Malajzia, Szingapúr

Előzmények

Utólag mindig érdekes visszagondolni, milyen körülmények alakítják az ember életét, céljait és álmait. Jelentéktelennek tűnő apróságok, egyszerű véletlenek képesek teljesen átformálni az egyén véleményét, érdeklődését – nekem erre Szingapúr a legjobb példa.

Négy évvel ezelőtt minden bizonnyal elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy az utazások tekintetében az egyik legfőbb vágyam az legyen, hogy eljussak Szingapúrba. Őszintén megvallva még egy kevésbé bonyolult vaktérképen sem tudtam volna megjelölni ezt a piciny városállamot, de még talán a régiót sem, ahol fekszik. Tudatlanságom mindemellett tökéletes érdektelenséggel párosult, melyből egy máig emlékezetes nap zökkentett ki…

Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna!

2010. szeptember 21-e egy verőfényes keddi napra esett – az első munkanapom az ExxonMobilnál. A koppenhágai útról hazatérve, frissen, feltöltődve, lelkesen vártam életemnek ezen új fejezetét – új munkahely, új kollégák, új feladatok, új kihívások. Kora reggel némi várakozás után értem jött a recepcióhoz a későbbi főnököm, Detti, akivel a belépőkártya-igénylést követően beültünk egy tárgyalóba átbeszélni a feladatköreimet és egyéb tudnivalókat. A vállalati szakzsargonnal teletűzdelt monológjából elsőre nem fogtam fel túl sok mindent, így nem éreztem magam sokkal okosabbnak, amikor ezt követően kivitt bemutatni a közvetlen kollégáknak egy hatalmas, egybefüggő „open office” jellegű irodai részbe. Az új csapatomból mindössze egy munkatárs maradt hírmondónak, a többiek safety tréningen voltak. Detti bemutatott neki, majd hozzáhűzte:

- „Laci fogja Szingapúrt csinálni.”

Hogy ez pontosan mit jelentett, arról még fogalmam sem volt, viszont utána még legalább negyvenszer meghallgathattam ugyanezt, amíg az összes visszaérkező kollégának be lettem mutatva.

Szingapúr tehát hivatalosan is az enyém lett – bár akkor még távolról sem sejthettem, hogy ez tény milyen fordulatokat hoz még az életembe.  

A munka lényegét tekintve nem volt egy „rocket science”: az Exxon távol-keleti olajszállító tankerhajóinak szállítmányát kellett volumetrikusan könyvelni és kontrollálni. Az én hajóim többnyire a szingapúri és malajziai finomítókból vitték a kőolajat a teljes csendes-óceáni régióba, így Indonéziába, a Fülöp-szigetekre, Pápua Új-Guineába, Fidzsi-szigetekre és Ausztráliába.  A munka kezdeti varázsa, amit a vicces nevű hajók (Ocean Tiger, Stavfjord és társaik) és az egzotikus kikötők követése okozott, elég hamar elhalt a szörnyű monotonitás oltárán, így – a többiekhez hasonlóan – én is elég hamar rájöttem, miért beszélgetnek az emberek a belső vállalati chaten többet privát témákról, mintsem magáról a munkáról. Úgy tűnt, a munka mindenhol veszettül unalmas és ez alól a szingapúri iroda sem kivétel (akikkel a hajók révén napi kapcsolatban voltam), mivel mindhárom ázsiai kollégámmal egy idő után könnyen el lehetett térni az Exxonos témáktól. Derrick – egy jópofa 29 éves, szingapúri srác – például sokat mesélt a rendszeres, kötelező katonai szolgálatról, amit helyi férfiaknak évről évre teljesítni kell, a thai barátnőjéről, aki a bangkoki Exxonnál dolgozik és a különböző utazásaikról. Rajta kívül még egy fülöp-szigeteki lánnyal, Noreennal beszélgettünk a legjobbakat, így fel sem tűnt, közben milyen lélekölően unalmas is a munka. Noreen rendkívül érdeklődő, figyelmes, jó humorérzékkel megáldott beszélgetőpartnernek és remek kollégának is bizonyult, aki mindig türelmesen segített, ha kérdésem adódott. Nem telt bele sok idő és a munkakapcsolat kilépett az Exxon kereteiből, s egyfajta barátsággá mélyült. Felvettük egymást Skypeon, naponta hosszú órákat csevegtünk, s kezdett egyre inkább a hétköznapjaim részévé válni. Nem is lehetettem volna boldogabb, amikor 2011 tavaszán végre lehetőség adódott személyesen is találkozni vele, mivel egy kéthetes körút keretében Európába érkezett. Megbeszéltük, hogy előbb jön egy kicsivel és együtt töltünk néhány napot Rómában. Nem meglepő módon a barátságból kapcsolat lett, s bár józan ésszel nézve minden ellene szólt, akkor őszintén hittem benne, hogy akár minden végződhet úgy is, mint a tündérmesében…

Az élet viharos gyorsasággal igazolta, milyen rosszul hittem. A kérészéletű kapcsolatot hamar megmérgezte a részéről egyre elharapózó (és teljesen alaptalan) féltékenység, bizalomhiány, érzelmi zsarolás, követelőzés, értetlenség, mire részemről az egész már olyan károkat szenvedett, amit nem lehetett megmenteni. Reméltem, hogy a szakítás után fenntarthatunk még egy normális baráti, ismerősi viszonyt, mint kiderült…ebben is hatalmasat tévedtem. A tündérmese itt fordult át hátborzongató rémálomba – online, telefonos, személyes zaklatás minden formájával, követéssel, még több érzelmi zsarolással, könyörgéssel, sírással, széles nemzetközi szókincset felvonultató szitkozódással, rendőrségi feljelentéssel fűszerezve, mindennel, amit addig nem hiszel el, amíg nem veled történik. Ha ezt egy hollywoodi filmen látom, akkor tuti elintézem annyival, hogy a forgatókönyvírónak túl élénk a képzelőereje.

Közel háromnegyed évbe telt, mire lecsitult az egész és már nem kaptam tőle napi szinten üzeneteket és én is túl tudtam lépni a magánéletemben.

Ahogy telt az idő, Szingapúr említésére már egyre kevésbé rándult görcsbe a gyomrom, egyre kevésbé azonosítottam Noreennal a helyet, hanem ismét kezdett az a féktelen kíváncsiság és kalandvágy úrrá lenni rajtam, ami azoknál az úticéloknál jellemző, ahol megvan a kellő érzelmi töltet, kötődés, vágy, várakozás, hogy végre személyesen is felfedezhessem őket. Szingapúr többé már nem egy fehér folt volt a térképen – megismertem a rendkívül érdekes és önmagában páratlan sikertörténetét, amellyel alig másfél évszázad alatt egy trópusi dzsungelsziget peremén létesített halászfaluból a világ egyik legstabilabb és legerősebb gazdaságú országává nőtte ki magát.

Rövid idő alatt az első számú ázsiai úti céllá nőtte ki magát a szememben, ám ahhoz ténylegesen el is jussak oda, három tényezőnek kellett egyidejűleg rendelkezésre állnia: elegendő pénznek, elegendő szabinak és megfelelő útitársnak. Sajnos a három közül furcsa módon az útitárs találása bizonyult az igazi szűk keresztmetszetnek, mivel sokan nem engedhetnek meg maguknak ilyen idősen egy ilyen volumenű, minimum három hetes ázsiai utat, vagy ha lenne is rá keret, akkor a munkáltató húzza át a számításokat azzal, hogy két hétnél többre nem engedi el a szegény munkavállalót. A közvetlen baráti körömből talán csak egy valakit tudtam, akinél nem lenne teljesen esélytelen próbálkozni mindezeknek a feltételeknek ellenére, így hát 2012 szeptemberében, egy hétköznap kora reggeli, izzasztó squashjátszmát követően, a zuhany alatt ázva felvetettem Petinek egy Szingapúr-Malajzia-Thaiföld út lehetőségét. Biztosra vettem, hogy őt nem kéne különösebben győzködni egy ilyen útra, sőt a munkahelyén a nyári uborkaszezon miatt a szabadság kérdése sem jelenthet különösebb gondot, viszont házas ember lévén immár kétszeres költségvetéssel kellett számolnia, így ez megnehezítheti a döntést. Szerencsére Nikinek, Peti feleségének is tetszett az ötlet, így zöld utat kapott az ázsiai projekt. Elújságoltam a szingapúri jóbarátomnak, Cherylnek is a terveinket, aki teljesen belelkesült a hír hallatán és azonnal jelezte, szívesen csatlakozna hozzánk!

Kezdetben kissé elnagyoltan kezeltük a terveket. Utólag még belegondolni is röhejes, hogy volt pillanat (akármilyen rövid is), amikor komolyan gondolhattuk a „repülővel Szingapúrba, onnan át Malajziába, majd fel Thaiföldre, s ha már arra járunk, akkor még egy kis Kambodzsa, Laosz, és ha még belefér még talán Vietnam…” tervet. Ahogy az út tervezése egyre komolyabb fázisba lépett, természetesen úgy redukálódott az országok száma is, mire be kellett látnunk, hogy pusztán a Maláj-félsziget és Szingapúr annyi látnivalót tartogat, hogy már önmagában azzal bőven ki lehet tölteni három hetet, végigrohanni pedig semmiképp nem akartuk a helyszíneket.

A tervezés szempontjából az első igazi kihívásnak egy reális és megfizethető árú repülőjegy foglalása mutatkozott. Mivel hosszú idő óta kerestem repjegyeket a délkelet-ázsiai régióba, pontosan tisztában voltam az árfekvésekkel – miszerint Budapestről Szingapúrba a legdrágább eljutni (kb. 220-230 ezer forint), Kuala Lumpur egy gondolattal olcsóbb (kb. 210-220 ezer forint), míg Bangkokba már egy-egy jó ajánlattal már akár 180 ezerért elrepülhet az ember. Utóbbi verzióért különösebben nem lelkesedtem, mivel onnan még egy fapados-csatlakozással számolni kellett volna, ami nemcsak plusz pénzt és időt, hanem a késések miatt egy jó adag bizonytalanságot is tartogatott magában. Ez alapján érthető, hogy amikor Peti január elején előállt a BP-KL viszonylatban egy 160 ezres Egyptair ajánlattal, erre nem lehetett nemet mondani. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget meg kell ragadnunk, s mivel Petiék is rábólintottak, szinte azonnal meg is vettük a jegyeket, s innen pedig már nem volt visszaút…

Az utazás idejét tekintve nem rendelkeztünk túl nagy mozgástérrel, Peti csak nyáron tud egyszerre ennyi szabit kivenni, így az nagyjából adott volt, mikor mehetünk. A „mivel” már egy viccesebb kérdéskörnek mutatkozott, ugyanis ott nem állt meg a kérdés, hogy zsebünkben tudtuk a repjegyet…s erre pedig pont Peti apukája világított rá, aki a Ferihegyi reptéren a Malev Ground Handlingnél dolgozik, akik az Egyptair földi kiszolgálását is végzik:

 „Mivel repültök?...Egyptairrel?!...Óóó, azok rendszeresen itt hagyják a csomagok egy részét, a múlt héten is 15 poggyászt hagytak itt…” Mint kiderült, az Egyptair hosszú évek kitartó „munkájával” megalapozta a hírnevét, mint az egyik legjobb poggyászelhagyó légitársaság. Erre az egyik legjobb példa, hogy Budapest és Kairó között eleve olyan kicsi géppel (Embrear 170) repülnek, melyre teli gép esetén (ha minden utas felad legalább egy poggyászt) a csomagok egy része bizonyosan eleve nem fér föl. Hmm…a nyári turistaszezonban utazva, nem tűntek túl jónak a kilátások. 

Petivel többszöri brainstromingolás után összeszedtük az általunk érdekesnek tartott, meglátogatandó helyek listáját, s felvázoltunk egy lehetséges útvonalat a végigjárásukra. Ezt leszámítva, a zsúfolt munkahelyi elfoglaltságai miatt, az ezen túlmenő, részletes, napokra lebontott tervezőmunka teljes egészében rám hárult. Megrendeltem hát az eBayről az Eyewitness Travel Guide: Malaysia and Singapore és a TOP10 Singapore útikönyveket, kiolvastam őket, majd nekiláttam a tervezésnek. A kötelező oltásokat tekintve sem bíztunk semmit a véletlenre, így némi utána olvasást követően beadattunk az ajánlott vakcinákat – így a Hepatitis A+B, hastífusz, tetanusz/diftéria/gyermekbénulás elleni oltásokat is. Mivel a Taman Negara dzsungelerdeiben is akartunk túrázni egyet, írattunk fel maláriagyógyszert is (Malarone), mely borsos ára (kb. 12 ezer Ft) ellenére a legjobb malária elleni készítménynek tartanak.

Egész jól haladtam a tervezéssel is, mígnem június közepén, mint derült égből villámcsapás, a feje tetejére állt minden: Petiék házassága súlyos válságba került, olyannyira, hogy Niki úgy döntött, mégsem tart velünk. Döbbenetes, számomra máig felfoghatatlan a dolgok ezen alakulása, főleg, hogy ezzel a baráti körömből a messze legharmonikusabb(nak tűnő) párkapcsolat ment tönkre elképesztő gyorsasággal. A következő pár hétre háttérbe szorult az út, s Petinek igyekeztem lelki támaszt nyújtani. Úgy tűnt, hamar sikerült helyére tenni a dolgokat magában, s innentől még elkötelezettebb és lelkesebb lett az utazás iránt.

Július félelmetes gyorsasággal telt el, s ahogy az indulás napja közeledett, az izgatottság helyét egyre inkább az enyhe aggodalom kezdte átvenni: „Mi van, ha végig esik az eső? Végül is a monszun kellős közepén megyünk…Mi lesz ha újraindulnak a szörnyű indonéz erdőtüzek, melyek június végén napokra beterítették sűrű füsttel a egész Maláj-félszigetet és Szingapúrt?...Mi lesz ha az Egyptair elhagyja a csomagunkat?...Vajon minden szükséges gyógyszert, felszerelést beszereztem? stb.” Ilyenkor Andi igyekezett visszarángatni a földre és megnyugtatni.     

Az indulás előtti napra – magamat jócskán meghazudtolva – sikerült teljes mértékben bepakolni, s mindössze a biztosítás lefixálása, valamint a repülőjáratok online check-injének elvégzése és a beszállókártyák kinyomtatása maradt hátra. Apával napokon keresztül bújtuk a különböző utasbiztosítási kondíciókat, hogy olyat találjunk, amely a szokásos egészségügyi és vagyonvédelmen felül fedezi a nagy értékű műszaki cikkek (jelen esetben a fényképezőgép) értékét is, viszont nem kerül csillagászati összegekbe. A megfelelő ajánlat kiválasztása után a Netrisk honlapja még megtréfált egyszer (nem engedett az adataimmal belépni), így Apa nevében kellett megváltanunk nekem a biztosítást. Este 8 körül hívtam Petit, hogy áll a pakolással, de szerencsétlen még javában az irodában dolgozott. Megkért, hogy kössek neki is biztosítást, mert arra végképp semmi ideje. Igyekeztem levenni róla minden terhet így az indulás előtt – megcsináltam neki is az online check-ineket, megkötöttem a biztosítását…megkezdődött a visszaszámlálás!

1. nap: Indulás (2013. július 27.)

Bár Andival 10 óra körül akartunk kelni, háromnegyed 7-kor már mindketten ébren voltunk. Az ágyban fekve némi fájdalmat éreztem a lágyékom fölött jobb oldalon, s persze rögtön vakbélgyulladást hipohonderkedtem be. Anya megnyugtatott, hogy annak a másik oldalon kellene fájni, úgyhogy csodák csodájára, délre már teljesen el is múlt. Finom ebéd után Apáék kivittek reptérre. Gyors, viszont annál könnyesebb búcsú tőlük és Anditól, heves integetés a távolodó kocsijuk után…egy mély lélegzet…majd útra fel!

A terminálépületbe lépve hívtam Petit, aki a szüleivel éppen a poggyászfóliázó gép előtt várakozott. Miután betekertették a hátizsákját gyönyörű, rikítózöld színekbe, beálltunk a check-in pulthoz. Apukája – legnagyobb megnyugvásomra – telefonon lejelentette a poggyászainkat és a nevünket a rakodó személyzetnek, megteremtve a reális lehetőségét, hogy legalább itt Pesten tuti felkerüljenek a csomagjaink a gépre. Ilyenkor azért jól jön egy kis protekció! :)

Ezt követően feladtam a hátizsákomat („A csomagját legközelebb Kuala Lumpurban kapja meg.” – mondta pultnál ülő hölgy), majd elbúcsúzva Peti szüleitől a biztonsági ellenőrző kapuk felé vettük az irányt. Mivel egyikünknek sem volt eddig ideje ajándékokat venni a CouchSurfinges szállásadóknak, beszállás előtt még szétnéztünk a dutyfree boltban. Hosszas tanakodás és mérlegelés után végül a pici üveges mézes pálinka, kézzel készült Szamos marcipán és egy díszdobozos, magyarzászlós őrölt pirospaprikás doboz lett a befutó, így akármilyen nemű, vallású szállásadókat is fogunk ki, valamelyik csak megteszi majd. 

