2010. június 12. – Első nap
Elérkezett hát az indulás napja! A 6.53-as vonattal mentünk be a Nyugatiba, majd kényelmesen átbattyogtunk az utolsó vágányokhoz, ahonnan a reptér felé menő vonatok indulnak. Bőven egy órával a gép indulása előtt kiértünk Ferihegyre (1-es Terminál), és mivel már a Wizz Air is bevezette az online check-in rendkívül hasznos szolgáltatását, már rögtön a biztonsági ellenőrzések előtt kígyózó sorba álltunk be. Éppen azt ecseteltem Matyinak, hogy milyen szépek lettek a színei a GSK-nál kinyomtatott boarding card-unknak, amikor hirtelen egymásra néztünk a mellettem lévő sorban álló lánnyal, kölcsönösen felismertük egymást, de hirtelen egyikünk sem emlékezett a másik nevére. Így elég mulatságosan jött ki a helyzet: „Szia….öö..szia…ö…hova utaztok?” – böktük ki szinte egyszerre. A lány két másik barátnőjével volt egyébként, és micsoda egybeesés!, ők is pont Velencébe igyekeztek. Az ellenőrzéseknél – milyen meglepő – megint sípolt a detektoros kapu, amikor átmentem rajta, pedig egy gramm fémet nem viseltem, még a vászonnadrágom gombja is műanyag volt! Ezt sosem fogom megérteni! :S
Mindenesetre rendesen végigtaperolt az a szigorú tekintetű, cseppet sem szimpatikus fiatalember, aki erre a célra volt ott kijelölve.
Ezt követően rögtön beálltam ahhoz a kapuhoz, ahonnan már a repülőhöz kísérnek, biztos ami biztos, az elsők között foglalhassunk ülést – persze az ablak mellé. Amikor már húszméteres sor kígyózott, akkor megjelent a három lány és diszkréten megkérdezték, hogy beállhatnak-e hozzánk a sorba. Mint gáláns – és nem mellékesen „szingli” férfiak persze beengedtük őket. Ekkora már eszembe jutott az ismerős lány neve (Gabi), akit floorballról ismerek még. Egy válogatott, egri lányról van szó, akivel többször beszélgettem az edzések során és egy rendkívül vidám, mosolygós, nyitott embernek tűnt mindig is. Az egyik barátnőjéről (Rita) kiderült, hogy pilótának tanul és már szinte minden vizsgája, kötelező gyakorlata megvan ahhoz, hogy jelentkezhessen egy légitársasághoz.
Majd megérkezett a boarding-ért felelős hölgy, elkezdte beengedni az utasokat a buszba, ami a kb. 50 méterre lévő géphez szállítja az embereket. Az első között szálltunk a buszra, de mire az megtelt, már a busz kellős közepén találtuk magunkat, pontosan ugyanolyan messze az összes kijárattól. Miután buszunk megtelt, nem történt semmi. És aztán sem történt semmi. Érkezett egy másik busz is, arra az a maradék 7-8 ember szállt fel, akik amúgy lazán lekésték volna a gépet, ha nem tötymörgünk ott 20 percet. Majd további pár perc állás után végül megindultunk, megkerültük a repülőgépet, majd megálltunk, de az ajtók zárva maradtak. Pedig már mindenki rákészült, hogy ajtónyitás után rakéta módjára rástartoljon a lehető legjobb ablak melletti ülésekre, de hirtelen megmozdult a busz, majd szépen lassan visszacsorogtunk a terminál elé. Ekkor hihetetlen módon újabb utasok szálltak fel a másik buszra – piszok mázlisták! Amikor ismét a repülőgépek mellé parkoltunk már az ajtók is kinyíltak és megindult a futás a helyekért. Nekünk esélyünk sem volt a busz középből kiszállva, hogy „érdemben beleszóljunk a versenybe”, mire a fedélzetre értünk, be kellett érni egy olasz néni melletti két hellyel, nem sokkal a hajtómű előtt. A néninek egy idő után leesett, hogy nem azért nyújtogatom a nyakamat az ő irányába, mert közelről meg akarom számolni a ráncokat az arcán, hanem az ablakon szeretnék kilátni, úgyhogy rendes volt, odébb is húzódott, amíg fényképeztem. Az út felénél a pilóta bemondta, hogy miért is késtünk. Egészen röhej, el se akarom hinni: nem tájékoztatták a kapitányt, hogy megkapta-e a gép a kötelező indulás előtti vizsgálatot. Na mindegy!
Megérkeztünk a meglehetősen kisforgalmú Treviso reptérre 11 óra körül. Matyi a leszálláskor végig a terminálba igyekvő utasokat leste, hogy merre lehet a három lány. Kint a terminál bejárata előtt több busz is sorakozott, de mindegyikre ki volt írva, merre megy. Megkérdeztük az egyik sofőrt, hol kell jegyet venni, mire az bemutatott az épületen belülre, ahol egy jegypénztárnál (amin óriási villogó betűkkel fel volt tűntetve, hogy BUS TO VENICE) lehetett is jegyet venni. Az ATVO busztársaság üzemelteti az amúgy repülőjáratokhoz igazított menetrendszerű buszjáratokat Treviso – Mestre – Velence között, az egyirányú jegy 5 €, míg a retúr 9 €. Felszálltunk a buszra, de lányokat még ekkor sem láttuk kijönni. A kb. egyórás út alatt megálltunk Mestrében kétszer, majd a fasiszta időkben épített, Velencét a szárazfölddel összekötő „Szabadság hídon” át jutottunk el Velence északnyugati csücskébe, a Piazzale Roma-ra. 
Ide még bejöhetnek a járművek, tovább már azonban nem. Leszállás után megkerültük a teret, majd elkezdtünk az izgalomtól kattintgatni a fényképezőgépekkel. Hirtelen aztán ránk köszöntek hátulról: a három lány volt az! Kiderült, hogy a gép végébe szálltak fel, és ameddig csak lehetett, foglalták nekünk az üléseket! Ahogy Matyival megállapítottuk később, „ezt jól elcsesztük”. Mindenesetre most is elváltak az útjaink, míg ők elindultak becsekkolni a szállásukra, mi a vaporetto megállóba mentünk bérletet venni. Kiderült, hogy a megállóval szemben lévő irodában lehet venni a Rolling Venice Card-ot (4 €), ami 29 éves kor alatt feljogosít, hogy a 72 órás vaporetto bérletet 33 € helyett 18 €-ért vegyük meg. A kártya és a bérlet tulajdonában aztán gyorsan felszálltunk egy 2-es számú vaporettora, ami a kikötőt megkerülve indult a Szent Márk tér felé. A kikötőben akkora óceánjáró, tengerjáró hajók voltak, amekkorákat még életemben nem láttam!
Mivel a hostelünk a La Guidecca szigeten volt, leszálltunk a Zitelle megállónál, amelytől kb. 50 méterre volt a szállásunk. A szobánk bár 16 ágyasnak volt írva, de térelválasztó falakkal tördelték meg, ráadásul akkora szerencsénk volt, hogy a mi ágyunk pont az ablak mellett volt, így ráláttunk az öbölre és a Szent Márk térre is.
Miután lepakoltuk a cuccunkat, átvaporettóztunk Velencébe. Röviddel ezután jött az első sokk… megláttuk a híres Sóhajok Hídját körülcsomagolva Rolex-es rekámhirdetésel, mely mind a Dózse-palota, mind a börtön oldaláról határolta a hidat. Eléggé illúzióromboló volt!
Sétálgattunk a Szent Márk tér környékén, majd felmentünk a Harangtoronyba (Campanile). Itt azért bíztam benne, hogy kapunk valamilyen kedvezményt vagy a nemzetközi diákigazolványnak, vagy a Rolling Venice Card-nak köszönhetően, de amikor a pénztárfülkéhez léptem, és tettem egy gyenge kísérletet ezt megkérdezni, jegyárus bácsi egy nagyon határozott, ellenvetést nem tűrő mozdulattal mutatott a cellux-szal a pénztár ablakára felragasztott papírcetlire, amin tömören és lényegretörően ennyi szerepelt: 8 €.
Felmenni mindenképpen megérte, egészen lélegzetelállító látványban volt részünk. Körbefotóztuk onnan az egész várost.
Már kezdtünk szomjasak lenni, ezért kiemelt figyelemmel voltunk a Harangtorony tetején elhelyezett italautomata iránt. Figyeltük, hogy mások mennyire járnak sikerrel a pénz bedobásával, de többek érméjét is elnyelte a gép. Matyi kockáztatott: előbb dobta be az 1€ érmét és csak utána választott (az instrukció pont fordítva mondta) és meg is lett az eredménye; már koppant is a félliteres ásványvíz a palackkiadó rész alján. Gondoltam, én is bátor leszek és már vettem elő a pénztárcámat, amikor észrevettem, hogy épp egy 1€ érme figyel onnan, ahova a visszajárók szoktak esni. Bepróbálkoztam azzal, és sikeeer!!! Apró örömei az életnek! :)
Ezt követően a Szent Márk székesegyházba (Basilica di San Marco) akartunk bemenni, de le kellett előtte tenni a táskánkat, mert azzal nem engedtek be. A bazilika melletti kis utcában van egy ingyenes ruhatár és táskamegőrző, ahol kaptunk egy bilétát a táskáért, majd mentünk vissza a templom bejáratához. Láttunk pár embert a sor vége helyett közvetlenül a bejárathoz menni, s a biléta felmutatásával azonnal bemehettek, úgyhogy mi is bepróbálkoztunk ezzel a trükkel. Sikerült! Elnézve a vagy ötvenméteres sort, valahogy nem bántam, hogy nem kell még egy órán keresztül spékelődni a napon. A templom csodaszép aranyozott mozaikokkal volt belül díszítve. Nekem valahogy mégis Szent Márk négy bronzlova tetszett a legjobban, ami a bejárat fölötti esőcsatornák mellett állt.
Ezután barangoltunk még a környező kis utcácskákban, majd felszálltunk egy vaporettora és a Canal Grandén elmentünk egészen a Rialto megállóig, ahol a több, mint 400 éves, gyönyörű Rialto híd állt. Itt nagyon megkívántam a fagyit, úgyhogy megálltam venni két gombócot, majd leültem a híd lépcsőjére.
A
mi ezután következett az az egész hétvége lekabarisztikusabb jelenete volt. Három nő békésen borozgatott a Canal Grande menti asztalon (ami amúgy egy elegáns étteremhez tartozott), majd következő pillanatban elszabadult a pokol!
Na jó ez túl drámai, lényeg, hogy 5-6 galamb a második világháborús Luftwaffét megszégyenítő gyorsasággal támadta le az italok mellé kitett földimogyorós tálat. Olyan kitartóan és elszántan ostromolták az asztalt, hogy a kisiető pincéren kívül még egy derék, bátor férfi segítségére is szükség volt, hogy el tudják zavarni a mogyorótól megrészegült madarakat. :)
Átmentünk a hídon, majd megettük a maradék, még megmaradt szendvicset, ám nem bizonyult elégnek. Végül az egyik árus bácsinál megálltunk, aki – többek közt – valamilyen a gyros és pizza kombinálásából készült tekercset árult. Ki is néztem egy szimpatikusnak tűnő tekercset, és mivel a tekercsből kilógó sonkát, sajtot és gombát még be tudtam azonosítani, gondoltam nem lőhetek ezzel nagyon mellé. Kiválasztottam, majd a bácsi még berakta a sütőbe és megpirította egy kicsit. Matyi is vett egy ilyet, bár neki szalámival volt megtömve. Egy ilyen tekercs nem volt nagy, alig 10 cm hosszú, de annyira tele volt tömve anyaggal, hogy teljesen jóllaktunk tőle. Matyi különösen, pedig ő szerintem legszívesebben folyamatosan evett volna a három nap alatt. Továbbindultunk, majd kimentünk a Canal Grande partjára a Halpiac (Campo D. Pescheria) mellett. 
Matyi meg is jegyezte, hogy milyen büdös halszag van a halpiac területén – bár az árusok már rég nem voltak ott. Szerintem ettől még hangulatosabb lett a hely. Itt volt egy traghetto átkelőhely is, amit mindenképpen ki akartam próbálni. A traghetto tulajdonképpen egy komp a csatorna két partja között, nem olyan szép és díszes, mint a gondola, viszont nem is kerül 70€-ban, csak ötven centbe. J Igaz az élmény is rövidebb… Egyszóval meggyőztem Matyit, hogy féleurót megér, hogy kipróbáljuk ezt is, úgyhogy beszálltunk ebbe az amúgy rendkívül instabil ladikba és egy perc múlva már a túlparton is voltunk. Arrafelé is sétálgattunk, bementünk a kisebb sikátorokba. Rendkívül érdekes látni, hogy autó és robogó hiányában itt a fiatalok a kis motorcsónakjaikkal indulnak bulizni, találkozni. Amikor már elég fáradtak voltunk akkor kimentünk a Ca’d’oro vaporetto megállójába, majd a Piazzale Roma-n keresztül tettünk még egy kört a Canal Grandén – így a lemenő nap fényénél is fotózhattam a csatornament házakat – majd hazahajóztunk a hostelbe.
Estére felélénkült a hostel környéke is. Sok fiatal az épület előtt vagy a part szélén ült csoportokban, s kártyázgattak, borozgattak, pizzáztak vagy zenét hallgattak. Mi felmentünk, lefürödtünk, majd Matyi lefeküdt pihenni egy kicsit, míg én lementem az ebédlőbe fociVb meccset nézni. A németek játszottak – azt már nem tudom kivel, de 4-0 lett a vége – nem is rosszul. A meccs közben feltűnt az a két brit lány is, akik a hostelbe való bejelentkezéskor voltak előttünk, és feltűnően csinosak voltak. Végül Matyi is lejött, majd a meccs végeztével még sétáltunk egyet a környéken.
2010. június 13. – Második nap
Kifejezetten jól aludtam, sőt kipihenten, tengerillatra, hullámzás és egy tengerjáró hajó mély kürtjének hangjára ébredtem – ennek sokan nem örülnének, de ennél jobb ébresztőt el se tudtam képzelni. Mindig bolondultam a hajókürtökért! :)
Mivel kaptunk reggelihez kupont, felkelés után egyből lementünk enni. Nagyon kis korrekt reggeli volt: két zseblebucihoz kaptunk mogyoróvajat, háromféle lekvárt, sőt volt kávé, tea, gyümölcslé és forrócsoki-automata is.
Reggeli után felkerekedtünk, mivel mára sűrű programnak néztünk elébe. Áthajóztunk a Szent Márk térre és a napot a Dózse Palota megtekintésével kezdtük. Még a diákjegy sem volt olcsó (7,5€), ráadásul további 5 € lett volna, ha audioguide-t is kérünk. Az első pár szobában csak oszlopok voltak kitéve, és amikor még a negyedik szoba is oszlopokkal volt tele, akkor Matyi már a fejét fogta. A belső udvar nagyon szép volt! 
Le kellett rakni a ruhatárba a táskánkat, ahhoz hogy felmehessünk a palota díszes termeibe. Bár tilos volt fényképezni, szinte mindenkinél volt fényképezőgép és amikor a biztonsági őrök nem figyelték, mindenki kattintgatott. Ilyenkor a kevésbé ügyesekre rámordultak az őrök (NO FOTO!!!). Volt egy terem, ahol két óriási földgömböt és az egész Földközi-tenger térségének térképét lehetett megtekinteni – ezt nekem is le kellett suttyomban fényképezni. Lélegzetelállító volt a nagy tanácsterem, ami egyébként Európa egyik legnagyobb belterű terme is egyben. Mivel Matyit az egész palotában a börtön érdekelte a legjobban, a túra végén oda is lementünk. Átmentünk a Sóhajok Hídján a börtönbe – a hídról vetettünk egy „utolsó pillantást” a tengerre, a szabadságra…és a Rolex hirdetésre, ami a Palota falait díszítette. A börtönben voltak olyan extrákkal felszerel cellák is, ahol volt külön fából készült ágy (vagy pad), de a többségében a kényelmes, faragott kövön lehetett aludni. Összességében érdekes volt a Palota, megérte bemenni.
Ezután elmentünk a Santa Maria della Salute templomhoz, ahonnan a napi városnéző túránkat kezdtük. A templom persze pont abban a két és fél órában volt zárva. Ahogy sétálgattunk a hangulatos kis utcácskákon egyik sarkon egy lelkes utcai „szólóénekesbe” ütköztünk, aki miközben zenélt, rendkívüli beleéléssel, és legalább olyan hamisan énekelte, hogy „áj ken szíííí….dö szánsájn……..in jor ááááoooááájzzz”. Ezt az élményt követően még többször kitört belőlünk ez az örökzöld rigmus. :)
Az Accademia melletti hídról (Ponte dell’ Accademia) gyönyörű kilátás nyílt a Canal Grandéra, innen több fotót is csináltunk. Az én Velencés útikönyvem borítóján lévő képet is pont innen fotózták. Ahogy ott álltam és gyönyörködtem a látványban, odalépett hozzám egy olasz férfi és roppant türelmetlen kézmozdulatokkal tudtomra adta, hogy kislányának a kb. háromméteres közelében nem kéne már állnom, mert nem igaz, hogy nem veszem észre, hogy ő fényképezne. Alig tudtam megállni, hogy ne röhögjek a képébe, mert elég abszurd módon adta ezt elő. Odébb mentem, viszont végignéztem a műsort. A türelmetlen kézmozdulatok most már a kislány felé irányultak, akinek – szegénynek! – sosem sikerült jól tartani a kezét, fejét, ami megfelelt volna a precíz, amúgy kompaktgépes fényképész apuka kompozíciós igényeinek. Nagy nehezen megcsinálta a képet, majd…jött anyuka!!! Természetesen ő sem tudott „helyesen” beállni, ráadásul a haja is folyton odalógott, ahova nem kellett volna, a táskáját meg feltette a korlátra („Vedd le a táskát onnan Anyus, belelóg a képbe!!!”)… Hát igen, nem könnyű feladat, ha valakinek a családtagjai nem tudnak megfelelően pózolni a képekhez! :)
Folytattuk az utunkat és nem sokkal később találtam egy szimpatikus borszaküzletet, ahol lehetett borokat kóstolni és hozzájuk illó falatokat venni. Kipróbáltam a prosecco-t, ami egy enyhén pezsgésű, száraz fehérbor, és elég elterjedt Velencében.
Ezután továbbindultunk, de a térkép már rég nem volt nálam, mivel úgyis mindig leértünk a kitűzött útról, mert annyira hangulatosak voltak a kisebb utcácskák, hogy sosem lett volna érdemes követni a kijelölt útvonalat. 
Végül valahogyan elkeveredtünk a Campo Santa Margherita-ra, ami egy hangulatos kis tér volt. Itt vettem egy szelet pizzát, Matyi követte a példámat. Ahogy ott ettünk egy padon, legalább három turistacsoport vonult el mellettünk, melyek minden tagja vagy egyenruhában, vagy egyenpólóban, egyenkitűzőt viselve feszített büszkén. A legröhejesebb a rózsaszín/magenta felsőt viselő 45-50 éves nők csoportja volt minden kétséget kizáróan.
Nem sokkal később megtaláltuk a híres Santa Maria Gloriosa dei Frari templomot is, ami nem véletlenül van Velence Top10 látványossága között! A belülről valami egészen lenyűgöző templomba mindenképpen megéri kifizetni a jelképes, másfél eurós belépődíjat! Nem szokásom utólag az útikönyvből kiírni azokat a tudnivalókat, amiket amúgy elfelejtenék, de mivel a templomban nem lehetett fényképezni – és nekem tényleg tetszett – mindenképpen emlékezni szeretnék az ott látott szép dolgokra. A templomnak belülről nem volt meg az a szokványos templomszerű tagolása: középen volt például egy kórusrekesztő, ami kicsit elkülöníthette a kórus tagjait, akik egyébként gyönyörűen faragott, domborműves üléseken ülhettek. Én leginkább ezt és a templom oldalára készített hatalmas Tiziano emlékművet és Canova piramis alakú sírhelyét emelném ki.
Ezt követően a San Polo kerületben bóklásztunk. Az útikönyv említett egy vicces nevű hidat ebben a városrészben, amit már csak a neve miatt is meg kellett keresnünk. A Mellek Hídja (Ponte de le Tette) egy szűk kis csatorna fölött ívelt, aki nem keresi aligha találja meg. Mi megkerestük, és boldogan pózoltunk vele – elképzelve, hogy párszáz évvel korábban a hölgyek itt gyakran fedték fel bájaikat. :)
A másik – legalábbis számomra – mulatságos dolog, amit mindenképpen meg akartam nézni az szegény Colleoni lovas szobra volt. Colleoni egy híres velencei zsoldosvezér volt, aki azzal a feltétellel hagyta vagyonát a köztársaságra, hogy szobrot emelnek neki a San Marco (Szent Márk Bazilika) előtt. A ravasz szenátus viszont a szobrot végül nem a Basilica di San Marco, hanem egy kicsi egyszerű templom, a Scoula di San Marco előtt állíttatta fel. Szegény szerencsétlennel jól kibabráltak! :)
A szobor mindentől messze, a Castello kerületben volt, de meglepő módon a Rialto hídtól egészen a szoborig, táblák mutatták az irányt. Amíg csináltam a térről, a szoborról néhány képet, Matyi leült valahova. Közben nekem teljesen kiszáradt a kontaktlencsém, és hiába próbáltam az ásítással járó könnyezéssel benedvesíteni egyre jobban zavarta a szememet. Végül bekéredzkedtem az egyik étterem mosdójával átmosni a lencsémet – szerencsére nálam volt a folyadék.
Ezt követően bementünk a téren lévő templomba, (Basilica dei Santi Giovanni e Paolo), ami a Frarihoz hasonlóan szintén nagyon szépnek bizonyult, ráadásul egyedülálló módon, lehetett belül fotózni, ezért még inkább belopta magát a szívembe. Matyinak nagyon tetszett, meg is jegyezte, hogy szívesen lakna itt, persze egy kis átalakítás ráférne szegény templomra. J:)
Ezt követően kisétáltunk Velence északi partjára, ahol a kórház is volt. Meglehetősen morbid – vagy hát más szempontból praktikus – hogy a kórházzal szemben egy kis szigeten van a temető. Kimentünk az Ospedale Civile vaporetto megállóba, de ekkor még nem döntöttük el, hogy merre tovább. Délután 5 körül még nem akartunk hazamenni, és végül sikerült meggyőzni Matyit, hogy nézzünk át Lido-ra, a tengerpartra. Ő inkább amiatt sopánkodott, hogy az a három csaj, akikkel a reptéren találkoztunk tuti nem lesz ott. Végül befutott a nekünk is megfelelő hajó, és Lido felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk, egyre borultabb lett az ég és arra gondoltam, lehet, hogy mégis igaza lesz annak a sok időjárás-előrejelző honlapnak, ami vihart jósolt vasárnapra és hétfőre is. Lido-n kiszálltunk és elindultunk az egyik úton, amelyik végén a partot sejtettük. Útközben láttunk egy a négycsillagos Hungaria Hotelt (hehe…csak négy csillag?!), majd mire kiértünk a partra a vihar előfutárának számító szél söpört végig a homokos strandon. Az idillinek semmiképpen sem mondható helyzet ellenére élveztük, hogy a tengerparton vagyunk. Én próbáltam vitorlázás közben lefényképezni egy sirályt, de pont akkor merült le az akkumulátor, amikor éppen fölöttem lebegett a madár. Na mindegy!
Ha már a tengerparton vagyunk, én nem megyek haza anélkül, hogy legalább térdig ne menjek bele a vízbe – úgyhogy levettem a szandálomat és lassan bementem a tengerbe. Persze a nagyobb és gyakran érkező hullámok gondoskodtak arról, hogy ne ússzam meg szárazon, de ahogy anno Scheveningenben történt, cseppet sem bántam, hogy a rövidnadrágom szára, feneke is tiszta víz lett, hisz ez mind poéén!!!
Végül jobbnak láttuk menni, mert a vihar tényleg közeledett! Nem mondhatnám, hogy jó ötletnek bizonyult félúton a megállóig megállni pizzát venni, hiába csak 2,5 € volt, és valljuk be, elfért még valahogy a gyomrunkban. Megvettük, de meglehetősen sietős gyaloglás közben kellett megenni, s nem győztük kiszedegetni belőle a ráhulló száraz virágszirmokat. Szerintem én le is nyeltem néhányat!
Ahogy sejtettük, a vaporetto megálló zsúfolásig volt emberekkel, akik próbáltak behúzódni oda az eső (merthogy az is elkezdett esni) elől és mielőbb felszállni egy hajóra. Bár nekünk csak a 2-es számú vaporetto volt a jó, nagy volt a kísértés, hogy elmenjünk valami mással, mivel már minden más számú érkezett, csak kettes nem. 
Voltak, akik a vízen vadul himbálózó megálló egyik részéről a korláton keresztül ugrottak át a másik bejárathoz, kockáztatva, hogy a kettő között a vízbe esnek. Hiába, az ember minden megtesz azért, hogy egy vaporettoval előbb menjen el. Végül megjött a miénk is, s elkezdtett felözönleni rá a nép, mindenki a hajó fedett részébe szállt. Míg a hajó orrában lévő máskor zsúfolt ülések üresen tátongtak. Egymásra néztünk Matyival. „Beülünk oda előre?” „Be!” – hangzott a válasz. Így is tettünk. Én még igyekeztem egy zsepivel letörölni az ülésen lévő vizet, Matyi szerintem még ezzel sem törődött. Végül nem mi lettünk egyetlen idióták akik a hajó belsejében lévő tömött szorongás helyett inkább a szellősebb, de jóval nedvesebb helyet választották maguknak. Mellénk ült egy amerikai srác a barátnőjével, akiről kiderült, hogy félévet Portmouth-ban tanult és most készült haza. A srác különösen nyitott volt a beszélgetésre, így beszélgettünk Velencéről, melyikünk merre járt, a külföldi félév élményeiről, az oktatási rendszerekről, a cseh és amerikai Budweiser közötti különbségről stb. Végül a párocska a Rialto-nál szállt le. Ekkorra már nemhogy elült a vihar, de a lemenő nap előkerült újra.
Mi folytattuk az utunkat a Canal Grandén, majd megkerülve Velencét visszaérkeztünk a hostelbe.
2010. június 14. – Harmadik nap
A mai napra a Velence környékén lévő szigeteket terveztük megnézni, nevezetesen Muranót, Buranót és Torcellót. Az már a vaporetto térképről is látszott, hogy ez a nap jó sok hajókázást tartogat, mivel az utóbbi két sziget kb. 9 km-re fekszik Velencétől.
A hostelünk előtt lévő Zitelle vaporetto-állomásról közvetlenül is indultak hajók Muranóba (41-es, 42-es), így csak föl kellett szállni ott egy hajóra, és már indulhattunk is Velence keleti oldalát megkerülve a Murano felé. Útközben elhaladtunk San Michele mellett is, ami a már említett temetőszigete Velencének.
Muranoban végül a fehér világítótorony tövében lévő Faro állomásnál szálltunk ki. A megállóról nyíló utcán kezdtünk el sétálni, majd az egyik ház kapjánál feltűnően sokan álltak, így mi is megnéztük mi lehet arra. Kiderült, hogy üvegfújó-bemutató ment éppen. Sajnos nem igazán voltak aktívak akkor az üvegfújók, ezért nem sokkal később továbbálltunk. Pár házzal odébb, egy üveg-csecsebecséket áruló boltocskának a bejárata mellé ki volt állítva néhány üvegfigura, melyek feltűnően olcsók voltak – összehasonlítva azokkal, melyeken a MURANO – Made in Italy matrica díszelgett. Itt nagyon szemeztem egy üvegkacsával, de végül nem vettem meg. Most már bánom egy kicsit.
Muranonak velencei mértékkel nézve sokkal kevesebb, kisebb utcája, csatornája volt, de így is egy kedves hangulatot árasztott. Szinte minden bolt ablaka tele volt üvegfigurákkal, vázákkal és a lehető legelképzelhetetlenebb üvegkompozíciókkal és díszekkel. A parti sétányon sétálva végül megint belebotlottunk egy üvegfújó-bemutatóba, melyre egy fiatal üvegfújó-segéd srác invitálta lelkesen az embereket. Bár 2 €-ba került az egész, egy kis gondolkodás után végül bementünk. Rendkívül jó döntésnek bizonyult, mivel az előbbinél sokkal komolyabb bemutatót láthattunk. A műhelyben két üvegfújó és egy segéd dolgozott, míg a közönségnek külön nézőteret alakítottak ki. A szemünk láttára készítettek csillárba való díszes égőket, vázát, de a legmeghökkentőbb volt, egy lobogó sörényű lovat, ami megállt a két lábán. A félórás bemutató után átterelték a népet a kiállítóterembe, ahol a már kész portékát lehetett megvásárolni. Potom párszáz euróért a világ bármely részére elszállítják törésbiztos csomagolásban a kiválasztott terméket. Épp akkor fizetett ki egy ausztrál férfi több, mint 900 eurót az egyik üvegcuccért, de olyan természetességgel, mintha hétvégén egy kiló kenyeret venne a péknél. Én mindenesetre meghökkenésemben igyekeztem koncentrálni, hogy a táskámmal ne verjek le semmit. 
Ezt követően Murano kevésbé népszerű (és szép) részeit is felfedeztük, majd visszakanyarodtunk a muranoi Canal Grande irányába. Matyi már kezdett nagyon éhes lenni – ezt abból lehetett észrevenni, hogy egymás után két Cerbona müzliszeletet evett meg, pedig azzal is szokott spórolni. Mi tagadás én sem utasítottam volna vissza egy jó kis „kéteurós” pizzaszeletet, de sajnos csak extrém drága éttermekbe botlottunk. Olcsó gyrosos vagy pizzéria reményében elsétáltunk a Canal Grande végéig, az ottani régi templom megkerülésével azonban visszafelé vettük az irányt. Felszálltunk egy vaporettora, ami a fehér világítótoronyig ment, ott leszálltunk, majd megvártuk a Burano felé közlekedő hajót.
Az út Buranoba körülbelül fél óra volt. Kiszállás után, mint biztató jel, megláttunk egy olcsóbbnak tűnő pizzériát. Persze kiderült nem volt az, de úgy véltük, ha a hajóállomás mellett ennyibe kerül, akkor ennél csak olcsóbb lehet a sziget belsejében. Hát nem! Mindenesetre Burano vidám színes házacskái egy ideig remekül feledtették az éhséget, szinte mindegyik szépen felújítva és a lehető legélénkebb színekben pompáztak. A szigetnek van egy temploma, melynek az eléggé durván megdőlt tornyát szinte mindenhonnan látni lehet. 
Annak ellenére, hogy milyen messze van Velencétől, meglehetősen sok turista érkezik a szigetre. Igyekeztünk a séta közben először fél szemmel, majd teljes elánnal a melegétel lehetőségeket keresni. Hamar be kellett látnunk, hogy ebből bizony étterem lesz, ami egyet jelent a „kéteuróshoz” képest drága pizzával. Kinéztünk egy helyet, ahol csak 8€ volt egy pizza. Megkértük a pincért, hogy az egy pizzát két tányéron hozza ki, mert szeretnénk elfelezni Ő ezen annyira megrökönyödött, hogy kb. 25 perc várakozás után durván, szinte lebaszta elénk a tányérokat és a pizzát. Még beszéltük is, hogy legszívesebben egy fillér borravalót sem adnánk neki, de a 10%-os szabály miatt ha majd adunk neki 9 €-t, akkor még jófejek is vagyunk. Erre a számla 13 €-ról szólt, mivel 2,5-2,5 €-t számolt fel a 8€-s pizzára!!! Menjenek a fenébe, ezt bezzeg nem írják sehova rá a menüre.
Ebéd után ettem egy fagyit, majd visszamentünk a hajómegállóhoz, és Torcello felé vettünk az irányt. Torcello-ra már csak azért is kíváncsi voltam, mert bár itt van 300 m-re Burano-tól, de Eszterék egy hónappal korábban nem mentek el ide. Kicsit reméltem, hogy nagyon szép lesz, és akkor majd mondhatom Eszternek, hogy kár volt kihagyni, mert olyan van ott, amit sehol máshol nem láthat…
Hát sajnos nem ez volt a helyzet. Be kell vallanom, hogy szegény Torcello igencsak feledhető volt, mivel az amúgy szép dómja fel volt állványozva és be volt zárva. Ezen kívül csak Attila trónja és a „korlát nélküli híd” volt, ami említésre méltó. Attila trónja egyébként egy pici, kőből faragott kényelmetlen ülés volt.
Itt Torcello-n bukott ki Matyiból az irigység, amiért szinte minden turista tükörreflexes géppel járkál, míg neki a tesójától kölcsönkért, lemerült kompaktgép jutott. Érdekes módon én mindig azokat vettem észre, akik kompakt gépet használtak, ezért azzal kezdtünk el – értelmes fiatalok módjára – játszani, hogy azt számoltuk, hogy a velünk szembejövő embereknek milyen gépe van. Én a kompaktokat, Matyi a tükörreflexeseket számolta. De aztán egy idő után abbahagytuk, mert volt, amiről nem lehetett egyértelműen eldönteni, és csak összevesztünk rajta.
Hazafelé elég sokat kellet hajózni. Miután kiszálltunk Velencében, meggyőztem Matyit, hogy még menjünk át a San Giorgio Maggiore szigetre (ami a Szent Márk térrel szemben van), mert a lemenő naptól olyan lenyűgözően szép, mély színekben pompázott, hogy teljesen megigézett. Átmentünk, közel volt, csak 1 vaporetto megállónyira. A templom zárva volt, sőt a sziget felét kitevő parkot sem találtuk meg, de mégis megérte átjönni.
Ezt követően visszatértünk Velencébe, és az eddigitől eltérő utakon indultunk el. Matyi az első olcsóbb helyen vett egy pizzaszeletet, de éppen kezdett roppantul elégedett lenni azzal a ténnyel, hogy hosszas gondolkodás után a lehető legjobb pizzát vette, mire kiderült, hogy rossz feltétű pizzát adtak neki a sütőből. Hagyján, hogy nem azt, amit kért, hanem egy olyat, amit az elején kizárt (asszem valami spenótos lehetett). Az utcákon szinte mindenki focilázban égett, mivel aznap este játszottak az olaszok valakivel. Mi is elhatároztuk, hogy beülünk majd egy helyre nézni a meccset. Ahogy keresgéltünk a megfelelő helyet, elhaladtunk az egy bár mellett melynek, aminél a többihez hasonlóan ki voltak pakolva asztalok és székek a bejárat környékére. Ott az asztaloknál hárman ültek, és elhaladtunk mellettük odaszóltak és rávenni minket, hogy mi is csatlakozzunk. Elsőre meg sem fordult a fejünkben, hogy maradjunk ott. Aztán eszembe jutott, Eszter javasolta, hogy mindenképpen kóstoljam meg a spritz-et, ami a velenceiek egyedülálló itala. Az alapja fehérbor, de adnak hozzá jeget, és még más italt is, amitől egészen különleges, édeskés íze lesz. Végül rábeszéltem Matyit is, hogy üljünk le. Nagy kár lett volna kihagyni ezt, mert az egész estét feldobta az a másfél óra, amit ott töltöttünk.
A társaság egy amerikai házaspárból és Matteo-ból, a helyi bártulajdonosból állt. Fura, de nagyon érdekes figurák voltak: Kate, a feleség, svéd kivándorlók gyermekeként már New Jersey-ben született, majd mivel egészen rossz tinédzser volt, a szülők úgy gondolták, hogy visszaküldik egy nyárra Svédországba a rokonokhoz, ahol majd a szigorú svédek jó modorra nevelik a lányukat. Kate elmondása szerint durvább dolgokat csinált azon a nyáron, mint egész addigi életében összesen. Később hozzáment egy maffiózóhoz, és közelről élte meg azt a közeget. Végül elege lett, és sikerült normális módon elválnia a férfitől, majd összeházasodott a jelenlegi ír-német ősökkel rendelkező, szintén amerikai férjével. A férfiről annyit tudtam meg, hogy van egy mostohalánya, aki Magyarországon volt cserediák, és egy év alatt megtanult magyarul.
Matteo, a maga sajátos angoltudásával, szintén igen beszédesnek bizonyult. Elmondta például, hogy ő még mindig mindent átszámol olasz lírába, és mennyivel kevesebb a reálértéke a keresetének, mióta euró van Olaszországban. Matteo mindenesetre mindent megpróbált, további vendégek idecsalogatása érdekében. Mivel a bár egy csatorna mellett helyezkedett el, több gondola is erre haladt el. Feltehetően nem egy gondolás Matteo barátja lehetett, mert megálltak a bár mellett, mire Matteo besietett pár pohárért és borért, és mielőtt a gondola továbbállt volna, ott termett 4-5 pohár borral. Ilyenkor melyik gondolában utazó turista hagyná ki a hangulatos gondolán borozást…?! Matteo végül elégedetten ült vissza hozzánk. :)
Mivel még mindenképpen akartunk focimeccset is nézni, csináltunk egy közös képet velük és elköszöntünk. Nem sokkal messzebb találtunk is egy kocsmát, ahol kitették a tévét az utcára és az emberek pedig körbeülték. Meccset ugye sör kíséretében lehet a legjobban élvezni, ezért kértünk is egy-egy sört (5-5 €-ért!, sebaj egyszer élünk). Persze hát nem pont akkor lőttek az olaszok gólt, amikor a sört vettük?! Na mindegy, kirohanva még éppen elcsíptük az ismétlést. Ezt követően alapvetően eléggé unalmas és felejthető mérkőzés következett, 1-1 lett a vége.
Ezt követően többnyire csak sétáltunk a városban, ettünk még egy töltött tekercset, én meg igyekeztem minél több éjszakai képet csinálni. Amikor felmentünk a Rialto hídra, pont a közepén játszott egy srác gitáron, nem is rosszul. Nemsokkal később meghallottuk, hogy magyarul beszél, Matyi teljesen megörült neki – és tőle szokatlan módon elhatározta, hogy ad neki pénzt. Ahogy elmentünk mellette, a srác kiderült, hogy egy szlovákiai magyar lánnyal beszélget és hevesen érdeklődik a lány iránt. Matyi végül meggondolta magát.
Ahogy haladt az éjszaka és egyre csak róttuk az utcákat éreztem, hogy egyre sürgősebben találnom kéne egy WC-t. Amikor már a belső frusztrációm erősebb volt, minthogy tovább hallgassak, bejelentettem Matyinak: „Iszonyúan kell sz*rnom!” „Nekem is.” – hangzott a válasz. Ez elképesztően megnyugtatott. Ezt követően egyszer egyikünkből, másszor másikunkból tört elő ez a kétségbeesett kijelentés, de ettől WC még csak nem akart elénk teremni. Teltek a percek, az órák, róttunk az üres utcákat, teljesen reménytelenül. Visszamentünk a Szent Márk térre, hátha ott nyitva van valami WC (hajnali fél 1 körül ami ugye eléggé valószínűtlen). Végül Matyi leült a kint hagyott székek egyikére, és diszkréten ráaludt az ölébe tett táskára. Ezalatt én egy művészfotó megkomponálásával foglalatoskodtam: mivel a tér közepén valamiért bokáig érő víz volt, gyönyörűen tükröződött benne a Dózse palota. Be is állítottam állvánnyal, időzítővel a gépet, hogy én is rajta legyek, majd körberohantam az óriási pocsolyát és bepózoltam úgy, mintha amúgy is csak ott álldogáltam volna. Gondoltam, milyen jól mutatna ha a pocsolyában állva én is tükröződnék, ezért nagy bátran bele is mentem a szandállommal, azt gondolva, hogy 3-4 centi mély csak a pocsolya. Eléggé elszámítottam magam, mert a bokám fölé ért a víz, szandállomnak esélye sem volt szárazon maradni. Ha már lúd, legyen kövér alapon, most már nem érdekelt hányszor és mennyit járok bokáig a vízben, csináltam 5-6 időzítős képet – persze a tükörkép már az elsőnél elszállt, mert zavaros lett a víz, attól, hogy beleléptem.
Végül én is leültem Matyi mellé, tettem pár elkeseredett kísérletet, hogy zsebkendőkkel felitassam a szandállomból a nedvességet. Elpihengettünk ott egy ideig, de csak nem akart olyan gyorsan telni az idő, mint szerettük volna, az székelési inger pedig csak egyre erősödött. Matyi kijelentette: „Nem érdekel, ideszarok a Szent Márk térre.” Nagy nehezen, de sikerült lebeszélnem a tervéről, pedig már nagyon elszántnak tűnt. Kimentünk a vaporetto megállóhoz, konstatáltuk, hogy még félórát kell várni az éjszakai vízibuszra. Kiszámoltuk, hogy onnantól számítva még legalább 25 perc, amíg a vonatállomáshoz érünk – ahol WC reményében, be is fejeződhetne akár szomorú kálváriánk. Egy örökkévalóságnak tűnt az amíg eljutottunk a hajóval a vonatállomásra. Ott újabb csalódás fogadott: be volt zárva! Ott már engem sem érdekelt, mit illik, mit nem, kinéztem az állomás melletti pár bokorból álló kis zöld területet és elszántan megindultam felé. Ez sem jött össze: két hajléktalan aludt ott édesdeden. Akkor már a hajunkat téptük, ilyen nincs!!! Már kínomban megszólítottam egy fura külsejű biciklis gyereket. Arra a kérdésre, hogy nem tudna a közelben valami nyilvános WC az volt a válasz:
„Hey man, pee into the canal!” – mondta a srác. :)
„Thanks, but I have to do a No. 2.” – feleltem.
„What?!” – kérdezte.
„I mean I have to shit!!!”
„Well, then shit into those bushes.” – az általunk már felfedezett bokrokra mutatva. Miután elmondtuk neki, hogy ott már próbálkoztunk, de tele volt hajléktalannal, már ő sem tudott többet segíteni. Eléggé abszurd egy szitu volt, az biztos.
Elmentünk a Piazzale Roma-ra, ahol nemcsak a buszpályaudvar, a rendőrség, a vaporetto végállomás, hanem kisebb park is volt. Pechünkre a járdaszint felett 80 centivel, ráadásul az utcai lámpák fényétől tökéletesen megvilágítva. Matyit már igáslovakkal sem lehetett visszatartani: kért tőlem egy üres Auchan-os zacskót és egy csomag papírzsebkendőt, majd bevonult az egyik bódé mögé. Miután elvégezte a dolgát, elégedett mosollyal jött elő rejtekéből, majd bedobta a csomagot egy kukába. Bennem közben tovább viaskodott a kultúrember és a fiziológiai szükségletek igénye. Akárhogyan is számoltam, még csak hajnali fél négy volt. Másfél óra a busz indulásáig, két és fél óra a WC-vel egyet jelentő reptér eléréséig. Be kellett látnom, a bennem lakó kultúrember csúfos vereségre van ítélve. Kerestem egy újabb Auchanos zacsit, kikészítettem két csomag zsepit, elfoglaltam egy szimpatikus bódé mögötti részt ....Mire sikerült tisztán magam mögött hagyni a terepet, tetőtől talpig leizzadtam. :) Utolsó fél liter vizemmel és szappannal igyekeztem minél jobban kezet mosni. Huh…összességében de szar élmény volt! :)
Kijöttem a buszpályaudvarhoz és megkerestem a reptéri busz megállóját. Egy lány várakozott ott, éppen egy útikönyvecskét olvasgatott. Egyből észrevettem, hogy Budapest térképe van az egyik oldalon, így hát építendő a nemzetközi kapcsolatokat, megszólítottam angolul. Kérdeztem, hogy Budapestre utazik-e? Igennel felelt, majd mondtam, hogy érdemes odamenni, sok a látnivaló blabla. Mosolygott, majd olvasott tovább, én meg vártam Matyit, hogy visszatérjen. Feltűnt, majd amikor 50 méteren belülre ért, elkezdte fennhangon mondani, milyen jó, hogy egy korábban kinézett helyre ment, mert ott mennyi ember halad el azóta…ám ekkor a lány megszólalt: „Ó, Ti is magyarok vagytok?!” Így ismerkedtünk meg Pálfi Margóval, aki február óta egy hajón szolgált, mint pincérnő (asszem pincérnő?!). Egész jól elbeszélgettünk vele, majd a busz indulásakor feltűnt a másik három lány is. Ők meg említették, hogy gondoltak ránk ma éjszaka, mert mivel mondtuk, hogy mára nem foglaltunk szállást, mehettünk volna hozzájuk éjszakára, mert ágy volt bőven. :)
Így leírva kihívóbbnak tűnhet, mint amilyen volt, de mindenesetre jól esett, hogy gondoltak ránk. Az út hátralevő része fáradt beszélgetésekkel, élménybeszámolókkal telt, Matyi főleg Margóval, én meg a többi lánnyal beszélgettem. Hazafelé egy alig egyhónapos Wizz Air géppel repültünk (HA-LWC).
Ferihegyen Margóval számot cseréltünk, bár sejtettem, hogy nem igazán fogjuk keresni egymást.
Matyi szokásától eltérően hazafelé, még hullafáradtan is többet lelkendezett Velencéről, mint akármelyik másik utazás után az adott helyről. De Velence nemcsak az ő szívébe lopta be magát. :) Velence rácáfolt azokra a korábbi hiedelmekre, hogy „büdös, halszagú” és „érthetetlen miért vannak annyian oda érte”. Én már értem. Szerencsés vagyok, hogy ott lehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése