Memmingen

Előzmények

 

Amikor nagy ritkán úgy jönnek ki az éves ünnepnapok, hogy négy naposra nyújtható el egy hétvége, a lehetőség szinte kínálja magát, hogy valamilyen jó kis külföldi utazásra használjuk fel őket. Természetesen ezzel a légitársaságok is tisztában vannak, s ennek megfelelően árazzák be ezeket a hosszú hétvégéket, így viszonylag ritka, hogy igazán olcsó repjegy kombinációkra lehet lecsapni úgy, hogy ki is használjuk a rendelkezésre álló napokat, de ne kelljen plusz szabit kivenni hozzá. Ha esetleg még sikerül is egy-egy ilyen gyöngyszemre lelni, akkor rendszerint az indulási, érkezési idők bizonyulnak körülményesnek, ami miatt rögtön nem tűnik annyira jó bulinak az egész.

Ezúttal az október 23-i nemzeti ünnep csütörtökre esett, úgyhogy szokásomhoz híven tüzetesen átböngésztem a teljes fapados kínálatot. A várakozásoknak megfelelően korlátozott lehetőségekből kellett szemezgetnünk, de az egyiken végül megakadt a szemem. Andinak taktikusan már így prezentáltam:

        -          „Akarunk valahova utazni Blankival az október 23-i hosszú hétvégén?” – vezettem fel.

        -          „Persze, jó lenne.” – felelte tömören Andi.

        -  „Csak mert egész „véletlenül” találtam olcsó repjegyet, kiváló gyerekbarát indulási és visszajöveteli időkkel. Nem kell hozzá hajnalban kelni, ebédidőben indul, haza pedig este hét óra felé jön. És NEM kell hozzá külön szabit kivenni.“ – prezentáltam az úti terv vitathatatlan előnyeit, jól megnyomva a végét.

        -          „Naná, persze. Jól hangzik. Mit is mondtál, hova mennénk?” – kérdezett vissza Andi.

        -          „Tulajdonképpen még nem is mondtam. Memmingenbe.”

        -          „Hova?”

        -          „Memmingenbe. Dél-Bajorországba.” – pontosítottam.

        -          „Ahham. És ott mi is van pontosan?”

        -          „Hát, nem messze tőle, el lehetne kirándulni a Neuschwanstein kastélyba. Az Blankának biztosan tetszene...”

 

Ezzel nagyjából el is lett adva Andinak az út ötlete, úgyhogy sokat nem is teketóriáztam, gyorsan le is foglaltam a repjegyeket.

Mivel nagyjából nettó két napos időtartamról beszéltünk, hatékonyan kihasználandó a rendelkezésre álló időt, eleve autóbérlésben gondolkoztam, mivel így az a néhány, előre kinézett hely relatíve gyorsan és könnyen bejárható.

A memmingeni reptérről elérhető bérlőhelyek közül meglepetésemre a Budget kínálta a legjobb árakat, tekintve, hogy teljes körű biztosítást szerettünk volna kötni. Bár ezzel egy jó másfélszeres szorzó került a bérlési összegre, de ezt egy pillanatig nem bántam. Jobb a biztonság. Kértünk hozzá még gyerekülést is, mivel több gyerekes ismerősünk is említette, hogy bár a repülőgépre ingyenesen fel lehet adni az ilyen kiegészítőket, a saját ülések sokszor leamortizálva, koszosan, sérülten érkeznek meg a reptéri pakolások során.

Mivel csak péntekre volt előreirányozva az indulás, az egész csütörtököt felhasználhattuk a pakolásra, közös családi programokra. Ritka alkalom, hogy időben elkészülnünk a bepakolással, és nem éjszakába nyúlóan készülődünk. Estére annyira jól álltunk, hogy altatást követően még két epizódnyi Clone Wars is belefért, mielőtt aludni mentünk volna.

 

 

1. Nap – Memmingen (2025. október 24.)

 

Reggel kényelmesen nyolc óra körül keltünk, majd jóízűen megreggeliztünk. Blanka persze nem hazudtolta meg magát, egy-két reggeli hisztit be kellett iktatnia.

        -          „De miért kell kezet mosnom? Nem is lett mézes a kezem. Csak a kalácsot fogtam...”.

        -          „Minden étkezés előtt és után kezet mosunk. Nem mindig látod, ha nem tiszta a kezed...”

Szinte még véget sem ért a jól megszokott kézmosós és „tényleg használtál szappant is?” jellegű problémázás, a németországi útra hozható plüssök száma miatt tört ki az újabb balhé.

        -          „Blanka, a Kutya túl nagy. Ne őt hozzad. Nem fér be.”

        -          „Deee, de, befér. Nééézd...”

        -          „Ez azt jelenti, hogy másik kettő itt marad?”

        -          „Neeem, Apaaa, ők is jönnek.”

Az idegtépő cirkusz ellenére teljesen időben, az előzetes terveknek megfelelően, fél tíz után kicsivel el is tudtunk indulni. Bár Anyának előre mondtam, hogy 9:45 körül érkezünk, s pontban tízkor tervezünk tőlük továbbindulni, még félúton sem jártunk, amikor érkezett tőle az aggódó üzenet, hogy merre vagyunk? Meg sem lepett, hogy már kint várt a házuk előtt a sarkon, s ahogy begördültünk, egy jó munkafelügyelőt meghazudtoló szigorral hajtotta ki Apát, hogy pattanjon be a kocsiba, s induljon már.

Az út a reptérig minden gond nélkül, simán ment. A parkolóban elbúcsúztunk Apától, majd a terminálépületbe érve egyből a biztonsági ellenőrzések felé vettük az irányt. Blanka szépen rutinosan tudta már az ilyenkor megszokott protokollt, s szépen, gond nélkül átcsusszantunk az átvilágításon. Lebattyogtunk a fapados terminálhoz, ahol elfogyasztottuk az ebédnek szánt szendvicseinket, melyet követően Blanka egyből megrohamozta a repülős játszóteret.

 

Amikor aztán megindult a boarding, és beálltunk a kapu előtt kígyózó, hosszú sorba, gyerekkel egyből átirányítottak minket az elsőbbségi sávba. Köszöntük szépen.

Sajnos sokkal beljebb ezzel nem jutottunk, mivel ezzel egy időben először 25 perces késést jelentettek be, ami később már ténylegesen bő háromnegyed órásra hízott. 

 

Ennek köszönhetően végül csak 13:02-kor szálltunk fel. Ahogy az emelkedés során elhúztunk Budapest fölött, Blanka ámuldozott egy sort a nem mindennapi látványon, majd szépen befeküdt aludni kettőnk közé. Andi is szundított egy keveset, míg én szokásomhoz híven az ablakra tapadva kémleltem a messzi látóhatárt. Számomra még a sokadik repülőút után is megunhatatlan élmény fentről megfigyelni a tájat – egyes helyeken például úgy tűnt, mintha alattunk kisebb pamacsokban esett volna az eső, kicsivel odébb pedig a foltokban narancsos színben pompázó, viccesen „tigris mintásnak” tűnő őszi erdő érdekes mintázatát figyelhettük meg.

 

Végül bő egyórás repülőút végén, tíz perccel délután kettő után landoltunk Memmingen igencsak pöttöm repülőterén (Flughafen Memmingen). Ettől a parányi légikikötőtől nem kell kiegészítő szolgáltatások egész tárházát várni, és előre szánom azt, akinek esetleg órákat kell itt egy járatra várakoznia.

Mi ezt mindenképpen el akartuk kerülni, úgyhogy a lányokat hátrahagyva elrohantam gyorsan feltérképezni, merre találhatóak az autóbérlő cégek kis irodái. A Budget átvételi pontja a terminálépülettel szemközti kis konténerirodákban volt kialakítva. Szerencsére csak egy férfi állt előttünk, de ő hamar meg is kapta a slusszkulcsát, így mi következhettünk.

Az ügyintéző az adatfelvételt követően alaposan rám hozta a frászt:

        -          „Igen, Uram, látom a foglalását és sajnálattal kell közölnöm, hogy sajnos nem lesz elérhető autónk. Elvileg este küldtünk egy emailt Önnek.” –  darálta a rossz híreket kissé gépiesen.

Teljesen lefagytam. Valóban érkezett este email a Budgettól, de abban mintha pont az állt volna, hogy vissza is igazolják, hogy félre lesz téve nekünk egy kocsi. Vagy én emlékszem rosszul?!

        -          „Micsoda? Ez teljesen biztos? Tegnap pont, hogy megerősítő emailt kaptam Önöktől...” – értetlenkedtem.

Emberünk pötyörészett egy kicsit a számítógépén, majd hasonlóan érzelemmentesen közölte:

        -          „Valóban igaza van. Ez nem az önök foglalása. Önöknek tudunk autót biztosítani. Elnézést.”

Huhh, hatalmas kő esett le a szívemről. Egy ilyen vészforgatókönyvvel nem igazán készültem. Valószínűleg a szomszédos pultoknál székelő konkurenciánál kilincseltem volna addig, amíg valaki meg nem szán minket.

 

Míg én a papírmunkát intéztem, a lányok kiválasztották a megfelelő gyerekülést, majd várhattunk még jó félórát, amíg előkészítették nekünk az autót. Egy kicsi automataváltós Toyota Yarist kaptunk, pontosan olyat, amilyen foglaltunk. Ilyen szinte sosem szokott előfordulni.

A mobiltelefon-tartót sehogy sem tudtam berögzíteni a szellőzőrácsok közé, mivel a nagyméretű kijelző útban volt, úgyhogy Andi navigálása közepette indultunk el Memmingen város központja felé.

 

Először egy Marktplatzhoz közeli parkolóházba terveztünk eljutni, de a GPS nyilvánvalóan rossz helyre kalauzolt minket. Rövid korrigálást követően egy saroknyira onnan lévő, Hallhofon kialakított felszíni parkolóban álltunk meg, ahol pont felszabadult egy hely. Míg a lányok kiszálltak és összeszedték a cókmókjukat, elrohantam a legközelebbi parkolóórához, amely sajnos kizárólag aprót fogadott el. Nagy nehezen összekapartam 2,30 eurót kettőnk pénztárcáiból, ami mindössze bő egy órányi parkolásra volt elég. Sebaj, reméljük, ennyi idő alatt megjárjuk a várost.

 

Sokat nem kellett megtennünk az első látnivalóért, ugyanis elsőként a parkolónak is helyet biztosító kis tér fölé magasodó, egykori Szent Péter és Pál kolostortemplom és ispotály impozáns harangtornyát csodálhattuk meg, mely napjainkban Kreuzherrnsaal néven népszerű kiállítótérként és rendezvény helyszínként működik.

Egy saroknyira innen betértünk egy szimpatikus kis pékségbe venni uzsonna gyanánt egy kis bajor perecet, Blankának egy friss, ropogós zsemlét, diós pitét, s Andi nagy örömére egy koromfekete, máktól duzzadó sütit. Innen aztán a Kalchstraßén haladva elnyammogtuk a szerzeményeket, míg meg nem érkeztünk a város egykori piacterére, a Marktplatzra, ahol a legfontosabb látnivalók egy része is koncentrálódik. 

Itt találjuk az 1488-ban épült, később csodálatos rokokó stílusú homlokzattal kiegészített Városházát (Rathaus), az 1495-ben épített, hosszú, napsárga Adóházat (Steuerhaus), melyet a 20. század elején szép, neoreneszánsz falfreskókkal díszítettek, valamint kereskedők részére 1453-ban emelt bálteremként és közösségi helyként használt Nagy Céhházat (Großzunft).

 

Sajnos a téren a fényviszonyok távolról sem bizonyultak optimálisnak a fotózáshoz, de azért igyekeztem minél jobban megörökíteni a látottakat. Míg én a fényképezőgép beállításainak szöszmötöltem, Andi egy Steiner ruhabolt előtt állva küldött egy képet Nórinak, viccesen érdeklődve, hogy ha már itt járunk, kaphatunk-e némi árengedményt.

A sétát ezután az Ulmer Straßén folytattuk, elhaladva a Szent János katolikus templom (St. Johann Kirche) mellett letértünk egy csodaszép, őszi színekben pompázó kis parkba (Zollergarten), ahol Blanka egy csokornyi szép falevelet gyűjtögetett. A turistainformációs prospektus által ajánlott útvonalat követve érintettük az egykori őrtornyokat, városkapukat, melyekről egy rövid, egymondatos leírást is kaptunk. Az Einlass nevű, 15. századi kaput például a kései érkezők használták, akik némi díj ellenében próbáltak bejutni, miután a főkaput már zárva találták. 

Kicsivel odébb az 1471-ben származó, kerek ágyútorony (Bettelturm) mellett haladtunk el, majd visszakanyarodva az Ulmer Straßéra, az utca végében magasodó Ulmer Tor lovagfestményekkel díszített óratornyát csodálhattuk meg. 

Ezután megkerültük a modern Városi Csarnok (Stadthalle) tömbjét, az előtte elterülő parkon átvágva egy keskeny kis sikátoron (Hermangasse) jöttünk végig, egészen a Szent Márton templomig (St. Martin Kirche). 

Mivel a templomot már zárva találtuk, megnéztük a szomszédságában lévő Antonita Múzeumnak (Antoniter Museum) és városi könyvtárnak otthont adó, 15. századi antonita kórház épületét, majd pár házzal odébb bekukkantottunk az 1581-1597 között épült Fugger rezidencia (Fuggerbau) belső udvarára.

Az idő ezen a ponton már igencsak szorított minket, így sürgős vissza kellett orientálódni a parkoló irányába, így lekanyarodtunk a Roßmarkt felé. Átvágtunk a középkori céhházakkal szegélyezett téren (Weinmarkt), majd az annak meghosszabbításaként folytatódó Maximilianstraßén haladva visszasiettünk a parkolóba. 

 

Előzetesen izgultam egy kicsit, mivel pár perccel túlhaladtuk a parkolóidő végét, de szerencsére megúsztuk a bírságot.

 

Innen már egyenesen a Pfronten városkában található szállásunk felé vettük az útirányt. A nagyjából 50 perces autóút pazar tájakon vezetett, míg messze a háttérben az Alpok hófödte, csipkés hegycsúcsai magasodtak. A zöldellő mezőkön békésen legelésző bocikat és a késő délutáni napnak köszönhetően csodálatos, mély színben pompázó tájat látva alig győztünk ámuldozni. 

Végül öt perccel este 6 óra előtt gördültünk be szállásunk (Hotel-Garni Kalkbrennerhof) elé. Gyorsan becsekkoltunk, átvettük a szobánkat, majd elmentünk a szállásadó által ajánlott étterembe (Gasthof Aggenstein) vacsorázni. 

Nagyon szimpatikus helynek tűnt, hamisítatlan bajor hangulattal. Ennek megfelelően én egy bajor tálat kértem káposztával, krumpligombóccal, kolbásszal, baconnel és sertéssülttel, míg Andi paradicsomlevest, Blanka pedig sajtos-sonkás pizzát kért. Kísérőként természetesen jó helyi, bajor sör járt a felnőtteknek. Az étel egészen kiválóra sikeredett, degeszre ettük magunkat. Ezenfelül a jópofa, kedves, hosszú hajú pincér bácsi is belopta magát a szívünkbe, különösen Blankáéba, aki mindig elpirult, amikor odajött az asztalunkhoz.

Így aztán elégedetten térhettünk vissza a szállásra. Mindannyian hulla fáradtak voltunk, Blankát sem kellett hosszasan altatni.

 

 

 

2. Nap – Neuschwanstein kastély (2025. október 25.)

 

Reggel hét óra körül ébredt Blanka, ami azt jelentette, hogy mi sem maradunk le sokkal. Andi bement hozzá, majd a reggel köszöntés csakhamar játékba és rajzolgatásba csapott át. Ennek eredményeképpen született meg a Blanka-féle „háromfejű, mosolygós szív”, amely az ő elképzelése szerint hármunkat szimbolizálta.

 

Fél kilenc felé átvonultunk az étkezőbe reggelizni, ahol egy kedves, idős hölgy köszöntött minket és egyből érdeklődött is, hogy hozhat-e kávét. Naná! Blankát látva neki egy bögre forró csokit javasolt, majd eltűnt a konyha irányában. Addig összeválogattuk magunknak a reggeli menüt, ami bajor szendvicsbuciból, feketeerdő sonkából, többféle sajtból, camembertből, friss paprikából, paradicsomból, majd desszert gyanánt különféle gyümölcslekvárral, Nutellával megkent croissantból és aszalt barackból, szilvából állt. A kiadós reggelinek köszönhetően jobban nem is indulhatott volna a nap.

 

Első utunk a Neuschwanstein kastélyba vezetett, mint az egész utazás legfőbb látnivalójához. Szépen bepötyögtem a kastély címét a GPS-be, s mivel nagyjából reálisnak tűnő 30 perces utat javasolt, nem is különösebben figyeltem annak útvonalára. Nos, így történhetett, hogy miközben szépen autózgattunk, egyszer csak elhaladtunk egy tábla mellett, ami annyi állt – Republik Österreich.

Upsz, véletlenül átkeveredtünk Ausztriába! Ezzel amúgy nem is lett volna baj, ha az autóbérlésnél nem írtunk volna alá, hogy mindenféle határátlépés nélkül, kizárólag Németország területén használjuk az autót. Nem tudom, hogy az autóbérlő cégek mennyire veszik ezt komolyan, vagy mennyire ellenőrzik, mindenesetre, amíg vissza nem keveredtünk a német oldalra, extrán figyeltem az osztrák sebességhatárokra, illetve arra, nehogy pont itt érjen minket valamilyen káresemény, amiből kiderülhet a turpisság.

Így történt, hogy Blanka először járt Ausztriában, de Andival megbeszéltük, hogy ez nem számít, mivel nem szállt ki a kocsiból…

 

Szerencsére nem történt semmi gond, és nem sokkal később rendben megérkeztünk Schwangau település szélén lévő parkolóba, ahol hátra kellett hagyni a kocsit. Először ki kellett derítenünk, hol lehet jegyet venni a kastélyba, illetve hogyan lehet feljutni oda. A hegyre menő Alpseestraße mentén betértünk a jegyirodába, ahol Neuschwanstein mellett a szomszédos Hohenschangau kastélyba is lehetett belépőt váltani, de mi egyelőre csak előbbit kértük, ami fejenként 21 euróba került, míg a 6 év alatti gyermek ingyenes volt. Sajnos csak a 11:50-es csoporthoz tudtak leghamarabb jegyet adni, úgyhogy maradt bő egy óránk a bejutásig.

Csak annyit kellett kitalálnunk, hogy gyalog sétálunk-e fel a mindössze másfél kilométer hosszú, de meglehetősen meredek erdei úton, vagy felnőttenként 3,50 euróért inkább felbuszozunk. Sejtve, hogy Blanka különösebben nem értékelné az intenzív hegymenetet, én pedig végképp nem akarnám a 15 kilós hisztimanót cipelni, inkább a kényelmesebb megoldás mellett tettük le voksunkat. Sőt, ha már lúd, legyen kövér, egyből fejenként 5 euróért retúrjegyet váltottunk, ráadásul a következő busz pillanatokon belül begördült a megállóba, várni sem kellett rá. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy rajtunk kívül még egy kisebb focistadionnyi ember próbált felpréselődni szegény buszra, ami láthatóan megrogyott a tömeg súlya alatt.

        -          „Hogy fog ez felmenni ezen a meredek szerpentinen?” – gondoltam magamban, ahogy nagy nehezen megindultunk.

Mint villámgyorsan kiderült, hiba volt előre leírni egy ultra tömött, hegymenetnek közlekedő buszt, mely a komfortérzetet erősen feszegető dinamikussággal vette a hajtűkanyarokat, miközben az egyenes szakaszokon tövig nyomta a gázt, mint nem lenne holnap.

   -          „Biztos már úgy ismeri ez az utat, mint a tenyerét.” – nyugtatgattam magamat, miközben fél kézzel Blankát is igyekeztem közre fogni.

Megérkezve a busz felső végállomásához, több túraútvonalon is folytathattuk volna utunkat, de mi elsőként az innen kőhajításnyira lévő kis hidacska, a Marienbrücke felé kanyarodtunk le, ahonnan varázslatos kilátás nyílik a mesébe illő Neuschwanstein kastély (Schloss Neuschwanstein) déli oldalára. 

Ez a legnépszerűbb és egyik legszebb kilátópont a híres kastélyra, s ennek megfelelően embertársaink tolongással és türelmetlenkedéssel közelítik meg a helyet, miközben szelfibotok erdején és a tökéletes Insta-fotóhoz pózolók egész tömegén kell átverekednünk magunkat, hogy valahol mi is szabad kilátáshoz jussunk. Mint kiderült, a vállalhatatlan heringparti valamiért csak a híd első harmadára koncentrálódott, a maradék részén alig lézengett valaki, úgyhogy mi is ide igyekeztünk. A látvány tényleg magáért beszélt. Tériszonyosok kössék fel a gatyájukat, ha ezt a panorámát akarják élvezni, mert ez a meglepően könnyűszerkezetes függőhíd amúgy egy 90 méter mély szurdok felett ível át, melynek mélyében a Pöllat patak vadul hömpölygő vadvizei egy látványos vízesésbe torkollnak (Pöllatfall). 

 

Blanka nem nagyon akarta engedni, hogy egy közös kép erejéig felemeljem, jobbnak látta megbújni a lábam mellett. Amikor egy magyar csajszi felajánlotta, hogy mindhármunkról készít közös képet, egy villámgyors fotósorozat erejéig csak beadta a derekát. 

Ahogy a kötelező fotókat letudtuk, élveztük egy kicsit a látványt, mielőtt tovább indultunk volna. Eszembe jutottak Móniék, akik tavaly, ugyanezen a szent helyen állva, csak sejthették a fenséges kastély átható, szürke ködbe burkolódzó körvonalait. Tényleg hatalmas szerencsénk volt az időjárással, különösen, mivel délutánra végig esőt mondott az előrejelzés. Nem vágytam szikrázó napsütésre és kék égre, ez felhős, őszies hangulatú látkép már teljes elégedettséggel töltött el. Csak hab volt a tortán, amikor mindezeken felül pár perc erejéig még a nap is kisütött…

Ezt követően elindultunk a kastély felé vezető hangulatos erdei úton, ahonnan egy ponton kiváló kilátás nyílik a közeli alpesi tóra (Alpsee), a sárga tornyairól könnyen felismerhető Hohenschwangau kastély mellett a föléjük tornyosuló Alpok hófödte, csipkés hegycsúcsaira. 

 

 

Még a lassú tempó és a fotózás mellett is jó félórával korábban érkeztünk meg palota bejáratához, mint kellett volna, úgyhogy várakozás közben Blankával elnyammogtunk egy-egy gyümölcszselét.

 

Pontban 11:50-kor beengedtek minket, de egyből megkaptuk az instrukciókat, hogy a palota belsejében és termeiben tilos a fényképezés, videózás, illetve a táskákat szigorúan elöl kell viselni. Ellenben kaptunk magyar nyelvű audioguide-ot, amit így Blanka is tudott hallgatni.

Rengeteg érdekes dolgot tudtunk meg a kastély történetéről, mely megálmodójával, II. Lajos bajor királlyal kezdődött a 19. század második felében. A palota terveit meglepő módon nem egy neves építész, hanem egy színházi díszlettervező, Christian Jank tervezte, s építése több mint 17 évig tartott, mígnem végül 1886-ban adták át. A király nem élvezhette ki grandiózus projektjének a gyümölcseit, mivel a munkálatok előrehaladtával olyan szinten elszaladtak a költségek, hogy az eladósodó királyt egy bajor állami küldöttség őrültnek és kormányzásra alkalmatlannak nyilváníttatta, majd börtönbe záratta. Alig négy nappal később, Lajost rendkívül gyanús körülmények között holtan találták a Starnberg-tóban, a király pszichiáterével együtt.

Bár Lajos halálakor a palota építése még távolról sem ért véget, pár héttel később megnyitották a kapuit a nagyközönség előtt, míg hátralévő munkálatokat egyszerűsítve végezték el. A kastély azóta nemcsak Németország, de egész Európa egyik legnépszerűbb turisztikai látnivalójának számít, amit 2025-ben hivatalosan is felvettek az UNESCO Világörökségeinek listájára.

 

Nem győztünk ámuldozni a palota helyiségeinek rendkívül gazdag, eklektikus díszítésén, melyeken régi német mítoszok és mindenféle vallástörténeti motívumok köszönnek vissza. Ki kell emelni a fenséges Dalnok-termet (Sängersaal), a bizánci templomok aranyozott belseje által ihletett tróntermet, a páratlan szépségű dolgozó-, háló- és rajzoló szobákat.

 

Vérzett a szívem, hogy ezekből semmit sem lehetett megörökíteni, de jó néhány renegát látogatóval ellentétben, nem akartam volna szabályszegő módon, lopva fotózgatni, inkább igyekeztem megélni a pillanatot. Blanka is egész jól bírta a túrát, végül is nem mindennap jut el az ember egy „mesebeli tündérpalotába”, de a túra végeztével a figyelme láthatóan az ajándékboltban látott mütyürök körül forgott. Hiába igyekeztünk taktikusan csak átrohanni a szuveníres részlegen, a kis szeme hamar megakadt egy rózsaszín varázspálcán. Míg váltásban elintéztünk egy utolsó mosdókört, nagyokat sóhajtozva szomorkodott, hogy nem kaphatott varázspálcát, pedig az milyen szép volt. Ráadásul pont van a névnapja. Ha kaphatna egy ilyen csodálatos varázspálcát, az nagyon jó névnapi ajándék lenne. Nem is kérne mást. De szép volt az a varázspálca…

 

Na, ezen a ponton Andi rám nézett, elmosolyodott, és én tudtam, mi a teendő. Visszamentünk Blankával, megkapta az általa választott varázspálcát. Hatalmas volt a boldogság.

        -          „Apa, szerintem ez a legszebb varázspálca. A lila szerintem nem volt olyan szép. Ez sokkal szebb. És tudod, Apa, jó, hogy ezt most megkaptam, mert így nem kell nekem több ajándékot venni. Apa, ez így pont jó. Apa, szerinted is ez a legszebb varázspálca?” – csicsergett tovább megállás nélkül.

        -          „Igen, kicsim. Ez a legszebb.” – tettem hozzá.

Elindultunk vissza a buszmegálló felé. Blanka természetesen végigcsacsogta az utat, majd kijelentette, hogy szeretne felmászni a szomszédos hegy tetejére, ahol van hó, építeni egy hóembert.

        -          „Előbb sétáljunk vissza nyafi nélkül a buszmegállóba, utána meglátjuk.” – mondtam neki.

Persze ismerem a saját lányomat, és azért nagyon nem fenyegetett a veszély, hogy végül családilag egy spontán alpesi hegymászásba kéne hirtelen csapni, mivel Blanka már a 200 méterre lévő buszmegállóig is meg akart purcanni egy kis emelkedőtől.

Bevártuk a buszt, majd visszagurultunk a jegyiroda melletti megállóba.

Már alaposan benne jártunk az ebédidőben, jó lett volna enni valamit, viszont kiadós, nehéz kajára egyikünk sem vágyott. Így végül vettünk az egyik bisztróban két óriási hot-dogot krumplival, majd leültünk az egyik kültéri asztalhoz megfalatozni. Még javában ettünk, amikor néhány esőcsepp landolt az asztalunkon. Majd egyre több. Ahogy lenyeltük az utolsó falatokat, már alaposan rázendített.

Gyorsan megszavaztuk, hogy eső ide-vagy oda, ha már itt vagyunk, kukkantsunk fel a tőlünk kőhajításra lévő Hohenschwangau kastélyhoz (Schloss Hohenschwangau), de bemenni már nem akartunk, mivel Linderhofba (Schloss Linderhof) még ma mindenképp el akartunk látogatni, és három kastély egy nap alatt lehet, hogy kicsit túlzás lett volna.

 

A rövid kitérőt követően az immár szakadó esőben visszasiettünk a kocsihoz, kipengettem a 12 eurós parkolódíjat és indulhattunk is. Ezúttal figyeltem, hogy a némileg hosszabb, de kizárólag német utakon haladjunk.

A kastély saját parkolójánál behajtáskor kellett fizetni egy kis bódénál készpénzben, de mivel az összes aprópénzünket elszórtuk a memmingeni parkoláshoz, így kénytelenek voltunk egy 100 euróssal fizetni a 3 eurós díjat. Nem voltunk népszerűek szegény parkolóőr szemében, eltartott neki egy ideig kiszámolta a visszajárót.

Gyorsan leparkoltunk, majd rohantunk a pénztárhoz. Konkrétan az utolsó pillanatban érkeztünk – az utolsó vezetett túrára kaptunk jegyet, ami tíz perc múlva indult. Mivel maga a kastély még jóval odébb, a birtok másik felén található, sietnünk kellett, hogy időben odaérjünk, úgyhogy felkaptam Blankát és rohantunk, ahogy tudtunk. Mindig elfelejtem, milyen nagylány, igazi sós zsák! Így jár az, aki későn érkezik…

 

A végén még várni is kellett az idegenvezetőre – mindezt szakadó esőben. Miután befutott, beterelt minket a palota előcsarnokába, XIV. Lajos kicsiny lovasszobra köré, majd gyors felmérést végzett, hogy mégis milyen nyelvű közönség jutott ma neki. Volt mindenféle – német, angol, francia, japán, holland és mi. Ezen a ponton derült ki számunkra, hogy maga a túra nyelve német lesz, mindenki más egy-egy mappát kapott, melyben a főbb nyelvekre lefordított, lényegi tudnivalók össze voltak foglalva. Meglepetésemre kaptunk magyart is.

Sajnos fotózni beltéren itt sem lehetett sehol.

 

Ezt a palotát is II. Lajos bajor királynak köszönhetjük, miután az apjától II. Miksától örökölt vadászházacskát immár neorokokó stílusban építtette újjá. A jelentőségét mutatja, hogy Neuschwansteinnel együtt vették fel az UNESCO Világörökségeinek listájára 2025-ben.

Az előcsarnokot követően a nyugati Kárpit-szobába tereltek bennünket, bár helyiség elnevezése félrevezető, ugyanis a falikárpitnak tűnő díszítés valójában csak durva vászonra felvitt festmény. A szoba még egy életnagyságú porcelán pávának is otthonául szolgál, ami a lányoknak különösen megtetszett. Ezt követte a Sárga kabinet szoba, ahonnan a palota legszebb helyiségébe, a 24 karátos arannyal díszített Fogadóterembe vezettek minket, ahol a király trónja és egyben irodája is található. A trón tulajdonképpen egy gazdagon aranyozott, díszes széket takart, amely előtt egy hasonlóan ékes íróasztal állt. Megcsodáltuk még az elképesztő fényűző díszítésű királyi Hálószobát, a Lila és Kék kabinet szobákat. Az egyik legérdekesebb szobának a király Étkezője bizonyult, aminek középpontjában egy kurblival leengedhető étkezőasztal állt, melyet egy kiváló mérnöki megoldásnak köszönhetően le lehetett ereszteni a konyhaszintre a tálalás erejéig. Lajos állítólag csakis egyedül szeretett étkezni, viszont legalább 3-4 főnek elegendő kaját kellett felszolgálni, mivel a király szeretett a maga által odaképzelt, kitalált társaságával, például példaképeinek tartott XIV. és XV. Lajos francia királyokkal vagy Madame Pompadourral együtt „étkezni”. Mégis, a palota fénypontjának a lenyűgöző, pazar gazdagságú Tükörcsarnok számít, melynek gyakorlatilag minden falfelületét valamilyen tükör borítja és egy egészen érdekes hatást nyújt az ide látogatónak. A helyiségeken kívül még tucatnyi érdekes tárgyat említhetünk, például a király hálószobáját díszítő, meisseni porcelán tükörkeretet, mely egyetlen darabból készült, vagy a 300 darabból álló, díszes elefántcsont csillárt, amit négy éven keresztül készítettek.

A túra végeztével hiába csepergett még az eső, Blanka mindenképpen meg akarta még várni, hogy a palotával szemközt elterülő medence szökőkútja (minden óra egészkor) beinduljon. Addig fellépcsőztünk a mögötte kialakított, többszintes kilátóteraszra néhány fotó erejéig, majd megvártuk a szökőkút 22 méter magasra kilövellő a vízsugarát. 

Távozás előtt még beiktattunk egy gyors mosdókört, s végre sikerült Blankát is rávenni, hogy pisiljen. Elég körülményesen lehetett lehámozni róla az összes ruharéteget, de igyekezetünket siker koronázta – azaz elhárult a reális kockázata, hogy a hazafelé úton, a sötétben, szakadó esőben kelljen az út mentén megpisiltetni a leányt. Sőt, a vécéhelyiség előtt Blanka talált a földön egy 10 eurocentes érmét, amitől elképesztő boldog lett. Megmostuk a friss szerzeményt, majd onnantól kezdve büszkén szorongatta.

A nap végére ezzel együtt érezhetően elfáradt, ami többnyire megnövekedett hisztimennyiségben öltött testet.

 

Ahogy elindultunk a kocsival, az eső egy kicsit enyhülni kezdett, úgyhogy kiérve a 23-as főútra, Andival megbeszéltük, hogy tegyünk egy villámgyors kitérőt az alig egy kilométerre lévő, Ettal nevű településig, mely az 1370-ben felszentelt Benedek-rendi apátságáról (Benediktinerabtei Ettal) híres. 

Egy gyors fotó erejéig kiszálltunk a kocsiból, majd haladtunk tovább az ötezer fős Oberammergau nevű falucska felé, mely két dologról ismert – az házak homlokzatát díszítő, csodaszép freskókról (németül Luftmalerei), illetve az 1634 óta tízévente megrendezésre kerülő Passió-játékokról, amikor a falusiak egy grandiózus, hatórás színdarab keretében adnak hálát, hogy a falu gyakorlatilag kiirtó, nagy 1632-es pestisjárvány óta sosem tért vissza a gyilkos kór. 

Falucskán csak keresztülautóztunk, hogy döbbenetesen szép homlokzatfestményeket megcsodálhassuk, majd folytattuk az utunkat Pfronten felé.

 

Visszaérve a szállásra, csak kiraktuk a cuccainkat, majd átsétáltunk a tegnapi fogadóba (Gasthof Aggenstein) vacsorázni, ahol a „cuki pincér bácsi” is dolgozik. Úgy tűnik, ő is megismert minket, már messziről kedvesen intett nekünk. Blanka teljesen elpirult, majd lelkesen visszaintegetett neki. Ezúttal mi Andival tojáslevest kértünk, míg a leánynak (az örök kedvenc húsleves híján) palacsintalevest rendeltünk, de hiába a hasonló ízvilág, alig evett belőle. Hárman még osztozkodtunk egy kiadós bécsi szeleten, de a kiváló kaja ellenére megállapíthattuk, hogy Blanka elég keveset evett. 

A vacsora végeztével visszasétáltunk a szállásra, majd kezdődhetett a jól megszokott esti menetrend a fürdetéssel, altatással. Lefekvés előtt még el akartam végezni az online utasfelvételt a holnapi Wizz Air járatra, de legnagyobb döbbenetemre még térítés ellenében sem engedett ülőhelyet választani, így alaposan szétdobott minket. Ilyet még sosem tapasztaltam, és nagyon dühített.

 

 

3. Nap – Füssen és Kempten (2025. október 26.)

 

Reggel hét óra körül keltünk, összekészülődtünk, majd igyekeztünk a legtöbb dolgot bepakolni. Blankát továbbra is képtelenségnek bizonyult rávenni a pisilésre, úgyhogy próbáltuk valahogy beleszőni a reggeli játékba, hogy plüss pingvinje sem akart napokig idegen vécébe csurgatni és végül kórházba kellett vinni. Ez annyira tetszett neki, hogy továbbfűzte egy kicsit a sztorit, miszerint a kis pingvin lenyelt csomó random tárgyat, megfájdult a hasa és meg kellett műteni. Sajnos az eredeti mese lényege nem igazán ment át még ezen a ponton…

 

Ezt követően átvonultunk reggelizni az étkezőbe. Nagyjából mindenki ugyanazt fogyasztotta, mint tegnap, annyi különbséggel, hogy Blanka búcsúzóul kapott a felszolgáló nénitől egy nyalókát ajándékba.

Visszatérve a szobába már csak egy gyors fogmosás kellett, majd pakolhattunk is ki a kocsiba. Kicsekkoláskor a fiatal recepciós srác láthatóan kellemetlenül érezte magát, amikor felhívta a figyelmünket, hogy sajnos még ki kellett fizetnünk a turista adót, ami anno nem volt része az előzetesen levont Booking-os foglalási díjnak. Csak legyintettem rá, és fizettem is, de egyúttal ez kiváló alkalmat jelentett, hogy megkérdezzem, ugyan nem tarthatnánk-e még magunknál egy kicsit a szálláshoz kapott (rengeteg helyi kedvezményt biztosító) PfrontenCardot, mivel ezzel kedvezményesen lehet használni a szomszédos hegycsúcsra közlekedő felvonót (Breitenbergbahn). A srác gondolkodott egy kicsit, majd rábólintott, azzal a feltétellel, hogy délig mindenképpen visszahozzuk őket, s leadjuk a recepción.

 

Lelkesen el is indultunk a felvonó alig másfél kilométerre lévő végállomásáig (Breitenbergbahn Talstation), de ahogy bekanyarodtunk a teljesen üres parkolójába, úgy kezdett el legörbülni a szánk. Ez nem jó jel. Kipattantam megnézni, hogy mi a helyzet, de az állomásépület oldalán egy kiragasztott üzenet várt – „rossz időjárás miatt zárva”.

Tény, hogy lógott az eső lába és a hegycsúcs jó része felhőbe burkolózott, de egyáltalán nem tűnt vészesnek. Mindenesetre ez egy igencsak rövidre sikeredett programpont lett így, úgyhogy egyből vihettük is vissza a kártyákat a szállásra.

Ha ez nem lett volna elég, ahogy elhaladtunk a jól megszokott vacsorahelyünk mellett, Blanka szomorúan felsóhajtott:

        -          „Akkor ez azt jelenti, hogy ma már nem is megyünk enni a cuki bácsihoz?” – ütött belé a keserű felismerés.

 

Innen már egyesen Füssen felé vettük az irány, gondosan ügyelve rá, hogy kizárólag német utakon haladjunk. A városközpont közelében találtunk egy elkerített parkolót, ahol bőven volt szabad hely, úgyhogy itt hagytuk az autót. Ahogy sétáltunk az óváros irányába, Blanka hirtelen megkérdezte:

        -          „Apa, ugye még visszamegyünk a szállásra?”

        -          „Nem Vacak, már nem.”

        -          „Akkor nekünk már nincs hol laknunk?!” – bukott ki belőle a riadt kérdés.

Megnyugtattuk, hogy ma már megyünk haza, és este már a saját házában, saját ágyában aludhat. Teljes volt a megnyugvás. Lesz hol aludnia este.

 

Ahogy haladtunk a füsseni vár irányába, feltűnt, hogy tucatnyi utcai parkolóhely is rendelkezésre áll, lazán megállhattunk volna ott. Sebaj, biztos fizetős ott is. Egy rövid pillanatig úgy voltam vele, hogy meghagyom magamat ebben a hitben és elengedem a témát. Majd inkább sarkon fordultam és megnéztem a parkolóórát. Hétvégén ingyenes. Ahhh.

Persze ezen a pontos nyugodtan visszarohanhattam volna az autóhoz, kifizethettem volna a fizetős parkolóban a megkezdett órát, majd átállhattam volna az ingyenes helyre… de inkább hagytam az egészet annyiban. Én vissza nem megyek már pár euróért, helyette inkább siettem a lányok után, akik már a Felső Vár mellett elterülő, csodálatos őszi színekben pompázó parkba (Hohesreservoir) igyekeztek. 

Blanka elképesztő örömmel és lelkesedéssel gázolt bele a lehullott falevélhalmokba, időnként meg is hemperegve bennük. Amikor a levelek rugdosása iránti lelkesedés alább hagyott, a legszebbeket elkezdte csokorba szedve gyűjtögetni, amiket feltétlenül magunkkal kellett vinnünk. A kiválasztottak ennek megfelelően Andi táskájának oldalában végeztük, hiszem azt mégsem gondolhatjuk, hogy a Leány majd maga fogja cipelni a leveleit mindenhova. 

Először megcsodáltuk kívülről a várkastély lábánál lévő egykori bencés rendi Szent Magnus-apátság (Benediktinerkloster St. Mang) és a hozzá kapcsolódó templom épületegyüttesét, majd felsétáltunk a várudvarra. 

A Felső Vár (Hohes Schloss) óváros fölé emelkedő, 13. századi erődítménye egykor az augsburgi hercegpüspökök nyári rezidenciája volt. Manapság híres művészeti galériáknak ad otthont, de említést érdemelnek még a várudvaron is látható különleges optikai illúziós falfestményeknek is, melyek kiváló fotótémául szolgálhatnak.

 Mivel eleve egy várról beszélünk, adta magát a kérdés, hogy esetleg fel lehet-e menni a toronyba élvezni a remek kilátást? Mint kiderült, igen, bár fizetős, gyerekkel érkezve, fejenként 5 euróba kerül a felnőttjegy, ellenben az ügyes árukapcsolás szellemében hozzácsapták még a várban berendezett tárlatokat is, úgyhogy egy füst alatt, azokat is végigjárhattuk.

Az emeleten először az apát régi szobáit lehetett megtekinteni, melyek fő érdekességének a gazdagon díszített, kazettás mennyezet számít. 

Ezt követően a várfal mentén kialakított átjárón jutottunk el a toronyhoz, melynek tövében felváltva vigyáztuk Blankára, mivel ő nem akart felmászni a tetejére.

Fentről valóban csodálatos kilátásban volt részünk, köszönhetően részben annak, hogy a reggeli esős, ködös, barátságtalan időt végre tartótan száműzte a napocska, így jó messze el lehetett látni.

 

Ezt követően a vár szomszédságában lévő egykori Szent Magnus-apátság templomába (Kirche St. Mang) kukkantottunk be, majd az alant elterülő óváros hangulatos utcáin sétálgattunk. 

Elhaladtunk a Városháza (Rathaus) régi épülete mellett, megcsodáltuk a város talán egyik legszebb részének tartott terecskét, ahol a Városi Szökőkút (Stadtbrunnen) áll, melyet vidám színekben pompázó házak vesznek körül. 

 

Szerencsére az óváros összes környező utcája sétálóutcává lett átalakítva, így zavartalanul andaloghattunk. Szintén említést érdemel a Schrannenplatz nevű terecske, ahol sörcsarnokká átalakított egykori tűzoltóság (Feuerhaus) épülete, tucatnyi történelmi ház és a molnároknak emléket állító, jópofa szobor (Brotbrunnen) együttes fogad minket.

Mire elgyalogoltunk egészen a középkori városközpont peremén elhelyezkedő ferences kolostorig (Franziskanerkloster), Blanka már szemmel láthatóan fáradt és nyűgös lett, úgyhogy Andival megszavaztuk, hogy következő napirendi pontként jó lenne valahova beülni ebédelni és pihenni egy kicsit. 

Visszakanyarodva a központ irányába átkapcsoltunk tehát aktív étteremkereső üzemmódba, bár a Spitalgasse végében álló, homlokzati freskókkal gazdagon díszített kis, vörös templomot (Heilig-Geist-Spitalkirche), illetve a Lech-folyó túloldaláról készített képet kár lett volna kihagyni.

Tettünk egy jó nagy kört, majd végül az Andi által korábban kinézett étterembe (Nostalgie-Restaurant Madame Plüsch) ültünk be. Elsőre nem tűnt túl biztatónak a szűkre szabott kínálat, de az ételek végül határozottan jó választásnak bizonyultak.  Andival krumplilevest ettünk, akihez ropogós fokhagymás krémes kenyér járt. Kifejezetten finom volt. Blanka paradicsomos spagettije is jól fogyott, úgyhogy kifejezetten jól sült el az éttermi kitérő.

 

Innen visszasétáltunk az autóhoz, majd folytattuk az utunkat Kempten felé, ahol a reptér előtt még egy rövid városnézést szerettünk volna tartani. A nagyjából 40 perces autóút alatt Blanka végig, megállás nélkül „Csiga Csöpis” és „Kukac Kázméros” mesét meséltetett Andival, aki a végére mentálisan jobban lefáradt, mintha legyalogolta volna a teljes távot.

 

Megérkezve Kemptenbe, keringtünk egy sort a belvárosban, míg sikerült szabad parkolóhelyet találni, ahonnan aztán elindulhatunk körbenézni. Az első helyen például csak utólag vettem észre, hogy parkolás kizárólag az ott lakók (Bewohner) részére engedélyezett, úgyhogy onnan el kellett jönnünk. Innentől külön figyeltük, melyik parkolónál nincs kiírva a „Nur für Bewohner” felirat, és hát nem sok ilyet találtunk. Amikor aztán végre sikerült egy minden korlátozástól mentes parkolóhelyet találni egy zsákutában, ráadásul egy saroknyira a Városházától, Blankán látszott, hogy őszintén aggódik amiatt, hogy tilosban állunk majd meg, és megbüntetnek minket, vagy elviszik a kocsinkat:  
-          „Apa, Apa, ez ugye nem „bewohneres”? Ugye nem?” – fejezte ki aggodalmát. 

Miután leparkoltunk, átsétáltunk a szomszédos Rathausplatzra, melynek karakterét az 1474-ben épült, kecses, hófehér Városháza (Rathaus) adja. 

 

Megcsodáltuk az előtte álló szép, kovácsoltvas szökőkutat, majd városközpont sétálóutcáin haladva elgyalogoltunk a település legfőbb látnivalójáig, a hercegapát egykori székhelyéül szolgáló Főapátság (Rezindenz) monumentális, barokk épületkomplexumáig, mely egy 750-ben alapított Benedek-rendi kolostor helyén lett felépítve. Bármilyen királyi vagy hercegi palota elbújhat az itt látható lakosztályok pazar, rokokó lakosztályai, fogadótermei mögött. 

Mindennek a végigjárása vélhetően több órát vett volna igénybe, ám ezúttal sajnos ennek csak töredéke jutott az egész városra. Szorított bennünket az idő, úgyhogy készítettünk pár képet a Rezidenz és a vele egybeépült, kéttornyú Szent Lőrinc-bazilika (Basilika St. Lorenz) épületeiről, majd elindultunk vissza a kocsihoz.

 

Ahogy felhajtottunk az autópályára, Andi előre kinézett egy reptérhez közeli Esso kutat, ahol meg tudtuk tankolni az autót, majd begurultunk a reptéri autókölcsönzők mögötti parkolórészhez, ahol a visszahozott bérautókat kell leadni. Alaposan átnéztük a kocsit kívül-belül, tuti, ne hagyjunk semmit benne, majd elköszöntünk a kis Toyotánktól, amely hűségesen szolgált minket az elmúlt pár napban. Blanka még kedvesen integetett is neki. 

A Budget irodájában csak le kellett adni a kulcsot, és mehettem is isten hírével. Minden teljes körű biztosítást kötöttünk, meg sem nézték milyen állapotban hoztam vissza. Ez így tényleg flottul ment.

A reptéri biztonsági ellenőrzéseket hipp-hopp átjutottunk, mivel gyerekkel helyből külön gyorsítósávban lehetett menni. Miután lecuccoltunk a beszállókapu elé, elnyammogtuk az uzsonna gyanánt vett Laugenstangét, bajor perecet és némi almát.

 

A Wizz Air járatunk végül közel egy órás késéssel indult. Ahogy jobban belegondoltam, először fordult elő, hogy családilag nem egymás mellett ültünk a repülőn, mivel az online becsekkoláskor nem engedett helyet választani a rendszer. Kifejezetten rossz érzés volt a lányoktól külön lenni.

Mellettem két fiatal csajszi ült, akik láthatóan keresték az alkalmat, hogy megszólíthassanak. Amikor végül összegyűjtötték a bátorságot, megkérdezték, hogy helyet cserélnék-e a hasonlóan folyosó menti, 9C ülésen ülő apukájukkal. Mondtam, persze. Legalább ők utazzanak együtt.

Végül kicsivel este negyed nyolc után érkeztünk meg Budapestre. Nem volt más hátra, mint kibattyogni a terminál parkoló szélére, és megvárni Apukámat, amint begördül a sötétbarna Ceedünkkel…

 

 

 

Annak ellenére, hogy semmilyen előzetes tervezésben nem szerepelt egy Memmingenből kiinduló dél-bajországi utazás, elképesztően örülök, hogy különösebb teketóriázás nélkül rábólintottunk erre az ötletre. Bár az út eredeti mozgatórugójának a tündérmesébe illő Neuschwanstein kastély felkeresése volt, sikerült meglepően sok látnivalót belesűríteni ebbe a nettó két napba. És mint kiderült, ez a régió számtalan egyebet is tartogat, legyen az kulturális program, városnézés vagy természetjárás. A táj bámulatosan szép, az Alpok csipkés hegycsúcsainak látványa egyszerűen megunhatatlanul fenséges. Anno a bajor uralkodók is tudták ám, hova kell építeni a kastélyaikat, s szerencsésnek tartom magunkat, hogy többet is el tudtunk keresni az út során. Most már elmondhatjuk, hogy a Neuschwanstein kastély sem csak a beépített Windows-hátterek és kirakós puzzle játékok dobozáról lesz ismerős, hanem saját szemünkkel láthattuk, megérinthettük, bejárhattuk. Valószínűleg ez az út sokáig arról marad számomra emlékezetes, amikor Blankával együtt először jutottunk el egy igazi „mesebeli tündérpalotába”…