2012. december 15., szombat

Erdély


Előzmények

Mint mindegyik idei utazásom, ez is úgy indult, ahogy a többi: csődbe ment a MALÉV! Az ezt követő fapados járatnyitási áradatnak köszönhetően több, röhejesen olcsó jegyet sikerült foglalnom, ám mindezek közül kétségtelenül a Kolozsvárba menő járat vitte el a pálmát a maga alulmúlhatatlan, mindössze 600 Ft-os árával (oda-vissza, mindennel együtt!). Hihetetlen belegondolni, hogy két BKV jegy áránál is kevesebből elrepülhetek valahova és még vissza, főleg ha az adott hely még érdekel is!
Három évvel korábban már voltam Erdélyben, akkor Marosvásárhelyet és környékét fedeztük fel Matyival – Kolozsvár már sajnos nem fért bele. Sebaj, majd most!
Matyit ezúttal is sikerült megnyerni útipajtásnak (valljuk be, egy 600Ft-os retúr repülőjegy elég jó ösztönző), így minden adott lett volna, hogy bepótoljuk, amit a legutóbbi erdélyi útnál ki kellett hagynunk.

Az élet (azaz a Wizz Air) azonban közbeszólt – a légitársaság az alacsony érdeklődés miatt mégsem indította el a kolozsári járatát, viszont kompenzációként ingyenesen át lehetett foglalni +/- 30 napos intervallumban bármelyik másik romániai járatra (ami gyakorlatban a bukarestit vagy a marosvásárhelyit jelentette). Mivel a román fővárosba is rendelkeztem már egy idei repjeggyel (oda Anita kísért el), kézenfekvően Marosvásárhelyet választottuk. Ráadásul sikerült az október 23-ai hosszú hétvégére átfoglalni a jegyeket, amely nemcsak azért ígérkezett ideálisnak, mivel szabadnapot sem kellett kivenni miatta, hanem mert Matyi szülinapján (október 20.) utazhattunk.  

Úgy terveztem, hogy ezúttal főként Hargita megyét járjuk be egy körút keretében, melynek első állomása Gyergyószentmiklós lenne, némi kitérővel a Békás-szoroshoz és a Gyilkos-tóhoz, majd Csíkszereda következne, mely után Székelyudvarhely érintésével Marosvásárhelyen végződne a kirándulás.

Elérkezett aztán az indulás napja…

       

1. nap: Érkezés Gyergyószentmiklósra (2012. október 20.)

Reggel hét óra körül keltem, csináltam két jól megtömött szendvicset az útra, majd főztem virslit magamnak reggelire. Alig álltam neki az evésnek, amikor Matyi telefonált („Te mit viszel? Nehogy valamit itthon hagyjak…”). Szépen beolvastam neki a szokásos útilistámat, majd visszatértem reggelizni.

Szerencsénkre Apa kivitt minket a reptérre, így az alsóhangon másfélórás tömegközlekedés helyett alig félóra alatt értünk ki Ferihegyre 2-re.
Döbbenetesen nagy tömeg várt minket a 2B terminálon – akárhova néztem az emberek hosszú, tömött sorokban kígyóztak a biztonsági ellenőrzésekre várva. Ennek ellenére meglepően dinamikusan haladt a sor és egész hamar átjutottunk különösebb motozás nélkül a kontrollponton.

Félórányi várakozás után megkerestük a beszállókapukat, ahol már gyakorlatilag le sem kellett ülni, már meg is kezdték a beszállítást. Az elsők között szálltunk fel a reptéri buszra (ami a repülőgépig viszi az utasokat), úgyhogy igyekeztünk az egyik szimpatikus ajtó közelében maradni, hogy alkalom adtán gyorsan meg tudjuk rohanni a gépet a legideálisabb helyfoglalás érdekében. Úgy tűnt, így volt ezzel az a nagydarab, pocakos, bajor parasztkalapra hasonlító fejfedőt viselő bácsi is, aki mögöttünk felszállva (engem közben a pocakjával diszkréten odébb taszajtva) beállt a busz amúgy sem túl széles ajtajába, makacs kapaszkodással jelezvén, hogy ő ugyan onnan egy tapodtat sem mozdul. Mit ne mondjak, a bácsi derékul állta a sarat, hiába szidták, taszigálták a mögötte felpréselődni igyekvő utasok, nem adta fel a kiváló pozícióját.

A gépünk 11.15-kor indult, s alig negyvenpercnyi repülést követően, egy időzónát átlépve, helyi idő szerint délután 1-kor érkeztünk meg Marosvásárhelyre.
Mindketten régi ismerősként üdvözöltünk ezt a piciny kis repteret, mivel három éve már jártunk erre. Meg kellett állapítanunk, hogy időközben méreteiben egyáltalán nem lett nagyobb, a terminálépület előtti betonplaccon ugyanúgy csak egy gép fér el, mint korábban. 


Mi több, a Marosvásárhely és a reptér közötti transzfert biztosító Balint Trans-os minibuszjáratra is ugyanúgy 7 lei a jegy, mint három éve! Nahát, Romániában nincs infláció?!
A buszra felszállva aztán egy rég nem látott, kedves ismerőst sodort be az ajtón a szél: Németh Zolit, az egyik egyetemi barátomat, akit már vagy öt éve nem láttam. Azóta láthatóan megemberesedett, viszont legalább annyira örült nekem, mint én neki. Anno még jó néhány jégkorong-mérkőzésre is ki tudtam csábítani, persze főleg UTE meccsekre, mivel nagy lila-fehér rajongó. Ő a barátnőjével érkezett Romániába és egy Marosvásárhely melletti kis faluban tervezték tölteni az elkövetkezendő napokat.    

Nem sokkal később elindultunk.  A buszút Marosvásárhely külvárosáig kb. 10 perc lehetett, amikor a sofőr hátrakiáltott, hogy „Buszpááályaudvar!”. Matyival alig eszméltünk fel, már mentünk is tovább, úgyhogy a következő megállónál („Vonatállomááás!”) már mindketten felpattantunk és gyorsan leszálltunk. Mivel nem néztem előre semmilyen buszt vagy vonatot, amivel Gyergyóba mehettünk volna (ember legyen a talpán, aki aktuális és megbízható román tömegközlekedési menetrendeket képes találni a neten), így elsőként a szebb napokat is megélt vonatállomás felé vettük az útirányt.  A legközelebbi vonat 16.10-kor, azaz több, mint két óra múlva indult volna, úgyhogy visszasétáltunk a buszpályaudvarra. Ezzel sem jártunk sokkal jobban, ugyanis a nap egyetlen (!) Gyergyószentmiklós felé közlekedő járata szintúgy délután 4-kor indult.
Végül maradtunk a busznál, viszont a hátralévő időben elsétáltunk egy közeli élelmiszerboltba vizet venni. Mivel a 2,5 literes ásványvíz olcsóbb volt, mint a pályaudvaron a félliteres, inkább azt vettem – ennek átkaként viszont cipelhettem a hatalmas palackot az elkövetkezendő másfél napban. 

Visszaérve a buszpályaudvarra már egyből a balkáni hangulatot árasztó, lepukkant peronokhoz mentünk, ahol a rozsdásodó tetőről csüngtek alá az egyes busztársaságok megviselt táblái a különböző úticélokkal. Végignézve mindegyiket „Gheorgheni” után keresve az egyedüli opció a VandorTrans Tours maradt, melynek táblácskáján a logó és az útvonal mellett csak annyi szerepelt, hogy: „16.00”.

A fekete minibusz már bent állt a helyén, az anyósülésen pedig egy fiatal fiú játszott a telefonján, aki úgy tűnt, mintha a sofőr fia lett volna. Magyar volt ő is – ez Marosvásárhely környékén egyáltalán nem meglepő, az már sokkal inkább, hogy az induláskor a fiú ült be a volán mögé. Tizenöt évesnek is alig nézett ki, viszont a korához képest finoman szólva is dinamikusan vezetett. Mi Matyival rendkívül élveztük a dimbes-dombos utakon való száguldozást, amely bármelyik jobb hullámvasúttal felvehette volna a versenyt. A csomagtartóba tett táskák és az ásványvizes palackjaink is ide-oda csúszkáltak hátul, sőt néha egy erősebb fékezésnél egészen az első ülésig előre gurultak.

Este fél 7 körül értünk Gyergyószentmiklósra. Mindketten első pillantásra szimpatikusnak találtuk ezt a kedves kisvárost – valahogy sokkal szerethetőbb hangulatot árasztott, mint Marosvásárhely. Otthonosabban is éreztük magunkat itt, minden magyarul volt kiírva, mindenki magyarul beszélt (a város 20 ezer lakójából 17,5 ezer magyar).
Elköszöntünk a sofőrsráctól (aki időközben volt olyan rendes, hogy telefonon megérdeklődte nekünk a holnapi, Gyilkos-tó felé menő busz indulási idejét is), írtam egy SMS-t a CouchSurfing-es szállásadónknak, Józsinak, majd elindultunk megkeresni a házát. Még e-mailben megírta a főbb tájékozódási pontokat („keressétek a rendőrséget…örménytemplom mellett kell elhaladni…Arany János utca…piros kerítés…”), így nem is éreztem szükségét különösebben rákészülni a keresésre (pl. GoogleMaps-ről térképet nyomtatni stb.). Így még poénosan is jött ki, ahogy minden járókelőt azzal szólítunk meg estefelé, hogy „merre található a rendőrség?”. Mindenki nagyon segítőkésznek mutatkozott, s mivel nagyjából egyfelé mutogattak, különösebb gond nélkül megtaláltuk Józsiék házát.

Alig nyomtam meg a kapucsengőt, már nyílt is a bejárati ajtó és Józsi széles mosollyal üdvözölt minket. Bemutatott minket az édesapjának, aki szintén kijött az udvarra, majd házuk végében lévő, különálló lakrészbe kísért minket. A szépen felújított, galériás emeletet teljes egészében megkaptuk, sőt megvetett ágy, a fürdőben pedig külön törölköző várt minket. Lepakoltuk a cuccainkat, gyorsan letusoltunk, majd lejöttünk a földszintre, mivel Józsi felajánlotta, hogy ha van még egy kis energiánk, körbevezet a környéken. 
A városka teljesen elcsendesedett így estére, de ez egyfajta kellemes hangulatot kölcsönzött neki. Néhány saroknyira Józsiék házától végül megtekintettünk az általunk annyira „keresett” rendőrség épületét, majd kicsivel odébb Gyergyószentmiklós egyik jellegzetességét, az 1730-34 között épült, várfallal körülvett örmény katolikus templomot. 

Innen egy utcányira, a Gyilkos-tói úton (Str. Lacul Roşu) található a gyönyörű szépen felújított Salamon Ernő Gimnázium épülete, melynek oromzatán a figyelmes szemlélő azonnal felfedezi az angyalok által közrefogott magyar címert. Mint Józsi megjegyezte erről, sokáig a románok nem engedték, hogy a címer kikerüljön, de úgy tűnik, a felújítás óta egyelőre szemet hunynak fölötte. Ez a középiskola a város talán egyik legszebb épülete, úgyhogy több oldalról is lefotóztam, amely láthatóan nagyon tetszett annak a három tinédzser korú helyi lánynak, akik jót mulattak a tényen, hogy a „turista” este 9 körül vadul fotózza az iskolájuk bejáratát. Egyik fotó után vigyorogva meg is kérdezték, hogy „Naa…jó lett?”. Fényképezéskor persze igyekeztem nem nagyon lemaradni Matyiéktól, mivel Józsi folyamatosan mesélt valami érdekes történetet – helyi dolgokról vagy éppen saját magáról. Az összes közül talán a legelképesztőbbnek azt találtuk, amikor tavaly a testvérével 4 hónap alatt, szó szerint bebiciklizték egész Európát. Gyergyóból indulva, átszelve a kontinenst egészen a Gibralátrig jutottak el, végig vadkempingezve és CouchSurfingelve, augusztus és november között közel 6000 km-t tettek meg. Az este folyamán többször utalt vissza erre a fantasztikus utazásra.
Közben folytattuk a városnézést, mialatt Józsi fél szemmel már egy beülős helyet is keresett. Elvitt minket a Művelődési Házba, melynek szintén van egy népszerű, zenés bárja, ám ott azonnal közölték velünk, hogy a hely ki van bérelve egész estére, úgyhogy rögtön tovább is álltunk. 
  
Végül a Márton Áron utcában található Nosztalgia Kávézóba ültünk be, ahol a helyi fiatalok éppen a magyarországi X-faktor döntőseiért szorítottak a TV köré ülve. Itt aztán órákon keresztül beszélgettünk néhány korsó Ciuc (csíki sör) mellett, melyet a legjobb székely sörként tartanak számon. 


Itt aztán egészen zárásig maradtunk, s nem sokkal indulás előtt a pultos lány még megengedte, hogy ingyen megnézzük az emeleten működő Marcipánmúzeumot. Az örménytemplom rendkívül élethű mását, díszes székelykaput, hatalmas esküvői tortát és népszerű mesefigurákat is megformáztak marcipánból. 
Végül utolsóként hagytuk a helyet – Matyi nagylelkűen meghívott mindannyiunkat, persze így a fizetéskor válthatott pár szót a neki igencsak tetsző pultos csajszival, akit az este során többször is lopva lefényképezett…

Hazaérve folytattuk az iszogatást, ugyanis Józsi nagy lelkesen megkínált minket egy bivalyerős (alsóhangon 70%-os) házi pálinkával. Ha ez még nem lett volna erőt próbáló kihívás, hozzáteszem, hogy a megszokottnál lényegesen nagyobb, székely felespohár is olyannyira csordultig volt töltve, hogy húzóra is csak három korttyal tudtam leküldeni ezt a tüzes italt. Mindezek tetejében, Józsi fejenként még egy-egy palack sörrel is kedveskedett nekünk. Én az enyémet – ismervén saját korlátaimat – eltettem szűkösebb időkre, viszont Matyi rövid tétovázás után („Egyszer van egy évben az embernek szülinapja!”) végül sörrel öblítette le a pálinkát, amelyet aztán egy újabb feles követett. Ezután „pihenésképpen” koreai filmzenéket és sorozatrészleteket mutogattunk egymásnak Józsival (Matyi ekkor már a fejét fogta és nem csak a pálinkától), mivel kiderült, hogy ő is rengeteg koreai sorozatot néz, sőt szinte mindegyiket látta, amit én is.
Az idő közben már hajnal egy óra körül járhatott, úgyhogy lassan elköszöntünk és felmentük aludni az emeletre. Éjjel aztán félálomban többször hallottam, ahogy Matyi hatalmas „gluggyokkal” vedeli a vizet a 2,5 literes palackjából…


2. nap: Békás-szoros és Gyilkos-tó (2012. október 21.)

A másnap kettőnk közül érthetően nekem hozott kellemesebb reggelt – szó szerint értve: Matyi ábrázata hűen tükrözte a tegnap esti pálinkázás áldásos hatásait.
Kilenc óra körül óvatosan egyensúlyozva lejöttünk a féltalpnyi szélességű fokokból álló emeleti lépcsőn, majd az étkezőbe érve örömmel tapasztaltuk, hogy Józsiék már kikészítették a reggelinek valót.
Egy nagyobb mélytányérnyi padlizsánkrém, finom házikenyér, különböző felvágottak, sajtok, saját reszelésű, erős torma és lábasban főzött tea várt minket. Már önmagában a padlizsánkrém is olyan finom volt, hogy pusztán ezzel jól laktunk volna (a másnaposságra pedig szintén kiváló étek – bizonyítjuk!), de így aztán tényleg egy szavunk sem lehetett. Miután degeszre ettük magunkat, felmentünk mindhárman az emeletre csinálni néhány közös képet, majd összeszedtük a holminkat.
A házból kilépve a friss, hideg, tiszta levegőt szinte harapni lehetett volna, a nap ugyanakkor már órák óta vidáman sütött. Józsi édesapja búcsúzásképpen még hátrahívott minket a nyúlketrecekhez és elbüszkélkedett a legnagyobb és legszebb nyulaival. Látszott is, hogy remek helyük van a nyusziknak, és azt leszámítva, hogy egyszer majd kondérban végzik, biztos ők is így gondolják ezt. :)
Legnagyobb örömünkre Józsi úgy döntött, csatlakozik hozzánk a mai kirándulásra. Ez a tény – legalábbis engem – rendkívüli módon megnyugtatott, mivel nem sok busz jár a Békás-szoros és a Gyilkos-tó felé, ráadásul fogalmunk sem volt, hogy ott a környéket hogyan lehet bejárni. Így hát kisétáltunk a Salamon Ernő Gimnáziummal szemben lévő buszmegállóhoz, ahol elvileg a Brassó felé tartó, 10 órakor érkező busz is megáll, ami egészen a Gyilkos-tóig visz minket.
Még Józsit is meglepte, hogy van egy ilyen járat, mindenesetre a busz pontosan érkezett, a jegy Gyilkostó településig 5 leibe került. (A Gyilkostó településnév, míg a Gyilkos-tó értelemszerűen magát a tavat jelenti.)

Az alig 12 fős kis minibusz útja lélegzetelállító szerpentineken vezetett, nem győztem gyönyörködni az erdővel borított, hegyes-völgyes vidék szépségein. A Gyilkos-tó végében álló hotel parkolójában tett ki minket a busz – ekkor az első gondolatom az volt, hogy milyen jó, hogy a vastag polár pulcsimon felül még a széldzsekimet is elhoztam, míg a második, hogy még így is vacognak a csontjaim. Irigykedve néztem azt a többtagú magyar családot, akik velünk együtt vágtak neki a Békás-szorosnak, és szinte mindenki közülük fehér, kötött, pomponos sapkát viselt, csak a pompon színe különbözött egyénenként. „Borzasztóan néz ki az a sapka…de ugyanakkor mit nem adnék most egy olyanért!” – gondoltam magamban, amikor még a kemény székely, a mindössze egy pulcsit viselő Józsi is megjegyezte: „Lehet, hogy egy kicsit alulöltöztem!” A hideg valósággal csípett, a leheletem pedig olyan tisztán látszott, mintha gőzmozdonyként füstöt fújtam volna. 
Maga a Békás-szoros (Cheile Bicazului) egyébként egy szurdokvölgy a Hargita megyei Hagymás-hegységben. A szorost több hegycsúcs fogja közre: a Kis-Cohárd (1344 m) és a Csíki-bükk (1264 m) a szoros elején, melyet nem sokkal később a szembetűnő szépségű, meredek szilkaorom, az Oltár-kő (1154 m) követ.
Utóbbi csúcsán jelenleg egy kereszt látható, amely a rendszerváltás után a sokáig a helyén magasodó, 7 méter átmérőjű vörös csillagot váltotta fel.
A szurdok aljában pedig a Békás-patak csordogál, melyet az Oltár-kő nyugati lábánál a Lapos-patak táplál. 

A szurdok hossza nagyjából 5 km, melyet nem elég, hogy kiépített turistaútvonal híján az autóút mentén kell megtenni, de mindeközben jelentős szintkülönbséget is le kell küzdeni. Időnként értékes perceket, métereket lehetett azonban nyerni, ha nemes egyszerűséggel levágtuk a kanyarokat. Amikor aztán egy meglehetősen meredek, a reggeli párától nedves és csúszós agyagos részen kellett leereszkedni, jobbnak láttam biztonságba helyezni a fényképezőgépet és minden idegszálammal a stabilnak tűnő pontokra koncentrálva – kissé nagypapa-tempóban – ereszkedtem alá, míg a többiek már rég lentről szemlélték az eseményeket. Nem lett volna kellemes innen alábucskázni, persze rám jellemzően akkor is inkább a felszerelésemet, ruhámat, fényképezőgépemet féltettem volna, mint saját magamat. De mivel sikerült különösebb bukfenc nélkül megúszni ezt a kis epizódot, visszanézve máris önmagától értetődő ötletnek tűnt itt rövidíteni, a plusz 15 perces kerülő helyett.   


Körülbelül másfél órába telt, míg elértünk a szurdokvölgy végéhez, ahol a minimálisan kiszélesített út szélén szuvenírárusok kínálták a portékáikat. Meglehetősen fárasztó volt az út, pedig eddig csak lefelé jöttünk, ezután még vissza is kellett valahogy jutni a tóhoz. Józsi javasolta, hogy próbáljunk leinteni egy minibuszt, mert bevett szokás errefelé, hogy tömegközlekedés híján elviszik egymást az emberek.

Az örökkévalóságnak tűnő visszaúton egy minibusz sem jött, és mintha az autók is többnyire az ellentétes irányt választották volna, úgyhogy nem nagyon volt érdemi lehetőségünk elvitetni magunkat senkivel. Az egyik kanyarban aztán hozzánk csapódott egy kistermetű, fiatal kóborkutya, mely annak ellenére, hogy rettentően félt az autóktól, időről időre utána iramodott némelyiknek, mintha csak a gazdája kocsiját akarná megtalálni. Sajnáltuk szerencsétlent, biztos nagyon éhes lehetett, úgyhogy Matyi odaadta neki az egyik kakaóscsigáját, de meglepetésünkre a kutya egy rövid szaglás után otthagyta és jött tovább utánunk. Mivel fel-alá rohangált mellettünk az autóúton, sokszor csak a vakszerencsének köszönhette, hogy nem csapta el egy autó sem. A végére már mindhárman attól rettegtünk, hogy ne kelljen végignézni, hogy egy kocsi átmegy rajta. Valahogy aztán túlélte a kutyus ezt a veszélyes útszakaszt, s Matyi őszinte örömére a Gyilkos-tóhoz visszaérve sikerült leráznunk valahogy. 
Ekkorra már mindhármunk szeme kopogott az éhségtől, úgyhogy a tó melletti kis bazársornál megálltunk ebédelni. Mindhárman miccset ettünk, egy nagy adag szalmakrumplival. A miccs egy jellegzetes román étel, amit többféle darálthús keverékéből (marha-, sertés- és borjúhúsból) készítenek, s fokhagymával és feketeborssal fűszerezik, majd grillen úgy sütik meg, hogy ne száradjon ki nagyon. Nagyban hasonlít a balkáni népek csevapcsicsijéhez. A szalmakrumpli pedig az egyszerű sültkrumpli helyi elnevezése.

Ebéd után lesétáltunk a Gyilkos-tó partjára, ahol legnagyobb örömömre lehetett csónakot bérelni. A litván Trakai vára körüli csónakázás óta elhatároztam, hogy ha szép helyeken van lehetőség csónakba pattanni, akkor ezt vétek lenne kihagyni. Józsi a leghatározottabban elzárkózott az ötlet gondolatától is, hogy ilyen imbolygó, ladikba szálljon be, s bár Matyi sem lelkesedett túlzottan, de könnyen meg lehetett győzni, mivel felajánlottam, hogy fizetem az egészet,. Egy kétfős csónak félórára 15 leibe került, ami felett még 10 leinyi kauciót kellett leadni arra az esetre, ha kárt csinálnánk a hajóban, vagy késve érnénk vissza.

Nem tartom magam egy béna evezősnek, de nem volt könnyű evezni ezzel a kicsi csónakkal, főleg mivel az evezőlapát rúdja nagyon könnyen kijött a tartójából. Kezdetben én eveztem, Matyi navigált („Ne arra menj!!!...ott egy fatönk…nem arra…úgy…ott is fatönk…rá fogsz menni…huhh…épphogy elmentünk mellette…”), majd cseréltünk, közben pedig kismillió képet csináltunk egymásról és a mesésen szép környékről.
Egyébként a tó 1837 nyarán keletkezett, a Gyilkos-kő északnyugati lejtőjén felhalmozódott törmelékanyag lecsúszása következtében, mely a nagy esőzések hatására zúdult le és zárta el a völgyet, ahol több patak is egyesül. A Vereskő-patak hordaléka sokszor rozsdavörösre színezte a tó vizét, innen a tó másik neve, a Veres-tó.
A népi névmagyarázat összefüggésbe hozza a "vörös" és a "gyilkos" jelzőket azzal a legendával, ami szerint az összeomló hegy maga alá temette a völgyben legelésző nyájat pásztorostól együtt, és a felszivárgó vér sokáig vörösre festette a tó vizét.

Egy másik legenda szerint egy közeli forrás mellől rabolta el egy hegyi zsivány a szépséges Fazakas Esztert, majd a Cohárd tetejére vitte. A lány a hegyek szelleméhez fohászkodott segítségért, mivel nem akart a zsivány felesége lenni. Sikolyát megértették a sziklák és azon a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, és a már említett pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett. A leomló hegyoldal teljesen elzárta a völgyet, ahol korábban még a Vereskő-patak csobogott, s a megáradt patak vize az így keletkező gát mögött gyűlve létrehozta a Gyilkos-tavat…
Legenda ide vagy oda, mesés látványt nyújt a tó fenyőcsonkokkal teletűzdelt vízfelülete. Sajnos ez az elárasztott erdő napjainkban rohamosan pusztul. Bár a fenyőcsonkok víz alatti részét a kalciumkarbonátos, vasoxidos víz konzerválta, a víz feletti részét a fagyás-olvadás, a korhadás erősen megcsonkította. A múlt század elején állítólag még akár 3-5 méter magas facsonkokat is lehetett látni, míg mára a 30-50 centiméteres magasságot alig érik el. A másik veszélyforrása a feltöltődés, mivel évről évre jelentős mennyiségű hordalék kerül a tóba, mely emberi beavatkozás nélkül akár 70-80 éven belül teljesen feltöltődhet. Akármi is lesz a tó sorsa, szerencsések lehettünk, hogy mi még így láthattuk.
A csónakázás után még sétálgattunk a tóparton egy kicsit, majd fél öt tájban visszatértünk a parkolóba. Mint megtudtuk, az utolsó Gyergyó felé induló busz délután kettő (!) óra körül elment, amely már csak azért is teljességgel érthetetlen, mivel a tó partja, környéke és a bazársor dugig volt emberekkel. Kizárásos alapon tehát maradt a stoppolás. Mint elég hamar kiderült, hacsak én nem szerzek valakit, aki elvisz minket, egyhamar nem jutunk ki innen – Matyiról csak úgy sütött a szkepticizmus („Úgysem találunk senkit, elvisz mindannyiunkat…”) és Józsi is leginkább csak a terepet pásztázta, a legalkalmasabb autós megszólítása végett. 

Én nem teketóriáztam sokat, elkezdtem végigkérdezni az autójuk felé igyekvő embereket, buszsofőröket, de mindenhol falakba ütköztem. Kezdetben, naivan arra gondoltam, van valamiféle „magyar szolidaritás”, úgyhogy a magyarországi rendszámúkkal próbálkoztam elsősorban. Be kellett látnom, hogy honfitársainkra ilyen tekintetben a legkevésbé sem számíthatok, s hiába a minibusz hátuljában tátongó 5 embernyi hely, vagy a félig üres autók, mi magyarok inkább nem szeretjük kisegíteni a stoppolókat. Volt például egy fiatal pár, egy hatalmas, anyahajó méretű Audival, akik ráadásul éppen Csíkszeredában mentek, hely is volt náluk, de még kettőnket sem vittek el, mondván „Ööö…több helyen is megállunk addig…úgyhogy nem lenne nektek kényelmes…úgyhogy inkább nem.
Ezután inkább román rendszámúakkal próbálkoztam és lám, a siker nem is maradt el! Egy lerobbant, utánfutót húzó Dacia állt meg mellettem, s bár a benne ülő, késő negyvenes éveikben járó román házaspár sem magyarul, sem angolul nem beszélt, azt megértették, hogy „Gheorgheni” és lelkesen mutogatták, hogy beülhetek. Mondtam nekik, hogy rajtam kívül még ketten lennének (pár méterre lévő Matyiékra mutatva), de úgy tűnt, ez sem számított nagy gondnak, Józsiék is bepattantak és indultunk is. Józsi lebeszélte velük románul, hogy Gyergyó felé megyünk, ahol ő majd kiszáll, minket pedig egy faluval tovább visznek. Innentől fogva nem is szóltak hozzánk egy szót sem, viszont a férfi lelkesen dudorászta a rádióból szóló, kissé monoton, pattogós román népzene dallamát. A bizarr hangulathoz hozzátartozik, hogy körbenézve a kocsijuk belső terében szinte minden irányból keresztek és Szűz Máriás képek és matricák figyeltek ránk.   

Visszaérve Gyergyószentmiklósba megálltunk az örménytemplom mellett, elbúcsúztunk Józsitól. Mondta, hogy lebeszélte a sofőrrel, miszerint a szomszédos falunál (Tekerőpatak), a Csíkszeredában menő 12-es főút mentén fog kitenni minket, mivel ott lesz a legkönnyebb fuvart szerezni Csíkba. Megköszöntük a temérdek segítséget, amit tőle kaptunk, majd továbbhajtottunk.

Nem is kellett innen túl messzire menni – a Gyergyószentmiklóstól mindössze 4 km-re található Tekerőpatak (Valea Strâmbă) nevű falucskánál szálltunk ki. Innen már gyakorlatilag gyerekjátéknak tűnt eljutni Csíkszeredába, mivel szinte kivétel nélkül minden, 12-es főúton haladó autó arrafelé tartott. Látszott Matyin, hogy az eddigi elképesztően mázils utunk az ő hitét is visszahozta a stoppolásban, így tőle szokatlan lelkesedéssel állt ki feltartott hüvelyujjal az út szélére. Annyira lelkesek voltunk, hogy még fogadtunk is abban, mennyi idő múlva vesz fel minket valaki: Matyi negyedórát mondott, amire én nagyvonalúan 10 percet vágtam rá. 

Aztán telt-múlt az idő…de senki sem akart megállni nekünk. Próbálkoztunk mosolygó arccal, szomorkodó arccal, lelkes, kézlóbálós-integetős módszerrel, hitevesztett, „valaki már szánjon meg tekintettel”…egyik sem tűnt valami hatékonynak. Érdekes volt figyelni az egyes sofőrök reakcióját is: volt aki, úgy tett, mintha észre se vett volna, mások a kezüket széttárva mutatták, hogy sajnos tele vannak, pedig amúgy „olyan” szívesen megállnának, vagy éppen a mutatóujjukkal a lefelé mutattak, ami azt jelenti, hogy helybe jönnek, vagy nem mennek tovább.

Már lassan 50 perce szobroztunk ott, amikor az egyik kocsi lassított, majd megállt pár méterre tőlünk. Először megörültünk, majd amikor két, szintén stoppos lány kiszállt, azt hittük, hogy nem is miattunk álltak meg. Az egyik csaj aztán látva a tétovázásunkat mondta, hogy nyugodtan üljünk be, biztos elvisz minket is az autós. Az legyintett is, hogy beszállhatunk, Csíkszeredába megy ő is. 
A sofőr távolról sem számított bőbeszédűnek, egy-két mondat után fel is adtam egy lehetséges párbeszéd lehetőségét. Az egyórás út alatt annyi derült ki róla, hogy Nagyszebenből származik, jelenleg Csíkszeredában dolgozik, nem ismeri a várost, csak a lakásáig és a Kaufland nevű hipermarketig vezető utat tudja. Ezzel ki is merült köztünk a kommunikáció, helyette inkább a lemenő nap által narancsos színben úszó tájat figyeltem. 
  
Végül a Kaufland parkolójában tett ki minket, s mivel fogalmunk sem volt merre lehetünk, írtam egy SMS-t Rékának (a csíkszeredai szállásadómnak). Azonnal válaszolt is, hogy maradjunk csak ott, eljönnek értünk kocsival.

Tíz percet sem álldogáltunk ott a Kaufland tábla alatt, amikor a hátunk mögül megszólított minket egy fiatal lány. Bár csak egy képet láttam róla CouchSurfing-en, de azonnal felismertem benne Rékát. A barátjával, Szilárddal jöttek ki elénk és vittek haza, ahol aztán a fiú elköszönt.
Réka betessékelt minket a házba, ahol az egész család éppen az ebédlőasztalnál ült. Bár bemutatkoztunk mindenkinek, így sem volt könnyű összerakni ki a rokon és ki tartozik a szűk családba. 
Rögtön hellyel kínáltak minket, s mihelyst leültünk, éreztük, hogy az összes tekintet ránk szegeződik. Érdeklődtek az utunkról, az eddig látottakról. Nem sokkal később a rokonok távoztak, Réka pedig megmutatta a helyünket, mely az emelet egyik lakrészében kialakított, matracos „vendégszoba” volt. 
Miután letettük a cuccukat, egy kicsit körbenéztem az emeleten, s azonnal kiszúrtam azokat a spotlámpákat és reflektorokat, amelyek különös módon az egyik szekrény felé irányultak. Érdeklődve fordultam Rékához, aki aztán megmutatta a saját maga tákolta, kis privát fotóstúdióját. Nagyon szeret fotózni, s az enyémhez hasonló, komoly, tükörreflexes gépe van. Bementünk a szobájába, mutatott néhány általa készített jó képet, amivel fotópályázatokon szokott indulni. Látszott rajta mennyire szeret fényképezni, ugyanakkor úgy tűnt, szülei nincsenek oda az ötletért, hogy ez legyen a szakmája (amit istenigazából szeretne), hanem inkább a gazdasági pályát szánják neki. Igyekeztem minél inkább bátorítani a fotózásra, ugyanis szerintem szűklátókörűségre utaló tévhit azt gondolni, hogy ezzel nem lehet befutni. Remélem, nem hagyja abba, kár lenne érte, szerintem igen tehetséges.

Nem sokkal később anyukája szólt, hogy menjünk le, kész a vacsi: rántotta – méghozzá fürjtojásból! Wow, fürjtojás?! Ne gondoltam volna, hogy itt ilyen ínyenceknek való étel jár vacsorára!
Nagyon gazdag, finom rántottát kaptunk, melyhez összesen (az 5 adagra) 80 (!!!) tojást használtak fel. Réka és apukája állítólag nyersen, héjastul (!) is megeszik a fürjtojást – amit eleinte én el sem tudtam képzelni, hogy lehet. Aztán anyukája kihozott két újabb tojást, amelyből az egyiket az apuka teketóriázás nélkül bekapta, megrágcsálta és szőröstül-bőröstül (inkább héjastul) lenyelte. Mindkettők szeme elkerekedett ezt látva, majd Matyi elé tette a másik tojást: „Most Te jössz!” Én már készítettem is a gépemet, hogy levideózzam a nagy pillanatot. Matyi sem szöszölt vele sokat, bekapta ő is, bár még öt perc elteltével is a héjdarabokat rágcsálta. Apuka ezután büszkén megveregette Matyi vállát és azt mondta: „Ez az ember nem tápos!” Erre már mindenki hangosan nevetett…
Jó hangulatú este volt, sokat beszélgettünk. Apuka sztorijait nagyon bírtuk, különösen a helyi székely emberekkel kapcsolatosokat. A családról is megtudtuk néhány dolgot: Apuka használtautó-alkatrészkereskedéssel foglalkozik, a műhelyszobája egyben a boltja is, mely az utcára nyílik. Anyuka a helyi meteorológiai állomáson dolgozik, míg Réka nővére (aki csak kezdetben csatlakozott hozzánk) Finnországban tanult. A családról úgy általánosságban elmondható, hogy imádják és gyűjtik a Trabantokat – összesen 4-5 van már belőle a hátsó kertben, s egy kivételével az összes működik még. Ahogy Réka mondta, ők ilyen „gyűjtögető” család, a ház szinte minden négyzetméterére jut valamilyen kis szerzemény.

Amikor későre járt már, szépen lassan elszállingóztunk aludni. De micsoda egy nap volt!      


3. nap: Csíkszereda és Székelyudvarhely (2012. október 22.)

Másnap reggel mire lejöttünk az emeletről, már szépen megterítve várt minket a reggeliző asztal. Házikenyér, többféle felvágott, sajt, zöldségek, valamint egy tálba kitéve valami beazonosíthatatlan, sárgás színű krém. Rögtön meg is kérdeztem Rékától, mi ez? „Ez? Hát…böff!” – válaszolta magától értetődően. Mint aztán kiderült, ez a rejtélyes böff nem más, mint amit mi francia salátának hívunk.
A reggelihez egyébként Réka barátja, Szilárd is csatlakozott hozzánk, majd így négyesben vágtunk neki a mai napi városnézésnek. Hétfő lévén, Rékának bizony iskola lett volna ma is, amit csak azért hagyott ki, hogy minket mindenhol körbevezethessen.

Már 10 óra körül járhatott az idő, amikor elindultunk otthonról, ennek ellenére olyan hatalmas, sűrű köd telepedett a városra, hogy 7-8 méterre is alig lehetett ellátni. Csíkszereda városát két irányból is hegyek veszik körül, így itt teljesen megszokott a reggeli, gyakran még ennél is sűrűbb köd.
Első megállónk, a napjainkra Csíkszeredával már egybenőtt Csíksomlyó volt. A Kis-Somlyó lábánál található Hűség Forrása mellett parkoltunk le, ahova a helyiek emberöltők óta járnak borvízért. A borvíz a vulkáni utóműködés eredményképpen létrejövő, nagymennyiségű nátrium-karbonátot tartalmazó, savanykás ízű ásványvíz, melynek fogyasztása a mai napig rendkívül népszerű az erdélyi emberek körében. Állítólag ivókúra keretében fogyasztva kiválóan alkalmas savtúltengéses gyomorbántalmak és emésztési zavarok kezelésére.
A forrás mellett egy tábla szólítja meg az erre tévedő vándort, akinek egy Miatyánk elmormolása után hármat kell kortyolnia ebből a forrásvízből (Atya, Fiú, Szentlélek nevében), mielőtt nekivágna Csíksomlyó szent hegyének.

Mi is feltöltöttük a palackjainkat, majd megkóstoltuk ezt a különleges forrásvizet. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebben ízlett volna – határozottan olyan vasas íze volt, mintha egy régi vonat oldalát nyalogatnám. Ugyanakkor megnyugtattam magam azzal, hogy biztos milyen egészséges, ezért igyekeztem kevésbé láthatóan elfancsalodni. A kút mögötti lápos területen található a Barátok Feredője, mely a csíksomlyói barátok által, az itteni forrásvíz medencébe gyűjtésével kialakított fürdőt takarja. Fadeszkákból kiépített úton lehet az egyes részeit megközelíteni, ám ezen is csak óvatosan lehet közlekedni, mivel sok helyen már elég rendesen elkorhadt a fa vagy kilazult a szögelés. Matyi például a nagymedencéhez vezető úton úgy lépett egy rosszul rögzített deszka szélére, hogy teljes lendületével előre borult és csak azért nem esett hatalmasat, mert éppen előtte álltam és párnaként felfogtam az esését. 

A hatszögletű, fadeszkákkal kialakított gyógyvizes nagymedence nem nagyobb, mint egy közepes méretű jacuzzi, ráadásul közelebb lépve látható, ahogy buborogva tör fel a víz. Letérdelve mellé beledugtam a kezem – a víz jéghideg volt. Szilárd szerint egészen derékig ér, úgyhogy nem érdemes ilyen időben ruhástul beleesni. A medence mellett található nagyobb, tányérformájú szikladarab, az Isten széke, melynek mélyedéséből Réka a távozásunkkor kisöpörte az oda elnyomott cigarettacsikkeket. Ezután az innen pár méterre lévő lábfürdőt néztük meg. A hagyomány szerint a szeretet, tisztelet és a megbecsülés legnagyobb foka egymás lábának megmosása, ezért a szerelmes párok használnak fogadalmuk megerősítéseként is használják ezt lábfürdőt. Elsőként az asszony merít a vízből, s mossa és törli meg urának a lábát, majd fordítva, de kizárólag ugyanabban a vízben. Egy merőke víz 10 évre szóló fogadalmat jelent, amit később meg is lehet hosszabbítani.   

A lábfürdőhöz vezető útról egy érdekes, fűzfaágakból készült kompozícióhoz is el lehet sétálni, mely elvileg Szűz Máriát ábrázolja. A helyiek által csak „Fűz Mária”-ként becézett alkotáson, egy bizonyos helyről keresztülnézve pont a Csíksomlyói kegytemplom két tornyát fogja közre. 

Ha a lápos terület másik irányába indultunk el, találtunk egy Holdórát, melyről sehogyan sem tudtuk kitalálni, hogyan működhet. Kicsivel odébb egy hangulatos, szintén fűzfaágakból készült, lugasos pihenőhelynél álltunk meg, ahova a mai fiatalok kijárnak inni és dohányozni. A kijárat mentén található Napórát (nap híján) sem tudtuk tesztelni, jól jár-e, viszont legalább a tőle sugárirányban rovásírással a deszkákba vésett aposolok neveit megpróbáltuk kibetűzni az útikönyvem hátuljában lévő ABC segítségével. Külön sikerélményként könyveltük el, amikor egy írás fölött percekig állva négyen megszültük az első nevet: „Júdás Tádé”. 
Ezután visszatértünk a kocsihoz, de alig tettünk meg 100 métert újból ki kellett szállni, ugyanis a Kis-Somlyóra jelenleg nem lehet autóval felhajtani. Innen aztán felmásztuk a meredek domboldalon egy nemrég készített, Szent Koronát ábrázoló emlékhelyhez, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt Csíkszeredára, a szemben magasodó Hargita hegyvonulataira és az egész Csíki-medencére. Az időközben verőfényes napsütésbe átcsapó idő ellenére, a medence túlsó felét még ekkor is sűrű ködtakaró borította. A magával ragadó látvány egészen megérintett, úgyhogy csak álltam ott és néztem a messzeséget…különleges pillanat volt.
Néhány percnyi ámuldozás után folytattuk az utunkat fölfelé a dombon. Szilárd mesélte közben, hogy minden évben a pünkösdkor megrendezésre kerülő búcsú alkalmával akár félmillió ember is érkezhet ide, s ilyenkor felvonó vagy busz híján mindenki – még az idősek is – gyalog másszák meg ezt a meredek domboldalt, hogy feljussanak a Kis-Somlyó tetején álló három kápolnához. Állítólag a hatalmas tömegnek köszönhetően hamar kijárt, nedves saras-agyagos föld elég balesetveszélyes, így néhány bokaficam, lábtörés mindig szokott történni ilyenkor. 
Dobtunk néhány banit az 1773-ban épített Szent Antal-kápolna kapuján, majd felmentünk a 1456-os nándorfehérvári győzelem emlékére alapított Salvator-kápolnához. 
  

A kápolna előtt álló, rendkívül régi kőoszlopot az első, 1576. évi csíksomlyói búcsú emlékére készítették. Megkerülve a kápolnát, a domb túloldalán, Szilárd egy sífelvonót mutatott nekünk, amelynek egyik üléskabinja pár éve néhány fiatal hülyéskedésének köszönhetően úgy szakadt le, hogy végigszántott négy kertet a hegyoldalban, mire megállt. 
A Kis-Somlyó túlsó, lankásabb oldalán azonnal felismertem a Makovecz Imre által tervezett jellegzetes szabadtéri oltárt, amely előtt elterülő tisztáson a búcsú alkalmával több százezer ember szokott gyülekezni.

 Az oltárnál állva készítettünk néhány csoportképet magunkról, majd visszaúton jól mulattunk azon, hogy Szilárd (aki apukája révén félig lengyel) lengyelül beszélt hozzám, mire én kínaiul válaszoltam valamit, miközben persze egyikünk sem értett egy szót sem abból, mit mond a másik. 
Visszaérve a kocsihoz, következő állomásként legurultunk a Csíksomlyói kegytemplomhoz, mely napjainkig a székely és csángó magyar katolikus hívek egyik legismertebb zarándokhelye. A templom története 1448-ig nyúlik vissza, amikor Hunyadi János a marosszentimrei győzelemért hálából alapította a korabeli gótikus templomot. Jelenlegi formáját több mint 70 évnyi építés után 1876-ban nyerte el. Legnagyobb értéke a 16. századi, 227 cm hosszú, fából faragott Mária-szobor, amelynek csodatevő képességet tulajdonítanak. A szobor két oldalán elhelyezett kis márványtáblácskák mind köszönetet mondanak a csodálatos gyógyulásokért és hitbeli megerősödésekért. 


Szilárd mesélte, hogy a legenda szerint, egyszer zsiványok megpróbálták ellopni a szobrot, de hiába fogtak ökröket a szekér elé, képtelenek voltak elvontatni, az meg sem mozdult. Így aztán végül inkább visszarakták a helyére a szobrot. 
Innen tettünk még egy rövid kitérőt a Csíksomlyóval egybenőtt szomszédos faluba, Csobotfalvára. A dombtetőn magasodó Szent Péter-plébániatemplom mellett parkoltunk le, mivel Rékáék meg akarták mutatni az itteni temetőben található, rendkívül régi sírokat, egészen 1700-as évekből. Mesélték, hogy érdekes módon a nagymamáik korábban szomszédok voltak a faluban, s végül úgy hozta a sors, hogy itt, ebben a temetőben is szomszédok lettek.
 


A templomot zárva találtuk, így egy rövid nézelődés után eljöttünk, s hazafelé vettük az irányt. Réka beugrott apukája műhelyébe egy kis pénzért, majd Csíkszeredát átszelve elvittek minket a városhatártól nem messze, az Olt patak partján található Zsögödfürdőre. Az ásványvizeiről híres fürdőtelepen is van borvizes kút, ahol újból utántölthettük a flakonjainkat. 
Innen – egy tankolást közbeiktatva – egyből hazamentünk, s mivel ebédig még volt szabad félóránk, elsétáltunk a Rékáék házától 5 percre lévő, gyönyörű, szecessziós stílusú Márton Áron Gimnáziumhoz, melyet méltán tartanak Csíkszereda legszebb és legimpozánsabb épületének. Réka egyszerűen csak „Marci”-nak becézi. Jól ismeri minden szegletét, ugyanis éveket járt ide iskolába, úgyhogy rögtönzött idegenvezetés keretében körbevezetett minket az épület folyosóin és az udvaron. 
Ezt követően hazatértünk ebédelni, s a reggelihez és a vacsorához hasonlóan ez is nagyon finomra sikerült: első körben húslevest kaptunk, majd pedig krumplipürét pörkölttel és savanyúsággal. Evés után Réka megmutatta a hátsó udvarban a fürjek helyét (nagyon aranyosak voltak!), majd következhetett immár Csíkszereda felfedezése.
Ahogy kiléptünk a házból, az utcán szembejöttek velünk Réka osztálytársai, akik éppen hazafelé tartottak az iskolából. Jót mulattunk az egész helyzeten, meg is jegyeztem neki viccesen: „Hmm…Réka…miért is nem voltál ma iskolában?

Csíkszereda egyik leghangulatosabb sétálóutcáján, a Petőfi Sándor utcán jöttünk be a központba. Ahogy körbenéztem, furcsa érzés töltött el: mindenhol magyar feliratok, kiírások, OTP bankfiókok, szinte csak magyar szót hallani, az épületek pedig olyanok, mint bármelyik otthoni megyeszékhely belvárosában. Furcsa, de annyira otthon éreztem magam ott…pedig körülbelül 430 km-re voltunk a magyar határtól. Beszéltük is Matyival, milyen érdekes, hogy repülővel érkeztünk, majd átbuszoztuk, autóztuk fél Erdélyt, hogy aztán egy olyan helyre érkezzünk, amely akár otthon a szomszéd város is lehetne. Ez a fajta otthont idéző komfortérzet miatt lett különösen kedves számunkra Csíkszereda.

A Petőfi utcáról jobbra tértünk le a Majláth G. Károly tér felé, melyet középen egy bizarr kinézetű, sziklán keresztülugrató lovas szobra díszített (bár a lovat egy száguldó agárnak is nézhettük volna), majd kiértünk az éppen építés alatt álló Városi parkhoz. Itt található a Csíki Játékszín is, azaz a város színháza, melyet Réka különösen szeret.
Továbbjöttünk a Blvd. Timisoarei mentén, amely az eklektikus stílusú, 1886-88 között épült Városházáig vezetett. 
Vele szemben, Csíkszereda másik jellegzetessége, a Mikó-vár áll, melyet 1623-1631 között neoreneszánsz stílusban Mikó Ferenc, Bethlen Gábor fejedelem tanácsosa építtette, a Gyimesi-szoros felől betörő idegen csapatok feltartóztatására. Mai formáját 1732-ben érte el, bár néhány évvel ezelőtt jelentős renováláson esett át. Érdekes volt látni, hogy több helyen meghagyták az eredeti faldarabokat és falrészeket, azt is láthattuk így, miként nézett ki korábban. 
A vár előtt egy angyalka formájú terecske terül el, melyet elég sokáig kellett néznünk, hogy meglássuk benne az angyalt. Innen a vár tőszomszédságában lévő, tekintélyt parancsoló épülethez, az Igazságügyi palotához mentünk, mely mögött egy börtön is található.
Réka teljesen tudatosan tervezte a városnézős sétaútvonalunkat, s különösen figyelt arra, hogy a jégcsarnokot semmiképp se hagyjuk ki – ezzel is a kedvemben járva. Igazságügyi palotától tehát már egyből a híres Vákár Lajos Jégcsarnokhoz mentünk, melyről az elmúlt évek alatt rengeteget hallottam. A székely jégkorong fellegvára, s egyben az SC Csíkszereda hokicsapat otthona számtalan nagy csatát élt meg. A nagy rivális, Steua Bukarest elleni román bajnoki meccsek évtizedeken keresztül óriási presztízzsel bírtak, majd a fővárosi jégkorong mélyrepülésével párhuzamosan a 2000-es években egy újabb csíki csapat indult a ligában, a HC Csíkszereda, mely rövid időn belül igazi városi riválissá vált. 
Manapság az „SC” egyeduralmát a romániai hokipalettán már nem sok csapat veszélyezteti (a „HC” megszűnt, a Steua gyenge lett), így ők leginkább a magyar-román-szlovák közös bajnokságban, a MOL ligában érdekeltek.
Alig vártam, hogy a csarnokhoz érjünk! Eszembe jutott, hogy sok-sok évvel ezelőtt, még egy régi Frei-dossziéban hallottam először, hogy a székelyek nemzeti sportja a jégkorong. Akkor bemutatták a csíki csapat otthonát, történetét, s akkor láttam először képet a csarnok előtt álló, két jégkorongozót ábrázoló, jellegzetes szoborról is. Még anno elhatároztam, hogy egyszer eljutok ahhoz a szoborhoz…
Most, ez is megadatott, a csarnok felé közeledve a bokrok mögül előtűnt a szobor! Teljesen izgatott lettem, úgyhogy felmásztam a kb. 160 centi magas márványemelvényre, melyen a szobor állt, majd megkértem Rékát, készítsen rólam jó néhány képet. 
Közelebb menve a csarnokhoz, Szilárd megkérdezte, nem akarok-e bemenni? Már kérdeztem volna is vissza „Miért, be lehet?!”, de Szilárd nem várta meg a reakciómat, benyitott. Legnagyobb meglepetésemre a csarnok nyitva volt, így bekukkanthattam a jégpályára is, ahol éppen a gyerekeknek tartottak edzést. Különleges érzés volt ott lenni, ahhoz hasonlítható, amikor a Kanadában a Vancouver Canucks csarnokában, a Rogers Arena-ban voltam. Még ha furcsa is a párhuzam, aki szereti a hoki, biztos megérti, mire gondolok. :)
Továbbsétálva a Szabadság térre (Piața Libertății), melyet egyrészről a hatalmas Megyeháza, de itt található az új Művelődési Ház is.  
Innen a Petőfi Sándor utcára sétáltunk vissza. Itt leültettem Ludwigot egy virágágyásos kőpad szélére, hogy készítsek róla egy képet a város egyik legjellemzőbb helyén. A poén kedvéért, Szilárd odatett a kezébe egy ötlejes bankót, mire aztán egy szempillantás alatt több kis cigánygyerek is odajött egy kis pénzt koldulni. 
Néhány méterrel odébb megálltunk perecet venni, s akármennyire is erősködtem, Réka nem engedte, hogy az enyémet kifizessem. Makacs egy leány, látszott, hogy nem érdemes vele vitatkozni, úgyhogy egy idő után feladtam és elfogadtam a kedvességét. A perec nagyon finom volt – mi Szilárddal sósat ettünk, Réka pedig az ínyencfalatnak számító diós-mézeset. 
Arra pedig már végképp nem találok jelzőket, hogy Rékáék felajánlották nekünk, hogy elvisznek kocsival Székelyudvarhelyig, nehogy vétetlenül lekéssük a mai napi utolsó, Marosvásárhelyre menő buszt. Ez hatalmas segítséget jelentett a számunkra, s egy olyan gesztust, melyhez hasonlót nem sokat tapasztaltam az utazásaim során. Székelyudvarhely nem éppen a szomszédban van, kb. 60 km-re fekszik Szeredától, ami egy jó 120 km-es autókázást jelentett Rékáéknak. Elképesztő emberek…

Hazaérve összepakoltuk a cuccainkat, majd elbúcsúztunk Réka apukájától, aki jópár háznyi távolságból futott oda hozzánk, hogy mindenképpen el tudjon köszönni tőlünk.
Beszálltunk kocsiba (ezúttal Réka anyukája vezetett), majd Szilárddal és Rékával kiegészülve elindultunk Székelyudvarhely felé.

Útközben elhaladtunk a híres Csíki Sörgyár mellett (itt készül a Ciuc) és megálltunk egy újabb borvizes forrásnál is. Mint Matyi megállapította, az összes közül a csíksomlyói vize a legfinomabb!
Ahogy közeledtünk a Székelyudvarhelytől alig 7 km-re fekvő kis községhez, Máréfalvához (Satu Mare), Szilárd szólt, hogy ha tudjuk, próbáljuk megszámolni az útmenti székelykapukat ebben a kis faluban, ugyanis ők akárhányszor jöttek erre, még sosem sikerült nekik. Mint kiderült, ez valóban nem bizonyult egy egyszerű feladatnak! Testvériesen megosztottuk a feladatot – míg én a jobb, Matyi a bal oldalt figyelte, s végül (a kicsiket is beleértve) összesen 160 (!) székelykaput számoltuk össze!

Miután megérkeztünk Székelyudvarhelyre (Odorheiu Secuiesc), megkerestük a buszpályaudvart, ahol kiderült, hogy az utolsó vásárhelyi járat 19.15-kor indul, így maradt még egy szűk óránk körbenézni a városban.
A belváros szívében, a Márton Áron tér szélén parkoltunk le, innen tettünk egy kisebb sétát, közben vacsora gyanánt mindannyian ettünk egy hot-dogot. A tér közepén a „Vasszékely” szobra emlékezik a két világháború hősi halottjaira, míg a vele szemben, az út túloldalán a Református templom áll. 

A kecses tornyú templom mögött a Szabadság tér terül el, mely közepén a Millenniumi Emlékoszlop áll. A fehér, obeliszkszerű oszlop tetején egy, két méter széles turulmadár mereszti a szárnyait, míg a két oldalán egy-egy kőből faragott oroszlán figyel. Érdemes még megemlíteni az 1896-ban épült Vármegyeházát (mai Városháza), mely szépségével tovább emeli a tér báját. 
A Szabadság tér túlsó végében egy kisebb Szoborpark található, ahol Erdély történelmének legnagyobbjai szobrai előtt tisztelegnek. Matyival mosolyogva álltunk oda Hunyadi János mellszobrához egy fénykép erejéig.

Az idő sajnos egyre csak telt, lassan vissza kellett indulnunk a kocsihoz. Különösebb sietség nélkül, időben sikerült kiérni a buszpályaudvarra, ahol a Balint Trans kocsija már bent állt a helyén. Elbúcsúztunk Rékáéktól, megköszöntük azt a rengeteg mindent, amit ebben az egy napban értünk tettek, majd felszálltunk a buszra.

A jegy Marosvásárhelyig 20 leibe került. Akármennyire fáradt voltam az élménydús nap után, képtelenségnek tűnt akár egy percet is aludni, ugyanis az út nagy részén olyan kátyús, rossz utakon jöttünk, hogy az összes álmosságot kirázta az emberből.

Marosvásárhelyre érve megírtam Idának (az itteni szállásadónknak), hogy a Nemzeti Színház mellett tett le minket a busz, majd néhány saroknyira onnan, a Kultúrpalota mellé beszéltük le a találkozót.
20 perc múlva meg is érkezett. Nem volt nehéz dolgunk felismerni, ugyanis rendkívül feltűnő, tarka-barka, kötött sapkát viselt, amelyhez egy életvidám, mosolygós megjelenés is társult, teljes mértékig igazolva a CouchSurfing-es profilján látottakat.
Úgy tűnt, még ilyen késői órán (éjjel fél11 körül) is még teng benne az energia, gyakorlatilag két kézzel szórta a poénokat, úgyhogy a jó hangulat már kezdettől biztosított volt a részéről.
A Kultúrpalotától kb. 10-15 percnyi sétára lakott egy panelházban két lakótársával együtt. Miután megérkeztünk, lecuccoltunk, majd szőnyeg közepére kucorodva órákon keresztül beszélgettünk. Megtudtuk róla, hogy a rezidens orvosként dolgozik a marosvásárhelyi gyerekklinikán, bár túlzottan nincs oda a munkájáért. Szülei orvosnak szánták (testvére például mikrobiológiával foglalkozik Miskolcon), viszont ő legszívesebben inkább néprajzzal foglalkozna. Nyáron Marosvásárhelyről indulva egyedül végigstoppolta fél Európát – Romániából Budapesten át, le Zágrábba, majd Szlovénián keresztül az olasz tengerpartra, majd vissza. A sok stoppolós élmény közül elmesélte legbizarrabbat, amikor Budapestről egy kurvákat futtató férfi hozta el a román határig néhány örömlány kíséretében. Vacsorára virslit ettünk, kenősajtot és mozzarellával, majd egy tea mellett folytattuk a beszélgetést – mindezt a szobaszőnyegen ülve, hogy még hangulatosabb legyen. 
Kicsivel később csatlakozott hozzánk a két lakótársa, Lóránd és a barátnője, Evelin.
Legalább hajnal 2-3 óráig beszélgettünk, majd megágyaztunk a két külön matracon, mindenki választhatott magának plüsskacsát alvótárs gyanánt (a választék hatalmas, mivel Ida egy kisebb farmra elegendő mennyiségű kacsát halmozott fel), majd aludni tértünk.


4. nap: Hazaút (2012. október 23.)

Reggel 7 körül még félálomban elköszöntünk a dolgozni induló Idától, majd mindketten visszazuhantunk aludni. 2-3 órával később kezdtük csak aktivizálni magunkat, s felkelés után rövid idő alatt összepakoltunk, majd az egyetemre készülődő Evelinnel együtt jöttünk el. Őt elkísértük a legközelebbi buszmegállóba, majd a Rózsák terénél lévő McDonalds-ba tértünk be egy reggeli sajtburger erejéig, mivel Matyi kedvenc sarki hot-dogosa legnagyobb sajnálatunkra bezárt a legutóbbi látogatásunk óta. 
Ezután sétálgattunk a Rózsák terén, majd a már jól ismert Balint Trans-os reptéri busszal kimentünk a reptérre.
Ott aztán ismételten összefutottunk Németh Zoliékkal, s megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, élményeinket a hosszú hétvégéről. A gép 25 perc késéssel érkezett, bár ez különösebben nem szegte a kedvünket ezután a remek út után. 


Rengeteg felejthetetlen élményt kaptunk ettől a négy naptól. A három évvel ezelőtti erdélyi út után biztos voltam benne, hogy ezúttal sem fogunk unatkozni, de végeredmény minden képzeletemet és elvárásomat felülmúlta. Ezt nagy részben azoknak a fantasztikus erdélyi embereknek köszönhettük, akik önzetlenségükkel, vendégszeretettükkel és segítőkészségükkel még az olyan tapasztalt, sokat látott utazót is meg tudták lepni, mint amilyen én vagyok. Erdély pedig egy megunhatatlan klasszikus, egy olyan hely, amely megindítja az embert és egy megmagyarázhatatlan, ugyanakkor rendkívül kellemes komfortérzetet nyújt – az otthon érzését. 

Nincsenek megjegyzések: