2020. november 1., vasárnap

Oslo

 
Előzmények

Egy jó útitárssal mindig hatalmas élmény új helyeket, közösen felfedezni. Az újdonság ereje önmagában is elképesztően izgalmas, ilyenkor kinyílik a világ, s magunkba szívhatjuk a hely szellemét. Merőben más élményt jelent visszatérni egy olyan helyre, ahol már voltunk korábban. Egyrészről átjárja az embert a jóleső nosztalgia, az ismerős helyeket járva önkéntelenül is leperegnek a szemünk előtt azok a pillanatok, érzések, benyomások, amelyek a korábbi látogatás alkalmával értek minket. Megfigyelhetjük azokat a részleteket, apróbb változásokat, melyek a legutóbbi ittlét óta történtek, míg a dolgok változatlansága, ismertsége jó érzéssel tölt el minket.
Ennél már csak az adhat több ízt egy ilyen kellemes visszatérésnek, ha valaki olyannal érkezel, aki még sosem járt ott, s lehetőség nyílik végigvezetni azokon a helyeken, amelyek anno valamilyen szempontból tetszettek, vagy megérintettek.
Emlékszem, milyen különleges érzés volt elvinni Andit – többek közt – Rigába, Vilniusba vagy Szarajevóba – olyan helyekre, ahova korábban teljesen más körülmények között, egyedül vagy más társaságában jutottam el. Örülök, hogy ezekről a helyekről most már közös emlékeink is vannak, melyek újabb és újabb kapcsolódási pontokat jelentenek a közös életünkben. Ez az oslói út is tulajdonképpen ennek a gondolatmenetnek a részeként született meg.

Bár a 2019-es év első fele kétségtelenül az utazásokról szólt – miután Madrid és Athén mellett olyan rendhagyó úti célt is kipipálhattunk a képzeletbeli utazós térképünkön, mint Kazahsztán –, a nyár közepére már nagyon szükségünk volt valamilyen új és lehetőleg pozitív impulzusra. Mi sem támasztja jobban alá ezt, minthogy egyszerre két helyre foglaltunk is repjegyeket – Frankfurtba és Oslóba. Utóbbit irányonként a nevetségesnek mondható 2990 forintos árért vesztegették, amire nem lehetett nemet mondani.

Érdekes belegondolni, hogy én ezt megelőzően 2012-ben, az Andival való megismerkedésünk évében jártam Oslóban. Akkor egyedül vágtam neki a háromnapos útnak, s a CouchSurfing keretében, egy gyermekeit egyedül nevelő, lengyel származású anyukánál találtam szállást. A késő márciusi idő még napsütés ellenére is javában a csípős hidegről szólt, de engem ez sem zavart. Teljesen izgatott voltam, hogy az alig pár hónapot megélt Ryanair járat jóvoltából, fillérekért elérhetővé vált a norvég főváros.
Így, 7 és fél évvel később, újfent egy röhejesen olcsó repjegy adta meg a lehetőséget az újabb oslói kirándulásra, melyre ezúttal Andival közösen készülhettem.


1. nap – Városnézés Oslóban (2019. szeptember 13.)


Három héten belül másodszor kellett hajnalok hajnalán kelnünk egy reggeli 6:10-es repülőjárathoz. Még jó, hogy a telefonomban el volt menve a frankfurti úthoz beállított 3:10-es ébresztő, úgyhogy előző este elég volt egy mély sóhaj keretében újra aktiválni a riasztást.
A reggeli készülődést követően még gyorsan végigmostam a Mondeo ablakait, megtisztítva a szomszédos mezőről odafújt, ipari mennyiségű homoktól. Hajnali 4 óra előtt 10 perccel átgurultunk szüleimhez felvenni Anyát, aki ezúttal a – péntek lévén – később munkába igyekvő Apát helyettesítette reptéri transzferünk tekintetében. 
 
Még javában sötét volt, amikor 40 perccel később kiértünk a reptérre. Gyors búcsú Anyától, aki átvéve a volánt, egy üdvözlő villogás kíséretében tovább is gurult a Mondeóval. Egyből a biztonsági ellenőrzések felé vettük az útirányt, ahol pechünkre pont a legszélső sorba sikerült beállni, ahol egy tök új biztonsági röntgengépet tesztelgettek. Idegtépő lassúsággal haladt itt a sor, mivel az új masina szinte mindegyik csomagot félretolta külön ellenőrzésre, ahol aztán egy árva jóember túrta végig az összes motyót, mivel másik két kollégája a külön ellenőrző szalag végére próbált eszkábálni valami peremet, hogy ne zúgjanak le egymás után a feltorlódó csomagok.
    - „Szerinted mindegyiket végigkenjem?” – kérdezte az egyik ellenőr tanácstalanul, kezében valamilyen ecsetet szorongatva a hozzá legközelebb álló kollégáját, aki megvonta a vállát, majd hozzátette:
    - „Hát, kenjed. Abból baj nem lehet.” – felelte a fejét vakargatva.
Hát, ezt így elnézve, elég szánalmas volt az összkép, főleg, hogy a többi sorban villámgyorsan haladtak az átvilágítások. Meg sem lepődtünk, hogy Andi fényképzőgépes táskája és az én hátizsákom is fennakadt ezen az értelmetlen rostán, s a masina által veszélyesnek ítélt szalagra lett küldve. Megőszültünk, mire végre sikerült átverekedni magunkat az átvilágításon, ahonnan egyből a vécé felé siettünk tovább, ahol aztán…
    - „Mekkora sor már ez?! Na, ne hülyéskedjünk!” – fakadtam ki, majd szitkozódva beálltam a budihoz váró sorba. 
 
Mire végeztem itt is, gyakorlatilag már baktathattunk is a beszállókapunk (A19) felé. Mielőtt azonban még lemehettünk volna a bádogterminálhoz vezető részhez, egy hagyományosan elektronikus beszállókártya-olvasókapus ellenőrzőponton kellett áthaladni. A gond csak annyi volt, hogy a négy kapuból mindössze egy működött, ott is egy árva lélek nézegette meg egyesével az összes jegyet – mondanom sem kell, óriási tömegtumultus közepette.

Több sorbanállás már megártott volna így kora reggel, szerencsére innentől egészen a beszállásig már ütemesen tudtunk haladni. Kibattyogtunk az utasfolyosón a széles betonplaccra, ahol két A321neo Wizz Air gép is várakozott. Ilyenkor mindig az első dolgom megfigyelni a repülő lajtromjelét, remélve, hogy olyan lesz, amivel még nem utaztam.

    - „HA-LVB lesz a miénk… vele még nem repültem.” – jegyeztem meg Andinak.
    - „Hát, örülök, hogy nem a másikkal utazunk…” – tette hozzá Andi a szomszédos gépre mutatva, melyen a HA-LVA regisztrációs jel díszelgett.
    - „Való igaz, repülés inkább élve, mint HA-LVA… hehe.” – jegyeztem meg, jól elszórakozva a saját poénomon.

A járatunk egész pontosan indult. Ahogy a gép szépen-lassan elemelkedett a földről, s egyre feljebb kúszott hajnali égbolton, úgy tárult elénk az első, kora reggeli napsugarak által megvilágított budapesti látkép. 
Ahogy elhúztunk a főváros felett, Andit percek alatt elnyomta az álom. Én még kitartottam egy bő félórát, majd miután egy sűrű felhőréteg beúszott alánk, kitakarva az alant húzódó látnivalókat, én is engedtem az álommanó csábításának. A bő kétórás repülőút jó részét átaludtam, s csak akkor ébredtem fel, amikor már az ezernyi apró kis szigettel tarkított, töredezett norvég partok fölött húztunk el. 


A gép ráadásul pont Oslo peremének érintésével fordult rá a reptér felé vezető légifolyosóra, így a távolból be tudtam azonosítani a norvég főváros egyik legjellegzetesebb épületét, a Városházát.

Végül reggel fél kilenc előtt nemsokkal landoltunk Oslo repülőterén (Oslo Lufthavn). A terminálépületet kifejezetten szépnek és modernnek találtuk, melynek kialakításához a megszokottnál több fát használtak fel. A reptér építészeti megoldásai mellett a norvég árakon is volt mit ámuldozni, csak úgy kerekedtek a szemeim, ahogy menetközben, fejben felszoroztam a koronában (NOK) feltüntetett összegeket. Az egyik kávézó előtt lehorgonyozva Andi is bőszen matekolta az egyes kávéfajták árait, mérlegelve, hogy mekkora luxusnak számítana a világ egyik legdrágább országában rögtön egy túlárazott (29 NOK) reptéri kávéval indítani a napot. Esetében azonban – ilyen hajnali kelés és kevés alvás esetén – a kávé elemi fontosságú, napindító üzemanyagnak is betudható, úgyhogy előkaparva a TransferWise kártyámat, már álltam is be mellé a sorba. Az elvitelre kapott kávénak már a ténye is mosolyt csalt Andi arcára, úgyhogy ezzel biztosra vettem, hogy jól indult az oslói kirándulás.

Ezt követően a városi transzfer lehetőségeit vettük sorra. Furcsamód a hagyományos elővárosi vonat valamivel olcsóbbnak bizonyult (105 NOK/fő) a reptéri shuttlebusznál, úgyhogy végül emellett döntöttünk. Persze, ha az Express reptéri vonatra (Flytoget) váltunk jegyet, az helyből kétszer ennyibe került volna.
Beszerezve a jegyet, kibattyogtunk a 4-es vágányhoz, várva következő (9:43-as) járatot, mint a messiást. Andi a meleg kávéspoharát szorongatva egy vicces kis írásra bukkant a peron kövében, ami arról szólt, milyen is a „jó vendég”. Eszerint nem marad túl sokáig egy helyen, majd hazamegy, ugyanis a legjobb barát is nyűggé válik, ha túl sokáig vendégeskedik a másik házában. Andinak ez kifejezetten tetszett, jót vigyorgott rajta:
    - „Ó, norvégok! Introvertáltként én átérzem ezt…”
 
Nemsokkal később befutott a vonat, mely bő 20 perc alatt ért be az Oslo belvárosában lévő központi pályaudvarra, az Oslo sentralstasjonra (Oslo S). A hatalmas komplexum magában foglalja az egykori csarnoképületet is, melyet népszerű bevásárlóközpontként újítottak fel, s vágányok helyét trendi kávézók és szendvicsbárok váltották fel. 
Mivel itt található egy turistainformációs iroda, betértünk ide ingyenes várostérképért, s némi jótanácsért a főbb látnivalókat illetően. Míg sorra kerültünk, Andi az iroda előterében berendezett „zöld város” és „vegán étkezés” témájú kiállítást járta végig, majd zsebünkben a frissen beszerzett térképpel, kezdődhetett a városnézés.

Elsőként a pályaudvar bejáratánál „ólálkodó” Tigrist mutattam meg Andinak. A város alapításának 1000. évfordulójára felavatott, hatalmas bronz tigrisszoborral képet nem tudtunk készíteni, mivel pont előttünk rohamozta meg egy csapat óvodás kisgyerek. Innen a Bjørvika-öböl partjára sétáltunk ki, melyet az oslói Operaház (Operahuset) jellegzetes, rámpára emlékeztető modern épülete ural. Andi kifejezett izgatottsággal fotózgatta az ikonikus épületet – mint később kiderült azért, mert nem sokkal az út előtt látta a népszerű norvég tévésorozat, az Időbevándorlók első részét, melyben először pont itt az operaház melletti öbölben jelennek meg az első „időutazók”…
Miután lőttünk egy sort képet az öböl túloldaláról, felsétáltunk az Operaház lankás oldalán a kilátóteraszra, ahol néhány rikácsoló sirály szomszédságában élvezhettük az öbölre nyíló kilátást. 



Ez követően bekukkantottunk az épület szép, faelemekkel díszített előterébe, ami már csak azért is jó döntésnek bizonyult, mert ingyenesen használhattuk a mosdót.

Innen az öböl keleti szélén magasodó dombon található Ekebergi szoborparkba (Ekebergparken) sétáltunk volna át, viszont a főút felől érkezve sehol sem találtunk gyalogosan megközelíthető átjárót a parkba, a kocsik részére fenntartott alagútba pedig nyilván nem mentünk be. Végül csalódottan visszafordultunk, majd a dinamikusan fejlődő, építkezésekkel teli Sørenga városrészen átvágva baktattunk vissza a Tigris fémjelezte Jernbanetorgetre.
Ezután Oslo belvárosának legszebb részét indultunk felfedezni. Először a Karl Johans gatén haladva a magas, tömzsi tornyú Katedrálisnál (Oslo domkirke) álltunk meg. 
Az 1697-ben épült dóm ad időnként otthont a királyi család esküvőinek, illetve fontosabb állami eseményeknek is. Egy ideig keringtünk a templom körül keresve a tényleges bejáratot, de akárhány ajtót is találtunk az egyes oldalakon, mindig egy másik ajtóhoz irányított az ottani kiírás, úgyhogy a harmadik ilyen után feladtuk, s folytattuk a nézelődést a Karl Johans gate mentén.

A népszerű sétálóutca egy hosszú, parkosított térre vezetett, melyet szinte minden irányból valamilyen fontos látnivaló szegélyezett. A tér keleti végében a norvég Parlament (Stortinget), mellette pedig az elegáns luxusszálloda, a Grand Hotel Oslo épülete kapott helyet, míg a nyugati felét a Nemzeti Színház (Nationaltheatret), valamint az Oslói Egyetem (Universitetet i Oslo) központi kampusza ékesíti. Utóbbit most láttam én is először teljes valójában, mivel anno, amikor legutóbb itt jártam, felújítás miatt teljesen be volt csomagolva.


Pihenésképp lecsüccsentünk a Parlament előtti padra elnyammogni a maradék szendvicseinket, miközben kiélveztük a kellemes őszi napsütést. A tízórait követően belekukkantottunk a nők szavazati jogáról szóló szabadtéri kiállításba, majd a közelben lévő Királyi palotához (Det kongelige slott) siettünk, hogy le ne maradjunk a 13:30-as őrségváltásról.
A palota előtti téren (Slottsplassen) szépen-lassan gyülekezett a nép, majd megjelent néhány katona, akik szigorú mozdulatokkal odébb terelték az érdeklődő tömeget, előkészítve a helyet a dobpergés és katonai induló közepette ütemesen menetelő, díszegyenruhás őrségnek. Meglepetésünkre több lány is felbukkant az őrök között, de ők is – a férfiakhoz hasonló – eltökélt tekintettel lépdeltek előre. 

Az új őrség elvonult előttünk, majd a palota sarkánál lévő faház előtt álltak meg háttal mindenkinek, vagy 100 méterre minden érdeklődő szemtől. Hosszú percekig semmi érdemleges nem történt, a háttérben közben L-alakba rendezett nézelődők láthatóan unták a showt. 

Egy 3-4 éves, totyogós kisfiú be is rohant az őrökkel elzárt tér közepére, kihasználva a másodperc töredékének megfelelő időrést, amikor anyja éppen még csecsemőkorú testvérkéjét próbálta nyugtatgatni. Anyuka persze egyből utánaeredt, majd egyik kezében a bömbölő tesóval, másikkal a renitens fiúkát fogva visszakormányozta a kordon mögé. A jeleneten még az amúgy szigorú tekintetű őrök is jót mulattak. Ezt követően az új váltás csapat végre visszalépdelt a palota előtti őrbódéhoz, majd vezényszavak kíséretében elfoglalta az új pozícióját.
 
Miután a leváltott őrök trappolva odébbálltak, Andival megkerültük a palotát, hogy az épület mögötti hangulatos kis parkban tegyünk egy sétát. Körbesétáltuk a kis mesterséges tavacskát, mely saját szökőkút mellett egy kifejezetten a kacsák részére kialakított kis szigettel is rendelkezett.

Ezt követően lesétáltunk a kikötőhöz, mellyel szemben a város egyik legjellegzetesebb épülete, a Városháza (Rådhuset) áll. A vöröstéglából épült, két, tömzsi toronnyal büszkélkedő szögletes épületnél kétségtelenül találhatunk szebbet a városban, mégis emblematikus megjelenése már annyira egybeforrt Osloval, hogy nehéz lenne nélküle elképzelni a norvég fővárost. 
Anno be is mehettem a neves épületbe, ahol a Nobel-békedíjat szokták minden évben átadni, de a jelenlegi felújítási munkálatok miatt erre ezúttal nem volt lehetőség.

Innen felsétáltunk a szomszédos földnyúlványra épült Akershus erődbe (Akershus Festning). A 13. század végén emelt erődítmény, évszázadokon keresztül Oslo védelmi rendszerének szerves részét alkotta, s bár napjainkban főleg turisztikai és muzeális célokat szolgál, a katonaság továbbra is részleges ellenőrzése alatt tartja a komplexumot.
Elsőként az egykori tüzérségi épületben berendezett látogatóközpontot kerestük fel, ahol egy gyors mosdókört követően kértünk ingyenes térképet az erődhöz, majd elindultunk felfedezni az egyes részeket. Érdekes megfigyelni az egykori katonai barakkokokat, őrházakat és börtönt, melyek napjainkban már teljesen új funkciót látnak el. Megcsodáltuk a kastély melletti füves tisztáson sorakozó ágyukat, majd végigsétálva az erőd fala mentén élveztük a Pipervika-öbölre nyíló csodás kilátást, a sirályok rikoltozását és a kikötőben himbálózó hajók látványát. 
Megkerestem vastag fűtakaróval borított várfalon azt a helyet is, ahol anno hosszasan fűben ücsörögve gyönyörködtem az oslói látképben – egyedül. Jó érzéssel töltött el, hogy Andi ezúttal velem van, ugyanezen a helyen.

Bejárva az erődöt, lesétáltunk a kikötő túloldalán lévő, emberektől nyüzsgő sétányra (Stranden). A sok kávézó és étterem mellett anno megbújt itt egy kicsiny McDonald’s is, mely nagyjából az egyetlen megfizethető élelemszerzési helynek számított a 7,5 évvel ezelőtti önmagamnak, így kifejezetten élénken élt az emlékeimben. Bár az a Meki már láthatóan a múlté, s láthatóan átadta a helyét egy másik étteremnek, a vele kapcsolatos nosztalgikus sztorikat azért újból megosztottam Andival – valószínűleg már sokadjára. Kiélveztük az erődre nyíló pompás kilátást, majd Oslo egyik másik fő látványosságához, a Vigeland Szoborparkhoz (Vigelandsparken) gyalogoltunk el a #12 villamos vonala mentén. 
 
Útközben betértünk egy kisboltba venni némi gyümölcsöt (almát és körtét), melyeket a híres Vigeland szobroknak otthont adó Frogner parkhoz (Frognerparken) érve jóízűen elnyammogtunk.
A park hatalmas területén elterülő, összesen 212 darab különálló szoborból álló, grandiózus installáció garantáltan emlékezetes látnivalónak számít, mivel minden egyes alkotás egy vagy több anyaszült meztelen alakot ábrázol, akik sokszor elég szokatlan, meghökkentő vagy groteszk pózokban vannak megörökítve. 


A túláradó meztelenség okozta első döbbenet után azért a figyelmes szemlélődő megfigyelheti, hogy a szobrok többségénél milyen szépen érzékeltetik az emberek közötti gyengédséget, érzelmeket és a legapróbb gesztusokat. Persze vannak elég elborult kompozíciók is, elég csak a csecsemőket rugdosó férfira, térdelő szarvas agancsán csücsülő nénire, illetve mindenféle pajzán, erotikus gimnasztikai pozíciókat felvevő párokra gondolni. 
A park leglátványosabb eleme vitán felül a domb tetején lévő 17,3 méter magas obeliszk, melyet 121 egymásra préselődött meztelen test alkot. 
Hirtelen az ember el sem tudja dönteni, hogy ez a polgárpukkasztó műalkotás inkább fallikus szimbólumnak, vagy kissé groteszk művészeti kompozíciónak illik be inkább. Az obeliszket további 36 kisebb szoborcsoport veszi körül, mely általában hemzseg a fotózkodó turistáktól. Ennek okán természetesen mi is beálltunk a sorba, megörökítve magunkat és egymást a bizarrabbnál bizarrabb szobrokkal.
Miután bejártuk a szoborparkot, elbattyogtunk a legközelebbi metró (T-bane) megállóhoz (Majorstuen), ahol fejenként 108 NOK-ért váltottunk egy 24 órás tömegközlekedési bérletet, melyet a Ruter („az oslói BKK”) által ellenőrzött autóbusz, metró, villamos és kompjáratokon elfogadnak. Ezt követően metróra pattantunk, majd hat megállót megtéve a Tøyen állomásig utaztunk, mely alig 150 méterre található a szállásunktól (Central City Hostel).
Megérkezve a szállásfoglalásban jelzett címre, elsőre azt hittük, rossz helyen járunk, mivel a foglalt hostelnél egy-két kategóriával elegánsabbnak számító Best Western hotelt találtunk az adott helyen. Aztán kiderült, hogy az olcsó, hosteles szekció az épület mögött, egy felújított egykori raktárépületben található, csak a foglalások együtt vannak kezelve a hotelével.

A mi szobánk egy alagsori részen volt kialakítva, melynek egyetlen „ablaka” a földszinten lévő közösségi tér étkezőasztalára nyílt, így érhetően végig elfüggönyözve tartottuk. A rendkívül puritán szobácska amúgy minden alapvető célnak megfelelt, bár az ágyamon lévő matrac kissé furcsa állaga nyomán úgy ugrált, mintha egy ugrószőnyegen lennék.
Miután lepakoltunk, ideje volt valami vacsora után nézni. Végül abban maradtunk, hogy a jórészt bevándorlók által lakott Grønland városrészben próbálunk szerencsét, ahol egymást érték az olcsóbb kajáldák és éttermek. Végül egy Istanbul Kebab nevű helyre ültünk be, ahol én csirkés kebabot kértem, míg Andi húsmentes falafelt rendelt. Az adagokra nem lehetett panasz, viszont így is közel kétszáz koronát fizettünk (198 NOK, kb. 6600Ft) mindezért.

A vacsora végeztével még nem akartunk egyből visszamenni a szállásra, s inkább egy kis éjszakai sétát tettünk a belvárosban. Megnéztük a színváltós fényekben úszó Operaházat, majd az Akershus erőd dombjáról csodáltuk meg a kikötő éjszakai látképét. 
 
A városnak ezen része már teljesen elnéptelenedett így este 9-re, szinte alig lehetett látni egy árva lelket az utcákon. Elbattyogtunk a sárga fényárban fürdő Városházáig, majd visszametróztunk a hostelba.


2. nap – Høvedoya, Vikingmúzeum és a Fram (2019. szeptember 14.)

Alapvetően egész jól aludtunk, leszámítva, hogy a lakrész többi szobájának lakói a legcsekélyebb tekintettel sem voltak senki másra, s olyan dübörgő trappolással közlekedtek fel-alá, hogy azt hittem, majd’ beszakad könnyűszerkezetes épület parkettája. Az ütemtelen dübörgést aztán egy hatalmas csattanás törte meg, mely akkorát szólt, mintha valaki lepuffantottak volna. Kész csoda, hogy ezek mellett még jutott nekünk értékelhető alvóidő.

Ébredést követően konstatáltuk, hogy a tegnapi csodás, napsütéses őszi idő is a múlté, s hűvös, szeles, barátságtalan időjárást kaptunk helyette. Erősen lógott az eső lába, ráadásul a váratlan hideg oltárán helyből kétszer annyi ruharéteget kellett magunkra halmozni, mint előző nap.
Miután összeszedtük cókmókunkat, valami reggeliszerűség után néztünk. Első körben a közeli benzinkút 7Elevenjében néztünk körül, de az ott készült hotdogok és szendvicsek eléggé hitványnak bizonyultak, úgyhogy végül a metrókijárat melletti kis kávézóba ültünk be. Itt aztán választottunk 2-2 friss péksütit (nekem vaníliás és sajtos-sonkást, Andinak pedig két darab spenótos ízűt), amihez Andinak járt még egy napindító kávé, így a lehető legkellemesebb módon indult a reggel. Persze ezért az árért (130 NOK, kb. 4350 Ft) itthon mindketten megebédelhettünk volna, de ezt az érzést el kellett engednünk, különben aztán tényleg minden költés után rosszul éreztük volna magunkat. Akkor pedig minek jövünk Norvégiába utazni. Kiélveztük tehát a kellemes reggelit, közben pedig kigondoltuk a mai napi programtervet is.
Ennek megfelelően az első programpontnak egy kis hajókirándulást terveztünk a Pipervika-öböl túloldalán található Høvedoya szigetecskére. Lemetróztunk a Nationalteatretig, majd kisétálva a kikötőbe próbáltunk rájönni, honnan indulnak a menetrendszerinti kompjáratok a környező szigetekre. Bolyongtunk egy sort, mire valaki végre segíteni tudott, s beállhattunk az #1 számú hajóállomáshoz, ahonnan a B1-B2-B3 kompok valamelyikére kellett várnunk.
Végül a fantáziadús „Oslo X” névre keresztelt hajó szedett össze minket. Fizetni a jegyért külön nem kellett, mivel a tegnap váltott, 24 órás Ruter bérlet érvényes erre a kompra is.

Maga az út nem tartott sokáig, alig 10 perc alatt át is értünk a szemközti Høvedoya szigetecskére, mely túraútvonalai mellett egy 12. századi ciszterci kolostorromot tud felmutatni, mint említésre méltó látnivalót. Egy kis érdekesség, hogy ezt a kolostort napra pontosan 841 évvel Andi születése előtt adták át. 

Miután körbenéztünk a romoknál, a Maps.ME offline térképén követtük az egyik túraútvonalat, ami a sziget egyik magaslati pontjára vezetett, ahol Oslo és az Akershus erőd védelmére telepített, 19. századi ágyúkat lehetett megcsodálni. 

Készítettünk néhány vicces fotót a történelmi jelentőségű lövegekkel, majd a sziklás part mentén vezető hangulatos kis ösvényen folytattuk a felfedezőtúrát. Az öbölre nyíló kilátás, a sirályok rikoltozása, fel-alá suhanó vitorlások, valamint a szomszédos kis sziget, Lindøya színes házacskái így együtt egy rendkívül idilli, megnyugtató képet sugároztak.

Egy szűk óra alatt körbejártuk a szigetet. Szerencsénkre, ahogy visszaértünk a hajóállomásra, épp elértük a következő kompot, mely visszavitt minket az oslói kikötőbe.
Következő programpontként a Botanikus kertet jelöltük meg, úgyhogy a Nemzeti színháztól visszametróztunk a hostelunk közelében lévő Tøyen állomásig, de ezúttal az ellenkező irányba kellett elindulnunk. Az Oslói Egyetem irányítása alá tartozó Botanikus kert (Botanisk hage) a metrókijárattól egy kőhajításnyira, a Sikoly című festményt is jegyző, híres norvég festő, Edvard Munch élettörténetét és munkáit bemutató Munch Múzeum (Munch-museet) és a szomszédos Természettörténeti Múzeum (Naturhistorisk museum) közé ékelődött. 
Tettünk egy kellemes kis sétát a tavacskával, pavilonnal és kisebb-nagyobb ösvényekkel tarkított, hangulatos füvészkertben, majd elindultunk felkutatni a #30 buszjárat legközelebbi megállóját. Menetközben jól elszórakoztattuk magunkat:
    - „Andi… ott egy Tesla!”
    - „Ott is egy!”
    - „Megint jön egy! Mennyinél is járunk?”
Ugyanis az elmúlt másfél napban lelkesen számolgattuk az oslói utcákon látható Teslákat, hogy majd elújságolhassuk a luxusautó- és nem mellesleg hatalmas Teslarajongó unokaöcsémnek, Ádámnak. Hamar rá kellett jönnünk, hogy itt a Tesla nemhogy nem számít ritkaságnak, gyakorlatilag majdnem népautónak is felfogható. Szinte két-hárompercenként szembejött velünk egy példány, úgyhogy a házi Tesla-számlálónk is rohamléptekkel pörgött.
    - „76…77…78… éééés ott jön a 79. is!”
    - „Nahát, tíz Tesla kevesebb, mint másfél perc alatt. Ez tuti rekord!”
 
Megtalálva a megfelelő buszmegállót, felpattantunk a következő #30 buszra, mely egészen a Bygdøy-félszigeten lévő Vikinghajó múzeumig (Vikingskipshuset) vitt minket. 
Kifejezett izgatottsággal vártam a kiállítást, mivel anno ez kimaradt nekem. A belépőjegy 100 NOK volt fejenként, a táskákat pedig le kellett rakni belépés előtt egy számkódos megőrzőbe. Itt egy kicsit meggyűlt a bajunk a széffel, mivel a használati utasítás eléggé érthetetlennek bizonyult. Sebaj, nem lehet ez olyan bonyolult. Valószínűleg meg kell adni a kódot, betenni a cuccost, majd bezárni, és kész. Nyomogattam rajta nagy lelkesen a gombokat, csipogott össze-vissza, viszont ahogy bezárult a széfajtó, elnyelve a táskáinkat, és sehogyan sem tudtuk kinyitni.
    - „Biztos, hogy jól adtad meg a számokat?” – kérdezte aggódva Andi.
    - „Biztos… azt hiszem.”
Végül a biztonsági őr segítségét kellett kérni, aki úgy tűnt, cseppet sem lepődött meg a kérésen. Egy mágneses mesterkulccsal kinyitotta a tárolót, majd türelmesen elmagyarázta, hogy előbb betesszük a cuccot, becsukjuk az ajtót, csak utána adjuk meg a kódot. És lám, működött is!

A múzeum fókuszpontjában három eredeti vikinghajó, az Oseberg, Tune és Gokstad áll, melyekről számtalan érdekességet tudhatunk meg. Belépve a főbejáraton elsőként az Oseberg fogadja a látogatókat. 
 
Az i.sz. 820 körül, tölgyfából készült, 21,5 méter hosszú, faragványokkal gazdagon díszített hajó egyszerre tudott evezősen és vitorlásan is hajózni, viszont a megkímélt állapotából arra lehet következtetni, hogy alapvetően más célból épült – temetkezési helyként. A 20. század elején felfedezett hajóban ugyanis két női csontvázat találtak, akik feltehetően kiemelt társadalmi státusszal bírhattak, amiért ilyen előkelő nyughely jutott nekik. 
A sírként funkcionáló hajó fel volt szerelve hajózási és mezőgazdasági szerszámokkal, konyhai eszközökkel, öt ággyal, két sátorral, egy szintén faragásokkal díszített kocsival, négy szánnal, tizenöt lóval, hat kutyával és két kis tehénnel. Igen, ez mind elfért Oseberg fedélzetén! A két nő halálával kapcsolatban is megtudhatunk érdekességeket – az egyikükről azt tartják, nagyjából 80 év körüli lehetett és valószínűleg rákban halt meg, míg a „barátnőjét” 50 év körülinek saccolják, s már enyhén gyógyulásnak indult, törött kulcscsonttal rendelkezett.

A Gokstad névre keresztelt másik hajó még hatalmasabb – 23 méteres hosszúságát és 5 méteres szélességét látva teljesen eltörpülnek mellette az emberek. Vélhetően i. sz. 890 körül építhették, s gyors, megbízható hajó lehetett, mely a zordabb tengeri utakat is sikerrel veszi. 34 fős személyzettel rendelkezett, s alapvetően felfedező- és kereskedelmi utakra, valamint portyázó, zsákmányszerző rajtaütésekre használhatták. 
Oseberghez hasonlóan tölgyfából készült, sőt még egy kis kabint is kialakítottak a fedélzeten. A Gokstad is végül sírhajóként végezte, ám jelen esetben egy 40-50 év közötti férfi maradványait rejtette a bárka. Vélhetően hadvezér lehetett, mert igen erőszakos halált halt, de legalább őt is bőséges ellátmánnyal engedték végső útjára. Vele temettek egy sátrat (ha a koporsós kabin kényelmetlen lenne), 64 pajzsot, szánkót, 12 lovat, 8 kutyát és egy pávát.

A harmadik, Tune néven ismert hajó sajnos elég rossz állapotban maradt meg. 18,7 méteres hosszúságával jóval szerényebb méretekkel rendelkezett társainál, viszont kiváló vitorlázó tulajdonságokkal rendelkezett. Egy férfi végső nyughelyéül szolgált, aki három ló, egy kard, két szurony, egy pajzs kísérte el.

A három hajón kívül még számtalan érdekes relikviát, használati eszközt lehet megcsodálni a múzeumban, melyeket az ásatások során találtak, vagy épp a temetkezőhelyként használt hajókból került elő. Lókefe, fésűk, díszes fadobozok, gyertyatartó, étel és gabona tárolására használt tálak, edények, mezőgazdasági eszközök, csörgők, valamint egy gazdagon faragott díszítésekkel teli faszán és szekér. Mindemellett az Oseberg sírkamrájából négy elképesztő aprólékossággal faragott, (kissé riadt tekintetű) állatfejszobor is előkerült, melyeknek valószínűleg valamilyen spirituális védőerőt tulajdoníthattak. Az ötödik faragott állatfej pedig a szánkóra volt erősítve – gondolom annak sem ártott a jószerencse.

Mire bejártuk a múzeumot, kint elkezdett szemerkélni az eső, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy essen vagy ne, így inkább csak bosszantó vízdarát fújt a szemünkbe a hideg szél, ahogy a meglehetősen jómódú környéken legyalogoltunk a Bygdøy-félsziget végében lévő Fram Múzeumhoz (Frammuseet).
Két hajós múzeum egymás után még akár unalmas is lehetne, de a Fram egy teljesen új dimenziót képvisel ebben a kategóriában. Az egyik legjobb múzeumnak tartják egész Norvégiában, és az én mindenkori listámon is masszívan az élmezőnyben foglal helyet. A korábbi oslói utam alkalmával nemsokkal zárás előtt érkeztem, így csak alig félóra jutott rá, hogy végigrohanjak a döbbenetesen színvonalas múzeumon. Azt biztosra vettem, hogy ha lesz lehetőségem visszatérni Oslóba, ide eljövök még egyszer.

A múzeum fókuszpontjában egy grandiózus, fából készült sarkkutató hajó, a Fram áll, mely háromemeletnyi magasságban kitölti az épület belső terét, miközben körülötte, minden szinten (beleértve magát a hajó belsejét és a fedélzetet is) érdekes, interaktív, szemléletes tárlat várja a látogatókat. Részletesen bemutatják a sarkkutatással kapcsolatos tudnivalókat, a körülményeket, melyekkel a kutatóknak szembe kellett nézniük, a főbb expedíciókat, valamint a hajón dolgozók életének mindennapjait. 

2013 óta egy másik legendás norvég hajó, a Gjøa is otthonra lelt itt a Fram Múzeumban, mely arról ismert, hogy elsőként hajózott át az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán vizeit összekötő északnyugati átjárón.

A múzeum saját kistermes mozival is rendelkezik, ahol meghatározott időközönként lejátszanak egy-egy rendkívül informatív és igényes kisfilmet a sarkköri felfedezőkről, a két hajóról és az expedíciókról, remekül összefoglalva a főbb tudnivalókat még azelőtt, hogy elkezdenénk végigjárni magát a tárlatot. Be is ültünk megnézni a következő ilyen filmecskét, majd a Déli-sark meghódításáért vívott versenyfutásról szóló kiállítást néztük végig, mely részletesen bemutatja a két vetélytárs felfedező, a norvég Roald Amundsen és a brit Robert Falcon Scott expedícióinak történetét. Amundsen a Fram fedélzetén jutott el az Antarktiszra 1910-ben, melyet onnantól bázishajóként használtak. A versenyfutást végül Amundsen nyerte, így ő lehetett az első a világon, aki a Déli-sark földrajzi középpontjához kitűzhette a saját nemzeti lobogóját 1911. december 14-én. Bár Scott csak alig egy hónappal maradt le tőle, ő a puszta vereségnél sokkal többet vesztett – az életét. Szegény, társaival együtt odaveszett a visszaút alkalmával.

Amundsen világraszóló sikere hozta meg a világhírt a Framnak is. Bár bő nyolc év telt el azóta, hogy utoljára láttam, a hajó grandiózus méretei láttán most is tátva maradt a szám. 
Szuper dolognak tartom, hogy nemcsak fel lehet menni a Fram fedélzetére, de tulajdonképpen a „pincétől a padlásig” bejárhatjuk az egész hajót, mely számtalan érdekességet tartogat. 

Megcsodálhatjuk azt a fedélzetre szerelt szélkereket, mely egy dinamónak termelte az áramot, amit aztán világításhoz használtak fel. Beállhattunk pózolni a hatalmas kormánykerékkel, megnézhettük, hol tartották a malacokat, majd a korhűen berendezett hajótestet járhattuk be töviről hegyire. 

 
Jártunk a például a konyhában, a közösségi élet epicentrumának számító étkezőben, ahol időnként kártyázással, dartsozással múlatták az időt. A terített vacsoraasztalnál az expedíció minden részvevőjének külön helyet tüntettek fel, amit a saját képükkel díszített tányér jelzett, ami egy-két személyes dolgot, idézetet is tartalmazott az adott illetőről. 


Naplóbejegyzésekből egy-két színes érdekességet is kiemeltek – ilyen például, hogy karácsonykor a „Csendes éj”-t énekelték a legénység tagjai, majd Amundsen mondott ünnepi beszédet a vacsoránál, s hogy még egy összecsukható karácsonyfával is készültek a különleges alkalomra. Bekukkanthattunk Amundsen kabinjába, a gépházba, sőt még fedélzeti budiba is.
Szerintem Andival még órákat el tudtunk volna nézelődni itt, de amikor bemondták, hogy hamarosan zár a múzeum, meg kellett szaporáznunk a lépteinket. Úgy tűnik, a harmadik oslói látogatásra is marad felfedezendő rész a Fram Múzeumban. Ezzel együtt alaposan kihasználtuk a rendelkezésre álló időt, miután az utolsók között tereltek ki minket a múzeumból.

Ezt követően visszabuszoztunk a Nationalteatretig. Mivel útközben lejárt a 24 órás Ruter bérletünk, a belvárosba érve már határozottan feszült figyelemmel monitoroztam a felszálló utasokat, nehogy belefussunk valamilyen ellenőrbe. Nem lett volna kellemes egy norvég árszínvonalhoz igazított bírságot összeszedni.
Végül megúsztuk büntetés nélkül, viszont az izgalmakat nem szerettük volna fokozni, úgyhogy az útközben kinézett vacsorahelyre már gyalog indultunk el. Erre a célra a kifejezetten jó értékelésekkel bíró kézműves burgerezőt, az Illegalburgert néztük ki. Hogy a kis étterem valójában mennyire működik illegalitásban, azt nem tudom, de burgert készíteni az tudnak. Cégér nincs, alig lehet megtalálni, sőt, a vécé bejárata mellett egy hatalmas kutya pihenget békésen, úgyhogy minden adott egy formabontó vacsoraélményhez. Én a hot mama fantázianévre keresztelt burgert kértem, míg Andi megmaradt a vegán opciónál. Minden köret és ital nélkül végül 210 NOK-ot (kb. 7000 Ft) fizettünk a két burgerért, de határozottan megérte az árát.

Jóllakottan és elégedetten indulhattunk innen tovább. Még mielőtt a hostel felé vettük volna az útirányt, elbattyogtunk a vasútállomásra (Oslo S), hátha be tudjuk előre szerezni a vonatjegyet holnap reggelre, a jegyiroda már órák óta bezárt, így ez másnapra maradt.
 

3. nap – Indulás haza (2019. szeptember 15.)

Bár a gépünk távolról sem indult olyan korán, mint az idefelé úton, de ha a 9:20-as indulásból visszaszámoljuk a reggeli készülődéssel, reggelivétellel, reptérre bumlizással töltött időt, belekalkuláljuk a kb. 20-30 percente közlekedő vonatot és az esetleges vis maior miatti késés lehetőségét, rögtön kijön, hogy 5:45 és 6:00 között akkor is fel kell kelnünk, ha az ég a földdel egybeér.
A katonás készülődés közepette nem volt nagy kunszt a nettó kétnapnyi cuccunkat összepakolni, úgyhogy az ébresztő lecsapását követő 25 percen belül már indulásra készen álltunk. 

Egy gyors fotó a szobánkról, valamint a lakrészül szolgáló egykori raktárépületről, majd irány a metró. Két megállót utaztunk a Jernbanetorget megállóig, ahol átkeveredve a központi vasúti pályaudvar (Oslo S) területére gyorsan beszereztük a jegyeket a következő reptér felé közlekedő vonatra.

Amint a vonatjegyeket a zsebben tudtuk, a sorrendben második legfontosabb teendőnknek láttunk neki – reggeliszerzésnek. Nem is kellett sokat vacillálni ezen a kérdésen, az állomáson lévő 7Elevenben kapható friss péksütik pont megfeleltek eme nemes célnak.
A vonatunk 6:54-kor gördült be, s amint lehuppantunk két szabad ülésre, már suhantunk is tovább az oslói reptér fel. Bő 20 perc alatt meg is érkeztünk.

Mint utóbb kiderült, nem kellett volna ennyire sietnünk. Közel háromnegyed órás késéssel szálltunk fel. Andi ezúttal sem húzta sokáig ébren, de nem is hibáztatom, valóban zsúfolt 2 és fél nap volt mögöttünk. Édesdeden alukált, míg meg nem kezdtük a süllyedést a magyar légtérbe érve, aztán amikor a festői szépségű Dunakanyar és Visegrád felett húztunk el, már ő is az ablakra tapadt. Mi több, még a saját házunkat is tisztán látni lehetett, ahogy Dunakeszi széle mentén fordultunk rá a reptéri irányra.



Ahogy a budapesti landolást követően battyogtunk elfele a tarkabarka Wizz Air géptől, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy amikor bő egy hónap múlva legközelebb repülünk, az már Kínába lesz! Rendkívül izgalmas, de ugyanakkor félelmetes is belegondolni!
Mindenesetre az újabb nagy utazás előtt kifejezetten jól esett egy ilyen kellemes, könnyed kis oslói kiruccanás, amely mindkettőnket kicsit máshogy érintett meg. Andi egy újabb falatnyi skandináv élményt kapott a tavalyi göteborgi út után, mely révén immár Norvégia is felkerült a képzeletbeli utazási térképére. Én pedig egy jóleső nosztalgia közepette élhettem újra az egykori oslói élményeket, megosztva mindezt azzal, akivel világ végére is elmennék. Utólag visszagondolva is értékelem, hogy anno tényleg megragadtam minden szembejövő lehetőséget az utazásra, amitől az sem tántorított el, ha egyedül kellett útra kelnem. Ezek a magányos utak formáltak azzá világutazóvá, aki ma vagyok, viszont ha mindezt valakivel együtt lehet megélni, az adja meg egy utazás igazi sava-borsát. Innentől kezdve, ha a Fram grandiózus méretére, a Vigeland park pucér szobraira, vagy az Operaház rámpaszerű épületére gondolunk, Oslo képe már, mint közös emlék fog megjelenni a szemünk előtt…




Nincsenek megjegyzések: