2013. február 2., szombat

Bulgária



Előzmények


Mindig is távol állt tőlem az a vásárlói mentalitás, amely esetén az emberek meghökkentően rövid idő alatt képesek pusztán azért sokat venni valamiből, mert az különösen olcsó vagy akciós. Idén februárban azonban én is alaposan bevásároltam, méghozzá repjegyekből. Szegény, megboldogult MALÉV csődje után egyre másra nyitották a fapados légitársaságok az újabb és újabb járatokat és olyan szemérmetlenül alacsony áron vesztegették ezekre a jegyeket, amelynek a hozzám hasonló utazásmániás őrült aligha tud ellenállni.
És lám jól is gondolták az illetékesek, mivel röpke két hét alatt már öt repjegy volt a tarsolyomban. Ezek egyike Szófiába szólt…

Nagy szerencsémre Anitát ezúttal is viszonylag könnyen meg lehetett győzni, hogy tartson velem – így Belgrád és Bukarest után erre a némileg nagyobb lélegzetvételű, egyhetes útra is együtt készültünk menni.

Az út részletes megtervezését ezúttal sem siettük el. Amikor négy nappal az indulás előtt átmentem Anitához, én még egy kisebb balkáni körutazásban gondolkodtam, mely fő vonulatát a Szófia-Szkopje-Pristina háromszög felfedezése adta volna. Felkészülvén a közös tervezgetésre, útikönyveket kerestem a kiszemelt régiókról, ám mivel Macedóniával és Koszovóval nem igazán foglalkozik a hazai útikönyvkiadó szakma, be kellett érnem egy Útitárs: Bulgáriaútikönyvvel. Ahogy beleolvasgattam, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy már önmagával Bulgáriával bőven ki lehet tölteni egy hetet, így nem is tiltakoztam nagyon, amikor Anita is az első körben leszavazta a többországos körutazást. Abban is egyetértettünk, hogy Szófia mellett a híres rilai kolostort, Veliko Tarnovo-t és a Vitosa- és Rila-hegységben való kirándulást sem kellene kihagyni. Az első három napra foglaltunk szállást (két éjszakát Szófiába, egyet Veliko Tarnovoba), a többi napi programot és szállást pedig a helyszíni körülményektől tettük függővé.

Nem sokkal később elérkezett az indulás napja…



1. nap – Érkezés Szófiába (2012. június 16.)

Miután váltottam bolgár levát (BGN) a Nyugatival szembeni pénzváltónál, elmentem Anitáékhoz, ahonnan a barátja, Peti vitt minket ki kocsival a reptérre.
A 1-es terminál bezárását követően immár minden járat Ferihegy 2-ről indult, s ennek meg is látszott az eredménye – ennyi embert még nem is láttam egyszerre ezen a terminálon.
Peti egészen a biztonsági ellenőrzési kapukig kísért minket és addig nem is tágított, amíg még valamennyire látta Anitát a hatalmas tömegben. Aranyosak voltak, ahogy az utolsó pillanatig lelkesen integettek egymásnak.
Továbbhaladva megkerestük a beszállókapunkat, majd szokásomhoz híven szépen átlogisztikáztam a hátizsákomat úgy, hogy a boardingért felelős személyzetnek eszébe se jusson belepróbáltatni a kézipoggyászomat a Wizz Air meglehetősen szigorúnak számító, 55x40x20 cm-es kliséjébe – amelyen amúgy elég nagy eséllyel akadna fenn. Az eddigi fapados utazások során még sosem lettem ily’ módon tesztelve, ezért különösen megnyugtatott, ez a trend ezúttal is folytatódott. Hiába, a tapasztalat – egyelőre – az én oldalamon áll. :)

Felszálltunk ezután a buszra, mulattunk egyet azon a bácsin, aki lopva átbújt az elsőbbségi beszállást vásárolt utasok részére szalaggal elkülönített részbe, majd amikor már olyan zsúfoltan álltunk, mint a heringek és a levegő is elfogyott a busz belsejében, mindenki örömére elindultunk a kijjebb parkoló gépek felé.

A buszvezető mintha egy kicsit tanácstalannak tűnt volna abban, hogy pontosan melyik géphez kell állnia – befékezett egy Wizz Air és Air VIA gép előtt, melyek egymás mellett parkoltak, majd némi hezitálás után megállt az utóbbi mellett.
Hé, haver, Te szerintem eltévesztetted a házszámot…!” – gondoltam magamban, de ekkor legnagyobb meglepetésemre, kinyíltak az ajtók és a tömeg megindult az ismeretlen gép lépcsője felé. Egy rövid pillanatig átfutott az agyamon, hogy esetleg rossz buszra szálltunk fel, de némileg megnyugtatott, hogy a lépcsőn tolakodó utasok is mind Wizz Air-es beszállókártyát szorongattak a kezükben.
Ez az Air VIA gép is Airbus A320-200-as típusú volt, akárcsak a Wizz Air flottája, annyi extrával azokhoz képest, hogy helyenként az ülések fölött, lenyíló plazmaképernyő mutatta a repülő aktuális helyzetét, irányát és sebességét.  

Kb. egyórás út után, helyi idő (GMT +2) szerint este 10 után kicsivel érkeztünk meg Szófiába (София). Szorítottunk is a pontos érkezésért, mivel az utolsó reptéri busz (#84) 23.00-kor indul a városba. A jegy 1 levába kerül, viszont a 60x60x40 cm-nél nagyobb csomagokra külön is kell jegyet váltani.
A hostel leírása szerint annál a megállónál kellene leszállni, ahol balra egy Starbucks-ot és jobbra pedig egy nagy parkot látunk. Ennek ellenére, bármennyire is figyeltünk feszülten, a végállomásig Starbucksnak nyoma sem volt. A megállóban aztán egy rendkívül segítőkész helyi férfi megmutatta a kissé kezdetleges GoogleMaps-es térképünkön a jelenlegi pozíciónkat és elmagyarázta az utat a hostelig. 
Az első benyomások alapvetően kellemesek voltak Szófiáról -  a belvárosi épületek jó állapotúak, szépen ki vannak világítva. Néhány jellegzetesebb - mint a  a Nemzetgyűlés épülete vagy a Pártház - már ismerősnek tűnt a útikönyv lapjairól.
Végül aztán különösebb gond nélkül elkeveredtünk a szállásig (HostelMostel Sofia), mely a Plostad Makedonijától induló sugárúton található.

Bár a hostel nagy, világító cégére már távolról is szemet szúrt, a hozzá tartozó bejáratot eltartott egy ideig, míg megtaláltuk. Egy nehéz vasajtót kinyitva egy kis csendes belső udvarra értünk ki, melyen egy egyszintes, teraszos épület állt. A földszinten lévő recepción bejelentkeztünk (fizetni itt ráér távozáskor), megkaptunk mágneskártyákat és a kulcsokat, majd megmutatták az ágyainkat a tetőtérben berendezett, 18 ágyas szobában.
A recepciós külön kihangsúlyozta, hogy reggelenként „all-you-can-eat breakfast”, vacsorára pedig „free pasta” áll a rendelkezésünkre, sőt az általa adott, pecsétes jegy ellenében a hostel bárjában minden este meg vagyunk hívva egy röviditalra.

Így első este azonnal teszteltük is a pastát: a konyhapulton egy hatalmas lábas még éjjel 1-kor is háromnegyedig volt kifőzött makarónitésztával, melyhez enyhén csípős, paradicsomos szósz járt. Az egyébként megmosolyogtatóan egyszerű kaja tökéletesen megfelelt nekünk egy ilyen késői órán. Evés után még maradt annyi energiánk, hogy elinduljunk megkeresni a hostel bárját, ami elvileg az utcai bejárattól 50 méterre található.
Az utcán a kései óra ellenére igencsak nagy volt „forgalom” – szinte minden sarokra jutott egy lenge öltözetű prostituált. Nagy nehezen megtaláltuk a bárt, ám legnagyobb meglepetésemre az teljesen üresen várt minket. A pultos meglehetősen unhatta a dolgot, ugyanis kissé belassulva törölgetett egy poharat, amikor beléptünk. Rövidital gyanánt egy-egy Bloody Mary-re hasonlító, paradicsomleves, vodkás italt kaptunk, mely elfogyasztása után lassan távoztunk is.

A szálláson még gyorsan lefürödtünk, majd bedőltünk az ágyba.

  

2. nap – Szófia (2012. június 17.)

Egyikünk sem aludt túl jól így első este. A tetőtéri tömegszálláson kezdetben rendkívül fülledt meleg volt, melyet három, maximális teljesítményen pörgő ventillátorral próbáltak enyhíteni. Meglepő módon hajnalra aztán úgy lehűlt az idő, hogy a bekapcsolva hagyott ventillátorok miatt már határozottan fáztam, ráadásul a takaró gyanánt kapott vékony huzatot se ért túl sokat.
A finom és bőséges reggeli – legalábbis az én esetemben – gyorsan feledtette a kényelmetlen első éjszakát. Kaptunk szalámiszerű felvágottat, szeletelt sajtot, bolgár szirene sajtot (ez egy kicsit sós ízű és leginkább a fetára hasonlít), háromféle lekvárt, olívabogyót, szeletelt almát, mogyorókrémet, müzlit, tejet, kávét, teát, juice-t – és ha valami elfogyott, rögtön pótolták.
Már a reggeli közepénél járhattunk, amikor a lekváros kenyér kenegetése közben kissé álmos tekintettel felnéztem a tányér fölül…s a döbbenettől majdnem kiesett a kés a kezemből. A szemközti asztalnál két ázsiai lány ült, s közülük a szélső megszólalásig hasonlított a Noreenre. Két szívroham között elhebegtem Anitának ezt a tényt, bár érthetően őt nem ütötte úgy szíven a dolog, mint engem. „Biztos fülöp-szigeteki…biztos…jajj…miért kellett pont ide ülnünk...” Innentől kezdve önkéntelenül is alig tudtam levenni a szemem szerencsétlen lányról, de nem tartott sokáig ez a feszült helyzet, hamarosan befejeztük a reggelit (utoljára még jól megnéztem magamnak az asztalnál ülve), majd felmentünk összepakolni a mai városnézéshez.

Első körben a Plostad Makedonijáról egy kis mellékutcán kimentünk Szófia egyik legnépszerűbb bevásárlóutcájára, a Bulevard Vitosa-ra, mely nevét a város tőszomszédságában magasodó Vitosa-hegyről kapta. A sugárúton egészen a Plostad Bălgarija-ig jöttünk, ahol azonnal szemet szúrt a park északi végében álló, szépnek semmiképpen sem nevezhető, omladozó emlékmű, mely a maga sajátos stílusában az 1300 éves elnyomásra emlékezteti a bolgár népet. Innen azonban egy sokkal szebb, virágágyásokkal kirakott, szökőkutakkal teletűzdelt sáv vezet egészen a Nemzeti Kultúrpalota jellegzetes, modern épülettömbjéig. A palota egy ötezres befogadóképességű hangversenyterem mellett több kisebb előadóteremnek ad otthont. A tér déli végében az egykori berlini falnak egy kicsiny szelete van kiállítva, mely a Vasfüggöny okozta, Kelet és Nyugat közötti megosztottságra hívja fel a figyelmet.
Miközben sétáltunk, Anita felolvasta Peju Javorovnak, egy 20. századi bolgár költőnek a tragikus életútját, amely annyira tragikus volt, hogy már csak kíváncsiságból is megkerestük az egykori lakóházából kialakított múzeumot az Ulica Rakovszki-n.  (Javorov reménytelenül szerelmes volt egy tizenéves Mina nevű leányzóban, akinek a szülei azonban nem tartották a költőt megfelelő kérőnek. Kettejük szerelmének végül nem is a szülői ellenállás, hanem Mina korai halála vetett véget. Ezután Javorovot szinte nyomba behálózta egy elvált asszony, Lora Karavelova, aki azonban meglehetősen mellőzöttnek érezte magát a forradalmárkodó, macedón gerillamozgalmakban résztvevő és a nők körében feltűnően népszerű költő mellett, úgyhogy egyszer aztán féltékenységi rohamában agyonlőtte magát. Ezután Javorov is öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. Bár ne tette volna, ugyanis Lora családja azonnal beperelte, gyilkossággal vádolta és bíróságról bíróságra hurcolták, mire végül szerencsétlen ismét az öngyilkosságba menekült…)
A múzeumot – vasárnap lévén – zárva találtuk, bár nem mintha különösebben kíváncsiak lettünk volna Lora golyólyuggatta fekete ruhájára, vagy Javorov vérfoltos párnájára, amelyen fekve végzett magával.

Innen néhány utcányira kiértünk a szabadtéri könyvpiacnak otthont adó, hangulatos sétálóutcává alakított Szlavejkov térre. A meglepően nagy kínálatú kirakodóvásár még a 90-es években honosodott meg a téren, amikor több állami könyvkereskedés ment csődbe, melyek helyét ilyen, spontán módon szerveződő, utcai könyvesbódék vették át. A tér végében a pedagógus és hazafi Petko Szlavejkonak és költő fiának, Pencsonak az életnagyságú bronzszobra csücsül egy padon, szinte hívogatva a turistákat, hogy melléjük ülve egy fénykép erejéig együtt pózoljanak velük – mi is ezt tettük.
Továbbsétálva az Ulica Graf Ignatiev mentén végignézegettük a tucatnyi zöldséges-gyümölcsös bódé vonzó kínálatát, majd végül fél kilónyi gyönyörű, érett, ropogós, édes cseresznyével teli zacskóval letelepedtünk az utca melletti kis parkba. Meglehetősen egyszerű módját választottuk a cseresznye megmosásának: a park közepén álló ivókútból teleengedtük a zacskót friss hideg vízzel, majd egy padra leülve ebből a vizesballonból cseresznyéztünk. A legszebb, legérettebb, legfinomabb, legropogósabb cseresznyét külön le is fényképeztem.

Megnéztük még a park közepén álló, Szveti Szedmocsiszlenici-templomot, melyről annyi érdekesség mondható el, hogy eredetileg dzsáminak épült, de a 19. században a bolgárok börtönnek használták, mielőtt végül ortodox templommá alakították. 
Innen a városközpont dél-keleti végében fekvő Boriszova Gradina-t, Szófia legnépszerűbb városi parkját kerestük fel, ahol a bolgár nemzeti labdarugó-válogatottnak is otthont adó Vaszil Levszki-stadion található. Jó volt látni, hogy parkba rengeteg család vonult ki élvezni a jó időt, a gyerekek pedig valósággal ellepték a játszótereket, mászókákat.
A park peremére érve ismerős sugárúton találtuk magunkat, ugyanis tegnap este éppen a Bulevard Car Oszvoboditel-en haladva indultunk el a buszmegállótól a hostelig.
Ezúttal napfényben is megcsodálhattuk a „dicső Szovjet Hadsereg” monumentális emlékművét, majd pár lépéssel odébb a Szófiai Egyetem és a Cirill és Metód Nemzeti Könyvtár tekintélyt parancsoló épületét. 
Innen az utunk egyenesen a híres Alekszandăr Nevszki-székesegyházhoz vezetett. Az aranyozott kupolákkal díszített, lenyűgözően szép ortodox katedrális méltán számít Szófia egyik legfőbb látványosságának és jelképének, melyet egyébként hálából Oroszországnak, a bolgár függetlenségi háborúban nyújtott jelentős katonai segítségéért emeltek a helyiek. A Balkán második legnagyobb katedrálisáról van szó, melyet méreteiben csak a belgrádi Szent Száva-székesegyház múl felül.
A katedrális tőszomszédságában található a Nemzetgyűlés épülete, melynek bejárata a Bulevard Car Oszvoboditel-ról nyílik, melyen aztán tovább is haladtunk.
Már kezdtünk kicsit elfáradni az egész napos sétálásban, úgyhogy Anita javaslatára beültünk egy Chervilo nevű helyre inni egy frissítő, szigorúan bolgár sört. Legnagyobb sajnálatunkra a puccos étterem semmilyen bolgár sörrel sem tudott szolgálni, így felálltunk és a pincér kissé csalódott tekintetétől övezve átvonultunk a közvetlen szomszédságban lévő konkurenciához. Itt még mielőtt leültünk volna, menet közben elkaptuk a pincért és miután megtudtuk a kulcsinformációt („Yes, we serve Bulgarian beer.”), helyet foglaltunk. A választék itt sem volt túl nagy: választhattunk a Zagorka és a Zagorka közül, úgyhogy némi mérlegelés után mindketten a Zagorka mellett döntöttünk. Remek érzés volt az egész napos séta után beülni az árnyékba egy korsó hideg (bolgár!) sörrel beszélgetni és pihenni egy kicsit.

A kis pihenő végül másfél órásra nyúlt, de utána mindketten feltöltődve folytathattuk a városnézést. Már a következő sarkon találtunk érdekes látnivalót, ugyanis az aranyozott hagymakupolás Orosz templom messze kitűnt az épületek közül. Sajnos azonban bemenni nem tudtunk, éppen misét tartottak, úgyhogy csak ajtó réseinél kukucskáltunk be.

Nem sokkal később balra fordultunk a Djakon Ignatij-on, amikor Városi Park szélén sétálva megszólított minket egy férfi, aki mindenképpen le akarta passzolni a bolgár leváját némi euróért cserébe – természetesen rettentően kedvező árfolyamon. Azt a sztorit adta be, hogy rohannia kell a buszhoz, amivel megy vissza Prágába (de akár New Yorkot is mondhatott volna) és már minden pénzváltó bezárt – mindehhez rendkívül kétségbeesett, szánnivaló képet vágott. Mi azonban egy rövid tétovázást leszámítva makacsul ellenálltunk, mire a férfi egyre csak folytatta…egy idő után már bármilyen valutát (még magyar forintot) is elfogadott volna. Na, ez már tényleg nagyon átlátszó volt, úgyhogy egyszerűen faképnél hagytuk! Mint később kiderült, nagyon jól tettük, mert állítólag ez egy bevett trükk a külföldiek átverésére, ugyanis amikor a fickó leszámolja a levát a kezedbe, valamilyen ügyes kéztrükkel visszalopja egy részét.

Az itt elterülő, szép zöldterület egyébként a Városi Park, amely nemcsak azért érdekes, mert az egyik legnépszerűbb park Szófiában, hanem mert a török hódoltság idején a város kormányzójának a magánkertjeként használták. A park előtt található a Nemzeti Színház pompás, neoklasszicista épülete is, melynek díszítettségével nem sok szófiai épület dicsekedhet.
Innen aztán megkerültük a parkot, majd egy mellékutcán haladva kiértünk az Elnöki Palotához (Prezidensztvo), ahol Ulica Legéről nyíló főbejáratot éjjel-nappal díszegyenruhás katonák őrzik. 
Átellenben az utca túloldalán a Pártház (Partien Dom) monumentális, tekintélyparancsoló épülete áll, mely az egykori Bolgár Kommunista Párt székházaként funkcionált. Bár a politikai garnitúra kicserélődött a rendszerváltás óta, de manapság is a képviselők irodáinak ad otthont. 
 
A Pártház és az Elnöki Palota által közrefogott Plostad Nezaviszimoszt tér nyugati végében egy magas talapzaton álló, meglehetősen riasztó megjelenésű női szobor tekint le Szófia legforgalmasabb közlekedési csomópontjára. Az aranyozott testű, lobogó fekete palástot viselő Szveta Szofia-emlékmű a szent bölcsességet szimbolizálja, erre utal a nő bal karján ülő bagoly is. A fölöttébb bizarr kinézetű szoborkompozíció így is inkább félelmetes, mintsem megnyugtató látványt nyújt. 
A szobortól szinte minden irányban találunk egy-egy templomot. Balra a Szveta Nedelja-templom áll, amely az egyik legfőbb istentiszteleti hely a keresztények számára Szófiában. Vele szemben, a nagy forgalmú főút szintje alatt elbújva, a piciny Szveta Petka Szamardzsijszka-templom található, melyet eredetileg egy 3. században mártírhalált halt kis-ázsiai lánynak szentelték. Jelenleg a 11. századból származó Krisztus-emlékmű és 15. századi freskók miatt keresik fel a legtöbben. Én ennyi információval meg is elégedtem, viszont Anita szerette volna megnézni, úgyhogy megvártam kint. (A belépő amúgy nem drága – 2 leva körül lehetett.)
A Szveta Szofia-emlékműtől jobbra pedig a vöröstéglából épült Banja Basi-dzsámi áll, mely egyedülálló módon, az 1576-os építése óta a mai napig eredeti funkcióját szolgálja. A dzsámi egyébként a tőszomszédságában lévő Központi Gyógyfürdőhöz (Mineralna Banja) tartozott a török időkben. Maga a fürdő épülete is megkapó szépségű, annak ellenére, hogy az évek óta tartó renoválás miatt még mindig zárja tartja kapuit. 

Miután feltöltöttük a vizespalackjainkat a fürdő oldalából csordogáló csapból, a dzsámival szemközt áll Központi Vásárcsarnokot (Centralni hali) jártuk végig. Végigmustrálva a valóban szép és jó minőségű áruval teli standokat egyből a szívemhez oly’ közel álló Fővám téri Vásárcsarnok jutott az eszembe. Itt leültünk pihenni egy kicsit és megvitattuk, hogy innen aztán merre tovább.
Végül az a javaslat nyert, hogy csak úgy sétálgatunk a belváros számunkra eddig ismeretlen, észak-nyugati felében, útba ejtve a Zsenszki Pazar-piacot (Asszonyok piaca), mely Szófia legnagyobb és legforgalmasabb szabadtéri piaca is egyben, mely kb. 500 méter hosszan nyúlik el a Sztefan Sztambolov mentén. Mire természetesen odaértünk, a piac már rég bezárt, így az amúgy sem túl bizalomgerjesztő környéken már csak a hátrahagyott szemetet találtuk. Szófia ezen kerülete amúgy is könnyen feledhető – és akkor még finoman fogalmaztam. Annyi bizonyos, hogy a sötétedést egyikünk sem szívesen várta volna meg errefelé.
Mire visszaértünk a hostelbe, hullafáradtak voltunk az egész napos városnézéstől. A konyhában ezúttal is egy hatalmas kondérnyi főtt tészta várt minket, úgyhogy a mai napra is ezt vacsoráztuk. A „free pasta”-hoz egyébként ingyen sör is járt (ez nem vicc!) – a hűtőben lévő, kétliteres, műanyagpalackos bolgár sörből (mely abszolúte nem volt rossz) bárki ihatott, s csakúgy, mint a reggelinél, ha elfogyott, azonnal hoztak újat.
A tegnap éjszakából okulva kértünk magunknak egy-egy pokrócot arra az esetre, ha megint fáznánk, majd kinéztük interneten a holnapi buszt Veliko Tarnovoba.
Más már nem is maradt erre a napra, hamarosan aludni tértünk, s úgy aludtunk, mint a bunda.



3. nap – Veliko Tarnovo (2012. június 18.)

A ma éjszaka összehasonlíthatatlanul jobban telt, mint a tegnapi. Ha fáztam, magamra húztam a pokrócot, a ventilátort is kisebb fokozatra kapcsoltam és mindezek tetejében a horkolók is néhány decibellel halkabban rotyogtak.
Felkelés után összepakoltam a cuccaimat indulásra készen, majd lementünk reggelizni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy az élet ismét milyen mulatságos tréfát készül űzni velem.
Rendesen megpakoltam mindenféle finomsággal a tányéromat, majd leültünk enni az egyik szélső asztalhoz, ahol rajtunk kívül csak egy srác evett. Alig fogtunk hozzá a reggelihez, amikor észrevettem, hogy a tegnap látott két ázsiai lány is reggelizni jön. Majdnem félrenyeltem, amikor megkérdezték, hogy szabad-e a velünk szemben lévő két hely. Kétségbeesett pillantással néztem Anitára, miközben a két lány lepakolt és az ételpulthoz járult. Biztos voltam benne, hogy nem egy országból jöttek, mivel egymással angolul beszéltek. Bár rendkívül feszélyezett a helyzet, de legalább furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy hová valósiak is lehetnek. Feltűnt az is, hogy miközben Anitával beszélgetek az egyik (akiről biztos voltam, hogy nem fülöp-szigeteki) mindig lopva rám néz és elmosolyodik. Amikor aztán a barátnője és Anita is elmentek repetáért, megszólítottam a lányt. Úgy tűnt, őt is elsősorban az érdekli, hogy mi honnan jöhettünk, mert még engem is megelőzött ezzel a kérdéssel. Mikor aztán megmondtam neki, hogy magyarok vagyunk látszott rajta, mennyire felvidítja ez a tény. Elsőre nem tudtam mire vélni, miért annyira jó dolog ez neki, aztán a csodálkozó arcomat látva gyorsan hozzátette, hogy tulajdonképpen ők is Magyarországról jöttek, ugyanis mindketten Kecskeméten tanulnak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézetében. Ennyi meglepetés még nem volt elég, az is kiderült, hogy bizony egyikük sem fülöp-szigeteki – Sying malajziai, míg Cheryl Szingapúrból jött.
Szingapúrból? Hmm…az mindjárt más! A szingapúriakat szeretjük!” – gondoltam magamban. Ennek az örömteli ténynek a tudatában Cheryl percről percre szimpatikusabb lett, a reggeli végére nem is értettem, hogy is hasonlíthattam a Noreenhez. Különösen mivel az idő hátralevő részében kettejük közül ő bizonyult beszédesebbnek, így végül olyan jó hangulatban zárult ez a kényelmetlennek indult találka, hogy a végén elérhetőségeket cseréltünk. Ők aznap Plovdivba készültek menni, mi Veliko Tarnovo-ba, így elég hamar el is váltak az útjaink. Legalábbis egyelőre… :)
Mindenesetre teljesen feldobott ez a kis reggeli epizód, úgyhogy fülig érő szájjal mentem fel utána a szobánkba. Anita persze nagy szemekkel, fejét ingatva nézett rám – de ebben minden benne volt. :)

Ezután lehoztuk a cuccokat, fizettünk a recepciónál, majd elindultunk végig a Hriszto Botev Bulevard-on a buszpályaudvar felé.
Mivel nagyjából egy helyen található a vasúti- és a buszpályaudvar is, elsőre nem igazán volt egyértelmű, hogy hova is kéne mennünk. Miközben kerestük a megfelelő irányt, Anita egyszer csak megállt az aluljáró szinten egy hamburgeres bódé előtt, elkezdett nevetni és kereste a telefonját, hogy valahogy megörökítse a látottakat. Mint kiderült, azon mulatott olyan jót, hogy cirill betűvel írták ki a „fast food” (фастфуд) feliratot. Én is jót nevettem az egészen, viszont kezdtem irigykedni is, hogy ezeket mind el tudja olvasni. Innentől kezdve egyre több mindent kérdeztem tőle, hogy hova mi van írva, és türelmesen elmagyarázta, melyik cirill betűnek mi a latin megfelelője – újból és újból és újból…

A szófiai buszpályaudvar a határozottan kellemes meglepetések közé tartozott. A modern, légkondicionált épületben jó az utastájékoztatás, van információs pult, ahol mindenki beszél angolul, csakúgy, mint a pénztárosok többsége. El is kél a segítség, mert többféle busztársaság üzemeltet innen járatokat az ország minden részébe, s csak az adott társaság kasszájánál lehet jegyet venni egy-egy viszonylatra. Veliko Tarnovoba egyébként két cég buszai közlekednek: az ETAP és a Grup Plus, az egyirányú jegy pedig 21 levába került. Ráadásul a buszra sem kellett sokat várni – gyakorlatilag 10 percen belül indult is.
A háromórás út alatt játszottak valami bugyuta feliratos filmet, ami csak arra volt jó, hogy időről időre elvonja a figyelmet az egyébként szép, dimbes-dombos bolgár tájról.

Veliko Tarnovo (Велико Търново) egészen festői környezetben, egy meredek domboldalon fekszik. A város rendkívüli jelentőséggel bír az ország történelme szempontjából, mivel a második Bolgár Birodalom fővárosaként funkcionált a 14. század végéig, majd később Bulgária első nemzetgyűlésének a székhelye lett. Méreteiben az alig 70.000 főt számláló város aligha fogható a 1,2 milliós Szófiához, ugyanakkor már első látásra is szebb és szeretnivaló helynek tűnt.


A busz végállomása egy meglehetősen szűk utcácskában, a Hotel Etara mellett található. Innen nem is volt más hátra, mint megkeresni a szállásunkat, mely a szófiaihoz hasonlóan a Hostel Mostel hálózat része. Bár elvileg ingyenes pick-up service-t kaptunk volna, ha felhívunk egy telefonszámot, amit még Szófiában javasoltak az ottani recepciósok, de annyira egyszerűnek tűnt a hostelig vezető út, hogy a hőség ellenére inkább magunk indultunk útnak. 
Alig tettünk meg 300 métert a városka főutcáján, a Nezavisimost-on, szinte egyszerre tört ki belőlünk a lelkesedés – mennyivel jobb hely ez, mint Szófia!

Végül mégsem bizonyult annyira egyszerű feladatnak megtalálni a hostelt, két helyen is rossz irányba indultunk el, majd amikor visszakeveredtünk a helyes útra, az hirtelen elfogyott! Nem vicc, az utca, amin minden bizonnyal jönnünk kellett volna mélyen fel volt túrva, a munkagépeknél csak sitt- és murvakőhalomból volt több. Valahogy átkeveredtünk a háborús övezetnek is beillő építési területen, majd egy meredek kis sikátorszerű utca alján megtaláltuk a szállást, melynek oldalán már az ismerős Hostel Mostel logóval ellátott cégér díszelgett.
Csöngetés után azonnal beengedtek minket a masszív faajtón, majd az emeletről egy fiatal huszonéves srác sietett elénk. Todd néven mutatkozott be – ő volt hostel recepciósa, gondnoka, mindenese egy személyben. A rendkívül segítőkész és barátságos fiatalember először körbevezetett minket a gyönyörűen felújított ház körül, majd megmutatta a szobánkat. Nem volt nehéz hamar megszeretni ezt a helyet – és nemcsak azért, mert itt a szófiai szálláshoz képest tizedannyi emberrel kellett megosztani a hostelt! A recepció melletti részen kialakítottak egy hangulatos közösségi szobát, amely közepén hatalmas párnákra lehetett feküdni. A szobákban vadonatúj bútorok, ágyak sorakoztak, s a zárható szekrények olyan nagyok voltak, hogy az egész táskánkat el tudtuk zárni. Ami még nekem nagyon tetszett, hogy a szobák falát, egyes helyeken nem vakolták be, így 1x0,5 méteres részen még az eredeti vályogból készült, falrészt lehetett látni. Továbbá az udvaron ki lehetett ülni egy hangulatos, terméskőből kirakott, fölülről szőlővel befuttatott kis teraszra, ahonnan remek kilátás nyílt a szemben magasodó, erdővel borított domboldalra és a meredek völgyre. Ennél idillibb helyet nem is kívánhattunk volna! A kényelmes, párnával bélelt faszéken hanyatt dőlve, a lábamat a korlátnak támasztva élvezhettem, ahogy a kellemes, hűsítő szellő lágyan simogatja az arcomat…

Egy jó negyven percig fel sem álltunk onnan, de szerintem legszívesebben mindketten az egész hátralevő napot ott töltöttük volna. Elpakoltuk a cuccainkat, majd elindultunk sétálni a környéken.
Alig léptünk ki a kapun, amikor a szemben lévő házban lakó öreg bácsi az ajtón kikandikálva megszólított minket – bolgárul. Minden bizonnyal arra lehetett kíváncsi, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, mivel többször is kihallottam a beszédéből valami „Nationalität”-re hasonlító szót. Először annyira meglepődtünk, hogy kissé haboztunk válaszolni, de mivel a bácsi nagyon lelkesen kérdezgette továbbra is, így amilyen nyelveken csak tudtunk, mondtuk neki, hogy magyarok vagyunk.
A bácsi szemei aztán egyszer csak elkerekedtek, majd megszólalt:
- „Önök magyarok?!” – mindezt tökéletes magyarsággal, mindenféle akcentus nélkül. Így ismerkedtünk meg Angel bácsival…

Már önmagában az is hatalmas meglepetésnek számít, hogy itt egy távoli bolgár kisváros legszélső, kicsiny utcájában egy idős bácsi magyarul szól hozzánk, de ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a tökéletes kiejtéssel beszélő Angel bácsi tulajdonképpen nem is magyar, még pikánsabb a történet! Akármilyen hihetetlen is, de Angel bácsi valójában bolgár, viszont gyakorlatilag egész gyerekkorát Budapesten töltötte.
- „Maguk valóban magyarok? És honnan jöttek? Budapestről?...Ó, el sem hiszem! Igazi magyarok…és Budapestről!!!” – látszott, hogy az öreg teljesen elérzékenyül már a puszta ténytől is, hogy igazi magyarokkal hozta össze az élet, még néhány könnycsepp is megjelent a szeme sarkában.
- „Mi a programjuk ma estére? Jöjjenek át vacsorára!” – javasolta Angel bácsi lelkesen. – „Ugye átjönnek?” – tette hozzá reménykedve.

Úgy megsajnáltuk szegényt, hogy különösebb gondolkodás nélkül elfogadtuk a meghívást és megígértük, hogy a séta után, este 8 körül benézünk hozzá.

Ezt követően felsétáltunk az utca tetejére, újból átkeltünk az építési területen, majd gyönyörködtünk a városhatár széléről elénk táruló kilátásban. A szemben lévő hegyen az impozáns Careveci erőd romjai magasodnak, míg tőle balra, lent a völgy mélyén a Jantra folyó kanyarog vidáman, kettészelve Veliko Tarnovo egy távolabb eső, csendes kerületét, az Aszenov-negyedet. Tettünk egy rövid sétát arrafelé, majd ahogy kezdett lemenni a nap, szépen lassan elindultunk hazafelé.
Még Todd említette, hogy 19 órától lehet vacsorázni jönni, úgyhogy akkora mindenképpen vissza akartunk érni. Nem mintha panaszkodnék az ingyen étel miatt, de azért titkon reméltem, hogy ezúttal nem „pastát” kapunk vacsorára. Az étkezőbe érve megnyugodhattam, finom, gazdag krumplileves várt minket. Az evés végeztével külön meg is köszöntük Toddnak, hogy milyen jót főzött, ami külön meglepetés a szokásos szófiai Hostel Mosteles pasta után, mire ő büszkén kihúzta magát, majd hozzátette, hogy azért ők itt Veliko Tarnovoban igyekeznek változatosabb és tartalmasabb kajákat készíteni a vendégeknek.
Közeledett az este 8 óra, úgyhogy az ígéretünkhöz híven átmentünk Angel bácsihoz. Mosolyogva, danolászva nyitott ajtót, majd mutatta a lépcsőn felfelé az utat. Egy rendkívül régi házban élt, szerény körülmények között, viszont a lakása felért egy időutazással! Az előszoba falán egy megfakult, 2002-es Budapestet ábrázoló naptár köszönti a látogatót, ahonnan az étkezőbe lépve múlt század közepéből származó háztartási eszközöket fedezhet fel az ember. Mindeközben a nappaliból régi magyar filmekből (Meseautó és a Hyppolit, a lakáj) ismert nóták szólnak, melyeket néha Angel bácsi is elkezd énekelni.
Az étkezőben rögtön hellyel kínált minket, s még mielőtt egy kukkot is szólhattunk volna, előtúrta a házban található összes ropogtatnivalót és édességet, felbontotta mindet, majd mindhármunknak kitöltött valami bivalyerős házi diópálinkát.
Ezenfelül csinált nekünk kávét, melyhez kivonult a konyhában, majd rituálészerűen elkezdte kiskanállal kevergetni a kávé darát egy csészében („Ettől lesz igazán jó!” – mondta.). A kávé legalább olyan jóra sikerült, mint amilyen erősre, így lassan kezdhettem búcsút mondani az esti alvásnak. Cserébe viszont Angel bácsi tényleg elhalmozott minket a vendégszeretetével és történeteivel. Sokat mesélt a gyerekkoráról, a budapesti évekről, amelyeket máig élete egyik legszebb időszakának tart. 
4 éves korában, apukája révén érkezett Magyarországra, aki egy szép napon felkerekedett és szerencsét próbálván nyitott egy zöldség-gyümölcs boltot Budapest belvárosában, nem messze a Parlamenttől. 10 évet élt Pesten, gyerekként hamar megtanulta a nyelvet, s az iskolát már magyarul kezdte. Megható volt látni, még mindig milyen szeretettel gondol Budapestre és hogy 60-70 év távlatából milyen tisztán emlékszik dolgokra (utcákra, villamosvonalakra, városrészekre). Döbbenetes volt hallgatni, ahogy felsorolta egymás után azokat a Nagykörúttal párhuzamos utcákat, melyeket az apja zöldséges boltjáig tartó úton sétálva mindig keresztezett. Ugyanilyen pontossággal emlékezett a villamosvonalakra is - …”emlékszem a Moszkva térről kellett menni a #61 villamossal kellett menni három megállót, egészen a Szent János kórházig…tényleg megvan még az a kórház?...és akkor ott kellett jobbra fordulni a…” Már kezdett olyan érzésem támadni, hogy Angel bácsi még manapság is könnyebben elboldogulna a pesti tömegközlekedéssel, mint sok helyi.

Amikor kezdett kifogyni a történetekből, végigmutogatta az étkező falára kifüggesztett tucatnyi fotót, majd a nappaliban előszedte azoknak a magyar folyóiratoknak az évkönyvbe szedett példányait, melyeket ő fordított bolgárra a tarnovoi közösség számára. Szinte a szoba minden szegletére jutott valami tárgyacska, ami Angel bácsi magyarszeretetét mutatta – nemzeti színű kokárda, Rubik-kocka, Petőfi-verseskötet, magyar zászló…és még folytathatnám a sort.

Bár már ekkor is nagyon későre járt, az öreg még egyáltalán nem látszott fáradtnak, sőt ahogy láttam, minden módon igyekezett késleltetni a búcsút. Végül éjjel fél 12 körül köszöntünk el Angel bácsitól, aki búcsúzóul jelezte, hogy holnap, még mielőtt hazamennénk, mindenképpen kopogjunk be hozzá, mert a buszpályaudvarra menet szeretne valamit megmutatni nekünk. 
Ez az este sokáig emlékezetes marad a számomra, annyi biztos! Az egész helyzet annyira váratlan, annyira kedves, annyira szeretnivaló! Angel bácsi Veliko Tarnovóból – aki bolgár létére az egyik legbüszkébb magyar, akivel valaha találkoztam!



4. nap – Veliko Tarnovo (2012. június 19.)

Még előző nap Todd ajánlott egy kétórás, ingyenes városnéző túrát, amit lelkes helyi fiatalok szoktak tartani némi borravalóért. Sietnünk kellett a reggelivel, mivel a túra 11 órakor a Turista Információs Központ elől indult.
Időben sikerült megérkeznünk, s odaérve úgy tűnt, mások is az idegenvezetőre várnak, aki egy pár perc késéssel futott be. A magas, mosolygós, nyurga srác nem is teketóriázott sokat, miután körbeköszönt mindenkinek el is kezdte mondandóját.

Elsőként a főút túlsó oldalán lévő Anya Bulgária-emlékműhöz mentünk, amely mindazoknak állít emléket, akik Bulgária függetlenségéért vívott harcokban estek el a 19. század végén és a 20. század elején. Ezt követően a Nezavisimost-on haladva egy újabb emlékműhöz értünk, amely azon a helyen áll, ahol a híres 1876-os Áprilisi Felkelés rendkívül népszerű, tarnovói vezetőjét kivégezték. 

Útközben beszédbe elegyedtem egy feltűnően szép brit akcentussal beszélő, rasztahajú sráccal, akiről kiderült, hogy igazából szlovákiai magyar. Érdekes módon, az anyanyelvére váltva sokkal jobban kiérződött a felvidéki akcentusa.

A főúttal párhozamos Văsztanicseszka utcán haladva értünk el a 14-es szám alatt található Majmos-házhoz. A híres helyi építész, Koljo Ficseto által tervezett épület az első háromszintes ház volt Veliko Tarnovoban, de a legtöbben az utcai frontján látható aprócska majomszoborról ismerik, amelyről a nevét is kapta. 
Innen a pár utcával beljebb lévő, macskakővel kirakott Szamodovszka Csarsijára mentünk, melyet sokan a történelmi városnegyedben leghangulatosabb bazársorának tartanak. A szűk kis utcát szegélyező szép házakat helyi kézműipari cikkeket árusító ajándékboltok foglalják el – nem titkoltan a turistákra kihegyezve. 

Bár az idegenvezető srác nem diktált egy követhetetlen tempót, de azért Anitával mindvégig igyekeztünk a közelében maradni és minél többet elcsípni a mondandójából. A következő érdemi látnivalónak a Nemzeti Újjászületés és Alkotmányozó Gyűlés Múzeuma számított, ahol a hosszú török uralom alóli felszabadulás után Bulgária első parlamentje ülésezett. A múzeumban több, törökellenes felkeléssel kapcsolatos anyag látható és ugyancsak megtekinthető az új bolgár állam 1879-ben aláírt alkotmányának egy másolata. A kommunizmus évei alatt a helyi titkosrendőrség központjaként funkcionált az épület, úgyhogy érthetően a rossz emlékek miatt a helyiek továbbra sincsenek oda érte.
Ezt követően egy szűk kis utcán felsétáltunk a Szent Mária Születése Katedrálishoz, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Caravec Erődre és a környező dombokra. 
Innen aztán elkeveredtünk a város peremén, a folyóval párhuzamosan haladó régi főutcára, a Maxim Rajkovics-ra, mely mentén az egyik legszebb reneszánsz stílusú épület, a Szarafikin-ház áll.
Innen a General Gurko utcán haladva megkerültük Jantra-folyó kanyarulatát, majd a Sztambolov-hídon átkeltünk a túlparton található Aszenovci Parkba.  Többek közt itt található a Szépművészeti Múzeum és a II. Bolgár Birodalom létrejöttének 800. évfordulójára emelt, szépnek különösebben nem nevezhető Aszenovci-emlékmű

Sokáig kellett nézni, hogy rájöjjek, mit is ábrázol valójában – mint kiderült, egy földből kinőtt, hatalmas kardot, melyet négy Anszen-dinasztiából származó bolgár uralkodó lovas szobra fog közre. Az idegenvezető a száraz tényeken felül felhívta a figyelmünket még egy érdekességre a szobrokkal kapcsolatban – mégpedig, hogy a ló testtartásából miként lehet következtetni a lovasa elhalálozásának körülményeire. Ha a ló két lábra állva ágaskodik az azt jelenti, hogy lovasa csatában esett el, ha csak egy lábát emeli fel, akkor valaki meggyilkolta, ha pedig mind a négy lába a földön van, akkor természetes halál következtében hunyt el. Nem lehetett könnyű feladat bolgár uralkodónak lenni abban az időben, mivel a négyből három is meglehetősen erőszakos halált halt ezek szerint.

Ezzel gyakorlatilag véget is ért a két és fél órásra nyúlt városnéző túra, úgyhogy együtt visszamentünk a Turistainformációs Központhoz, majd némi borravalóval (10 leva) együtt megköszöntük a srácnak az élvezetes idegenvezetést.

Ezután elmentünk az innen egy saroknyira lévő postára és megírtuk a korábban vett Veliko Tarnono-s képeslapjainkat. Én szokásomhoz híven csak Laurának küldtem egyet, Anita viszont szinte minden családtagjának külön képeslapot szánt. Hosszas gondolkodás után azt is sikerült eldöntenie, hogy melyiket ki kapja („Lacó, szerinted melyik a legszebb?...Azt küldöm Petinek…”). El is kezdte szépen címezgetni őket, amikor az utolsóhoz érve (a maga aranyos módján) elkáromkodta magát, mivel a barátjának szánt lapra is a nővére olaszországi címét írta. „Most mit csináljak?!” – kérdezte zsörtölődve. „Ó, Peti biztosan meg fogja érteni. Peti megértő!” – feleltem cukkolódva. Peti képeslapja tehát a postaláda helyett az én vastag útikönyvemben végezte: „Beletehetem?! Ott tuti nem gyűrődik meg!” Persze aztán akárhányszor kinyitottam a könyvet, kiesett.

Már jócskán benne jártunk az ebédidőben, így a posta után egyből ahhoz az étteremhez siettünk, melyre még útközben hívta fel a figyelmet az idegenvezető srác. A Sztefan Sztambolov (Стефан Стамболов) 79. szám alatt található Shtastliveca étterem  (Ресторанти "ЩАСТЛИВЕЦА") minden szempontból kiváló választásnak bizonyult. Egyrészről az asztalunktól lenyűgöző kilátás nyílt a Jantra folyó kanyarulatára, az emlékműre és a meredek domboldalra épült házakra, másrészről olyan finom ebédet ettünk, melynek ízét még mindig érzem a számban. A bőséges és ínycsiklandozó kínálatot végignézve, végül egy nagy adag „sach” mellett döntöttünk. A sach az egyik legjellegzetesebb bolgár étel, mely többféle zöldség és húsféle keverékéből készül, amelyeket egy forró agyagtálon főznek össze, majd ezen is tálalják fel, így tovább meleg marad. Nagyszerűen összefőtt a különböző fűszerek, húsok és zöldségek íze, melyet egy pohár Zagorkával leöblítve nem is kívánhattam volna fenségesebb lakomát. 
Mint kiderült, nem mi voltunk az egyetlenek, akik az idegenvezetős csoportból ezt az éttermet választották – egy nagydarab kanadai srác és egy harmincas éveiben járó spanyol lány is ide értek be. Mivel nagyjából egyszerre is végeztünk velük és ők is a Careveci erődbe igyekeztek, innentől együtt folytattuk az utunkat.   

Ahogy közeledünk a szebb napokat is látott erőd romjaihoz, már sejteni lehet, hogy egykoron Carevec (Царевец) rendkívül fontos helyet foglalt el az ország történelmében. Stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően a 12. század végére II. Bolgár Birodalom fővárosává és egyben legfontosabb erődítményévé vált, mely a bolgár cárok székhelyeként fellegvéri palotaként is funkcionált. Az erőd fénykora a 1393-as török támadással ért véget, s a II. Bolgár Birodalom bukásával Carevec is pusztulásnak indult. Az utóbbi évtizedekben helyreállították ugyan egyes részeit, de még így is csak árnyéka egykori önmagának. 

A belépő 6 levába kerül, melyet a főkapu előtt álló kis bódéban kell megváltani. Miután beléptünk, elsőként a folyóval párhuzamos oldalon indultunk el sétálni, egészen az erőd legészakibb pontjáig, ahol a Kivégzés sziklája is található. Erről a helyről taszították a mélybe az árulókat és a bűnözőket, s elnézve az alant elterülő mélységet, meglehetősen biztosra mentek a végrehajtók. Az elítélteket legfeljebb az boldogíthatta valamelyest, hogy legalább az első sorból élvezhetik a páratlan kilátást a Jantra folyó kanyarulata fölött magasodó hegyekre.

Innen felmásztunk a magasabban fekvő cári palota romjaihoz, melynek egyik tornyán egy hatalmas bolgár zászló lobogott vidáman a nyári szélben…egészen addig, amíg elő nem vettem a fényképezőgépemet, hogy mindezt megörökítsem. Innentől azonban – hiába vártam hosszú perceket türelmesen – csak azt kaphattam lencsevégre, ahogy a zászló tehetetlenül rásimult a tartórúdra, ahogy azt a legnagyobb szélcsendben szokás.  

A szélcsend már csak azért sem jött jól, mivel már órák óta a legnagyobb hőségben jártuk a várost, miközben egy ideje már mindkettőnk vizespalackja üresen kongott. Próbáltuk megfejteni, hogy a bolgárok miért nem igyekeznek kihasználni ezt a remek üzleti lehetőséget (és a béna, szomjazó turistákat), hogy pofátlanul sok leváért vizet árulnának itt fent, az erőd területén, amelynek környezetében égen-földön egy bolt sem található. 

Ennek ellenére becsülettel felküzdöttük magunkat a palota teraszának a tetejére, majd domb legmagasabb pontján álló érseki templomhoz mentünk. A kívülről átlagos, középkori templomnak tűnő katedrális belülről meghökkentően modern és extravagáns freskókkal rendelkezik. Ami azonban nekem jobban tetszett, hogy 2 leváért lifttel fel lehet menni a torony tetejére, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik egész Veliko Tarnovora és a környező hegyekre. 
 
Lefelé úton összetalálkoztunk a felvidéki magyar párral, akik éppen az árnyékba húzódva sodorgatták a füves cigijüket, majd elköszönve tőlük a kijárat felé vettük az irányt. Anitával már kínunkban röhögtünk, amikor megláttunk egy üdítőitalos bódét (éppen záráshoz készülődtek) a templomhoz vezető lépcső aljában.
A hostelünk utcájához érve elköszöntünk a kanadai (egészen pontosan quebeci) sráctól, megszakítva ezzel a szenvedélyes kampánybeszédét Quebec tartomány Kanadából való kiválásáról.
A hostelben feltöltöttük a palackjainkat (én egy ültő helyemben megittam fél liter vizet), összeszedtük a maradék cuccainkat, majd fizettünk Toddnál.

Megtartva az ígéretünket, távozás előtt még beköszöntünk Angel bácsihoz. Az öreg mindenképpen mutatni akart még nekünk valamit mielőtt elhagyjuk Tarnovót, így gyorsan magára kapott egy inget, ellátta instrukciókkal a járdáját feltörő munkásembert, majd fiatalokat meghazudtoló tempóval menetelve mutatta az utat a meredek utcákon. Nem volt könnyű tartani vele a lépést, pedig még beszélt is menet közben.

Egy kicsiny mellékutcába vezetett minket, ahol aztán megállt az egyik ház előtt, melynek oldalában egy fekete gránittáblán egy írás állt, mely Dunyov Istvánnak egy magyar származású honvédtisztnek állít emléket, aki a 1948-49-es szabadságharcot követően Garibaldi alatt szolgált a Dél-Itália felszabadításáért vívott harcokban – s nem mellesleg Veliko Tarnovóban is élt egy ideig. Angel bácsi nagyon lelkesen mesélt róla, s jó érzéssel töltötte el, hogy ennek a híres magyarnak az emléktábláját megmutathatta nekünk. Csináltunk néhány fotót közösen Angel bácsival és a táblával (úgy tűnt, ez sokat jelentene neki, mert többször is javasolta), majd a buszállomás felé vettük az irányt. Angel bácsi elkísért minket még a következő keresztutcáig, ahol aztán elérkezett a búcsú ideje. Felírtuk egymásnak az elérhetőségeinket, megígértük Anitával, hogy elküldjük neki a közös képeket. Ezalatt az alig egy nap alatt, Angel bácsi nagyon belopta magát a szívembe. Jól eső érzés ugyanakkor rágondolni, mint arra a szeretetreméltó bolgár öregemberre, aki nagyobb és büszkébb magyar, mint a legtöbb otthoni honfitársunk.

A buszmegálló felé menet még vettem egy gombóc citromfagyit, majd beszereztük a buszjegyeket is (21 leva). Ezúttal az ETAP busztársaság járatával utaztunk, amely már csak azért is említésre méltó, mert nem néztem volna ki belőlük, de az út teljes időtartama alatt megfelelő erősségű, ingyenes WIFI állt rendelkezésünkre.

Éjjel 11 körül értünk vissza Szófiába. Mivel szállásunk továbbra sem volt foglalva az estére, bíztunk benne (igazából az ellenkezője fel sem vetődött bennünk), hogy a Hostel Mostelben lesz még hely a számunkra. A recepciónál kiderült aztán, hogy a korábbi, 18 ágyas tetőtéri szobánkban nincs már szabad ágy, mivel egy nagyobb társaság kivette néhány napra, ellenben egy kevésbé tömegszállás jellegű és csak kicsivel drágább 8 ágyas szobában van még két szabad ágy. Mivel a hátralévő napokra is itt szándékoztunk maradni (a 3. nap után pedig már 10% engedményt kapunk a teljes árból), így végül alig lett drágább az egy éjszakára vetített ár, mint a korábbi szoba esetében.
A recepciós felkísért a szobánkhoz, letettük a cuccainkat, majd egy kis éjjeli vacsora gyanánt benyomtunk fejenként egy tálnyi pastát (már komolyan mondom hiányzott!) a konyhában.
Másra már nem is nagyon maradt energiánk. Bedőlve az ágyba, ezután a fárasztó nap után nem kellett sok, hogy úgy aludjunk, mint a lőtt nyúl.



5. nap – A rilai kolostor (2012. június 20.)

Vicces így utólag belegondolni, hogy előzetesen milyen tervekkel rendelkeztünk a rilai kolostor és Rila-hegység felfedezését illetően. Az útikönyv kissé elnagyolt térképén a kolostor, valamint a hegység egyik legszebb látványosságának számító 7 rilai tó mindössze 7-8 kilométerre helyezkedett el egymástól, így kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy összekötjük a két látnivalót. Azaz, először elbuszozunk a kolostorhoz, majd ott alszunk (van a kolostornak hostelszerű szállása is), majd eltúrázunk következő nap a tavakhoz (8 km szinte sétagalopp), ahonnan aztán valahogy visszakeveredünk Szófiába. Ebben az egyébként nagyszerűen hangzó tervben ugyanakkor lett volna néhány aprócska bökkenő is. Egyrészről a domborzat is tartogatott volna némi meglepetést, mivel kolostor és tavak egymástól legalább két hegynyi távolságra vannak, s a tapasztalt túrázóknak is legalább 8 óra pusztán eljutni egyiktől a másikig. Ráadásul az összes cuccunkkal a hátunkon kellett volna hegyet mászni, előre megvéve kétnapnyi élelmet, mivel 2000+ méteren nem jön szembe egy szupermarket sem. És akkor még a hazaútról nem is beszéltünk…
Végül tehát – rendkívül bölcsen – úgy döntöttünk, hogy két külön napra szedjük szét ezeket a programokat és Szófiából indulva látogatjuk meg mindkét helyet. A mai napra a rilai kolostor jutott.

Bár a hostel saját szervezésében is el lehetett volna jutni a kolostorhoz (amennyiben sikerül összeszedni elegendő embert) fejenként 30 leváért, de végül eltotojáztuk az indulást, így maradt tömegközlekedéses opció harmadennyiért – amit én egyáltalán nem bántam.  Ennek pusztán annyi hátránya mutatkozott, hogy naponta mindössze egyetlen buszjárat megy a kolostorhoz, így ha azt lekési az ember akár az oda-, akár a visszaúton, akkor rendesen dugába dőlhetnek a tervei. 
A busz a számunkra eddig ismeretlen, Nyugati buszpályaudvarról (Автогара Запад) indult 10.20-kor, így sietnünk kellett, ha még időben oda akartunk érni.  A rendkívül segítőkész recepciós csajszi elmagyarázta, hogyan találunk oda, sőt még egy kisebb térképet is rajzolt nekünk a biztonság kedvéért.
A hostel elől induló #5 villamossal 9 megállót kellett mennünk egészen az Ovcha Kupel megállóig, ahol az út jobb oldalán egy „345” nevű szupermarket mögött található a buszpályaudvar. Jegyet a sofőrtől lehetett venni, aki kissé szokatlan módon sakkozta ki az árát. A 11 levás retúr árra, adott egy 10 levás és egy 1 levás jegyet, majd intett, hogy mehetünk hátra.
Pontosan 10.20-kor indultunk, de a sofőr úgy tűnt, ezzel ki is merítette a betartandó játékszabályokat. Három különböző tiltómatrica („Ne dohányozzon!”) ellenére legalább fél doboz cigarettát elpöfékelt az út alatt.
Az út első szakasza Dupnicáig (Дупница) tartott, ahol aztán egy 20 perces pihenő és buszcsere következett. Innen egy kicsi minibusszal folytattuk az utunkat fel a hegyre, egészen a kolostorig.

A rilai kolostor (Рилски Манастир), melyet Bulgária és a bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelyének tartanak, 1147 m magasan, egy erdővel sűrűn benőtt hegyvidéken helyezkedik el, egészen festői környezetben. Története a 10. századra nyúlik vissza, amikor a bolgárok védőszentje, Rilai Szent János (Иван Рилски, Szveti Ivan Rilszki) a környéken vonult remeteségbe, majd halála után a követői kolostort alapítottak ezen a helyen. A 14. század végéig élte a fénykorát, majd a törökök kirabolták és felgyújtották. A 15. században az orosz ortodox egyház segítségével újjáépítették, s innentől kezdve kulcsszerepet játszott a bolgár nyelv, vallás és kultúra megőrzésében az oszmán uralom alatt.  1976-ban nemzeti történeti emlékhellyé nyilvánították, 1983-ban pedig az UNESCO felvette a világörökség-listára.
Magába a kolostorba nincsen belépő, viszont ha az ember a külön tárlattal rendelkező Kincses múzeumot (8 leva), Néprajzi Múzeumot (5 leva), Kolostorkonyhát, Farmmúzeumot (5 leva) vagy a Hreljo-tornyot (5 leva) is meg szeretné nézni, ezekért külön is fizetni kell – összességében nem is keveset.
A legnagyobb látványosság természetesen a kolostori udvar közepén álló Szűz Mária Születése Bazilika, mely Bulgária legnagyobb kolostortemploma. Minden látogatónak – nemre való tekintet nélkül – belépéskor olyan ruhát kell viselnie, ami eltakarja a vállakat és a térdeket. Az előcsarnok árkádsorának falait bibliai alakokat és eseményeket ábrázoló pompás murálok (falfestmények) díszítik. Ezeket rendszerint az összes turista még lelkesen végigfényképezi, mivel a templomba lépve már tilos a fotózás (még vaku nélkül is). 
Érdemes kiemelni az aprólékosan kifaragott, 10 méter hosszú, aranyozott ikonosztázt, mely a bejárattal szemközti falon látható. Itt található az az ezüst ereklyetartó is, mely Bulgária legszentebb nemzeti ereklyéjét, Szent János kezét őrzi.

Én még fel akartam menni az 1334-ben épített Hreljo-toronyba, mely a kolostor legrégebbi fennmaradt része. A torony tetejéről jó rálátás nyílik a belső udvarra, a bazilika kupoláira és a környező hegycsúcsokra. 
                         
Mivel mást már különösebben nem akartunk megnézni itt, így sétálgattunk még egy kicsit még a busz indulásáig (15.00). Ezúttal a teljes, Szófiáig tartó utat ezzel a kis minibusszal tettük meg, melyen azt leszámítva, hogy nem volt a legnagyobb nyári hőségben légkondi és helyhiányban még a lábaimat sem tudtam kinyújtani, kifejezett öröm volt 2 órát utazni.

Megérkezve Szófiába, bementünk vásárolni a pályaudvar mellett lévő „345” nevű szupermarketbe, vettünk néhány hússal illetve sajttal töltött péksütit egy-egy pohár, hideg ayrannal (török joghurtital), majd a közeli, kissé szemetes parkban jóízűen megebédeltünk.
Evés után mielőtt felszálltunk volna a hazafelé tartó villamosra, még éppen azt ecseteltem Anitának, hogy vajon mennyire lenne-e feltétlen szükséges vonaljegyet (1 leva) venni, mire olyan rosszalló pillantással nézett vissza rám, hogy inkább jobbnak láttam, ha mielőbb megveszem a jegyeket az útszéli trafikban. A körülmények hamar igazolták, mennyire jó döntésnek bizonyult mindez. Alighogy felszálltunk a villamosra és lekezeltük a jegyeket, szigorú tekintetű ellenőrök jelentek meg, akik kíméletlenül megbüntettek bárkit, aki érvénytelen jeggyel, bérlettel utazott. Volt ott minden, jó balkáni módra kiabálás, anyázás, villamosról leszállítás. Huh, mindezt látva, megkönnyebbülten néztünk egymásra Anitával!

A nap hátralevő része többnyire pihenéssel telt, bár én már fél szemmel a holnapi, plovdivi kirándulást tervezgettem.



6. nap – Plovdiv (2012. június 21.)

Reggeli közben épp azt beszéltük Anitával, hogy furcsa módon, az eddigi napok során valahogy mindig szerencsénk volt szinte mindennel – szállással, tömegközlekedéssel, menetrendekkel. Elértünk időben mindig mindent (pedig több alkalommal is csak hajszálon múlott mindez), lett jó szállásuk és láttunk mindent, amit eddig meg akartunk nézni, a körülmények mindig kedvezően alakultak.

Na, ez a nap nem ennek fényében indult! Közhely ugyan, de minden sorozat véget ér egyszer és hiába vágtunk le egy nagy hajrát a központi buszpályaudvar felé, a 10 órási, plovdivi járatot megcélozva, szomorúan konstatáltuk, hogy 10.01-kor már csak a hűlt helyét találtuk a busznak. Az egyórás kényszerű várakozást kibírtuk valahogy, majd felszálltunk a 11.00-kor induló, Vitosha Express által üzemeltett járatra. A jegy 14 levába került, míg a menetidő szinte pontosan két óra.

Délután 1 óra körül, a lehető legnagyobb rekkenő hőségben érkeztünk meg Plovdiv (Пловдив) Yug Buszpályaudvarára (Автогара Юг), amely a város egyik legforgalmasabb útja, a Hriszto Botev Blvd mentén található.
Bár ezen a napon még konkrétem semmit nem csináltunk eddig, ennek ellenére máris megéheztünk annyira, hogy benyomjunk 1-1 gusztának tűnő, olcsó pizzaszeletet (1,20 leva) az egyik útszéli bódéban.       

Ezután már tényleg jöhetett a városnézés, s rögtön az óvárost vettük célba! Elsőként a város Központi terénél (пл. Централен) lyukadtunk ki, mely egy jó kiindulópont az óváros felfedezéséhez, ugyanis innen indulnak a sétálóutcák. A teret egyrészről a Főposta fehér, kockaépülete uralja, de említésre méltó az a kissé különös kialakítású szökőkút is, mely egy négyzet közepén lévő, kör alakú spirált ábrázol. A mondanivalójára nem sikerült rájönnünk, ezzel együtt jó tájékozódási pontul szolgált.
A Főposta épülete mögött található a Turistainformációs Központ, itt szereztünk térképeket, majd a Knjaz Alekszandar I. utcán sétáltunk tovább. 
 
Rögtön érezni lehetett, hogy beértünk a turisztikailag felkapottabb (és ezzel párhuzamosan szemmel láthatóan rendezettebb) városrészbe. Az épületek szépek és renoválva vannak, sok bolt, étterem és kávézó várja a vendégeket, míg maga a sétálóutca egészen mediterrán hangulatú, mintha csak egy tengerparti városkában lennénk. Több helyen vicces figurák bronzszobrai tűnnek fel a járdák szélén, akikkel értelemszerűen legalább minden második turista fotózkodik. 
Az első komolyabb látnivalóra sem kellett sokáig várni, egy fénykorában 30 ezer fő befogadására képes, részben restaurált ókori római stadion romjaihoz értünk ki, mely teljes egészében az utcaszint alatt húzódik meg. 
 
A stadion tőszomszédságában található az impozáns, vörösesbarna Dzsumaja-dzsámi, melyet mindenképpen megéri belülről is megtekinteni. 
 
 
Innen a kisebb mellékutcákon elindultunk megkeresni a hegyoldalba épített római színházat is, közben pedig jót derültünk azon az egyébként rendkívül ötletes és aranyos feliraton, amely hegyoldal egyik jól látható pontján hatalmas betűkkel hirdette, hogy „PLOVEVID”. A római színházat ugyanakkor egyelőre nem sikerült megtalálni, mivel a csak az egész hegyet megkerülve, a másik oldalról lehetett elvileg csak bemenni.
Mindenesetre ha már erre jártunk, megnéztük az 1783-ban épült Szveta Marina-templomot, mely részletgazdag ikonosztázáról ismert, majd keresztül gyalogoltunk azon az a borzasztóan büdös, szmogos aluljárón, mely a hegy (és a római színház) alatt húzódik.    

A túloldalon a jellegzetes, rózsaszín és bugyikék színben pompázó harangtoronnyal rendelkező Szveta Bogorodica-templom melletti utcácskán, a Todor Samodumov-on folytattuk az utunkat. Pár méterrel odébb betértünk egy piciny ortodox templomba (Szent Demetriusz-templom). A bejáratnál álló fiatalember széles mosollyal és nagyon tört angolsággal invitált be minket, nézzük csak meg ezt a szép templomot – látszott nagyon büszke rá! A templomocska túl sok érdekességgel nem szolgált, s mivel még fényképezni sem lehetett, így egy gyors, tízmásodperces nézelődés után már jöttünk is volna ki, amikor idősebb hölgy is odalépett hozzánk – ő is valami templomi „alkalmazott” lehetett. Lelkesen elkezdett mutogatni az oltár felé, magyarázott valamit a védőszentről bolgárul (!), majd amikor a fiatal férfi kiment az udvarra, a nyakamban lógó fényképezőgépre mutatott, bátorítva, hogy nyugodtan örökítsem meg ezt a szép templomot. A „NO photo” táblára mutatva még egyszer azért rákérdeztem, hogy akkor most biztos szabad-e, mire ő csak legyintett egyet, majd miután elkészítettem a képet, büszkén kihúzta magát. Elköszöntünk, majd továbbsétáltunk a Todor Samodumov-on, két sarokkal odébb a híres francia költőről elnevezett Lamartine-házig. A jelenleg a Bolgár Írószövetség székházaként funkcionáló épület nem látogatható, viszont kívülről is megéri megcsodálni, ugyanis nagyon jól néznek ki az ívelt fabordákra támaszkodó, az utca fölé kinyúló emeletei.   
Innen a Knjaz Ceretelev-en haladva rátértünk Szaborna utcára, mely Plovdiv óvárosának legfestőibb részére vitt el minket. Itt található az Ikonmúzeum, a Zlatju Bojadzsiev Képtár a Csomakov-házban, az Apteka Hipokrat patikamúzeum és az SS Konsztantin i Elena-templom is. Nagyon hangulatos volt sétálgatni a meredek, macskaköves utcácskákon, s nézegetni a szépen felújított, pompás egykori kereskedőházakat. 
A legszebb közülük talán a Néprajzi Múzeumnak otthont adó, díszes, sötét homlokzatú Kojumdzsioglu-ház, melyet még 1847-ben építettek. 

Innen aztán a Dr. Csomakov ulicán haladva gyorsan változik a kép, romos, düledező házak övezik a hasonlóan lepukkant Nebet Tepe-re (Imádságdomb) vezető utat. Ez a város legmagasabb pontja, ahol egykoron citadella állt, mára azonban nem maradt más, csak egy elhanyagolt, fűvel-gazzal benőtt, szeméttel teleszórt köves rész, amelyből aligha lehet kivenni az egykori erőd alapjait. Egy dologért éri meg feljönni ide, a kilátásért, ugyanis az alant elterül város legnagyobb részét be lehet innen látni.
A hőség és az egész napos séta ekkorra már mindkettőnket lefárasztott, így aztán beültünk itt a Nebet Tepe szélén lévő étterem/büfé kerthelységébe inni egy korsó, jó hideg sört (ezúttal Kamenitzát).
 
Ezt a kis pihenőt követően visszasétáltunk az ulica Dr Csomakov és az ulica Canko Lavrenko kereszteződéséhez, ahol az utóbbira ráfordulva, átjöttünk a Traianus és Marcus Aurelius római császárok idejében épített, 6 méter magas erődmaradvány, egész jó állapotban megmaradt kapuján, majd megnéztük a jellegzetes, kiugró ablakfülkés, piros színű Georgiadi-házat, melyet 1846-ben egy gazdag görög kereskedő építetett.
Ezután az innen nem messze található Hindlijan-ház felé vettük az irányt, mert ezt Anita már korábban kinézte magának, hogy jó lenne belülről is megtekinteni. Mivel már délután fél 6 is elmúlt, nem sok esély mutatkozott, hogy még nyitva találjuk ez a helyet. Odaérve azonban, legnagyobb örömünkre kiderült, hogy a mai napon este 6-ig vannak nyitva, így még van 15-20 percünk körülnézni. A belépő 5 leva, de megéri, mivel egy 19. században élt gazdag örmény kereskedő (Sztepan Hindlijan) eredeti állapotában megőrzött otthonába enged betekintést nyújtani. 
Nagyon tetszett nekünk, hogy az egyes szobák falfestményei például azokat az európai városokat ábrázolják, melyekben a háztulajdonos is megfordult egykor. Szobáról szobára járva igyekeztünk kitalálni, melyik kép melyik várost ábrázolja – volt Velence, Róma, Isztambul is. A házban van még egy boltozatos mennyezetű, kis ablakos hamman (török fürdő is), de érdemes megemlíteni az emeleti szalonok gazdagon díszített bútorait és csodálatos famennyezetét.    
Mivel mi voltunk az aznapi utolsó látogatók, a jegyszedő hölgy a bejáratnál már szerintem nagyon várta, hogy végre körbejárjuk a szobákat és mielőbb távozzunk, hogy zárhassa a házat, de ezzel együtt is igyekezett mosolyogva elköszönni tőlünk. 


Ezután a visszafelé vezető úton még egyszer megpróbáltuk megkeresni a hegyoldalba épített római színházat, melyet eddig valahogy mindig sikerült kikerülni. Végül megtaláltuk, sőt kiderült, korábban többször is elhaladtunk mellette, csak nem vettük észre. A Todor Samodumov-ról nyíló kis utca egy térre vezet, melynek végében található az i.sz. 2. században épült impozáns, félkör alakú amfiteátrum. A kilátás sem utolsó innen, ugyanis a hegyoldalba épített színház bőven a város szintje fölött helyezkedik el, s nemcsak Plovdivot lehet innen nagyszerűen belátni, de megkapó látványul szolgál a háttérben húzódó Rodope-hegység vonulatai is.
A színház már azonban tényleg zárva volt, ugyanakkor a lényeget így is láthattuk. Szép lassan elkezdtünk visszafelé gyalogolni a római stadion felé, útközben fél szemmel figyelve a szuveníres boltokat, arra az esetre, ha találnánk az otthoniaknak valami jópofa ajándékot. Anita minden útról visz valamit Petinek, viszont be kellett látni, hogy a plovdivi kínálaton inkább tudtunk jókat kacagni, mintsem ténylegesen bármit is vásárolni. A pálmát kétségtelenül az a népviseletbe öltöztetett, kislány figura vitte, amely – mint legnagyobb döbbenetünkre kiderült – valójában egy parfümtartó volt: csak fel kellett hajtani a baba szoknyáját és a két lába közé (!!!) felnyomni (!!!) a hosszúkás parfümös fiolát! Lehet, hogy csak nekünk van piszkos fantáziánk, de ezen a kissé bizarr és kétségkívül enyhén pornográf beütésű, „autentikus” bolgár szuveníren perceken keresztül sírva röhögtünk. Szegény boltos néni, szerintem azóta sem érti, miért is nem vettük meg a babát! :)

A római stadionhoz visszaérve a Rajko Daszkalov utcán kerestünk egy szimpatikus kebabost, ettünk egy jót, majd elindultunk vissza a buszpályaudvarra.   


A 20.00-kor induló busszal kényelmesen visszaértünk este 10-re Szófiába. A hostelben igyekeztünk minél több információt szerezni a holnapi, Rila-hegységbe tervezett kiránduláshoz – mivel azt leszámítva, hogy az egyik recepcióstól azt hallottuk, hogy van valamilyen minibusz, valahonnan a felvonóig, amely a tavakig visz, semmilyen konkrétummal nem rendelkeztünk. Az internet és a GoogleTranslate segítségével sem lettünk sokkal okosabbak, úgyhogy a „holnap majd csak lesz valahogy” érzéssel ültünk le egy kései vacsorázni, s szokásunkhoz híven, ezúttal egy kis free pastával zártuk a napot.



7. nap – A hét rilai tó (2012. június 22.)

Reméltük, hogy reggel találkozunk azzal a két recepcióssal, akik korábban a minibuszos opciót említették, mivel mindketten tapasztalt túrázóknak számítanak és többször mászták meg a Rila-hegységet is. Sajnos egyiküket sem láttuk a hostelben, így ennek fényében, csak abban voltunk biztosak, hogy első körben Dupnicába kell eljutnunk valahogy, ugyanis elvileg onnan indulna a sokat emlegetett minibusz Panichishtébe, az 1350m magasan lévő, sí- és turistaközpontba.    

Dupnicába nem ígérkezett bonyolultnak eljutni, a buszok odafelé ugyanúgy a Nyugati buszpályaudvarról (Автогара Запад) indulnak, mint a rilai kolostor esetében. Mi több, ezúttal is azzal a 10.20-as járattal mentünk, mint két nappal korábban, ám ezúttal csak Dupnicáig váltottunk jegyet (6 leva).

Körülbelül egy óra alatt értünk el Dupnica (Дупница) városába. A meglepően szép, felújított buszállomás bizakodással töltött el, szinte már oda is vizionáltam az éppen Panichishtébe induló minibuszt, ami természetesen csak ránk várt volna. Minibusz persze nem volt és a pénztárban ülő hölgyek sem beszéltek angolul, viszont a hostelben kapott turistatérkép és egy segítőkész fiatal lány közbenjárásával (aki a fordításban segített) sikerült megértetni velük, hogy mi Panichishtébe akarunk menni, ugyanakkor ők nem tudtak semmilyen buszról, ami innen odáig közlekedne.
Mivel látták, hogy mennyire el akarunk oda jutni, azt javasolták, hogy a következő busszal menjünk el Sapareva Banyáig, mivel ez a falucska van a legközelebb Panichishtéhez, onnan lehet, hogy valamilyen helyi járattal fel tudunk menni a hegyre. Nem kínálkozott túl sok opció, így megvártuk a buszt, amely délután fél 1 körül indult csak.
Még a pénztárnál mondták, hogy jegyet csak a sofőrtől tudunk venni, így meglehetően furcsálltam a dolgot, hogy amikor az érkező buszra felszállva pénzzel a kezemben kértem volna a jegyet, a sofőr egyszerűen intett, hogy üljünk csak hátra. Ahogy néztem, egyik felszálló sem fizetett, de még azok az iskolás fiatalok sem, akik a későbbi megállóknál szálltak fel. 
Egészen addig nem értettük meg ezt a rendszert, amíg az első utas le nem szállt. Ekkor derült ki ugyanis, hogy itt az utasok leszálláskor fizetnek, méghozzá egy külön erre a célra kihelyezett, sofőr mögött ülő, pénzszedő hölgynek. A néni rendkívül segítőkésznek bizonyult, megmutatta melyik Sapareva Banya legközpontibb megállója, ahonnan a legnagyobb valószínűséggel találhatunk buszt Panichishtébe. Fizettünk (1,60 leva), majd leszálltunk.

Sapareva Banya (Сапарева баня) egy mindössze 4400 főt számláló, piciny település, melynek a központi terénél, a Városháza közelében tett le minket a busz.
Elsőként a velünk leszálló iskolás fiatalokat kérdeztük, de a 3-4 fiúból csak egy hallott egyáltalán Panichishtébe közlekedő buszról, de szerinte az is csak hétvégén közlekedik (ma pedig péntek volt). Remek…
Megbeszéltünk Anitával, hogy ő a közeli étteremben és kocsmában, míg én a Városházán próbálom kideríteni, hogy hivatalosan létezik-e valamilyen tömegközlekedés oda.
A Városháza épületét nyitva találtam, ám szinte teljesen üres volt az előtér és a recepció fülkéjében sem volt senki.  Az egyik ajtó előtt aztán megszólítottam egy ott várakozó, középkorú hölgyet, aki értett valamennyire angolul, s olyan segítőkésznek bizonyult, hogy azonnal keresett is nekem egy ott dolgozó nőt, aki szerinte a legbiztosabb információforrásnak tűnt ebben a kérdésben. Miután úgy láttam, hogy megértette, mire vagyunk kíváncsiak, buzgón elkezdett tárcsázni egy számot. Feszülten figyeltem minden szavát, amit a telefonba mondott, megnyugodtam, amikor időnként elhangzott a „bus” és a „Panichishte” szó („Huhh, ezzel legalább nem lőhetünk nagyon mellé!”), különösen, amikor időnként rám nézve mosolyogva bólogatott. „Ez jó előjel!” – gondoltam magamban.
Letette, majd türelmetlenül kérdeztem is:
-          Bus to Panichishte?!”
-          „Bus, bus! Panichishte! Bus, Panichishte!” – bólogatott hevesen.
-          „Ez fantasztikus!!! Tudtam én hova kell fordulni!” – örvendtem hangosan. „When bus to Panichishte?” – kérdeztem lelkesen, lebutított angolsággal közben a nem létező karórámra mutatva.
-          „Bus, bus! Panichishte!!!” – bólogatott még hevesebben.
-          „Értem én, hogy bus, bus, Panichishte, de MIKOR??! When bus??” – ismételtem meg, de a reakció nem változott.
-          „Most akkor BUS vagy NO BUS?!” – kérdeztem értetlenül.
A nő lelkesen bólogatott tovább:
-          „No bus Panichishte! No bus Panichishte!”
Az életben soha sem fogom megszokni, hogy a bolgároknál a bólogatás nemet jelent…

Elég elkeskenyedetten indultam el Anita irányába, aki közben megjárta az éttermet (hasonló sikerrel, mint én), s mivel eléggé hivatalosnak tűnő információ erősítette meg, úgy tűnt, hogy innen – egy köpésre a céljainktól – tömegközlekedéssel biztosan nem fogunk tudni tovább menni. Ekkorra már délután kettő óra is eltelt, ami késő tulajdonképpen mindenhez…nem festett túl jól a helyzet.

Anita elszontyolodva felvetette a „Na, akkor most legyen?” kérdés után, hogy menjünk vissza Dupnicába, ennek a hegymászós tervnek már úgyis lőttek.

Nem! Én aztán nem fordulok vissza! Nem, amikor már olyan közel vagyunk a célhoz! Kell lennie valami megoldásnak!” – fakadtam ki. „Ha máshogy nem megy, akkor stoppoljunk!” – vetettem fel. Hozzá kell tenni, hogy életemben eddig először és utoljára 10 éves koromban stoppoltam, egy nyári madártani tábor alkalmával ötödmagammal, Szokolyáról Királyrétig, az akkoriban még nagynak számító 3-4 km-es távolságra…

Egy próbát megér!” – állapította meg Anita, bár szerintem szíve mélyén ő sem adott volna akár egy lyukas garast sem, hogy ebből még lesz így valami.
Mindenesetre az egyik Hostelworld-ös szállásfoglalási visszaigazoló lap hátuljára szép nagy, cirill betűkkel kiírtuk, hogy „Паничище”, azaz Panichishte (ez Anita érdeme volt!), majd hüvelyujjunkat és megírt úticél táblát kitartva vártuk a kedves megmentőnket.

Szerintem 5 percet sem álltunk ott, amikor megállt egy kocsi, melyből egy jóságos Mikulásra emlékeztető, kopaszodó, fehér szakállas férfi szólt ki nekünk, félreismerhetetlenül amerikaias akcentussal:
-          „ Hey guys, where are you going?” 
-          „To Panichishte.”
-          „Oh, that’s a good 12 kms away from here, up in the mountains…Well, okay, hop in, I’ll take you there!”

El se akartunk hinni Anitával mekkora szerencsénk van, mindenesetre gyorsan beszálltunk mielőtt még a férfi meggondolja magát. A jótevőnkről aztán hamar kiderült, hogy amerikaiként hogyan pottyant ide Bulgáriába: a fia elvett egy bolgár nőt, ideköltözött, s hogy ne legyenek a nejével olyan messze tőle, ideköltöztek ők is. Megkérték a bolgár állampolgárságot, 2-3 év alatt megtanulták a nyelvet és teljes mértékben letelepedtek, berendezkedtek itt Bulgáriában. Ő is kérdezősködött rólunk, az utazásunkról, a terveinkről majd pedig ellátott minket minden hasznos tanáccsal a 7 tó felfedezésével kapcsolatban. Azt javasolta, ha egészen a hetedik, legmagasabban fekvő tóig fel szeretnénk menni, akkor mindenképpen aludjunk a hegyen, a felvonó felső állomásánál lévő szállodában, de javasolt túraútvonalat is, amely a legszebb részeken megy végig.

Felérve, segített jegyet (a retúr 15 leva) venni a felvonóra, majd elköszönt és már hajtott is el. Anitával csak úgy néztük egymásra tágra nyílt szemekkel…mik vannak?! Az ürge felvett két vadidegent, akiket ingyen elkocsikázott egy 12 km messze lévő, pocsék, kátyús-szerpentines úton (egy komoly tengelytörést kockáztatva) fel egy hegyre, amikor nyilván nem is erre indult és még ezek tetejében egy halom hasznos tanácsot is adott – pusztán jófejségből!

Mivel időnk így is alig volt (16.30-kor indult az utolsó felvonó fentről lefelé), nem tétováztunk sokat, felszálltunk a felvonóra. Már önmagában a felvonózás élményéért megérte feljönni ide, ugyanis kicsivel a 20-30 méter magas fenyőerdő szinte fölött lebegtünk felfelé, lélegzetelállító látványt nyújtva az alatt elterülő völgyre és Rila-hegység vonulataira. 

Felérve a felső állomáshoz, a szállodától balra eső turistaútvonalon indultunk el – ahogy azt a sofőrünk ajánlotta. Kezdetben egészen egyértelmű, könnyen látható jelzéseket követtünk egy jól kijárt hegyvidéki ösvényen, majd a helyzet hamar megváltozott. 

Az ösvény, mint olyan kezdett eltűnni, már szinte csak nagyobb köveken és sziklákon keltünk-másztunk időről időre elveszítve, majd újból megtalálva a turistajelzéseket. Különösen élveztem, hogy időnként hatalmas hófoltokon át vezet az út, ami így június közepén, a nyári melegben igazi kuriózumnak számít. 
 
Fél órába telt, amíg megláttuk a legalacsonyabban fekvő (2095 m) Dolnoto-tavat, melytől 400 méterrel odébb és 100 méterrel feljebb a következő, Ribnoto-tó található. Utóbbi arról is felismerhető, hogy a partján egy kőből épült menedékház áll. 
Egy idő után, amikor teljesen elvesztettük a turistajelzést, akkor a felvonójegyhez kapott, piciny térkép alapján próbáltuk legalább nagyjából belőni a helyes irányt a következő tóig. Amikor elértünk a harmadik, Trilistnika nevű tóhoz, megkérdeztünk egy szembe jövő, lefelé igyekvő párt, hogy milyen messze van a hetedik, legmagasabban fekvő tó (Salzata). Azt mondták, kb. 3 km lehet még hátra, így legjobb esetben is legalább 40 perc az út csak oda. 

Sajnos be kellett látnunk, ez már nem fog beleférni az időbe, ha el akarunk menni az utolsó, fél 5-ös felvonóval. A szállodában alvást már csak azért ki kellett zárnunk, mivel egyikünknél sem volt már elegendő készpénz erre a célra, bankkártyát pedig szinte sehol sem fogadnak el Bulgáriában.

Így végül ahelyett, hogy lóhalálában még elrohantunk volna az utolsó három tó valamelyikéhez és kockáztattuk volna a biztos, időben történő visszatérésünket, inkább felmásztunk egy magas dombra, ahonnan leírhatatlanul gyönyörű kilátás nyílt az eddig magunk mögött hagyott tavakra, a hegyekre, valamint a túloldalon a negyedik, egyben leghosszabb Bliznaka-tóra. Leültünk Anitával ott fent, egy kicsit élvezni ezt a páratlan látványt – amely vitán felül a legszebb dolog volt, amit Bulgáriában láttunk. Különleges pillanat volt…

Gyönyörködtünk a tájban, elrágcsáltunk egy-egy almát, majd indulás előtt megnéztük az órát…15.55!!! Uhh, jól elment az idő, alig több, mint félóránk maradt visszajutni, miközben legalább 45-50 percig tartott az ideút. Siettünk, ahogy tőlünk kitelt, viszont a meredek sziklákon és az időnként meglehetősen instabil, köveken különösen vigyázunk kellett minden lépésnél, nehogy kificamodjon a bokánk. 


Anita volt az időfelelős, aki kb. ötpercenként jelezte, hogy hány percünk van még hátra, minden alkalommal kisebb pánikot okozva ezzel.
-          Anita, mennyi az idő?”
-          „Még 25 perc.”
-          „…Anita, mennyi az idő?”
-          „Még 20 perc!”
-          „20 perc??! És még a felvonó állomását sem látjuk?! A jelzést rég elvesztettük, csak mászunk a kőhalmokon pusztán sejtve az irányt…és telik-telik az idő…Anita, mennyi az idő?”
-          „15 perc!”
-          „Ott a szálloda!!! Már látni!” Még csak itt vagyunk?! De rohadt messze van az még…!”

A végére már-már úgy szökelltünk a köveken, mint valami hegyi zerge, így egy nagy hajrával sikerült még időben odaérni a felvonóhoz. Beszálltunk az ülőkabinba, de még hosszú perceken keresztül lihegtünk utána...hatalmas megkönnyebbülés, sikerült, igen sikerült! Ez tök jó…de…ha leértünk, onnan hogyan megyünk haza?!! Minibusz továbbra sincs… :)     

Ezúttal azonban nem kellett hosszasan tanakodni a különböző opciókról – ami bevált már egyszer, az akár beválhat még egyszer! Még le sem értünk a felvonóval, már ki is néztem magamnak azt a fiatal párt, akikkel még fent a tavaknál találkoztunk, s nem mellesleg az előttünk haladó ülőkabinnal jöttek. Miután leértünk, Anita kissé vonakodott megkérdezni őket (a férfi nagydarab, kopasz, izmos alkatú, meglehetősen bizalmatlan tekintetű, míg a nő fiatal, hegymászáshoz fél kiló sminket viselő, csinos harmicas lehetett), így még mielőtt elérték volna a kocsijukat, megszólítottam őket. Többször is kihangsúlyoztam, hogy mindössze a legközelebbi faluig kéne minket levinni, ahonnan már van valamilyen tömegközlekedés és természetesen, ha kell, ki is fizetjük az út árát. Pár másodpercet tétováztak, majd a férfi a nőre nézett, majd mondták, hogy jöhetünk.
Hatalmas, valószínűleg nagyon drága autójuk lehetett (típusra nem emlékszem), akkora, mint egy kisebb anyahajó. A rendszám alapján szófiaiak lehettek, úgyhogy eszembe is jutott (ha már lúd legyen kövér), mit nem adnék, ha akár egészen odáig el tudnának vinni.
Az első néhány percben nem is szóltak nagyon hozzánk, majd elkezdtek érdeklődni az utunkról, mit láttunk eddig Bulgáriából, honnan jöttünk és most merrefelé tartunk – tehát a szokásos kérdéseket. Viszonylag hamar leértünk a hegyről, s beértünk Sapareva Banya általunk már oly’ jól ismert terére, amikor jeleztem, hogy itt akár ki is tudunk szállni, ám a férfi félig hátrafordulva megnyugtatott: „Úgy döntöttünk elviszünk Titeket Szófiába.” Anitával döbbent és őszinte, világra csodálkozó tekintettel néztünk egymásra – ilyen van? És valóban…ezt már tényleg el sem akartuk hinni, újfent milyen piszok mázlink lett! Az út hátralevő részében elbeszélgettünk a párocskával az időjárásról (mesélték, hogy milyen szerencsések vagyunk az idővel, mivel hosszú, esős hetek után először volt igazán szép, nyárias idő), egy kicsit magukról majd visszaérve Szófiába, a Nyugati buszpályaudvar közelében, a #5 villamosvonal mentén tettek ki minket. Sűrű hálálkodás közepette köszöntünk el tőlük, ők sok szerencsét kívántak, majd elhajtottak. 

Anitával ismét egymásra néztünk, de nem is kellett semmit szólnunk egymáshoz – mindkettőnk arcán amolyan hitetlenkedéssel párosuló örömteli mosolygás látszott. Mert ilyen tényleg nincs! Komolyan mondom, ha nem magam élem meg ez napot, nem hiszem el! Egészen mesébe illően, kalandosan és hihetetlenül szerencsésen alakult minden – miközben sokkal többet kaptunk, mint pusztán két stop és egy hegyi kirándulás. A spontaneitás izgalmát, az emberi segítőkészség legmagasabb fokait, a Rila-hegység mesés tavainak, hegycsúcsainak lenyűgöző látványát és hegyi  túrázás eddig ismeretlen élményét.   



8. nap – A Vitosa-hegység és a hazaút (2012. június 23.)

Az utolsó napra is egy megkapó természeti látványosságot hagytunk, ugyanis az utazás amolyan záróakkordjaként, a Szófia fölé magasodó Vitosa-hegységbe (Витоша) szerettünk volna kirándulni.
A bőséges reggelit követően kifizettük az utolsó három nap szállásdíját (72 leva), félretettünk elég pénzt fejenként három vonaljegyre és a hegyre közlekedő buszra (megállapítottunk, hogy ezeket leszámítva kettőnknek összesen alig 2 leványi készpénzünk maradt, amit szabadon elkölthettünk), majd letettük a cuccainkat a recepció melletti csomagmegőrzőben, hogy csak a legfontosabbakat vigyük magunkkal a hegyre. 

Első körben a Hladilnika buszállomáshoz kellett eljutnunk, ugyanis innen indulnak a különböző buszjáratok a Vitosára, attól függően, hogy a hegység melyik részére szeretnénk eljutni. A Plostad Bălgarija parkjának a keleti oldalánál szálltunk fel a #9TM buszra, amely a Hladilnikáig vitt minket, mely meglehetősen messze, egy lepukkant külvárosi kerületben található. Nem is egészen voltunk biztosak abban, hol kell leszállni, mivel nem a végállomásig jöttünk, bemondani pedig nyilván nem mondtak be semmit. A hely nem sokban hasonlított egy buszpályaudvarra, s már kezdtük azt hinni, hogy rossz megállónál szálltunk le, amikor észrevettük a távolban a #66 jelzésű buszt, amely nekünk is kellett. Csak pár percünk maradt az indulásig, így levágtunk egy nagy sprintet a már a motorját berregtető buszig. Kifulladva, levegő után kapkodva kértünk 1-1 retúrjegyet az Aleko menedékházig (6 leva) a sofőrtől, aki mosolyogva megnyugtatott minket, hogy a megálló mellett található bódéban kéne előbb jegyet vennünk, de nem kell aggódni, megvár minket. Így is tettünk, beszereztünk a  jegyeket, majd felszálltunk a buszra.

Alaposan megszenvedett ez a szebb napokat, sárga Mercedes busz a Vitosa meredek, hegyi emelkedőin, sokszor már az volt az érzésem, hogy ha leszállnánk, gyalogolva is előbb felérnénk. Olyan erőlködve, s időről időre félelmetesen felbőgve haladtunk felfelé, hogy már komolyan azt vártam, mikor adja meg magát a vén járgány, de nem hiába a kiváló német márka, a Mercedes – igaz egy örökkévalóságnak tűnő úton – de végül mégiscsak felküzdötte magát az Alekoig. Vicces volt látni, ahogy az egyes extrém hegyi kerékpáros srácok a buszon zötykölődve végigmérik a másik biciklijét, védőfelszereléseit, bukósisakját, mielőtt nekivágnak a hegyi lankáknak. 

Miután megérkeztünk a végállomásra a biciklisek szétrajzottak, mi pedig elsétáltunk az innen még egy kilométerre található Aleko menedékházhoz. A téli szezonban forgalmas síközpontként funkcionáló helyet most is meglehetősen sok túrázni vágyó kereste fel, épp ezért is fogadtuk némileg csodálkozva a hírt, hogy természetvédelmi okokra hivatkozva egyik felvonó sem közlekedik, így aki fel akar jutni a Vitosa-hegység legmagasabb (2290 m) csúcsára, a Cserni Vrăh-ra (Fekete-csúcs), annak bizony a saját lábán kell felmásznia oda. 

Nekünk kb. másfél óránk maradt egy kis hegymászásra, így nem is totojáztunk sokat, nekivágtunk a meredek, viszont rendkívül túrázóbarát hegyoldalnak. A legnagyobb részben kényelmes, kijárt, földúton haladt az ösvény, csak egészen fent, a felvonó egykori felső állomása közelében kezdett sziklásabb lenni. 
 

 
Innen még további félóra kellett volna, hogy elérjük Cserni Vrăh csúcsot – ehelyett inkább megpihentünk egy nagyobb sziklán, élveztük egy kicsit a páratlan kilátást az alant elterülő Szófia városára, majd elindultunk visszafelé.

Sikeresen elértük az éppen induló #66-ost, melynek szerintem megváltás lehetett a lejtőn lefelé menet közlekedni, majd visszaérve Szófia belvárosába, elmentünk a hostelbe a cuccainkért. Útközben beiktattunk még egy gyors ebédszerű étkezést és némi csokivásárlást egy helyi szupermarketben, majd elsétáltunk a General Gurko és a Bulevard Vaszil Levszki sarkán lévő Starbucks-ig (amit a reptérről jövet nem találtunk meg), ugyanis innen indul a #84 busz a reptér felé. A pontos megálló ezúttal sem volt igazán egyértelmű, így a biztonság kedvéért körbekérdeztünk néhány helyit.

A reptérre vezető út különösebb izgalmat már nem tartogatott, teljesen időben érkeztünk meg a fapadosok által használ 1-es terminálra. Ezúttal is bérelt Air VIA géppel repültünk, mely kicsivel este nyolc óra körül indult. Az idő eltolódás miatt, helyi idő szerint 19.45-kor landoltunk Ferihegyen…


Ez a bulgáriai út egy különösen kellemes emlék marad a számomra. Szerencsésnek tartom magam, hogy felfedezhettem az átlag magyar számára szinte teljesen ismeretlen Nyugat- és Közép-Bulgáriát, mely bár továbbra is mostohagyermeknek számít az ország régióinak turisztikai népszerűségét tekintve, valójában összehasonlíthatatlanul több értéket hordoz, mint a sokat emlegetett bolgár tengerpart. Ha a nyári élménybeszámolók során erről a bulgáriai nyaralásról kezdek el mesélni, biztos az a hallgatóság első kérdése, hogy „melyik tengerparton voltál?”. Jó érzés ilyenkor azzal folytatni, hogy egy napot sem töltöttünk el a tenger mellett, mert a lesajnált nyugati régiók is épp elég látnivalót tartogattak. Kár lett volna kihagyni egy hangulatos sétát a festői környezetben elterülő Veliko Tarnovoban, a karakteres óvárosáról híres Plovdiv felfedezését, a Vistosa-hegy csúcsához tett kirándulást vagy egy kis hegymászást a Rila-hegység magával ragadó tavainál. 

Mindezeken túl, ez a bulgáriai út azért is különösen kedves a számomra, mert a rengeteg látnivaló mellett csomó váratlan, de aranyos, szerencsés és kalandos élethelyzetet is hozott, melyek egyfajta plusz ízt adtak az utazásnak. Újfent bebizonyosodott, hogy megéri kilépni a magunk megszokott, biztonságos burkából és nyitottnak, érdeklődőnek, barátságosnak és kezdeményezőnek lenni akár komplett idegenekkel is, mert nem tudhatjuk, mikor, hol és kiben találunk egy segítő kézre, érdekes, szórakoztató társaságra, kedves ismerősre vagy egy életre szóló barátra. Az utazásokban ez az egyik legfantasztikusabb, hogy élmények, kapcsolatok, ismertségek legtöbbször csak az egyszerű véletlenen múlnak. A kezdetben unszimpatikus fülöp-szigetekinek nézett Cheryl mára vitán felül a hozzám egyik legközelebb álló külföldi barátom lett – még szerencse, hogy egy reggeliző asztalhoz ültünk le anno a hostelben. Ígéretünkhöz híven, Angel bácsiról sem felejtkeztünk el: előhívattunk neki néhány közös fotót, amelyeket egy 2013-as Budapestes naptárral együtt el is postáztunk neki. Nem telt bele 4 nap, amikor egy külföldi szám hívott munkaidőben a mobilomon – a hálálkodó Angel bácsi volt az. Kismilliószor köszöntet mondott mindkettőnknek az ajándékokért, továbbá jelezte, hogy következő májusban elvileg Pesten lesz! Alig várom, hogy újra találkozzam vele, jó lenne újra viszontlátni.

Hatalmas élmény volt ez az egy hét, mely nem lehetett volna teljes egy kiváló útipajtás nélkül. Nem választottam zsákbamacskát, amikor Anitát hívtam el, ám annak külön örülök, hogy egy egész héten keresztül sikerült elviselnie engem. Immár sokadszorra bizonyosodott be, hogy milyen remek társaság bármilyen utazáshoz. Úgy tűnik, a Balkánt szépen lassan, de biztosan felfedezzük együtt – s remélem Albánia, Montenegró, Macedónia és Koszovó sem várat sokáig magára…

2 megjegyzés:

Zsuzsa Ligeti írta...

Jó írás, sok hasznos információval.Szeretném felhívni a figyelmedet az utikalauz.hu oldalra. Ez az írás éppen oda való.

Norbert írta...

Az egyik leghasznosabb útleírás Bulgáriáról. A múlt heti Bulgáriai körút jó részét ez alapján terveztem meg. Köszönet a leírásért és minden elismerésem! ;-)