Fraumünster, melynek
története még 853-ban kezdődött, amikor a helyén az arisztokrata nők számára
épített apátság állt.
Maga a templom azóta sokat változott, viszont történelmi
jelentősége a mai napig óriási. Szintén említésre méltóak a világhírű
festőművész, Marc Chagall által készített festett üvegablakok a szentély körül.
Nem messze a Fraumünstertől magasodik a hatalmas órájáról és tömzsi
harangtornyáról könnyen felismerhető St
Peters Kirche, melynek 8,64 méteres átmérőjű számlapja a legnagyobb egész
Európában.
Évszázadokon keresztül ez az óra adta a hivatalos zürichi időt, melyhez
mindenkor alkalmazkodtak a helyiek.
A harmadik fő templom az óvárosban a Grossmünster (Nagykatedrális), melynek
ikertornyai a Limmat folyó túlpartján magasodnak. A templom története a 8.
századig nyúlik vissza, s két korábban említett társához hasonlóan alaposan
átalakult az évszázadok során, a jelenlegi épület a 13. századból való.
A 15.
században Ulrich Zwingli a Grossmünster szószékéről szónokolva hirdette a
reformáció tanait, melynek eredményeként magát a templomot is hamarosan megfosztották
korábbi díszeitől. A templom tornyának oldalában látható Nagy Károly szobrának
másolata (az altemplomban őrzött eredetit még 2004-ben én is megcsodálhattam).
A Grossmünster mögött elterülő, dimbes-dombos Niederdorf városrész számtalan keskeny utcácskával,
macskaköves sikátorral és hangulatos terecskével rendelkezik, ahol élvezettel
bolyongtunk fel-alá.
A házfalakat és a kőkerítéseket sok helyen jópofa „street
art”-ok dobták fel, melyekkel jó turista módjára beálltunk pózolni egy fotó
erejéig.
Ezután a folyó mentén húzódó Limmatquai sugárútra tértünk rá, melynek legérdekesebb szakasza a
Grössmünster és Városháza környéke, ahol jó néhány egykori céhes ház sorakozik.
Úgy tűnik, nem mi voltunk az egyetlenek, akik a
világbajnokságra érkezve kora reggeli városnézésre adták a fejüket – egy 3-4
fős szlovák hokimezben virító társasággal már vagy negyedjére futottunk össze.
Ha már így hozta a sors, megkértük őket, hogy készítsenek rólunk egy képet,
háttérben a Fraumünsterrel és St Peters Kirchével.
A Limmatquai-en haladva Quai Brücke magasságában egy hosszú, kordonnal elkerített
útszakaszra értünk ki. Mint hamarosan kiderült, ma rendezték meg a Zürich
Maratont, melynek útvonala 42
km hosszan, a Zürichi-tó (Zürichsee) mentén halad végig. A futók megállás nélkül özönlöttek,
alig tudtunk átkelni az út túloldalára.
Ezután kiültünk a Zürichi-tó partjára
és élveztük a kilátást. Hihetetlen belegondolni, hogy a várostól 40 km hosszan, egészen a
Glameri-Alpokig húzódó, kifli formájú gleccsertó vize ivóvíz tisztaságú.
Sétálgattunk a tóparton, majd az öböl északi
csücskében lévő Bürkliplatz felé
vettük az irányt, ahonnan a menetrend szerinti sétahajók is indulnak. A
kedvezményes diákjegyek 8 frankba kerültek a másfél órás hajóútra, úgyhogy
elhatároztunk, hogy mi is benevezünk egy menetre. Megvettük a jegyeket a
13.00-kor induló hajóra, majd folytattuk a városnézést.
Ekkorra már egész szép idő kerekedett, a nap
kisütött, s egyre többen érkeztek ide élvezni a tavaszi forgatagot. Rengeteg
hokiszurkolót lehetett mindenfelé látni, akik büszkén viselték a nemzeti
mezeket. Nagyon tetszett nekünk tóparton lévő virágóra, mely szép és esztétikus
megjelenése mellett még az aktuális időt is pontosan mutatta.
A futóverseny
apropóján számtalan cég is kivonult ide hirdetni magát, így néhány promós
ajándék nekünk is jutott. Kaptunk például egy műanyag vákuumcsomagolt sárga
csillagot, amit elsőre nem tudtunk megfejteni, mi is lehet valójában.
-
„Köszönöm. De ez mi?” – kérdeztem a
kedves hostess csajszit.
-
„Törülköző!” – felelte vidáman.
-
„Ez törülköző?” – néztem vissza rá kissé
furcsán.
-
„Persze! Vízbe kell tenni és kinyílik teljes
méretére.”
Mik vannak!? De kaptunk ingyen chipset és zacskós
gyümölcslét is.
A sétát a General-Guissan-Quai
mentén folytattuk, ahol egy kellemes parkot alakítottak ki, tele virágzó
fákkal, szép sziklakertekkel.
A Mythenquai
magasságában elértünk a maraton célegyenesébe, ahova folyamatosan érkeztek a 42
km-es távot teljesítő futók. Közelről megcsodálhattuk a kerítésre aggatott
emlékérmeket is, bár amennyit ezért futni kell, még a gondolatba is belefájdul
a fejem. Sosem voltam egy nagy futó, még a gimnáziumi 2000 métert is csak
szenvedve tudtam lefutni.
Dezső pedig eközben kiszúrta, hogy pont az egyik
kedvenc svájci bankjának a székhelye előtt haladtunk el, s mivel 5 éves kora az
az álma, hogy bankigazgató lesz, be is állt pózolni a prominens épület elé.
Visszafelé jó nagy kört tettünk, elkalandoztunk a
város másik vasúti pályaudvara, az Enge
felé, majd a kikötő felé vettük az útirányt.
A háromszintes sétahajónk pontban délután 1-kor
indult, viszont zsúfolásig tömve volt emberrel.
Szerencsére egy egész jó helyet
sikerült kifogni, ahonnan jól láthattuk a tájat, viszont vécére csak váltott
üzemmódban tudtunk elmenni, nehogy elveszítsük a jó pozíciónkat.
A környező
hegyek, a havas csúcsok és a nyugodt tóparti lakóövezetek láttán csak úgy
sárgultam az irigységtől, hogy milyen szerencsések is azok, akik egy ilyen
helyen élhetnek.
A hajó fél 3 körül vitt vissza minket a
Bürkliplatzra. Mivel mostanra már verőfényes napos időnk lett, gondoltunk
újrafotózzuk a Limmat folyó menti részeket, a Fraumünstert, St Peters Kirchét.
Utóbbiba be is tudtunk menni, ám szerény belső méretei és puritán megjelenése
meglepetéssel szolgált. Készítettünk itt egy időzítős, közös képet Dezsővel,
mint a zürichi út egyik legemblematikusabb helyszíne előtt.
Ezután sétálgattunk még a környező utcákban, melyeket
néhol ipari mennyiségű nemzeti, városi és kantoni zászlóval aggattak tele,
vicces volt látni.
Szépen lassan visszabattyogtunk a pályaudvarra, ahol
kinéztük a 16.20-as Klotenbe menő S-Bahnt, mivel a zürichi VB jégcsarnoka
tulajdonképpen nem is Zürichben, hanem a tőle alig 10 km-re található 18 ezres
kis városkában található. Szerencsére legalább külön jegyet nem kellett rá
vennünk, mivel a meccsre szóló belépőjeggyel (a mérkőzés napján) korlátlanul
használhattuk a tartományi tömegközlekedést. A vonat indulásáig hátralévő időt
a pályaudvar szomszédságában lévő Svájci Nemzeti Múzeum (Schweizerisches Landesmuseum) parkjában (Platzspitz) töltöttünk, ahol rajtunk kívül még piknikezők tucatjai
élvezték a szép, napos időt.
A vonat indulása előtt lebattyogtunk az aluljáró
szinten lévő 22-es vágányhoz, ahonnan az #S7 számú, Winterthurig közlekedő
S-Bahnra kellett felszállnunk. Vadonatúj emeletes vonat érkezett, meg is
céloztunk a felső szintet, ahol feltűnően kevesen ültek.
Ünnepélyesen felvettem a magyar mezemet, s hogy Dezső se maradjon mez nélkül, elhoztam neki egy Red Wings-eset. Kezdett azonban kicsit nyugtalanítani minket, hogy az alsó szinten kisebb tömeg gyűlt össze, míg nálunk az emeleten alig van rajtunk bárki.
Ünnepélyesen felvettem a magyar mezemet, s hogy Dezső se maradjon mez nélkül, elhoztam neki egy Red Wings-eset. Kezdett azonban kicsit nyugtalanítani minket, hogy az alsó szinten kisebb tömeg gyűlt össze, míg nálunk az emeleten alig van rajtunk bárki.
-
„Lacó, ez az 1. osztály! Tuti, érvényes ide a
jegyünk?” – fordult hozzám Dezső.
-
„Háát…emlékszem, hogy olvastam volna bármi
kikötést, szerintem maradjunk nyugodtan.” – feleltem, de a válaszom még
engem sem nyugtatott meg túlságosan.
Végül apró betűvel, de tényleg megtaláltam ez a
kikötést a jegyen, úgyhogy megelőzendő egy tetemes bírságot, nyomban át is
ültünk a másodosztályra.
Az út Klotenig alig 15 perc volt. Már a
vonatállomástól egyértelműen jelezték az irányt a jégcsarnokig, mely a kloteni
erdő közepére épült. „Welcome to Ice
Hockey Country!” – hirdette a kiírás a VB hivatalos kabalafigurájával,
Cooly-val, a jégkorongozó tehénnel együtt.
Az előző mérkőzésről ekkortájt kezdtek kiözönleni a
szurkolók, melyen meglepetésre a fehéroroszok hosszabbítás után legyűrték a
szlovákokat. Megkerestük a csarnok mellett felállított szurkolói falu
sörsátrait, ahol egy kedves ismerős fogadott – Anita.
Na jó, nem volt teljesen váratlan a találka, már
előzetesen mesélte MSN-en, hogy a svájci barátjával kint volt a
magyar-szlovákon is két napja, s mivel remekül szórakoztak az egyébként
rendkívül izgalmas (4-3-as szlovák győzelemmel végződő) mérkőzésen, nem kellett
sokat győzködni a párját, hogy a kanadaira is jöjjenek ki. Így ráadásul velünk
is találkozhatnak. A barátja, Christian is szimpatikus srácnak tűnt, ráadásul
alkalomhoz illően, magyar címeres melegítő felsőben virított.
Vettünk egy-egy sört, majd beültünk az egyik
sörsátorba beszélgetni, ahol mellesleg az óriáskivetítőn a berni helyszínen
futó, német-svájci meccset adták élőben.
Anita mesélt a svájci gyakornoki állásáról, a kinti
életéről, és úgy általában a svájci hétköznapokról. Christian mindeközben fél
szemmel az óriáskivetítőre tapadt, s csak időnként kapcsolódott be a
beszélgetésbe. Amikor aztán a svájci csapat hosszabbításban legyőzte az ősi
rivális németeket, Christian – a többi jelenlévő svájcival egyetemben – a
helyéről felpattanva éltette a nemzeti csapatát.
A mérkőzés kezdete előtt egy órával lehetett
leghamarabb bejutni a csarnokba. Mi ahogy lehetett bemenetünk, hogy elcsípjük
még a csapatok bemelegítését. Anitáéknak más szektorba szólt jegye, úgyhogy
tőlük ideiglenesen elbúcsúztunk.
Pont akkor értünk be, amikor a csapatok kikoriztak a
jégre. Wow, a magyar válogatott „A” csoportos VB-n! Azta, mennyi NHL játékos,
szinte mindegyiket arcról felismerem! Nagy léptekkel komplett széksorokon
másztam át, hogy mielőbb lejussak és fotózhassam, videózhassam a kedvenceket,
ezúttal kivételesen mindkét oldalon. Hatalmas élmény volt ott lenni és látni
őket!
