New York, Boston, Washington

 

Előzmények 

 

2019 tavasza elsőre nem is tűnik olyan távolinak. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Petiékkel utoljára együtt utaztunk, és egy sokáig emlékezetes út keretében fedeztük fel Kazahsztánt. Valójában nem is fordulhatott volna nagyobbat velünk a világ azóta! 

 

Átvészeltünk egy többéves világjárványt, Andival összeházasodtunk, elköltöztünk, munkahelyet váltottunk. Mindez azonban messze eltörpül a lehető legnagyobb változás, a szülővé válás mellett. Blanka érkezésével minden új értelmet nyert, prioritások alapjaiban rendeződtek át, felülírva gyakorlatilag mindent, amit és ahogy addig csináltunk. Beleértve az utazásokat is.  

Eleinte a Covid korlátozások hatására amúgy is minimálisra csökkent a csecsemővel biztonsággal bevállalható utak száma, úgyhogy a külföldi utazások témáját gyakorlatilag el is engedtük. Helyette ezt az embert próbáló időszakot inkább egymásra és kiscsaládunk formálódó dinamikájára fordítottuk.  

 

Ahogy az idő múlásával a világ is egyre jobban nyitotta meg a kapuit, a mi utazási kedvünk is régi fényében tért vissza – immár Blankával kiegészülve, csak merőben más prioritások mentén. Az intenzív, hátizsákos, programokkal és látnivalókkal telezsúfolt, kalandos utak helyét átvették a gyerekbarát, laza, alapvetően kényelmes utazások. A fokozatosság jegyében nagyon figyeltünk arra, hogy olyan utakat szervezzünk, ami Blankának is élvezhető, befogadható, hátha sikerül már így kisgyerekként megszerettetni vele az utazást. Ez annyira jól sikerült, hogy manapság Blanka már rutinosan viseli a korai kelést, hozzászokott a repterek nyüzsgő világához, repülés, buszozás, vonatozás izgalmához és a más nyelven beszélő emberek, eltérő ételek, kultúrák nyújtotta élményekhez. Ahhoz, hogy mindez valódi élmény maradhasson mindenkinek, tudnunk kell, milyen fajta út működik gyerekkel és mi nem. Időnként nem árt némi kockáztatás és a határok tesztelgetése (öhm...Kenya), de Andival már egyre inkább értett bennünk az igény, hogy időnként úgy is utazhassunk, ahogy régen.  

Szerencsére a nagyszülőkre mindig lehet számítani, ha időnként vigyázni kell Blankára – sőt a leányzó mindig elképesztő izgatottsággal várja, ha ott is aludhat Mamáéknál, Papáéknál. Először 2024 januárjában próbáltuk ki, hogy viseli, ha egy egész hosszú hétvégére leadjuk szüleimhez, míg mi elutazunk Birminghambe Andival kettesben. A gyerek nemcsak hogy elviselte a szülőmentes hétvége fájdalmát, de alig várta, hogy mikor mehet újra, még több napra nagyszülőzni.  

Nem könnyű belőni, hogy mennyi az ideális, még a gyerek számára elviselhető mennyiségű idő, amíg nélkülözni tudja a szüleit, mindenesetre így a 4-5 éves kora körül ezt nagyjából bő egy hétre lőttük be. Ilyen mennyiségű „szabadidőből” már igencsak izgalmas dolgokat lehet kihozni, úgyhogy ennek megfelelően szabadjára is engedtem a fantáziámat. Madeira, Azori-szigetek, Marokkó csak néhány azok közül a felmerülő célállomások közül, amelyeken – és kapcsolódó repjegyeiken – aktívan rajta tartottam a szememet, s középtávú úti célok között számoltam velük. 

 

2024 őszén, amikor egy közös pizzázás alkalmával Petiéknek épp a kalandos afrikai élményeinket meséltük, felmerült az ötlet, hogy milyen poén lenne Kazahsztán után újra közösen, négyesben utazni valahova. Az ötlet csírája úgy tűnik nem csak bennünk fogant meg, mert Peti a következő találkozóra már a tabletjét is magával hozta, hogy a felmerülő úti célok mellé már konkrét dátumokat és kapcsolódó repülőjáratokat tudjunk nézni. Madeira és Marokkó mindenki fantáziáját beindította, úgyhogy az ötletelés is ilyen irányban indult el. Sajnos a valódi szűk keresztmetszetnek az időpont behatárolása bizonyult, mivel Petiéknek kizárólag a húsvéti hosszú hétvége +/- egy-két hetes időintervallum játszott, hogy relatíve kevés szabival maximalizálni tudják az út hosszát. 

Sajnos a légitársaságok is ennek megfelelően áraztak. De még hogy! Hiába repül Wizz Air Budapestről közvetlenül Madeirára vagy Marrakeshbe, csak úgy röpködtek a 120-150 ezres repjegyek ezekre a helyszínekre, míg pár héttel korábban (vagy később) már ennek töredékét kérték el értük.   

- „Őrület! Ennyi pénzből már akár New Yorkban is elrepülhetnénk...” – csattantam fel.   

Ahogy ránéztem Petire, egyből tudtam, hogy mire gondol.

- „Hát, végül is...miért ne?” – tette hozzá.  

Már nyílt is a Google Flights – s a lehetséges célállomásokat rögtön egy kontinenssel arrébb jelöltük meg. New York, Toronto gond nélkül a 170-180 ezres tartományban mozgott a kiszemelt időpontokra, ami kiváló kiindulásnak tűnt. Hmm, milyen menő lenne! USA, vagy Kanada – négyen együtt.   

Így indult az egész. 

 

Pár héttel később, amikor néhány korsónyi kézműves sör alkoholmámoros bűvöletében fürödtünk Petivel, az észak-amerikai vonal gyakorlatilag véglegesen letaszította Madeirát és Marokkót az úti célok képzeletbeli trónjáról, ami elképesztő izgatottsággal töltött el mindkettőket, különösen, hogy eredetileg tényleg valamilyen közeli, könnyebben elérhető helyben gondolkodtunk. Abban egyetértettünk, hogy bár Kanada mindkettőnket jobban megmozgatja, be kellett látni, hogy április közepén az időjárás még Ontario és Québec déli területein sem számít távolról sem annyira ideálisnak, úgyhogy mindent egybevetve, reálisan New York kínálkozott az egyértelmű befutónak. A dátumokat tekintve a kezdeti egy hét bő másfélre hízott, hogy a húsvéthétfő és az egy héttel korábbi hétvége is beleférjen – bár sejtettem, hogy az elnyújtott utazás ötletével kapcsolatban Andinak lesznek fenntartásai.    

Megegyeztünk, hogy a következő hetekben feltérképezem a New York-i repjegypiacot, optimális járatkombinációkat, és a két ünnep között összedugjuk a fejünket, hogy mire jutottunk. Így is történt – gyakorlatilag a legjobb 12-13 járatkombinációt követtem napi gyakorisággal, minimalizálandó az árakat, az átszállások számát és időtartamát, kizárandó egyes repülőgéptípusokat (pl. Dreamliner), optimalizálva az indulási és érkezési időket.  

 nyugdíjjazza

Végül szilveszterkor mentünk át Blankival kiegészülve Petiékhez, úgyhogy miután mindenki betermelte a házilag készített kínai jaozi adagját, prezentáltam a repjegyes találatokat Petiéknek. Alapvetően a Lufthansa járatai szolgáltak a legjobb ár-érték kombinációval, amelyek közül kb. 178-190 ezer forint között mozogtak a legolcsóbb járatok. Hiába indultunk bő tucatnyi járatkombinációval, villámgyorsan eljutottunk oda, hogy nagyjából egy járatpár maradt, amit Petiék csuklóból nem vétóztak meg.  

Az egyik fő aggálynak a visszaút mutatkozott, ugyanis a legtöbb költséghatékony opció egy amerikai belföldi járat közbeiktatásával jött volna (pl. New York-Washington Uniteddel, majd Lufthansa Frankfurtig vagy Münchenig), s hiába lett volna bő 2,5 óra a washingtoni átszállásra, Peti azt neccesnek tartotta, mivel az amerikai reptereken manapság állítólag a tranzitutasoknak is át kell újból esni az útlevélvizsgálaton, jelentősen elnyújtva a szükséges átszállóidőket. Ritka nagy marhaságnak és életszerűtlennek hangzott az egész, mivel gyakorlatilag ellehetetleníti a code-sharejáratok nagy többségét, mindenesetre, ha tényleg így van, akkor jelentősen szűkült a mozgástér, hogy milyen járatokból válogathatunk. A túl korai (hajnali 6 órás) indulásúak is le lettek húzva, míg a kései érkezésűek eleve szóba sem jöttek. 

Gyakorlatilag a végére egy járatkombináció maradt az asztalon – Lufthansával Frankfurton keresztül Newarkba, majd Washingtontól Frankfurton keresztül haza, ráadásul bő 25 ezer forinttal drágábban, mint bármelyik más. Fájdalmamat, miszerint a rezervációs áram legfelső lélektani határát nyaldossa a jegyár, némileg enyhítette a tény, hogy ezzel a járatkombinációval egy régi vágyam válna valóra – repülhetnék végre az „Égbolt Királynőjeként” is emlegetett Jumbo Jet, azaz a Boeing 747-es mindkét, még használatban lévő altípusával, a 747-800-al és 747-400-al! Mára sajnos a legtöbb légitársaság kivonta ezt az örök klasszikusnak tartott repülőgépet, így az esélye, hogy ezzel repüljön az ember, drámaian lecsökkent a Covid óta. 

Szerencsénkre a Lufthansa – mint a típus egyik utolsó üzemeltetője – lát még benne fantáziát, s jelenlegi állapot szerint csak 2028-tól a régebbi, 400-as szériát, míg a relatíve fiatal 800-asokkal az 2030-as évekig számol... 

 

Bár ezzel gyakorlatilag sikerült megjelölni a tervezés alapjául szolgáló repülőjáratokat, de az már ekkor látszott, hogy az utazási szokásos, prioritások és személyes preferenciák terén sokkal több alkalmazkodásra lesz szükség, mint a korábbi utak során, ami egyből egy érezhető feszültséget generált mindenkiben.  

Látva repjegyárak miatti elégedetlenségemet, Nóri felvetette, hogy lehet, érdemes lenne előbb tisztázni, hogy pontosan ki, milyen büdzsét szánna erre az útra. Gyorsan végigpörgettem az agyamban a korábbi, hasonlóan nagyobb volumenű transzkontinentális útjaink költségvetését (a fő sarokszámokat, végösszegeket fejből tudom), osztottam, szoroztam, majd egy jó nagy ráhagyással megfejelve kiböktem egy számot. Petiék szeme nagyjából egyszerre kerekedett ki, majd míg Peti arca felvette a „Te sem gondolom komolyan!” tekintetet, Nóri a ChatGPT gyorstervezését hívta segítségül, ami sebtében egy 45-50 százalékkal nagyobb büdzsét dobott össze.  

Ezzel az információval túl sokat nem tudtam kezdeni, azontúl, hogy az eddigi tapasztalatok alapján teljesességgel kizártnak tartottam, hogy az eredeti tervet (New York, majd bérelt autóval Washingtonba, esetleg egy philadelphiai megállóval együtt) tartva ennyiből tudnánk csak kihozni egy ilyen utat. Ahhoz, hogy pontos költségtervet lehessen összerakni, sokkal kiterjedtebb, részletes kutatómunka szükséges, erre eddig sem idő, sem lehetőség nem nyílt, így többnyire a múltbéli tapasztalatokra és néhány Amerika-specifikus sarokszámra lehetett legfeljebb támaszkodni.  

Látva a költségvetéssel kapcsolatos elvárásokban mutatkozó szakadékot, Nóri nem hagyta ennyiben a témát: 

- “Figyeljetek, tudni kell, hogy mennyire vagytok komfortosak ezzel az összeggel. Mert ha nagyon nem, akkor nem érdemes ezt erőltetni.” 

- “Részemről nagyon nem. Nem tudom, honnan és hogyan jött ez ki, de váltig állítom, hogy nem lesz ennyi. Távolról sem.” 

A nézőpontok nemhogy nem közeledtek, de úgy tűnt, mintha nagyon nem egy univerzumban mozognánk. Nórival teljes mértékben elbeszéltünk egymás mellett és láthatóan nem igazán akartuk megérteni a másik mondanivalóját. Többször kifejtette, hogy nekik az ár nem annyira számít, dolgoznak eleget az év során, utazáskor szeretnének komfortosan, kényelmesen utazni, és ha mi nem akarunk ennyit rászánni, akkor nem kötelező együtt mennünk.  

Ezen a ponton már én is kezdtem felhúzni magam – egyrészről teljesen úgy jött le, mintha egy sóher, garasoskodó olcsójános módjára szervezném az utakat, ahol csakis tömegszállásokon alszunk és napközben legfeljebb a saját magunk készítette szendvicseken élünk, hogy ne kelljen sehova beülni... Legalábbis én így éreztem.  

 

Peti igyekezett enyhíteni a kézzel tapintható feszültséget azzal, hogy akkor gyorsan közösen írjuk össze legalább a legfőbb költségbecsléseket (repjegy, szállás, autóbérlés, biztosítás), hogy meddig látunk el, hátha látunk egy közös metszetet és közelebb kerülnek a várakozások egymáshoz. Ezzel párhuzamosan igyekeztünk már napokra lebontva belőni a menetrendet, aminek az lett a vége, hogy Boston is beúszott a képbe, mint lehetséges megálló, ami hallatán az addig Blankát lefoglaló Andi szeme is felragyogott. Az nyilvánvalóvá vált, hogy mind a négy város nem fér bele, túltolni pedig végképp nem szeretnénk, s mivel New York és Washington adott, így választani kell majd Philadelphia és Boston között.  

 

Végül úgy köszöntünk el pár órával éjfél előtt, hogy a kedélyek némileg lenyugodtak, s bár határozottan nem zárult jó szájízzel az évbúcsúztató találkozó, reméltem, hogy innentől tudunk konstruktívan, lépésről lépésre haladni a tervezésben.  

Hazaérve alighogy sikerült elaltatni Blankát, Nóri írt a között chat felületre, megosztva az érzéseit a ma estéről. Rosszul esett neki, amivé az út tervezése fajult és hogy nem tudtuk nyugodtan megbeszélni a dolgokat. Bántónak érezte a stílust, ahogy beszéltem vele, ugyanakkor elnézést kért a saját, indulatosabb kommunikációjáért.  

Ahogy ott ültem, többször is elolvastam az üzenetet, kavarogtak bennem a gondolatok és azon tűnődtem, hogy tudott ennyire félresiklani az egész. Petiékhez vitán felül az egyik legrégebbi és legszorosabb barátság fűz minket, s nem emlékszem, hogy bármikor bármi ehhez hasonló dolog történt volna köztünk. Mindenesetre engem is rettentően bántott az egész, s függetlenül attól, hogy én miként éltem meg (vagy mit láttam bele), semmi sem jogosított fel, hogy ilyen stílusban beszéljek valakivel – főleg nem olyan jóbaráttal, mint Nóri. Végül én is elnézést kértem, remélve, hogy ezzel végleg el tudjuk oszlatni a felmerült feszültségeket és konstruktívan haladhatunk tovább a tervezéssel. 

 

Míg vártuk a válaszukat, egyre többet gondoltam a kinézett Lufthansa jegyekre. Tekintve, hogy a húsvéti időszak közepén megyünk és nincs semmilyen rugalmasság a járatok tekintetében, tehát egyetlen járatkombinációra lövünk, elöntött az aggodalom, hogy ha kicsit is feljebb mennek az jegyárak, akkor tényleg hamar kiesünk abból az árkategóriából, amit szívesen rászánnánk. Ökölszabályként és múltbéli tapasztalatként azt lehet mondani, hogy a nagyobb légitársaságok MINDIG készülnek egy nagyobb promócióval január közepén, amikor már lementek az ünnepek, és újra be kell robbantani az eladásokat. Mindig, minden évben ez van – kivétel nélkül. Bár szinte biztos voltam, hogy ez idén sem lesz másképp, a kötött lehetőségeinket nézve már én is hajlottam volna rá, hogy ne várjunk még két hetet, csapjunk le mielőbb a repjegyekre mielőbb.  

 

Ahogy a naptár 2025-re váltott, mindenki igyekezett pozitívan, s legfőképpen rugalmasan hozzáállni a továbbiakhoz. Petiék is megvitatták a dolgokat, rábólintottak az útra, s megegyeztünk, hogy innentől a konfliktusok minimálisra érdekében igyekszünk kompromisszumos megoldást találni. A Lufthansa jeggyel kapcsolatos aggályaimat is átbeszéltük, s végül egyetértettünk abban, hogy ne húzzuk tovább az időt, foglaljunk most. Petivel felhívtuk egymást, hogy a foglalási folyamat során tudjunk egyeztetni. Bár egyszerre indítottuk a fizetést is, őt a legvégén kidobta a rendszer, s az újratöltés után már csak 17-18 ezer forinttal magasabb áron tudott foglalni. Mi behúztuk az eredeti, 202.800 forintos szinten, bár ez is toronymagasan a legdrágább repjegy lett, amit valaha foglaltam. Felvetettem, hogy négyünk között korrekciózzuk ki a jegyárat úgy, hogy mindannyiunké ugyanannyi legyen, de Peti nagyvonalúan lemondott erről a lehetőségről.  

 

Azt is megszavazta a csapat, hogy Philadelphia helyett Boston ékelődjön be szendvics módjára New York és Washington közé, így a szállásfoglalások mellett, a városok közötti közlekedés kérdésével is kellett kezdeni valamit. Szerencsére New Yorkból Bostonba számtalan módon el lehet jutni kocsival és tömegközlekedéssel is egyaránt, viszont a Boston-Washington viszonylaton többnyire repülni érdemes. Míg én a belföldi repjegy kínálatot térképeztem fel, Peti a New York-i szálláslehetőségeket mérte fel. A szempontrendszer alapján megfizethetetlennek bizonyuló Manhattan az első körben kipontozódott, úgyhogy jórészt a külső városrészekre hagyatkoztunk. A Booking.com hétszámjegyű ajánlatait látva fel volt adva a lecke, szerencsére Peti talált két korrektnek kinéző apartmant Airbnb-n a korábbi ár feléért – egyet Newarkban, egyet Brooklynban.  demokratikus szavazáson végül utóbbi győzedelmeskedett, úgyhogy figyelmünket Boston felé fordítottuk.

A belföldi repjegy piac meglepő érdekességeket tartogatott. Egyrészről a Boston-Washington viszonylaton napi több tucatnyi járat teljesít szolgálatot – fapadosok (Southwest, JetBlue) és hagyományos légitársaságok (United, Delta, American) egyaránt, viszont az óriási kínálat ellenére a jegyárak szinte kivétel nélkül az eget verdesték. Nettó rablásnak tűnt 80-90 ezer forintot elkérni egy másfél órás, egyirányú repülőútért, ráadásul a három nagy játékos gyakorlatilag centre pontosan ugyanannyiért kínálta a jegyeit. A kartellszagú hegemóniát némileg a fő washingtoni repterek helyett a közeli Baltimore-t repülő Southwest törte meg, akik az átlagár közel feléért, kb. 42 ezer forintért vesztegették a jegyeket, ráadásul alapból egy feladott (!) és két kézipoggyászt (!!) tartalmazott a jegyár, míg a hagyományos légitársaságok még a kézipoggyászért is vaskos pluszdíjakat számoltak fel. Mellettük szólt, hogy késő este repültek, így a repülés napját teljes mértékben Bostonra szánhattuk, míg a másnap jó részét már Washingtonra fordíthattuk. Bár Petiék eleinte nem rajongtak a kései repüléséért, a tény, hogy Uberrel gond nélkül és relatíve olcsón el tudunk jutni Baltimore-ból is Washingtonba és több időt tudunk hasznosan, városnézéssel tölteni, meggyőzte őket.  

 

Ezt követően a washingtoni szálláskínálatot pörgettük végig, ami a belőtt árkategóriában meglepően (vagy inkább aggasztóan) sok szuterénlakást és pincéből kialakított lakrészt dobott fel. Itt végül gyorsan ráugrottunk egy lemondható, szimpatikus kertvárosi apartmanra, ahonnan egész jónak tűnt a buszos bejutás a belvárosba.  

 

Boston tekintetében a fő szempontnak az mutatkozott, hogy mivel relatíve kevés időt (két éjszaka) töltünk ott, lehetőleg minimalizáljuk a belvárosba jutást, így az olcsóbb salemi szállások kiestek. Petiéket eléggé elkeserítette a kínálat, úgyhogy több se kellett, rácuppantam a témára. Igyekezve mindenki szempontjait figyelembe venni, sikerült öt teljesen vállalható, belvárosi szállást (tőlem szokatlanul többnyire 3-4-csillagos szállodákat) találni, amelyek mind lokáció, ár és kényelem tekintetében vélhetően megütik az elvárt szintet. Mivel Petiék különösen érzékenyek az értékelési számokra, a 7.8 és 8.7 között mozgó pontszámúakat viszonylag magabiztosan tudtam ajánlani.  

 

Válaszként az összes szállásra írtak külön-külön párszavas véleményt, s bár nem számítottam arra, hogy mindegyik telitalálat lesz, de a reakciókat olvasva komolyan kételkedni kezdtem, hogy ugyanazokat a linkeket nyitottuk-e meg.  

A „kosz”, „egér” és „zaj” szavak – és ezek különféle kombinációja köszönt vissza a legtöbb reakcióban, mint fő ellenérv, valamint a tény, hogy nem lemondható a többség.  

Utóbbit bár én sem preferálom, de az Airbnb-k esetén is minimális terünk van bármilyen módosításra, korlátozott lemondásra, ezért én is rugalmasan kezeltem ezt.  

A szállások egy kivételtől eltekintve 3000-4000+ véleménnyel rendelkeztek – ennyi visszajelzésből nyilván lesz pár, aki koszosnak, zajosnak fogja találni – úgyhogy ezt összevetni egy alig 100+ visszajelzéses, drágább Airbnb-vel igencsak torz képet ad.  

Ennyi vendégnél hotel legyen a talpán, akinél egyszer sem figyel be egy-egy egér vagy ágyi poloska, akármilyen körültekintően is járnak el, szóval a tény, hogy volt már rá példa nem determinálja, hogy komoly és visszatérő higiéniás gondról van.  

A legrosszabb értékeléseket mindig végigolvasom és az ismétlődő, több vendég által listázott problémákat veszem többnyire figyelembe, ezek – ha olvastam is őket – nem tűntek többször előforduló problémának.    

Szóval Petiék egyértelműen kizárták mind az öt szállást, ellenben javasoltak két, külkerületben lévő Airbnb-t. Részemről nem láttam igazán a hozzáadott értéket a tágasabb, ugyanakkor jóval drágább Airbnb-s apartmanokban, tekintve, hogy nem terveztünk effektíve időt tölteni ott az alvást leszámítva, viszont nem akartam megint én lenni a problémás egyed, úgyhogy ezen a ponton – látva, hogy úgyse tudok olyat mutatni, ami megfelelne – inkább kiscsekkoltam a folyamatból, s Andira hagytam döntési jogát.  

Időközben Peti még hozzácsapott egy Hilton hotelos ajánlatot, ami a Logan reptér területén volt, majd várta Anditól a végső visszajelzést. Ő is alaposan végignézett mindent, majd diszkréten megjegyezte, hogy ha a fő szempont a zaj és tisztaság, akkor nem biztos, hogy a reptéri tőszomszédságában, vagy a konkrétan a reptér területén lévő szállás a legalkalmasabb választás. Anno egy évig lakott a lutoni reptér közelében, úgyhogy meglehetősen szkeptikusan fogadta az ötletet, de megakasztani ő sem akarta a folyamatot, úgyhogy East Boston lett a befutó. 

 

Bár a washingtoni szállásfoglalást anno nem mondtuk feltétlen véglegesre, ezek után vissza se néztem, mit foglaltunk lemondhatóra, hanem teljes mértékben elengedtem a szállások témáját, inkább az időközben megérkező Eyewitness útikönyvek módszeres átolvasásával próbáltam haladni. Szerencsére mindhárom városról adtak ki külön útikönyvet, már csak szabadidőre lett volna szükségem, hogy átrágjam magam rajtuk. 

Petivel egyeztetve először Washingtont dolgoztuk fel, mivel ott több olyan látnivaló jött szóba, ahol 1-2 hónappal előre (!)kell jegyet foglalni. Önmagamhoz képest nagyon kevés időt tudtam a tervezésre fordítani, ami rettentően zavart, úgyhogy nagyban segítette a dolgomat, hogy Peti sokszor célzottan keresett meg kérdésekkel, milyen programot vegyünk be vagy hagyjunk ki. A látnivalókat tekintve gyakorlatilag teljes volt összhang, az időpontokat tekintve – ahol mindenképpen előre kellett foglalni – pedig mindent gond nélkül meg tudtunk beszélni.  

Egyedül a Washington-emlékművel maradtunk hoppon, mivel ott, ha előre akar venni jegyet az ember, két lehetőség nyílik: vagy pontosan 30 nappal korábban, vagy 24 órával korábban teheti ezt meg – nincs más opció. Mivel Andival mi épp Lisszabonban jártunk ekkor, ez is szegény Petire maradt, de hiába állt a megadott időpontban rajtra készen a honlapon, a korlátozott számú jegyek azelőtt elfogytak, hogy kettőt pislogott volna. Ezzel így jártunk.  

 

Március elejére a legfontosabb teendők közül már csak a New Yorkból Bostonba történő eljutás kérdése maradt. Erre a viszonylatra eredetileg a Flixbus távolsági autóbuszjáratait néztük ki, mint legolcsóbb opciót, majd egyszer poénból rákukkantottam az Amtrak, az amerikai vasúti személyszállító cég honlapjára, ahol gyakorlatilag a busszal megegyező áron, egy gondolattal gyorsabb menetidővel sikerült megjelölni egy vonatos alternatívát. Petiék alapból is jobban örültek volna a vonatnak, úgyhogy már csak a foglalást kellett megejteni.  

Elsőként regisztráltam az Amtrak honlapjára, s ahogy belevetettem magam a foglalási folyamatba, feltűnt, hogy milyen sokféle csoportos engedményt lehet igénybe venni, úgyhogy a véglegesítés előtt kicsit utána néztem ennek. Kiderült, hogy 4 fős csoport esetén kérhető -25%-os csoportos kedvezmény, ha a „V291” kódot megadjuk a foglalás során. Így is tettem és voilà – már jóvá is írták az olcsóbb árat (27,75 USD/fő)! Rendkívül megörültem a nemvárt árengedmények, úgyhogy ott helyben le is foglaltam a vonatjegyet.  

 

Ahogy közeledett az indulás napja, Peti napi szinten küldözgette a közös chat-be az indulásig hátralevő napok számát. Mindig érdekes érzés fogott el, amikor olvastam. Hol a felkészületlenség miatti frusztráció, hol az örömteli izgatottság, hol az aggodalom, hol a türelmetlenség.   

 

45 nap az indulásig. („Hol van az még?”) 

30 nap az indulásig. („Egy hónap még rengeteg idő.”) 

20 nap az indulásig. („Mikor megyünk már, alig várom!”) 

 

Március vége felé sikeresen elintéztük a beutazás feltételeként szolgáló ESTA-engedélyt. Mivel az USD árfolyam is kedvező irányba mozdult el, váltottunk is Wise-ra egy nagyobb összeget.  

 

8 nap az indulásig. („Már csak egy hét! Úristen, milyen kabátot vigyek? Jó még a régi?”) 

7 nap az indulásig. („Biztosítást kell még intézni! Allianz Arany vagy Platina?”) 

3 nap az indulásig. („Totál felkészületlen vagyok…sebaj, majd lesz valahogy.”) 

2 nap az indulásig. („Lehet, hogy nekem is kellett volna egy olyan új túrahátizsák, mint Andinak. Sebaj, biztos beleférek a régi laptoptáskába…”) 

 

Az utolsó napokban csak úgy izzott a forródrót köztünk a készülődés közepette, s még az utolsó pillanatokban is osztottuk meg egymással a pakolós tippeket, milyen appokat töltsünk le, készítsünk másolatokat az egyes iratokról, útleveléről.   

 

1 nap az indulásig. („Csak sikerüljön elintézni az ablak melletti helyet a repülőn!) 

 

Utóbbi aggodalom különösen aktuálisnak számított, mivel manapság a legolcsóbb árkategóriájú jegyek esetében már a Lufthansa is csak külön díj ellenében engedi a helyválasztást, úgyhogy elkerülendő a hosszadalmas reptéri check-in folyamatot, reméltem, hogy van mód mindezt előre elintézni valahogy. Fel is hívtam a légitársaság törzsutasprogramjának (Miles & More) a telefonszámát, ahol meglepetésemre rendkívül szívélyesnek és segítőkésznek mutatkoztak. Azt mondták, hogy az online check-in megkezdését követően Miles & More tagoknak elvileg tudnak segíteni, s a fennmaradó helyekre valószínűleg ingyenesen át tudnak foglalni minket. Végül csak a Budapest-Frankfurt járatra kellett az ügyfélszolgálattal variáltatni, New York-i járatra teljesen jó, ablak melletti helyet kaptunk.  

 

Délelőtt még elintéztem a számlafizetéseket, kinyomtattam az utasbiztosítási kötvényeket, ESTA-igazolást és a fontosabb belépőjegyeket, majd bepakoltam a kocsiba Blanka összes cuccát, amit Andi előző este gondosan kikészített. Az összes szóba jövő, potenciálisan hiányolható játéknak jönnie kellett, és akkor még nem beszéltünk a futóbicikliről, kis piros rollerről, csillagos overálról, WC-szűkítő ülőkéről, kis bukósisakjáról és minden egyéb hasznos felszereléséről.   

 

Délután már az összes cuccal felszerelkezve indultam el az oviba, ahonnan már egyből Anyukámék felé vettük az irányt. Szinte egyszerre érkeztünk meg Andival, akit egyik kollégája hozott el autóval. Maradtunk egy kicsit, de ahogy közeledett a vacsora ideje, jobbnak láttuk indulni. Fura és határozottan rossz érzés volt elbúcsúzni Blankától, tudva, hogy milyen hosszú ideig nem fogjuk látni. Ekkor realizáltam igazán, hogy valószínűleg nekem ő jobban fog hiányozni, mint én őneki.  

 

Egy villámgyors minibevásárlást és tankolást követően összeszedtük Andi autóját a sződi állomás mellől, majd hazaérve belevetettük magunkat a pakolásba.  

Bármennyire is sikerült jól előkészíteni a cuccokat, az utolsó pillanatban átvariáltam mindent – kezdve a hátizsákkal.  

A kezdetektől fogva csak kézipoggyászt terveztünk vinni, viszont valamiért abban a hitben voltam, hogy erre a szűk két hétre lazán elférek majd a régi libafoszöld laptoptáskámban, ami anno az oroszországi útnál is nagyszerűen bevált. Az első pakolós próba ugyanakkor felemás sikert hozott. Bár valamilyen csoda folytán mindent sikerült beleszuszakolni, a mesebeli kisgömböc kutyafüle lett hozzá képest, s félő volt, hogy a zipzár mentén végigszakad majd a feszület. Hm, mi legyen – ez távolról sem ideális. 

Még egyszer megnéztem, mennyi a megadott maximális csomagméret mind a Lufthansa, mind a Southwest járatain, s ekkor realizáltam, hogy még akár plusz 15 centi magas, és még 10 centi széles táska is lazán beleférne. Hohó, micsoda lehetőségek nyíltak meg hirtelen. Így végül elővettem az 50 (!) literes túrahátizsákomat, belepakoltam mindent, és bár alig 60 százalékát használtam ki, így is bőven a megadott mérethatárokon belül sikerült maradni.  

 

A hagyományokat ezzel együtt most sem sikerült megtörni – mint minden hosszabb út előtt, ezúttal is éjszakába nyúlóan tartott a készülődés, s csak hajnali 3 körül estünk be az ágyba... 

 

 

1. Nap – Indulás New Yorkba (2025. április 10.) 

 

Szűk háromórányi alvással kellett beérnem, miután az ébresztőóra hajnali 6-kor ellentmondást nem tűrően felcsörgetett az ágyból. Akármilyen álmos és fáradt is vagyok ilyenkor, szundinak, vagy visszaalvásnak a gondolata sem merül fel, egyből kelek is fel. Andi természetesen már talpon volt, ami azt jelentette, hogy szokásához híven, legalább 20 perccel megelőzött.  

6:50 körül indultunk el otthonról a szokásos kételyek közepette („Ugye biztos bezártad az ajtót? Tuti?!”), s negyedórával később be is gördültünk szüleim dunakeszi háza elé.  

Blanka még javában az igazak álmát aludta. Adtunk neki egy puszit, mire ő félálomban viszonozta mindezt, keresve közben a Kisvakondját, ami alvás közben kiesett a kis kezéből. Ahogy visszaadtuk neki, megnyugodva rámarkolt és hullott is vissza az álmok mezejére… 

 

A reptérre vezető különösebb izgalmak nélkül telt, bár az M2 felhajtónál, illetve M0 maglódi szakaszánál kisebb dugó fenyegetett, szerencsére pár percnél többet sehol sem vesztettünk, így a 8:00-ra tervezett érkezést mindössze 5 perc késéssel abszolváltuk.  

Nagy puszi és ölelés Apának, búcsú, integetés a Ceed után. Szóval... elkezdődött! 

Megvártuk azért, hogy a Terminál Parkoló sorompója bezáruljon mögöttük, s elguruljon a távolba a kocsi, amikor valami furcsát találtam a kabátzsebemben.  

    - „Úristen, a Ceed kulcsa! Apaaaa…gyere vissza!!!” 

 

Gyorsan előkotortam a telefonomat, hívtam Apát („Vedd fel! Vedd fel!”). Még jó, hogy menetközben Bluetooth-on összekötöttem a telefonját a kocsi kihangosítójával. Szerencsére gyorsan felvette, s pár perc múlva már kanyarodott is vissza. Elsőre nem is értettem, hogyan tudott továbbmenni az indító nélkül, majd rájöttem, hogy nem állította le a motort, amikor kiszálltunk, az autó meg ilyenkor nem szól, hogy a kulcs elhagyja a területét. Oltári mák, hogy nem mondjuk két kilométerrel később, egy piroslámpánál lefulladva jöttünk rá minderre.  

 

A kezdeti izgalmakat követően a terminálépület bejárata felé vettük az útirányt. A biztonsági ellenőrzésekhez érve már villant is a Wizz Air hitelkártya, viszlát sorban állás, s a következő pillanatban már a gyorsítósorban pakolásztuk a cuccainkat a szalagra. Megtöltöttük a kulacsainkat, majd a beszállítókapunál táboroztunk le, ahova nem sokkal később az eddig a lounge-ban reggeliző Petiék is befutottak. Együtt a csapat, indulhat a nagy kaland!  A gépünk Frankfurtba teljesen pontosan, 9:25-kor indult. Ahogy az utashídon tömörültünk a beszállásnál, egy fiatal csajszi szólított meg minket. 

    - „Ne haragudjatok, de megkérdezhetem, hogy véletlenül nem Kolumbiába utaztok Ti is?” 

Mint kiderült, ő egy kéthetes kolumbiai dzsungeltúrára igyekszik, s a funkcionális öltözékünket elnézve kíváncsiskodott, hogy mi is ahhoz a túracsoporthoz tartozunk-e. Jót mulattunk rajta, hogy tulajdonképpen mi is egyfajta dzsungelbe készülünk – egy betondzsungelbe.  

A repülőút alatt szóba elegyedtünk az Andi mellett ülő magyar sráccal is, aki pedig Denverbe utazott.  

- „New Yorkba mentek? Uhh, majd ne lepődjetek meg, hogy ott minden úszik a fűszagban. Kivéve a Central Park, az pisiszagú.” – jegyezte meg velősen. 

 

Nagyjából délelőtt 11 körül landoltunk Frankfurtban. Ahogy gurultunk a végső parkolóhelyünkre, kíváncsian figyeltem a terminál menték dekkoló Boeing 747-eseket, azt találgatva, hogy vajon melyik lesz majd a miénk. Régi vagy új Lufthansa festése lesz?  

Elkeveredtünk az amerikai járatunk beszállókapujáig, ahova nem sokkal később begurult a mi gépünk is. Virulás a köbön – 747-es, el sem hiszem! Andit gyorsan odarángattam az ablakokhoz, hogy megörökítsen a hatalmas vasmadárral a háttérben, majd miután lenyugodtak a kedélyek, jóízűen elfogyasztottuk a hazai szendvicseinket.  

Bő 20 perc késéssel, háromnegyed 2 körül indultunk. Még meg is jegyeztem Andinak, hogy mennyivel lomhábbnak hat egy ilyen hatalmas gép a felszállópályán történő gyorsításkor, mint a keskenytörzsű barátai.  

Nem sokkal azután, hogy elértük az utazási magasságot, előétel gyanánt kaptunk egy-egy zacskónyi krékert, majd elkezdték felszolgálni az ebédet. Én valamilyen brokkolis, babos, rizses csirkehúst kaptam savanyúsággal, s desszert gyanánt citromízű habkrémmel, de Andi vegán kajája is jól nézett ki.  

Ahogy mi jóízűen falatoztunk, hogy a mellettünk ülő srác a laptopjába temetkezve elhajtotta nagyjából az összes étel-ital ajánlatot, amivel csak kínáltak minket, s a 8 és fél órás repülőutat mindössze két pohár kólával és egy saját müzli szelettel abszolválta.  

 

Az egyik időszerű vécékört követően lenyújtottam a tagjaimat a gép végében, meglátogattam Petiéket, majd bepróbálkoztam, hogy felengednek-e az emeletre körbenézni. A lépcsőnél őrt álló légiutaskísérőt meglephette a kérdés, s zavarában hirtelen az extrém udvariasnak szánt válasza úgy hangzott, mintha óvodást kellene elhajtani a játszótér mellől: 

- „Hát az a helyzet, nagyon sajnálom, de tudja az ott fent ülő utasok, nagyon-nagyon sok pénzt fizettek azokért a helyekért, nem kellene zavarni őket.” 

Bár nem feleltem rá semmit, látva az arckifejezésemet („Ez most komoly?”), gyorsan hozzátette: 

 - „…de a kiszálláskor, ha már mindenki leszállt, nyugodtan felmehet!” 

Aha, persze, életszerű, hogy majd az összes motyómmal együtt majd ott dekkolok a szűk folyosón próbálva senkinek sem az útjában lenni, azt várva, míg a többi 360 utas mind leszáll… 

Szomorúan visszakullogtam a helyemre, majd múlatva az időt, jobb híján a multimédiás szekciót pörgettem végig. Végül az egyik Tom Hanks és Meg Ryan-féle vígjátékra (A szerelem hullámhosszán) esett választás, mivel a film zárójelentében a nagy találkozás az Empire State Building tetején történik, ahova az út során mi is fel akartunk jutni. Az utolsó félórára pedig az egyik kedvenc sorozatom, a Brooklyn 99 egy-két epizódját tettem be stílszerűen, ha már az esti szállásunk Brooklynban lesz.  

 

Nagyjából félórás késéssel, helyi idő szerint negyed 5 körül landoltunk a New Jersey állambeli Newark Liberty nemzetközi repülőtéren (EWR), melyet annak ellenére tartanak New York egyik fő reptérének, hogy nemcsak másik városban, de másik államban is található.  

Ezzel együtt szomorú, komor, esős idővel várt minket az amerikai föld, s jobb volt hanyagolni az elkövetkezendő napok időjárási előrejelzését is, mert azok csak lelombozták volna mindenki kedvét.  

A gépből kiszállva egyből megvitattuk, hogy mindannyian egy szabad és rendelkezésre álló vécében képzeltük el az első találkozást az amerikai álommal. Csak viccelek – bár a legközelebbi mosdó elhelyezkedése akkor is központi téma maradt, amikor az útlevélvizsgálatig kígyózó, végeláthatatlan sorhoz csatlakoztunk százezrediknek. Rengeteg ablaknál fogadták a népet, mely így meglepően ütemesen fogyott, így a vártnál hamarabb sorra is kerültünk. A kötelező ujjlenyomatvételen felül Petiéknek mindenféle rutinkérdésre kellett válaszolni („Miért jöttek? Meddig maradnak? Mivel foglalkoznak?”), míg az utánuk érkező Andit ennyivel elintézték: 

- „Are you with them too? (Ön is velük van?”) – unottan Petiékre mutatva, majd miután Andi bólintott, már mehetett is a dolgára.  

Ezzel szemben tőlem a szomszédos ablakban csak annyit kérdeztek, hogy vakációra érkeztem-e? Ezentúl nem is kellett bizonygatnom, ki fia-borja vagyok és mik a szándékaim, már adták is vissza az útlevelemet – pecsét nélkül! Szentségtörés, egy újabb ország, ahol gazdagíthattam volna az utazós bélyegzői gyűjteményemet a még szinte szűz útlevelemben, de most ennek lőttek.  

Miután kikeveredtünk a terminál előterébe, próbáltuk megfejteni a legegyszerűbb bejutást a városba. Elvileg a newarki reptér termináljait és a kapcsolódó vasútállomást összekötő AirTrain segítségével lehet eljutni az utóbbihoz (Newark Libery International Airport Train Station), ahonnan vonattal – akár a NJ Transit, akár az Amtrak vasútvonalain haladva – pár megálló múlva már New York City belvárosának egyik közlekedési csomópontjánál, a Penn Stationnél találhatjuk magunkat. Na, onnan még egy bő óra a brooklyni szállásunk… 

Ahogy álltunk sorba a jegyautomatához, Petiék a Google útvonaltervezőjét segítségül hívva arra jutottak, hogy egy örökkévalóság lesz, mire így a szállásra érünk, menjünk inkább taxival, amely még négy főnél is jóval drágábbra jött ki, de távolról sem annyival, hogy az indokolja a közel két és félszer hosszabb menetidőt.

Miután a csapat megszavazta, már hívtam is egy Ubert, ami pár perccel később be is gördült a kijelölt Uber-megállóba. A többiek egyöntetűen engem jelöltek az anyósülés pozíciójára, nem titkoltan azzal a szándékkal, ha esetleg egy beszédesebb sofőrt fognánk ki, akivel „kötelező” beszélgetni, nekem ez a szociális tevékenység kevésbé megerőltető, mint a három introvertáltnak. Szerencsére emberünk, az orosz rádiót hallgató Kashir nem bizonyult egy szószátyár léleknek, az egész út során egy mukkot sem szólt, így békében nézelődhettem ki az ablakon, ahogy magunk mögött hagyjuk New Jersey államot. Nem győztem ámulni a hatalmas, hegyomlás méretű autókon, melyek itt New York szintű megapolisz környékén viszonylag indokolatlannak tűntek. Érdekesnek találtuk viszont, hogy egyes helyeken külön sávot tartanak fenn a 3+ főt szállító gépjárműveknek, ami igencsak jól jön egy kellemes délutáni csúcsforgalom idején. Jó hangulat, röhögcsélés közepette hipp-hopp eltelt a közel 50 perces út, s begördültünk a brooklyni szállásunk elé. Elköszöntünk a kedvesen integető Kashirtől, majd két számkódozott ajtón átverekedve sikerült bejutni a kissé szokatlan elrendezésű lakásba. 

Mivel a földszinten csak a konyha és egy zsebkendőnyi alapterületű, mini étkező kapott helyet, egyből a keskeny, recsegő, kárpitozott falépcsőn megközelíthető emeleten néztünk szét először, ahol három hálószoba, egy fürdő, valamint egy kicsiny nappali lett kialakítva. Utóbbiban meglepetésünkre találtunk egy mini hűtőszekrényt, mely mellé egy tálcányi ásványvíz, cukros üdítő és néhány zacskónyi chips volt bekészítve, míg az ágyak fölött mindenhol valamilyen vallásos életbölcselet figyelt szépen bekeretezve.  

Lecuccoltunk, próbáltunk a gyenge Wi-Fi ellenére helyzetjelentést adni az otthoniaknak, majd elbattyogtunk a pár saroknyira lévő élelmiszerboltba. Kanadához hasonlóan itt is csak a nettó árak kerülnek feltüntetésre, úgyhogy sosem lehet teljesen biztos benne az ember, mennyit fizet a végén, mindenesetre megpróbáltunk lehetőleg olyan dolgokat összeválogatni reggelire, amit többé-kevésbé mindannyian eszünk. Nem lepődtem meg, hogy klasszikus, európai értelemben vett kenyeret nem találtunk, de a hozzá legközelebb álló alternatíva – melyet mintha egy puha kalács és egy hosszúkás baguette házasságából hoztak volna létre – pont megfelelt a célnak. Ezzel együtt érdekes volt látni és az otthonival összehasonlítani a kínálatot – előrecsomagolt, feldolgozott ételek óriási választéka mind azt sugallja, hogy gyorsan, lehetőleg túl sok erőfeszítés nélkül juthass kajához. Petivel alaposan végigmustráltuk a sörkínálatot is, végül 2-2 Budweiser és Bud Light landolt a kosarunkban, de azok is olyan hatalmas kiszerelésűek voltak (kb. 750ml/doboz), amihez foghatót még nem láttam.  

Bevásárlás után sok erőnk már nem maradt részletekbe menően tervezgetni a holnapot, még szerencse, hogy az első programponton legalább nem kellett sokat gondolkodni – ugyanis a leghíresebb New York-i hölggyel, Lady Liberty-vel volt találkánk… 

 

 

 

2. Nap – New York: Szabadság-szobor és Lower Manhattan (2025. április 11.) 

 

Az első éjszaka nem sikerült pihentetőre, mivel hajnali háromnegyed 5 körül valamilyen fura esőcseppszerű kopogásra ébredtünk, s utána hiába hullottunk vissza az ágyba, mélyen már nem sikerült visszaaludni. Kelteni senkit sem kellett, reggel 7-re már mindenki talpon várta a sorát, hogy az előzőleg leegyeztetett sorrendben (reggeli tusolók előnyben) bejusson a fürdőszobába.  

 

Miután mindenki elkészült, levonultunk reggelizni a konyhából nyíló, keskeny kis helyiségbe, ahol egy étkezőasztalnak szánt, nyúlfarknyi kis pultlapra kipakoltuk az összes étket (kenyeret, csípős sajtot, felvágottat, paprikát és némi áfonyalekvárt), s a rendelkezésre álló, nagyjából nettó fél négyzetméterre négyen összezsúfolódva elfogyasztottuk az első amerikai reggelinket.  

Mivel nem csak a helykihasználásban, de időben is fölöttébb hatékonynak bizonyultunk, Peti megsürgette a csapatot, hogy egy kiváló hajrával még az előzetesen kinézettnél eggyel korábbi buszt is elérhetnénk. A vége valóban egy sportos sprint lett, de sikerült elérni a két saroknyira lévő megállóból induló BM1 jelzésű buszt. A jegy 7 dollárba került és érintésmentes bankkártyával gond nélkül tudtunk fizetni – Nórit leszámítva. A kezdeti riadalom ellenére végül sikerült megoldani a fizetést, és megnyugodva dőlhettünk hátra és élvezhettük az utazást, egyenesen a Manhattan déli csücskénél lévő Battery Park felé, ahonnan Szabadság-szoborhoz indulnak a városnéző hajók. Szomorú, esős, ködös reggel volt, de ahogy a jellegzetes New York-i felhőkarcolóerdő sziluettje körvonalazódott a távolból, elképesztő izgatottság fogott el mindenkit. Még meg is jegyeztünk, hogy mennyire jó ötlet volt ezzel a drágább, de legalább gyors és közvetlen buszjárattal jönni, mint külvárosi buszok és kapcsolódó metróvonalak kusza kombinációjával, amikor befordultunk a Battery Parkhoz vezető forgalmas főútra. Valaki meg is húzta a leszállásjelzőt, de nem úgy tűnt, hogy a sofőr egyhamar meg szeretne állni, s lazán elhajtottunk a park mellett. Amikor már a Brooklyn és Manhattan Bridge magasságában hasítottunk, kérdőn hátranéztem Petire: 

- „Te, figyu, tuti jó buszra szálltunk? Nem kéne megkérdezni a sofőrt?”  

Mivel nem igazán érezte magában az erőt, hogy a tettek mezejére lépjen, úgyhogy jobb híján felpattantam én, és előrebotorkálva a sofőrhöz igyekeztem informálódni. A buszvezető – aki megszólalásig hasonlított kosaras szupersztár LeBron Jamesre – rendkívül udvariasan felvilágosított, hogy ez a Midtown felé közlekedő járat, ami nem áll meg a Battery Parknál, ellenben villámsebesen száguld a tökéletesen ellentétes irányba. Látva a döbbenetet az arcomon, kedvesen hozzátette, hogy felszálláskor még meg is jegyezte, hogy tudatában vagyunk-e, hogy ez a Midtown-i járat, amire állítólag bólintottunk. Hát, remek!  

Mindenesetre felvázoltam neki a helyzetet, hogy sürgősen el kell jutnunk a Battery Parkba, tudna-e egy javasolni egy gyors eljutási lehetőséget. Rendkívül segítőkésznek mutatkozott, egyből a #6 és #4 metróvonalak kombinációját ajánlotta, s megnyugtatott, hogy szól majd nekünk, hol kell leszállni.  

Visszaültem a többiekkel a hírekkel, mire Petiben végre összeállt a kép: 

- „Áhh, most már értem! Még meg is kérdeztem, hogy a Battery Park felé megy-e, mire   tényleg az felelte, ez a Midtown felé menő járat. Azt hittem, arra gondol, hogy a belvárosban jövünk…” – világosodott meg. 

- „Hát igen, a Midtown egy külön kerület – jó messze onnan, ahova igyekeztünk.” – állapítottuk meg. 

- „Ezzel együtt továbbra sem értem, hogy mehet ugyanazzal a BM1 jelzéssel busz, ugyanabból a megállóból két teljesen más útvonalon…” – értetlenkedett Peti teljesen jogosan.  

Bár továbbra sem tudtuk, ezt hogyan lehetett volna előre kivédeni, mindenesetre az eset jó tanulságul szolgált arra, hogy különösen, ha időre megyünk valahova, érdemes előre utánanézni az egyes vonalaknak, átszállásoknak, és nemcsak a Google útvonaltervezőjére hagyatkozni. 

Szerencsére még a kéretlen kitérő ellenére is teljesen időben voltunk, úgyhogy a tervezettnél kicsit korábban, de a New York-i metrót is kipróbálhattuk. Miután mindannyiunk telefonján aktiváltuk az NFC fizetést, a metrókapuknál elég volt a telót a leolvasóhoz érinteni és már mehettünk is.  

A Battery Park sarkán lévő Bowling Green megállónál lyukadtunk ki, ahol a város marhapiaca is állt régen, mielőtt ténylegesen bowlingpályává nem alakították. Tettünk egy rövid sétát a parkban, mely azontúl, hogy a nevét az egykor New Yorkot védő 20 ágyúról kapta, több háborús emlékműnek is otthont ad, többek között egy II. világháborús, hatalmas sas szobornak.  

Mivel még mindig maradt elég időnk a becsekkolás megkezdéséig, átsétáltunk a park szélén lévő játszótérre, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt a környékre. Rendkívül érdekes összkép, ahogy ezeknek a modern, toronymagas felhőkarcolóknak a tövében itt-ott megbújnak régi, történelmi jelentőségű épületek, templomok, szinte eltörpülve az üvegmonstrumok erdejében. 

De ha már a furcsaságoknál tartunk, maga a szóban forgó, EU-konformnak éppenséggel nem nevezhető játszótér is megér egy misét, ahol vélhetően a tartósság és vandalizmus kiküszöbölésének érdekében praktikusan betonból és sötétszürke, tömör márványból alakították ki a csúszdákat, melynek végén a gyerekek homokágy vagy puha gumitalaj helyett a nyers beton térkövön landolhatnak. Igazi gyerekbarát megoldás, reméljük, van a közelben traumatológiai szakrendelő!

 

Bár a becsekkolást csak 9:30-ra írták, egy gondolattal korábban bementünk, mivel még egy komolyabb biztonsági ellenőrzésen is át kellett esni, csak úgy, mint egy reptér esetében. Attól függetlenül, hogy a többség rutinosan pakolta a szokásos dolgokat (öv, telefon, karóra, hátizsák) a kirakott tálcákba, az egész helyiség csak úgy zengett az átvizsgálást végző bácsika papagájszerű skandálásától: 

- „Please, watch, belt, watch belt, belt, belt, watch, belt, watch, watch, belt, belt…” – hadarta robotosan. 

A bácsiból mindez alapjáraton, zsigerből áradt, megállás nélkül, még akkor, ha éppen az orra előtt tetted a tálcába a karórádat (watch) és az övedet (belt) – a rád szánt 6 másodpercre legalább kéttucatnyi „watch” és „belt” járt az embernek.  

- „Ebből egész jó rapszám lehetne.” – gondoltam magamban.  

 

Ezt követően felszálltunk a Miss Liberty névre keresztelt hajóra, igyekezvén egy stratégiailag jó fotós- és kilátópozícióba helyezkedni az emeleten. Ahogy elindultunk és először a szemünk elé tárult New York felhőkarcolóinak ikonikus látképe, tiszta libabőrös lettem az izgalomtól. Még mindig hihetetlen, hogy itt vagyunk! 

Ez az érzés csak hatványozódott, amikor a kicsiny Liberty Islandhez közeledve feltűntek az egyik legjellegzetesebb amerikai jelkép, a Szabadság-szobor (Statue of Liberty) körvonalai. 

Még a szomorú, komor, szeles idő ellenére is volt valami magasztos és lebilincselő a szobor megjelenésében, úgyhogy míg ki nem kötöttünk, igyekeztem az égbe tartott okostelefonok erdejében megtalálni az összes használható fotópozíciót, hogy megörökíthessem Lady Liberty-t.  Sajnos velünk együtt az időjárás-előrejelzés által megjósolt eső is megérkezett a szigetre, ráadásul olyan intenzitással, hogy jobbnak láttuk beülni addig kávézni egyet a szobor jellegzetes koronája után, stílusosan Crown Cafénak elnevezett helyre, hátha csillapodik kicsit a zápor. Andi egy cappuccinót rendelt, míg én dupla eszpresszót kértem, de kapott adagok mindkettőnket megleptek. Andi kávéja legalább fél liter volt, míg az enyém még amerikai mércével mérve is pöttyenet. De meleg lötty jól esett mindenkinek, és egyáltalán nem bántuk, hogy a reggeli izgalmakat követően kicsit meg lehet pihenni a nézelődés előtt.  

Míg letudtuk az időszerű mosdókört is, a szomszédos szuvenírboltban megcsodálhattuk a Szabadság-szobor legkülönbözőbb reinkarnációit – plüss, kulacs, bögre, kitűző, kulcstartó, hógömb, virágcserép, 3D puzzle, ruha és LEGO formában.

 

Ezután – kihasználva az ideiglenesen szünetelő esőt – végre tényleg az eredeti szoboré lehetett a főszerep – körbesétálhattuk, fotózkodhattunk vele minden irányból, s a sétány mentén néhány érdekes információmorzsát is megtudhattunk róla. Az közismert tény, hogy a Szabadág-szobrot Franciaország ajándékozta az Egyesült Államoknak a függetlenségi nyilatkozat aláírásának 100. évfordulójára, s bár jó 10 évet késett az átadás, tervezője, Frédéric-Auguste Bartholdi közel 21 évet szentelt az életéből a szobor elkészítésének, míg a belső szerkezet megtervezése az Eiffel-tornyot is jegyző Gustave Eiffel nevéhez fűződik. Az építmény teljes magassága talapzattal együtt 93 méter, amiből a szobor maga 46 métert tesz ki. A szobor 350 különálló darabbal érkezett meg hajón Franciaországból, s négy hónapig tartó összeszerelést követően végül 1886-ban leplezték le nagy ünnepség keretében az amerikai nép előtt.  

A nagy fotózkodás közepette igyekeztünk szemmel tartani egymást, de valahogy Petinek így is sikerült elkeverednie (vagy épp tökéletes fotós pozíciót találnia) a tömegben, amit Nóri egy különösen szúrós tekintettel és diszkrét dorgálással jutalmazott, amikor végre előkerült.  

Mikor végre újra együtt volt a csapat, le kellett raknunk a hátizsákjainkat (még a kicsi fotós táskát is) egy 25 centes érmével működő csomagmegőrzőben, s csak ezután engedtek fel minket.  

Jelenleg kétféle jeggyel lehet meglátogatni a szobrot – az egyik a talapzat tetejénél (Pedestal ticket), a másik a koronában (Crown ticket) lévő kilátóteraszra szól. Bár egy árban vannak (25,80$), utóbbira hetekkel korábban elfogynak a jegyek, s ennek megfelelően mi is lecsúsztunk róla. Mindenesetre még szobor lábához is jó 215 lépcsőt kell megmászni, amit az egészséges élet és a napi kardió érdekében természetesen mi is örömmel vállaltunk be, különösen elnézve a liftre váró, hosszasan kígyózó sort. Becsületükre legyen mondva a szervezőknek, igyekeztek nagyjából minden félemeletre valami jópofa („Ön tudta?” jellegű) érdekességgel készülni, hogy tartsák a lépcsőzőkben a lelket. Így csodálhattuk meg például szobrot a lábazathoz rögzítő méteres gigacsavarokat is.

 

Összességében teljesen jó kilátás nyílt a lábazat kilátóteraszáról is, szerintem egyikünkben sem maradt hiányérzet a kimaradt korona miatt. 

Ahogy battyogtunk visszafelé hajóállomáshoz, újból rázendített az eső, úgyhogy mire áthajóztunk a szomszédos Ellis Islandra, szó szerint rohanhattunk be Bevándorlási Nemzeti Múzeum (Ellis Island National Museum of Immigration) főépületébe, nehogy bőrig ázzunk. 

Ez a hely szolgált egykor az „Újvilág kapujának”, melyen 1892 és 1954 között nagyjából 12 millió ember lépett be egy új, jobb élet reményében az Egyesült Államokba. Döbbenetes belegondolni, hogy nagyjából az ország jelenlegi lakosságának 40 százaléka rendelkezik olyan felmenőkkel, akik ezen a ponton léptek először amerikai földre. A főcsarnok egy-egy nap akár 5000 embert is fogadhatott, ahol elsőként mindenkinek különféle felméréseken és orvosi vizsgálatokon kellett részt vennie. 

Annak ellenére, hogy az ide érkezők mindössze 2 százalékától tagadták meg a belépést, ha egyedülálló nőként érkezett az illető, szinte bizonyosan fordították is vissza. Egyedüli mentsváruk a spontán kiházasítás maradhatott a hölgyeknek, s ha sikerült megfelelő férjjelöltet találniuk, maradhattak, ellenkező esetben már rakták is fel őket a következő hajóra. Így jártak a súlyos beteg, vagy önellátásra képtelen jelöltek is, illetve a komolyabb bűnözői előélettel rendelkezők is. A legpechesebbek kétségtelenül a kvótán felüliek csoportja volt, akik éppen rosszkor voltak rossz helyen. A múzeum rengeteg személyes történetet oszt meg a különféle kimenetelű sorsokból, így tényleg egy egész pontos összképet kaphatunk a bevándorlók itt töltött napjaiból. 

Miután körbejártuk a kiállítást, a következő hajóval visszamentünk New Yorkba. Mivel már igencsak benne jártunk az ebédidőben, ideje volt valami harapnivaló után nézni. Andival kifejezetten könnyű dolgunk volt, ugyanis Petiék elképesztő lelkesedéssel vetették mindig bele magukat az étterem és kajahely keresésbe, nekünk nagyjából csak bólintani (vagy vétózni) kellett a felvetésekre. Végül egy Flavours nevű helyre ültünk be, ahol mindannyian sült szendvicset kértünk – én sajtos, csirkés verziót, míg Andi a mozzarellás, olívás, paradicsomos ízesítésűt választotta. A szendvicsek elnyammogását követően rápihentünk kicsit a városnézésre, és átbeszéltük nagyjából az útvonalat, amerre érdemes lenne haladni.  

 

Az időjárás továbbra sem bizonyult különösebben kegyesnek hozzánk, úgyhogy rutinosan már felhúzott kapucnikkal és hátizsákokat borító, rikító esővédőkkel felszerelkezve léptünk ki a szitáló esőbe.  

Nem kellett sokat haladni, hogy az első érdekességre bukkanjunk, ugyanis az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeumjának (National Museum of American Indian) otthont adó, egykori vámház épülete előtt elterülő kicsiny háromszög alakú tér (Bowling Green) sarkán egy szokatlanul nagy tömeg gyülekezett, amely kizárásos alapon egy spontán tüntetést, vagy valamilyen népszerű, turisztikai látnivalót jelenthetett.
Hipotézisünk ezúttal is helytállónak bizonyult, ugyanis az emberáradat a New York-i pénzügyi világ egyik legikonikusabb jelképét, a Támadó bika (Charging Bull) hatalmas bronzszobrát fogta közre minden irányból. A bika motívum régóta a pénzügyi optimizmust, erős piacokat és jólétet szimbolizálja a tőzsde világában – ez ihlette a szobor készítőjét, Arturo Modicát az 1987-es fekete hétfői tőzsdekrachot követően, hogy kétévnyi fáradságos munka és 350 ezer dollár beleinvesztálása után, a 3,2 tonnás művet ajándék jelleggel, de mindenféle engedély hiányában, teljes illegalitásban elhelyezze a New York-i Tőzsdepalota előtt álló karácsonyfa alá. A késő éjjel, titokban véghez vitt gerillaakció keretében a művésznek és barátainak, mindössze pár perces időintervallum állt rendelkezésére a két rendőr járőr között, hogy „kézbesítsék” a meglepetést.  

A szobor olyan gyors népszerűségre tett szert a helyiek körében, hogy miután a hatóságok lefoglalták és eltávolították a helyéről, a társadalmi nyomásnak engedve kénytelenek voltak pár saroknyira onnan újra kiállítani, ahol jelenleg is található.  

A bikaszobor jelentőségét mutatja, hogy eső ide vagy oda, az emberek akkor is sorban állnak egy fotóra vele, ha közben konkrétan bőrig áznak. Ahogy elnéztem, a tömeg ráadásul két különböző sorra oszlott szét – azokra, akik a bika fenekéhez sorakoznak, hogy a fényesre simogatott tökével örökítsék meg magukat, míg a túloldalon állók az állat haragos tekintetével akarnak közös képet. Én az utóbbihoz álltam sorba. A tipikus emberi virtus itt is megvillantotta magát, miután egy oldalról suttyomban bepofátlankodó apuka percekig fotózgatta a famíliáját, miközben a türelmesen sorban állók áztak.  

Ezt követően Peti javaslatára a vízparton kialakított, kilátóterasz, az Elevated Acre felé vettük az irányt, ahonnan – tiszta időben legalábbis – kiváló rálátás nyílik Brooklynra. A rossz idő némileg levont sajnos a látvány értékéből, de megérte megnézni. Innen már egyenesen a Wall Street felé igyekeztünk, miközben a csapat háromnegyedét kitevő fotós kontingens a lehető legművészibb gőzölgő csatornafedél kompozícióját kereste, lehetőleg egy elhaladó sárga taxi vagy járókelő társaságában. 

Bár ekkor csak találgattuk, hogy mi okozhatja a jellegzetes gőzölgést, később Nóri utánanézett a témának, s kiderült, hogy 1882 óta New Yorkban működik a világ legnagyobb gőzhálózata, amivel házakat fűtenek, takarítanak és eszközöket fertőtlenítenek. Az utcákon látható gőzölgés oka legtöbbször szivárgásra, kondenzációra vagy tervezett nyomáscsökkenésre vezethető vissza. Egy-egy helyen a házak tövében is kivezetésre kerül ez a feláramló meleg levegő, aminél a megfáradt utazók kiválóan tudják melegíteni a kezüket.  

Ezt követően a New York-i Tőzsde (New York Stock Exchange) Broad Streetről nyíló, jelenleg – kissé illúzióromboló módon – kék reklám molinóba csomagolt főépületét csodáltuk meg, mely előtt a nemek közötti egyenlőséget hirdető, Rettenthetetlen kislány (Fearless Little Girl) kicsiny bronzszobra áll. Az 2017-ben felavatott szobrocska eredtileg a Támadó bikával nézett farkasszemet két saroknyira innét, ám később ő is költözni kényszerült, így került a jelenleg helyére, a tőzsdepalota elé.

 

Szintén felállványozva találtuk a szomszéd sarkon álló, történelmi jelentőségű Federal Hall épületét, melynek erkélyén tartották 1789. április 30-án az Egyesült Államok első elnökének, George Washingtonnak a beiktatását. Az épület sok átalakuláson ment keresztül – többek közt szolgált városházaként, vámházként, de az ország első parlamentjeként is, míg jelenleg emlékműként funkcionál.  

 

Bár elsőre a felállványozott épület nem különösebben bizonyult turistacsalogató látványosságnak, a kíváncsiságtól vezérelve megkerestem a bejáratát, amit nyitva találtunk. Ha eleinte másért nem is, de a melegedési és vécézési lehetőségek oltárán a többieket sem kellett győzködni. 

Végignézhettünk egy érdekes kiállítást az épület történetéről, aminek keretében még az eredeti kőerkély darabaja is megtekinthető, amelyen állva tette le az elnöki esküt George Washington. Szintén említésre méltó a 16 márványoszlopból álló impozáns, oszlopcsarnok, melyet híres New York-i nőkről szóló kiállítás színesített.  

 

Ha már Wall Street szívében jártunk, egyúttal végig is sétáltunk a pénzügyi negyed névadójául szolgáló utcán is, mely nevét még 17. században, a város holland fennhatóságának idején itt húzódó kezdetleges, fából eszkábált várfalról kapta, ami a környező bennszülött törzseket hivatott távol tartani.  

Végül a Broadway és a Wall Street kereszteződésénél emelt, kicsiny Szentháromság templomnál (Trinity Chruch) lyukadtunk ki, melyről a környező felhőkarcolókat látva nehéz elképzelni, hogy 1890-ig a város legmagasabb építményének számított.

  

Megpihentünk kicsit a templomban, majd tettünk egy sétát a csodálatos, magnóliákkal teli, hangulatos sírkertjében. Számtalan híres New York-i lakos lelt végső nyughelyre itt – köztük az Alkotmány szövegének egyik megfogalmazója, Alexander Hamilton is, aki furcsamódon épp az alelnökkel hívott, vesztes párbaj révén vesztette életét. Mégis a legszomorúbb, hogy a legrégebbi, 1681-ből származó sír épp egy 5 éves kisfiúhoz tartozik… 

Ha már a szomorú helyszíneknél tartunk, New Yorkban vélhetően mindenkinek egy adott hely jut eszébe először – ahova ezt követően mi is igyekeztünk…

   

Aki élt 2001. szeptember 11-én, biztos, hogy emlékszik arra mit csinált akkor, amikor meghallotta a híreket. Ezzel én is így vagyok. Éppen hazaestem a gimiből, hogy a napi rutinnak megfelelően felvegyem videóra CNN sporthíradójának (World Sport) aktuális NBA összefoglalóját, de ezúttal nem a megszokott műsor ment, hanem valami teljesen más. A kezdeti elégedetlenségemet hamar felváltotta a tömör döbbenet, mihelyst realizáltam a helyzet komolyságát, s a tévére tapadva élőben néztem végig, ahogy a második gép becsapódik a déli toronyba. Elsőre nem is értettem mi történik, sőt még a közvetítők is csak jó pár másodperces késéssel reagáltak – szürreális volt. Végignéztem a tornyok összeomlását is, szintén élőben. Most pedig, közel 25 évvel később azon a szent helyen állok, ahol mindez megtörtént. Élőben. 

Le is maradtam egy kicsit a többiektől, s a Liberty Street mentén kialakított, kicsi Liberty parkocskából csak néztem ez a fákkal sűrűn beültetett, trapéz formájú kis teret, a lerombolt ikertornyok egykori helyén kialakított medencéket, valamint a háttérben magasodó új Világkereskedelmi Központ (One World Trade Center) 541 méter (az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozat után stílszerűen 1776 láb) magas felhőkarcolóját. Csak néztem, és igyekeztem megélni a pillanatot.  

Szintén ezen a kis téren került kiállításra egy szemmel láthatóan sérült emlékmű, a König Sphere is, mely eredetileg az ikertornyok közötti placcon állt, s ironikus módon a világbékét hivatott szimbolizálni. Szimbolikus jelentőségű, hogy a később a terrortámadásban ráomló két épület romjai alól előkotorva, évekkel később – még ha sérülten is – visszakerülhetett a WTC területére.  

Miután mindannyian végeztünk az egyéni fotókkal, készítettünk egy csoportképet is, majd lesétáltunk megnézni az egykori északi (North Tower Pool) és déli torony (South Tower Pool) helyén kialakított emlékhelyeket. A veszített víztükrű medencék peremén körbe bronztáblán olvasható a közel 3000 áldozat neve, akik a támadásokban életüket vesztették. Néhány név mellé fehér rózsa van helyezve – nap, mint nap, így emlékeznek meg azokról az áldozatokról, akiknek ép aznap lenne a születésnapja. Nagyon sok név van. És nagyon sok virág. 

Ha már itt jártunk, Andival megkerestük a híres körtefát is, amely a csodával határos módon túlélte a támadást (Survivor Tree). Bár megégve, megtörve került elő a törmelék alól, egy bronxi faiskolába szállítva, 9 évnyi rehabilitációt követően helyrejött annyira, hogy a kitartás, remény és újjászületés jelképeként visszakerülhessen ide az emlékhelyhez. Még ha nem is lett volna, kitáblázva, hogy a kb. 400 fából melyiket kell keresnünk, akkor is rájöttünk volna – ugyanis csodálatosan virágba borulva várt minket.  

Ezt követően bekukkantottunk az óriási halszálkára (vagy bálnacsontvázra) emlékeztető, Oculus névre keresztelt, futurisztikus építménybe, mely egyszerre funkcionál tucatnyi metróvonalat átfogó tömegközlekedési csomópontként, népszerű bevásárlóközpontként és a WTC kampusz épületeinek megközelítési helyeként, majd a közeli City Hall Park felé vettük az irányt. 

Az itt található Városházáról (City Hall) elnevezett parkot minden irányból ikonikus épületek veszik körül, mint például az 1913-ban átadott Woolworth Building, vagy a kissé bonyolult nevű David N. Dinkins Manhattan Municipal Building

A megfáradt csapat ekkorra már nyűgös és éhes lett, úgyhogy ideje volt valami kajahely után nézni. Petiék a Brooklyn híd lábánál lévő Time Out Marketet javasolták, amire Andival látatlanban rábólintottunk, mivel pár hete Lisszabonban már megfordultunk hasonlóban, így sejthettük, mire számíthatunk.  

Itt többféle konyha is képviseltette magát, mi végül a thai kaja mellett tettük le a voksunkat – én rákos pad thait kértem, míg Andi rákos tom yum levest választott, de testvériesen elosztottuk mindkettőt. 

A meleg lé nagyon jó esett mindkettőnknek, bár a pad thaitól nem ájultunk el, Nóri ott is hagyta a sajátját. Kértünk kétféle helyi kézműves (Coney Island Brewery és Brooklyn Brewery) sört is, amiért a „kötelező” borravalóval együtt „potom” 21,57$-t (8653 Ft) fizettünk. 

 

Ebből az egyik ráadásul 0,33l fémdobozos kiszerelésű volt, úgyhogy végképp úgy érezhettem, hogy minden korttyal csak úgy pörögnek a dollárjegyek a lelki szemem előtt.  

Petiék vacsora közben beszélgetésbe elegyedtek a mellettünk ülő amerikai párral, akik egy kiváló dim sum helyet ajánlottak holnapra a kínai negyedben, amit fel is jegyeztünk.  

 

Innen eltartott egy ideig, míg hazakeveredtünk. Először a #2 (piros) metróvonal végállomásáig (Flatbush Avenue-Brooklyn College) kellett mennünk, ahol egy (de meglepően hosszú) megálló erejéig átszálltunk a #B41 buszra, mely pár saroknyira tett le minket a szállástól. 

Miután hazaestünk a lakásba, elsőként feltekertük a fűtést, amit Nóriék különösen értékeltek a legutóbbi átvacogott éjszaka után, s élvezve, hogy falon található rácsokból csak úgy ömlik be a meleg levegő, megérdemelten megpihenhettünk a fárasztó nap után.  

 

 

3. nap – New York: Midtown (2025. április 12.) 

 

Reggel 7 óra körül ébredtem, és mivel még nem hallottam túl sok mozgolódást a lakás többi részéből, nem különösebben siettem a felkeléssel, s inkább paplan alá vackolva folytattam a tegnapi események lejegyzetelését.  

Az időjárás-előrejelzés mára sem kecsegtetett túl sok jóval – esőből több, hőmérsékletből kevesebb jutott tegnapihoz képest. Sebaj, régóta tudjuk, hogy a réteges öltözködés gyógyír az ilyen irányú problémára, úgyhogy ennek oltárán semmit sem bíztunk a véletlenre, s 5-6 réteg ruhát magunkra halmozva vágtunk neki a mai napi városnézésnek.   

Miután megreggeliztünk, Petivel leültünk sebtében megtervezni a mai napi programot, útvonalakat, egy gyors készülődést követően kiléptünk a jó meleg lakásból az esős, süvítő hidegbe, ami egy ponton már a kezdődő hódarához hasonlított.  

Bevártuk a már jól ismert BM1 jelzésű buszt, s ezúttal minden kétséget kizáróan a jó útirányra szálltunk fel, így kényelmesen, nem várt izgalmaktól mentesen indulhattunk a belvárosba.  

Az út nagyjából 50 perc lehetett, s végül a Madison Square Parknál kellett leszállnunk, ahol New York egy legikonikusabb épülete, a Flatiron Building várt minket – felállványozva.  

- „Ez most komoly? Nem hiszem el…” – bukott ki belőlem a frusztráció.  

A többiek cukkoltak egy sort a szitkozódásaim közepette, megjegyezve, hogy nézzem a jó oldalát, legalább nem színes reklámhirdetésekbe van csomagolva – mintha ez az egyszínű, fekete gyászfüggönyhöz hasonlító háló minőségi különbséget jelentene.  

Egy rövid füstölgést követően aztán megbékéltem, arra gondolva, hogy ezzel a fekete borítással végképp egy antik szenes vasalóra emlékeztet az amúgy a maga korában (1902) forradalmi új, acélszerkezetes technológiával készült, kecses épület, ami 94 méteres magasságával New York egyik első felhőkarcolójaként vonult be a köztudatba.  

 

A felállványozott Flatiron mellett az egyik sarkon álló tűzoltóautó bizonyult a legtöbbet fotózott látványosságnak, amihez vélhetően a hűtőbordáira aggasztott King Kong figura és az ő elmaradhatatlan mászókája, az Empire State Building sziluettje is hozzájárult. 

Ennél stílusosabban semmi sem vezethette volna fel a város talán legikonikusabb felhőkarcolóját, melynek jellegzetes körvonalai – a maga 443 méteres magasságával – egyre szebben körvonalazódtak az Ötödik sugárút (5th Avenue) mentén. Petivel felváltva kerestük a legtutibb fotós pozíciókat, de mégis Andi egyik telefonos képe lett az, ami láttán mindannyian csak elismerően bólinthattunk.  

- „Felhőket karcoló felhőkarcoló.” – viccelődött Andi az épületre mutatva, melynek csúcsa időnként beleveszett egy érkező felhőbe

Amilyen festőinek is hatott a látvány, csak remélni tudtam, hogy holnap délután már nem ilyen (vagy még rosszabb) idő fogad majd minket fenn az Empire State Building kilátóteraszán.

Bár távolságban sokat nem haladtunk, a barátságtalan idő oltárán a csapat egy felmelegedést jelentő technikai kávézást szavazott meg – hol máshol – az Empire State Building aljában kialakított Starbucksban. Akármennyire is a napi rutinom részévé vált a kávézás az elmúlt években, nehéz megszokni az itteni árazást, amely nemcsak szürreálisan drága, de bonyolult is. 

Az egész azzal kezdődik, hogy látsz egy árat kiírva – mondjuk egy csésze kávéét. Legyen 5 dollár (kb. 1850 Ft). Azt mondod: „Wow, ennek aztán megkérik az árát!” Elkezdesz visszagondolni a nyugati-európai utak során tapasztalat kávéköltségekre, és rájössz, hogy ez már az első körben más sztratoszférába tartozik. És ez még csak a kezdet, azaz a nettó ár, amire még rájön az ÁFA (ez államonként más), majd végre eljutsz a fizetésig, ahol mindezeken felül még adhatsz borravalót is. Igen, nagyjából mindenért jár a borravaló. Ha McDonald’s-ban hozzádvágnak gépiesen egy sajtbureszt, vagy a pultnál állva töltenek neked egy korsó sört, elvárják a borravalót, nem kell külön pincér általi felszolgálásnak lennie. A bankkártyás terminál alapból legkevesebb 18% borravalót ajánl fel, de annyit csak a legsóherebb arcok adnak. Ha jót (és kevesebb megvető tekintetet) akar magának az ember, akkor minimum 20%-ot szokás rászámolni (ez az átlag), de 25-30% sem példa nélküli. Ha nem adsz (olyan nincs), akkor egyrészről személyesen járulsz hozzá, hogy a személyzet tagja kevesebb pénzzel térhessen haza, mint egy átlag napon, ugyanis más (sokkal kedvezőbb) adózás alá esik ez a fajta bevételi forrás, amire a kifejezetten alacsonyan tartott alapbéren felül pénzügyileg támaszkodni tudnak. Technikailag lehetséges 0%-ot adni, de legtöbbször külön kell kérni, és legalább 2-3 plusz kattintást jelent a terminálon, míg ennek megfelelően átírják az összeget. Nem érdemes és nem illik kipróbálni, még én sem mertem, pedig szívből gyűlölöm a borravaló intézményét.  

Szóval, ha az árakon felülemelkedik az ember, s kezében eme forró, kellemes, fekete löttyel le tud ülni bármilyen ülőalkalmatosságra, majd kitekintve az ablakon a New York-i forgatag néz vissza rá, tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha egy filmben lennénk. És ez az érzés, helyből megéri túlárazott kávé árát.  

Szerencsére, ahogy megkaptuk Andi cappuccinóját és az én mezei főtt feketémet, pont le tudtunk cuccolni egy éppen felszabaduló, oldalsó kis padocskához az ablak mellé, ahol Nóri épp a Stanley Cup körüli divat őrületet ecsetelte.  

- „Nahát, több mint 10 éve ismerem Nórit, de még sosem hallottam ilyen lelkesen beszélni semmilyen jégkoronghoz k
öthető dologról.” – gondoltam magamban.  

Bár még elkötelezett hokirajongóként sem címkéztem volna az NHL-t, vagy a Stanley Kupát egy különösebben „trendi” jelenségnek, de ezen már csak azért sem akadtam fenn, mert az éppen aktuális divattal kapcsolatban amúgy is mindig le vagyok maradva. Ezt követően percekig elcseverésztünk Nórival a Stanley Cup-ról, kölcsönösen örvendve a ténynek, hogy a másik is tudja mi az, amikor kiderült, hogy míg én a NHL bajnokának járó hoki trófeára gondolok, ő egy trendi kávés kulacsról beszél… 

 

A rövid pihenőt követően a New York-i Közkönyvtár (New York Public Library) keresésére indultunk, melynek grandiózus, két háztömbnyi hosszúságú, gazdagon díszített olvasóterme (Rose Main Reading Room) és történelmi térképek százezreinek otthont adó térképterme (Map Room) a város egyik fő látnivalójának számít. Csakhamar meg is találtuk, bár az épület kívülről meglehetősen jellegtelennek, belülről meg túlontúl modernnek tűnt, és tulajdonképpen semmilyen szinten nem hasonlított az útikönyvben látottakra, az épület homlokzatán lévő kiírás és oldalsó díszzászlói szerint határozottan a New York Public Librarynál jártunk. Ahogy bekukkantottunk, a lányok rá is cuppantak a kortárs fantasy szekció könyveire, miközben Petivel azon agyaltunk, hogyan kellene elkeveredni a díszes olvasóteremig.  

Első lépés: talán a megfelelő épületben kéne keresni. Úgy nagyjából egy saroknyira innen. Ugyanis, mint kiderült, mi a New York Public Library egyik alkönyvtárát (Stavros Niarchos Foundation Library) rohamoztuk meg nagy lelkesen, míg a híres főépület egy kőhajításnyira innen, az Ötödik sugárút túloldalán helyezkedik el. A lányok lazán letáboroztak volna itt a sci-fi részlegen, könyvtártól függetlenül, de némi noszogatással rá lehetett venni őket, hogy ismét mozduljunk, ráadásul újra ki az esőbe.  

Átkeveredve a valóban monumentális, 1911-ben átadott főépületbe, elsőként az egyik állandó kiállítást tekintettük meg, ahol elképesztően érdekes dolgokat gyűjtöttek egy csokorba – mint például az Egyesült Államok alkotmányának első 10 módosítását összefogó alkotmányjogi nyilatkozatának (Bill of Rights) az eredeti példányát, az egyik legfontosabb alapító honatyának, Benjamin Franklinnek a portréját, vagy Charles Dickens íróasztalát és székét. Fotós szemmel különösen értékeltük az első ember által, űrben készített, színes fényképet is, amit 1962-ben az első amerikai űrutazó, John Glenn lőtt, méghozzá egy egyszerű, olcsó, floridai tengerparton vásárolt 35mm-es gépet használva. 

A gyűjtemény legnépszerűbb darabjait pedig különösebben keresni sem kellett, csak a tömegtumultust követni, mely néhány üvegkalitkába zárt plüssfigura körül koncentrálódott. Az érdeklődés érthető, ugyanis itt található A. A. Milne világhírű gyerekregényét inspiráló, eredeti Micimackó, méghozzá a barátaival – Fülessel, Tigrissel, Malackával és Kangával kiegészülve. 

 

A sárgás szőrű játékmackót még 1921-ben, egyéves születésnapjára kapta az író fia, Christopher Robin (a regényben Róbert Gida), aki a londoni állatkert egyik népszerű fekete medvéjéről nevezte el az új kis kedvencét. A kiírásból azt is megtudtuk, hogy Nyuszi nem véletlenül hiányzik a barátok közül, ugyanis a kisfiú nagy bánatára egyszer elhagyta egy almáskertben.  

Ezt követően a fő olvasóterembe (Rose Main Reading Room) szerettünk volna bejutni, de mint kiderült, csak előregisztrációhoz kötött, vezetett túra keretében léphetnénk be, s hiába indult éppen egy csoport, legalább 30 perccel előtte fel kellett volna iratkozni rá. Bejutni sajnos a térképterembe (Map Room) sem tudtunk (csak a kutatóknak engedélyezett), de ott legalább valamennyire bekukkanthattunk a nyitott ajtónál. 

Jobb híján a 100 éves múltra visszatekintő The New Yorker magazin történetét és címlapjait bemutató kiállítással vigasztalódtunk, majd zárásként a könyvtár ajándékboltjában vettünk néhány retró hangulatú New York-os képeslapot.  

Távozás előtt hiába applikáltuk vissza akkurátusan az összes esővédőt a hátizsákjainkra, bonthattunk is ki újra mindent, mivel egy újabb biztonsági ellenőrzés keretében egy szigorú tekintetű nénike ellentmondást nem tűrően kinyittatta az összes táskát, miközben levegővétel nélkül, gépiesen hadarta az „Open the bag! Open the bag! Open the bag!” („Nyissa ki a táskát!”) felszólítást egy végtelenített parancslistából, hogy aztán még kósza pillantást se vessen a tatyók tartalmára. Tőle akár egy  Guthenberg Bibliát is kicsempészhettem volna.  

Ezt követően a szomszédos Bryant Park felé tettünk egy kitérőt, melynek hullámos fatörzsei kiváló fotó témául szolgáltak, majd az impozáns vasúti Főpályaudvar (Grand Central Terminal) felé kanyarodtunk. 

Az 1913-ben, Beaux-Arts stílusban épült pályaudvar nemcsak a világ legtöbb (44 db) vasúti peronjával büszkélkedhet, de a Central Parkhoz és Empire State Buildinghez hasonlóan olyan ikonikus jelentőséggel bír, hogy a New Yorkban játszódó számtalan filmnek, sorozatnak az egyik kötelező helyszíne is szokott lenni. 

Mindezeken felül Andit különösen megérintette a hely, hiszen egyik kedvenc történelmi fekete-fehér fényképe is ezen a helyen készült – ahogy a csarnoképület hatalmas ablakain beáramló napfény gigantikus reflektorokhoz hasonlóan, csóvaszerűen megvilágítja alant a nyüzsgő forgatagot. Sajnos napjainkban még a legszikrázóbb napsütésben sem lehet már ehhez hasonló képet lőni, ugyanis a környező, magas épületek már blokkolják a közvetlen napfényt.

 

Az eső sajnos továbbra szakadt, úgyhogy következő napirendi pontként már az amúgy is időszerű ebédet szavaztuk meg. Szerencsére Petiék találtak egy népszerű taco éttermet (Los Tacos No.1) gyakorlatilag a szemközti sarkon, ahova a hosszan kígyózó sor és a tömött állóasztalok ellenére betértünk. Annak ellenére, hogy halvány gőzöm sem volt, mit (és mivel) érdemes rendelni, és teljes mértékig Andira bíztam, hogy „vadásszon valamit”, egészen kiváló taco válogatással tért vissza. Mi addig befoglaltunk egy tuti állóasztalt, úgyhogy elégedetten falatozhattuk a marinált sertés- és csirkehúsos, marhasteakes és kaktuszos tacóinkat, amihez ropogós nachos (mexikói háromszög chips) és guacamolés mártogatós krém járt.  

Azzal együtt, hogy az étel szó szerint vérré vált bennünk, jó lett volna már valahol le is ülni, ugyanis eddig álltunk vagy mentünk valahova. Nem kellett messze elvándorolni – gyakorlatilag az út túloldalán lévő kávézó meg is felelt a célnak. Petiék ittak egy kardamonos rózsakávét, Andi pedig egy áfonyás muffinnal zárta le az ebédet.  

Elnézve a szűnni nem akaró esőt, szerintem lelke mélyén egyikünk sem vágyott újra ki az utcára, de valahogy sikerült erőt venni magunkon és folytattuk a nézelődést. Innen egyenesen a pár keresztutcányira lévő Times Square felé haladtunk tovább, ahol éppen egy „szabad Palesztinát” támogató szimpátiatüntetésbe futottunk bele.

 

A zűrzavar közepette eleinte nem is igazán tudtunk azzal a ténnyel foglalkozni, hogy a világ egyik leghíresebb és egyben legforgalmasabb terén állunk, ahol még estefelé, esőben is gyakorlatilag nappali fényt generálnak a gyakran épületnyi magas, óriási reklámhirdetések és fényújságok. 

 

Felállva egy gránitkőből faragott padra egy-egy kép erejéig kiemelkedtünk a tömegből, majd a népszerű musical, a West Side Story helyszínéül szolgáló negyed, a Hell’s Kitchen utcáin vágtunk át. Menet közben elhaladtunk a Broadway tucatnyi színháza, illetve a New York Times napilap jelenlegi központjául szolgáló New York Times Building mellett, ahova a vállalat 2007-ben éppen a Times Square-ről költözött át.  

Mivel mindenképpen meg szerettem volna nézni (legalább kívülről) a helyi NHL csapat, a New York Rangers otthonául szolgáló, ikonikus multifunkciós arénát, a Madison Square Gardent (MSG), eltrappoltunk egészen odáig együtt. Megérkezve a térkép által jelzett pontra, kétszer is meg kellett nézem, hogy jó helyen járunk-e. Bár úgy emlékeztem, mintha pár éve átfogó renováláson esett volna át az 1968-ban megnyitott sportcsarnok, elképzelni is nehéz, hogy nézhetett ki előtte. Most leginkább olyan érzésem volt, mintha a római Colosseumot keresztezték volna egy lepukkant gyárépület toxikus anyagokat tartalmazó óriássilójával. Belülről ennél csak szebb lehet. 

Ezen a ponton szétvált a csapat, s Petiék inkább Chelsea Market felé vették az irányt, míg mi megpróbáltuk valamilyen Rangers-es szurkolói boltot keresni az aréna oldalában. Hiába jártunk körbe az egész épületet (még az alatta húzódó metró- és vasútállomásra is lekukkantottunk), gyakorlatilag a Rangers létezésére utaló plakátot sem láttunk. Jobb híján a csarnok egyik kijáratánál szobrozó biztonsági őrt kérdeztem meg – nos, ő speciel azt se tudta, hogy játszik itt hokicsapat.   

Sajnos az autentikus Rangers relikviákról le kellett mondanom, viszont nagyjából egy háztömbnyire innen magának az NHL-nek is található egy hivatalos boltja, amit némi bolyongás és kérdezősködés után sikerült megtalálni egy pláza belső udvarában. Ahogy beszabadultam, szinte azonnal le is táboroztam az emeleti mez szekciónál. Andi rettentően türelmesen végigvárta, hogy felpróbálgassam a legújabb Anaheim Ducks mezeket, melyek közül a csillagászati (és reálisan nézve teljesen indokolatlan) ár ellenére is annyira szerettem volna valamilyen szerzeménnyel távozni. Két opció között őrlődtem: az olcsóbb, de az egyik kedvenc játékosom nevével és számával (Zegras #11) ellátott uniformis, vagy a drágább, ugyanakkor szebb és minőségibb üres mez legyen a befutó. Hosszas teketóriázás közepette Andi próbált segíteni: 

- „Gondolj bele, mit éreznél, ha az egyiket vissza kéne tenni? Melyiktől lenne rosszabb megválni?” – kérdezte. 

Ez billentett át a holtpontot. Megvettem a jobbikat. Boldogság! 

Óvandó a friss szerzeményt, szépen óvatosan összehajtottam, nehogy mellkason lépő hímzett logó megtörjön, majd a táskába süllyesztve jöhetett a jól megszokott esővédő felhelyezése – a mai napon kábé századjára. A bejárat mellett ácsorgó biztonsági őr meg is jegyezte, milyen praktikus kis dolog ez a vízlepergetős huzat, különösen idén, hogy ennyit esik az eső áprilisban, annak ellenére, hogy a mormota állítólag meleg tavaszt jósolt idénre.  

- „Biztos hazudott a mormota.” – tette hozzá viccesen, majd búcsúzásul szép estét kívánt. 

Mivel a térképen elsőre nem látszott messzinek a Chelsea Market, gyalog indultunk útnak, ami a táv háromnegyedénél már határozottan nem tűnt olyan jó ötletnek. A húszperces, katonás tempójú menetelés közben elhaladtunk egy jópofa kis sárga diner (jellegzetes amerikai bisztró) mellett, amihez hasonlót a filmekben is látni. A cél előtt alig 100 méterrel pedig feltűnt, hogy gyakorlatilag mindvégig a környék egy legfőbb látnivalója, a magasvasútból sétánnyá alakított High Line mellett jöttünk végig. 

Időközben Petiék megírták, hogy a bejárat mellett vannak – a baj csak annyi, hogy a Chelsea Market amúgy hatalmas és jó néhány bejárattal rendelkezik, ennek megfelelősen nem is találtuk meg egymást. Kétszer futottuk végig a trendi étkezőudvar (food court) főutcáját, ahol több tucatnyi étterem, bár és szuvenírbolt sorakozik, mire végre Petiék nyomára sikerült lelni. 

Mire elkezdtünk kigondolni a közös metszetét annak, hogy ki mit enne, a legszimpatikusabb helyek már kezdtek bezárni, úgyhogy végül egy hot dogra specializálódott étkezde (Dickson’s) lett a befutó. Éppen a pénztárnál érdeklődtek a különféle hot dog méretek után, amikor észrevettem, hogy az ujjpercemnél csúnyán felrepedt a bőr és összevéreztem a kezemet, kabátomat és a fényképező táskámat is. A pénztáros srác mindezt látva, kérdés nélkül hátrament és az elsősegély dobozból hozott nekem három darab sebtapaszt. Na, neki még én is 25% borravalót adtam, ráadásul az uborkás hot dog is prímára sikerült. Sajnos Andi chilis krumplival már nem járt annyira jól, mivel az jelen esetben chilis con carnés krumplit, nagy bánatára nem pedig valami jó kis csípős, texasi chiliszószos sült krumplit takart.

  

A vacsorát követő hazaútra már nem maradtak izgalmak, este mindenki hullafáradtan zuhant be az ágyba.  

  

 

 

4. Nap – New York: West Village, Little Italy, Chinatown (2025. április 13.) 

 

Két örömteli ténnyel indult a mai nap – egészen háromnegyed 8-ig sikerült aludni és kivételen nem a kopogó eső köszöntött az ébredés után.  

A szokásos reggeli készülést és étkezést letudva gyorsan a tettek mezejére léptünk, indulhatott az újabb napi kaland!  

Ezúttal egy másik buszmegállóból kellett indulni, ahonnan a #B41 járattal jutottunk el a legközelebbi metrómegállóhoz, ahonnan jó hosszú metrózás következett. A mai jó cselekedetet is gyorsan kipipálhattam, ugyanis miután a metrón mellettem békésen szundikáló csávó kezéből hangos koppanással kiesett a telefon, felvettem és szépen visszaillesztettem a megmerevedett kezébe az eszközét, mintha el sem mozdult volna. Ezen jót mosolyogtak a körülöttünk ülők, különösen, amikor két megállóval később emberünk hirtelen felpattant Csipkerózsika-álmából, mint egy új elemet kapott Duracell nyuszi (vagy egy aktiválódott kiborg) és telefonját bogarászva eltűnt a kinyíló ajtó mögött a peronon... 

Nekünk egészen a szuperforgalmas közlekedési csomópontig, a Penn Stationig kellett utaznunk, ahol tegnap már a hokiboltok keresése közben megfordultunk.  

Ezt követően elgyalogoltunk az innen pár saroknyira induló High Line Parkhoz, New York egyik legegyedibb közparkjához, melyet egy bontásra ítélt, régi magasvasúti pálya újrahasznosításával és növényekkel, fákkal, cserjékkel beültetett, hangulatos sétánnyá alakításával mentettek meg. A Chelsea negyedet 2,3 km hosszan átszelő, padokkal és díszkertekkel szegélyezett lineáris park az egyik legkreatívabb kortárs urbanisztikai és tájépítészeti megoldás, amit eddig láttam, ahonnan ráadásul 9 méter magasból szemlélhetjük meg a környéket.  

 

Mi a Tizedik sugárút (10th Avenue) és a Harmincadik utca (W 30th Street) sarkánál, az üvegszilánkra hasonlító, népszerű kilátóterasz, az Edge toronyházának tövében csatlakoztunk be a High Linera, ahol egy grandiózus, közel 5 méter magas, 910 kilogrammos élethű galambszobor várja a sétálókat. 

A viccesen Dinoszaurusz névre keresztelt, hiperrealisztikus műalkotás a lesajnált és olykor megvetett utcai galambok társadalmi hozzájárulásának elismerését igyekszik kiemelni, melyeket az 1800-as években Európából hozva szándékosan telepítettek be, s több millió embertársukhoz hasonlóan, bevándorlóként vetették meg lábukat (azaz szárnyukat) New Yorkban, és találtak itt végső otthonra.  

Végigsétálva a High Lineon, a legjobban azok a részek tetszettek nekünk, ahol meghagyták az eredeti vasúti síneket, talpfákat, melyek közül a fák és növényzet szépen lassan utat tört magának, egy megkapó, természetközeli elegyet alkotva az ember alkotta régi építménnyel.  

A sétány vége felé közeledve, Andival megpillantottuk a tegnap kinézett kis kék dinert (Star on 18), s mivel a lányok már amúgy is kávéra sóvárogtak, megbeszéltük, hogy betérünk oda. 

Bár eleinte legfeljebb egy palacsintát gondoltunk volna a kávé mellé fogyasztani, a hely hangulata és a közeledő ebédidő oltárán engedtünk a csábításnak és hosszas gondolkodás után végül rendes főételeket is rendeltünk, bár Peti arcán kezdetben az aggodalom első jeleit véltem felfedezni, aziránt hogy lesz így idő (és hely a gyomorban) a kínai negyedre gondosan betervezett dimsumozásnak. 

Nóri például egy nagy halom vastag palacsintát kért vajjal és juharsziruppal, Andi és Peti pedig a magyarul kissé furán hangzó, Benedek tojás (Eggs Benedict) néven futó, jellegzetes amerikai villásreggelit, ami valójában egy pirított angol muffinon buggyantott, szalonnás tojást takar. Én cheddar sajtos deluxe burgert rendeltem, uborkával, paradicsommal, salátával és sült krumplival. 

Míg a lányok cappuccinóztak, Petivel közösen egy kancsónyi hosszú kávét kértünk, amihez meglepetésünkre ingyenes újratöltés járt – amit a gyakori mosdólátogatás ellenére örömmel használtunk ki. 

Az adagokra ugyanakkor nem voltunk felkészülve, s már mindenki a pukkadás szélén járt, amikor a desszertnek rendelt almáspite is megérkezett.  

A kiadós ebédet lemozgandó kisétáltunk a Hudson-folyó mentén kialakított, parkszerű sétányra (Hudson River Park), ahonnan az 2021-ben átadott, mesterséges kis sziget, a Little Island is nyílik. 

Az egykori 54-es móló (Pier 54), vízből kikandikáló maradványainál kialakított, fordított betonhagymára hasonlító állványokra épült szigetecskén rengeteg virágzó fa, nárciszokkal teleültetett színes virágágyás várta a kikapcsolódni vágyókat. 

A tetején kialakított kilátóteraszról át lehetett látni a szomszédos New Jerseybe, de az Alsó-Manhattan csücskén magasodó One World Trade Centerre is kiváló rálátás nyílt.  

 

Ezt követően sétáltunk még egy kicsit a Hudson mentén, majd letérve balra a rendkívül hangulatos West Village városrész utcácskáiban barangoltunk, melynek jellegzetes vöröstéglás, tűzlépcsős sorházait látva tényleg mintha egy mozifilmben érezhettük magunkat. Nagyon tetszett, hogy az utcai fák tövénél szinte mindenhol kisebb virágágyásokat alakítottak ki, amely sokat dobott az amúgy is idilli utcaképen.  

 

Itt órák hosszat el tudtunk volna barangolni minden különösebb cél nélkül is, de nem titkoltan egy helyet mindenképpen be akartunk iktatni – a Bedford Street 90. szám alatti sarokházat, mely a népszerű vígjátéksorozat, a Jóbarátok (Friends) egyik helyszíne volt. Mivel a csapat háromnegyede ragaszkodott a kitérőhöz, Peti ennek megfelelően optimalizálta az útvonalat, bár láthatóan nem érezte át ennek a jelentőségét: 

- „Ne aggódjatok, beiktatjuk azt a Barátok köztös lakást…” -  

- „Peti, Jóbarátok, nem Barátok közt! Az egy másik sorozat…” – javította ki kedvesen Nóri, mire mindenkiből kibukott a röhögés.  

Folytatva az utunkat a Greenwich Village városrészben egy rövid pihenőt tartottunk a Washington Square Parkban, amelynek területén az 1700-es években temető funkcionált, majd később nyilvános párviadalok és akasztások helyszínéül szolgált. Ehhez képest manapság a park a rekreációs, szabadidős tevékenységek, füvező és gördeszkázó fiatalok, utcazenészek és családosok gyűjtőhelye. 

Merőben más idők járnak – még szerencse! A park szélén – kissé tájidegen elemként – még egy diadalív is elhelyezésre került, mely George Washington elnökké avatásának centenáriumi évfordulójának hivatott emléket állítani.  

Innen a közeli Tribeca negyedben található Hook & Ladder Company 8 néven ismert tűzoltósági épületet kerestük meg, amely az 1984-es Szellemirtók (Ghostbusters) című filmben a démoni lelkeket vadászó csapat főhadiszállásaként jelent meg. Bár napjainkban is funkcionáló tűzoltóállomásról van szó, az épület jellegzetes piros kapuja fölött meghagyták poénból a Szellemirtók cégérért is, amivel mindenképpen fotózkodnom kellett.  

Innen már egyenesen az olasz negyedbe (Little Italy) haladtunk tovább, melynek utcáit átható pizzaszag járta körül, miközben az utca két oldalán, tucatnyi egymással kánonban olaszul ordibáló ember próbálja a saját éttermébe invitálni az elhaladó járókelőket. 

Bár nem vetettünk volna meg egy jó, hamisítatlan olasz pizzát sem, a mai napra dim sum lett betervezve a szomszédos kínai negyedben (Chinatown).  

 

Elsőként a Time Out Marketban megismert amerikai pár által ajánlott helyet kerestük fel, de ott éppen esküvői előkészületeket tartottak, úgyhogy csuklóból elhajtottak minket. Végül Petiék egy másik, szintén jó értékelésekkel rendelkező, autentikus kínai éttermet (Tasty hand-pulled noodles Inc.) javasoltak, ahol nagy szerencsénkre azonnal le is tudtunk ülni az egyik sarki asztalhoz. 

Én az otthoni Biang-os emlékek okán marhahúsos tésztalevest rendeltem, míg Peti sertéshúsos batyulevest, Andi puha tofus levest, Nóri pedig sült tésztát kért, amit csoportosan még megtoldottunk 8 darab töltött batyuval (gőzölt húsos és sült rákos). Sajnos az izgalmasnak hangzó ételpaletta ellenére egyikünk sem ájult el a kapott kajától. A levesek teljesen ízetlenek voltak, úgyhogy jobb híján minden fűszert, csípős szószt rálocsoltunk, amit csak az asztalon találtunk, hogy valamennyire menthető legyen.  

A csalódást keltő élményt követően meg is állapítottuk, hogy New Yorkban egyelőre nem jártunk szerencsével az ázsiai konyhával kapcsolatban – csakúgy, mint a Time Out-os thai kaja esetében, most is mintha ódzkodnának rendesen megfűszerezni az ételeket, nehogy elrettentsék az amerikai ízlelőbimbókat. 

 

Ezt követően kisétáltunk az East River partjára, ahonnan a délutáni nap fényénél tökéletes kilátás nyílt a Brooklyn és Manhattan hidakra. 

Úgy tűnt, ezt a megkapó látképet választotta egy fekete Pippen-mezes srác és ázsiai barátnője is a vadonatúj táncolós Insta-videójukhoz is, és szúrós tekintetükből ítélve nehezményezhették, hogy oldalt véletlenül belesétáltam fotózgatás közben a videójukba. A folyó menti sétányon haladva egészen a 35-ös mólónál (Pier 35) kialakított kis terecskéig gyalogoltunk, majd egy rövid pihenőt követően már célzottan az Empire State Building felé vettük az útirányt. 

Elmetróztunk a Herald Square-ig, s mivel még tengernyi időnk maradt és Petiék gyümölcslére szomjaztak, egy 7Elevent is útba ejtettünk, ahol Andi meglepte magát egy KitKat csokival.  

Bár a belépőjegyünk csak 19:45-re szólt, bő félórával előbb megérkeztünk a főbejárathoz, ahol már hosszú sor kígyózott. Mivel az utcán szobrozni nem szerettünk volna, jobb híján mi is beálltunk a sorba, bár ismerve az amerikaiak alaposságát, álmomban nem gondoltam volna, hogy bármivel is előbb felengednének, különösen mivel már a 15 perccel korábbi turnus jegyárai (a naplemente miatt) klasszisokkal drágábbak voltak.  

Ahogy azonban sorra kerültünk, senki sem nézte az időpontot, lecsippantották a négy jegyet és mehettünk isten hírével – fel az Empire State Building tetejére!  

Elképesztő izgatottság fogott el már önmagától a tudattól, hogy bejutottam erre a helyre, s az épület jellegzetes sziluettjével és a világ leggyakoribb nyelvein üdvözlő kiírással fotózkodhattam. A jövőben jöhet akárhány szupermagas vetélytársa, a szememben akkor is az Empire State Building maradt New York felhőkarcolóinak az alfája és omegája! Döbbenetes belegondolni, hogy 1931-ben adták át mindössze 15 hónapnyi építkezést követően, hogy utána 40 éven keresztül birtokolhassa a világ legmagasabb épülete címet a maga 443 méterével, mígnem a World Trade Center balsorsú ikertornyai meg nem előzték 1971-ben. A sors iróniája, hogy az WTC tornyok ledőlését követően ismét az Empire State Building lett New York legmagasabb épülete, s ezt a címét 2012-ig, az One World Trade Center átadásáig tartotta. Ikonikus státuszát és megkérdőjelezhetetlen jelentőségét látva nehéz belegondolni, hogy az épület irodáinak többsége az 1940-es évekig jórészt üresen állt, amivel kiérdemelte a nem túl hízelgő „Empty State Building” (Üres Állami Épület) gúnynevet. A totális csődöt szinte kizárólag a kilátóterasz elképesztő népszerűségének köszönhetően kerülte el. Szintén érdekesség, hogy 1945-ben a toronyház még egy túl alacsonyan repülő B-52-es Mitchell bombázórepülőgép becsapodását is átvészelte. Bár a szerencsétlenség 11 ember halálát okozta, csodával határos módon a felvonó kabinban ragadt liftkezelő hölgy valahogy túlélte a 75 emeletes (több mint 300 méteres) szabadesést, amivel nemcsak törött medencét, hátat és nyakat, de egy megdönthetetlen Guinness-rekordot nyert magának.  

A jegyárakat tekintve mélyen a zsebébe kell nyúlnia, aki fel akar jutni az Empire State Building tetejére, ráadásul az alapjáraton is drága jegyek még drágábbak is lehetnek a napszak függvényében (napfelkelte, naplemente feláras). Mi a naplementét követő legelső turnusba váltottunk belépőt, amiért fejenként 53,35 dollárt kellett fizetni. Bár szigorú értelemben véve „csak” egy magas épület kilátóteraszáról van szó, az amerikaiak becsületére legyen mondva igyekeztek mindennek olyan körítést adni, hogy a látogatóknak minél teljesebb élményben legyen részük. Volt interaktív kiállítás a felhőkarcoló történetéről, érdekességeiről, lehetett fotózkodni King Kong benyúló hatalmas ujjaival, egyéb urbanisztikai és művészeti tárlatokat, valamint kilátóteraszon járt hírességekről készült fotómontázst is megtekinthettünk. Mi ellenben mindezt jórészt átrohantuk, annak érdekében, hogy esetleg még valamit elcsípjünk a naplementéből. A 80. emeletig amúgy lift visz föl, melynek falait képernyők alkotják, ahol leanimálva végigkövethetjük, hogyan épült fel tégláról téglára az épület. Ezt követően a 86. emeletig már gyalogosan kellett feljutni, mivel a személyzet célzottan azzal riogatta a népet, hogy „a következő, kisebb liftre jó 20 percet várni kell, de lépcsőzni nyugodtan lehet”. Andi meg is jegyezte, hogy ez a szöveg tuti kamu és csak a tömeg eloszlatására szolgál, de sok jelentősége nem volt, a maradék hat emelet már meg sem kottyant – különösen, amikor megláttuk, mi vár fenn minket.  

 

A kilátóteraszról elénk táruló, lélegzetelállító panoráma minden elvárásunkat felülmúlta – még éppen sikerült elcsípni a naplemente végét, s gyönyörködhettünk a látványban, ahogy a narancsos színezetű horizont egy csodálatos összképet alkot az alant elterülő felhőkarcolóerdő nyüzsgő, esti fényeivel… Azt hiszem, ezt a látványt sosem fogjuk elfelejteni!

Szerencsére sietnünk nem kellett sehova, úgyhogy nyugodtan megvárhattuk, míg teljesen besötétedik, s maximálisan kiélvezhetjük New York éjszakai látképét is. Önkéntelenül is eszembe jutott „A szerelem hullámhosszán” című Tom Hanks – Meg Ryan film, amelynek fináléjában a pár épp itt az Empire State Building tetején késő este találkozik először… 

Mivel sem Tom Hanks, sem Meg Ryan nem akart felbukkanni a kilátóteraszon, ideje volt búcsút inteni ennek a helynek, s elindulni hazafelé. A Q jelzésű metró és a #B41 busz kombinációjával eljutottunk a szállástól pár saroknyira lévő kis élelmiszerboltig, amit még reggel kinéztünk. Mindössze kenyeret, egy kis felvágottat és sajtot szerettünk volna venni, ami eleinte nem tűnt egy bonyolult küldetésnek… egészen addig a pontig, amikor is a pénztárosnak el kellett magyarázni, hogy hűtőpultból melyik zacskós reszelt sajtot kérnénk. Már kezdett egy szürreális, Benny Hill-szintű bohózattá válni a jelenet, ugyanis emberünk konkrétan mindent vagy ötször végigtaperolt a pultban, de egyszer sem találta el a megfelelő zacsit.  

- „Kicsit balra…balra…annál jobbra. Nem az…a mellette lévő…nem az, a mellette lévő…amire az van írva, hogy „Colby Jack”…a sárga zacskós…sárga…a sárga zacskós…lentebb…nem az…nem is az…” 

A karomgépes gyerekjáték automaták szerencsétlenkedését idéző kabaré végére már a pultos emberünk is csak röhögött, velünk egyetemben. Végül siker koronázta a próbálkozását, s Colby Jackkel a tarsolyunkban indulhattunk vissza a szállásra. 

 

 

 

5. Nap – New York: Central Park és Rockefeller Center (2025. április 14.) 

 

Az utolsó teljes New York-i napot eredetileg fájdalmasan korai keléssel indítottuk volna, mivel Peti mindenképpen szerette volna megörökíteni a hajnali napfelkelte első sugaraiban úszó Brooklyn hidat. Eddig minden este olyan szemmel lett meglesve a másnapra szóló időjárás-előrejelzés, hogy esetleg reális lehetősége lesz-e a tiszta időnek és a fotós szemmel ideális fényviszonyoknak. Peti az utolsó pillanatig reménykedett ennek a lehetőségében, de sajnos az időjárás-előrejelzés elég következetesen felhős eget jósolt, így ugrott a kora hajnali keléses és napfelkeltét fotózós program – Nóri őszinte örömére. Bár az extra alvóidőért azért egyikünk se panaszkodott, abban megegyeztünk, hogy ettől függetlenül ugyanúgy a Dumbo városrész folyóparti részén kezdjük majd a napot. 

 

A miniatűr étkezőasztalunknál elfogyasztott reggelink ezúttal a szokásosnál is szerényebbre sikerült. Elhasználandó a maradékokat mindenkinek előre kiporciózott mennyiségek jutottak – két szelet szalámi, 3 vékony szelet sonka, egy minimális kenyér és pár szem szőlő kíséretében. Amiből ellenben volt jó sok – Colby Jack reszelt sajt. Abból egészen indokolatlan mennyiséget is szórhattunk a kenyereinkre, még akkor is maradt volna. Peti ügyesen melegszendvicsnek megolvasztotta a sajátját. Zárásként még mazsoláztunk a maradék szőlőből, majd indulás a városba.  

 

Sajnos az elmúlt napokban egyre komolyabb vízhólyaggal kellett megküzdenem, először a bal, majd a jobb sarkamon is, mely mostanra közel elviselhetetlen fájdalommá nőtte ki magát. Az egész onnan indult, hogy lúdtalpbetétem sarkánál letört egy kis darab, s a minimális kis egyenetlenség hamar feltörte a lábam. A féloldalas bicegés miatt pedig a másik lábamat is rosszul terheltem, így ott is nőtt egy vízhólyag. Mostanra – mivel minkét sarkam ugyanannyira fájt – már a bicegéssel sem tudtam enyhíteni a kínokat, s azon gondolkoztam, hogy lassan szívesebben járnék kardélen puszta lábbal, mint a saját cipőmben. Látva a szenvedésemet, Nóri kedvesen felajánlotta a vízhólyagtapaszát (nem is tudtam, hogy létezik ilyen), ami valamelyest tompított a fájdalmon, illetve igyekeztem MacGyver módjára maradék alufóliából kipótolni és sebtapasszal rögzíteni a talpbetét letört részét, ami szintén javított a helyzeten.  

Lassabban és nagypapásabban tehát, de próbáltam a többiekkel tartani a tempót, s lehetőleg nem nyavalyogni túl sokat emiatt.  

 

Az elmúlt napokhoz hasonlóan az általunk már jól ismert #B41 buszjáratra szálltunk fel, de ezúttal egészen Cadman Plaza Parknál lévő végállomásig utaztunk. Az út nagyjából egy órát vett igénybe, mialatt Nóri a tegnapi történések jegyzeteit írogatta, mi Petivel a mára tervezett útvonalat beszéltük végig, míg Andi zenét hallgatva figyelte az elhaladó tájat. 

Leszállva a buszról, kisétáltunk az East River mentén húzódó Brooklyn Heights Promenade-ra, ahonnan kiváló kilátás nyílt Alsó-Manhattan felhőkarcolóira. 

  

 Ezt követően a közeli Dumbo városrész felé vettük az útirányt, ahol első napirendi pontként a szokásos napindító kávébevitel kérdését kellett orvosolnia a csapatnak. A Brooklyn híd lábánál lévő „% Arabica” kávézót erre a célra pont megfelelőnek találtuk, úgyhogy a kávéval feltöltekezve vághattunk bele a Dumbo negyed felfedezésének. A Brooklyn és Manhattan híd által határolt kis városrész nevét természetesen nem a repülő kiselefántról kapta, hanem egy vicces angol szójáték kezdőbetűiből áll – Down Under the Manhattan Bridge Overpass magyarul annyit tesz, hogy a „Manhattan híd felüljárója alatt”.   

A környék két ikonikus lokációval büszkélkedhet, melyeket minden New Yorkba látogató igyekszik felkeresni. Az első a Brooklyn híd lábánál lévő kis vízparti park, ahonnan bámulatos kilátás nyílik a híd mögött magasodó felhőkarcolóerdőre, élükön a One World Trade Centerrel. 

 Bár a napkelte narancsos fényeiben valóban nem tudtuk megcsodálni az ikonikus látképet, de ez egy cseppet sem vont le a pillanat jelentőségéből, hogy mindezt élőben látjuk. Készítettünk is itt egy csoportképet, majd pár saroknyira innen felkerestünk egy másik híres helyet a Washington Street közepénél. A megállás nélkül fényképző, szelfiző turisták szokatlanul nagy koncentrációjából természetesen rögtön tudtuk, hogy jó helyen járunk. Ez az a pont, ahonnan a Washington Street régi, vöröstéglás épületei szépen, kétoldalról közrefogják, s keretbe helyezik a Manhattan híd egyik jellegzetes, díszes pilonját.  

 Ezt a képet természetesen nekünk is meg kellett örökítenünk, sőt Andival közös kép is készült egy hatalmas kamerát cipelő srác segítőkészségének köszönhetően. A legszebb az egészben, hogy az utca közepére még külön emelvényt is építettek, hogy onnan a lehető legtökéletesebb képek készülhessenek.  

 

Igencsak jól indult a nap, hiszen sebtében két bakancslistás helyet is kipipálhattunk, s ezt követően úgy voltunk úton a harmadik felé, hogy még nem volt délelőtt fél 12. Elmetróztunk ugyanis az Upper West Side városrészben lévő, 86. utcánál (86th Street) lévő megállóhoz, ahol a 1908-09 között épült, 13 emeletes Belnord társasház magasodik.  

 

Az elegáns épületkomplexum egykori lakói között olyan hírességeket találunk, mint Walter Matthau vagy Marilyn Monroe, de ami számunkra különösen érdekessé teszi, hogy itt forgatják az egyik kedvenc sorozatunk, a Gyilkos a házban (Only Murders in the Building) egyes részeit.

A Steve Martin, Martin Short és Selena Gomez nevével fémjelzett szériában a főszereplő trió tagjai ebben az Arconia néven futó épületben laknak és lelkes amatőrként nyomoznak az itt bekövetkezett gyilkosságok után. 

Andival előzetesen beszéltünk, hogy milyen poén lenne, ha éppen forgatási napon járnánk itt, de láthatóan az épület körül minden csendes és nyugodt volt. Miután Andi készített rólam előtte pár két, átrohantam bekukkantani a díszes, kovácsoltvas kapuján.  

  

Ennél beljebb nem lehetett menni, úgyhogy visszasiettem Andihoz, majd megkerestük azt a sarki bagelezőt (Broad Nosh Bagels), ahova addig a farkaséhes Petiék betértek enni. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, mi az a bagel? Ez a lyukas fánkra hasonlító, gyűrű formájú zsemle, amit – szendvicshez hasonlóan – a legkülönbözőbb belevalókkal képesek megtölteni elképesztő népszerűségnek örvend New Yorkban, úgyhogy nekünk is feltétlen ki kellett próbálnunk.  

Petiék lazacos bagelt rendeltek, s mivel a rendelést felvevő bácsika hosszasan faggatta őket, hogy mi mindent kérnek még bele, úgy tűnt, ez laktatóbb kaja lesz egy egyszerű tízórainál. Ezt látva, Andi is hevesen bólogatott, hogy ez jó lesz nekünk is, annyi különbséggel, hogy fokhagymás és hagymás bagel legyen az alap. Kicsit furcsálltuk, hogy mást nem is kérdeztek tőlünk, de ekkor nem is tulajdonítottunk ennek túl nagy jelentőséget. Amíg a rendelésünk elkészült, beiktattam egy gyors mosdókört, ám mire végeztem, visszatérve az asztalhoz, a csapat éppen egymás bageljeit mustrálva tartott kupaktanácsot.  

Mint kiderült, Petiék teljesen más kaptak, mint mi. És az övék határozottan jobban nézett ki. Egyrészről a lazacszeleteket egyértelműen be lehetett azonosítani, kaptak még bele salátát, paradicsomszeleteket, sajtot és egyéb guszta belevalót, míg a miénk egyedül egy sűrű lazacos vajkrémszerű töltelékkel volt telenyomva, de olyan vastagon, hogy alig tudtuk, hogyan álljunk neki enni. Már majdnem visszamentem reklamálni, mire Peti megfejtette az eltérés okát – az övék hiába lazacos bagelnek számít, egy sokkal drágább 70-80 dolláros kategória volt, míg a miénk borravalóval együtt csak kb. 16 dollárra rúgott. Végül a kiírásban is megtaláltuk a két különböző tételt, csak azt nem értettük, hogy hol ment félre az egész. Mindenesetre, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a tömény, lazackrémes valami rossz volt, csak nem igazán erre vágytunk volna. Andi csak a felét tudta megenni a sajátjának, és nem is esett neki túl jól, úgyhogy csalódásként éltük meg az első New York-i bagelezést. 

 

Ezt követően a Central Park felé vettük az útirányt, hogy tegyünk egy nagyobbacska sétát a világ egyik leghíresebb közparkjában. Érdekes belegondolni, hogy az 1850-es évekig ez a terület egy sertéstelepekkel teli, elhanyagolt nyomornegyed volt, melyet egy rangos pályázat keretében, gondosan megtervezve revitalizáltak, majd hatalmas közparkként nyitották meg a lakosság előtt. A döbbenetes, 3,41 négyzetkilométeres alapterületének valódi nagyságát elsőre nem is lehet felfogni – mi eleve csak alsó (86. utcától délre fekvő – felét terveztük bejárni, mely még katonásabb menettempót mutatva is bő két órába telt.  

 

Először a John F. Kennedy feleségének, Jackienek a nevét viselő víztározó (Jacqueline Kennedy Onassis Reservoir) mentén indultunk el, majd lekanyarodtunk a világhírű Metropolitan Művészeti Múzeum (Metropolitan Museum of Art, röviden MET) és a Nagy gyep (The Great Lawn) között húzódó ösvényre, melyet virágtengerbe borult magnólia- és cseresznyefák szegélyeznek, míg körülöttük rohangáló mókusok, piknikező családok, muzsikáló utcazenészek, jógázó, futó emberek, s kikapcsolódni vágyó fiatalok, idősek tucatjait látni mindenfelé.   

Menetközben elhaladtunk néhány érdekesség mellett is – egyik ilyen a Kleopátra tűje (Cleopatra’s Needle) néven ismert, kissé tájidegen egyiptomi obeliszk, melyet az Egyesült Államok a 19. században kapott ajándékba Egyiptomtól. Az i.e. 15. századból származó obeliszk párja hasonló diplomáciai adományként Londonba került, s Viktória-rakpart mentén került kiállításra.  

Ahogy átvágtunk a park sűrűbb, erdősebb részén tökéletes hely kínálkozott a tradicionális földgyűjtéshez, úgyhogy a jól megszokott vaníliás tégely hiányában Blanka üres Kinder tojás belsőit „kértem kölcsön” a szent cél érdekében, hogy New York egy kicsiny szeletét magammal vihessem. 

Amúgy a parkot átszelő útvonal kialakítását alapvetően Nórival ketten terveztük meg, aki hozzám hasonlóan a tipikus filmes helyszíneket szerette volna felkeresni. Ennek köszönhetően haladtunk úgy, hogy a csónakázó tó fölött átívelő fémhídon (Bow Bridge) mindenképpen átmehessünk, mivel ez is számtalan filmben, sorozatban (pl. How I Met Your Mother) megjelenik. 

A másik ilyen hely a tó peremén található Bethesda terasz és szökőkút (Bethesda Terrace and Fountain) volt, ahol például Reszkessetek betörők! 2-ből ismert Kevint láthattunk a lelki szemeink előtt menekülni a gazfickók elől.

  

Áthaladva a díszes átjárón egy nagyobb lépcsősor következett, majd egy hosszú, széles sétányon (The Mall) haladtunk tovább Kolumbusz szobra felé, melynek szomszédságában Petiék megálltak venni egy kávét az egyik mobil bódéból. Míg ők az időszerű koffeinbevitel biztosításán fáradoztak, Andi gyomrában a lazackrémes bagel dolgozott, az ideálisnál kicsit aktívabban. Diszkomfortját enyhítendő gyorsan elsiettem vele a közeli látogatóközpontnál lévő nyilvános mosdóhoz, de az ottani körülmények annyira kedvezőtlennek bizonyultak, hogy Andi nem jutott közelebb a megoldáshoz – diplomatikusan fogalmazva.  

Így hát folytattuk az utunkat a park déli kijárata felé, ahol még megálltunk egy pillanatra a Pond nevű tavacska fölött átívelő, hangulatos kis kőhídnál (Gapstow Bridge), ahol újabb filmes helyszínre ismerhettünk rá – Kevin itt köszönt el az életét megmentő galambos nénitől a Reszkessetek betörők! 2. végén. S már ennél a filmnél jártunk, erről a hídról nyílik a legjobb kilátás a film egyik másik fő helyszínére, a parkkal szemközti Plaza Hotelre. Sajnos a felállványozott luxusszálloda bejáratánál elég egyértelművé tették, hogy még a lobbiba is csak fizető vendégek léphetnek be, úgyhogy Kevin útját oda már nem tudtuk követni.  

Innen már következetesen a Rockefeller Center irányába gyalogoltunk tovább az Ötödik sugárút (5th Avenue) mentén, elhaladva az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany’s) című romantikus vígjáték (és regény) helyszínéül szolgáló Tiffany & Co. ékszerbolt, a szép, gótikus stílusú Szent Péter katedrális (St. Patrick’s Chatedral)  és a hírhedt Trump-torony (Trump Tower) mellett. Ha ehhez a felsoroláshoz hozzávesszük még azt a 16 emeletes épületet, melyet egy gigantikus Louis Vuitton bőröndnek „öltöztettek fel”, azt hiszem, nem sok mindenen tudunk már meglepődni.   

Megérkezve a Rockefeller Centerhez, bolyongtunk egy sort a kilátóteraszhoz vezető bejáratot keresve, mivel, mint kiderült, nemcsak egy önálló toronyházról, hanem egy 19 épületből álló, grandiózus épületkomplexumról van szó, melyet építtetője, az ifj. John D. Rockefeller úgy álmodott meg, mint egy mini várost a városban, ahol mind kulturális, gazdasági és média központok helyet kapnak.  

 

A több háztömbnyi területet felölelő épületegyüttes központi toronyháza, a 260 méter magas, 30 Rockefeller Plaza (hivatalos nevén Comcast Building) a legismertebb közülük, ugyanis itt található a NBC televíziós csatorna központja és egyben New York-i stúdiója, ahol többek közt a népszerű Saturday Night Live (SNL) stand-up komédiaműsor, illetve a késő esti („late night”) showk – mint a The Tonight Show Starring Jimmy Fallon, és a Late Night with Seth Meyers – stúdiófelvételeit is tartják. Ez előtt az épületóriás előtt állítják fel minden évben New York hivatalos karácsonyfáját, melynek pontos helyét jelző fémplakettet mi is megnézhettük.   

Gyorsan körbefotóztuk az épület előtti teret, majd visszatérve zuborgó pocakjával szenvedő Andihoz, jobb híján beálltunk a kilátóteraszhoz váró nagyon-nagyon hosszú sorba. Az Emipre State Buildinggel ellentétben itt lazán elhajtottak minket, amíg nem a jegyen megjelölt belépési idő (16:20) érkezett el. Amikor végre bejutottunk, először a Rockfeller Center épületkomplexumának fényekkel megvilágított modelljét tekintettük meg, melyet látva tudatosult először bennünk az elképesztő kiterjedése ennek a helynek. 

Ezután egy állómoziba terelték a népet, ahol egy meglepően érdekes kisfilmet vetítettek le az épület történelméről, majd a Top of The Rock néven elhíresült kilátóteraszhoz vezető liftekhez irányítottak minket.  A felvonó csak a kilátó első, zárt szintjéig visz fel, amit mi helyből ki is hagytunk, s egyből fellépcsőztünk a nyitott, 2. és 3. részhez, ahol döbbenetes kilátásban volt részünk.  

Egyszerre csodálhattuk meg az Empire State Buildinget és Central Park teljes környékét a magasból, ráadásul ezúttal nappali fényekben, sőt még a mikroszkopikus méretűvé zsugorodott Szabadság-szobrot is kiszúrhattuk a távolban. Az Empire State Building magas, rácsos korlátjaival ellentétben itt többnyire teljesen átlátszó plexiüvegek szolgálták a látogatók védelmét, melyek között fotózásra alkalmas réseket hagytak. 

Szintén megállapítottuk, hogy a Central Park déli végénél épült szuperfelhőkarcolók milyen szinten agyoncsapják a látképet, mintha egy óriási magaságyás magányos karói lennének, melyekhez sosem érnek majd fel a környező paradicsompalánták.

  Egy kicsiny lépcső révén még feljebbről is körbenézhettünk, de akinek még ez az élmény sem lett volna elegendő, az egy jelentős plusz díj fejében egy hivatalos fotó erejéig kicsücsülhet egy belógatott vasgerendára, lekoppintva az ikonikus 1932-es fénykép hangulatát, melyen az építőmunkások a fent a magasban fogyasztják el az ebédjeiket. Tényleg, az amerikaiak leleményessége nem ismer határokat!  

Miután kifotóztuk magunkat, visszatértünk a mai nap kiindulóhelyére, a Dumbo negyedbe vacsorázni. Szerencsére Andi gyomra jobban lett annyira, hogy újra ételre tudjon gondolni, kivéve, ha a továbbra is gyanúsnak titulált lazackrémes bageljének maradékáról volt szó, amit délelőtt óta hurcolásztunk magunkkal. Mivel én alapból sem voltam éhes – és nem mellesleg csak legvégső helyzetben dobok ki még ehetőnek minősíthető kaját – kivontam magam az éttermi vacsoraprogram alul, s míg a többiek a Time Out Market 5. emeletén lévő pizzériában falatoztak, én a Brooklyn híd lábánál lévő kis parkban fogyasztottam el a meglévő bagelt. Ha rövid időre is, de furcsa érzés volt napok óta először egyedül lenni, ráadásul egy ilyen emblematikus helyen, nézni, ahogy lemenő nap lassan eltűnik a manhattani felhőkarcolók mögött. 

Ahogy ott elmélkedtem magamban, pár méterrel odébb a vízparton egy srác éppen a leánykéréshez gondosan előkészített terepet véglegesítette, mielőtt szíve hölgye befutott a helyszínre. A leányzó reakciójából, valamint az azt követő csókból ítélve megtette a hatását a gyertyákból kirakott szív mellé rózsából készített „Marry Me” felirat, és a romantikus aláfestő zene – igent mondott! 

Ezt a kedves jelenetet követően elindultam megkeresni Andiékat. Mivel Peti sem bírt a maga sajtos-rukkolás, sonkás pizzájával, az utolsó negyedét, mint a csapat hivatalos konyhamalaca, nagylelkűen segítettem eltakarítani, minimalizálandó a veszteségeket.  

 

A nap – s egész New York-i tartózkodásunk – méltó lezárásaként a szépen kivilágított Brooklyn hídon (Brooklyn Bridge) szerettünk volna átmenni, bár szerintem rajtam kívül őszintén senki sem lelkesedett ezért a közel két kilométeres plusz gyaloglásért.

Bár én is hullafáradt voltam, s vízhólyagtól sajgó talpaimnak köszönhetően csak nagypapa tempóban tudtam haladni, ahogy felértünk a függőhíd gyalogosoknak fenntartott szintjére, és áthaladtunk az éjszakai megvilágításban fürdő, jellegzetes kőpilonok alatt, háttérben a manhattani toronyházakkal… annyira sajnáltam volna félúton megállni és visszafordulni.   

Az ikonikus híd története 1867-ig nyúlik vissza, amikor a német származású mérnököt, John A. Roeblinget bízták meg az akkoriban még önálló városként működő Brooklyn és New York City Manhattan városrészének híddal való összekötésének megtervezésével, melyek közt addig kizárólag komppal lehetett közlekedni. Miután a finanszírozást megszavazták, Roebling elkezdte a tervezőmunkát, melynek keretében a világ legnagyobb (s egyben első acélkábeles) függőhídját álmodta meg, melyen külön szintet kapnak a gyalogos járókelők, illetve az autó- és magasvasút forgalom is. A neves főmérnök azonban még az építkezés tényleges megkezdését sem élhette meg, mivel egy banális balesetet (a komp hozzátrancsírozta a lábát dokk széléhez) követően amputálni kellett a lábát, majd rövidesen tetanuszfertőzésben meghalt. A vezető mérnöki feladatokat fia, Washington Roebling vette át, akinek szintén sikerült rövid úton leamortizálni magát, miután a híd talapzatának vízalatti munkálatai közben súlyos dekompressziós (keszon) betegséget kapott. A balszerencsés mérnökcsalád becsületét végül a tartósan ágynak esett férfi felesége, Emily Warren Roebling vette át, aki a híd 1883-as átadásáig megbízott projektvezetőként és főmérnökként vezette a munkálatokat, s végül munkája elismeréseként elsőként kelhetett át rajta.

Eleinte úgy tűnt, hogy a híd éjszakai hangulata és páratlan kilátás varázsa meg tudja győzni Petiéket, hogy tartsanak velünk a túlpartra, de végül fáradságra és a holnap reggeli kelésre hivatkozva, második pilon magasságában (a táv nagyjából háromnegyedénél) inkább visszafordultak és elindultak vissza a szállásra. Andi – látva rajtam, hogy a pillanat mennyit jelent – kitartott és hősiesen lesétálta velem a hátralévő távot, hiába ajánlottam fel neki, hogy menjünk Petiék után.  

A vicces az egészben, hogy még az én csigalassú, bicegő járásommal és állandó fényképezős megállásaimmal együtt is sikerült a túlparton olyan metró-busz kombinációra felszállni, amivel konkrétan csak 5-10 perccel később értünk a szállásra, mint Petiék, akik őszintén meglepődtek, hogy máris viszont látnak minket.

Az este hátralevő része már a pakolásról és a holnap hajnali indulás lehető leggördülékenyebb előkészítéséről szólt.  

 

 

6. Nap – Boston (2025. április 15.) 

 

Amikor hajnali negyed 6-kor megszólalt az ébresztő, nem gondoltam volna, hogy távolról sem a kora reggeli kelés lesz a legnagyobb nehézsége a mai napnak. Aztán meghallottam Peti öklendezését a fürdőből.  

- „Uhh, ez nem jelent túl sok jót…” – gondoltam magamban.  

Átkopogtam a szobájukba, ahol Nóri már serényen készülődött, s érdeklődtem Peti állapota felől. Kiderült, hogy alaposan lerobbantak mindketten – az enyhén belázasodott Peti kora hajnali hányókoncerttel hangolt a bostoni napra, míg Nóri rendesen megfázott és az orrát fújta.  

 

Jelen körülmények között jobbnak láttuk hanyagolni a tömegközlekedési kombinációkat, amiket tegnap felvázoltunk és kímélendő a gyengélkedőket, inkább Uberrel mentünk ki a Penn Station kiterjesztéseként épült Moynihan Vasúti Csarnokba (Moynihan Train Hall), ahonnan Bostonba menő vonatunk indult. A hajnali 6 órás indulásnak köszönhetően sikerült megelőzni a reggeli dugót, s alig 40 perc alatt ki is értünk – bő egy órával a vonat indulása előtt. 

Első dolgunk volt megkeresni a mosdót, mely elé Petiék elegánsan le is táboroztak, míg mi próbáltunk nekik ásványvizet, elektrolitos Gatorade italt és némi ennivalót keríteni. Reggeli gyanánt találtunk egy szimpatikus bagelezőt, ahol magamnak egy nagyon finom tojásos, sajtos, baconös bagelt, Petiéknek pedig a viszonylag kockázatmentesnek ítélhető natúr, illetve sonkás, paradicsomos, salátás bagelt szereztünk be. Andi valamiért kivonta magát az első körből, hogy aztán 15 perccel később újból végigállja a sort, s szerezzen magának is egy vegán bagelkölteményt.  

Mindezeken felül még egy hírlapárusító boltot is sikerült találnunk, úgyhogy New York-i tartózkodásunkat egy-egy eredeti The New York Times és The New Yorker példányszám beszerzésével koronáztuk meg. A bevásárlókört sikeresen megjárva visszatértünk Petiékhez, de egyúttal kereshettünk is új táborhelyet, mivel a takarítók kiebrudalták őket, mintha ott csövező hajléktalanok lettek volna. Mondjuk, sokat segített volna, ha esetleg ez a bevásárlóközpont-vasútállomás keverék rendelkezik olyan extrákkal, mint mondjuk egy pad. Mert ugyanis ülni, várakozni nagyjából sehol sem lehetett. Mindenesetre lementünk a főcsarnokba, ahonnan a vágányokhoz lehetne mozgólépcsővel lemenni, de még az összes beszállókapu be volt zárva. 

 Mivel alig negyedóra maradt indulásig, már mindannyiunkat kezdett zavarni a tény, hogy nem tudjuk, honnan is indul a vonatunk, úgyhogy az információspultnál érdeklődtem ez ügyben. Egyenesen hülyének néztek, hogy mit akarok én, amikor még rengeteg idő van, majd kiírják nemsokkal előtte. Így is történt, szűk 10 perccel a menetrend szerinti indulás előtt kiírták a vágányszámot, ahova elkezdtek hosszú sorban kígyózni az utasok. Eleinte akármilyen szűknek is mutatkozott ez a teljes beszállításra rendelkezésre álló időablak, végül gond nélkül sikerült felszállnunk és helyet találnunk. Egyedül annyira kellett figyelnünk, hogy az első (business class) kocsiba ne szálljunk, a többiben (coach class) akárhova leülhettünk. 

A komfortra sem lehetett panaszunk – a kényelmes, szürke bőrülések olyan szélesek voltak, mint egy fotel, rengeteg lábtérrel. Szintén érdekesnek találtuk a jegykezelés rendszerét. Ugyanis, amikor a kalauz jött lecsippantani a jegyeket, minden utas fölé helyezett egy-egy cédulát a csomagtárolók széléhez, amit később levett, amikor az utas leszállt. Ahogy elindultunk, a vonatvezető felvázolta az útirányt és a viselkedési előírásokat, miszerint nem szabad hangoskodni, hangosan zenét hallgatni és beszélgetni, hanem leginkább könyvtárszerű legyen a hangulat („library like atmosphere”). Ezt mindannyian értékeltük, be is tartotta mindenki, s vonathoz képest szokatlan csendben utazhattunk végig. 

  

A közel 4,5 órás vonatút különösebb izgalmak nélkül telt el. Érdekes volt hallani, amikor bemondták New Havent, mint következő megállót, azok után, hogy a Sylvaniánál gyakorlatilag napi szinten dolgozom newhaveniekkel – igaz, hogy abban az esetben a dél-angliai Newhavenről van szó. Az amerikai testvérvárosa azonban egészen más dologtól ismert, ugyanis itt található a világhírű Yale Egyetem, melynek egyik raktárépületét a vonatról mi is láttuk.   

 

Nap sokkal dél után (12:06) gördültünk be a forgalmas Boston South vasútállomásra. Peti sajnos a vonatúton is többször hányt, és Bostonba érve is csak egy dologra vágyott, hogy mielőbb lepihenhessen valahová. Mivel a szállást csak délután fél háromtól lehetett elfoglalni, valamivel ki kellett tölteni az addig hátralévő időt. Petiék esetében városnézésről szó sem lehetett, úgyhogy jobb híján letáboroztak az előcsarnok egyik padjára, a mosdó közvetlen szomszédságban, míg Nóri megpróbált a helyben lévő gyógyszertárból valamilyen hányinger csökkentőt és torokfájás elleni szopogatós cukorkát szerezni.  

Mi Andival ezalatt tettünk egy rövid sétát a közeli kínai negyedben (Chinatown), amely a harmadik legnagyobb az Egyesült Államokban New York és San Francisco után. Érdekesnek találtuk, hogy a kínai negyed bejáratát jelző díszes, faragott kapun a kék-piros tajvani, nem pedig sárga csillagos, vörös kínai zászló lengedezett.  

Mindenesetre a kínai hangulat teljesen autentikusnak hatott, ahogy a kapu előtti téren idő bácsikák csapatokba verődve cseverésztek, s mustrálták az elhaladó jövevényeket, mint amilyenek mi is voltunk. Szintén nem hiányozhatott az éttermekből áradó, ínycsiklandozó illatfelhő, amitől kedvünk lett volna végigenni a fél kínai negyedet. Ha teljes ebédre nem is fizettünk be, néhány vörösbabpasztás holdsütivel, és vaníliás tojássárgája krémes rizssütivel azért megleptük magunkat, amiket az egyik téren jóízűen el is fogyasztottunk.   

Mire végeztünk, az eső is elkezdett csöpörögni, úgyhogy elindultunk vissza Petiékhez a vasútállomásra. Andi még vett magának kissé hínárízű mochateát, míg én beszereztem a tömegközlekedéshez használt, elektronikus CharlieCardokat, majd hívtunk egy Ubert, amely elvitt minket az East Boston városrészben lévő szállásunkra.  

Peti rögtön befoglalta a fürdőhöz közelebbi hálószobát, aztán egy gyors fürdést követően zuhant is be az ágyba. Mivel Nóri nem akarta őt egyedül hátrahagyni, ő is otthon maradt, míg mi Andival elindultunk vissza a városba. Kikerültük a szomszédos utcában zajló helyszínelést, ahova nyugtalanítóan sok mentő, rendőrautó volt kirendelve, ami valamilyen komoly dolgot feltételezett. Jobb nem is tudni, mi történt itt.  

   

Alig pár száz métert kellett sétálni a legközelebbi metrómegállóig (Airport), ahonnan a BL jelzésű, kék vonalra felszállva egészen a belváros szívében lévő State állomásig utaztunk, amelynek környezetében a fontosabb látnivalók többsége is koncentrálódik.  

Elsőként a szomszédos modern toronyházak tövében megbújó, 1713-ban épült Old State Houset kerestük fel, mely a brit gyarmati időkben kormányzati központként funkcionált. Boston egyik legrégebbi épületének a homlokzatán még mindig megfigyelhetőek a brit uralkodói szimbólumok – az unikornis és az oroszlán.

Mivel még éppen nyitva találtuk, meg is váltottuk a kombinált belépőket (fejenként 15 dollárért), mellyel egy másik híres bostoni helyet, az Old South Meeting Hallt is felkereshetjük még egy napon belül. Egy rendkívül aranyos, segítőkész idős hölgy igazított el minket a pénztárnál – ő javasolta, hogy kövessük a belvároson keresztül vezető Freedom Trail (Szabadság ösvény) 4 km hosszú, különböző színű járókövekkel kirakott útvonalát is. Maga az Old State Houseban berendezett tárlat is rendkívül informatív és érdekes volt. Részletesen bemutatták az épület történelmét és az amerikai függetlenségi háborúban játszott szerepét, ugyanis a forradalmat kiváltó egyik fő esemény, a hírhedt bostoni mészárlás (Boston Massacre) konkrétan az épület előtti téren zajlott le. Az anyaország és a gyarmati területek közötti, a korábbi bélyegtörvény és a Nagy Britanniából érkező árukra kivetett vámok miatt pattanásig feszült helyzet akkor érte el tetőfokát, amikor 1770. március 5-én brit katonák a dühöngő, szitkozódó, köveket dobáló tömegbe lőttek, megölve öt embert.  

Érdekes volt, hogy a függetlenségi harcok körülményeit a különböző csoportok – nők, amerikai bennszülöttek és az afrikai amerikaiak – szemszögéből is bemutatták. Különösen szomorúnak találtuk az indiánok helyzetét, akik hosszú évek során, nagy nehezen kiharcolták maguknak a jogot a britektől, hogy hivatalosan is földeket birtokolhassanak, ám azzal, hogy amerikai függetlenség révén az összes brit törvény és döntés annulálva lett, ezt a jogukat ismét elvesztették.  

Döbbenten olvastuk a korabeli újsághirdetéseket is, amelyekben ugyanolyan természetességgel reklámozták a „frissen importált, elsőosztályú rabszolgákat”, mint a legújabb könyv köteteket vagy a finom angol sajtokat. Beteg egy világ volt. 

A kiállítás egyik másik részében a polgári engedetlenség és tüntetések során elforduló, magán- és köztulajdon rongálások témakörét vették végig egyes példákon keresztül a bostoni teadélutántól egészen a Trump-féle Capitolium-ostromig, amely egy visszatérő elem az amerikai történelemből, ha a véleménykülönbségekből eredő elégedetlenség kifejezésére irányul.  

Amúgy az alapvetően száraz, történelmi témákat a szervezők egy egészen formabontó módon igyekeztek interaktívabbá tenni – csomó helyen megszagolhattad az adott témát. Nem vicc, például a bostoni teadélután témájánál, ha gyengéden megnyomtuk az erre a célra kihelyezett tartóban lévő tubust, az a „bostoni kikötő szagára” emlékeztető esszenciát nyomott a levegőbe. Valószínűleg egyszerűbb lett volna, valamilyen teaillatot reprodukálni, de értékeltük a próbálkozást. Aki amúgy teára vágyott, az az eredeti, tengerbe borított 42 tonna teából származó kicsiny maradékával vigasztalódhatott, ami szintén az ereklyék között figyelt.

Szintén megtekinthettük azt az erkélyt, ahonnan 1776-ban bostoniaknak felolvasták a függetlenségi nyilatkozat szövegét.

  

 Az Old State House után a brutalista stílusban épült betonkolosszus Városházát (City Hall) jártuk körül, ahol Andi megcsillanthatta a művészi, fotós vénáját, s fekete-fehér képek egész sorozatát lőtte el percek alatt. Én addig a híres bostoni kosaras, Bill Russell szobrával kértem egy képet. 

Ezt követően áttértünk a forgalmas Congress Street túloldalára, ahol szintén történelmi jelentőségű, vöröstéglából épült Faneuil csarnok (Faneuil Hall) található, melyet névadója 1742-ben azzal a céllal adományozta Boston városának, hogy piactérként és városi gyülekező helyként használják. 

Mögötte három hosszúkás épület kapott helyet, melyeket eredetileg Faneuil Hall Marketplace néven, a helyi hús, hal és egyéb zöldség-gyümölcs piac kiterjesztésére használtak. Közülük a középső, neoklasszicista stílusú központi csarnokot Quincey Market néven újították meg, ahol trendi boltok, étkezdék, kocsmák kaptak helyet, s mindenféle guszta helyi ételkülönlegességeket ki lehet próbálni.

  

Az egyik ilyen a – Peti által előzetesen beharangozott – clam chowder, amit nagyjából egy sűrű, kagylófőzelékként tudnánk leírni. Bár a kagylóevést én többnyire elegánsan kihagyom, ezúttal gondoltam, megadom az esélyt a bostoni konyhának, s nem kellett csalódnom. A chowder mellé vettünk még egy hideg homáros bucit (cold maine lobster roll), valamint némi indiai kaját (chicken tikka wrap két darab samosával), majd központi kerengőnél lévő asztaloknál leülve jóízűen megfalatoztunk. 

Az egyik itteni szuvenírboltban pedig hosszasan nézelődtünk valamilyen ajándék után Blankinak, ahol végül egy elképesztően cuki, piros plüsshomár lett a befutó, amit egyszerűen nem tudtunk ott hagyni.  

Ahogy folytattuk volna a nézelődést, az egyik pillanatról a másikra az eső is rázendített, úgyhogy annyira mi sem siettünk sehova. Időnként feltűnt egy-egy Boston Bruins vagy New Jersey Devils mezben feszítő szurkoló, akik az esti NHL meccsre igyekeztek éppen. Bár eleinte elgondolkoztam azon, hogy ki kéne használni a kínálkozó alkalmat, hogy élőben lássak egy NHL meccset, de annyira jól éreztem Andival magam így kettesben, hogy szívesebben folytattam volna vele együtt a barangolást a városban.  

 

Amikor kicsit enyhült a zivatar, kimerészkedtünk az utcára és a kikötő felé vettük az útirányt. Nem jutottunk túl sokáig. Az eső elől ezúttal egy Panera Bread nevű kávézóba menekültünk be, ahol desszert gyanánt egy-egy fahéjas tekercs elfogyasztásával koronáztuk meg az első bostoni kajálás jeles eseményét. 

Ezt követően a kikötői rakpartok (Waterfront Wharves) felé haladtunk tovább, ahol megakadt a szemünk a Rowes Wharf épülettömbjének óriási boltívéről lelógatott, gigantikus amerikai zászlón, amely annyira hatalmas volt, hogy csak nagyobb szél volt képes egyáltalán meglengetni.  

 

 

Tényleg döbbenetes, hogy Boston mennyire kihasználja a tenger közelségét, olyannyira, hogy a közeli Logan reptérre akár vízitaxival is kijuthatunk innen – nagyon menő. Sétáltunk egy kicsit a rakparton, majd késő lévén, elindultunk vissza a szállásra. 

   

7. Nap – Boston (2025. április 16.) 

 

Az első bostoni éjszakánk sajnos nem sikerült igazán pihentetőre, amiben több, bosszantó tényező is közrejátszott. Egyrészről az ablakot nem lehetett rendesen lehúzni, csak félig, mivel a beraktak valami mobil légkondiszerűséget, ráadásul a körülötte tátongó hatalmas, fél ablaknyi űrt pliszépapírral „szigetelték ki”, amit bombabiztosnak nem mondható megoldásként, duct tape ragasztószalaggal igyekeztek rögzíteni. A Mekk Elek precizitását tükröző installáció természetesen csak a zajt és a hideget nem tartotta kint, s tekintve, hogy megállás nélkül besüvítő hűvös huzat mellett a szomszédos Logan reptér fel- és leszálló gépeinek a folytonos, szűnni nem akaró zaja is annyira zavaró volt, mintha a hajtóművek lapátjai az agyam legmélyén zúgnának, nem ígérkezett nyugodalmasnak az éjszaka. Na, de ki láthatta mindezt előre – tekintve, hogy egy reptér tőszomszédságába foglaltunk szállást. 

Azt is utálom, ha egy szobában nincs normális pakolófelület biztosítva – jelen esetben beérhettük az ágyunk széle és a fal közötti nettó félméteres padlófelülettel, hogy aztán minden alkalommal táskáinkon taposva tudjunk csak felmászni fekvőhelyre, amely amúgy rettentően lehangoló, vascsövekből hegesztett, puritán ágykerettel várta az alvóközönséget. Bájos.  

A lakás vitán felül legkorrektebb részének a kiválóan felszerelt konyha bizonyult – kaptunk sípoló vízforralót, kenyérpirítót, kissé bizarr ízesítésű kapszulás kávét, teát, cukrot, tejszínt, Nescafét.  

Kihasználva a konyha adottságait, lefőztünk egy-egy csésze teát, kávét, s némi lekváros pirító kíséretében megreggeliztünk. Petiék is felkeltek közben, bár tegnaphoz képest sokkal jobban érezték magukat, egyikük sem érezte magában az erőt, hogy nekivágjon egy egésznapos bostoni városnézésnek, így Andival ketten indultunk útnak.  

 

Az előző napihoz képest jelentősen lehűlt az idő – kint alig 7 fok és erős szél fogadott minket. Kibattyogtunk a metróhoz, ahonnan az első utunk az Aquarium megállóhoz vezetett, mely a népszerű tengeri állatkertről, a New England Aquariumról kapta a nevét. Nem volt nehéz rájönni, melyik vízparti épületről van szó, csak követni kellett az iskolás gyerekcsoportokat, akik az előtte lévő téren tobzódtak.  

Mi ezt egyelőre kihagytuk, bár a gyorsan és hektikusan változó New England-i időjárás okán sebtében felvettük a potenciális esőnapi programok képzeletbeli listájára.

 

Folytatva a sétát a kikötő felé, fotózkodtunk egy aranyos delfinszoborral, majd a Fort Point Channel túlpartján lévő, Seaport negyed parti sétányán (Harborwalk) sétáltunk végig, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a Waterfront és pénzügyi negyed toronyházaira. 

Ennél jobb bostoni látképet el sem tudtam volna képzelni egy Ludwigos fotóhoz, csak arra kellett vigyáznom, nehogy egy kíváncsi sirály könnyű prédának nézve elcsaklizza tőlem.

   

 

Különösen hangulatosnak találtuk, hogy a sétány mentén, több helyen különféle jellegzetes, kovácsoltvas – vitorlás, gőzhajós – hajósziluettekkel jelölték az egyes évszázadokat. Miután tettünk egy kört a Seaport negyedben, a Congress Street-i hídon átkelve elhaladtunk a Bostoni Teadélután Hajóinak Múzeuma (Boston Tea Party Ships & Museum) mellett, ahova anno Peti elővételben tervezett jegyet foglalni. A Fort Point Channel vizére épült múzeum két oldalán a Brit Kelet-indiai Társaság egy-egy hajójának élethű mása került kiállításra, ahol egy jópofa, interaktív játék keretében a gyerekek indiánnak öltözve, csatakiáltások kíséretében eljátszhatják a teásdobozok tengerbe hajítását, melyeket utána természetesen egy zsinórral visszahúzhatnak a fedélzetre, hogy a következő csoportnak is jusson a mókából… 

 

Innen a Congress Street vonalát követve egy kedves kis parkosított térre (Post Office Square Park) értünk ki, melyet nem túl fantáziadúsan az egykor itt működő postaépületről neveztek el. Ha hozzáteszem, hogy ezt követően a Milk Streetre fordultunk rá, joggal vetődhet fel, hogy milyen kontextusban kötődik a tej ehhez az utcához. Ez a rendkívül érdekfeszítő kérdéskör, mely bizonyára mindenkiben felvetődik, két lehetséges megoldással bír – egyesek szerint egy korai tejpiac működött errefelé, míg a másik egy helyi hajóács, John Milk nevéhez kötik. Én részemről Tej Jánosnak szurkolok.   

Ez a jeles utca vezetett a következő fő látnivalóhoz is – a Régi Déli Gyűlésházhoz (Old South Meeting House). Az 1729-ben átadott épület anno a gyarmati időkben a legnagyobb városi gyűlések, megbeszélések, prédikációk színtere volt Bostonban, s Samuel Adams vezérletével innen indult 1773 decemberében a bostoni teadélután eseményeibe torkolló tüntetés. Maga az épület elsőre inkább tűnik egy puritán, anglikán templomnak, ami nem véletlen, hiszen eredetileg az itt tartott városi, egyházi gyűlések és témáik szorosan egybefonódtak. Jelenleg múzeumként funkcionál, amit a tegnap az Old State Housenál vásárolt kombinált jeggyel együtt meglehet tekinteni.  

A kiállítás jó része a teadélután körüli eseményekre és az épület érdekességekben és fordulatokban gazdag történetére koncentrál. A britek például a teapusztítás megtorlásaként fogadóvá, majd lóistállóvá és alakították az épületet, ahol lovaglást lehetett gyakorolni. A leromlott állapotú épületet az 1872-es nagy bostoni tűzvész kis híján elpusztította, de a tűzoltók fáradságos munkájának köszönhetően sikerült megóvni. Furcsamód, épp a tűzvész és a leégett város újraépítése révén döntött úgy az épületet addig üzemeltető gyülekezet, hogy egy csendesebb, kevésbé nyüzsgő részen épít magának egy új templomot, s a régi gyűlésház sorsa újra kérdésessé vált. Végül a történelmi jelentőségű épületet egy 20 nőből álló társaság mentette meg, akik saját és erre a célra gyűjtött pénzüket összedobva kiharcolták, hogy az ne csak megtartsák, de fel is újítsák. Később kiemelt nemzeti emlékhelynek nyilvánították és múzeummá alakították át, amit az amerikaiakra jellemző módon igyekeztek a gyerekek számára is érdekessé, interaktívvá tenni. Például volt egy cetlikkel teli tábla, amire a gyerekek felírhattak saját példákat a múltból, amikor kiálltak valamiért ügyért, elvért, véleményért. Jó volt látni, hogy sok élményt, tapasztalatot osztottak meg, és milyen kontextusban.  

 

Szintén rendkívül aranyosnak találtuk a gyűlésterem pódiuma mellé helyezett kis hobbi lovacskát, amivel a gyerekek eljátszhatják, ahogy William Dawes és Paul Revere – a két éjféli lovas – belovagol a gyűlésházba, meghozva a britek támadásának hírét. A történelem többnyire Revere nevével köti össze az amerikai függetlenségi háború előszelének eme jeles eseményét, ezért itt játéklovacskával a gyerekek figyelmébe kifejezetten William Dawes jelentőségét hivatottak erősíteni, hogy ő se merüljön feledésbe.  

Nézelődés közben megszólított minket az egyik helyi tárlatvezető csajszi, aki megismert minket a tegnapi Old State Houseban tett látogatásunkról. Beszélgettünk vele és mesélt egy kicsit az épületről, illetve a programokról, amiket itt szoktak tartani. Ezzel együtt meg is hívott minket az esti, ingyenesen látogatható előadásra, ahova bárkit szívesen várnak.   

Miután végeztünk a Régi Déli Gyűlésháznál, kijöttünk az előtte lévő térre. Itt találjuk az amerikai irodalom egyik történelmi jelentőségű épületét, a Régi Sarki Könyvesboltot (Old Corner Bookstore) is, ám napjainkban – kissé illúzióromboló módon – egy Chipotle mexikói grill gyorsétterem működik benne.   

Megkukkantottuk még a közeli Régi Városházát (Old City Hall), mely azon a helyen található, ahogy az Egyesült Államok történetének első, 1635-ben alapított (latin) iskolája is állt egykor. 

Megkerültük a szomszédos Királyi kápolnát és a környező temetőt (King’s Chapel and Burying Ground), majd lesétáltunk a Quincey Marketba ebédelni. Bár eredetileg meg akartuk várni Petiéket a híres bostoni clam chowder (kagyló főzelék) kipróbálásával, nem akartuk megkockáztatni, hogy az utolsó napi rohanásban véletlenül kimaradjon, úgyhogy végigböngészve a chowder kínálatot vettünk egyet-egyet, méghozzá buciban tálalva. A hideg, szeles időben rendkívül jól esett egy kis sűrű, meleg lötty, így jóllakva, átmelegedve folytathattuk a városnézést.  

 

A Market mellett még gyorsan megörökítettem Ludwigot a világhírű bostoni kosárlegenda, Larry Bird cipőjének szobrával, majd Boston egyik legnagyobb közparkja a Boston Common felé vettük az irányt.

Útközben megálltunk körbenézni a tucatnyi bostoni híresség végső nyughelyéül szolgáló Granary Burying Ground temetőben, ahol többek között a függetlenségi nyilatkozat több aláírója mellett Samuel Adams, Paul Revere, Benjamin Franklin szüleinek, illetve a bostoni vérfürdő áldozatainak a sírja is található. A nevezetesebb sírokhoz egy-egy információs táblát is helyeztek, amelyek sok érdekességgel szolgáltak az elhunytról. Például Franklin élete kapcsán felelevenítették, hogy kezdetben szappankészítő apjának a boltjában segédkezett, majd 12 évesen bátyjának a nyomdájában lett tanonc, ahol Mrs. Dogood álnéven publikált a testvére által indított bostoni napilapban. Temető lévén különösen szomorúsággal töltött el a sok gyereksír látványa, különösen azoké, akiknek pár év, vagy pár óra jutott csak – sokan a születésük napján haltak meg.

 

A sírkertben tett látogatást követően megnéztük még a szomszédos templomot (Park Street Church), majd mivel a süvítően szeles, hideg időben Andi rendesen átfázott (miután a szálláson hagyta a leggingsét), tettünk egy kitérőt a Downtown Crossingnál lévő Primark ruházati boltba. A leggings vadászatot gyors siker koronázta, olyannyira, hogy Andi rögtön kettőt is beszerzett belőle.

   

Innen a város (és egyben az egész Egyesült Államok) legrégebbi közparkjába, a Boston Commonba sétáltunk át, melyet Boston városa 1634-ben vásárolt meg a környék első telepesétől, William Blackstonetól. Ez a hely számtalan fontos történelmi esemény színtere volt az évszázadok során, így magától értetődőnek tűnt, hogy innen gyűjtsek emlékbe bostoni földet.  

 

 

Vele szemben, a Charles Street túloldalán egy másik, sokkal hangulatosabb közpark (Public Garden) is helyet kapott, melyet az ország első botanikus kertjeként 1839-ben nyitottak meg a nagyközönség előtt. Egészen idilli érzés volt a kanadai ludakkal és hattyúkkal teli, amőba formájú csónakázótavat övező sétányokon sétálgatni, majd leülni egy padra, figyelni kicsit a környéket – az egymással balhézó ludakat, a Central Parkban hallotthoz hasonlóan, valamilyen tradicionális hangszeren játszó koreai bácsit, vagy a csónakázó tavon üresen imbolygó hattyúformájú csónakokat, amik ebben a szélben hiába várták az elmaradó utazóközönségüket.  

A tavat megkerülve egy kifejezetten szürreális jelenetnek lehettünk tanúi, ahogy egy hobbilovagló csajszi a barátnőjével rohangált a tó egyik sarkából a másikba, miközben a katonás, keménykezű edző és a menten megpurcanó élsportoló dinamikáját egészen teátrális, már-már komikusan kifigurázva játszották el a saját maguk és a környező nézőközönség szórakoztatására. Ugratás, ügetés, hirtelen megállás, lóitatás… de nem érünk rá pihenni, uzsgyi tovább! Elképesztően vicces volt. 

 A park észak-keleti csücskében egy újabb gyöngyszemre találtunk – egy kacsa anyukának és nyolc totyogós kiskacsájának szeretnivaló bronzszobrára, melyet Robert McCloskey Make Way for Ducklings (Adj utat a kiskacsáknak) című gyerekkönyve ihletett. A történet egy récepárról szól, akik hosszas keresgélés után végül itt a Boston Public Garden csónakázótavánál nevelik fel porontyaikat. A kedves kis szoborcsoport tagjai ezúttal piciny napernyőket is kaptak, amitől még cukibbnak hatottak, úgyhogy már kaptam is elő Ludwigot egy kacsás csoportkép céljából.  

 

Magunk mögött hagyva a parkot és a cuki kacsaszobrokat, a Boston Common mentén húzódó elegáns Bacon Street házait néztük meg, melyek a város több hírességének szolgáltak az otthonául az évek során. A 33-as számú házhoz egy kifejezetten hátborzongató sztori köthető, ugyanis itt lakott az a Dr. George Parkman, akit egy elismert harvardi kémia és geológia professzor, Dr. John White Webster brutálisan meggyilkolt, amiért egy hosszú bírósági tárgyalássorozatot követően nyilvánosan fel is akasztották.  

Némi borzongást követően a Charles Streetre fordulva folytattuk a sétánkat, ahol már fél szemmel a szóba jöhető kávézók sorát lestük. A legszimpatikusabbnak az egyik mókusos cégéres hely (Beacon Hill Books & Café)  tűnt, mely egyszerre funkcionált könyvesboltként és kávézóként is. Sajnos sem a magas árak, sem a helyhiány nem kedvezett nekünk, de ha már itt jártunk, nem távoztunk üres kézzel – Andi nagy örömére a helyi Boston Globe napilap utolsó példányát sikerült beszerezni.  

Délutáni kávé gyanánt a pár utcányira lévő J.P. Licks névre keresztelt fagylaltozóba ültünk be, melynek egy aranyos bocifej nézett vissza a logójáról. Jól esett végre leülni, megpihenni egy kicsit az egésznapos gyaloglás közepette és elkortyolgatni az amúgy tűzforró kávénkat, miközben a távolból, az asztalunktól szemlélhettük a mosdó körül kifejlődő és eszkalálódó drámát, ami a vécébe önkényesen bezárkózó és telefonáló egyén miatt alakult ki. Az előtte kígyózó sor és türelmetlenség egyre csak nőtt, még a személyzet dübörgésére sem reagált, majd amikor végre előbukkant, kért gyorsan egy kávét elvitelre, s a megvető pillantásoktól mit sem zavartatva ment a dolgára. 

 

Ezt követően Boston legelegánsabb részén, a hangulatos Beacon Hill negyedben tettünk egy sétát, melyet jellegzetes, vöröstéglából épült polgári házai, dimbes-dombos utcácskái önmagában a város egyik legkellemesebb helyévé varázsolják. A környék legszebb részének vitán felül a Louisburg Square számít, ahol a városi elit krémje lakik. A hosszúkás kis terecske közepén egy fákkal borított, kicsiny, de nyilvánosságtól elzárt, kovácsoltvas kerítéssel körbekerített park is helyet kapott, melyet csak az itt lakók használhatnak. 

Alaposan körbefotóztuk a házakat és a terecskét, amikor Andinak megtetszett az egyik utcára nyíló bejárati ajtó, rákot mintázó kopogtatója. Éppen, amikor közelebb osont, hogy lefényképezze, hirtelen nyílt is az ajtó és egy idősebb pár lépett ki rajta. Andi persze rögtön fogadkozott és elnézést kért, de az idős házaspár csak jót nevetett, hozzátéve, hogy ők nem is itt laknak, a bácsi testvéréé a ház. Andi megjegyezte, hogy csak a jópofa homáros kopogtatót csodálta meg éppen, amiről a bácsi megosztott velünk egy vicces anekdotát. Történt ugyanis, hogy bár központilag meg van határozva milyen ajtót, kilincset vagy kopogtatót kell használni, a testvére magasról tett a szabályokra, és az unalmas, szabvány szerinti kopogtató helyett szép, rákot mintázóval díszítette az ajtaját. A hatóságok nem díjazták a különcködést, és le akarták cseréltetni vele egy hagyományosra. Végül hosszas küzdelmek árán sikerült kiharcolnia, hogy maradhasson a renitens rákos kopogtató.   

Egy másik érdekesség, amire felfigyeltünk, hogy a Beacon Hillen található házak közül néhánynak lila színűek egyes ablakai. Mint kiderült, az 1818 és 1824 között épült házakba egy angliai ablakgyártótól érkezett ablakokat építettek be, melyekbe valamilyen gyártási hiba okán túl sok mangán-oxid került, amivel az ablak zöldes tónusát igyekeztek kiküszöbölni. A szép az egészben, hogy az ablakok eredetileg kristálytisztán érkeztek, viszont a napsütés hatására idővel belilultak, amitől a környék gazdag háztulajdonosai egyáltalán nem voltak elragadtatva. Mivel az évek múlásával egyre több ablak került cserére ilyen-olyan okból, helyükre már csak “javított”, átlátszó, színtelen üveg kerülhetett, úgy kezdett a megmaradt lila ablakok jelentősége felértékelődni, olyannyira, hogy végül olyan komoly státuszszimbólummá vált a bíbor üveg, hogy egyesek kész vagyonokat hajlandók lettek volna fizetni érte.   

 

Semmiképpen sem akartuk kihagyni a bűbájos, macskaköves kis utcácskát, az Acorn Streetet sem, melyre Boston legtöbbet fotózott utcájaként szoktak hivatkozni. S valóban, kész időutazással ér fel végigsétálni ezen az 1820-as években épült keskeny kis sikátoron, ahol nemcsak az eredeti útburkolat, utcalámpák, de egy sor történelmi lakóépület is említést érdemel.

Andalogtunk még egy kicsit a környező utcákon (Mount Vernon és Chestnut Street), majd poénból megkerestük Myrtle, a teknős életnagyságú bronzszobrát az egyik játszótéren, majd lekanyarodtunk a Boston Common csücskénél magasodó Massachusetts Állami Kormányépület (Massachusetts State House) jellegzetes, aranykupolás épületéhez. A Massachusetts állam parlamentjeiként funkcionáló épületet 1798-ban adták át, s jelentőségét mutatja, hogy azóta országszerte több más amerikai állam parlamentjét – köztük a washingtoni Capitoliumot is – ez ihlette.  

Bemenni már sajnos nem lehetett, viszont a hűvös, szeles időben jó lett volna egy újabb technikai pihenőt tartani valahol, ahol meleg is van, mosdó is van és esetleg uzsonna gyanánt elfogyasztható finomság is van. Így esett a választásunk a Boston Common túloldalánál található Bakey nevű pékség-kávézóra, ahol elképesztően finom fahéjas babkát (lengyel zsidók által elterjesztett édestésztájú, csavart kalács) vettünk. Sokáig sajnos nem melegedhettünk itt, mert hamarosan zártak, de maga a babka már önmagában megérte a kitérőt.  

Így aztán visszaorientálódtunk a Quincey Markethoz, ahol a babka mellé beszereztünk még egy-egy meleg homáros, vajas bucit (hot butter lobster roll), amihez járt még két zacskónyi Cape Cod chips is, majd jóízűen meguzsonnáztunk.  

A nap zárásaként a North End városrészt jártuk még be. Kívülről legalább megnéztünk Paul Revere grafitszürke házát (Paul Revere House), ahonnan 1775. április 18-án a híres éjféli vágtatására indult, meghozva a britek támadásának hírét. A vele szemközti tér (North Square) közepén egy érdekes, éppen a mögötte húzódó utcarészletet megelevenítő bronzszobrot találtunk. 

Elsétáltunk még a szintén Reveréről elnevezett sétányon (Paul Revere Mall) haladva a híres Régi Északi templomig (Old North Chruch), mely azzal vonult be a köztudatba, hogy Revere éjféli vágtatásával egyidőben a templom sekrestyése, Robert Newman két lámpást akasztott a templomtoronyra, jelezve a szomszédos Charlestown negyed patriótáinak, hogy a brit csapatok támadásra készülnek. Ha még nem telítődtünk volna a Reveréhez köthető emlékekkel, még megcsodálhattuk a sétányán kiállított lovasszobrát is, ami után Andi meg is jegyezte, hogy milyen elképesztő, hogy míg errefelé szinte minden sarkon Revere neve jön velünk szembe, a vele konkrétan együtt lovagló szegény Dawesnak csak egy hobbilovacskás emléksarok jutott az Old South Meeting House gyűléstermében.

Ezt követően visszakanyarodtunk a Hanover Streetre, mely az egyik fő gyűjtőhelye a North End olasz ajkú közösségének, ahol gyakorlatilag egymást érik a pizzériák, trattoriák és ristoranték. Innen már egyesen a State metrómegálló felé vettük az útirányt, s végül egy élménydús, tartalmasan eltöltött nap végén visszatértünk a kis csapatunk gyógyulóban lévő feléhez.  

 

 

  

8. Nap – Boston: Harvard és MIT (2025. április 17.) 

 

Úgy döntöttünk, estére gátlástalanul feltekerjük a fűtést, miután tegnap annyira hideg és huzatos volt a szoba, így legalább csak repülők zúgása maradjon, mint alvást zavaró tényező. Ez a mérsékelt elégedettséget eredményező állapot nagyjából bő félórát tarthatott, mivel a fűtőrendszer nagyjából 10 percenként 5 percet kattogott, de olyan hangosan, hogy egy idő után meguntam és lekapcsoltam az egészet. Így maradt utolsó bostoni estére is a hideg, huzatos szoba a repülőzúgásos aláfestőzenével.  

 

Reggelire legalább kihasználtam a szuperül felszerelt konyha által kínált lehetőségeket és a kapszulás kávé mellé még egy csésze zöld teát is lefőztem magamnak, majd néhány lekváros pirítós kíséretében jóízűen megreggeliztünk. Időközben Petiék is előbújtak a barlangjukból, s mivel határozottan jobb színben tűntek fel, mint korábban, felvázoltuk nekik a mai napi programtervünket – Harvard, MIT és USS Constitution felkeresését – hogy beszéljék meg, van-e kedvük csatlakozni valamilyen részére, annak fényében, hogy mit bírnak, hogy érzik magukat. Kezdetben szerették volna elintézni a szállásadóval, hogy később lehessen kicsekkolni a lakásból, de emberünk a jelek szerint sem erre, sem a poggyászok estig történő megőrzésére nem mutatkozott hajlandónak, így hosszas variálás után végül közösen, de a korábbi tervekhez képest meglehetősen későn, 10 óra után tudtuk csak elhagyni a szállást.  

 

A poggyászmegőrzés kérdését illetően elég hamar nyilvánvalóvá vált a helyzet, hogy az európai vasúti és buszpályaudvarokon megszokott poggyászmegőrző szekrények lehetősége itt – vélhetően biztonsági szempontok miatt – teljes mértékben hiányzik, így jobb híján maradtak azok az online csomagmegőrző szolgáltatást kínáló appok, akik leszerződnek olyan szolgáltatókkal – például konditermekkel, éttermekkel, kávézókkal – akik vállalják, hogy a pult mögé, sarokba, vagy valamilyen elkülönített helyre letárolják és megőrzik a cumókat. Az app felületén a felhasználó eleinte nem is látja, hogy mi a hely neve, csak a nyitvatartási időket, elérhetőséget és az árat mutatja, ezek alapján lehet választani. Több ilyen oldal, app létezik – én végül rövid mérlegelést követően a Bounce-ra regisztráltam, ahol egy North Stationnel szemben lévő helyet jelöltem meg, amiről később kiderült, hogy konditerem (Beacon Hill Gym). Eleinte mindannyiunknak akadt némi fenntartása ezzel a csomagmegőrzési móddal kapcsolatban, de szerencsére ez utólag teljesen alaptalannak bizonyult. A konditeremben rendkívül segítőkészek voltak, kaptunk mindegyik csomaghoz egy-egy számot, amivel ki lehet kérni őket, egyedül a nyitvatartási időkre kellett figyelemmel lennünk.  

 

A mai napi metrózásról nem mondható el, hogy hasonlóan flottul indult volna, ugyanis a lefogyott Charlie Cardunkra rá kellett tölteni plusz összeget. Elsőként Andi kártyájára fizettem be 10 dollárt, majd visszaadtam neki, és elkértem az enyémet. Amikor azzal is végeztünk, Andi ment át először a peronhoz vezető az elektromos biztonsági kapun, ám nálam már piros lámpát, hangos hibajelzést és zárt kaput eredményezett a próbálkozás.  

- „Nem értem miért nem működik, biztosan rátöltöttem az összeget, levonta a Wise kártyámról…” – értetlenkedtem egy sort.  

Mivel sehogyan sem akart, átengedni, jobb híján újból lecsekkoltam az egyenlegét az automatánál.  

- „0,40 dollár?! Az nem létezik!!! Andi, nyújtsd csak át a kapun a kártyádat!” – kértem vissza az övét.   

Nem hittem a szememnek – az ő kártyájának az egyenlege 18 dollárt mutatott.  

- „Ahh, nem hiszem el, sikerült mindkétszer ugyanarra a kártyára rátölteni a 10 dollárt.” – ütött belém a keserű felismerés. – „Hát, ezt jól elbénáztuk…” – összegeztem a helyzetet, legkevésbé sem az irodalmi nyelvezetet használva.  

Innentől jobb híján Andi kártyáját használtuk mindketten, miután gyorsan megguglizva arra jutottam, hogy ez is elfogadható így. 

 

Útközben füstölögtem még egy sort, de mire át kellett szállnunk a State megállónál a kékről a narancssárga vonalra (Orange Line – OL), már elszállt az összes bosszúságom, mivel kifejezetten jókedvre derített, hogy a metrókocsik oldalát az adott vonal színére festették. Ugye, milyen könnyű engem boldoggá tenni? :)

 

Mivel csomagok leadását követően Petiék első útja amúgy is a reggeli kávébevitel helyszínéül kinézett Nero Caféba vezetett, rövid időre kiváltam a kis csoportunkból, és a North Station épületével egybeintegrált multifunkciós TD Garden csarnok földszintjén néztem körül, keresve a sportaréna két fő albérlőjének, a Boston Celtics kosárcsapatának (NBA) és a Boston Bruins jégkorongcsapatának (NHL) a hivatalos szuvenírboltját. 

Szerencsére ezúttal több sikerrel jártam, mint anno New Yorkban a MSG-nél, úgyhogy beszabadulva a boltba alaposan végigmustrálhattam a kosaras és hokis relikviákat. Bár a Bruins csapatával az utóbbi időben nem vagyunk barátok – mivel az egyik kedvenc csapatomat, a Toronto Maple Leafset rendszerint ők ütik ki az NHL rájátszásából – nagy volt a kísértés, hogy ennek ellenére vigyen innen valamilyen relikviát emlékbe. A klub 100. szezonjára készített, eredeti hokimezekre például elképesztő árkedvezményt adtak, de mezvásárlás tekintetében már nem semmilyen szinten nem verhettem magam nagyobb költségbe, így megelégedtem a 2011-es Stanley Kupa győzelmük bajnoki zászlójának mindössze 12,75 dolláros, miniatűr változatával. Sőt, a pénztárnál még ingyen hozzám vágták az idei hivatalos évkönyvüket, amire feltehetően így, a sikertelen szezon lezárultával (nem jutottak be az NHL rájátszásába), már nem lesz nagy igény.  

Szerzeményeimmel tehát maximálisan elégedetten térhettem vissza a többiekhez, akik addigra letudták a reggeli kávékört, majd közösen metróra pattanva először a zöld (Green line), majd a piros (Red Line) vonalakon haladva jutottunk el a Harvard megállóig.  

 

Bár fel sem tűnt, de azzal, hogy átkeltünk a Károly-folyó (Charles River) túlpartjára, valójában elhagyva Bostont, a vele gyakorlatilag összenőtt Cambridge egyetemi városkába jutottunk, amely a világhírű Harvard Egyetem mellett a Massachusettsi Műszaki Egyetem (Massachusetts Institute of Technology – MIT), Lesley Egyetem (Lesley Univesity) és a Cambridge-i Főiskola (Cambridge Collage) kampuszának is otthont ad.  

 

A fő programpontnak természetesen a Harvard Egyetem (Harvard University) meglátogatása ígérkezett, ami érthetően izgatottsággal töltött el mindannyiunkat, hiszen nemcsak az Egyesült Államok legrangosabb, leggazdagabb, de egyben legrégebbi, 1636-ban alapított felsőoktatási intézményéről van szó, amely felfoghatatlan mennyiségű Nobel-díjas (162), Pulitzer-díjas (48) és olimpiai aranyérmes (46) hírességet adott a világnak. Ezenfelül az egyetem öregdiákjai között találunk nyolc amerikai elnököt – mint például Barack Obamát, John F. Kennedy-t, George W. Busht, Theodore és Franklin D. Rooseveltet, két kanadai miniszterelnököt, vagy éppen az atombomba feltalálóját, Robert Oppenheimert. Az intézmény nevét az alapításában fő szerepet játszó angol lelkipásztorról, John Harvardról kapta, aki az eredeti Cambridge-i Egyetem mintájára igyekezett meghonosítani a felsőoktatást itt az új hazájában, s haláloságyán vagyona felét és 400 kötetes magánkönyvtárát hagyta az iskolára, melyet később az ő tiszteletére neveztek el Harvard Egyetemnek.  

 

Mivel az ingyenes vezetett túráról alaposan lekéstünk, az egyetem hivatalos látogatóközpontjának a telefonos appját letöltve, gyakorlatilag egy térképes audioguide-ot kapva, a magunk tempójában járhattuk be az egész kampuszt.  

 

Belépve az 1890-ben emelt főkapun (Johnson Gate), a nézelődést az egyetem belső udvarán, az Elm Yardon kezdtük el, melynek szélén, az Egyetemi Csarnok (University Hall) szürke épülete előtt az „alapító”, John Harvard sokat fotózott bronzszobra is látható, aki egy hatalmas amerikai zászló alatt üldögél. Mi is beálltunk egy-egy közös fotóra vele, amiről kiderült, valójában nem is John Harvardot ábrázolja. 

Ennek az az oka, hogy a szobor 1884-es elkészítésekor már nem volt elérhető festmény Harvardól (az összes portré megsemmisült a Harvard-csarnok 1764-es leégése alkalmával), így jobb híján, Sherman Hoar, az egyetem harmadik elnökének, távoli rokona és egyben massechusettsi állami ügyvéd állt modellt a szoborkészítéshez. Az már csak hab a tornán, hogy John Harvard technikailag nem is alapítónak, hanem sokkal inkább jótevője, adományosa az egyetemnek.  

Az Elm Yard körüli épületek jó része elképesztő történeti jelentőséggel bír, s szinte mindegyikről megtudtunk valami érdekeset. Ilyen például a már említett Harvard-csarnok (Harvard Hall), mely a 17-18. században az ország legmodernebb akadémiai épületének számított, ahol laborok mellett tantermek, étkező és a könyvtár is helyet kapott. Sajnos a csarnok leégésekor a könyvtárában tárol könyvek 5000 kötetből alig több mint 400-at tudtak megmenteni, s gyakorlatilag John Harvard teljes könyvgyűjteménye is a lángok martalékává lett – egy kötetet leszámítva, amit egy diák éppen kikölcsönzött. A sors fintora, hogy már rég vissza kellett volna vinnie a könyvet, ám pont ezzel késéssel sikerült megmentenie a kötetet. Bár a tragédiát követően hálálkodtak neki a visszahozott könyvért, „hálájuk jeléül”, a mulasztás miatt ki is csapták az egyetemről. Állítólag pár évvel később visszavették a feledékeny diákot és befejezhette a tanulmányait. 

A főkapu másik oldalán a kampusz legrégebbi, 1720-ben emelt épülete, a Massechusetts-csarnok (Massechusetts Hall) található, melyet az amerikai függetlenségi harcok során katonai barakként használtak. Manapság az egyetem elnökeinek az irodája és néhány kiválasztott elsőéves gólyának a lakrésze található itt.   

Innen átsétáltunk az University Hall mögött fekvő Harvard-udvarra (Harvard Yard), ahol éppen egy Trump-ellenes tüntetésbe botlottunk a jellegzetes, fehér tornyú templom, a Memorial Church előterében, amelyet eredetileg az egyes fegyveres konfliktusokban, háborúkban elesett harvardi diákokra történő emlékezés miatt építettek. A hivatalban lévő amerikai elnök azzal vívta ki a Harvard és diákjainak az ellenszenvét, hogy feltételesen befagyasztotta több mint 9 milliárd dollárnyi kormányzati támogatás kiutalását, amennyiben nem módosítja a kényének megfelelően az egyetemi szabályzatot, amivel minél inkább az ellenőrzése alá próbálja vonni a neves amerikai egyetemeket.

  

 

Andi még kért egy fotót a Harvard Yard másik két híresebb épületével, a Titanic katasztrófában elhunyt öregdiákjuk után elnevezett Widener könyvtár (Widener Library) és a filozófia tanszéknek otthont adó Emerson-csarnokkal (Emerson Hall), majd Petiéket követve átlibbentünk a Cambridge Street túloldalán lévő Harvardi Tudományos Központ (Harvard Science Center) modern épülete elé, ahol népszerű büfékocsik próbálták ebédre csábítani az arrafelé lézengő diákokat. Végül a guszta koreai kajákat árusító furgon túlontúl meggyőzőnek bizonyult, úgyhogy mind a négyen beneveztünk egy-egy adag bibimbapra.  

 

Evést követően még kívülről megcsodáltuk a harvardi kampusz egyik legikonikusabb épületét, az amerikai polgárháborúban elesett harvardosok emlékére emelt Emlékcsarnokot (Memorial Hall), majd a harvardi kitérő záróakkordjaként a hivatalos egyetemi boltot próbáltuk megtalálni, hátha lehet valamilyen menő emléktárggyal gazdagodni. Eleinte Andi a harvardos pulcsikkal szemezett, de végül egyik sem nyűgözte le annyira, hogy a minden szinten indokolatlan felárat (60-80 dollár) kifizesse érte, így végül egy hímzett szarvasos naplót és könyvjelzőt választott emlék gyanánt.   

Ezt követően metróra pattantunk, s az innen mindössze két megállónyira lévő, hatalmas területen elterülő MIT kampuszt jártuk be, mely a tudomány, és technológia terén világszinten az egyik legnívósabb egyetemi és kutatóintézetnek számít.  

Bár a Charles River menti, csodálatos folyóparti látkép önmagáért beszélt, a séta ekkorra már egy kisebb kínzással ért fel számomra, miután a sarkaimon lévő, gyógyulni nem akaró vízhólyagok annyira fájtak, mintha minden lépésnél egy méretes szögbe mártogattam volna a lábamat. Ezzel együtt igyekezetem nem hátráltatni a csapatot a kis bicebóca tempómmal, de minden megállót, vagy rövidebb pihenőt igyekeztem maximálisan kiélvezni.  

 

Ezért is kifejezetten örültem, amikor a délutáni kávészünet gyanánt beültünk az általunk javasolt Bakey kávézóba egy-egy fahéjas, csokis babka erejéig, összeköthettem a kellemest a hasznossal és a kávés uzsonna alatt kicsit pihentethettem a sajgó lábaimat.  

 

Ezt követően egy hosszabb metrózás következett, hiszen a narancssárga vonalon lévő Community Collage megállóig kellett elkeverednünk, hogy a Charlestown negyedet is bejárhassuk.  

 

A városrész egyik fő látványossága a Bunker Hill-i domb tetején magasodó, 67 méteres obeliszk (Bunker Hill Monument), mely a britek ellen vívott függetlenségi háború egy korai csatájának állít emléket, aminek folyományaként a brit csapatokat tengeri úton kellett kimenekíteni a bostoni körzetből. Ez olyan szintű jelentőséggel bírt, hogy az amerikaiak azóta is nemzeti ünnepként (Kimenekítési Nap / Evacuation day) tekintenek ennek az évfordulójára.  

Bár állítólag az obeliszk tetejéről páratlan kilátásban lehetett volna részünk, már sajnos bezárt mára, így inkább legyalogoltunk a Charlestowni Hajógyár (Charlestown Naval Yard) területére, ahonnan 174 éven keresztül, az amerikai haditengerészet történetének legjelentősebb hadihajói is származtak. 

Az 1974-ben leszerelt gyár azóta múzeumként funkcionál, melynek legfőbb látványossága a híres USS Constitution névre keresztelt hadihajó, mely 1792-es vízre bocsátását követően, 42 győztes csatával a háta mögött, veretlenül mehetett nyugdíjba, s végül visszatérve „szülőhelyére”, a világ legrégebbi, még vízen lévő hadihajóként várja a látogatókat. A hajó egy rendkívül találó becenévvel („Old Ironsides” vagyis „Az öreg vasoldalú”) is büszkélkedhet, ami onnan ered, hogy a britek és szövetségeseik ellen vívott 1812-es háború alatt egy csatában úgy látták, hogy a brit ágyúgolyók lepattannak a hajó extrém vastag (63 centi) tölgyfa oldaláról, azt a benyomást keltve, hogy azok vasból vannak. 

Bár a legendás hajót csak kívülről tudtuk megcsodálni, teljesen megérte elsétálni idáig. Innen már egyenesen a North Station felé vettük az irányt, ahol bostoni napok stílszerű záróakkordjaként még kérte egy-egy képet a TD Gardennel, a kiváló védő, Bobby Orr ikonikus repülő szobrával és a Boston Bruins medveszobrával együtt.  

Felvettük a letárolt hátizsákjainkat a konditeremben, majd metróval már egyenesen a repülőtér indultunk tovább. Vicces, hogy ehhez a szállásunk megállójáig (Airport) kellett egészen visszabumlizni, ahonnan ingyenes shuttlebuszjáratok indulnak a bostoni Logan reptér (Boston Logan International Airport) felé. Az egyetlen gond csak az volt, hogy vagy féltucatnyi busz közül baromira nem mindegy, melyik terminálra közlekedik – a mi beszállókártyánkon pedig nem szerepelt, melyik terminál a miénk. Végül sikerült kisütni, hogy a „B” terminál kell nekünk, amihez a #22 számú buszra kellett szállnunk.  

Miután átestünk a hosszadalmas biztonsági ellenőrzésen, ahol aztán minden cumót – folyadékot, elektronikai tárgyakat, cipőket és egyebet – külön-külön tálcára kellett pakolni, leülhettünk végre pihenni egy kicsit. Ahogy telt az idő, és végre kiírták a beszállókapunkat, felfedezőútra indultam megnézni, mennyit kéne odáig sétálni a táborhelyünktől. Kifejezetten mulatságosnak találtam, hogy az összes olyan kapunál, ahonnan a közeljövőben nem indul járat, mindenféle vicces szöveg van a járatinformációs monitorra írva („Zzzzz…zzzzz…csak nem elszundítottunk?”). 

Egy idő után áttelepedünk a Baltimoreba tartó Southwest járatunk beszállókapujához, ahol egy igen, furcsa, csoportokra bontott beléptetési rendszert használtak. Nincsenek előre kiosztott helyek, hanem aki kapja, marja alapon szabad helyfoglalás van érvényben, de mindig csak adott csoport tagjait engedik be. Aki plusz szolgáltatás keretében felárat fizet, az korábbi („A” csoport), a hozzánk hasonló szerencsétlenek az utolsó („B” és „C”) csoportokba kerülnek. Ezzel alapvetően nem is lenne baj, de – mint kiderült – az utolsó két csoport tagjainak nem tudják garantálni, hogy kézipoggyászukat helyhiány okán nem kell-e majd a poggyásztérbe száműzni, ahol aztán fennáll a veszélye, hogy elkeverik, megrongálódik. Szintén szomorú volt látni a túlfoglalás miatt stand-by státuszba került emberek neveit is a képernyőn, akik azt várták, hogy felférnek-e az utolsó pillanatban a gépre, vagy nem. Kezdeti hét főből végül csak kettő pórul lélek egyén maradt, a többiek sikeresen szugerálták a kozmikus erőket, hogy az eredeti utasok ne fussanak be az utolsó pillanatban.  

  

Szerencsére nem kellett feladnunk a csomagjainkat, s bár a sereghajtók között szálltunk fel, a gép legvégében még pont maradt két egymás melletti hely, úgyhogy Andival nem kellett különválnunk. Harmadikként, az ablak mellett, egy 12 év körüli, kissé túlmozgásos kislány ült velünk egy sorban, aki annyira megörült a társaságnak, hogy gyakorlatilag levegővétel nélkül, folyamatosan beszélt Andihoz, akinek legnagyobb szomorúságára vissza kellett süllyesztenie a fülhallgatóját a táskájába, és kései óra ellenére aktív társas interakciókba kellett bonyolódnia. Végül elég sok mindent megtudott a leányzóról, aki éppen San Diegoba igyekezett az unokatestvéreihez. Volt egy olyan érzésünk, hogy örökbefogadott gyermek lehet, akire nem jut túl sok figyelem a nagyjából 50+ éves szülei részéről. Andival hamar megtalálta a közös hangot, és érezhetően értékelte, hogy valaki legalább minimálisan foglalkozik vele – segített becsatolni az biztonsági övét, beállítani a kis kompakt fényképezőjét, amivel a szuroksötét tájban úszó városok fényeit próbálta megörökíteni, vagy adott neki zsebkendőt, amikor hirtelen elkezdett vérezni az orra.  

 

Én ezalatt, jobb híján, azt csináltam, amit eredetileg Andi szeretett volna – pihentem. Időközben jöttek-mentek a légiutaskísérők ajánlgatva mindenféle enni- és innivalót, amihez itallap is járt. A kislány rendelt is róla valamilyen szénsavas üdítőt, amit fél perc múlva hoztak is neki. Furcsállottam, hogy nem fizette ki – pedig annyira kíváncsi lettem volna, hogy egy amerikai fapadosnál milyen felárral mennek ezek a kólaszerű löttyök. Amikor már a szemeteket kezdték összeszedni az utastérben, de a kislányt még mindig nem láttam fizetni, ártatlanul megkérdeztem, hogy mennyibe került az üdítő: 

- „Ja, ez ingyenes. Nézd csak, ezen az itallapon itt van összes, amiből lehet választani. Tök jó, nem?” – lelkendezett a leányzó.  

- „Ez mind ingyenes?” – kérdeztem vissza döbbenten, a közel 40 különböző üdítőt felsoroló itallapra meredve. 

- „Persze. Nem tudtad?” – kérdezte a kislány.  

- „Nem. Mifelénk az ilyen nem szokás…” – zsörtölődtem magamban.  

 

Végül szerencsére teljesen időben, 23:20 körül érkeztünk meg a gyakran csak „Washington-alsónak” nevezett Baltimore repülőterére (Baltimore/Washington International Airport), ahonnan kikeveredve már hívtunk is egy Ubert. 

A sofőrünk nem volt szívbajos, annyi szent – a lábát még pihenés gyanánt sem vette le  a gázról. Egy ponton, a konstans életveszély közepette, amikor már vagy nyolcszor lepergett az életem filmje, finoman jeleztem neki, hogy egyben szeretnénk megérkezni, felesleges így száguldozni. Ezenkívül egy interakcióm volt még emberünkkel, amikor pár percnyire a szállásunktól megkérdezte, hogy szándékosan foglaltunk-e ebbe a városrészbe, mert ez nem egy jó környék, nem biztonságos, ő határozottan nem ajánlja, több napot semmiképp sem maradjunk.  

Ennél több konkrétumot nem mondott, de a kezdeti alaphangot megadta a washingtoni tartózkodásunkhoz.  

A szállás ennek ellenére elképesztően tágasnak és cukinak hatott, amit jó jelnek vettünk, viszont az elcsigázott fáradtság oltárán több energiánk amúgy sem maradt volna a környék veszélyein rágódni.  

Villámgyorsan elcsendesedett a ház, s vélhetően a többiek már rég a végtelen álommezők békés, nyugodalmas vidékét járták, amikor az ágy mellé kuporodva, én még javában a Tickermaster online jegyfoglaló rendszerében próbáltam jegyeket venni a Washington Capitals pár órával korábban beharangozott, első rájátszás mérkőzésére. A szélsebesen fogyó belépők közül a legolcsóbb, viszonteladós (re-sale) jegyeket valamiért nem engedte kifizetni a rendszer, így háromnegyed órányi bénázás után egy magasabb, kategóriára kellett váltanom, amit végre le is tudtam foglalni. Szerintem az elmúlt 25 év összes hokimeccs belépőjéért nem fizettem annyit összesen, mint ezért a két jegyért, de amikor végre megkaptam a sikeres foglalásról szóló visszaigazolást, a könnyem majd’ kicsordult örömömben.  

Most már végre én is jó érzéssel hajthattam álomra fejemet… 

 

 

 

9. Nap - Washington: National Mall (2025. április 18.) 

 

A késő éjszakai megérkezés után aligha lett volna meglepő, ha a fél délelőttöt átalusszuk, de a jellegzetes, amerikai kertvárosi szomszédság gondoskodott róla, hogy az első washingtoni nap eleje se vesszen kárba, miután elektromos kaszák, szegélynyírók, fűnyírók és fűnyíró traktor testvéreik mindent átható, visszhangzó, már-már kánonszerű szimfóniává összeolvadó, zúgó zajkoncertje keltett minket nagyjából reggel fél 9 körül. Nem túlzás kijelenteni – az összes szomszéd füvet nyírt. Az összes. Aki nem, az vélhetően azon morfondírozott, hol lehet a hosszabbító, hogy mielőbb nekikezdhessen.  

A reggeli készülést nem siettük el. Részemről egy felfrissítő hajmosással hangoltam a napra, majd miután mindenki szépen, nyugodtan összeszedte magát, elszürcsöltünk egy-egy bögre teát, s egy rövid szüttyögést követően, 11 óra körül elindultunk megkeresni azt a közeli dinert (Highlands Cafe and Grill), amit Andi nézett ki. Kiváló választásnak bizonyult, mindenki talált a kedvére való fogást. Andi és Peti a már bevált Eggs Benedict mellett döntöttek, ám míg előbbi zöld paradicsommal, utóbbi sonkával kérte. Nóri omlettet rendelt, míg én a burger mellé tettem le voksomat. A finom ételek mellett sokat dobott a hely hangulatán a kedves pincér bácsi is, úgyhogy ennél jobb hangulatban nem is indulhatott volna a nap! 

Ezt követően a szemközti buszmegállóba libbentünk át, ahonnan a #36 számú járattal jutottunk be a belvárosba. Peti javaslatára előre hozzáadtuk a Washington D.C. és agglomerációjának tömegközlekedési hálózatát lefedő SmarTrip kártya elektronikus változatát a Google Walletünkhöz, amire töltve némi pénzt, már mobillal is fizethettünk a buszra szálláskor. Míg a megállóban várakoztunk, szemügyre vehettük a megálló mögött található, elsőre egy tipikus anglikán templomnak kinéző épületet, amely egy Mohamendnek szentelt mecset volt valójában.

 

Nagyjából bő félórányi buszozást követően érkeztünk meg Washington talán legikonikusabb helyszínének, National Mall hosszúkás, befüvesített parkjának a csücskéhez, ahonnan egyik irányban az amerikai törvényhozás székhelyéül szolgáló Capitolium (US Capitol) hófehér kupolás épülete, másik irányba a Washington-emlékmű (Washington Monument) jellegzetes obeliszkje uralja a látképet. 

Döbbenetes belegondolni, hogy bár alig kétharmadát látjuk be, a National Mall valójában 3 kilométer hosszan terül el a Capitolium és a Lincoln-emlékmű között, s a nemzet nagyjainak szentelt emlékhelyek, emlékművek mellett a világ legnagyobb múzeumkomplexumának, a Smithsonian Intézet tucatnyi múzeumjának, botanikus kertnek, és egyéb galériák tömkelegének ad otthont. Menetközben legalább kívülről igyekeztem megörökíteni azokat, amelyek mellett elhaladunk, így a Nemzeti Művészeti Galériáról (National Gallery of Art), a Nemzeti Természettudományi Múzeumról (National Museum of Natural History), valamint az Amerikai Történeti Múzeumról (National Museum of Amercian History).   

Felfoghatatlan mennyiségű tudás és kultúra lett ide összegyűjtve, és vélhetően egy élet is kevés lenne mindet alaposan bejárni, így nekünk is alaposan és előre át kellett gondolnunk, hogy hatalmas választékból mire és mennyi időt szánjunk.  

Bár a Smithsonian múzeumok szinte kivétel nélkül ingyenesek, a hatalmas érdeklődés miatt jó előre (minimum egy hónappal korábban) meghatározott időpontra szóló, díjmentes jegyet kell váltani, amelyek elég gyorsan fogynak. Mi végül két múzeumot jelöltünk meg erre a napra: a Nemzeti Légi és Űrhajózási Múzeumot (National Air and Space Museum) és az Afroamerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeumot (National Museum of African American History and Culture). Utóbbihoz délután 1 órára szólt a belépőjegyünk, úgyhogy iparkodnunk kellett. Ahogy megérkeztünk az afroamerikai közösségekben elterjedt motívumokkal díszített, bronzszínű, alumíniumpanelekkel kirakott, kissé barátságtalan épülethez, először ki kellett silabizálnunk, hogy a mi jegyünkkel melyik bejáraton juthatunk be. Hát nem ott, ahol először próbálkoztunk – onnan elzavartak 50 méterrel odébb, az épület sarkánál lévő kapuhoz, ahol villámgyors jegyellenőrzést követően visszatereljenek oda, ahonnan az imént elküldtek. Ennek kitérőnek biztos sok értelme volt.  

Először az afroamerikai művészekről és kulturális figurákról szóló rövid emeleti tárlatot tekintettük meg, majd lementünk a C3-as szintre, ahonnan az állandó kiállítások időrendben kezdődnek. Elsőként a korai rabszolgakereskedelem kialakulását és az Amerikában meghonosított rabszolgatartás körülményeit mutatták be egy elképesztően részletes, informatív kiállítás keretében, sok-sok egyéni sorsot, történetet kiemelve mindeközben.   

Kezdetben az afrikai és európai nemzetek többnyire fűszerrel, teával és egyéb értékes áruval kereskedtek, ám mivel az egyes gyarmatokon kevés földművelésre alkalmas ember akadt, hamar kiderült, hogy a rabszolgák értékesebbnek bizonyulnak minden egyéb portékánál. Sokszor előfordult, hogy a rabszolgatartó fekete emberből maga is rabszolga lett, s miután hosszú idő során felküzdötte magát és sikerült megváltania a szabadságát, visszaszökött Afrikába és újra rabszolgatartónak állt. (Hát ez nem egy túl inspiráló történet.) 

Szomorú volt látni, hogy a rabszolgákat más áruhoz hasonlóan tonna rakományként kezelték, s, ugyanúgy újsághirdetésben reklámozták őket, mint a frissen szüretelt narancsot. Kezdetben a bőrszín, a rassz megítélése nem játszott különösebb szerepet rabszolgaság kérdésében, nagyjából bárkiből válhatott rabszolga, aki például olyan szinten eladósodott, hogy csak így tudta törleszteni a tartozását. Ez később alaposan megváltozott, s azzal, hogy bőrszínhez kötötték a rabszolgaság intézményét, nemcsak leegyszerűsítették a rendszert, de egy élethosszig és generációkon át tartó szolgalétbe taszították a feketéket. Külön részleget szenteltek az afroamerikai katonák amerikai függetlenségi háborúban játszott szerepének, a találékonyságukkal és leleményességükkel önerőből milliárdossá váló feketéknek, majd a tárlat rákanyarodott a rabszolgaság eltörlését követő szegregációs időszak témáira. Felszállhattunk például egy kiállított, eredeti, szegregált vasúti kocsira, ahol külön kupét, külön vécét és külön csomagtárolót kellett használni a fehéreknek és feketéknek.  

 

Ez a tény önmagában is felháborító, bár ahogy Nóri megjegyezte, az még jobban elszomorító, hogy még ez az 50-60 éves, szegregált vasúti kocsi feketéknek szóló része is különb, mint ami egyes vidéki MÁV vonalakon napjainkban járnak…  

Megismerhettük a feketék által alapított városok (Nicodemus, Kansas és Smithfield, Észak-Karolina) történetét, majd a Martin Luther King és radikális Malcom X nevével fémjelzett egyenjogúsági küzdelmekről szóló részlegre libbentünk át. Bevallom, egy idő után kezdtem megtelni a témával és akármilyen érdekes is volt, képtelen voltam több információt befogadni. A többiek is hasonlóan éreztek, így a napjainkban folyó Black Lives Matter mozgalomról szóló részt már csak jórészt átfutottuk.  

Amúgy is sietnünk kellett, ugyanis a Nemzeti Légi és Űrhajózási Múzeumba (National Air and Space Museum) délutáni 15:00 belépéssel rendelkező jeggyel rendelkeztünk. A feszített, katonás tempó ellenére menetközben még megcsodáltuk a Smithsonian Intézet központjának otthont adó, festői Smithsonian-palota (Smithsonian Castle) neogótikus, vöröstéglás épületét, majd elhaladva a Hirshhorn Múzeum gigantikus, tömzsi vécépapírgurigára hasonlító tömbje mellett végre megérkeztünk az Air and Space Museum sarkához, ahol bevártuk Petiéket.  

A bejárat felé továbbhaladva egyre aggasztóbb méreteket öltött a sorban álló emberek tömege.

 - „Azért remélem, ezt nem kell majd végigállnunk…” – kezdtem szörnyülködni. 

Nagy kő esett le a szívünkről, amikor kiderült, hogy a végeláthatatlanul hosszan kígyózó tömeg a délután 4 órási csoporthoz tartozik, így elegánsan kikerülve az irigykedő tekinteteket, a 3 órára szóló jegyünket lobogtatva, minden fennakadás nélkül jutottunk be.   

A tükörsima érkezés okozta öröm addig tartott, amíg az előcsarnok mennyezetére függesztett, becsomagolt repülőket fel nem fedeztem.  

- „Jaj! Ez nem egy jó jel.” – gondoltam magamban. – „Néhány gép vélhetően karbantartás alatt van, na bumm, az még nem a világvége!” 

A higgadt, nyugodt lelkivilágom csak azt követően omlott össze végleg, amint a következő pillanatban a múzeumi tárlat térképe figyelmeztetett arra, hogy a múzeum melyik részei vannak jelenleg felújítás miatt zárva.  

Egy pillanatig csak bámultuk mindannyian a kiírást, majd minden tekintet rám szegeződött, mielőtt a többiek önkéntelenül felröhögtek.  

- „Lacó pajtek vélhetően nem boldog.” – állapította meg Peti vigyorogva.  

- „Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! Ez meg a mi a franc?! (Itt vélhetően egy másik „f” betűs, kevésbé irodalmi szépségű szót használtam…) Konkrétan a múzeum 60 százaléka le van zárva!!! Ez mi már?!” – őrjöngtem. 

A becsomagolt Flatiront még elengedtem, de ezt a múzeumot tényleg mint az út egyik fénypontját vártam, erre a nagyrésze nem is látogatható. Lélekben összeomlottam, de sok búslakodásra nem maradt idő, mivel így is alig két és fél óránk maradt a maradék 40% bejárására.  

Szerencsére a megmaradt kiállítások annyira érdekesek, informatívak voltak, hogy csakhamar feledtették a kezdeti csalódottságomat. Részletesen bemutatták a repüléstörténet és a repülőgépfejlesztések főbb mérföldköveit – a hajóművek fejlődését, a botkormányok változását és a szélterelők jelentőségét, a számítógépek jegyfoglalási rendszerben és a gépek működésében betöltött fontosságát, s megannyi alapvető, repülőgépekhez kapcsolódó érdekességet. 

Rengeteg olyan eredeti repülőgépet állítottak ki, vagy függesztettek be, amelyek valamilyen jelentőséggel bírtak. Amire csak lehetett felültünk, felmásztunk vagy kipróbáltuk. Megnézhettük, milyen a kilátás egy Airbus A320 pilótafülkéjéből és amolyan hiánypótló élmény gyanánt bekukkanthattunk egy eredeti Boeing 747 emeleti fedélzetére, ha már az idefele tartó Lufthansa járaton ez kimaradt.  

 

Elképesztő repülőkülönlegességeket is megcsodálhattunk – szuperluxus repülőket, medveriasztó repülőket vagy futurisztikus autóvá átalakítható repülőket. Bemutattak egy olyan repülőt (Orbis), amely fedélzetén a levegőben (!) szoktak szemműtéteket végezni.

Ha mindez még nem lett volna elég a repülés szerelmeseinek, az űrkutatásokról és űrtechnológiáról szóló tárlat végképp leveszi a lábáról az átlag érdeklődőt is – nem csoda, hogy Andit valóságos extázisban járta végig ezt a szekciót. Nem csoda, hiszen elképesztő dolgokat állítottak itt is ki – a Curiosity marsjáró tartalékpéldányát, eredetiben, Neil Armstrong szkafanderruháját, eredetiben, az Apollo 11 parancsnoki űrkabinját, a Columbiát, mely visszajuttatta Neil Armstrongékat a Földre, eredetiben! Sőt még egy eredeti űrsikló fellógatott hajtóműveibe is bekukucskálhatunk. 

 

Ha valaki nem e világi dolgokra vágynak, megcsodálhatja az Antarktiszon talált eredeti Mars darabkát, vagy a David Scott űrhajós által teljes illegalitásban gyűjtött bazaltkövet, melyet Apollo 15 küldetés keretében kapott fel a Hold felszínéről. Scott eljátszotta, mintha csak a holdjárójának a biztonsági övét kéne megigazítani egy jogosulatlan megálló alkalmával. 

Illetve, ha valakiben felmerült, milyen túlélőcsomaggal vágnak neki az űrhajósok egy mezei űrutazásnak, az teljes betekintést kaphat az elengedhetetlen, de helytakarékos, kütyük, elsősegélydobozok, űrruha varrókészletek, a pisi- és kakagyűjtő szettek használatába és vákuumcsomagolt űrkajakínálatba.  

 

És ha már úgy érezhettük, hogy űrrepülés témájában sem tudnak egy idő után több újdonságot mutatni, megláttunk egy életnagyságú, mennyezetről belógatott X-Winget a Csillagok háborújából. Wow… virult a fejem, mint a tejbetök.  

 

Mire feleszméltünk, hipp-hopp el is telt az itt töltött 2 és fél óra, olyannyira, hogy a repülés hajnaláról szóló kiállítást csak sebtében rohantuk végig. A világért sem hagytam volna ki, hogy élőben lássam a Wright fivérek úttörőnek számító első repülőgépét, az eredeti (!) Wright Flyert, mellyel a 1903 decemberében sikeresen végrehajtották a világ elsőként igazolt, motoros, irányítható repülését.   

Ezzel végképp teljessé vált a múzeumtól kapott élmény, s még úgy sem maradt bennem különösebb hiányérzet, hogy a múzeum nagyobbik része le volt zárva. Bele sem merek gondolni, mennyi időt kéne itt eltölteni, ha a múzeum összes kiállítását újranyitják egyszer. Lehet, hogy még egy teljes nap se lenne rá elég…  

Az este fél hatos kapuzárás előtt még gyorsan körbenéztünk a múzeum ajándékboltjában, de miután semmi jó szuvenírt vagy ajándékot nem találtunk, megkerestük Petiéket, akik már jó rég megírták, hogy részükről végeztek és mennének. 

A National Mall dús, szőnyegvastagságú pázsitján értük utol őket, amelyen keresztülvágva végül a Capitolium előtti kis mesterséges tavacskáig meneteltünk, amelynek peremére leültünk megpihenni kicsit és élvezni a látványt.  

 - „Itt vagyunk Washingtonban! Ez olyan menő…” – gondoltam magamban.

 

Készítettünk néhány közös képet, háttérben a Capitoliummal, majd elvonultam a National Mall csücskénél lévő fás részhez suttyomban földet gyűjteni. Miután a kis tégelyemben tudhattam egy kis falatnyi Washingtont, a többiek után siettem, akik már nagyban a vacsorahelyszíneket nézegették. Petiék találtak egy kiváló mexikói éttermet (Santa Rosa Taqueria) alig 1,4 kilométerre innen, a Capitol Hill túloldalán.  

Bár gyalog sem lett volna messze, éreztem Petiéken, hogy innen már egy métert sem akarnak sétálni, úgyhogy végül Uberrel vitettük el magunkat az étteremig. A taco választékot tekintve Andira bíztam magam, aki nem is okozott csalódást, egészen remek taco válogatással tért vissza.  

Miután jóízűen megvacsoráztunk, Nóri kérésére még beiktattunk egy rövid kitérőt az egyik helyi gyógyszertár és drogéria érdekes fúzióját képviselő CVS-be, mivel még valamilyen gyógyszerre volt szüksége. Ha már itt jártunk, mi is beszereztünk egy kis tubusos naptejet, majd Andit megleptem egy tábla tejcsokival a névnapja alkalmából.  

Mivel reggelire való kajánk sem volt, egy mini bevásárlást is meg kellett ejtenünk, amire Petiék az innen egy saroknyira lévő organikus áruk boltját nézték ki. Az itteni árakat látva máskor biztos egyből sarkon fordultam volna, de ekkorra már elfáradtam annyira, hogy elengedjem az egészet. Miközben a pénztárnál ácsorogva rezignáltan figyeltem, ahogy pörögnek a felszámolt dollárok a kijelzőn, egy nagyon kedves játszódott le. A pénztáros csajszi ahogy lehúzta az árleolvasónál a termékeket, dúdolt magában valamilyen dalt, majd önkéntelenül rámosolygott Andira.  

- „Ez tényleg egy jó dal.” – jegyezte meg Andi, egyből felismerve a dallamot.  

- „Ugye? Szerintem is!” – mosolygott a csajszi, majd kedvesen hozzátette: - „Amúgy nagyon tetszik a hajad, szép a színe, jól áll!” 

Ez alaposan meglepte Andit, és bele is pirult a váratlan bókba, főleg mivel időnként aggódni szokott, hogy az őszülő haja mennyire öregíti. Ennél jobb megerősítést mindenesetre aligha kaphatott volna az ellenkezőjéről.  

 

A bevásárlókört követően kibattyogtunk a legközelebbi megállóba és bevártuk a következő #32 jelzésű buszt. Mindannyian meglepődtünk, hogy az utazóközönséget látva, mi voltunk az egyedüli fehér emberek a buszon. Önmagában ez a tény, minket Andival egyáltalán nem zavart, különösen tavalyi kéthetes kenyai út után, de ezzel együtt érdekesnek találtuk, hogy az ehhez hasonló washingtoni kertvárosi részeken is ők alkotják a látható többséget. Ezzel szemben Nóri láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és alig várta, hogy a L’Enfant Square melletti megállóhoz érve leszálljon végre, ahonnan még egy közel 20 perces séta várt ránk hazáig.  

- „Hát, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen környék. Pedig annyira alaposan utánanéztünk előzetesen a közbiztonsági statisztikáknak és bűnügyi térképeknek, és elvileg ezt egy jó környéknek írta…” – fejezte ki végül az aggodalmát.  

- „De Nóri, mi a gond pontosan?” – kérdeztem vissza, bár sejtettem, miről beszél. 

- „Hát, milyen arcok vannak már erre? Elég sötét alakok. Mármint úgy értem, hogy…” 

- „Nóri, szerintem értem, mire gondolsz, bár szerintem ez tényleg nem egy rossz környék. Csak valószínűleg, nem erre számítottál és szokatlan. De nem feltétlenül veszélyes is.” – próbáltam megnyugtatni őt.  

- „Halljátok, ez olyan szörnyű, hogy pár órája a múzeumban szörnyülködünk a rasszizmus borzalmain, és mégis még bennem is vannak mélyen ilyen zsigeri érzések…” – vallotta be. 

- „Szerintem ez valahol természetes, mindenkiben benne van eleinte. Mindenkinek megvan az a komfortzóna, amihez szokott, amiben jól érzi magát. Ettől még nem leszel rasszista. A lényeg, hogy add meg az esélyét, hogy ez a zóna bővíthető legyen később…” – fejtegettem tovább ezt a gondolatsort.  

 

A hazaúton főleg erről filozofáltunk, amit egy nagyon érdekes és tanulságos beszélgetésnek találtam, s kicsit közelebb vitt egymás és önmagunk megismeréséhez. Ahogy megállapítottunk néhány életbölcseletet a téma kapcsán, az élet rögtön tesztelte is, mire jutottunk. Séta közben éppen közelítettünk egy utca túloldalán lévő házhoz, melyek tornácán két, sötét alak valamilyen hangos rap dalt bömböltetett a rádióján. Bár elsőre valóban nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek, ahogy észrevettek minket, egy meglepő reakciót kaptunk. Lehalkították a zenét, integettek nekünk és szép estét kívántak. Mi pedig visszaintegettünk. Vicces jelenet volt. Mindenesetre mosolyogtam egyet magamban.  

 

Visszaérve a szállásra, a nap záróakkordjaként Andival elfeleztük a kisboltban vett, kézműves sört. A Destihl Brewery bitangerős, 9% -os Deadhead Imperial IPA sörét még jó, hogy ketten ittuk meg, már a felétől majdnem berúgtam.  

Közben Petivel leegyeztettük a másnap reggeli menetrendet, mivel másnap reggel 9:30-ra szólt a jegyünk a Capitolium körtúrájára, majd mindenki nyugovóra tért.  

 

 

 

10. Nap – Washington: Capitol Hill és Georgetown (2025. április 19.) 

 

Az éjszaka egy nem várt fordulatot hozott. Éjjel 2-3 körül arra ébredtem, hogy zuborog a gyomrom, olyannyira, hogy ki kellett rohannom a vécére. Akármennyire is próbáltam tartani magamat, egy idő után sugárban elkezdtem hányni, de olyan erősen, hogy egy része az orromba is felment. Persze Andi, hallva a hangokat, egyből berohant hozzám a sötét fürdőbe megnézni, hogy érzem magam és tud-e segíteni. Két öklendezés között azonban egy fura hangra lett figyelmes: 

- „Hallod ezt a fura hangot? Mi lehet ez?” – kérdezte. 

- „Blöah…valami állat nyekereg kint…blöaaah…” 

S valóban, mintha bagzó macskák nyivákoltak volna. Andi kíváncsian kikukucskált a vécé melletti ablakon, majd felkiáltott: 

- „Lacó, Lacó! Nézzél ki! Itt van egy róka az ablak alatt!” 

- „Öah…hát…itt is van egy a vécében…” – tettem hozzá szenvedve, miközben a budiról felemelkedve én is kikémleltem a kinti sötétségbe. 

- „Sajnos semmit sem látok, nincs rajtam a szemüveg.” – állapítottam meg a szomorú helyzetet.  

- „Húú, pedig itt van alattunk. És tényleg ez adja ezt a fura hangot!” – lelkendezett Andi.  

Mire megkönnyebbültem kicsit, és visszatérve a szobámba előkotortam a szemüvegemet, a mi rókánk is továbbállt már. A következő vécékörben már a hasmenésé volt a főszerep, majd amikor már a neheze elmúlt, visszafeküdtem ugyan az ágyba, de mélyen aludni már nem tudtam. Andi sem. Így esett tehát, hogy mindketten hullafáradtan kezdtük a napot, aminek a tetejében én még teljesen le is gyengültem.  

Ennek ellenére, hogy tudjuk tartani a Petivel betervezett 8:15-ös indulást, ha lassan is, de szépen összekészülődtem, bár enni képtelen voltam akár egy falatot is. Ugyanakkor furcsálltam, hogy félórával a tervezett indulás előtt Petiéknek még se híre, se hamva, ilyenkor általában már rég a reggeli tusolós körüket nyomják. Amikor végre egy mosdókör erejéig Peti előmerészkedett a barlangjából, Andi rákérdezett, hogy jönnek-e egyáltalán. Mint kiderült, időközben úgy döntöttek, inkább itthon maradnak pihenni, mivel még nem érzik magukat százszázalékosnak.   

A tegnapi eseménydús, jó hangulatú, aktív nap után őszintén meglepődtem, hogy teljes napot ki tervezik hagyni. Eleinte reméltünk, hogy legalább a Capitoliumba eljönnek, még ha a nap másik felét pihenősre is veszik. Másrészről, ha valóban így éreztek, igazán jelezhették volna nekünk, hogy ennek fényében tervezzük mi is a reggelt, különösen, hogy időpontra kellett mennünk.  

 

Így hát erre a napra is ketten maradtunk Andival, és bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy életem formájában voltam, de a Capitoliumot én semmi pénzért nem hagytam volna ki.  

A végére csak sikerült megcsúszni az indulással, ráadásul az Ubernek is eltartott egy ideig, míg elkeveredett házig. Egy nagydarab fekete csajszi volt a sofőr, kedvesen köszöntött minket. Szerencsére a forgalommal nem volt gond, s alig 20 perc alatt meg is érkeztünk. Eligazított minket, hogy merre találjuk a Capitolium (US Capitol) látogatóközpontját, bár olyan grandiózus az az épület, hogy közelebb érve gyorsan elbizonytalanodtunk.

Némi bolyongást és kérdezősködést követően végül megtaláltuk a bejáratot, amely az East Capitol Street NE és 1st Street SE kereszteződésénél, az alagsori szinten található. Itt egy aggasztóan hosszú sor kígyózott már ekkor is, de mint kiderült, jó helyen jártunk. Mivel ez a sor a biztonsági átvilágításhoz vezet, ide mindenkinek – még a jeggyel rendelkezőknek – be kell állnia, ráadásul a vezetett túra időpontjához képest jóval (minimum 35-40 perccel) korábban. Semmilyen ételt, italt nem lehet bevinni, itt a bejárat előtt kidobattak velünk is mindent, még a Southwest járaton kapott kis miniatűr zacskós rágcsát is.  

Ezt követően bent újból sorba állhattunk, ám ezúttal előfoglalással gyakorlatilag azonnal sorra kerültünk, míg a jegynélküliek egy minden eddiginél hosszabb sorban vesztegelhettek. A vezetett túra megkülönböztető matricáját is itt kaptuk meg, melyet magunkra, valamilyen jól látható helyre kellett ragasztani.  

Először egy moziterembe tereltek bennünket, ahol egy rövid, 15 perces kisfilmet néztünk meg a Capitolium történetéről és felépítéséről. Andival előzetesen találgattuk, hogy milyen tipikus, amerikai hazafias motívum bukkan fel a filmecskében, de sem diadalittasan visszanéző, fehérfejű rétisas, sem a kék égen kötelékben elhúzó vadászgépek, sem szélben lobogó amerikai zászló vagy szalutáló katonák nem jelentek meg.  

 

Ezt követően beosztottak minket az egyes idegenvezetőkhöz – mi végül Danny-t, egy vicces bajszú, sárga műanyag keretes szemüvegű, 40-es éveiben járó csávót kaptuk. És úristen, milyen jól jártunk! Haláli egy fazon volt, vele egy pillanatig nem unatkoztunk. A mondandóját egy elképesztően vicces, fanyar humorral átszőve, de mindvégig abszolút faarccal adta le, amitől rettentően jól szórakoztunk. Már a bemutatkozásával megadta az alaphangot, amikor azzal köszöntött minket, hogy gratulál, hogy személyében a legszebb bajszú idegenvezetőt nyertük meg… 

 

Elsőként a rotunda alatt található kriptába vezetett minket, melyet eredetileg az első amerikai elnök, George Washington végső nyughelyének szántak. Ezzel egyetlen gond volt csak – ő nagyon nem szándékozott halálát követően ide kerülni, úgyhogy végrendeletében kikötötte, hogy mindenképpen Mount Vernon-i birtokán tessék el szeretett felesége, Martha mellett. Danny hozzátette, hogy ugyan Washington alaposan áthúzta a kriptával kapcsolatos terveket, de ha már úgyis ki lett alakítva ez a jó kis kamra, kár lett volna parlagon hagyni…így aztán telepakolták használaton kívüli bútorokkal és irodai limlommal.  

 

Innen felsétáltunk a grandiózus méretű kupola alatt kialakított, lélegzetelállító rotundába (körterem), ami körbe-körbe nyolc hatalmas olajfestmény díszít, melyek az amerikai történelem jeles pillanatait hivatottak feleleveníteni.  

 

Ehhez hasonlóan a kupola alsó ívén 19 fontos történelmi pillanatot megörökítő, már-már zavarba ejtően túlidealizált freskó jelenetet csodálhatunk meg – köztük például Kolumbusz partraszállását, a spanyol konkvisztádorok azték templomban történő köszöntését (öö…hát biztos nem így történt…), északi és déli katonák kézfogását, vagy ahogy az amerikai őslakosok bivalybőr ajándékot adnak georgiai kormányzónak (öhmm…), Franklin és Jefferson felolvassa a függetlenségi nyilatkozatot. A figyelmes szemlélő még magát Pocahontast felfedezheti az egyik jelenetsoron, amikor éppen megmenti a halálra botozástól John Smith kapitányt. 

A vicc az egészben, hogy azt tartják, hogy Smith csak utólag találta ki a sztorit, mivel hazaérkezését követően 10 évvel írta meg először, onnantól kezdve évről-évre csak színesedett a történet. A 20. századot csak egyetlen jelenet, a Wright fivérek első repülése képviseli – Danny viccesen meg is jegyezte, hogy bizonyára azért, mert más érdekesség nem történt ebben az évszázadban… 

 

Szintén jól szórakoztunk azon, hogy a kupola mennyezeti freskója Geroge Washington kvázi istenné avanzsálását mutatja be, amit ő maga biztos gyűlölt volna, de mivel 60 évvel a halála után festették meg, sok lehetősége nem maradt tiltakozni. 

A rotundát egyébként kizárólag ceremóniákra használják, itt nem tartanak kongresszusi ülést, tanácskozást, mindössze egy cél hivatott szolgálni – nyűgözze le azt, aki ide belép. Danny megjegyezte, hogy furcsa módon, meglehetősen sok, római korra hajazó motívumot lehet felfedezni, ami nem feltétlenül a legjobb előjel, ha párhuzamot akarunk vonni Amerikával – Róma sem maradt sokáig köztársaság, mivel utána beköszöntött a császárság korszaka, élén egy teljhatalmú diktátorral.  

 

Ezt követően a szoborterembe vonultunk át, mely 1857 előtt az eredeti képviselőházként működött, de az újabb és újabb államok csatlakozásával kinőtték. Napjainkban az államoktól adományozott szobrok kerülnek kiállításra. Minden amerikai állam 2-2 szobrot adományozhat a csarnoknak, mindössze annyi megkötéssel, hogy kizárólag már elhunyt személyről csak mintázni, s vagy márványból vagy bronzból készülhet. Általában minden állam valamilyen helyi híresség, politikus, művész, közéleti személyiség, vagy akár popkulturális jelentőségű egyén – zenész, vagy festő – szobrát küldi el ide.  

Ezzel nagyjából véget is ért a túra, Danny visszakísért minket a kiindulópontra, majd tapsvihar közepette elköszönt a csoporttól. A folyosón ezután lecsapott ránk egy közvéleménykutatást végző srác, aki az előzetesen beharangozott, 5 perces felmérését alaposan elhúzva kérdezgetett az capitoliumi élményeinkről.  

 

Ezt követően átsétáltunk Kongresszusi Könyvtárba (Library of Congress), melyet egy földalatti átjáró köt össze a Capitoliummal. Ez a lehetőség nem nagyon lehet benne a köztudatban, ugyanis égen-földön mi voltunk az egyetlenek, akik így jutottak be a könyvtárba, gyakorlatilag minimális biztonsági ellenőrzés mellett.  

A Kongresszusi Könyvtár jelentőségét emeli, hogy 170 millió kötetével a világ legnagyobb könyv és egyéb médiagyűjteményével büszkélkedhet, melyek 1400 kilométer hosszú polcrendszeren vannak elhelyezve. Mindenképpen érdemes megcsodálni a főcsarnok csodálatos mennyezeti freskóit, gazdagon faragott márvány lépcsőit, egy 15. századi Gutenberg-biblia eredeti példányát, de egy üvegfal mögül bekukkanthatunk a fő kupola alatt kialakított, grandiózus olvasószobába is.  

Miután alaposan körbenéztünk itt is, kívülről még megörökítettük a könyvtár és a Capitolium épületét is, majd ideje volt valamilyen harapnivaló után nézni. Végül egy francia pékségbe ültünk be, ahol szerencsénkre éppen felszabadult egy kétfős asztal. Bár az étvágyam továbbra sem jött meg, az eszemmel tudtam, muszáj ennem valamit, így végül egy üres croissant-t kértem egy csésze teával, míg Andi egy spenótos quiche-t és cappuccinót rendelt. Itt ücsörögtünk egy kicsit, nem siettünk sehová. Jól jött egy kis pihenő, hogy némi erőt gyűjtsek a nap további részéhez, különösen, hogy nyomott, meleg, párás időnk volt. Andival átbeszéltük a menetrendet, s mit járjunk be a nap második felében, majd a 1st Streeten haladva nekivágtunk a Capitol Hill városrész felfedezésének. 

 

A Kongresszusi Könyvtár mellett elhaladva megnéztünk az Amerikai Legfelsőbb Bíróság (US Supreme Court) becsomagolt, felállványozott épületét, majd szép, kényelmes tempóban elsétáltunk a grandiózus Union vasútállomásig (Union Station), mely 1908-as építéskor a világ legnagyobb vasúti pályaudvarának számított. Érdekesség, hogy a hármas boltívből álló márványhomlokzatát a híres római Constantinus-diadalív ihlette. 

 

A pályaudvar közvetlen szomszédságában a Smithsonian Intézet kezelésében álló Nemzeti Postamúzeum (National Postal Museum) található, ahol a posta és levélküldés történetét ismerhetik meg az érdeklődők – mi ezúttal ezt kihagytuk.  

 Ezt követően metróra pattantunk és piros vonalon (Red Line) haladva egészen Dupont Circle megállóig utaztunk. Az aluljáróból feljőve épp az útirányt próbáltam belőni, amikor az egyik épületen legnagyobb meglepetésemre egy magyar zászlót pillantottam meg. Közelebbről szemügyre véve az épületet, kiderült, itt található a magyar kulturális tevékenységekkel foglalkozó Kossuth Intézet (Kossuth Foundation) központja, a Kossuth-ház (Kossuth House).   

Ez a kis magyar vonatkozású dolog teljesen feldobott minket, úgyhogy jókedvűen folytattuk az utunkat az elegáns Georgetown városrész irányába. Elsőre látszott, hogy Washington több részéhez képest ez egy kifejezetten hangulatos, zöld, elit negyed, helyenként hatalmas kúriákkal, előkelő házakkal. Ki lehet emelni a Dumbarton Oaks vagy a Tudor House néven futó, látogatható kastélyokat, de míg előbbiben épp magán rendezvényt tartottak, utóbbit zárva találtuk. Ennek ellenére rendkívül élveztük a georgetowni sétát, szinte minden második házat lefotóztuk. 

 

Betértünk körülnézni a hangulatos Oak Hill temetőbe (Oak Hill Cemetery) is, amely parkosított, dimbes-dombos környezetével kiváló pihenőhelyül szolgált. Ücsörögtünk egy kicsit egy padon, beszélgettünk, s élveztük a csendet, messze a város nyüzsgő zajától.  

 

Folytatva a sétát az egyetem felé, az N Streeten haladva útba ejtettük a népszerű kocsmát, a Martin’s Tavernt, amely arról híres, hogy John F. Kennedy itt kérte meg a feleségének, Jacqueline-nek a kezét. Ha már a Kennedy házaspárról van szó, nagyjából egy saroknyira innen, a #3307 házszám alatt, megkukkanthatjuk az elnöki pár egykori otthonát is.  

Innen már egyenesen a Georgetowni Egyetem (Georgetown University) felé vettük az útirányt, melynek nevét, érdekes módon, először kosárlabdának köszönhetően jegyeztem meg, mivel olyan híres NBA játékosokat adott a világnak, mint Allen Iverson, Patrick Ewing, Alonzo Mourning vagy egyik személyes kedvencem, Dikembe Mutombo. Magáról az intézményről érdemes megemlíteni, hogy 1789-ben alapították, mint az ország első katolikus egyeteme, s számtalan híresség mellett az egykori amerikai elnök, Bill Clinton is itt tanult.  

Az egyetemi főépület előtti is tartottunk egy rövid pihenőt, s egy padon ücsörögve figyeltük, ahogy a diákok jönnek-mennek, vagy éppen füvön piknikeznek. Ilyenkor önkéntelenül is elképzelem, hogy milyen érzés lenne egy ilyen helyen egyetemistának lenni.  

 

Ezt követően a Chesapeake és Ohio-csatorna (Chesapeake and Ohio Canal) menti sétányon szerettünk volna végigmenni, de 296 kilométer hosszú, nemzeti parkká emelt kiránduló ösvény ezen, városon belül haladó szakasza le volt éppen zárva átépítés miatt. Helyette viszont belebotlottunk két életnagyságú, alsó hangon négyméteres Transformers robotot mintázó, autóalkatrészekből összehegesztett fémszoborba, melyek az egyik ház bejárati ajtaját őrizték két oldalról. Éppen megállapítottuk, hogy ezeket Ádáméknak mindenképpen le kell fotózni, amikor egy alak megszólított minket: 

- „Látom tetszenek. Két évembe telt megépíteni ezeket…” – dicsekedett. 

- „Wow, tényleg Ön készítette őket?” – kérdeztük ámuldozva, mire ő elmosolyodott. 

- „Áh, dehogy, csak vicceltem. Most járok itt először. Na, minden jót!” – mondat vigyorogva, majd elköszönt.  

Vicces jelent volt.  

Mivel már ideje volt valami harapnivaló után nézni, az egyik mellékutcában beültünk egy modern, de osztrák hangulatú étterembe (Kafe Leopold). Semmilyen nagyvolumenű dologra nem vágytunk ebben a melegben – én a gyomrom miatt beértem egyszerű sült krumplival, míg Andi céklasalátát választott.  

A mai napi városnézés zárásaként pedig a hangulatos, emberektől nyüzsgő folyó menti parkban (Georgetown Waterfront Park) sétálgattunk, ahonnan nagyszerűen rá lehetett látni a híres kulturális központra, a Kennedy Centerre.  

Ha már erre jártunk a környék egy másik, közismert helyszínt is felkerestünk, ugyanis a Kennedy Center szomszédságában található a Watergate-épületkomplexum (Watergate Complex) rideg betonkolosszusa is, amely a hírhedt Watergate-botrány helyszínéül szolgált. Itt történt ugyanis, hogy 1972 júniusában az akkori amerikai elnökhöz köthető szálakkal rendelkező betörőket tetten értek, amint a Demokrata Párt választási főhadiszállásán lehallgató készülékeket akartak elhelyezni. Az így kialakult ügy végül Nixon elnök lemondásához is vezetett. A leleményes amerikaiak még az ilyen nemzeti szintű botrányban is meglátják az üzleti lehetőséget – a bejáratnál ugyanis Watergate-es ajándéktárgyakat vásárolhatnak az érdeklődők, de akár egy fél vagyonért (1000-2500 dollár) bárki kibérelheti azt a lakosztályt, ahol maga a betörés történt… 

  

Innen már egyenesen a legközelebbi metrómegállóhoz (Foggy Bottom GWU) trappoltunk el, majd metróval egészen a tegnapról már ismerős Eastern Market megállóig utaztunk. Petiék időközben megírták, hogy vegyünk kenyeret, sonkát meg lekvárt hazafelé, mert tegnap óta nagyjából el is fogyott minden, úgyhogy egy újabb bevásárlókört is be kellett még iktatni. Miután beszereztük az ellátmányt, felszálltunk a #36 buszra, ahol egy egészen érdekes utasközönség közé csöppentünk. A figyelem középpontjában egy elképesztően rekedt hangú néni fennhangon és érthetetlenül ordibált valamit, de leginkább szórta az átkait a világra, melyet a többiek, köztük egy búskomor, kövér, rózsaszínű nyuszifület viselő, fekete csávó, vagy az előttünk kétpercente keresztet vető nő, hol rezignáltsággal, hol szánakozással, hol megbotránkozással hallgattak. Az egész busz egy emberként lélegzett fel, amikor a rekedt, szitkozódó néni végül az átkaival együtt leszállt a buszról. Amikor már azt hihettük, hogy megszabadultunk a társaságától, az utolsó pillanatban visszafordult és belekapaszkodva a buszajtó fogódzkodójába, rikácsolt még valamit a sofőr felé, mire hátulról valaki előrekiabálta: 

- „Zárja rá az ajtót és haladjunk már!” 

Végül így is történt, a néni elengedte a záródó ajtót és végre tovább gurulhattunk. Ahogy magunk mögött hagytuk a szitkozódó boszorkányt, meg is jegyeztem Andinak: 

 - „Még szerencse, hogy Nóri mindezt nem látta…” 

Miután pár megállóval később mi is leszálltunk, a más jól ismert utcán haladva hazasétáltunk. Egy ponton elhaladtunk egy kamerával megfigyelt ház mellett, ahol robotszerű hang jelezte: 

- „You are being recorded!”, azaz felvétel készült rólunk.  

 

Pár házzal később, egy újabb, szorgosan fűnyíró szomszédba botlottunk, aki egy kisebb traktor méreteit idéző munkagéppel járta a gyepet. Bár elsőre úgy tűnt, beborít minket majd az oldalra köpött, friss fűnyesedékkel, egy kedves biccentés kíséretében úgy manőverezett a masinájával, hogy elegánsan kikerüljön minket.  

 

Visszaérve a szállásra, beszélgettünk kicsit Petiékkel, akik meglepetésünkre a házból sem dugták ki az orrukat egész nap. Mindenesetre reméltük, hogy ki tudták pihenni magukat és másnap már együtt látogathatunk el a Fehér házhoz.  

 

 

 

11. Nap – Washington: Fehér Ház és Penn Quarter (2025. április 20.) 

 

Amikor háromnegyed 8-kor megszólalt az ébresztő, különös dolog tűnt fel – kipihenten ébredtem és semmim sem fájt. Se a sarkaim, se a gyomrom, valahogy minden valószínűtlenül tökéletesnek tűnt.  

Úgy tűnt, Petiék is rendbe jöttek annyira, hogy ezúttal velünk tartsanak, úgyhogy előzetesen 9 órai indulást irányoztunk elő. Készítettem egy szendvicset reggelire, majd összekészülődtünk, s a tervekhez képest minimálisan megcsúszva, negyed 10 körül hagytuk el a lakást.  

Alig fordultunk ki a sarkon, amikor Peti megjegyezte, hogy amúgy jó lenne sietni, mert 9 perc múlva itt a busz, a következő pedig csak 35 perc múlva fut be. Ezt az infót jó lett volna egy hangyányit előbb megtudni, különösen, hogy nagyjából 15 perces sétáról van szó. Mindenesetre Andival elővettük a katonás lépteinket és az órát folyamatosan figyelve sietős trappolásba csaptunk át. Két sarokkal később vettük csak észre, hogy Petiék alaposan lemaradtak, Nóri láthatóan még gyengélkedett. Kicsit össze is zavarodtam, hogy akkor most sietnünk kéne-e, vagy elég a következő buszt megcélozni, de mivel ezúttal nem időpontra mentünk, teljesen fölöslegesnek tartottam rohanni bárhová is. Az elmúlt napok után már önmagában az is pozitív, hogy ha megszokottnál lassabban is, de legalább újra négyen együtt tudunk programokat csinálni.  

Végül Andival időre megérkeztünk a buszmegállóba, de a buszt szerencsére nem láttuk elmenni. Peti és Nóri pár perccel később ért ide, bár az időzítés így se lehetett volna tökéletesebb, mivel a #36 járatunk velük együtt futott be.  

 

Bő félórás buszozás következett, s végül Fehér Ház Látogatóközpontja (White House Visitor Center) mellett lévő megállónál szálltunk le. Mivel a Fehér Házba külföldiként csak körülményesen, a külügyminisztérium vagy a nagykövetség közbenjárásával lehet bejutni, ezt a lehetőséget elengedtük, viszont a hivatalos látogatóközpont egy nagyszerű alternatívának ígérkezett, ahol rengeteg érdekességet tudhattunk meg magáról az elnöki rezidenciáról, a korábbi amerikai elnökökről és családtagjaikról. Részletesen bemutatták, milyen az élet a Fehér Házban, milyen szokásaik, furcsaságaik voltak az egyes elnököknek, összességében nagyon érdekesnek találtuk. Zárásként még válaszolgattam egy közvéleménykutatást végző csajszi kérdéseire, majd csatlakoztam a többiekhez, akik az épület előtt vártak rám. 

Ezt követően már egyenesen a Fehér Ház (White House) felé vettük az útirányt, alig várva, hogy megpillanthassuk a világ egyik leghíresebb épületét. És aztán megpillantottuk – 200 méter messziről, sűrű kovácsoltvas kerítésen és plusz kordonokon túlról, sátorpavilonok takarásában.

  

Peti szavaival élve, fotós szempontból értékelhetetlen pontról. Volt valami mulatságos az ilyen elképesztően túlbiztosított elkerítésben, különösen, hogy a filmekben vagy a régebbi felvételeken még egészen a fő kerítésig mehettek az érdeklődők, míg mostanság az ember rászámolhat még plusz 30 métert és néhány extra védvonalat.   

Ha már a Fehér Házról képtelenség volt értelmes képet készíteni, beértük a Nulla Mérföldkővel (Zero Milestone), ahonnan eredetileg az összes amerikai autópálya és főút távolságát tervezték mérni, ám végül ezt a szerepét sosem töltötte be teljesen. Mindenesetre egy Ludwigos fotóhoz tökéletesen megfelelt. 

Remélve, hogy az északi oldaláról jobb rálátás nyílik a Fehér Házra, megkerültük az egész háztömböt, köztük a grandiózus kormányzati épületet (Eisenhower Executive Office Building), majd a Lafayette tér felől végre közelről is megcsodálhattuk az elnöki rezidenciát. Ezekkel a képekkel végre mindannyian elégedettek lehettünk.  

Következő napirendi pontként – mint Petiékkel általában – a szokásos délelőtti kávé lett megjelölve, amihez Peti stílszerűen az innen egy saroknyira lévő Peet’s Cafét (Petya kávézója) javasolta.

 

Itt elidőztünk egy kicsit, mert Nórinak elkezdett fájni a hasa és egyre rosszabbul kezdte érezni magát. Látszott, hogy szegény már kezd belefáradni a sorozatos egészségügyi problémákba, és hogy az egyes gyógyszerek hatóanyagainak és mellékhatásainak listáját kell bújnia. Ezúttal is gyorsan utána olvasott az egyik felírt gyógyszerének, és kiderült, hogy gyakori mellékhatásként jelentkezhet hasfájás. Szerencsére viszonylag hamar elmúlt neki, de jobbnak láttuk pihengetni még egy kicsit mielőbb tovább indulunk.  

 

Amikor aztán folytattuk a nézelődést, elhaladtunk egy kortás művészeti galéria (Renwick Gallery) mellett, majd megkerülve a háztömböt, a világhírű francia szabadságharcosról elnevezett Lafayette téren (Lafayette Square) néztünk szét.  

Mint az itt elhelyezett emléktábláról kiderült, a Lafayette tér régi, polgári házait az 1960-as években kizárólag John F. Kennedy feleségének, Jackie Kennedy-nek a közbenjárására sikerült megóvni a biztos ledózerolástól, mivel új kormányzati irodákat terveztek erre a területre.  

Ezt követően a Fehér Ház keleti szomszédságában lévő Kincstár (Treasury Building) épületét vehettük szemügyre, amelynek pincéjében 1863 és 1880 között az amerikai bankjegyeket is nyomtatták. Innen kisétáltunk a forgalmas Pennsylvania Avenue-ra, ahol egy I. világháborús emlékműben végződött a sugárút ezen szakasza.

  

 Érdekes módon, ez az ikonikus sugárút a 1960-as évekig inkább szégyenfoltja, mintsem büszkesége volt a fővárosnak, s John F. Kennedy-nek köszönhető, hogy a sugárút és környéke átfogó revitalizáláson esett át.

  Néhány látnivalót érdemes megemlíteni, melyekkel a sugárút mentén találhatunk – az egyik ilyen a jelenleg Waldorf Astoria luxusszállóként funkcionáló Régi Postapalota (Old Post Office Pavilion), melyet 1899-ben adtak át, s egy jellegzetes 96 méteres óratoronnyal büszkélkedhet, ahonnan állítólag remek kilátás nyílik. 

Két háztömbnyire innen találjuk a Nemzeti Levéltár (National Archives) csúnyán felállványozott, monumentális épületét, ahol az amerikai történelem legfontosabb dokumentumait – köztük az Alkotmány, a Függetlenségi Nyilatkozat, a Jognyilatkozat egy-egy eredeti példányát – tárolják. Vele szemben, a Pennsylvania sugárút túloldalán az Amerikai haditengerészet Emlékműve (US Navy Memorial) látható.   

Innen tettünk még egy kört a Columbia kerület fellebbviteli bírósága (District of Columbia Court Appeals) által használt egykori városházáig (Old City Hall), mely 1820-as átadása óta a főváros történetének fontos bírósági funkcióit látta el. A klasszicista homlokzatú épület előtt Abraham Lincoln szobra áll. Megkerülve az épületet a bűnüldözési szervek előtt tisztelgő emlékművet, majd a mögötte magasodó, vöröstéglás palotát nézhettünk meg, melyben napjainkban Washington épületeit, s azok építészeti történetét bemutató Nemzeti Épületmúzeum (National Building Museum) működik.   

Mindegyik, minimális jelentőséggel rendelkező épületet szépen, szorgalmasan megörökítettem, de gondolatban, már két saroknyira innen jártam. Egy átlagember lazán elmenne az ott látható, teljesen jellegtelen épülettömb mellett, ami akár egy átlagos irodaház vagy bevásárlóközpont is lehetne, helyette azonban valami sokkal izgalmasabbat rejt – már amennyiben hozzám hasonló hokiőrültet kérdeznek. Itt található ugyanis a Capitol One Arena, az NHL-ben szereplő Washington Capitals jégkorongcsapat csarnoka, akik a Washington Wizards kosárlabdacsapattal társbérletben osztozkodnak ezen a multifunkciós arénán. A tudat, hogy holnap ezen a helyen, életemben először, élőben tekinthetek meg egy NHL meccset, elképesztő izgatottsággal töltött el. Mivel a mérkőzésre tilos bármilyen fényképezőgépet bevinni, feltételeztem, hogy holnap viszonylag korlátozott lehetőség nyílik majd magamat lefotóztatni az épülettel, úgyhogy Andi gyorsan lőtt rólam egy képet, mielőtt a csapat hivatalos szuvenírboltját felkeressük. Ha már a hokimeccs maga nem villanyozta fel Petiéket, szerettek volna emlékbe valamilyen baseballsapkát (praktikusan használandó a tűző nap ellen is), aminek a Capitals sasos vagy a Wizard varázslós logójával ellátott fejfedő tökéletesen megfelelt volna. Sajnos azonban, se sapka, se egyéb Capitals-es emléktárgy nem jutott ma nekünk – a bolt ugyanis vasárnap zárva volt. Szomorúság.  

 

Amit viszont semmilyen szín alatt nem hagyhattunk ki – az ebéd volt. És már igencsak időszerű volt. Rövid időre mindenki a telefonjába temetkezett és a GoogleMaps, Maps.me és egyéb online térképet segítségével felmértük a közelben található étteremkínálatot, s végül minimalizálandó a kockázatokat, a Gordon Ramsay nevével fémjelzett Street Pizzát jelöltük meg. Bár részemről én semmilyen különleges pizzakölteményre nem vágytam, s egy mezei „songokuval” (sonka-gomba-kukorica) beértem volna, itt csak formabontó feltétekben lehetett gondolkodni. Így végül Andi bazsalikomos, pesztós, padlizsános, paradicsomos pizzát kért, míg én a felsorolásból valamilyen kukoricás, tojásos, chorzio (spanyol kolbász), csirkés, korianderes csodát választottam némi limonádéval.  

 

Rengeteget kellett várnunk, míg végre kihozták a kaját, úgyhogy az elején akár egy tömb megkövesedett lócitromot is beburkoltam volna, de ahogy fogytak a pizzaszeletek, és az agyam kezdte feldolgozni, hogy mi is eszem, s minden egyes falattal, egyre kevésbé ízlett. Az sosem meggyőző, ha egy kajáról az első dolog, ami elmondható, hogy fura. A kukorica valójában kukoricakrém volt, amihez nem annyira passzolt a tojásos feltét, hát még a koriander. Összességében a végét már alig bírtam letuszkolni, amin a szuperédes limonádé csak rontani tudott. Petiék még kevésbé voltak elájulva a helytől, még Andi padlizsános pizzája bizonyult az egyetlen értékelhető résznek. Összességében egy csalódást keltő élményt követően megállapíthattuk, hogy ezek után Gordont biztosan nem dicsérjük meg.  

 

A csalódást keltő ebédet követően a National Malltól délre eső területet terveztük bejárni. A népszerű szórakozóhelyekkel, trendi éttermekkel és üzletekkel teletűzdelt Waterfront negyed egy hosszas és igen költséges revitalizációs projektnek köszönhetően manapság teljesen más képét mutatja az ide látogatónak, mint néhány éve, amikor még lepukkant kormányzati épületek, omladozó raktárak és ósdi irodaépületek népesítették be a környéket.  

Első körben elmetróztunk a városnegyedről elnevezett Waterfront állomásig, majd az egykori rakparti részen kialakított, kikötői sétányon (District Warf) sétáltunk végig. Gyakorlatilag a parton sorakozó kéttucatnyi étterem közül bármelyik jobb választásnak tűnt első látásra Gordon pizzériájánál, de ezt ki sejthette előre. Épp ezen a morfondíroztunk, amikor felnézve épp Gordon Ramsey Fish & Chips étterme mellett haladtunk el.  

 

Kicsit ücsörögtünk az egyik gyaloghídon, majd a National Mall nyugati végét terveztük bejárni, ahol a különböző jeles amerikai elnökök emlékhelyei is találhatóak. Nórinak ekkorra már nagyon nem esett jól a séta, elfáradt, úgyhogy Peti jobbnak látta nem erőltetni tovább. Hívott egy taxit, de hogy legalább valamit lássanak is a kimaradt dolgokból, elvitették magukat a Lincoln-emlékműhöz körbenézni egy kicsit, mielőtt végleg hazafelé veszik az útirányt. Így végül Andival ketten maradtunk – megint.   

 

Elhagyva a hangulatos kikötői részt, átvágtunk a Pentagon felé vezető gyorsforgalmi utak alatti részen, s gyorsan eltrappoltunk a National Mall déli felét határoló mesterséges víztározó (Tidal Basin) felé, melyet kora tavasszal virágba borult cseresznyefák tesznek varázslatossá. Bár a cseresznyevirágzásról ezúttal lekéstünk (állítólag idén március vége körül volt a leglátványosabb), a vízibiciklikkel borított tó és a zöld környezet mégis megnyugtatóan hatott ránk. Leültünk kicsit az egyik padra, élvezni a kilátást, különösen mivel épp azon a helyen álltunk, ahol a 2024-es Eyewitness: Washington, DC útikönyvem borítófotója is készült – háttérben a jellegzetes Jefferson-emlékművel (Jefferson Memorial).   

Egy kis pihenőt követően közelebbről is megtekintettük az USA harmadik elnökének, s egyben a függetlenségi nyilatkozat egyik fő szövegírójának a tiszteletére 1943-ban emelet neoklasszikus stílusú emlékművét, melyben Jeffersonnak a 6 méteres bronzszobrát is megcsodálhattuk.  

 

Innen egy másik elnök, Franklin D. Roosevelt grandiózus emlékművéhez (Franklin D. Roosevelt Memorial) sétáltunk, mely négy jól elkülönített, gránitból készített, szabadtéri helyiségből áll – mindegyik Roosevelt életének egyik meghatározó része előtt tiszteleg. Még jó, hogy szegény kifejezetten meghagyta, hogy ha netalántán valaha is emlékművet akarnának neki emelni, annak a méretei nem haladhatja meg az íróasztaláét. Hát, ezt nem annyira sikerült betartani. 

Mindenesetre az emlékmű részeként külön szobrot kapott kedvenc Fala nevű terrierje és felesége, Eleanor Roosevelt is, akiből, mint megtudtuk, később az ENSZ első amerikai küldötte, majd az Ember Jogi Bizottságának elnöke lett.  

Haladva tovább a vízpart mentén hamarosan Martin Luther King, Jr. emlékművéhez (Martin Luther King, Jr. Memorial) jutottunk el, melyet 2011 augusztusában avattak fel, s meglepetésre egy kínai szobrász munkáját dicséri. A hosszú, félhold alakú, rózsaszín gránitból faragott művet King híres jelmondatai, ütős, olykor megható, mély jelentéstartalommal bíró gondolatai díszítenek, amit mindenképpen érdemes végigolvasni.  

  

Ezt követően már egyenesen a Lincoln-emlékmű (Lincoln Memorial) felé vettük az útirányt. Még épp idejében érkeztünk ahhoz, hogy felmászva a 36 dór oszloppal övezett, grandiózus építmény bejáratához, még a késő délutáni nap fényével megvilágítva csodálhassuk meg a közeli Washington-emlékmű ikonikus obeliszkjére, illetve az előtte elterülő Tükörmedencére (Reflecting Pool) nyíló panorámát. 

 

 

Ezen a szent helyen állt anno 1963-ban Martin Luther King Jr. is, amikor a híres „Van egy álmom” című beszédét mondta. Persze, ahogy ott álltunk, valójában egy teljesen más, ám szintén ezen a helyen játszódott jelenet jutott az eszembe – mégpedig a Forrest Gump című filmből, amikor a főhős meglátja gyerekkori barátját és szerelmét, Jennyt éppen belegázolni a Tükörmedencébe, majd „Jenny! Jenny!!!” kiáltásokkal lefut hozzá, s ölelkeznek a tó vizében állva, a tömeg ujjongása közepette… Nemhiába, az egyik kedvenc filmem.  

Maga az emlékmű természetesen Abraham Lincoln hatalmas – 170 tonnát nyomó, lábazattal együtt 9 méter magas – ülő szobráról nevezetes, melyet 1920-ban avattak fel.   

Megörökítettük magunkat és természetesen Ludwigot a híres, nevezetes szoborral, majd a Tükörmedence mentén elindultunk a Washington-emlékmű (Washington memorial) irányába. A főváros egyik legjellegzetesebb építményének és egyben nemzeti szimbólumának az építése közel 40 éven (1848-1884) keresztül húzódott, mivel eredetileg kizárólag civil adományokból finanszírozták az költségeit, melyek a polgárháború során elapadtak, félbehagyva az építkezést is. Érdekesség, hogy bár 1876-ben újraindulhattak a munkálatok, a mai napig látható a márványborítás árnyalatának a változása azon a ponton, ahol évekre leállt az építkezés.

   

 

A közel 170 méter magas obeliszk tövében állva újabb popkulturális jelenet játszódott le a lelki szemeim előtt, ahogy Pókember éppen felmászik az oldalán, hogy megmentse a liftben rekedt barátait… Komolyan, Amerikában időnként tényleg úgy érzi az ember, mintha egyik filmes helyszínről a másikba csöppenne.   

Mivel anno még Peti kitartó próbálkozásainak ellenére sem tudtunk belépőjegyet szerezni a Washington-emlékműbe, az ez irányú hiányérzetemet rég elengedtem, így jobban tudtam értékelni a pillanatot, hogy egyáltalán itt lehetünk, megfoghatjuk az oldalát, leülhetünk a mellette lévő padra, távolból szemlélni a lemenő nap narancssárga fényében fürdő Capitoliumot… 

Ez így egy igazán stílusos, festői, már-már kifogástalan zárása lett a mai napnak, úgyhogy végletekig elégedetten indulhattunk vissza a szállásra. Kibattyogtunk a Fehér Ház Látogatóközpontja előtti buszmegállóba, s a következő #36 busszal suhantunk hazáig.

 

 

 

12. Nap – Washington: Arlingtoni Nemzeti Temető és NHL meccs (2025. április 21.) 

 

A mai napot több szempontól is elképesztő izgatottsággal vártam. Egyrészről az utolsó teljes washingtoni napunkra csomó olyan látnivaló maradt, melyek nélkül minden bizonnyal hiányérzettel gondolnánk vissza az amerikai fővárosban eltöltött időre. Másrészről a nap fénypontjaként, életemben először egy igazi NHL jégkorongmeccset tekinthetek meg élőben, méghozzá az eredeti jégcsarnokban. Ráadásul rögtön egy tétre menő mérkőzést a rájátszásban. Szürreális volt még belegondolni is... 

 

Bár a tegnapi nap fényében reméltük, hogy Petiék legalább a nap egy részére tudnak hozzánk csatlakozni, különösen, hogy Nóri kifejezetten szerette volna megnézni az arlingtoni katonai temetőt, reggel újfent nem érezték magukat túl jól, s úgy döntöttek, a mai napra is inkább a lakásban maradnak pihenni.  

Így kívülről nézve nehezen tudtuk megítélni, hogy mikor pontosan mi játszódik le velük, hogy érzik magukat, mennyire komoly az állapotuk, vagy mennyire indokolt az ilyen szintű begubózás, de ezen a ponton mindketten azt éreztük rajtuk, hogy lélekben már feladták ezt az utat és alig várják, hogy ez az egész véget érjen és végre otthon legyenek. Mindenesetre rettentően szomorú volt őket így látni, különösen, hogy mindeközben mi napról napra elképesztő élményekkel lettünk gazdagabbak. 

 

A mai nap első programpontjaként az Arlingtoni Nemzeti Temetőt terveztük felkeresni, melyet az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legfontosabb katonai sírkertjeként szoktak emlegetni, ahol több mint 400.000 katona lelt végső nyughelyre.  

Bár az odajutás nem különösebben bonyolult, mivel a kék metróvonal mentén saját megállóval (Arlington Cemetery) rendelkezik a temető, a metróig való eljutás ezúttal nem zajlott zökkenőmentesen. Az első problémának az mutatkozott, hogy vakon hittünk a GoogleMaps útvonaltervezőjének, ami azt javasolta, hogy a jól megszokott #36 busz helyett a lakástól mindössze 400 méternyire lévő buszmegállóból induló járatra szálljunk fel, mivel az is érinteni fog egy metróvonalat. Ki is battyogtunk jóhiszeműen közeli Randle Circle Parkhoz, és mint a messiást, vártuk a #C35 buszt, melynek perceken belül be kellett volna gördülnie. Ez nemhogy nem történt meg, de a másik irányba legalább négy társát láttuk elmenni, néhány #C31 járat mellett. Közel 40 perces várakozást követően megelégeltük a dolgot, leintettük a következő #C31-est és megkérdeztük a sofőrt, hogy tud-e valamilyen fennakadásról a társvonalon, mivel #C35-ösöknek se híre, se hamva. A járatkimaradást ő sem értette, de azt javasolta, hogy menjünk el vele két megállót, majd a Pennsylvania Avenue mentén könnyen át tudunk szállni másra, amely már metróhoz el tud minket juttatni. Így is történt – innentől, mint kés a vajban sikerült megoldani a csatlakozásokat, és a tervezettnél kicsit bonyolultabban, de gond nélkül sikerült megtalálni az Arlingtoni Nemzeti Temetőt (Arlington National Cemetery).    

 

A kötelező biztonsági ellenőrzést követően, a főbejárat csarnokában (Welcome Center) először egy rövid tárlatot lehetett megtekinteni a temető történetéről és az ismertlen katona sírjának megtervezésének és kialakításának folyamatáról. Ezt követően elindultunk bejárni a temető területét, érintve a fő látnivalókat.  

Bevallom őszintén, amikor először meglátja az ember a kicsiny, fehér márvány sírkövek végeláthatatlan tengerét, mely az egész, füves domboldalt beborítja, ameddig a szem ellát... az egyszerre félelmetes, meghitt és rendkívül elszomorító. Ez a rengeteg elveszett élet, bánat, gyász egy helyen – fura érzéseket ébreszt az emberben... 

 

Elsőként a merénylet áldozatául esett amerikai elnöknek, John F. Kennedynek és feleségének, Jacqueline-nek a sírjánál tettük tiszteletünket, majd Konföderációs seregek későbbi parancsnokának, Robert E. Leenek egykori kúriáját (Arlington House) kerestük fel, ahol egykori tulajdonosának a tiszteletére működő emlékház működik.

Érdekesség, hogy a házat eredetileg George Washington Parke Custis, az első amerikai elnök, George Washington mostohafiának a gyereke építtette 1803-11 között, majd később női ágon került a családba beházasodó Lee család birtokába, akiknek már az összes gyermeke itt született. Érdemes végigjárni az összes, eredeti, korhű módon berendezett szobát, mivel sok érdekességet lehet megtudni az itteni életről.  

Ezután az ismeretlen katona sírjáig vezető dimbes-dombos vidéken kanyargó úton sétáltunk végig, s épp a lehető legjobbkor, a díszes őrségváltásra értünk oda. A rövid ceremónia egy hatalmas márványszarkofág előtt zajlott, mely egy gondosan kiválasztott, I. világháborúban elesett, azonosítatlan amerikai katona maradványait rejti, míg előtte a földbe süllyesztve három másik – egy II. világháborúban, egy koreai háborúban és egy vietnámi háborúban elesett – ismeretlen katona sírja lett kialakítva. 

Az őrségváltás után az ismeretlen katona sírja mögött magasodó Emlékamfiteátrumot néztük volna meg belülről, de éppen valamilyen rendezvényre készülődtek ott és az egész el volt kerítve.

Mielőtt elindultunk volna visszafelé, megnéztük még a Challenger és Columbia űrrepülő-szerencsétlenségben elhunyt áldozatok előtt tisztelgő emlékművet, majd a kijárat felé vettük az útirányt.   

Mivel a temető mindössze egy metrómegállónyira található a Pentagontól, egy gyors kitérőt még mindenképpen szerettünk volna tenni arrafelé is, még ha csak annyiról szólt az egész, hogy lövünk egy gyors fotót az Amerikai Védelmi Minisztérium gigantikus központjáról, mely a világ második legnagyobb irodaépülete is egyben. (Vezető pozícióját csak 2023-ban vesztette el, miután egy indiai irodakomplexum maga mögé utasította.)

A villámgyors pentagoni kitérőt követően a belváros felé vettük az útirányt, mivel a Ford színház meglátogatása előtt még mindenképpen ebédelni szerettünk volna. Abban maradtunk, hogy a kínai negyedben (Chinatown) nézünk először körül, hátha ott nagyobb szerencsével járunk, mint New Yorkban. 

Ahogy végigjártuk a díszes kínai kapuval jelzett utcaszakaszt és környékét, egyetlen szimpatikus helyet sem láttunk, úgyhogy a neten gyorsan kerestünk valamilyen vállalható alternatívát. Így leltünk a Walter E. Washington Convention Center szomszédságában található Capital Burger étteremre, ahol szerencsére éppen akkor szabadult fel egy asztal, amikor betévedtünk. Mint utólag kiderült, zseniális választásnak bizonyult a hely, mindkettőnk burgere megért egy misét, ráadásul elképesztően jól esett. 

 

Hosszú idő után az egyik legjobb amerikai kajaélménnyel távoztunk, és indultunk a Ford Színház (Ford’s Theatre) keresésére, ahova már előre meghatározott időpontra (15:00) szóló jeggyel rendelkeztünk.  

 

Bevallom, lazán elmentem volna a modern és egyben teljesen jellegtelen épület mellett az utcán, ha nem tudom, hogy kifejezetten ezt kell keresnünk, de az előtte kígyózó sor hosszú sor és a kiírás megerősítette, hogy jó helyen járunk. Úton idefelé még írtunk Petiéknek, érdeklődve, hogy bejönnek-e legalább a Ford Színházat megnézni, ha már meg lettek váltva a jegyek, de végül az otthonmaradás mellett döntöttek. 

1863-ban ezen a helyen épített egy kicsiny színházat annak a névadója, John T. Ford, mely csakhamar növekvő népszerűségre tett szert a fővárosiak körében. Sajnos a siker nem bizonyult hosszú életűnek, mivel alig két évvel később, 1865. április 14-én ebben a színházban lett merénylet áldozata Abraham Lincoln amerikai elnök. Ennek következményeképp előbb a bűnügyi nyomozás miatt zárták be ideiglenesen a színházat, majd amikor végre újra lehetett volna nyitni, olyan közfelháborodás övezte a gondolatot, hogy szórakoztató tevékenység működjön azon a helyen, ahol megöltek egy elnököt, hogy kongresszusi nyomásra Fordnak végleg be kellett zárnia a színházat, és kivásárolták a tulajdonost.  

Ezt követően az amerikai hadsereg kezelésébe került az épület, melynek több alhivatala rendezkedett itt be, ám az újabb katasztrófa nem váratott sokat magára. 1893 júniusiában a pinceszint felújításakor megsüllyedt és kidőlt egy tartóoszlop, aminek hatására három emelet omlott le, 22 ember halálát okozva.  

Végül a balsorsú épület Lincoln múzeummá lett átalakítva 1932-ben, majd évekkel később a Kongresszus jóváhagyta, hogy eredeti állapotában állítsák helyre magát a színházat, azzal a meghagyással, hogy az egykori elnöki páholyt Lincoln tiszteletére üresen hagyják. 

 

Mielőtt azonban a színházterembe léphettünk volna, egy rendkívül érdekes és informatív kiállítást tekinthettünk meg Abraham Lincolnról és családjáról, mely részletesen végigveszi a polgárháborús szerepvállalását, elnöki tevékenységét és a halálát megelőző utolsó napjainak a főbb pontjait. 

A merénylet napjáról elképesztő mennyiségű, gyakorlatilag óráról órára lebontott részletességgel tudhatjuk meg, hogy mikor kelt aznap Lincoln, mit ebédelt Lincoln, milyen zenét hallgatott Lincoln, kivel és mit beszélt Lincoln? Ezzel párhuzamosan végigkövethetjük a színházban dolgozó, népszerű színészből lett későbbi merénylő és egyben déli szimpatizáns John Wilkes Booth szemszögéből is végzetes napot, és annak a következményeit. A kiállítás meglepően sok, eredeti, a merénylet helyszínéről származó tárgyat is bemutat – megcsodálhatjuk például a végzetes előadásra szóló eredeti belépőjegyeket, Lincoln felesége, Mary által használt színházi távcső tokját, Lincolnék páholytársának névjegykártyáját, de a merénylő által használt gyilkos fegyvert, egy Deringer pisztolyt is. 

A látogatás második részében bekísértek minket a színházterembe, ahol egy néni egyszemélyes performansz keretében maga is előadta a merénylet eseményeit, gyakorlatilag megismételve a kiállításon már látottakat. Ez már kevés újdonságot adott, nem is kötött annyira le minket, de a végét mindenesetre megvártuk.  

 

Zárásként az utca túloldalán található Petersen házba (Petersen House) vonultunk át, ahova a merényletet követően átvitték a halálosan megsebesült elnököt, akit nem akarták, hogy egy színházban érjen a végzet. 

Helyette egy mezei szabó házában halt meg pár órával később, aki panzióként üzemeltette az épületet. Az ironikus az egészben, hogy alig egy hónappal korábban, maga a gyilkos is épp azt a szobát bérelte ki, ahova Lincolnt behozták és abban az ágyban aludt, ahol később az ő keze által az elnök meghalt. Azt is megtudtuk, hogy a kérdéses szobácska tulajdonképpen aznap estére is ki volt adva, csak a bérlője éppen a háború végét ünneplő buliban mulatott a gyilkosság esélyén, s csak azután esett haza és zuhant be aludni az amúgy összevérezett ágyba, miután az elnök holttestét már elszállították onnan, nem is tudva, ki halt meg az ágyában kicsivel korábban.  

 

 Végigjártuk becsülettel a házat, lefotóztuk az elnök halálos ágyát, de ekkorra már teljesen megteltünk a témával és szegény Lincolnnal, úgyhogy megkönnyebbülés volt végre kijönni a szabad levegőre. A hokimeccs előtt még vissza kellett sietnünk a szállásra letenni a hátizsákokat, fényképezőgépet, mivel gyakorlatilag semmit sem szabad bevinni a csarnokba.  

 

Gyakorlatilag annyi időnk maradt, hogy lepakoljuk a cuccainkat, beköszönjünk Petiéknek, majd siessünk vissza a belvárosba. Mindössze egy vászonszatyrot vittünk, amibe legalább a pénztárcát és a kabátot be tudjuk tenni, de jégcsarnok biztonsági őrei még azt sem akarták beengedni, amit már minden szinten röhejesnek tartottunk. Érdekes módon ezúttal Andi akadt ki ezen teljesen, és én próbáltam hideg fejjel megoldani a helyzetet. Kidobni nyilvánvalóan nem akartam volna ezt a jó szatyrot, úgyhogy nemes egyszerűséggel eljöttünk attól a bejárattól, ahol az akadékoskodó biztonságiak álltak, betűrtem a szatyrot a kabáton ujjába és bepróbálkoztunk pár ajtóval odébb, ahol lazán beengedtek. Maga a csarnok (Capital One Arena) amúgy egészen hatalmas, talán a legnagyobb sportaréna, ahol valaha jártam.

Én életemben hokimeccsen ennyi embert még nem láttam. Akárhova mentünk, mindenhol csak hömpölygött a Capital színeibe öltözött tömeg. De komolyan, rajtunk kívül gyakorlatilag mindenki, értsd mindenki Capitals-es mezben, pólóban, sálban veszített, s csak szökőévenként bukkant fel az ellenfél, Montréal Canadiens egy-egy magányos szurkolója. Mielőtt megkerestük volna az ülőhelyeinket, mindenképpen a szurkolói szuvenírboltban akartam előbb szétnézni, nehogy elfogyjon a mai mérkőzés hivatalos emlékkorongja. Álmomban nem számítottam rá, hogy már ekkorra olyan döbbenetes tömeggel kell itt (és amúgy mindenhol) számolni, hogy pusztán már az ajándékboltba való belépéshez egy 10-20 méteres sorba kellett beállni, s csak azután engedtek be, ha kaptál a kezedre egy láthatatlan pecsétet. Bent is szürreális tömegtumultus fogadott és az emberek úgy kapkodták le a 300-400 dolláros mezeket a polcról, mintha nem lenne holnap. Én a magam részéről megmaradtam a még megfizethető emlékkorongoknál, de hosszas vívódás után végül kettővel is megleptem magam – az egyik a Washington és a Montréal elsőkörös párharcának, a másik pedig a hazai csapat legnagyobb sztárjának, Alexander Ovecskinnek a 895. góljának állít emléket, amivel az NHL történetének legeredményesebb gólszerzőjévé vált. 

 

Emlékkorongokkal a zsebben visszaevickéltem a tömegben Andihoz, aki finoman kifejezésre juttatta, hogy milyen jó lenne beszerezni valami italt és harapnivalót a meccsre, úgyhogy ennek hatására én is úgy vélekedtem, hogy álljunk csak be az egyik büféhez kígyózó kéttucatnyi embertársunk mögé feltankolni némi túlárazott ellátmánnyal. Nem is mertem megkérdezni, mennyit gombolnak le a perec és kóla kombójáért, csak villámgyorsan fizettem, de a lelki szemeim előtt úgy pörögtek a dollárjelek, mint Dagobert bácsinak a Kacsamesékben. Bár tény, hogy a vérem csurgott azért, hogy egy perecért és egy üdítőért közel 28 dollárt kell fizetni bárhol a világon, azt meg kell hagyni, hogy amerikaiakhoz méltóan nem fukarkodtak a mennyiségekkel – annyi kólát adtak, amennyit máskor három év alatt sem fogyasztunk el, ráadásul mindezt egy közel literes kiszerelésű, menő, Capitals-es repohárban. Andi örömét látva, így is megérte az egész, aki némi nyammognivaló birtokában láthatóan vidámabban várta az összecsapás kezdetét.  

Ezt követően eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a helyünket, ami a legfelső emelet egyik szélső karéjában lévő, 413-as szektorban volt – szó szerint olyan magasan, hogy már-már tériszony kerülgetett minket. Az ülőhelyeinken egy-egy kis Capitals-es törülköző és egy pirosan világító, elemes, puha szurkolói szivacsrúd várt minket, melyet a mérkőzést megelőző, látványos fényshow alatt, a sötétben (20 ezer társával együtt) lóbálva elképesztő hangulatot lehetett csinálni. 

 

Meg kell hagyni, olyan profi felvezetést kapott a meccs, amilyet még életben nem láttam. És akkor végre elkezdődött a mérkőzés! Telis-tele tucatnyi, híres sztárral és olyan jégkorongozóval, akiket a képernyőről már a mozgásukról felismerek. Elképesztő élmény volt megélni ezt, alig fértem a bőrömbe az izgatottságtól.  

 A hazaiak a keleti konferencia legjobb alapszakasz eredményével, toronymagas esélyesként vágtak neki a négy nyert meccsig tartó párharcnak, míg az ellenfél, a tehetséges fiatalokkal teli Montréal Canadiens egy lelkes, de elsőre kissé megszeppent csapat benyomását mutatta.

A Capitals nem teketóriázott sokat, egyből nekiugrott az ellenfelének és gyakorlatilag az első harmad jó részében nyomás alatt tartotta a vendégek kapuját. A mezőnyben tapasztalt erőfölény a harmad végére érett góllá, amikor a Washington csapatkapitánya, Alexander Ovecskin egy emberelőnyös támadás végén, egy mesteri passzt követően bődületesen nagy gólt ragasztott a montréali kapuba. Zengett a washingtoni gólkürt és sziréna, egy emberként ugrott a magasba az egész csarnok. Wow! 1-0 a Washington Capitals javára! 

Az első szünetben Andival megpróbáltunk elmenni vécére, de csakhamar be kellett látnunk, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak bizonyul. Hiába alakítottak ki az összes emeleten, kb. 50 méterenként, egyszerre több tucatnyi ember befogadóképességű mosdókat, szó szerint végeláthatatlan, egymással összeérő sorok kígyóztak a budik előtt, teljességgel ellehetetlenítve az időben történő bejutás lehetőségét – különösen az urak esetében.

 

A második harmad ott kezdődött, ahol az első abbamaradt – hatalmas, már-már nyomasztó Capitals fölénnyel, ami a játékrész közepe felé meg is hozta az eredményét. Ovecskin távolról megeresztett lövését követően, kapusról kipattantó korongot a szemfüles csatár, Anthony Beauvillier vágta be a kapuba, 2-0! 

A következő szünetben ismét rákészültünk a már igencsak időszerűvé váló mosdókörre, de férfi lévén nekem erre esélyem sem volt. Míg Andi a női szekcióban intézkedett, jobb híján le akartam menni körbenézni a földszinten lévő szurkolói zónában, de félúton annyira besokalltam a tömegnyomortól, hogy hagytam az egészet a fenébe. Visszaverekedtem magam a harmadik emeletre, kerülgetve a büfét rohamozó vagy önfeledten hot-dogot, hamburgert zabáló szurkolókat, akik úgy tömték az arcukat, hogy közben csurgott végig a mustár a 450 dolláros, eredeti  Capitals mezükön... Lacó nyelt egyet és arra gondolt, micsoda szentségtörés mindez! Azoknak a mezeknek mennyivel jobb helye lenne nála... 

 

A harmadik harmadban úgy tűnt, felébredt a Montréal a csipkerózsika álmából és egyre másra vezették a veszélyes támadásaikat. Mindez meg is hozta az eredményét, miután a tehetséges szélső, Cole Caufield emberelőnyben, egy szerencsésen elé pattanó korongot bekotort a hazaiak kapujába, 2-1! 

Ahogy ilyenkor lenni szokott, a lendületbe jövő vendégek nem érték be ennyivel, s alig négy perccel a vége előtt Nick Suzuki találatával egyenlítettek! 2-2.  

A hazaiak teljesen megzavarodtak a két bekapott góltól, és nem sokon múlott, hogy a Montréal rendes játékidőben véget vessen a mérkőzésnek. A Washington kihúzta a szünetig, és rendezték a soraikat. Következhetett a hosszabbítás - a mindent eldöntő első gólig.  

Szerencsére a Capitals megemberelte magát, és alig három perc múlva Ovecskin második és egyben győztes góljának köszönhetően meg is szerezte a győzelmet! 3-2 lett a vége! Wow, micsoda meccs volt! Ennél többet álmomban sem várhattam volna életem első NHL meccsétől! Elképesztő élmény volt! 

Mielőtt a több ezernyi ünneplő szurkolóval együtt elhagytuk volna a csarnokot, egy dolgot még el kellett intéznem – az eddig elmaradt mosdókört. És milyen kár lett volna kihagyni ezt az élményt! Ugyanis még a budiban is minden a tökéletes szórakozási élményt segíti – nem viccelek, az összes piszoár fölé nemcsak külön-külön sör- és mobiltartó polcocska lett felszerelve, hanem kis LCD képernyő is, amin még csurgatás közben is élőben lehet követni a közvetítést, nehogy lemaradjunk valamiről! Ha már a kreatív megoldásoknál tartunk, meg kell említeni még a folyosóra szerelt, 21-féle sört kínáló, önkiszolgáló sörcsapokat, ahol az ember sorbaállás nélkül, saját magának csapolhatja a folyékony kenyeret… 

 

Miután minden szinten megkönnyebbülten távozhattunk, a diadalittas, ünneplő tömeggel együtt a metró felé vettük az útirányt. Andival megegyeztünk, hogy elmetrózunk a Potomac Avanue megállóig, onnan pedig a kései óra révén inkább Uberrel vitetjük magunkat haza. Így is lett, szerencsére gond nélkül hazaértünk, úgyhogy sikerült tökéletesen zárni egy újabb élménydús napot.  

 

 

 

13. Nap – Alexandria és indulás haza (2025. április 22.) 

 

Az utolsó nap reggelén jórészt a pakolásé volt a főszerep. Mire hátzsákjaink már akkurátusan bepakolva figyeltek a bejárati ajtó mellé készítve, alaposan meg is éheztünk, úgyhogy a washingtoni tartózkodásunk záróakkordjaként visszatértünk abba a sarki dinerbe (Highlands Cafe and Grill) ebédelni, ahol az első napunkon is megfordultunk.  

A kedves pincér bácsi már régi ismerősökként, mosolyogva fogadott bennünket, sőt még a korábbi rendelésünkre is emlékezett. Nagyjából mindenki ugyanazt rendelte, mint legutóbb, leszámítva engem, mivel ezúttal én is Eggs Benedictre váltottam.  

 

A jó hangulatú ebédet követően szétnéztünk a szomszédos 7Elevenben némi ajándékcsoki után nézve, majd a már jól ismert #36 busz megállójába battyogtunk ki.  

 

A mai napra mindössze egy rövid kirándulást terveztünk a Virginia államban található kis városkába, Alexandriába, mely Washingtontól nagyjából 11 kilométerre fekszik, s fővárosból induló, népszerű kirándulóhelyek között emlegetik. 

 

Szerencsére az odajutás nem különösebben komplikált, mivel a kék metróvonalon haladva, az arlingtoni temetőt és a Pentagont maguk mögött hagyva a King Street – Old Town nevű megállóig kell utazni.  

Miután megérkeztünk, Nórinak sürgősen mosdó után kellett néznie, ám mivel az állomás területén nyilvános vécé híján voltunk, a szorult helyzetben az ott dolgozó biztonsági őrtől kértünk segítséget, aki rendkívül segítőkésznek bizonyult, s beengedte Nórit egy utasközönségtől elzárt, személyzeti mosdóba.   

Ezt követően felszálltunk az állomás elől induló, X38 jelzésű, ingyenes buszjáratra, mely egészen az óváros központjáig vitt minket. Körbenéztünk az 1871-ben épült városháza (Alexandria City Hall) és az előtte elterülő piactér (Market Square) környékén, majd a vízpartra vezető, hangulatos sétálóutcán (King Street) indultunk el. 

Rögtön a sarkon megálltunk a turisztikai információs irodánál, mely az egykori történelmi jelentőségű Ramsey házban (Ramsay House) működik, mely Alexandria alapítójának, William Ramseynek volt egykor a tulajdona. Az egyik emléktábláról azt is megtudtuk, hogy a város nevét John Alexanderről, egy virginiai ültetvényesről kapta, aki még 1669-ben vásárolta meg ezt a területet, ahol aztán a későbbi település is megalakult. Hivatalosan 1749-ben vette fel a város az Alexandia nevet.  

 

Ezt követően beszereztem néhány prospektust és térképet a látnivalókról, majd lesétáltunk Potomac folyó partjára. Szétnéztünk a vízparti részen, majd lecuccoltunk a kültéri asztalokhoz az összes táskánkkal pihenni egy kicsit. Azért, hogy mindannyian lássunk is legalább valamit a városból, de ne kelljen végigcipelni az összes cókmókot, felvetettük Petiéknek, hogy kettesével járjuk végig gyorsan a főbb látnivalókat, ami kényelmes tempóban legfeljebb egy 20 perces kört jelent páronként. Bele is egyeztek, sőt ők nyitották a sort, majd miután visszatértek, mi indultunk egy gyors felfedezőtúrára.  

Megnéztük az egykori haditengerészeti torpedógyárból kialakított művészeti központot (Torpedo Factory Art Center), a György korabeli Carlyle házat (Carlyle House), s a Cameron és Queen Street hangulatos, színes házait.  

Utóbbiak közül vitán felül a 523 Queen Street alatti címen található, királykék színben pompázó Hollensbury ház (Hollensbury Spite House) számít a legérdekesebbnek, melyet a maga 2,3 méteres szélességével az Egyesült Államok legkeskenyebb házaként tartanak számon. Állítólag tulajdonosa 1830-ban azzal a céllal építette, hogy megakadályozza, hogy az emberek a házával szomszédos sikátorban lófráljanak, szemeteljenek vagy a szekereikkel megrongálják a ház külső falát. Az ilyen épületeket gúnyházaknak vagy dühből épített házaknak hívják – innen ered az angol „spite house” kifejezés is.   

Miután megörökítettük magunkat ezzel a formabontó épülettel, elindultunk vissza Petiékhez, majd a buszmegálló felé vettük az útirányt. A buszjáratunk nem különösebben siette el a dolgát, de szerencsére reptérre való kijutásra így is elég időt számoltunk, úgyhogy különösebb aggodalomra nem volt okunk.  

Visszakeveredve a metró állomáshoz, a kék és sárga vonal közül is választhattunk, melyikkel szeretnénk utazni, mivel később mindkettőről át lehet szállni a Washington Dulles reptér felé menő ezüst vonalra (Silver Line). Mi végül az utóbbi mellett döntöttünk, így a L’Enfant Plaza megállónál kellett átszállnunk, s roboghattunk is tovább.  

 

Végül teljesen időben, kicsivel délután 4 után értünk ki a Washington Dulles nemzetközi repülőtérre, s nagyjából maradt még két óránk a gépünk indulásáig.  

Érdekes módon, Peti már ismerősként járt újra ezen a helyen, miután az egyik kajmán-szigeteki céges útról hazafelé jövet itt szállt át. Ő mesélte, hogy itt például nem kell kivenni folyadékokat a biztonsági ellenőrzésnél, és az útlevélvizsgálat is némileg gyorsabban, egyszerűsített eljárásban zajlik. Igaza is lett, a körülményekhez és az embertömeghez képest meglehetősen gyorsan átestünk az összes ilyenkor szokásos procedúrán. Ezután szétnéztünk a reptéri boltokban, vettünk ajándékba csokit és egy kis szárított marhúsos (beef jerky) snacket az otthoniaknak, majd a washingtoni napok zárásaként megleptük magunkat a Washington Post napilap mai számával.  

Mivel Andi kicsit megéhezett és a repülős kajával még órákig nem számolhattunk, vettünk neki egy finom, mindenféle földi jóval teletömött, vega szendvicset a Potbellyben, majd megkerestük a beszállókapunkat, ahol már várt ránk a 747-400-as típusú Jumbónk. Gyermeki lelkesedésemet kár is lett volna leplezni, ahogy végigmértem a terminál üvegfalán bekukucskáló, grandiózus tükörpontyra hasonlító vasmadarunkat – már amennyiben élhetek ilyen, zoológiailag torz párhuzammal. Még táskámat sem vettem le, már kattant is fényképezőgép exponálógombja, nehogy kimaradjon a történelmi repülésünk kezdő protokollfotója. Ki tudja, lesz-e még valaha alkalom 747-400-as típussal utazni? 

A gépünk 18:10-kor indult, s lomhán, de magabiztosan elemelkedve szépen-lassan magunk mögött hagytuk az amerikai kontinenst. A tervezett repülési útvonalunk alapján reméltem, hogy New York fölött húzunk majd el és madártávlatból is megcsodálhatjuk utoljára manhattani félszigetet, de végül csak mindent átható szürke felhőtakarónak integethettünk. Kompenzálásként ugyanakkor a horizontot narancsos-rózsaszínes fénytengerré változtató naplementében gyönyörködhettünk, mielőtt végleg belerepültünk az éjszakába. 

 

Így utólag szerencse, hogy az étkezés tekintetében Andi nem helyezte teljes bizodalmát a Lufthansa kulináris lehetőségeibe, mert a neki kiporciózott párolt zöldséges rizs még a tápérték-táblázat szerint is szerény kínálatot jelentett. Az én tojásos-kukoricás csirkehúsom sem javított szignifikánsan az összképen, amihez járt egy kemény, tömbös parmezánsajt is, bár annak szabályszerű elfogyasztási módjában mindketten elbizonytalanodtunk.  

Az evést követően még gépiesen elindítottam valamilyen filmet, de az agyam már épphogy „készenléti üzemmódban” működött, mely lassacskán alvó állapotra váltott…

 

14. Nap – Hazaérkezés (2025. április 23.) 

 

Nagyjából 2-3 alvást követően ébredtem meg először, onnantól pedig rövidebb szundikkal igyekeztem késleltetni a teljes éberséget. Reggeli gyanánt valamilyen előmelegített, töltött pékáruszerűséget adtak, mely kiábrándító kinézetét némileg kompenzálta a fűszeres ízével.  

Az út hátralevő része különösebb érdekesség nélkül telt, így végül minimális késéssel, helyi idő szerint reggel negyed 9 körül érkeztünk meg Frankfurtba.  

Az átszállás érdekében rendelkezésre álló szűk egy óra nem bizonyult vészesen kevésnek, de mindannyiunk megnyugtatására azért mégis fokozott igyekezettel és szapora léptekkel próbáltunk javítani az esélyeinken.  

A végére olyan jó szintidőt futottunk, hogy még mi várhattuk türelmetlenkedve a beszállás megkezdését, amikor egyúttal azt is bemondták, hogy mivel teltház várható a budapesti járaton, a nagyobb kézipoggyásszal rendelkezőknek vélhetően fel kell adni a csomagjukat. Szerencsére mire a mi beszállókártyánkat lecsippantották, már elegendő poggyász összegyűlt, amit a gép gyomrába száműzhetnek, így a mi cumóink megmenekülhettek. 

A járatunk meglepően pontosan, reggel negyed 10-kor indult, s nagyjából háromnegyed 11 körül érkezett meg Budapestre.  

 

Miután a gép begurult a végleges parkolóhelyére, a hagyományos légitársaságok esetében megszokott módon, agyzsibbasztó csigalassúsággal megindult a kiszállás, s mivel mi az utastér hátsó harmadában foglaltunk helyet, gyakorlatilag mindenkit végigvárhattunk, míg nagy nehezen összeszedi a cumóját és távozik az elülső ajtón. Petiék jó néhány sorral előrébb ültek, így valamivel előbb is szálltak ki a gépből. Amikor mi is végre kijutottunk, őket már nem láttuk sehol, úgyhogy feltételeztük, hogy a mosdóknál vagy a kijáratnál várnak be minket. Elfutottunk gyorsan vécére, majd miután végeztünk, kifelé jövet Andinak szegeztem a kérdést, aki éppen a telefonját nyomkodta: 

- „Petiék írtak valamit? Hol várnak?” – kérdeztem naivan. 

- „Petiék már úton vannak haza. Mindjárt hazaérnek.” – foglalta össze tömören a helyzetet.  

- „Most viccelsz?” – néztem vissza rá hitetlenkedve.  

- „Nem, dehogy. Most írtak. 2 perc és hazaérnek.” 

Egy pillanatig csak álltam, mint a lefagyás előtt álló operációs rendszer, amely még néhány diagnosztikát megpróbál lefuttatni, mielőtt elborítja a kékhalál, majd a fejemet ingatva én is megnéztem a négyünk közös chat-folyamját.  

Petiék már otthon. Hmm. Hát, oké. 

Úgy tűnik, ezzel véget is ért a 14 napos, közös amerikai utunk, amely úgy végződött, ahogy az oroszlánrésze is telt – Andival kettesben.

 

Mivel más dolgunk már itt nem volt, a kijárat felé vettük az irányt. Közben kikerestem Anyukám számát, hogy felcsörgessem rajta Apukámat, aki reptéri transzferek idejére mindig kisajátítja a mobilnettel rendelkező készüléket, pusztán a praktikusság szempontjait követve. Jó érzés volt viszontlátni őt, ahogy a csokibarna Ceedünkkel begurul parkolóba, vagy Anyukámat, ahogy otthon finom ebéddel vár minket. A legnagyobb boldogság viszont a házunkhoz érve várt minket, ugyanis Andi szüleivel egyszerre érkeztünk meg, akik hazahozták Blankát az elnyújtott, nagyszülős vakációról. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, Blanka örömujjongások közepette ugrott a nyakunkba: 

- „Apaaaaaa!!! Anyaaaaaa!!! Úgy hiányoztatok!” – kiáltotta önfeledten. 

Annyira boldog volt, hogy az elmúlt két hét összes elmaradt pusziját és ölelését egyszerre szerette volna pótolni rajtunk… 

 

 

 

Így utólag belegondolva, hogy ha valaki fél évvel korábban azt mondja, hogy jövő tavasszal egy ilyen amerikai útra nevezünk majd be, nem biztos, hogy elhittem volna neki. Akármennyire is szerettem volna régóta eljutni ide, magunktól – reálisan nézve – a közeljövőben egyszer sem számoltunk volna az Egyesült Államokkal a felmerülő úti célok között. Ez több okra vezethető vissza.  

Egyrészről egy amerikai út az én fejemben – teljesen indokolatlan módon – mindig egy túlmisztifikált, grandiózus, mindent átfogó, minimum háromhetes körútban testesült meg, s a rövidebb, területileg koncentráltabb kiruccanások ötlete valamiért eddig fel sem merült. Az sem segített, hogy Blanka nélkül tényleg többnyire legfeljebb egyhetes utazásokban gondolkoztunk, így az Európán kívüli célpontok többsége ezzel ki is esett, vagy megmaradt a hosszú távú tervek között.  

Ezek után tök menőnek tartom, hogy minden észérv, óvatos megközelítés és megszokás ellenére Petivel gondoltunk egy merészet, s egy kezdetben csak poénnak szánt, vicces felvetés mögé valós, komoly, kézzelfogható terveket rakva, tudatosan tágítottuk ki a lehetőségeink tárházát. Ami kezdetben Madeirának vagy Marokkónak indult, így válhatott New Yorkká, Bostonná és Washingtonná! Örülök, hogy ilyen bátran és nyitottan álltunk hozzá az út ötletéhez, ami megágyazott a kezdeti várakozásoknak, melyek nélkül biztosan hiányzott volna a kellő érzelmi töltet egy ilyen utazáshoz. 

Vitán felül az egyik legnagyobb kihívásnak a kezdeti tervezőmunka bizonyult, de nem feltétlenül a helyek komplexitása, hanem önmagunk miatt. Jó néhány év eltelt a legutolsó közös utunk óta, mi magunk is sokat változtunk. A prioritásaink, szempontjaink velünk változtak. Ami pár éve még komfortosnak vagy elviselhetőnek tűnt, az mára nem feltétlenül az. A tény, hogy évek óta nagyon szoros barátság fűz minket össze, s fontosak vagyunk egymásnak, ugyan elsimíthat kisebb ellentéteket, segíthet egy bizonyos fokú alkalmazkodásban, de rendkívül fontos, hogy a szempontjainkat, érzéseinket, aggályainkat egymásnak őszintén meg tudjuk osztani, hogy letisztult várakozásokkal, elvárásokkal és konszenzussal indulhassunk neki a projektnek. A kezdeti feszültségeket követően szerintem mindannyian levontuk a tanulságokat és kifejezetten igyekeztünk, hogy a többség szempontjait figyelembe véve alkalmazkodjunk az adott helyzethez és egymáshoz, még ha az időnként nehezünkre is esik.  

 

Maga a három amerikai város három teljesen másfajta élményt adott.  

New York egy egészen különleges, semmihez sem fogható, egyedi hangulattal rendelkezik, melyhez hasonlót még sehol sem tapasztaltam. Egy megfoghatatlanul kusza, komplex, de ezerarcú óriás, ahol egy pillanatra sem áll meg az élet, de még lassítani sem szándékozik. Ahol pár négyzetméter választja el a szürreális szuperluxust a mindenki átlagamerikájától. Ahol lépten-nyomon úgy érezhetjük, mintha éppen egy film díszletei között járkálnánk. Ahol egyszerre keveredik a mindent átható pisi- és fűszag a csatornákból kiáramló meleg vízgőzzel, és valamiért ez mégsem zavaró. Ahol még a posztapokaliptikus állapotokat idéző, lepukkant New York-i metróban, a sínek között falatozó, cipó méretű óriáspatkány látványa is paradox módon hozzáad a hely hangulatához. Ahol a világszinten ikonikusan számító helyek olyan természetességgel követik egymást, mint az utcákat járó sárga taxik. Sosem fogom elfelejteni, hogy megmászhattuk a Szabadság-szobrot, tiszteletünket tehettük a World Trade Center emlékhelyénél, sétálgathattunk a Central Park kusza ösvényein, keresztülsétálhattunk a Brooklyn hídon, s élvezhettük a naplementét az Empire State Building tetejéről. Ezek hány ember bakancslistáján szerepelnek, mi pedig az összest kipipálhattuk. 

  

Boston – New Yorkkal ellentétben – egy kellemes, emberléptékű, könnyen befogadható hely, melyet nem nehéz hamar megszeretni. Minden megvan itt egy helyen, amit csak az ember kereshet – kultúra, történelem, gasztronómia, s tucatnyi neves felsőoktatási intézménynek köszönhetően az egyetemi városokra jellemző intellektuális miliő. Sajnos Petiék váratlan kidőlésével alapvetően változott meg az utazás addigi dinamikája, ami ugyanakkor lehetőséget teremtett, hogy Andival a saját tempónkban, a saját prioritásaink szerint alakítsuk egy utazás mentét, amihez Blanka érkezése óta nem igazán adódott alkalom. Örülök, hogy Bostonról ezentúl nemcsak a Bruins könyörtelen Maple Leafs-verései, hanem az Andihoz köthető közös emlékek is eszembe juthatnak.  

 

Washingtontól előzetesen nem vártam sokat, de a csalódásom nem is lehetett volna ennél kellemesebb. A város minden szegletén látszik, hogy mesteri precizitással, eleve fővárosnak tervezték, annak minden grandiózusságával, monumentalitásával, hogy lenyűgözze azt, aki arra jár. Az elnöki emlékművek és kulturális helyek, múzeumok végtelennek tűnő világában valóban nem könnyű eligazodni, de megéri fejest ugrani bele. Ha pedig az ember letérne mainstream vonalról, a város a kötelezőn felül is számtalan élményt tud adni, elég csak hangulatos Georgetown negyedre, vagy a revitalizált Waterfront környékére gondolni. Örökre emlékezetes marad, hogy élőben szurkolhattam a Washington Capitalsnek életem első NHL mérkőzésén, s saját szememmel láthattam a liga valaha volt legsikeresebb gólszerzőjének, Alexander Ovecskinnek két találatát is.  

Bár ez a három város így csak kicsiny szeletét adja annak, amit az USA egésze kínálhat, de ennél jobb kedvcsinálót nem kérhettünk volna a későbbiekhez. Az amerikai emberek kedvessége és segítőkészsége minden képzeletet felülírt, kelet-európai szemmel érthetetlennek, sokszor már-már gyanúsnak is tűnhetett, mégis belőlük a legnagyobb természetességgel árad. Az előzetes félelmek ellenére semmilyen atrocitás vagy kellemetlen tapasztalat nem ért minket, mindvégig biztonságban érezhettük magunkat. Az tény, hogy az árszínvonal időnként szürreális szinteket üt meg, amin a vérlázító borravaló-kultúra sem segít. Ezt kénytelen elfogadni, aki ide tervez jönni, de ha ezzel előre számolunk, sok bosszúságtól meg tudjuk magunkat kímélni. Ha egyértelmű csalódást kellene említeni, az mindenképpen a nemzetközi konyha amerikanizált verziója lenne, ami az előzetes várakozásokhoz képest elképesztően kiábrándítónak hatott – akár olasz, akár thai, akár kínai kajáról volt szó. Egyedül a jellegzetesen amerikai dinerek burgerei, villásreggelijei, kancsós kávéi, valamint a mexikói éttermek változatos taco-különlegességei mentették meg a hazai konyha becsületét.  

Összességében Andival életre szóló élményekkel gazdagodtunk ezalatt a két hét alatt, viszont ezzel együtt nehéz őszintén, felhőtlenül örülni ennek, látva Petiék kálváriáját. Egy (vagy több) betegség bármilyen utat felülírhat, romba dönthet, ez sajnos benne van a pakliban. Nem tudom mi üthette ki őket ennyire, ami viszont minket elkerült (vagy észrevétlenül átment rajtunk), de a Covid óta már nem lepődik meg semmin az ember. Csak remélni tudom, hogy az idő múlásával enyhül a kihagyott helyek, elmulasztott lehetőségek miatt keletkezett űr, s az út közösen megélt pillanatai és pozitív élményei erősödnek majd fel az emlékezetekben. Egy biztos, New York, Boston és Washington nem fog elfutni – külön vagy együtt, ide bármikor visszatérhetünk.