A csarnok még a meccs kezdetére sem lett tele,
úgyhogy lazán átülhettünk volna a miénknél sokkal jobb helyre is. Leültünk
először egy helyre, de szinte azonnal fel is pattantam onnan.
-
„Bakker, szerintem beleültem valami vízbe.”
– legalábbis olyan érzésem volt, mint amikor egy eső utáni nedves padra ülök
le.
Bár nem láttam semmilyen vízre utaló nyomot, inkább
kerestünk egy másik, néhány sorral fentebbi helyet.
-
„Na, szép, ez is olyan…mi lehet ez? Tök hideg
a szék…” – elégedetlenkedtem.
Önkéntelenül is hátranyúltam fenekemhez, mibe ültem
bele, amikor észrevettem, hogy a combomnál vagy 15 centi hosszan egy hatalmas
szakadás tátong a fekete nadrágomon.
-
„Hááát…öö…ez egy kicsit elszakadt azt hiszem…”
– állapítottam meg tényhelyzetet.
Úgy tűnik, amikor a széksorok között lépkedtem át, az
egyik lépésnél megadta magát a nadrág anyaga, s azért hittem, hogy beleültem
valami nedves dologba, mert a combom közvetlenül a hideg műanyagszékhez ért. Nézzük
a jó oldalát, legalább a szakadás nem olyan helyen történt, hogy a nemesebb
részeim is kikandikáljanak, csak az alsógatyám egy részét csodálhatták meg a
figyelmes szemlélődők.
Nem sokkal később elkezdődött a mérkőzés. Nem volt
sok kétségem afelől, hogy ki fog nyerni, bár reménykedtem, hogy legalább egy
becsületgólt összehoz a magyar csapat. Sajnos ezen az estén még ennyi babér sem
termett a mieinknek, a kanadaiak egyszerűen túl erősnek bizonyultak.
Voltak jó és veszélyes megmozdulásaink, de a korong csak nem akart bemenni a kanadai kapuba. Ráadásul a második harmad elején az egyik fiatal magyar csatárt, Benk Andrást nagyon csúnyán leütközte a kanadai Upshall, de úgy, hogy eltört a kulcscsontja.
Voltak jó és veszélyes megmozdulásaink, de a korong csak nem akart bemenni a kanadai kapuba. Ráadásul a második harmad elején az egyik fiatal magyar csatárt, Benk Andrást nagyon csúnyán leütközte a kanadai Upshall, de úgy, hogy eltört a kulcscsontja.
A második harmadra átültünk Anitáékhoz az egyik
drágább szektorba, s bár becsülettel szurkoltunk a magyar fiúknak, a kanadai
csapat végig irányította a mérkőzést és fölényes 9-0-s győzelmet aratott.
A kanadaiak egyik legnagyobb sztárja a Tampa Bay jégkorongozója, Martin St. Louis mesterhármast ért el.
A kanadaiak egyik legnagyobb sztárja a Tampa Bay jégkorongozója, Martin St. Louis mesterhármast ért el.
Miután lement a győztes csapat tiszteletére a kanadai himnusz, a népes magyar szurkolótáborral együtt mi is elénekeltük a magyar himnuszt a derekasan küzdő válogatottunknak. Megérdemelték! Szép pillanat volt!
A meccs végeztével az ajándékboltban vettem egy emlékkorongot és egy szeretnivaló, plüss Cooly figurát, majd elköszöntünk Anitáéktól.
Az izgalmas rész csak ezután következett, ugyanis
Dezső barátjával kellett volna találkoznunk valahol, aki állítólag tud segíteni
a ma esti szállásban. A telefonjára azonban nem válaszolt, úgyhogy hiába
vártunk közel félórát a csarnok előtt, nem tudtuk elérni. Visszabattyogtunk a
kloteni állomásra, s már azon viccelődtünk (mely távolról sem volt olyan
mulatságos), hogy vagy egy zürichi híd alatt alszunk, vagy egy méregdrága
hotelben (feltételezve, hogy az olcsó szállásokat a VB idején már jó előre
lefoglalták). A vágányoknál állva azért Dezső próbálkozott még hívni a
barátját, akitől egyszer aztán jött egy SMS, hogy várjuk meg a peronon.
Nem sokkal később megszólított minket egy alak.
Magyar mezt és nemzeti színre pingált papír fejvédőt viselt, amit az ilyen
hokis eseményeken szoktak osztogatni. Így ismerkedtem meg, Dezső sokat
emlegetett ismerősével, Pistivel.
Az S-Bahnunk 5 perccel éjjel 11 előtt futott be.
Pisti időközben leegyeztette a szállásadójával, hogy vesz majd fel minket,
melyik állomáson kell leszállnunk. Bő 40 perces vonatozás következett, egészen
a Stäfa
megállóig. Ezalatt kölcsönös élménybeszámolót tartottunk, s én is kicsit jobban
megismertem Pistit. Ő is elég nagy hokiőrült, mezét már számtalan jégkorongozó
aláírása díszíti.
Mint kiderült, a szállásadója, egy idős svájci bácsi,
a családjának egy régi ismerőse, aki gyakorlatilag befogadta Pistit a VB egész
időtartamára.
A bácsi, becsületes nevén Otto Käppeli, pontosan a
megbeszélt helyen várt minket. Pisti csak kedvesen „Otinak” szólította,
bemutatott minket, majd mindannyian beszálltunk az idős úr autójába. A háza a
szomszédos faluban, Hombrechtikonban volt. Dezsővel egy tágas, külön szobát
kaptunk, s ahogy lepakoltunk, hívtak is vacsorázni. A bácsi szakácsnak sem
utolsó, a főztje egészen mennyeinek bizonyult. Egy dolgot sajnáltam nagyon,
hogy csak németül beszélt, az én német nyelvtudásom pedig nyomaiban sem
emlékeztet a három évvel ezelőtti középfokú nyelvvizsgámra. Hozzám hasonlóan
Dezső is inkább a passzív hallgatósági pozícióba helyezkedett, bár ő a tavalyi
a linzi félévnek köszönhetően szinte mindent megértett, viszont Pisti
helyettünk is megállás nélkül lökte a német szöveget. Mentendő a saját
becsületemet, néhány alaposan átgondolt német mondatot én is közbeszúrtam, így
nem maradtam teljesen kuka.
Az evés végeztével felvonultunk a szobánkba. Míg
Dezső fürdött, megpróbáltam megstoppolni a nadrágomat, még szerencse, hogy a
kicsiny túlélő tatyómban mindig van varrókészlet, bár eddig egyszer sem
nyitottam még ki. Nem mondom, hogy ezután elmegyek varrónőnek, de olyan atombiztosan
sikerült megstoppolnom a megtépett gatyát, hogy utána még éveket használtam
otthon amolyan „munkás nadrágként”.
3. nap –
Rapperswil és Einsiedeln (2009. április 27.)
Reggel az ablakunkból kinézve láttam igazán, milyen
helyre is jöttünk valójába. A ház egy hegyoldalban helyezkedett el, melyhez egy
nagyobb gyümölcsös és kisebb réti is tartozott.
Némi készülődést követően lementünk Dezsővel az étkezőbe, ahol már szó szerint egy terülj, terülj asztalkám várt minket. Ha tegnapi vacsora kiváló volt, a mai reggeli egyenesen fejedelmi! Friss házikenyér, házi lekvárok, finom felvágottak, ízletes svájci sajtok…nyamm, szinte még mindig érzem az ízüket.
Némi készülődést követően lementünk Dezsővel az étkezőbe, ahol már szó szerint egy terülj, terülj asztalkám várt minket. Ha tegnapi vacsora kiváló volt, a mai reggeli egyenesen fejedelmi! Friss házikenyér, házi lekvárok, finom felvágottak, ízletes svájci sajtok…nyamm, szinte még mindig érzem az ízüket.
Evés után összepakoltuk Dezsővel a cuccainkat, s
mivel Mr. Käppeli pénzt nem fogadott el, adtunk neki ajándékba egy magyar népi
motívumokkal díszített kis kerámia kancsót, amolyan vásárfiát, amit kedvesen
megköszönt. Indulás előtt, még lelkesen megmutatott egy a háztól leválasztott,
elszeparált lakrészt, melyet időnként kiad vendégek részére. Kaptunk még tőle
névjegykártyát, majd Pistivel együtt elvittek minket kocsival a szomszédos
városkába, Rapperswilbe.
Itt elköszöntünk tőlük, Pisti készített egy közös
képet rólunk és Mr. Käppeliről, majd elindultunk körbenézni ezen a kedves kis
településen.
A St Gallen kantonba tartozó, kis 7700 fős városka a
Zürichi-tó keleti partján fekszik. A legfőbb látnivalóit néhány óra alatt be
lehet járni. Először a tóparti korzón sétálgattunk a kikötő mellett, majd a
város híres rózsakertjét kerestük fel. Április lévén egy szem rózsát sem
találtunk, de a kiterjedt rózsakertet elnézve érthető, miért hívják Rapperswilt
a „rózsák városának”.
Ezután az óváros fölé magasodó Lindenhof dombon álló, 13. századi várkastélyt (Schloss Rapperswil) kerestük fel. A vár belső udvarába ingyen be lehetett menni, de ott csak egy hatalmas átlátszó, tölcsérformájú mobiltető szolgált látványosságul, mely vélhetően a beltéri események esetén nyújt védelmet az eső elől.
Ezután az óváros fölé magasodó Lindenhof dombon álló, 13. századi várkastélyt (Schloss Rapperswil) kerestük fel. A vár belső udvarába ingyen be lehetett menni, de ott csak egy hatalmas átlátszó, tölcsérformájú mobiltető szolgált látványosságul, mely vélhetően a beltéri események esetén nyújt védelmet az eső elől.
Sétálgattunk a még itt a vár környékén, megnéztük a
duplatornyos plébániatemplomot (Pfarrkirche
St. Johann) és a 15. századi városházát, majd az óváros szívének tekinthető
Hauptplatznál néztünk körül.
Ezzel nagyjából be is jártuk Rapperswillt, úgyhogy
innen már egyenesen a vonatállomás felé vettük az útirányt. Kinéztük az
útikönyvből, milyen látnivalók vannak még itt a környéken, mivel Zürichbe csak
este szerettünk volna visszamenni. Végül Dezsővel egyetértettünk abban, hogy a
következő megálló a csodálatos apátságáról híres Einsiedeln lesz.
Megvettük a jegyeket (11,80 CHF), viszont ezután még
közel félórát kellett kibekkelnünk itt az állomáson, mivel a következő S-Bahn
(#S40) csak a 15.09-kor indult innen Einsiedelnbe. Amikor aztán kimentünk a
peronra, megakadt a szemem az egyik mozdonyon.
-
„Fú, Dezső ezt nézd, pont ilyen játékmozonyom
van otthon. Még a színe is ugyanilyen. Sosem láttam ilyet eredetiben!” –
teljesen feldobott ez a felismerés.
Megérkezve a városkába, szerencsére nem volt gond a
tájékozódással, a fő látnivalónak számító apátságig (Kloster Einsiedeln) végig tábla mutatta az utat.
Az odáig vezető úton betértünk egy pékségbe (Schaböck Bäckerei zum Goldapfel), ahol
állítólag hét generáció óta készítik a helyi mézeskalács-különlegességet. Egy
mini múzeumot is meg lehetett tekinteni a családi mézeskalács-manufaktúra
történetéről.
Ha már itt voltunk, vettünk is egy keveset ebből az eindsiedelni specialistásból, majd folytattuk a sétát. A hangulatos Hauptstrassén haladva megcsodálhattuk az 1693-ban épült, díszes homlokzatú Városházát (Rathaus), míg az utca végében, a város szélén feltűnt az apátság hatalmas épülete is.
Ha már itt voltunk, vettünk is egy keveset ebből az eindsiedelni specialistásból, majd folytattuk a sétát. A hangulatos Hauptstrassén haladva megcsodálhattuk az 1693-ban épült, díszes homlokzatú Városházát (Rathaus), míg az utca végében, a város szélén feltűnt az apátság hatalmas épülete is.
Az einsiedelni Benedek-rendi apátság a barokk
építészet egyik remekműve, melynek története 835-ig nyúlik vissza, amikor egy
szerzetes (Meinrad) ezt a helyet választotta remetelaknak.
Egy évszázaddal később kolostor alakítottak ki, ám a felszenteléskor valamilyen csoda történt, így azóta zarándokhellyé vált. A jelenlegi barokk stílusát a 18. század első harmadában kapta. Az apátság előtti téren áll az aranyozott Mária szoborral díszített Miasszonyunk kútja, ahol a hagyomány szerint a zarándokok a megérkezést követően először isznak.
Egy évszázaddal később kolostor alakítottak ki, ám a felszenteléskor valamilyen csoda történt, így azóta zarándokhellyé vált. A jelenlegi barokk stílusát a 18. század első harmadában kapta. Az apátság előtti téren áll az aranyozott Mária szoborral díszített Miasszonyunk kútja, ahol a hagyomány szerint a zarándokok a megérkezést követően először isznak.
A templomba szerencsére nem kellett külön belépőt
fizetni, fényképezni viszont tilos volt, pedig a főhajó túláradó barokkos
díszítése és az aranyozott szószék megért volna néhány fotót. Szintén megnézhettük
az állítólag csodatevő erővel bíró Fekete
Madonna aranyozott faszobrát, mely az apátság egyik legfőbb kincse.
Miután körbenéztünk bent, megkerültünk az apátságot
és felmásztunk a domboldalban vezető úton (St.
Benediktweg), azt remélve, hogy a dombtetőről szép kilátásban lesz részünk.
Az egyik kanyarulatnál volt egy kis pihenőhely, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt az apátságra. Sajnos az idő továbbra sem bizonyult túl barátságosnak, időként esőszerű szitálást kaptunk az arcunkba, de pont annyit, amennyi még nem szegte a kedvünkben a további túrázástól.
Az egyik kanyarulatnál volt egy kis pihenőhely, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt az apátságra. Sajnos az idő továbbra sem bizonyult túl barátságosnak, időként esőszerű szitálást kaptunk az arcunkba, de pont annyit, amennyi még nem szegte a kedvünkben a további túrázástól.
Továbbhaladtunk a kacskaringós Vogelherdwegen a domboldalban egészen a következő magaslatig,
ahonnan csodaszép panoráma nyílt a völgyben elterülő tóra (Sihlsee) és a környező dombokra, hegyekre.
A gondosan karbantartott, hegyvidéki legelők, a valószínűtlenül zöld fű és friss levegő – egyszerűen imádtam!
A gondosan karbantartott, hegyvidéki legelők, a valószínűtlenül zöld fű és friss levegő – egyszerűen imádtam!
Nem messze tőlünk, a hegyoldalban több helyen is
fehér hófoltokat lehetett látni, amely megmozgatta a fantáziánkat. Dezsővel
fejünkbe vettük, hogy felmászunk oda, és megérintjük a „hóhatárt”, ahogyan azt
viccesen elneveztük. A nedves, füves domboldalon óvatosan kellett haladnunk,
mert rettentően csúszott. Külön élményszámba ment Dezsőt látni felkapaszkodni a
hófolthoz, miközben egyik kezében egy Aprozos (svájci ásványvíz)
műanyagpalackkal egyensúlyozott, melybe valamilyen fura, kékszőlős ízesítésű
Bolero italporos löttyöt töltöttünk.
Egész nap azzal viccelődtünk, hogy a palack valójában tablettás bort rejt, amit időről időre meg kell húzni. Mivel az arcunk alaposan lesült a tegnap hajókázás során, tényleg úgy nézhettünk ki, mint két kezdő alkoholista. Végül csak-csak felküzdöttük magunkat a kiszemelt célhoz, s rettentően büszkék voltunk magunkra.
Egész nap azzal viccelődtünk, hogy a palack valójában tablettás bort rejt, amit időről időre meg kell húzni. Mivel az arcunk alaposan lesült a tegnap hajókázás során, tényleg úgy nézhettünk ki, mint két kezdő alkoholista. Végül csak-csak felküzdöttük magunkat a kiszemelt célhoz, s rettentően büszkék voltunk magunkra.
Mivel ekkorra már délután fél 5 körül járt, elindultunk
vissza az állomásra. Sietnünk távolról sem kellett volna, a következő Zürichbe
menő S-Bahn csak este 8-kor indult. Valahogy kibírtuk az indulásig lévő két
órát, melyhez képest az 50 perces út szinte röpve telt el.
Visszaérve Zürichbe, újabb két órát kellett
elütnünk az éjszakai vonat indulásáig. Ezt az időt ezúttal hasznosabban
töltöttük el. Tettünk egy nagy sétát a folyó és tóparton, s megörökítettük a
zürichi éjszakai panorámát is.
A vonatunk 22.40-kor indult, s szerencsére ezúttal is
saját fülke jutott nekünk. Ezután a mozgalmas nap után egyikünknek sem akadt
problémája a vonaton alvással.
4. nap –
Érkezés haza (2009. április 28.)
A körülményekhez képest egész jót aludtam. Ha a
kalauz nem csörtet be reggel 7 körül, hogy Bécsben majd át kell szállni egy
másik vonatra, valószínűleg a Wien
Westbahnhofig édesdeden alukáltam volna.
Egészen eddig fel sem tűnt nekünk, hogy időközben
tetemes késést is összeszedtünk, csak miután begördülve a bécsi pályaudvarra
megláttuk, hogy csak a 9.50-es EC vonattal megyünk tovább Budapestre. Ha már
így hozta az élet, a szűk egyórás bécsi kényszerpihenőnk alatt tettünk egy
sétát a híres Mariahilferstrassén, majd visszabattyogtunk az állomásra.
A hazaút hátralevő része eseménytelenül telt. Dezső
végül nem jött el velem a Keletiig, hanem leszállt Kelenföldön, ami sokkal
közelebb volt neki az új albérletéhez.
Délután 1 körül, másfél órás késéssel érkeztünk meg a
Keletibe. A vevőszolgálaton még megpróbáltam visszatérítést kérni a jegy árából
a masszív késés miatt, de mivel a késedelem az osztrák szakaszon történet, a
MÁV-os ügyintéző lazán elhajtott.
A kedvemet ugyanakkor ez sem szeghette, fülig érő
szájjal mentem haza. Bár csak rövidke utazás volt, Dezsővel két fantasztikus
napot töltöttünk Zürichben és környékén. Én nosztalgiázhattam egy kicsit a
2004-es svájci körút után, ő pedig körülnézhetett a banki világ központjának
tartott városban, ami – ki tudja – lehet az egyszer az otthona is lesz. Hát, ha
az ember bankigazgató akar egyszer lenni… Hozzá még passzolna is!
Mindemellett hatalmas élmény volt „A” csoportos
világbajnokságon szorítani a magyar jégkorong-válogatottnak! A játékoson ezen
generációja nagyon megérdemelte, hogy belekóstolhasson a világelit versenyébe,
s bár ez még nem mi a kávéházunk, remélem én még megérem, hogy úgy jöjjek „A”
csoportos vébére, hogy a világ bármely csapata ellen esélyesként lépünk jégre.
Ameddig hoki lesz Magyarországon, követni fogom, s ha megadatik ez a lehetőség,
annyit mondhatok: én biztosan ott leszek!