Peti feltankolt még Unicumból (gyomorfertőtlenítő hatásként megideologizálva a honi szesszel történő alkoholizálást), majd a járatinformációhoz járultunk megnézni a beszállókapunk számát. Alig léptünk ki a boltból, két Citibankos fiatal lépett oda hozzánk, teljesen átlátszó, sales-es felvezetőszöveggel („Uraim, merre repülnek? Segíthetünk?”). Még alig nyitottam ki a szám, hogy elhajtsam őket, már tovább is fűzték a mondókájukat, miszerint ha van pár percünk, akkor akár 10 ezer forintot is kaphatunk (persze, csak ha akarunk)…természetesen valami rendkívül kedvező számlacsomagot akartak ránk tukmálni – melyet nyilván a reptéren, a gép indulás előtt 40 perccel fog megnyitni az ember. Őszintén, erre valaki is vevő?! Kettejük közül a srác bizonyult rámenősebbnek, a „Nem, nem érdekel!” kezdetű reakciókat eleresztette a füle mellett, helyette mélyen a szemünkbe bámulva igyekezett szinte belénkszugerálni az akciós számlacsomagot, de ott helyben faképnél hagytuk. Tíz méterrel odébb felhajtottunk egy-egy ingyenes kóstolónak kitett szilvás Unicumot – amolyan kedvcsináló gyanánt – majd Peti tovább költekezett: vett egy univerzális konnektor-átalakítót, mivel Londonban elhagyta a sajátját. Viccesen meg is jegyezte, még el sem indultunk, máris mennyit költött! :)

A gépünk már bent állt a helyén, s nem sokra rá, meg is kezdődött a beszállás. A mindössze 76 fő szállítására alkalmas pici Embraer 170 típusú gép hamar megtelt. Némi teketóriázás ellenére teljesen pontosan, 15.40-kor indultunk. A kis gép úgy lőtt ki, mint egy rakéta, s bár felszállás után még egy kicsit dobálta a szél és gyomorugráltatóan billegett, de egy idő után ez is elmúlt. A kb. háromórás út alatt felszolgált melegkaja (csavart tésztás csirkehús, párolt zöldbab, zacskós minizsemle, salátaként három szelet kígyóuborka, és két szem olívabogyó, desszertnek brownie) finoman szólva is felejthetőre sikeredett. Elég annyit mondanom, hogy az egész ételkölteményből messze az olívabogyó volt a legjobb. A csirkével még így jobban jártam, Peti marhahúst kért és annyira lenyűgözte ez az Egyptair-féle kulináris élmény, hogy ott is hagyta szinte az egészet. Sörrel (vagy bárminemű alkohollal) még könnyen kompenzálhatóak lettünk volna, de arab légitársaság lévén még erre sem számíthattunk.

Este fél 7 körül értünk Kairóba, épp amikor a lemenő nap szép, narancsos színben világította meg a város épületeit, mely egytől egyig hatalmas, homokból kinőtt kockákra hasonlítottak. A repteret – mely a sivatag kellős közepére épült – minden oldalról magas homokfogó falak védik.

Ezzel együtt a kairói reptér nem tartozik a legkellemesebb helyek közé – a terminálépületben hideg van, az elkülönített imaszobából 120 decibeles erősséggel zengett a müezzin hangja, a wifi gyenge és a vécék minden standard szerint is visszataszítóak. Egész ottlét alatt mindössze kétszer sikerült rávennem magam, hogy a mellékhelységet használjam, de egyszer sem sikerült szárazon megúszni a kalandot. Ott kezdődik, hogy a vécé alapjáraton vízben úszik, kisebb és nagyobb koszos tócsák között kell lavíroznia szerencsétlen jelöltnek, amíg eljut legalább az egyik WC-fülkéig – mely finoman szólva, szintén nem száraz. Eddig nekem ment is az egész, sőt sikeresen elvégeztem a dolgomat anélkül, hogy különösebben összekentem volna magamat, mire a szomszéd fülkéből egy vehemensebb öblítéssel egy kisebb eső zúdult a nyakamba. Úgy gondoltam ezt az élményt nem lehet überelni, amikor is pár órával később, másodszor megpróbálkoztam a lehetetlennel – azaz szárazon túlélni a vécézést. Ezúttal egy sokkal kultúráltabb mellékhelységet találtam (ennek csak egyik fülkéje úszott a vízben), ám az öröm korainak mutatkozott. A dolgom végeztével húznám le a cuccot, de a falon lévő nyomógomb nem működik, akárhogy is próbálkozom. A vécécsésze szintje fölött egy másik, tekerős csap kandikált ki, úgyhogy „hátha kiürült a tartály” alapon megnyitottam…körülbelül a másodperc törtrésze alatt, a deszkával párhuzamosan kilőtt egy bivalyerős vízsugár nyílegyenesen rám, s alsóhangon 10 liternyi vízzel terítve be a fekete nadrágomat (most már ez a fülke is úszott a vízben). Miután felocsúdtam a döbbenetből, levettem a csuromvizes gatyámat, majd a kézszárító alá tartva nekiláttam ismételten vállalható szárazságúra varázsolni a meggyötört ruhadarabot. Ekkor léptett be a helyi takarító bácsi, akinek a tekintete először az ázott gatyámra irányult, majd nagy szemekkel, együttérzően rám nézett, s ismét a gatyára, miközben a fejét ingatva cuppogott egy sort („Na már megint egy béna külföldi, aki eláztatta a vécét…!” – gondolhatta.) Legalább 20 percben telt, míg sikerült nagyjából megszárítani a nadrágot. Gondoltam a kint várakozó Peti minimum sírni fog a röhögéstől, ha meghallja a sztorit, de olyan szinten fáradt és belassult volt szegény az egész heti robotolástól, hogy csak másnap reggel, a repülőn tört ki belőle (minden előrejelzés nélkül) a röhögés.

Míg én a reptéri vécékkel viaskodtam, neki a gyenge wifivel és a blokkolt Gmail-fiókjával gyűlt meg a baja…

Valahogy csak kibírtuk ezt az ötórányi kényszerpihenőt, majd irány az útlevél- és biztonsági-ellenőrzések után megkezdődhetett a beszállás a Bangkok/Kuala Lumpur járatra. Sajnos itt is ért minket egy kellemetlen meglepetés, ugyanis végül külön kaptunk helyjegyet (pedig korábban az interneten előre már lefoglaltunk két egymás mellettit). Valószínűleg az lehetett a gond, hogy másik típusú repülőgépet kaptunk, mint amire az előzetes helyfoglalást megcsináltuk, s így törlődött minden a rendszerből. Mindenesetre Peti mellett maradtam, s reménykedtem hátha lehet majd a mellé érkező utassal egyezkedni a helyekről, de balszerencsémre egy ritka unszimpatikus, 50 év körüli, olasz nőt fogtam ki, akit minden szinten lehetetlennek bizonyult meggyőzni a helycseréről, még úgy is, hogy így közelebb ülhetett volna a két barátnőjéhez. Hívta is a személyzetet, s hevesen mutogatta nekik az adott helyre szóló beszállókártyáját, mire a férfi egy félmosolyt megeresztve igyekezett megnyugtatni a kedélyeket azzal, hogy nincs tele a gép, felszállás után még lehet szabadon mozogni az üresen maradt helyekre.

23.40-kor szállt fel a gépünk, s miután elértük az utazómagasságot, elindult a harc az üresen maradt, jobb helyekért. Szerencsére az olasz nő is rástartolt az első sorban lévő, nagyon lábtérrel rendelkező helyekre, így végül Peti mellé ülhettem.

Szegénynek már rettentően kómás a tekintete volt a többnapos kialvatlanság miatt, így miután leültem mellé, nem telt bele sok idő és már a párnájára dőlve nekilásson a várva várt alvásnak. A körülöttünk ülők hasonlóan tettek, úgyhogy én is lepihentem. Már majdnem sikerült álomba szenderülnöm, amikor az Egyptair elérkezettnek látta az időt egy kis éjféli ebéd felszolgálásának. Peti szenvedő tekintetét elnézve azt hittem, tüntetőleg bojkottálni fogja az evést, mert ugye nincs is jobb, mint repülőgépen, hullafáradtan alvás előtt melegkajával jól telezabálnia magát az embernek, de inkább erőt vett magán és nekilátott az újabb konyhaművészeti remeknek – ami lehetett csirke vagy marha, a változatosság kedvéért. Ez már egy fokkal jobban sikerült, mint a kairói járatosoknak, de a finomtól még mindig fényévekre járt. Peti frappáns módon összegezve ezt az élményt, egy új szlogent talált ki az egyiptomi légitársaságnak: „Egyptair – not for gastronomy.” :)

  

Evést követően még online bowlingoztunk egy kicsit egymással az előttünk lévő ülés háttámlájába épített kis monitoron, majd bevackoltunk aludni egyet.

 

2. nap: Érkezés Kuala Lumpurba (2013. július 28.)

Nagyjából öt órát aludhattunk, s mire felébredtünk már Indiát jócskán elhagyva az Indiai-óceán fölött jártunk. Reggelire virslis, krumplis rántottát kaptunk két bucival és tejberizzsel.

Helyi idő (GMT+7) szerint 14.10-kor landoltunk Bangkokban, ahol egy rövid, egyórás technikai megálló következett. A gépet el kellett hagyni, kaptunk egy Egyptaires kártyát, amivel egy külön elkerített tranzitrészbe kellett kimennünk. A bangkoki repülőtér főcsarnoka elképesztően jól néz ki, melynek hangulatán egy pálmafákkal övezett, hatalmas pagoda emel tovább – ég és föld a kairóihoz képest. Ahogy várakoztunk, többször eszembe jutott Andi, mivel másfél éve ő is járt itt, s tudom mennyire odavan Thaiföldért.

 

Hamar eltelt az egy óra, visszaterelték az embereket a gépbe. Ahogy a hosszú, zárt folyosón haladtunk egy ismerős dolgot vettem észre oldalra rakva, mégpedig a Ferihegyen vett ajándékok és italok zacskóját, amit a direkt a kézipoggyász tartórészen hagytunk, viszont a takarítószemélyzet pedig jobbnak látta eltávolítani. Gond nélkül visszaadták, de még jó, hogy egyáltalán észrevettem.

Meglepetésemre az utasok kevesebb, mint 20%-a szállt csak vissza a gépre, amely így félelmetesen üresnek tűnt. Ezt látva joggal gondolhattam, hogy erre a napra már véget ért a helykövetelősdi, de tévedtem, a szőke, rövid hajú olasz nő visszatért, ismételten a helyét követelve, ám ezúttal rutinosan nem is felém, hanem eleve a légiutas-kísérőhöz fordulva. Ritka komikus jelenet, ahogy a mélységesen felháborodott nő a tök üres gépen ilyen makacs módon ragaszkodik egy vadidegen melletti helyhez, miközben a barátnője a túloldali ablak mellett, szintén egyedül ült. Mivel csak nem tágított, a képébe röhögve átadtam neki a helyem és fogtam magam, leültem a folyosó másik oldalán lévő ülésre (velük egy sorba) és a tőlem telhető legbunkóbb módon elkezdtem nőn keresztül a Petihez beszélni, aki már alig tudta visszatartani a röhögését. Hála égnek hamar megelégelte, hogy valaki a képébe pofázik, majd olaszul szitkozódva eltakarodott a túloldalra a barátnőjéhez.

A mindössze másfélórás repülőút hátralevő része már nem tartogatott hasonló izgalmakat, viszont kellemes meglepetésként a fedélzeti kaját érezhetően felturbózták némi thai fűszerrel, így összehasonlíthatatlanul jobban sikerült, mint a korábbiak. Végül helyi idő (GMT+8) szerint este 6 körül érkeztünk meg Kuala Lumpurba.  

A város legnagyobb repülőtere, a KLIA (Kuala Lumpur International Airport) már önmagában egy érdekes, sajátos hangulatot áraszt. A terminálépület közepén például egy trópusi minidzsungel található, méreteiben pedig olyan hatalmas, hogy külön belső vonat szállítja az utasokat az útlevél-ellenőrző és poggyászfelvételi pontokhoz.

Miután mindketten kaptunk egy-egy pecsétet az útlevelünkbe, immár hivatalosan is Malajziába tehettük a lábunkat!

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor táskám is feltűnt a poggyászokat szállító szalagon, így miután ismét teljessé vált a „hadifelszerelés”, váltottunk pénzt (maláj ringgit - RM), majd elindultunk be a városba. 

Többféle tömegközlekedési lehetőség áll rendelkezésre a KL Sentral-ra igyekvőknek: egyrészt lehet az Express Coach által üzemeltetett közvetlen buszjárattal menni, mely félóránként közlekedik, egy irányba 10 RM-ért. A nagyjából egyórás buszutat többnyire a nagyon ráérő, árérzékeny utasok választják. A leggyorsabb módja a városba jutásnak viszont egyértelműen a nagysebességű (high-speed) vonatokkal lehetséges – egy irányba 35 RM-ért már 28 perc alatt beérhetünk a KL Sentralra. Kétféle vonat közül választhatunk (melyek egyaránt 35-35 ringgitbe kerülnek): a KLIA Ekspress az ultragyors, 28 perces megoldás, mely megállás nélkül száguld egészen a KL Sentral-ig, míg az egy gondolattal lassabb KLIA Transit megáll útközben 3-4 helyen (többek közt Putrajayaban). 

Mi egyértelműen a KLIA Ekspress mellett tettük le a voksunkat, mely borsos ára ellenére megadta az alaphangulatot a malajziai tartózkodásunkhoz, azzal ahogy a villámgyors WiFi-s interneten szörfölve, kb. kétszázzal végigdöftünk az éjszakában egészen Kuala Lumpur Központi Pályaudvaráig, a KL Sentral-ig. Ez egy forgalmas, integrált közlekedési csomópont, ahol a reptéri expresszvonatokon (KLIA Ekspress/Transit) kívül még KL Monorail, KTM Kumuter és a RapidKL LRT vonalai is találkoznak.

Útközben SMS-ben leegyeztettem Cheryllel valamint a CouchSurfinges szállásadónkkal, Happy-vel, hogy a KL Sentralon, egy feltűnő és teljesen könnyen megtalálható ponton (egy hatalmas McDonalds-os logó alatt) fogjuk várni őket. Így is lett, mire negyedórás körbetekintgetős, szemguvasztós várakozás után egyszer csak megjelent Cheryl az egyik barátnője társaságában. Rettentően megörültem neki, hisz’ több, mint egy éve láttuk egymást utoljára. A lányt, akivel érkezett Winnie-nek hívták – ő Cheryllel ellentétben malajziai, és itt él Kuala Lumpurban. Érdekes módon, a két a lány még korábban, Magyarországon barátkozott össze, mivel mindketten 2-2 évet tanultak Kecskeméten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézetében. 

Most már csak a szállásadónkra kellett várni, aki időközben küldött is egy üzenetet, miszerint egy lila ruhás férfit kell majd keresni a McDonaldsban, míg ő rózsaszín-szürke blúzt fog viselni. Többször is körberohantam a gyorséttermet a könnyen beazonosítható lila pólós alakot keresve, mire az egyik asztalnál feltűnt egy idős férfi, akire egészen illett a leírás (legalábbis az ingjének a színe közelebb volt a lilához, mint bármi máshoz). Kerestük a férfi tekintetét, mire úgy tűnt észrevesz minket, majd felállt és elindult felénk. Mivel lazán elhaladt mellettünk, mégsem ő volt a mi emberünk, viszont percekkel később végre megjelent Happy is (őt azonnal felismertem a CouchSurfinges profilképe alapján), oldalán egy határozottan bordó pólós japán sráccal, Satoshi-val.

Miután mindenki megismerkedett mindenkivel, kitaláltuk, hogy menjünk mindannyian együtt enni valahova. Így hát, mind a hatan bepréselődtünk Winnie kicsi kocsijába – szerencsére nekem a kényelmes bal első ülés jutott, mely balos közlekedés lévén itt az anyósülésnek felel meg. Ezzel együtt bizarr élmény volt utasként a szokásos vezetői helyen ülni.

Egy olcsó árfekvésű, félig nyitott, jellegzetesen helyi kajáldába (Nasi kandar pelita) ültünk be, ahogy leginkább a maláj-indiai ételek domináltak. Itt már várt minket Happy egyik barátnője, Chui, aki egy hosszabb asztalt foglalt nekünk. 

Mivel a menüben minden csak malájul volt kiírva, a választás tekintetében nyugodt szívvel rábíztuk magunkat a helyiekre. Cherylék többféle ételt rendeltek, hogy minél többet kipróbálhassunk: ettünk többek között roti canai-t (indiai eredetű maláj lapos kenyér, melyet csípős, fűszeres, currys szószokba mártva fogyasztanak), hagymás, csirkés, tojásos lepényt (murtabak ayam) és csípős, sült rizst (nasi goreng). 

Italnak (jeges!) rózsalét kaptunk, amelyet meglátva Petivel azonnal összenéztünk. (Minden útikönyv, családtag, ismerős figyelmeztetett minket az út előtt, hogy a trópusokon egyvalamit mindenképpen kerülni kell: a jeget!)

-          „Mi legyen? Megigyuk?” – kérdezetem kissé tétován.

-          „Hááát…csak nem halunk meg!” – felelte cseppet sem meggyőzően Peti.

Tehát adtunk egy esélyt a jeges (és meglehetősen édes) rózsalének, feltéve, hogy a szállásra érve egy jelentékeny mennyiségű pálinkával fogjuk majd fertőtleníteni a gyomrunkat.

Kellemes kis este volt, jókat beszélgettünk, ráadásul Cherylék meghívtak engem. Miután eljöttünk, elköszöntünk a többiektől – Cheryltől kaptam búcsúzóul három óriási muffint („Jó lesz holnap reggelire!”), megölelt, majd megbeszéltük, hogy holnap együtt kimegyünk a Batu Caveshez.

Mi pedig Chuival és Happyvel elindultuk kocsival a szállásra, mely a KLCC-től nem messze, egy jellemzően lakótelepi részen található. Furcsállottam, hogy olyan fiatal, 19 éves lánynak, mint Chui már saját autója van (nem is rossz!), viszont mesélte, milyen rossz a közbiztonság Kuala Lumpurban, főleg kintebb lévő kerületekben, így egy kellemetlen éjszakai tömegközlekedős eset után, az aggódó szüleitől inkább kapott egy saját kocsit. A benzin röhejesen olcsó Malajziában (1 liter kb. 2 RM = 140 Ft), így a gyakori dugók ellenére még mindig egy jó közlekedési alternatíva. Hazafelé elsuhantunk a szépen kivilágított Petronas-tornyok mellett, majd nem sokkal később megérkeztünk Happyékhez. Az egyik paneltorony 14. emeltén lévő, háromszobás kis lakásban laknak hárman lányok (plusz albérlőként két indiai srác). Látszik, hogy nemrég költöztek be, mivel némi rendetlenség közepette doboz doboz hátán figyelt, viszont – mint ahogy Happy azonnal fel is hívta a figyelmünket – házirend gyanánt, két szabály mindenképpen be kellett tartanunk:

1. levenni a cipőket, szandálokat az ajtó mellett,

2. a lábbeli levétele után első út a konyha mellett lábmosó részhez vezessen, ahol le kell öblíteni a lábakat (még ha zokniban voltál, akkor is!).

Az utóbbi kivitelezése a gyakorlatban meglehetősen mulatságosan nézett ki, ahogy a burkolatlan, piciny helyiségben – ahol korábban a mosógép lehetett – két nagyobb csempedarabon egyensúlyozva, az ember megpróbálta egy slaggal lemosni a lábait. Az már más kérdés, hogy a műveletet követően legalább annyira nedves maradt mindenki lába, hogy a lakás maradék porát vígan összeszedte, de ez már más kérdés. :) Szintén aranyos és szokatlan megoldás az egybeintegrált fürdő/WC használata („Praktikus, kettő az egyben!” – mondta Happy mosolyogva), ahol elsőként egy pár rózsaszín, maximum 36-os lábméretű tangapapucsba kellett belebújni…

Meglehetősen sokáig, éjszakába nyúlóan beszélgettünk a lányokkal, megterveztük a holnapi napot, átadtuk a nekik hozott marcipános csokit, megkínáltuk őket pálinkával. 

Amikor már mindenki kellően fáradt volt, „megágyaztunk” – Petinek egy kicsi kanapé, míg nekem egy Hello Kitty-s rajzokkal díszített szivacs jutott a földön alvóhelyként. Takaróra a meleg miatt nem is volt szükség, párnának elővettem a repülőről hozott Egyptair-es darabot és körülbelül öt perc múlva már úgy aludtam, mint a bunda.

3. nap: Batu Caves és városnézés Kuala Lumpurban (2013. július 29.)

A kései fekvéshez képest meglehetősen korán, fél 9 körül már fel is ébredtünk, minél több időt fordíthassuk városnézésre. A teraszról kinézve azonban szomorúan konstatáltuk, hogy az indonéz erdőtüzek áldásos mellékhatásaként a város épületeinek körvonalai párás, szmogos ködbe burkolóztak. (Indonéziában hatalmas területen folyó, illegális erdőtüzek által okozott füst konkrétan beterítette a szomszédos Malajziát és Szingapúrt 2013 júniusában, sokszor a megengedett egészségügyi határérték 8-9-szeresére emelve a levegő károsanyag-mértékét.) Szerencsére távolról sem tűnt olyan rossznak a helyzet, mint egy hónappal korábban, viszont a látvány ezzel együtt is meglehetősen lelombozó volt – a közelben magasodó Petronas-tornyokat például egyáltalán nem lehetett látni.

Amíg a lányok is felkeltek, megosztottam Petivel a Cheryltől kapott muffinokat, majd némi készülődést követően, 10 óra körül indultunk el várost nézni. Chui kocsijával eleinte gyorsabbnak és kényelmesebbnek tűnt a közlekedés, egészen amíg be nem ragadtunk a szokásos délelőtti dugóba. Ez jó alkalmat adott ugyanakkor, hogy a külső, döbbenetesen lepukkant városrészeket is szemügyre vegyük nappali fénynél, mely drámaian elütött a KLCC ultramodern környékétől.

Első utunk város délnyugati dobjának tetején álló, háromszintes Thean Hou Temple-höz (天后宫) vezetett, mely Malajzia egyik legnagyobb kínai temploma. A buddhista, taoista és konfuciánus díszítőelemeket is felvonultató, grandiózus méretű templom viszonylag fiatalnak mondható – alig 26 éve fejezték be építését. 

Még jó, hogy kocsival jöttünk ide, mivel tömegközlekedéssel (egyelőre) nem érhető el, és ráadásul egy rettentően meredek út vezet fel ide, melyet még gyalog sem tűnt egyszerűnek megmászni. A templom előtti tér szélén egy kisebb szentély és egy hosszú, ősz hajú istenség szobra áll, akihez imádkozva állítólag az ember megleli végül a párját. Ha pedig meglelte, akkor a templom körül haladó, kiépített, „szerelmesek útján” együtt végighaladva, a hiedelem szerint örökké együtt is maradnak. 

Több helyen is látható a sárkány és a főnixmadár motívum, mely közül az előbbi a férfiak, utóbbi a nők szimbóluma. Az első emeleten még a szentélybe lépés előtt megcsodáltuk a mécsesekből kirakott óriási szvasztikákat és a több ezer, áldásokat és jókívánságokat tartalmazó, kis piros kártyát, mely az előtér falait borította. 

Innen egy lépcsőn felmenve (a cipők levételét követően) beléphettünk az elképesztő szépségű, gazdagon díszített főszentélybe. A lányok igyekeztek minden érdekesebbnek tűnő dolgot elmesélni a látottakkal kapcsolatban. Különösen tetszettek például azok a mini Buddha dobozokból épített tornyok, melyeket egy-egy család nagyobb adományának szentelnek emléket, s távolról úgy néznek ki, mint felhőkarcolók éjjel kivilágítva.

 

Miután körbenéztünk, felmentünk a legfelső teraszra, ahonnan jobban meg lehetett csodálni a gyönyörű sárkányos-főnixmadaras tetődíszeket, majd a templom oldalában kialakított teknős tavacskát megkerülve visszamentünk a kocsihoz.

Ezt követően Chui elvitt minket a KL Sentralra, ahonnan a pesti HÉV-hez hasonlító, elővárosi vasút jellegű szolgáltatást nyújtó KTM Komuter egyik vonalán (Port Klang – Batu Caves) lehet eljutni a Batu Caves-hez. A RapidKL kártya nem érvényes a KTM vonalain, mivel más a szolgáltató, viszont a jegy így hihetetlenül olcsó (1 RM ~ 70 Ft). A vonatok nem járnak túl gyakran (nekünk 25 percet kellett várni), így peronon állva beszélgetésbe elegyedtünk egy indiai kinézetű, ugyanakkor gyönyörű brit akcentust beszélő londoni nővel. A gyerekeivel utazó hölgynek sikerült 3 perc alatt néhány olyan keresztkérdést feltennie Happynek a közlekedésről, maláj és kínai ünnepnapokról, nemzeti ünnepekről és egyebekről, hogy konkrétan nem hitte el, miszerint egy helyivel van dolga. Nem is csoda, későbbiekben mi is tapasztaltuk, hogy Happy minden igyekezete ellenére, nem mindig bizonyult a legmegbízhatóbb információforrásnak. :)

A KTM Komuter vonatok sebességére tett megjegyzésével kapcsolatban viszont távolról sem tévedett, ez valóban minden képzeletet alulmúlt. A csigalassúsággal vánszorgó, ugyanakkor patyolattisztaságú szerelvényen még külön, nőknek fenntartott kocsi (ladies couch) is található, ahova tilos minden 12 évnél idősebb férfinek belépnie. Ez egy olyan lehetőség, mely a nők utazási komfortjának és biztonságát hívatott elősegíteni azzal, hogy kiküszöböli az esetleges szexuális zaklatás lehetőségét egy zsúfoltabb utazás alkalmával is.

Miután megérkeztünk a helyszínre, Happy nagy lelkesedéssel kezdte el magyarázni az érdekességeket a legfontosabb hindu istenségekről, melyek a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompáztak.

Megtudtuk például, hogy nagyon szentnek számít a rikító zöldszínű és hosszú farkú, valamint az embertestű, bajszos, lilaszárnyú figura, viszont van három kiemelt istenség: Shiva (a legerősebb isten), Ganesh (az elefántfejű), valamint Durga (a sokkezű). Bevallom, elég hamar telítődtem a sok istenes információtól, így inkább igyekeztem a fotózásra koncentrálni. 

A vonatmegállótól kb. 100 méterre található a Batu Caves bejárata, melyet Murugan hindu istenség monumentális, 43 méter magas aranyszobra őriz. A 2006-ban elkészült gigászi alkotást a világ második legmagasabb hindu istenszoborként tartják számon, melynek lábától indul a Barlangtemplomig (Cathedral Cave) vezető 272 lépcsőfok. 

A meredek lépcsőzésre a nagyon komoly tériszonnyal rendelkező Happy nem vállalkozott, úgyhogy türelmesen megvárt minket lent. Felfelé menet melegen ajánlott vigyáznia az embernek saját értékeire, mivel a szemfüles és villámgyors majmok egy-kettőre lecsapnak az őrizetlenül hagyott tárgyakra – az egyik példány például egy félig teli ice-teás palackot kapott fel és cipelte fel az egyik lámpaoszlop tetejére. Felérve elénk tárult a Cathedral Cave lenyűgöző, 100 méteres belső magassága, melyet több méter hosszú mészkőnyúlványok díszítenek. A legbelső barlangban található egy szerény méretű szentély is, de maga a főterem az igazi látványosság.

 

Hihetetlen belegondolni, hogy az évente január/február környékén megrendezésre kerülő Thaipusam ünnepen több, mint egymillió zarándok keresi fel ezeket a barlangokat. Jellemző kép erről a karneválról, ahogy a zarándokok közül többen egy nyárssal keresztben átszúrják az arcukat (néha még a nyelvüket is) és így hódolnak az isteneknek.

Mivel a lépcső felétől nyíló Sötét Barlang (Dark Cave) be volt zárva, így visszamentünk Happyhez, majd együtt megnéztük a feljáró másik oldalán található Cave Villa-t, még mielőtt visszaindultunk volna a vonathoz.

Megvettük a visszaútra a jegyeket (érdekes módon kétszer annyit kellett fizetni (2 RM), mint idefele), majd vonatról próbáltam hívni Cherylt, hogy még a hazamenetele előtt még egyszer együtt ebédelhessünk. Akárhányszor próbálkoztam, a száma nem volt kapcsolható, mire rájöttem, hogy valami érthetetlen módon, még mindig csak a magyar száma van meg (ergo az összes eddigi neki küldött SMS-em célt tévesztett). Happy telefonjában szerencsére megvolt Winnie száma, így végül Cherylt is könnyen el tudtuk érni. A lányok lebeszélték a találkozó pontos helyét a kínai negyed (Chinatown) szívében található, Kim Lian Kee (金莲记) étterembe. 

Mire nagy nehezen sikerült odaérnünk, Cherylék már jórészt be is fejezték az evést, viszont lelkesen segítettek kiigazodni a különféle, számunkra teljesen ismeretlen kaják rengetegében. Végül ketten rendeltünk 18 RM-ért egy nagy adagnyi hokkien módon elkészített, vastag, sült rizstésztát (hokkien mee noodle) disznóhússal, pici polipokkal és garnélarákokkal banánlevélen felszolgálva. Italnak – Happy ajánlására – kókuszdiót kértünk, mely meglepően finomnak bizonyult. 

Beszélgettünk még egy jót a lányokkal, majd egy félóra elteltével elköszöntek, mivel Cheryl a délutáni géppel már ment is vissza Szingapúrba.

Miután betermeltünk a kiadós mennyiségű hokkien noodle-t, körbenéztünk a kínai negyed forgalmas utcai piacán, a Jalan Petaling-on, mely az olcsó ruhák, táskák, csecsebecsék, szuvenírek, kalóz DVD-k, gagyi hamisítványok beszerzésének egyik helyi fellegvára.

Mivel azonban az erősen kávéfüggő Petin már lassan az elvonás kezdeti tünetei jelentkeztek, a városnézés folytatása előtt még kellett neki keresni egy valamire való kávézót, ahol végre magába dönthet egy nagy bögrényi feketét. Mint kiderült, ez a művelet Malajziában csaknem lehetetlennek bizonyul (a malájok nem egy kávézós nép), így Petinek jobb híján be kellett érnie egy Starbucks-szal.

Útközben alaposan megtapasztalhattuk a kissé káoszos és teljes mértékig életveszélyes utcai közlekedési helyzeteket, melynek alapszabályai a következők: a zebránál a gyalogoslámpa sosem zöld, a gyalogosok türelmetlenek, az autók, robogók, buszok pedig sosem állnak meg. Ezzel azt hiszem, össze is foglaltam a lényegét! :)

Ezt követően a közeli Központi Piachoz (Pasar Seni/Central Market) sétáltunk el, ahol a rengeteg trópusi egzotikus gyümölcs (licsi, durián, sárkánygyümölcs) mellett hatalmas kókuszdiókat is lehetett venni.

A kiadós ebéd után nem gondoltam volna, hogy bármi is fér még belém, de elnézve Peti elégedett arcát, ahogy csecsszopó módjára boldogan szürcsöli a fejnagyságú kókuszdió levét, végül én is megkívántam eme élvezeteket. Mindössze 5 RM-ért lehet választani kókuszt (minél zöldebb annál jobb, a sárgásnak a leve már vagy erjedt, vagy túl édes), melyet ott helyben meglékelnek, s szívószálat belerakva már ihatja is az ember. Nekem sikerült egy gigaméretű kókuszt választani, melynek alsó hangon két liternyi levét kevesebb, mint 25 perc alatt nyomtam le – addigra már a kezem is elfáradt a cipelésétől.

A Central Market túlsó felén egy kedves kis térhez lyukadtunk ki, melyet a sokszínűség jegyében egyszerre határoltak hangulatos, gyarmati kori épületek és modern felhőkarcolók. Happy először azt magyarázta, hogy ez már a Merdeka Square, mire kezdett gyanús lenni a dolog („Mintha az egy kicsit nagyobb lenne...meg  füves is...egy magas zászlópóznával a közepén – ezek közül pedig jól láthatóan itt egyik sem teljesül.” – kételkedtem). Végül én – aki még sosem járt itt – megmutattam neki, hol is vagyunk pontosan, s merre található valójában a Merdeka Square. Jót mulattunk az egészen, majd Happy meg is jegyezte, hogy úgy tűnik, inkább nekem kéne körbevezetnem őt itt Kuala Lumpurban. :)

 

Innen a Lebuh Pasar Besar-on haladva átkeltünk egy hídon, amely pont ott ível át, ahol a Gombak és Klang folyók egymásba ömlenek. Kuala Lumpur neve is innen ered: malájul a „kuala” folyók találkozását, míg a „lumpur” sarat jelent.   

A folyók túlpartján immár ténylegesen a híres Merdeka Square, avagy Függetlenség tere következett. A város gyarmati negyedének szívében található, hatalmas füves placcot (melyen korábban krikett mérkőzéseket és felvonulásokat tartottak), minden irányból valamilyen kötelező látnivaló határolja. Keleti oldalán, a forgalmas Jalan Raja mentén a 41 méter magas óratornyáról könnyen felismerhető, lenyűgöző szépségű, mór stílusú Sultan Abdul Samad Building áll, mely korábban egykor a gyarmati kormányzat központjaként működött, jelenleg pedig a Legfelsőbb Bíróságnak ad otthont. 

Vele szemben, a tér túloldalán a Royal Selangor Club, mely anno a gyarmati elit kulturális életének központja volt, ahova előkelő tisztviselők, hivatalnokok, katonák jártak biliárdozni, krikettezni és pihenni. A helyiek által „Pöttyös Kutyának” becézett épület elődjét rövid idő alatt tűzvész és árvíz is pusztította, mígnem 1980-ban az eredeti tervek alapján újraépítették. Elitista jellegét ennek ellenére megtartotta, mivel a mai napig csak a tagok számára látogatható. 

 

A Merdeka Square déli végében a világ legnagyobbnak hitt, 100 méteres zászlórúdján egy hatalmas malajziai zászló leng boldogan, mely mögött a Kuala Lumpur Memorial Library (könyvtár) és a National History Museum (Nemzeti Történeti Múzeum) húzódik.

Miközben keresztülsétáltunk a nagy füves téren, Happy nosztalgikusan mesélt a régi iskolai időkről, amikor az intézmény hivatalos uniformisában minden egyes nap el kellett énekelniük a maláj himnuszt és az iskola saját indulóját. A nemzeti ünnepnap (aug.31.) alkalmából is minden évben ki kellett vonulniuk iskolai egyenruhában a Merdeka Square-re énekelni és a függetlenséget megünnepelni.

Mire átsétáltunk a téren a nap már régen lebukott a horizonton, ami azt jelentette, hogy a közelben található, megkapó szépségű Masjid Jamek (azaz Péntek Mecset) udvarán már kígyózó sorokban várták a muszlim hívők a ramadán alatti napi böjt végét jelző össznépi vacsorát. (A 30 napig ramadán alatt muszlim hívők napkeltétől napnyugtáig böjtölnek, azaz tartózkodnak mindenféle ételtől, italtól, nemi kapcsolattól, dohányzástól…és még elég sok mindentől.) 
A belépés rendkívül szigorú szabályokhoz van kötve – férfiaknak hosszú nadrág viselése kötelező, viszont a nőket helyből 1 év börtönnél és 20.000 RM pénzbüntetéssel sújtják, ha fedetlen lábbal/vállal/hajjal lépnek be. Mivel egyikünk sem felelt meg egyik kitételnek sem, egy gyors fotó erejéig engedélyt kértünk a kaput őrző biztonsági őrtől, hogy a belső udvarról készítsünk néhány fényképet. Ekkor azonban egy mosolygós, fiatal muszlim fiatalember lépett oda hozzánk, aki egyfajta gesztusként meginvitált minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk vacsorára.  Egyikünk sem jutott szóhoz a döbbenettől, ugyanis a fellelkesült férfi még a biztonsági őrt is igyekezett meggyőzni, hogy engedjen be (még hiányos öltözékben is) minket, de amaz a fejét ingatva ragaszkodott a szabályok betartásához. Happy-t amúgy sem hagytuk volna kint, de így is rettentően jól esett ez a kedves gesztus.

Ezt követően elgyalogoltunk a legközelebbi LRT állomáshoz (Masjid Jamek), ahonnan mindössze 3 megállót kellett menni a KLCC-ig, hogy végre testközelből láthassuk a híres Petronas-ikertornyokat. Az élmény minden képzeletet felülmúlt, ahogy kilépve a főbejáraton felnéztem a magasban, s elém tárult a két magasba törő, lélegzetelállítóan gyönyörű, kivilágított torony látványa. Csak álltam ott és bámultam fölfelé…álom ez vagy valóság?! 

Ezzel a látvánnyal egyszerűen képtelenség betelni! Azt hiszem, ekkor fogtam fel igazán, hogy tényleg, tényleg itt vagyok Kuala Lumpurban!!!

Rettentően izgatott lettem, úgyhogy elvonultam a bejárattal szemközti kis park túlsó végébe jobbnál jobb képeket komponálgatni. Pár perc alatt legalább 40 képet lőttem el mindenféle szögből, majd megkerestem Petit, hogy egymást is megörökítsük különféle vicces beállásokkal, háttérben a tornyokkal. Látszott rajta, hogy öröme nem felhőtlen („Hát nagyon elkélne ide egy jó állvány!” – sajnálkozott). Mialatt mi nagyban fotóztunk, megérkezett Chui is egy másik lány, Yvonne társaságában, akiről kiderült, hogy szintén a lakótársuk. 22 éves és valamilyen pénzügyes munkája van – sokkal többet azonban nem tudtam meg róla.

Miután már mindketten kifotóztuk magunkat, a lányokkal karöltve keresztülsétáltunk a tornyok aljában kialakított, zsúfolt, hatszintes bevásárlóközpontján, a Suria KLCC-n, majd a túloldalon kiültünk a hangulatos KLCC Gardens egyik dombjára, beszélgetni és nézni a rendkívül látványos, színes fényekkel megvilágított, zenére komponált szökőkút-játékot. Jó háromnegyed órát maradhattunk itt, ezalatt Chuival és Happy-vel kitárgyaltuk elmúlt nap élményeit, miközben oldalra sandítva örömmel konstatáltam, hogy Peti különösen jóízűen beszélget Yvonne-al.

Amikor aztán már mindenki kellően éhes lett, kocsival az egyik helyi night market, azaz éjszakai piac felé vettük az irányt. Hamar megértettük, miért vannak érte annyira oda a lányok! Az utca két oldalán mobil kifőzdék, vándorló lacikonyhák sorakoznak, ahol a legkülönlegesebb húsok, fűszerek, szószok, zöldségek, gyümölcsök széles választékát próbálhatja ki az ember – azaz garantáltan autentikus, kiváló ételt, a lehető a legjobb áron. Az egyik legpozitívabb kulturális sokknak számított ez az élmény, ahogy elindultunk éhesen az utca egyik végéről és több helyen megállva, szépen módszeresen végigfalatoztuk a kínálatot. Ettem például rúdra szúrt fehér halgolyócskákat, fűszeres szószba mártogatott harcsaszeleteket, rákgombócokat és vékony, ropogós tésztájú, csirkés ízesítésű tajvani palacsintát. 

 

Miután degeszre ettük magunkat, hazasétáltunk – Happyék lakása innen alig egy saroknyira volt. A bejárati kapuval szemközti 7Elevenben vettünk egy-egy – a kajához képest csillagászati összegbe (12,50 RM) kerülő – Tiger sört, majd fent a lakásban mindannyian letelepedtünk a földre beszélgetni. Megkóstoltuk a kuriózumnak számító, magenta-lila színű sárkánygyümölcsöt (dragon fruit), amit Happy vett nekünk, majd elmeséltettük vele az eddigi legrosszabb CouchSurfinges élményét, amit eddig nem lehetett kihúzni belőle. 

A történet tényleg nem túl szép – egy ukrán srác rendesen visszaélt az amúgy tényleg határtalan vendégszeretetükkel, kihasználta őket a saját önös céljaiért, majd bunkó viselkedését és hálátlanságát megfejelte az egyik leggusztustalanabb kiírással a saját Facebook-profilján kitett képen (Happyéket mutató) képen: „Made in China”. Petivel leesett az állunk ettől.

Látszott, hogy Happyt nagyon mélyen megsértette a dolog, sokáig abban sem volt biztos, hogy akar-e még fogadni a CouchSurfing keretében vendégeket, végül dühét végül a srácra és az ukrán emberekre korlátozta. Igyekeztem azért abban felnyitni a szemét, hogy ettől még ne írjon le csuklóból egy egész nemzetet, s ne bélyegezzen meg ilyen negatívan minden ukránt pusztán egyetlen rossz tapasztalat miatt. Meséltem neki a kijevi utamról, az ukránokról szerzett benyomásaimról, a kulturális különbségekről, melyeket nehezebben fogad be az ember. Végül úgy döntöttem, egy rendkívül személyes történetet is megosztok velük, amely bár más élethelyzetben, más körülmények között esett meg, de egy Happy-éhez hasonló, csak sokkal mélyebb károkat okozott bennem. Egy hosszú, közel másfél órás, érzelemdús monológ keretében elmeséltem nekik a Noreenos és Brianes történetemet, a kezdetektől a végkifejletig, mely során egy alapvető ellenszenv alakult ki a fülöp-szigetekiek iránt – nem tagadom. Ugyanakkor úgy gondolom (és erről saját magamat is meg kellett győzni), hogy ennek ellenére biztosan segítő kezet nyújtanék egy fülöp-szigetekinek, ha az élet úgy hozná, mert ki tudja, milyen emberi értéket, kincset hagyunk veszni, ha saját korlátaink, előítéleteink miatt elszalasztunk olyan embereket, egyéniségeket, akik akár később fontos szerepet játszhatnak az életünkben…

A lányok feszült figyelemmel hallgatták a meglehetősen hosszúra nyúlt esti mesét, de úgy vélem megérte nekik elmondani mindezt – különösen Happynek, aki talán ezután egy kicsit átértékeli az ukránokhoz való viszonyulását.

Hajnali 2-3 körül már biztos lehetett, mire ágyba kerültünk, viszont onnantól úgy aludtunk, mint tej.

4. nap: Kuala Lumpur (2013. július 30.)

Az előző napi éjszakázás tekintetében meglehetősen naiv elgondolás volt a részünkről reggel 9-re húzni fel az ébresztőórát, kész csoda, hogy valamivel 11 után sikerült végül felkelni.

Gyorsan összekaptuk magunkat, majd az egyetemre igyekvő Chuival kisétáltunk a lakásuktól 5 percnyi gyalogútra lévő LRT megállóhoz (Maluri). Itt aztán elsőként vettünk RapidKL kártyát, mely – a KTM és KLIA Transit/Ekspress vonalait leszámítva – minden kuala lumpuri tömegközlekedési eszközön való utazásra érvényes. A kártya 12 RM-be kerül, melyből 10 RM értéket lehet leutazni, s ha már fogyóban van rajta a kredit, bármikor metrómegállók automatáinál vagy pénztárainál fel lehet tölteni. Használata is roppant egyszerű – bemenetelkor a metró bejáratainál lévő kapuk érzékelőjéhez kell érinteni (ekkor kiírja egy kis képernyőn a rajta lévő egyenleget), majd kijövetelkor szintúgy (itt feltünteti az aktuális utazás díját, ami levonásra került, illetve az új egyenleget). Nagyon egyszerű, olcsó és praktikus rendszer, könnyű hamar hozzászokni, hogy nem kell mindig a papírjegyekkel bajlódni. 

A Hang Tuah megállónál átszálltunk a Monorailre, melynek szerelvénye már önmagában érdekes látvány – a széles betonsínen futó, tömzsi jármű vízszintesen elhelyezkedő kerekei szinte körülölelik a pályát, miközben halkan siklik a következő megálló felé. 

Miután megérkeztünk a KL Sentralra, valami harapnivaló után néztünk, melyet délután 1 órakor már aligha nevezhettünk volna reggelinek. Végül a Meals Station nevű hely tűnt a legszimpatikusabbnak, ahol én vastagabb a mee jellegű szárazcurrys tésztát kértem csirkével (7,90 RM), míg Peti ugyanehhez kipróbálta a cérnametélt vékonyságú bihun tésztát. Azt leszámítva, hogy a csirke több csontot tartalmazott, mint húst, egész finomra sikerült az étel – bár Peti tetszését már önmagában a (Malajziában ritkaságszámba menő) kiváló ízű, kávéjukkal elnyerték.

Miután jóllaktunk, elindultunk felfedezni a város legnagyobb és egyben legnépszerűbb parkját, a Lake Gardens-t (Taman Tasik Perdana), mely nevét a közepén elterülő, hangulatos csónakázótóról kapta.  A park temérdek más érdekes látványosságnak is otthont ad – itt található többek között a 3000 trópusi madár otthonául szolgáló KL Bird Park, a 6000 pillangót számláló Butterfly Park, a Nemzeti Planetárium, a Nemzeti Múzeum, az Iszlám Művészeti Múzeum (Islamic Arts Museum) és az Orchideakert (Orchid Garden) található. Bár a park szinte közvetlenül a KL Sentral tőszomszédságában fekszik, mégis sikerült kétszer eltévedni az odafele tartó úton. A problémával nem voltunk egyedül – két francia lány is a Lake Gardens felé vezető utat kereste, így egy laza 10 percnyi séta (és unott, kényszeredett beszélgetés) erejéig velünk tartottak, de mivel látszott, hogy egyikünk sem keresi igazából a másik jelenlétét, hamar el is hagytuk őket.

A tó mentén elsétáltunk egy szakaszon, végigfotóztuk az érdekesebb növényeket, majd pózoltunk az egyik kedvencnek kikiáltott hatalmas, legyezőlapátszerű levelekkel megáldott óriáspálmával. 

A domboldalban egy kis elkerített részen őzikék pihentek békésen – s fülük botját sem mozdítva tűrték a fotómasináink folyamatos kattogását. 

 

Kicsivel feljebb, Malajzia második miniszterelnökének, Abdul Razak bin Hussein Al-Haj-nak múzeummá átalakított egykori nyári rezidenciáját tekintettük meg, majd felsétáltunk az ingyenesen látogatható Orchid Gardenbe, ahol ritka orchidea-különlegesességeket láthat az ember. 

Innen visszafelé sétálva már kezdett egyre jobban kisebesedni a lábam az új (és ugyanakkor méregdrága) Columbia szandálomtól, ráadásul az izzadtságtól nedves bőrömön még a ragtapasz sem húzta félóránál tovább.

Ahogy lefelé sétáltunk a dombról, az angliai Stonehenge kicsinyített másába botlottunk, mely más asztrológiai építményekkel együtt a közeli Planetárium felé vezető utat mutatta. Mi azonban ezzel ellenkezőleg, a lejtő aljában található Masjid Negara (National Mosque) felé vettük az irányt. A TV Aljihrad (maláj állami televízió) sárga székházával farkasszemet néző, szokatlanul szögletes, modern formákat mutató mecset akár 15.000 hívő befogadására is alkalmas, a látogatóknak itt is be kell tartaniuk a szigorú öltözködési szabályokat. 

Ellentétben a Masjid Jamekkel, itt adnak kölcsönbe mindent takaró ruhát (szép lilát), így akárki megtekintheti ezt a különleges helyet. A nyitvatartási időkre azonban érdemes előre odafigyelni, mivel délutánonként rendszerint csak kétszer egyórás időtartamra lehet látogatni – hatalmas szerencsénkre mi éppen jókor vetődtünk erre. 

Peti gyorsan felapplikálta a nadrágszár-hosszabbító egységet, míg én megkaptam a szép lila köpenyemet, majd elindultunk körbenézni. 

 

 Petinek különösen tetszett, hogy a fő imádkozó-teremben (ahova csak muszlimok léphetnek be) több állványos ventilátor van, mint hívő, így el is nevezte az erről készült képet „imádkozó ventilátoroknak”. Ez leszámítva még a 73 méter magas, szögletes minaretet érdemes megemlíteni, mint érdekességet – de alapvetően nincs túl sok minden más látnivaló.

Még mielőtt a KL Tower felé vettük volna az irányt, mindenképpen el szerettem volna menni megnézni az innen alig 500 méterre található régi Kuala Lumpuri Vasútállomást (Kuala Lumpur Railway Station). 

A lenyűgözően szép, gyarmati kori és mór építészeti stílusjegyeket mutató épület 90 évig szolgált Kuala Lumpur fő vasúti pályaudvaraként, mígnem végül 2001-ben átvette a helyét a KL Sentral Station. Napjainkban már csak a KTM Komuter vonatok állnak meg ezen a legendás állomáson, mely ugyanannak a brit építésznek, A.B. Hubbock-nak a nevéhez fűződik, aki a Masjid Jamek-et is tervezte. Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy a brit tervezőmunkának hála a pályaudvar megfelel minden angliai vasúti állomásokra vonatkozó előírásnak, s ennek megfelelően a vasból készült tetőszerkezet akár 3 láb (1 méter) vastag hóréteg súlyát is kibírja – mely bizonyosan jól jön majd itt a trópusokon. (Mindenesetre ha Hubbock el is számolta magát a tető hóbíróképességét illetően, azt hiszem bátran kijelenthetjük, soha senki sem fog rájönni a hibájára.)

Ha már erre járunk érdemes egy pillantást vetni a pályaudvarral szemközt álló Maláj Vasúttársaság (Keretapi Tanah Melayu Berhad), röviden KTMB központi épületére, mely tekintélyt parancsoló méretével és szép stílusával akár műemléknek is elmehetne. 

 

Innen most már egy kicsit sietősre fogtuk a menettempót, mivel még a KL Towerbe fel akartunk jutni mielőtt este 6-kor találkozunk Happy-vel. Átküzdöttük magunkat egy tíz centis vízben úszó, enyhén elárasztott aluljárón, majd legközelebbi LRT állomást megkeresve elmetróztunk a vicces hangzású Dang Wangi megállóig – mely akár egy mesehős neve is lehetett volna. 

A 421 méter magas KL Tower (Menara KL) nem messze az LRT megállótól, a Bukit Nanas trópusi erdőrezervátum (Bukit Nanas Forest Reserve) kellős közepén áll, mely az utolsó megmaradt szelete a város egykori esőerdeinek. A torony megközelítéséhez félig meg kell kerülni ezt a zöld területet, s az sem teljesen egyértelmű, melyik út vezet közvetlenül a bejárathoz. Amikor elbizonytalanodtunk az irányt illetően, megkérdeztem egy taxist, aki csukóból rávágta, hogy innen még egy óra gyalog, menjek inkább (vele) taxival. Igyekezett eleinte komoly képet vágni hozzá, de mivel eléggé egyértelműnek tűnt a mosolyra húzódó számból, hogy nem ma jöttem le a falvédőről, inkább ő is hangosan felröhögött, majd mosolyogva hozzátette: „A következő utcán jobbra, onnan 5 perc séta.”

Mire felértünk a torony bejáratáig már szó szerint sírni tudtam volna a fájdalomtól, annyira sajogtak a lábaim. Ekkorra már az összes ragtapasz leesett a sebekről, némelyik enyhén vérzett is. Másfél percnyi halk önsajnáltatás után, összeszorított foggal követtem Petit a pénztárhoz. Kétféle jegy közül lehetett választani: a hagyományos kilátószintre szóló belépő 47 RM-be, míg a legfelső kilátóteraszra 99 RM-be került. Végül egyöntetűen az előbbi mellett döntöttünk, ami kifejezetten jó döntésnek bizonyult, az enyhe por és szmog miatt nem lehetett igazán messze ellátni, így drágább jegy aligha adhatott volna ennél sokkal többet. Ezzel együtt megérte feljönni ide, hiszen 421 méteres magasságával a Menara KL a világ öt legmagasabb telekommunikáció tornyainak egyike, és olyan kiváló rálátást biztosít a város legfőbb üzleti, bevásárló kerületére, a Golden Triangle-re, mint semmi más.

 

Alighogy lejöttünk, érkezett az SMS Happytől, hogy kicsit megcsúszott az idővel, és este hat óra helyett inkább 8-kor találkozzunk a KLCC-nél. Ennél jobb hírt nem is kaphattunk, mivel már ekkor 18.05-öt mutatott az óra. Így viszont a legkevésbé sem kellett rohannunk, ami tekintettel a sajgó lábaimra, kifejezett áldásnak bizonyult. A legközelebbi Monorail megállóhoz (Raja Chulan) érve ellenben megtapasztalhattuk, milyen örömöket is tartogat a kuala lumpuri tömegközlekedés csúcsidőben. 

Ennyi embert metróra várva még életemben nem láttam - s amikor már úgy gondolhattuk, hogy a relatíve kicsi peronon már tényleg nem fér el több ember, 5 perc alatt még jó kétszer annyian zsúfolódtak be oda. A vonat is csak 20 perc elteltével érkezett, ráadásul olyan szinten zsúfolásig tömve, hogy legszívesebben bele sem gondoltam volna, mi fog itt történni, amikor néhány másodperc múlva kinyílnak az ajtók és a kiáramló emberáradat találkozik a peronon türelmetlenkedő, tülekedő tömeggel. A jelenet a legkevésbé volt szép, viszont valamilyen érthetetlen módon sikerült magunkat is épségben felpréselni. Az már más kérdés, hogy végletekig tömött szerelvény közepén állva, a kapaszkodás (esélye) nélkül, minden oldalról emberekkel „kipárnázva” utazhattunk egy megállót, amikor hirtelen rájöttünk, hogy a rossz irányba menő Monorailre szállunk fel. Következhetett az egész procedúra elölről, így mire eljutottunk a Dang Wangi LRT-állomásához, onnan pedig a KLCC-hez alig maradt egy negyedóra a találkozóig. 

Ezt a kis időt azonban maradéktalanul kihasználtuk egy kis fotózásra, hogy még világosban, majd pedig a lemenő nap fényében is megörökítsük a mesés szépségű Petronas-tornyokat. 

A végletekig turistás, beállós, tornyokkal pózolós képek készítésekor alaposan megszenvedtem Petivel, mire sikerült olyan fotókat csináltatni vele magamról, ami megfelelt az elvárásaimnak, de mivel Happyék újfent rengeteget késtek, volt elég időm tesztelni Peti türelmét a fényképezés során. 

 

Mivel még 20 perc elteltével sem voltak sehol, lementem addig megérdeklődni a KLCC alagsorában lévő információs pultnál, hogy a holnapra, melyik időpontokra lehet venni belépőjegyet a Petronas-toronyba. Érdemes előre megvenni a jegyeket annak, aki a biztosra akar menni, ugyanis a korlátozott számú belépőket érkezési sorrendben adják ki és a nagy érdeklődés miatt elég hamar el is kelnek. Másnap délutánra már csak 17.00-ás csoportba volt jegy (80 RM), így megvettük azokat. A pénztáros hölgy külön ki is hangsúlyozta, hogy legkésőbb 16.45-kor már legyünk itt a bejáratnál, mert senkire sem tudnak várni. 

Időközben befutott Happy is három koreai srác társaságában, akiket még rajtunk kívül, szintén a CouchSurfing keretében tervezett elszállásolni. Mindössze egyikük beszélt értékelhető szinten angolul (a többiek nyelvtudása csak a „yes”, „no”, „good” szavakra korlátozódott), akitől megtudtam, hogy Dél-Korea egyik legdélebben fekvő városából, Busanból jöttek. Bár Busan (magyarosan ejtve Puszan) a Koreai Köztársaság második legnagyobb városa 3,5 milliós népességével, különösebben nincs benne az európai köztudatban, épp ezért lepődött meg a srác, amikor közöltem vele, pontosan tudom, hol található, hiszen a munkám során rendszeresen szállítunk ide lámpákat hajóval. (Magamban persze meg is jegyeztem, nem is csoda, hogy emlékszem Busanra – ugyanis mindig gond van a koreai szállítmányokkal…)    

Happy sűrűn elnézést kért a késésért, s mivel már látta rajtunk, hogy kopog a szemünk az éhségtől, áthidaló megoldásként (míg eljutunk a mai napi vacsora helyszínére) javasolta, hogy együnk egy-egy rotit (1 RM) a KLCC túlsó oldali kijáratánál. A Rotiboy látványpékség pultja előtt hosszú sorok kígyóztak, de határozottan megérte kivárni a sorunkat, ugyanis a meleg, édes fánkszerű bucira emlékeztető roti rendkívül finomnak bizonyult. A zsemleméretű roti (mely malájul kenyeret jelent) kívülről enyhén ropogós, belülről finom puha és ízesített vajjal vagy csokival van töltve.

Az LRT megálló felé haladva gyorsan benyomtuk a rotikat, majd bejárati kapukhoz érve Chui hívta Happy-t, hogy kiket hozzon kocsival. Azonnal jeleztük, hogy mi szívesebben mennénk vele, úgyhogy a lányok sietve lebeszélték, hogy a második emeleti Burberry bolt előtt várakozzunk, Chui oda fog jönni. Ennyi információ első pillanatban elégnek tűnt, úgyhogy Happy sietve távozott is a három koreaival. Ezt követően elindultunk megkeresni a boltot – itt kezdődtek az első problémák. Ugyanis egy Burberry-t sem találtunk a második emeleten, csak a földszinten, úgyhogy megálltunk az előtt. Legalább 20 percet álltunk ott, de Chuinak a színét sem láttuk, ráadásul az ő száma nem is volt meg nekünk, így fel sem tudtuk hívni. Sajgó lábbal a legkevésbé sem volt kellemes ennyi ideig ott álldogálni, úgyhogy amikor már nagyon nem bírtam tovább, leültem a kirakatablak peremére és kibújtam a szandálból. A mennyei érzés nem tartott sokáig, ugyanis egy biztonsági őr lépett szinte azonnal oda hozzám, aki a végletekig kedvesen és udvariasan kért meg, hogy ne oda üljek. Jeleztem neki, persze, semmi probléma, felállok, csak a sebes lábam miatt kellett leülnöm, mire odajött, szemügyre vette a sérüléseimet, majd megjegyezte: „Ó, Columbia szandál! Az nagyon jó márka! Én is rendkívül szeretem a Columbia cuccokat!” Majd mosolyogva megrázta a kezemet és elköszönt.

Chui azonban még mindig nem érkezett meg, úgyhogy kezdett olyan érzésem lenni, biztosan mi vagyunk rossz helyen, amikor végül egy fiatal taxis szólt oda hozzánk:

-          „Hé srácok, ti vártok egy kínai lányra?”

-          „Öö…nem…öö..azaz de!” – hirtelen nem tudtuk hova tenni a kérdést, mígnem a bejárati üvegajtón kitekintve észre nem vettük a kocsiból hevesen integető Chuit.

Gyorsan bepattantunk az autóba, majd a szokásos esti dugóban elaraszolgattunk a Golden Traingle környékén található bárhoz, amikor Happy hívott, hogy merre járunk. Kiderült, mégsem ide kellett volna jönni elsőként, hanem a Jalan Alorhoz, ahol először vacsorázunk. Néhány újabb kör autókázás után elértünk a kitűzött helyszínhez, majd nagy nehezen sikerült leparkolni. Innen pár lépésnyire nyílt a rendkívül népszerű Jalan Alor, melyet angolul találóan csak „food street”-nek hívnak. 
Az utcácska mélyen Kuala Lumpur központjában, a Bukit Bintang negyedben található és arról híres, hogy csak úgy roskad az egymást érő félig nyitott éttermektől és kifőzdéktől, ahol a sokszínű malajziai konyha legjavát kipróbálhatja az ember. 

 

A levegőben terjengő remek illatok és a széles ételválaszték természetesen hatalmas embertömegeket is vonz, ugyanakkor Happyéknek még korábban sikerült asztalt foglalniuk, ahol már vártak minket. Én végül egy adag édes-savanyú szószos csirkét kértem rizzsel és egy Tiger sörrel – képtelen vagyon napirendre térni afölött, hogy a fél liter sör és egy tál kaja ugyanannyiba, nevezetesen 9-9 RM-be került! 

Kiszolgálás sem volt éppenséggel a helyzet magaslatán, ugyanis azontúl, hogy alaposan megvárattak minket a rendelést követően, majd’ 40 percbe is beletelt míg a pincér megjelent az első adag kajával, amiről aztán maga sem tudta eldönteni, micsoda, azt meg pláne, hogy melyikünk rendelte. Végül édes-savanyú csirkének lett kikiáltva, úgyhogy én kaptam. Peti valami extra csípős, fekete száraz currys rizst evett, amelyről Chui megállapította, hogy ez még távol van az igazi erős ételtől. Büszkeségét mentendő, Peti azonnal hozzátette, hogy a lány nyugodtan mutasson neki ennél csípősebbet, áll elébe!

Miután végeztünk az evéssel, mind a heten, jóllakottan bepréselődtünk Chui kocsijába, s remélve, hogy nem futunk rendőrökbe, megkíséreltünk ismételten eljutni a Chui által ajánlott bárhoz. Újfent én kaptam a vitathatatlanul legjobb helyet (bal elöl), míg Peti Happyvel és a koreaiakkal öten nyomorogtak a hátsó ülésen, feszegetve a kocsi befogadóképességének határait. Mivel az odafele tartó úton Chui eltévedt néhányszor, a hátul ülő brigádnak volt ideje megszokni a kényelmesnek nem nevezhető utazási körülményeket. 

Éjfél előtt félórával értünk oda, s mivel a parkolóház már zárva volt, az épület előtt kellett megállnunk, ahol a kiérkező őr le akarta húzni Chuit egy kis pénzzel. A talpraesett lány azonban nem hagyta magát, s ügyesen lerázta az akadékoskodó fickót, majd egy kissé elhagyatottnak tűnő folyosón keresztül elmentünk egy lifthez, amely az épület legfelső szintjére vitt minket. Semmilyen kiírás vagy hirdetés nem utalt arra, hogy bármilyen bár is lenne errefelé, amikor felérve egy elegáns feketeöltönyös pincér köszöntött minket és tessékelt beljebb. Innen egy luxusbútorokkal berendezett, elegáns helyiségbe léptünk, amely a fekete öltönyös, nyakkendős, szekrényméretű felszolgálóktól, méregdrága italoktól és a csekély számú vendégtől kicsit a maffiafilmek hangulatához hasonlított. A helyet Heli Lounge Barnak hívják, s természetesen nem az előbb felsorolt tényezők miatt hozott minket ide Chui, hanem a kiváló, már-már utánozhatatlan kilátásért, amely innen éjszaka a városra nyílik. A hely külön pikantériája az, hogy itt az ember konkrétan úgy ülhet ki a 34 emeletes épület legtetejére egy székkel és az italával gyönyörködni a város fényeiben, hogy körben semmilyen korlát, fal vagy védőháló nincs felhúzva – ugyanis ezt a placcot nappal igazából helikopterleszállónak használják, csak az este beköszöntével változik át bárrá. Addig nem hiszi el ezt az ember, amíg felérve meg nem látja a betonra festett hatalmas H betűt, mely körül egy vastag sárga kör fut végig. A játékszabályok meglehetősen egyszerűek: a sárga körön kívül tilos lépni (innentől még kb. 3 méterre húzódik az épület széle), különben a lesben álló pincérek azonnal rád mordulnak, hogy azonnal lépj vissza a vonalon belülre. Mindenkinek rendelni kell, aki ki akar menni a tetőre – mi itt is Tigert kértünk, mely közel kétszer annyiba (16 RM) kerül, mint a vacsoránál. Az élmény ezzel együtt döbbenetes, lebilincselő, fantasztikus és magával ragadó. Azt a hangulatot képtelenség is visszaadni, ahogy ott ülsz egy felhőkarcoló tetején, kortyolgatod a pincér által imént felszolgált, jéghideg Tiger sört, miközben eléd tárul Kuala Lumpur lélegzetelállító éjszakai panorámája, a kivilágított Petronas-tornyokkal az előtérben. Gyönyörű volt…

Mi természetesen Petivel a sörözés mellett megragadtuk az alkalmat a fotózásra, sőt Chuit modellként felhasználva egészen művészi képek készültek. Miután mindenki elfogyasztotta az italát visszamentünk Happyhez, aki borzasztó tériszonya miatt inkább a fedett, belső bár részen maradt, megkértük az egyik pincért, hogy készítsen mindannyiunkról egy képet, majd ismételten az autóba préselődve hazafelé vettük az útirányt.

Hazaérve kíváncsian vártam, hogy a lányok miként fognak mind az ötünket elhelyezni egy olyan kis részen, mire Chui nekilátott (hajnal egy óra körül) kitakarítani a saját szobáját és előkészíteni nekünk, míg ő beköltözött Happyhez, a koreaiak pedig megkapták a mi korábbi helyünket a nappali padlóján. Miután végzett, még nekiállt varrni a házi feladatát (ugyanis divattervező suliba jár), miközben hosszasan kampányoltam neki, hogy csatlakozzon hozzánk a holnapi kirándulásunkhoz Putrajaya-ba. Hosszas vívódás ellenére győzött végül benne a kötelességtudat és nem állt kötélnek, mivel nem akarta kihagyni az óráit.

Szerintem már bőven hajnali 3 óra lehetett, amikor még a többiek (különösen Peti és Yvonne) javában cseverésztek a nappaliban, de én már alig támolyogtam, úgyhogy bedőltem az ágyba aludni.   

5. nap: Putrajaya és a Petronas-torony (2013. július 31.)

Ma is meglehetősen későn, délelőtt fél 10 körül keltünk, amikor Happy bekopogva ébresztett minket. Úgy tűnik, az elmúlt néhány nap tapasztalata alapján, esetünkben nem működött valami hatékonyan az ébresztőórás kelés, pedig már magamtól két méternyire helyeztem el az ébresztésre beállított mobilomat, hogy csörgés esetén, mindenképpen fel kelljen kelnem, s ne tudjam egyszerűen félálomban kinyomni a szundit. A dolog szépsége, hogy ébresztőóra annak rendje és módja szerint jelzett is (nem is alacsony hangerőn), a célját azonban mégsem érte el – hogyan lehet mindez? Nos, én alapjáraton is olyan mélyen alszom, hogy akár ágyút dörgethetnek mellettem, azt sem hallom meg. Peti ezzel szemben még meg is hallotta a csörgést, ő viszont lusta volt felkelni lenyomni, s inkább visszazuhant aludni.

A mai napra pedig meglehetősen sűrűnek ígérkezett a program, mivel a putrjayai kirándulás mellett a kuala lumpuri tartózkodásunk egyik fénypontja, a Petronas-tornyok megtekintése is várt ránk. A szűk keresztmetszetet is az utóbbi adta, ugyanis a délután 5 órási látogatócsoportba kaptunk jegyet, ám a pénztáros hölgy még külön felhívta a figyelmünket, hogy háromnegyed ötre már mindenképpen legyünk a bejáratnál.

Ennek szellemében tudtuk, hogy kevesebb idő jut Putrajayára, viszont a preferenciák elég egyértelműek voltak: vitathatatlanul a Petronas-tornyoké az első számú prioritás. 

Viszonylag hamar összeszedelőzködtünk, majd még gyorsan nekiláttunk CouchSurfingen keresni szállásadókat Langkawira. A buzgó keresgélés közben, teljesen meglepődtem, amikor Happy megjelent mellettünk egy-egy tányérnyi hatalmas, sajtos-tojáskrémes szendviccsel – rendkívül figyelmes módon készített mindannyiunknak finom reggelit.

Miután végeztünk az evéssel, összekészülődtünk az induláshoz. Mivel még mindig sajogtak a lábaim, elővettem az elsősegélydobozomat, s leragasztottam sebtapasszal a nagyobb sebeket. A két lábra összesen hét (!) tapaszt használtam fel, amitől úgy néztem ki, mint egy hadirokkant. A hőség ellenére zoknit és cipőt vettem, mivel a sebes lábaimat elnézve már a szandál gondolatától is irtóztam.  

Végül a koreaiakkal és Happyvel kiegészülve, hatan indultunk útnak. Kiérve a Maluri LRT megállóhoz, az a sanda gyanúnk támadt, hogy már vészesen lefogyott a kredit a RapidKL kártyánkról, úgyhogy Peti úgy akarta lecsekkolni az egyenlegét, hogy odaérinti a kártyát a kapu érzékelőjéhez, de nem megy be. A maradék összeg még elég is lett volna a KL Sentralig való eljutáshoz, ám a gép a második odaérintéskor már nem engedte be, feltételezve, hogy az elsőnél már áthaladt a kapun. Némi bénázás után végül a pénztárnál újra kellett kalibrálni a kártyáját, csak így tudta ismét használni.

A metrózás alatt Happy különféle rémtörténetekkel akarta megadni a könnyed kis kirándulás alaphangját. Mesélt például egy ismerőséről, aki barátaival Genting Highlands-en nyaralt valamilyen tömegszálláson, ahol egyik éjszaka találtak egy hullát az egyik ágy alatt. Állítólag amikor jelentették az esetet a szálloda tulajának, az mindenkinek fejenként 50 ezer ringgitet fizetett a hallgatásukért. Úgy tűnt, Happy a szellemes, kísértetes sztorik tekintetében is kiapadhatatlan tárházzal rendelkezik – az egyik ezek közül egy hányattatott sorsú, kínai-maláj szerelmespárról szól, akiket mindenki szét akart választani, mígnem Sarawak egyik legmagasabb dombjáról együtt a mélybe vetették magukat. Ezt a rendkívül „pozitív” kicsengésű mesét Happy azzal zárta le, hogy manapság úgy tartják, aki felmegy a párjával arra a helyre, ahonnan a szerelmesek a halálba ugrottak, örökké együtt maradnak… Furcsa konklúzió, annyi szent!

Hála égnek sikerült más témára terelni a beszélgetést (már kezdtem telítődni a bizarr sztorikkal), bár Happynek volt még egy-két történet a tarsolyában.

A KL Sentralra érve megvettük a retúr vonatjegyeket Putrajaya-ba (19 RM) a KLIA Transit következő járatára, ami 5 percen belül indult is. Jegy gyanánt egy szép mágneskártyát kaptunk, mely a RapidKL kártyához hasonlóan működik.

A 20 perces vonatút alatt ismételten kitárgyaltuk a kötelező iskolai viseletek témakörét. A végkonklúziót leszűrve megállapíthatjuk, Petivel szinte csodabogárnak számítottunk azzal, hogy nekünk soha sem kellett iskolai uniformist viselni. Happy keserédes nosztalgiával emlékezett vissza azokra az időkre, amikor az egyenruha mellett szigorúan az iskola hivatalos egyen hajkötőjét, egyenzokniját, egyenkitűzőjét is kellett viselni, s ha akármelyiket is otthon hagyta véletlenül, 1-1 RM-et kellett fizetni az iskolai hatóságnak. Az járt a legrosszabbul, aki az egyennyakkendőjét hagyta otthon, ugyanis annak 7 RM-t kellett kiperkálnia. Külön tanár lett megbízva azzal, hogy szigorúan ellenőrizze nap, mint nap a diákokat és ha kivetnivalót vagy hiányosságot talált, neki kellett a büntetést befizetni. Ha szerencsétlen gyereknél éppen nem volt elég pénz, azonnal hazazavarták vagy diáktársaitól kellett kölcsönkérnie. Koreában sem voltak sokkal elnézőbbek a diákokkal a tanárok – őket keményen megpálcázták, ha az iskolai egyenruhát vagy nyakkendőt otthon hagyták. Jay Li (az angolul tudó koreai srác) elmondása szerint ő elég feledékeny volt, úgyhogy elég sokszor páholták el.

Miután megérkezett a vonat, kaptunk egy ingyenes térképet Putrajayáról az információs pultbál, majd felszálltunk a vasútállomással egybeépített buszmegállóban az #L11 buszra, mely potom fél ringgitért bevitt a központi elhelyezkedésű Putra Square-re. Ahogy végigjöttünk a rendkívül fiatal és egyben ultramodern városon tátva maradt a szánk. Hatalmas terek, széles sugárutak, díszes szökőkutak, különleges építészeti remekművek érték egymást, megadva az alaphangulatot ehhez a különleges helyhez. 

Putrajayát – még kimondani is hihetetlen – 1995-ben alapították, s tudatos várostervezési elképzelések mentén mindössze néhány éven belül (kb. 8,1 milliárd amerikai dollárért) fel is építették. Már 1999-től elkezdték az egyen kormányzati szervek áttenni ide a székhelyüket Kuala Lumpurból, így mára Putrajaya lett Malajzia új kormányzati központja, ám maga a fővárosi cím megmaradt Kuala Lumpurnak.    

A busz a város egyik legszebb részén, a Putra Square szélén tett le minket. A tér túlsó felénél lévő dombon magasodik a szultáni palotára emlékeztető, grandiózus méretű, zöld hagymakupolás Perdana Putra, melyben a miniszterelnök hivatala található. 

Szintén itt emelkedik a mesterséges Putrajaya Lake (Putrajaya-tó) partján a város egyik legfenségesebb épülete, a Putra Mosque (Masjid Putra). A 15000 hívő befogadására alkalmas meseszép, rózsaszín gránitból épült mecset hatalmas, piros díszítésű kupolájával és 116 méter magas minaretjével a városkép egyik legmeghatározóbb elemének számít. Hihetetlen belegondolni, hogy kevesebb, mint két év alatt felépítették és 1999-ben már át is adták.

Az időzítéssel sajnos nem volt szerencsénk, várni kellett még másfél órát a tikkasztó hőségben, míg bemehettünk a mecsetbe, úgyhogy jobbnak láttuk behúzódni az árnyékba. Az elviselhetetlen forróságtól még a fényképezőgépem is hőgutát kapott, teljesen átforrósodott, s eddig még soha nem látott, vészjósló hibaüzenet hívta fel a figyelmet a túlzott hőmérsékletre. Gyorsan elpakoltam jó mélyre elzárva a táskámba, és hála égnek hamar sikerült lehűteni eléggé. Elsétáltunk az egyik közeli buszmegállóba megkérdezni, milyen messze található a Seri Perdana Complex, azaz a Miniszterelnöki rezidencia, mely képről a Perdana Putrahoz hasonló palotának tűnt. A 2-3 km-es távra ilyen döglesztő melegben természetesen egyikünk sem vállalkozott, helyette inkább lementünk a tópartra, a Putra Mosque tőszomszédságában található, légkondicionált étkezőkomplexumba ebédelni. 6,50 RM-ért barbeque ízesítésű, rizses sültcsirkét ettem, amihez járt még egy csirkelevesnek nevezett vízszerű, ízetlen húslé is, amiben néhány beazonosíthatatlan barna valamin kívül még némi petrezselyem is úszkált. A meglehetősen felejthetőre sikeredett ételkombináció a közvetlen éhenhalás elkerülésén kívül másra nem volt jó, viszont az evés végeztével elérkezett az idő a Putra Mosque felfedezésére! 

A bejárat előtt átvettem a fekete hosszú nadrágomat (így nem kellett végigállni a végeláthatatlan hosszan kígyózó sort, ahol a köpenyeket osztogatják), majd beléptünk a mecsetbe. 

A bejáratnál álló egyik őr kedvesen megszólított és érdeklődött, honnan jöttem. Meglepetésemre, teljesen jól ismerte Magyarország elhelyezkedését a térképen, tudta, hogy Kelet-Európában fekszik, s fővárosa Budapest, majd hozzáfűzte, hogy hallotta milyen szép és egyszer szívesen elmenne oda. Nem volt egy nagy beszélgetés, de ezzel együtt rettentően jó érzéssel töltött el, hogy ilyen messze otthontól is ismerik az én hazámat.

A mecsetet belülről is érdemes megtekinteni, mert a maláj és közeli-keleti motívumokkal gazdagon díszített belső terei valóban lenyűgözően szépek.

Miközben az előtérben fotóztam, fél füllel behallgattam az egyik önkéntesként dolgozó, idősebb muszlim hölgy szövegébe, aki éppen külföldi turistáknak lelkesen és rendkívül világi módon magyarázott az iszlám tanokról és a Koránról.

- „Tudják például, miért vannak a mecsetekben elkülönítve a nők és a férfiak?” – kérdezte mosolyogva a hallgatóságot az idős hölgy. – „Gondoljon csak bele (itt egy középkorú férfihoz fordult) Ön tudna-e az imádkozásra koncentrálni, ha Ön előtt csinos hölgyek térdelnének. Az teljesen természetes, hogy a férfi ilyenkor a nő fenekét nézné, nem pedig imádkozna.”  Hmm…és milyen igaz! :)

Ezt követően körbesétáltam a mecsetet, készítettem néhány képet a Putrajaya Lake környékéről (Putra Bridge, Seri Perdana Complex, Perdana Putra), majd Petiékkel lassan a kijárat felé vettük az útirányt. 

 

Alig léptünk ki a mecset kapuján, amikor Peti az órájára nézve nyugodt hangon megjegyezte:

-          „Figyu, szerintem jó lenne sietni, nehogy a végén lekéssük a Petronast!”

-      „Jó, rendben, egyetértek! Ja, amúgy mennyi az idő?” – kérdeztem vissza reflexből, azzal a határozott elgondolással, hogy délután 2-3 körül járhatunk.

-          „Hát…ööö…négy múlt öt perccel.”

-       „MI??????!!!! EZT NEM MONDOD KOMOLYAN!!!! 16:05????!!! Mi a halált keresünk még itt??? 40 perc múlva a Petronasnál kéne már lennünk!!! Na neeee….” – ekkor még nem füstölöghettem ki magamat rendesen, ugyanis minden perc számított, gyorsan elő kellett rukkolni valami gyors válságmegoldással.  – „Taxi! Hol egy taxi??!”

A Putra Square szélén állt éppenséggel egy taxi, melynek sofőrje éppen az autójára támaszkodva, csukott szemmel az ég felé fordulva süttette az arcát a kellemesen égető délutáni napsütéssel. Meglehetősen zokon vette, amikor kétségbeesetten rárontva bombáztam a kérdésemmel, hogy el tudna-e vinni SOS az állomásra. Úgy tűnt sikerült kifogni az egyetlen taxis, aki nem értette meg mi az a „railway station”, így a harmadik sikertelen próbálkozásnál faképnél hagytam. Berohantunk helyette az úttest túloldalán lévő turistainformációs irodába, ahol azonnal hívtak nekünk egy taxit. Happyéktől sietve elköszöntünk, majd behuppantunk az érkező taxiba. A felfokozott lelkiállapotban is igyekeztem hidegfejjel gondolkodni, legalább annyira, hogy biztosra menjek, hogy a sofőr valóban érti-e a megadott úticélt, és valóban a vasútállomásra akar vinni minket. Többször megnyugtatóan bólintott, így már csak azon kezdtem el izgulni, miért ilyen nagy kerülővel visz minket, hiszem nem is erre jöttünk. Ezzel kapcsolatban is alaptalannak bizonyult az aggodalmam, mivel a Perdana Putrát megkerülve egy gyorsforgalmi útra tért rá, amin 10 perc alatt ki is értünk az állomásra. Gyorsan kifizettük neki a 10 RM-et, majd soványdisznó vágtában végigszáguldottuk a peronig, ahol a kijelzőn a következő KL-be tartó vonat érkezéséig a kiábrándító „24 perc” díszelgett. Azt hiszem, a frusztrációm itt érte el a tetőpontját:

- „Peti, őszintén, áruld már el, Te tudtad, hogy ennyi az idő???”

- „Háát…olyan három körül ránéztem az órámra, akkor még úgy tűnt, van elég idő, utána elmentünk körbefotózni a mecsetet és elfelejtettem…” – felelte szórakozottan.

Éreztem, ahogy az agyamat elönti a vér…

- „Szóval azt, mondod, hogy háromkor még úgy gondoltad, olyan baromi sok időnk van hátra (háromnegyed 5-ig), amikor eleve már az ideút úgy tartott másfél órát, hogy semmire sem kellett várni és minden azonnal jött??? Őszintén, mit gondoltál? Az egy dolog, hogy én elfelejtem megnézni az órát…az egy másik dolog, hogy Te elfelejted megnézni az órát…de az, hogy még meg is nézed az órát, konstatálod, hogy alig van két óra hátra, megnyugszol és mész tovább fotózgatni…ezt képtelen vagyok felfogni!!!

Mindezek tetejében a 20 percente közlekedő KLIA Transitra 24 percet kellett várnunk, ami tovább rontotta az amúgy sem túl rózsás helyzetünket. A tehetetlen várakozás hosszú perceit néha az én hitetlenkedő kifakadásaim törték meg, míg Peti bölcsebbnek látta, ha inkább hallgat. Amikor megszólalt, igyekezett valami pozitívat hozzátenni („Szerintem oda fogunk érni!”), mire logisztikus szemmel röviden felvázoltam neki a KL Sentral – KLCC viszonylaton kalkulált várható átlagos utazási, várakozási időket, mely a legoptimistább becslés szerint is 17.15-re tette érkezésünk becsült idejét. Peti erre csak annyit mondott. „Szerintem ma még fel fogunk oda jutni.”

16:34-kor szálltunk fel a vonatra, s 20 perccel később értünk a KL Sentralra. Az LRT felé rohanva tudtuk, a késés már borítékolt, csak abban bízhatunk, hogy talán beengednek majd egy másik csoportba… Ahogy persze ilyenkor lenni szokott a metró szerelvény ajtaja éppen az orrunk előtt záródott be, így további öt perccel csúsztunk meg. Mindezek tetejében még a KLCC-ben is sikerült eltévednünk, így 17.20 körül értünk végül az alagsori bejárathoz, ahonnan a látogatócsoportok indulnak a Petronas-tornyok (Petronas Towers) vezetett túráira.

Már a negyed 7-es csoport is elindult, így elég rosszul állt a szénánk. Nem volt mit tenni, próbáltam menteni a menthetőt, úgyhogy elővettem a legkétségbeesettebb nézésemet, s némi kifáradt lihegés közepette (mert ugye hihetőbb, ha úgy tűnik, mintha egy kisebb marathont futottunk volna azért, hogy ideérjünk) elkezdtem a csillagokat is lehazudni az égről, a borzasztó közlekedési dugókat emlegetve az idevezető úton, amelyen meggátoltak minket a pontos érkezésben…

Szerencsére a biztonsági őrnek megesett rajtunk a szíve és megnyugtatott, hogy az egyik későbbi csoporttal felmehetünk, ha lesz szabad hely. Ez az információ a háttérből figyelő Petit teljességgel meg is nyugtatta – nem úgy, mint engem („Addig nem nyugszom meg, amíg ténylegesen be nem engednek.”). 

Ez még mindig csak egy gyenge lábakon álló ígéret volt egy darab ember részéről, így egy hölgynél is bepróbálkoztam. Ő is segítőkésznek mutatkozott, beszélt a beléptetést végző biztonságiakkal, akik ezután szigorúan végigmértek minket, majd felszólítottak, hogy álljunk oldalra. Végül még két teljes csoport ment föl, mire a 18.15-ös garnitúrával együtt minket is beengedtek. Átestünk a szigorú biztonsági ellenőrzésen, majd az előtérben kellett bevárni az idegenvezetőt. Addig szórakoztatandó a várakozókat, kivetíttek projektorral egy kisfilmet az ikertornyokról és látogatás szabályairól – de nem a falra vagy vászonra, hanem egy vékony, oldalról befújt füstfelületre, amely olyan hatás keltett, mintha meg lehetne érinteni a képet. Miután megérkezett a túravezető, őt követve beszálltunk egy óriási liftbe, melynek oldalai körbe hatalmas plazmaképernyőkkel voltak kirakva, amiken (annak ellenére, hogy épület belsejében haladt a lift) olyan élethű képet sugároztak a környező épületekről, mintha egy üvegfalú felvonóval mentünk volna felfelé. 

Az első megálló a 41-42. emelet szintjén húzódó, kétszintes Skybridge volt, amely az utcaszint fölötti 170 méteres magasságban köti össze az ikertornyokat. Aki látta Sean Connery és Catherine Zeta-Jones főszereplésével a Briliáns csapda (Entrapment) című filmet, az emlékszik, hogy a két főhős éppen a tornyokat összekötő Skybridge aljára kifüggesztett kábelen egyensúlyozva próbált menekülni egy sikeres rablási kísérlet után. 

A kilátás már innen is döbbenetesen szép, pedig még a féltávnál sem jártunk. Nagyszerűen be lehetett látni egyik oldalon a KLCC park szökőkutakkal teletűzdelt, girbegurba tavacskáját, és az azt övező üzleti negyedet, míg a túloldalon lent a mélyben hangyaméretűvé zsugorodott embereket és a forgalmas kereszteződés piros lámpájánál várakozó temérdek piciny autót. 

Igyekeztünk megvárni, amíg a csoport többi része elindul vissza a liftekhez, s kihasználtuk a remek alkalmat néhány művészi kép készítésére. 

Még gyorsan felültettem Ludwigot a Skybridge korlátjára, amikor az egyik középkorú idegenvezető hölgy éppen odalépett hozzánk megkérni minket, hogy siessünk a csoportunk után. Amint azonban meglátta a korláton csücsülő Ludwigot, felcsillantak a szemei, s ellágyult hangon folyatatta:

-          „Óó, de aranyos! Mi a neve?” – kérdezte.

-          „Ludwig. Viszem magammal minden utazásomra.” – feleltem.

-    „Nekem is van két állatkám, akik jönnek velem mindenhova, még munkába is.” – válaszolta nagy lelkesen miközben előhúzta a kosztümjének belső zsebéből a Sugar névre hallgató plüss bárányát.

A nő egészen magán kívül volt az örömtől, amikor bemutathatta Ludwigot Sugarnak, majd látva, hogy a látogatókkal tömött lift csak arra vár, hogy mi befejezzük a plüssfigurákkal való szerepjátékot, elköszönt tőlünk és felküldött minket a legfelső látogatható szintre, a 86. emeletre. A 360 méteres magasságból olyan lélegzetelállító látvány tárult elénk, amelyhez foghatót még soha sem láttam. Az összes többi felhőkarcoló röhejesen alacsonynak tűnt, mintha a Hotel című társasjáték mini épületei lettek volna. A magával ragadó kilátás emelkedett hangulatán tovább dobott, amikor a felhős, poros horizont fölött egyszer csak előbukkant egy kicsit a lemenő nap, s lágy rózsaszínre festette a kuala lumpuri eget…

Éppen gyönyörködtem ebben a felejthetetlen látványban, amikor Peti egy félmosoly megeresztése mellett megjegyezte:

-          „Na, látod, minderről lemaradtunk volna, ha időben érkezünk! Ez így volt kiszámolva! Minden jó, ha jó a vége!” – vigyorgott vidáman. 

Innentől kezdve aztán már mindenkinek úgy mesélte a történteket, miszerint ő mindvégig biztos volt benne, hogy végül csak fel fogunk jutni a Petronas-tornyok tetejére és pillanatig nem aggódott emiatt. Mindenesetre azt megállapíthatjuk, hogy tanulságos módon alakultak az események és mindketten megkaptuk a leckét, mindamellett egy örök élménnyel lettünk gazdagabbak.

Húsz percet töltöttünk fent a 86.-on, majd visszatérve a kiindulási ponthoz, az alagsori szuvenírboltban vettem egy képeslapot és bélyeget Laurának. Gyorsan megírtam és megcímeztem a lapot, majd elindultunk vissza a Maluri LRT-állomáshoz, ahol a megbeszéltek szerint találkoztunk Chuival és Yvonne-al. Közel kétszerannyi ideig tartott az esti csúcsforgalomban elmetrózni, mint előzetesen számoltuk, úgyhogy újfent masszív késéssel érkeztünk meg. Behuppanunk Chui kocsijába, majd irány a város egyik legnagyobb night marketja, a Taman Caunnaught Pasar Malam. Mivel a többszáz méter hosszú piac egy forgalmas autóút mentén helyezkedett el, közel 20 percbe telt, míg találtuk megfelelő parkolót. Letettük a kocsit, majd belevetettük magunkat az éjszakai piac forgatagába. Út közben csatlakozott hozzánk Happy a három koreaival, majd a piac egyik végéből elindulva módszeresen végigettük a fél ételkínálatot. 

Ettem például csípős, fokhagymás sültkolbászt, rákkal és csirkével töltött, majd kisütött a takoyaki golyókat (japán étel), fűszeres szószba mártott halgolyócskákat, valamint a kedvenc kínai ételemet, a marhahússal töltött batyukat (Jaozi, 饺子). Desszertként édes, pirított zsemlemorzsába forgatott, rizsből készült, színes, zselészerű, Penangról származó édességet, Mua Chi-t ettünk. 

Miután mindenki megtelt, két kocsival elindultunk hazafelé. Visszaérve a szállásra, készítettünk néhány csoportképet mindannyiunkról, mivel ez volt az utolsó itt töltött éjszakánk. 

Úgy tűnt, ez a tény is hozzájárult Happy szokatlanul szomorú lelkiállapotához, ráadásul hazaérve nem találta az akváriumukban a két ékszerteknősét. Egyből a trehány és megbízhatatlan fiatal indiai albérlőkre gyanakodott, akiket már alapjáraton is szívből utált. Igyekeztem egy kicsit felvidítani, mind hiába, egészen addig nem nyugodott meg, míg véletlenül rá nem bukkantunk a teknősökre a terasz egyik eldugott szegletében.

Éjjel egy óra körül skypeoltam egy kicsit Andival, majd elmentem lefürödni. Úgy tűnt a kései idő ellenére még senki sem akar lefeküdni aludni. Happy Jay Li-vel társalgott, Peti (szokás szerint) Yvonne-al csevegett elmélyülten, csak a maradék két koreai húzta már a lóbőrt a nappali közepén. Álmosság ide vagy oda, végül én sem vonultam el aludni, inkább elkezdtem beszélgetni Chuival, aki ekkorra már befejezte a házi feladatnak kapott női ruha varrását. Rendkívül örülök, hogy végül alkalmam nyílt négyszemközt is beszélgetni vele, mert megtisztelt a bizalmával és jó pár személyes, magánéleti dolgot osztott meg velem, kérdéseket, gondokat, problémákat.  Úgy érzem, legalább egy kicsit tudtam neki segíteni, tanácsokat adni és új oldalról megvilágítani az egyes témákat.

Hajnali 3 körül már szó szoros értelmében leragadtak a szemeim, úgyhogy bezuhantam az ágyba. 


6. nap: Érkezés Langkawi szigetére (2013. augusztus 1.) 

Reggel hatkor – alig 2-3 óra alvás után – szinte kipattantak a szemeim az ébresztőóra első csörgésére. Bár a gépünk csak 10-kor indult Langkawira, de semmilyen szinten nem akartuk megkockáztatni, hogy lekéssük. Még sosem késtem le repülőgépet egész életemben és szeretném, hogy ez a trend így is folytatódjon.

Elnézve Peti álmos tekintetét és karikás szemeit, túl sokat nem aludhatott.

-          „Meddig voltál fent?” – kérdeztem mosolyogva.

-          „Négyig beszélgettünk, utána jöttem még csak összepakolni…” – felelte a szemeit dörzsölgetve.

Nem hiszem, akadt volna még valaki, akinek nem tűnt fel, hogy Peti és Yvonne mennyire egymásra találtak ebben a pár napban. S bár csak az elmélyült, órák hosszan tartó csevegés szintjén maradt a dolog, de rendkívül örültem neki, s szerintem jót tett Peti önérzetének is. 

Gyors összekészülődést követően beköszöntünk a lányoknak. Mindhárman felkeltek elbúcsúzni tőlünk, de még a félálomban lévő Jay Li is külön felkelt elköszönni. Happyék megnyugtattak minket, hogy majd az utunk végén, Szingapúrból hazafelé jövet is megszállhatunk nálunk.

Negyed 8-ra már ki is értünk a KL Sentralra (mindössze 40 cent maradt a RapidKL kártyámon), s megvettük a KLIA Transit jegyeket (12,50 RM) a reptérre. Ezúttal a járatunk Kuala Lumpur fapados járatokat kiszolgáló termináljáról, az LCCT-ről (Low Cost Carrier Terminal) indult. A reptérre közlekedő KLIA Transit járat nem közvetlen – a vonatról a Salak Tinggi megállónál kell átszállni a hasonlóan magenta színekben pompázó, vadonatúj buszokra, melyek menetrendje ügyesen a vonatokéhoz van igazítva. Ezt követően még 30-40 percnyi buszozás következett az autópályán, így a vártnál hosszabb menetidő miatt egyre bölcsebb döntésnek bizonyult a korai indulás. Végül több mint egy órába telt, míg kiértünk az LCCT-re.

A kicsiny reptér méretei ellenére meglehetősen masszív utasforgalmat bonyolít le, melynek oroszlánrészét az elmúlt 5 évben a világ legjobb fapados légitársaságának választott AirAsia adja – mellyel mi is utazni készültünk. Az 1993-ban alapított malajziai fapados igazi sikertörténetnek számít – gépei jelenleg több, mint 142 viszonylaton repülnek 78 különböző ázsiai desztinációra, amely 400-at is meghaladó napi járatszámot jelent. A masszívan nyereséges társaság 7 leányvállalatának teljes flottája 138 gépet számlál, melyek lefedik gyakorlatilag a teljes ázsiai régiót, mindamellett még Ausztráliába és Szaúd-Arábia is repülnek.

A reptérre érve elsőként át kellett szkenneltetnünk a feladni kívánt hátizsákjainkat, melyekre ezt követően egy hitelesítő matrica került. Ezután a check-in pultnál feladtuk a poggyászokat, majd átestünk az ilyenkor szokásos biztonsági ellenőrzéseken. A váróterembe érve valami harapnivaló után néztünk – mivel a kínálat nem volt olyan meggyőző, mint amennyire én éhes, így hamar beértem két előre csomagolt (enyhén mesterséges ízű) mini hot-doggal, míg Peti a némileg előkelőbbnek számító reptéri büfét kereste fel.

Mivel előre foglalt helyünk volt a gépre, úgy gondoltuk különösen nem kell majd izgulni a beszálláskor. Ennek ellenére kétszer is a frász tört ránk, hogy már megkezdődött a boarding, mivel állandóan váltogatták a járatunkhoz rendelt beszállókapukat.

Ahogy a beszállás megkezdése után gyalogoltunk a gépünk felé, az AirAsia jellegzetes piros-fehér színeit és dőlt betűs logóját látva a külső design mindkettőnket híres Virgin Airlineséra emlékeztetett. 

Végül majdnem egy órás késéssel szálltunk fel, s amint belerepültünk az alacsonyan szálló sűrű felhőbe, éreztem, ahogy elnyom az álom…

Az ereszkedés megkezdéséig fel sem ébredtem, igaz a látnivalókat tekintve nem maradtam le sok mindenről, mivel felhők miatt 20 méternél messzebb nem lehetett ellátni. Peti az álmosság elűzése érdekében benyomott egy adag fedélzeti, filteres (!) kávét, amitől legalább nyitva tudta tartani a szemeit.

12.20-kor érkeztünk meg Pualu Langkawi nemzetközi repülőterére. Bár az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy a térségre napok óta jósolt kemény zivatarok elkerülik a szigetet, ám hamar be kellett látnom, ez meglehetősen naiv remény volt a részemről így az esős évszak közepén. Úgy tűnt, itt az eső teljes mértékig a napi rutin része, oly’ annyira, hogy a reptér személyzete piros AirAsiás esernyőket osztogat a gépből kiszálló utasoknak, hogy terminálépületig tartó 100 méteres úton ne ázzanak el. Az esernyőket aztán a bejáratnál le kell adni egy külön tartóba.

Miután felvettünk a csomagjainkat, váltottunk maláj ringgitet, majd kértünk a Turistainformációs Irodában ingyenes térképet Langkawiról. A rendkívül segítőkész hölgy adott néhány tippet, mit érdemes ilyen időben a szigeten csinálni. Javasolta, hogy nézzük meg például a Krokodilfarmot, a víz alatti élőlényeket bemutató Underwater World múzeumot, Mahsuri sírját, a Perdana Gallery-t vagy a Telaga Tujuh vízesést.

Mivel nem foglaltunk előre szállást, elsőként ezt a problémát kellett orvosolnunk. Az interneten gyorsan kinéztünk két hostelt – az egyik a sziget fővárosában, Kuahban, a másik pedig a tengerpart mentén, Pantai Tengahnál található. Végül hosszas mérlegelés után azért döntöttünk az előbbi mellett, mivel nagyobb város lévén, talán Kuahban egyszerűbb autót vagy robogót bérelnünk és könnyebben bejárhatjuk a szigetet.

Itt követtük az első óriási hibát. Annak ellenére Kuahot válaszottuk, hogy az útikönyvek még fel is hívták a figyelmet, hogy az olcsó, vámmentes vásárlást leszámítva túl sok minden értelmes dolgot nem lehet itt csinálni.

Mivel a Langkawin a tömegközlekedés, mint olyan, nem létezik, elsőként taxit kellett hívnunk. A terminál kijáratánál található egy taxikérő pult, ahol jelezni kell, hova (vagy melyik szállásra) kívánsz menni. Ők hívnak taxit, itt kell fizetni is (esetünkben 24 RM, de fix árak vannak az egyes helyekre). Kaptunk egy bizonylatot és egy rendszámot, amit kint a bejárat előtt figyelnünk kellett. Amikor megérkezett a mi kocsink, bemutattuk a sofőrnek a bizonylatot, majd elvitt minket a Kuah szélén található szállásunkhoz, a Cabana Guesthouse-ba. A főút menti, szépnek és bizalomgerjesztőnek semmi esetre sem mondható környék már megadta az alaphangulatot.

Itt követtük el a második óriási hibát.  A recepciónál hosszas mérlegelés után a rossz és a még rosszabb szobalehetőségek közül voltunk olyan hülyék, hogy kivegyük az egyiket 2 napra (hátha a rossz idő miatt hamarabb tovább állunk) fejenként 70 RM-ért anélkül (!), hogy saját szemünkkel megnéztük volna előre.

Így hát valahol meg is érdemeltük, amit ezért kaptunk. Felfele a lépcsőn már fülledt, szaunaszerű levegő és büdös, uszodai gyógyvízhez hasonlító rossz szag terjengett a folyosókon. A szobánk ajtaját kinyitva pedig egyenesen elkerekedtek a szemeim: az alig 6m³-es, ablaktalan, szekrénytelen helyiség leginkább egy kísérteties pincéhez hasonlít, melyben az emeletes ágyon kívül nem fér el semmi. A hátborzongatóan lehangoló és depressziós hangulatú rozsdaszínű kőfalakat mindössze egy kódos széf, egy légkondi valamint egy öreg, zajos minihűtőszekrény ékesíti. Szó szerint minden porcikám utált itt lenni! Az már csak hab a tortán, hogy a folyosóablakunk egy koszos, lepukkant sikátorra néz. De akár nézhetne a tengerpartra is, már az is mindegy lenne – a kocka el van vetve, a döntésünket meghoztuk: húzzunk innen a fenébe! Még olyan áron is, hogy ha esetleg bukjuk a már kifizetett pénzt, csak el innen minél előbb!

Hogy lehetőleg minimalizáljuk az ablakon kidobandó pénz mértékét, a recepcióhoz visszaérve igyekeztünk rendkívül minél határozottabban fellépve követelni vissza a pénzünket. A recepciós – látva, hogy ez kemény diónak ígérkezik – azonnal hívta is a főnökét. Amikor a nagydarab, kopasz, félelmetes tekintetű férfi megérkezett, Peti egy fél lépéssel hátralépve, előzékenyen átengedte nekem a megtisztelő feladatot, hogy próbáljak tőle inkább én minél több pénzt visszaszerezni.

A fölénk magasodó, hatalmas termetű főnök diszkrét, visszafogott hangon megkérdezte, mégis miért akarunk máris távozni, mivel vagyunk elégedetlenek. Álltam a tekintetét és őszintén elmondtam neki, miért döntöttünk így, felsorolva az ablakhiánytól, a szagokon át a szoba egyéb tulajdonságaiig a körülményeket, amik a hozzájárultak ahhoz, amiért nem éreztük itt jól magunkat. A főnök még be-bepróbálkozott, hogy egy nagyobb, drágább, de ablakos szobába tereljen át minket, de mi hajthatatlannak bizonyultunk. Az egyetlen bökkenő viszont, hogy fizetéskor aláírtuk, hogy a 2(éj)x2(fő)x35 RM szobaár vissza nem térítendő összeg, ami egy számozott bizonylaton alul fel is van tüntetve, így azt nem adhatja vissza. Bár részemről az érvelés innentől már elég veszett fejsze nyelének tűnt, igyekeztem arra kihegyezni a lényeget, hogy alig 5 percet töltöttünk itt, s értsék meg, nem is vettük igénybe a szolgáltatásukat. Végül a főnök is megunhatta a huzavonát, úgyhogy inkább zsebből kifizette a bérleti díj felét (2x35 RM) és a 20 RM kauciót. Mondanom sem kell, még sosem dobtam ki ilyen szívesen 2500 forintot az ablakon… :)

Teljesen feldobott minket a tudat, hogy elszabadulhattunk erről a szörnyű helyről. Ahogy Peti fogalmazott, még 5 éve elment volna, de ma már az ilyen szintű szállásokhoz öregek vagyunk. Éppen az út mentén gyalogolva siettünk a legközelebbi turista központba, amikor az egyik kereszteződésnél Peti a rossz irányba nézve lépett az úttestre, s ha az utolsó pillanatban nem húzom vissza, ott helyben véget is érhetett volna a történet.

-        „Öö…köszönöm…! Ez a fránya balos közlekedés…képtelenség megszokni” – hebegte az első döbbenet után.

Úgy hiszem, most gyors egymásutánban kaptuk a leckéket az élettől…

A turistaközpontba érve 26 RM-ért hívtak nekünk taxit, amellyel a második opciónak kikiáltott tengerparti „kutyás helyre” (a hostelworld.com-on a szállást bemutató fotók közül az első egy vajszínű kutyát ábrázolt), a Zackry Guesthouse-hoz mentünk, reménykedve, hogy van üres szobájuk. A hostelhez érve elsőként a vajszínű kutyát pillantottuk meg, innen tudtuk, jó helyen járunk. A folytatás sem rossz éppenséggel: van szabad szobájuk, ám tanulva a hibánkból jeleztük, hogy megnéznénk, mielőtt kivesszük. A belső udvaron lévő, különálló kis ház egyik szobáját mutatták nekünk, s mivel hangulatosnak tűnt a hely (kétágyas szoba ablakkal és ventillátorral), kivettük. Miközben a nagydarab, haját lófarokban viselő, atlétás recepciós felfirkantotta az adatainkat, az egyik távozó vendég odalépve hozzá mosolyogva átölelte, s megköszönte a nagyszerű itt töltött időt. Petivel egymásra néztünk: itt mennyivel biztatóbb a kezdés!

Lepakoltuk a cuccainkat a szobában, majd ledöglöttünk egy kis időre, kipihenve a mai napi izgalmakat. Mivel az eső megállás nélkül, ellentmondást nem tűrően szakadt, nem kellett sietnünk sehova. Peti elkérte a tubusos mosószeremet, s kiment a fürdőbe kimosni a cuccait, majd kitette őket száradni az eresz alá, ahova még nem vert be az eső.

-          „Gondolod, hogy ott bármi is meg fog száradni ilyen időben?!” – néztem rá kérdőn.

-    „Ezek gyorsan száradó túrapólók és len ingek, úgyhogy elvileg igen.” – válaszolta cseppet sem meggyőzően.

-          „Majd meglátjuk!” – feleltem kaján vigyorral.

Gyakorlatilag estig csak pihengettünk, majd amikor elérkezett a vacsoraidő, Peti kinézett a Lonely Planetből egy innen mindössze 30 méterre található éttermet (Fat Mum). Mivel a durva felhőszakadás sehogy sem akart enyhülni, teljes harci díszben (értsd: esőkabát felvesz, vízhatlan táskavédő felhúz) vágtunk neki a messzinek nem nevezhető távnak. Az erős esőzés közepette nem is figyeltük, hogy a hostel tőszomszédságában lévő étterem (Thai Mum) tulajdonképpen nem is az, amelyiket kerestük, de mivel szimpatikusnak tűnt, itt maradtunk.

Előételnek ettem csavarpálma-levélbe tekert pandan csirkefalatokat (pandan chicken), melyeket enyhén csípős szószba mártva kellett fogyasztani, míg Peti cápauszonylevest kért, amiért meglehetősen nehezteltem rá (ugyanis a kedvenc állatom a cápa). 

 

Második fogásnak a jellegzetes thai levest, a Tom Yum-ot választottam:

-    „Ó, de jó, van Tom Yum levesük! Ilyet ettünk Andival még otthon. Egy kicsit csípős, savanyú ízű, de nagyon finom! Én tuti ilyet kérek!”

Amikor kihozta a pincér a leveseinket, nem győztünk ámuldozni a hatalmas adagokon. A tányér olyan mély volt, hogy a 4-5 db arasznyi méretű garnélarák ki sem látszott a léből. Közelről szemügyre vettük a rákokat, s bár fogalmunk sem volt, hogyan kezdjünk nekik vagy melyik részük ehető egyáltalán, nekiláttunk az evésnek. 

A Tom Yum elfogyasztása az alábbi, könnyen elkülöníthető fokozatokra bontható:

-          „Rendkívül finom, ízletes, enyhén csípős…” – az első kanál után.

-          „Huhh…csíp ez rendesen, de nagyon jó…” – a harmadik kanál után.

-          „Huhh…huhh…ez baromi csípős…huhh…” – az ötödik kanál után.

-    „Huuuuuhhh…nem érzem az ízlelőbimbóimat…huuuuhhh…végigégett a szám és a nyelőcsövem…” – a hatodik kanál után.

Ekkor még azonban keservesen messze volt a vége, még a leves ötöde sem fogyott el. A legelszomorítóbb az egészben, hogy a végére már a hozzá evett natúr, párolt rizs is ugyanúgy csípett! Kínomban már a jéghideg Tiger sört kortyolgatva próbáltam hűteni nyelvem, de még az is rettentően égetett!!!

Nagyjából két órát ültem a Tom Yum fölött, míg sikerült megbirkóznom vele és leküzdöttem a 80%-át, úgyhogy Andi igazán büszke lehet rám. Miután diadalittasan letettem a kanalamat, Peti is elismerően bólintott, mivel egy kanál erejéig ő is belekóstolt a „pokol tüzébe”, rendesen meg is könnyezve a pillanatot. Az ő zöld currys, garnélarákos levese szinte forrásvíznek tűnt a Tom Yum mellett.

Miután visszaértünk a szállásra, már azzal a lendülettel rohanhattam is a vécére, máris leért a leves. Megkockáztatom, ennyire gyorsan eddig még soha nem ment rajtam keresztül egy kaja sem. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy mindezek után a vécé nem is szarszagú, hanem Tom Yum-szagú volt, azt hiszem méltóképpen össze is foglaltam mindent.

Az este hátralevő rész pihengetősen telt – én a képeket válogattam, Peti Yvonne-nal csetelt. A fürdéshez nem volt meleg víz, viszont közben kint olyan oltári felhőszakadás tört ki, hogy már azt hittem, az épület tetejét is beszakítja az eső. Ahogy erről Peti vicces angolsággal megjegyezte az útinaplójában: „The rain outside was heavier then a shower, but at least not as cold as the shower in the bathroom.”

7. nap: Az igazi monszun: non-stop felhőszakadás (2013. augusztus 2.)

Az elmúlt napok éjszakázásai után a legkevésbé sem meglepő módon, csak délután fél egykor sikerült felkelnünk. Mivel azonban az időjárás mit sem változott, s továbbra is csak kitartóan esett, túl sok mindent amúgy sem tudtunk volna csinálni.

Mivel kajánk egy szál se, átmentünk a közösségi szobába kérni reggelit, mivel a kiírás szerint pár ringgitért lehet banános palacsintát kapni. Nem jártunk sikerrel, mivel valamelyik elromlott a rendkívül bonyolult palacsintakészítési eszközök közül, úgyhogy meghiúsult a hosteles reggeli.

Jobb híján leindultunk a szakadó esőben a legközelebbi boltba bevásárolni. Út közben megálltunk informálódni az egyik autó- és robogóbérlő boltnál az árakról: a legolcsóbb robogó 30 RM/nap, míg a legolcsóbb autó 70 RM/nap áron bérelhető, ám csak 3000 RM-et meghaladó kár fölött térít a biztosító. 

A boltban vettünk vizet, tonhalkonzervet és egy kis csokit, majd hazamentünk enni. Peti kitartóan próbált meggyőzni, hogy menjünk tovább innen Georgetownba minél előbb, ilyen időjárás közepette egyszerűen nincs értelme több időt itt tölteni, de én hajthatatlanul optimista maradtam: „Nem létezik, hogy három napon keresztül, így essen…ráadásul, honnan tudod, hogy Georgetownban bármivel is jobb idő lesz majd?” – próbáltam érvelni.

Optimizmusom rég látott lelkesedésbe csapott át, amikor délután fél három körül egyszer csak elállt az eső, megadva a lehetőségét, hogy kimenjünk fürdeni a közeli tengerpartra anélkül, hogy már az út harmadánál bőrig áznánk. A szállásunktól mindössze 3 percet kellett sétálni Pantai Tengah hosszú, homokos tengerpartjáig. 

A víz kristálytiszta, a partokat közepes méretű hullámok nyaldossák, napsütés nincs, van viszont felhő és fürdést tiltó piros zászló, amit természetesen teljes mértékben figyelmen kívül hagytunk. 

Mindezen túl, mivel röpke 10 perc alatt nyilvánvalóvá tettük minden jelenlévőnek, hogy két drága tükörreflexes géppel, kiegészítő teleobjektívokkal és tabletekkel érkeztünk fürdeni, arra a bölcs elhatározásra jutottunk, hogy egyszerre csak egyvalaki megy be a vízbe, a másik kint marad vigyázni a csomagokra. A tengerben aztán kezdődhetett az önfeledt hülyéskedés hullámokkal!

Úgy másfél órát tölthettünk a parton, amikor egyre sötétebb viharfelhők kezdtek gyülekezni a fejünk fölött, úgyhogy jobbnak láttuk visszatérni a szállásra. Bejáratnál még fogadást is kötöttünk, hogy mikor ér ide a vihar – én nagyvonalúan 25 percet tippeltem, Peti 5 percet mondott. Mondanom sem kell, ő nyert, amint elment lefürdeni, leszakadt az ég. 

Délután írtunk jó néhány georgetowni és ipohi szállásadónak CouchSurfingen, majd a vacsora közeledtével ismételten elindultunk megkeresni a Fat Mum éttermet, de ismételten máshol (Eagle View) kötöttünk. Ez már távolról sem számított olyan sikeres melléfogásnak, mint a tegnapi thai étterem. Az általunk rendelt gyömbéres, hagymás halfilé (24 RM) rizzsel kifejezetten rossz választásnak bizonyult – ízetlen, színtelen és a közepes adag ellenére a fél fogunkra sem volt elég. 

A Tiger sört legalább nem tudták elszúrni, amit visszaérve a szállásra még megtoldottunk egy-két doboz Chang-gal (thai sör), miközben ipari mennyiségű couchrequestet küldtünk szét.

Éjfél körül mentünk lefeküdni azzal a reménnyel, hogy holnap talán végre valóban elindulhatunk felfedezni Langkawi szigetét.

8. nap: Robogóval Langkawi körül (2013. augusztus 3.)

Mindig remek érzés, ha az ember amúgy gyenge lábakon álló feltételezései végül valami csoda folytán mégis beigazolódnak, ergo kilátástalan időjárás és még annál kiábrándítóbb előrejelzések esetén is érdemes megőrizni a türelmünket és a pozitív gondolkodásunkat! A megváltás az utolsó itt töltött napunkra érkezett meg, ugyanis miután reggel 9 körül kikászálódtunk az ágyból, valami olyat láthattunk, amit eddig Langkawi szigetén még soha: verőfényes napsütést!

Józan ember két napja egy lyukas garast nem adott volna ezért, de végre megadatott a lehetőség, bejárni az egész szigetet – stílszerűen motorral.

Mielőtt azonban nekivághattunk volna a robogós kalandnak, ki kellett költöznünk a mostani szobánkból, mivel ezt csak két napra tudtuk kivenni, az utolsó éjszakára csak egy némileg drágább, légkondis szobába (65 RM) kaptunk helyet. Miután letettük a nagy hátizsákjainkat a recepció mögötti tárolóban (az új szobát csak délután lehetett átvenni), kiültünk a közösségi helyiségbe megreggelizni.

A tonhalas szendvicsek elfogyasztását követően elsétáltunk a szállástól kb. 70 méterre található T-Shoop-ba robogót bérelni. Ilyen T-Shoop több helyen is található a szigeten, ahol autó- illetve motorbérlésen kívül a turisták számára jellemzően legszükségesebb dolgokat (élelmiszer, víz, naptej stb.) egy helyen lehet beszerezni – természetesen jelentős felár fizetése fejében.

Bár rettentően szerettem volna kipróbálni egy jobb kormányos autót, végül Peti hosszas motorpárti kampányolásának hatására beadtam a derekamat, és inkább egy-egy robogót béreltünk.

A legkisebb kategóriájúakat már mind kikölcsönözték, úgyhogy valamivel erősebb, Passion típusú motorokat kaptunk, melyeket 35 RM (27 RM bérleti díj + 8 RM teljes biztosítás) kiperkálása, a jogosítványaink lefénymásolása és egy másfél oldalas űrlap kitöltése után már vihettünk is. Nemzetközi jogsit nem is kérték (Petinek amúgy sem volt, én meg a szálláson hagytam a sajátomat), s az űrlapon a személyes adatok mellett mindössze annyi technikai kérdést tettek föl: van-e érvényes jogosítványa robogóra?

„B” kategóriás jogsival a kezemben elnézve ezeket a kicsiny járgányokat gondolkodás nélkül beikszeltem az „igent”, majd megkaptuk a kulcsokat.

Ez eddig szép és jó, viszont én még az életemben nem ültem motoron, azt se tudom, hol kell egyáltalán beindítani?! A kölcsönzős csajszi tartott egy rövid gyorstalpalót a robogó használatáról, ami – elnézve sekélyes motoros ismereteimet – fölöttébb hasznosnak bizonyult. 

-          „Van neked egyáltalán jogsid robogóra?” – kérdezte Peti összevont szemöldökkel.

-  „Egy ilyenre?! Ez olyan kisteljesítményű…erre szerintem lazán jó még a „B” kategóriás…” – feleltem.

-       „Hmm…hát nem vagyok biztos benne…na mindegy, menjünk!” – zárta rövidre a témát.

Már rögtön az elején rossz irányba indultunk el, amire csak a települést elhagyva jöttünk rá, úgyhogy fordulhattunk vissza. Ezzel együtt az első néhány kilométer főleg a robogóval való ismerkedéssel telt – kanyarodás, fordulás, fékezés, gyorsítás, indexelés roppant bonyolult műveleteit kellett beleintegrálni a minden porcikánknak szokatlan bal oldali közlekedés rendszerébe. Míg én kezdetben többnyire a motor tényének a megszokásával voltam elfoglalva, Petinek a balos közlekedés fordított szabályaival gyűlt meg a baja. Rettentően koncentráltunk minden egyes kereszteződésben, nem mentünk bele semmilyen veszélyes helyzetbe sem. A körülnézéseknél szinte agykontrollozni kellett magunkat, hogy elsődlegesen jobbról számítsunk forgalomra, csak utána balról.

Meglepősen rövid idő elteltével viszont már teljesen otthonosan éreztük magunkat az utakon és elképesztően élveztünk ahogy egy gyönyörű malajziai sziget tengerpartjai mentén motorozva szeljük a kilométereket…

Az útirányokkal kapcsolatban többször elbizonytalanodtunk (főleg a kereszteződéseknél), az irányjelző táblák következetessége hagyott némi kívánnivaló maga után, úgyhogy ilyenkor többnyire a helyiek segítségére hagyatkoztunk.

Mindössze néhány kilométer megtétele után az út a reptéri kifutópályát megkerülve folytatódott, ahol éppen egy felszálló gép alatt húztunk el – remek érzés volt.   

Amilyen könnyű a robogót vezetni, annyira nehéz előrefele tolva kitámasztani, s erre már a legelső megállónál, egy Petronas benzinkútnál rájöttünk, ahol sürgősen meg kellett tankolnunk a   „szamarainkat”, mivel nem teli tankkal vettük át őket. A benzin literára szinte a bagó-kategóriába sorolható 1,90 RM-be (133 Ft/liter) került. Maga a tankolás procedúrája sem egészen hétköznapi, aminek köszönhetően egy kifejezetten mulatságos jelenet játszódott le Peti közreműködésével:

Peti beáll a kút mellé, majd mociról le, ülés fel, tanksapka le. Vajon mennyit kell bele tölteni? Majd csak lesz valami alapon kézbeveszi a töltőpisztolyt, de nem történik semmi. Akárhogy nyomkodja, egy csepp sem jön belőle, mire odaszól neki a kutas, hogy fizessen előbb. Peti nagy szemekkel bámul a kutasra, majd rám, miközben végigfut az agyában az ésszerű kérdés („És mégis ugyan mennyit, amíg még én sem tudom mennyi kell bele?”). Mindenesetre bevonul a pénztárhoz, ahol megkérdezik tőle, mennyi akar tankolni? „Halvány lila gőzöm sincs…de abba a motorba lesz, s legyen tele.” – feleli, mire a hölgy kinéz, majd aktiválja kutat, így már tölthető az üzemanyag. A dolog végeztével, ismételten a pénztárhoz kell járulni, immár fizetni. Mindezek után szegénynek még az ülés visszazárásával is meggyűlt a baja, amivel keretbe foglalta az amúgy is komikussá vált tankolós jelenetet.

Innen már csak mintegy negyedórát kellett motorozni a kis bevásárló- és élményfaluig, az Oriental Village-ig, ahonnan a sziget egyik legnagyobb látványosságának számító, Langkawi SkyCab felvonói indulnak a 708 méter magas Gunung Machincang tetejére (a jegy 30 RM-be kerül).   

A világ legmeredekebben (42 fokban) emelkedő kabinos felvonója először a középső megállóig (650 m) viszi fel az utasokat, ahonnan már lélegzetelállító kilátás tárul a szemünk elé.

Innen egy második felvonó visz a felső állomásig, amelytől lépcső vezet két különböző, kör alakú kilátóteraszra, ahonnan káprázatos, 360 fokos körpanoráma nyílik a szigetre. 

Állítólag tiszta időben egészen a thai partokig is el lehet látni. Szintén innen a felső állomástól indul a két szomszédos hegycsúcsot összekötő, kecses függőhíd, a Sky Bridge – ám sajnos ezt felújítási munkálatok miatt csak távolról csodálhattuk meg, csakúgy, mint a közeli Telaga Tejuh vízesést, melyhez végül nem látogattunk el. 

A látványt napestig el lehetett volna nézegetni, különösen, hogy állítólag a naplemente innen páratlan szépségű, viszont lassan indulnunk kellett, ha még máshova is el akartunk jutni ma. Mindenekelőtt a tikkasztó hőségben semmire sem vágytunk jobban, mint belevetni magunkat a tenger habjai közé. Még a középső kilátóteraszról néztünk ki egy szimpatikus tengerpartot, amely az Oriental Village-től mindössze párszáz méterre helyezkedett el. 

A Pantai Kok tőszomszédságában elterülő, mesés szépségű Burau Bay két luxusszállodához tartozik, viszont egy, alkalmi szemétlerakónak használt területen keresztül sikerült találnunk egy elhagyatott, lepukkant kis utacskát, mely kivezetett a pálmafákkal övezett, csodaszép tengerpartra. 

 

Leállítottuk a mocikat az árnyékba (annak ellenére, hogy Peti persze attól tartott, hogy rájuk esik majd egy kókuszdió), majd átvettük a fürdőruhát. 

Még be sem fejeztem az öltözködést, amikor Peti meglepően komoly hangon szólalt meg:

-   „Lehet, hogy mégsem annyira jó ötlet itt fürdeni…” – szólt, közben egy pálmafára erősített, jelentőségteljes tiltótáblára mutatva, melyen egy puskás alak éppen hátulról lepuffantja a galád betolakodót.

Petit láthatóan elrettentette ez a rendkívül hatásos „Restriced area!” kiírás, engem viszont teljességgel hidegen hagyott („Én márpedig itt akkor is fürdeni fogok…”), úgyhogy mentem is be a vízbe. A robogón és napon töltött órák után rendkívül kellemes volt a hűs tengervízben lubickolni.

Hamar sikerült belevinni Petit is a rosszba, miután kifürödtem magam, ő is boldogan vetette magát a habok a közé. Ezzel debütált a vadonatúj, 10 perce vásárolt fürdőnadrágja is, melyet még az Oriental Villageben azért kellett vennie, mert a hostelben hagyta a sajátját.

 

Készítettünk még néhány képet a partszakaszról, a lepotyogott kókuszdiókról, majd továbbindultunk Teluk Datai felé, ahol állítólag további gyönyörű tengerparti strand található. Útépítések miatti útlezárások miatt végül nem jutottunk el Teluk Datai-hoz, ám sajnos az odavezető út más miatt marad emlékezetes…

Éppen egy rövid, sziklás alagút felé haladtunk, amikor megláttam egy vizes átfolyást az úttesten, ezért jelentősen lelassítottam. Amikor kijöttem az alagút kanyarjából, már túlságosan is lelassultam, ezért rosszul számítottam ki a kanyar ívét és véletlenül letértem az úttestről az útszélen lévő vörös salakos sávra, ahol aztán végleg elveszítve az egyensúlyomat oldalra dőltem a motorral. Minden úgy történt, mintha lassított felvételt néztem volna végig, ennek ellenére nem tudtam tenni semmit, hogy megakadályozzam az esést.

Azt azonnal éreztem, hogy semmim sem tört el, viszont a bal könyököm és lábszáram rendesen végigszántotta a salakos földet, úgyhogy a kezdeti ijedtséget követően felpattantam szemügyre venni a sérüléseimet. A könyököm és lábszáram vérezett rendesen, ráadásul vastag salakrétegen keresztül. Peti is azonnal leszállt a motorról és odajött segíteni. Kitisztítottam a sebeimet (jó adag ivóvizet áldoztunk fel az ügy érdekében), lekezeltem Betadinnal, majd gézzel bekötöttük őket. Nagyszerű döntésnek bizonyult magammal hozni az Anyától kapott mini elsősegélykészletemet, így ennek köszönhetően gyorsan és megfelelően el tudtam látni magamat. Így utólag visszagondolva, hatalmas szerencsém volt, hogy pont ezen a másfél méter széles, salakos sávos estem el  – ha mindez az aszfalton történik, a térdemet, karomat rendesen ledarálja súrlódás és a motor sem ússza meg néhány karcolással. Abba meg jobb bele sem gondolni, mi történik, ha a salakos rész mentén húzódó, betonelemekkel kirakott, egyméteres vizesárokban kötök ki – ha nem halok meg azonnal, akkor minimum ripityára töröm magamat és a robogót is. Miután megállapítottuk, hogy ismételten egy jó adag szerencsét használtuk fel a képzeletbeli tartalékainkból, folytathattuk az utunkat. 

Legközelebb a sziget északi partszakasza mentén, a Teluk Yu strandnál álltunk meg pihenni. 
Egy útszéli kútból feltöltöttük az ivóvízkészleteinket, én letisztítottam az enyhe karcolásokat szenvedett robogómat (hál’ istennek nem túl feltűnőek), majd indultunk tovább.

Próbáltuk megkeresni a szomszédos Fekete Homokos partot, ahol valamilyen ásvány hatására a tengerparti homok feketévé változott, de valahogy mindig rossz helyen lyukadtunk ki. Útközben találkoztunk egy japán sráccal, aki igyekezett útba igazítani minket az irányt illetően, s elmagyarázni, hol kell letérni az útról, mivel a jelzőtábla csak malájul van kiírva. Végül egy lepukkant bádogházakkal övezett, keskeny úton manővereztük egy ideig, de nem sikerült megtalálnunk. Ettől függetlenül létezik a hely, s ezt már csak az egyik korábbi fényképem is alátámasztja, melyen a távolban jól kivehető a fekete partszakasz.

Mivel sajnos az idő vészesen telt (már este háromnegyed 6 körül járhattunk), nem fért volna már bele a szigetet Kuah felé megkerülni, így inkább a Kota Mahsuri irányába terveztünk tovább haladni, mely a hazafelé menő út is egyben. Az egyik nagyobb körforgalomnál azonban véletlenül eggyel előbbi kijáraton fordultam le, s rossz irányban haladtam tovább. Egy jó 2-3 kilométeren keresztül fel sem tűnt a hiba, mivel máskor is volt, hogy Peti annyira előre ment, hogy nem is lehetett látni. Amikor már kezdett gyanús lenni a dolog, elővettem a telefonom, amikor éppen hívott. Visszamentünk a körforgalomhoz, majd folytattuk az utunkat a sziget közepét átszelő Jalan Ulu Melaka úton. Egyébként erről az útról kell letérni Langkawi legmagasabb hegyéhez (872 m), a Gunung Raya-hoz, ahonnan szintén csodálatos a kilátás.

Út közben megfigyelhettük a helyi tinédzserek motoros bandázását, ahogy a 20-25 fiatalok mindféle bukósisak és védőruha hiányában, kisebb-nagyobb gyorsulási és farolgatási versenyeket tartottak az egyik emelkedő aljánál lévő széles kanyarban.

Nem sokkal később megérkeztünk a Kota Mahsurihoz, azaz Mahsuri Sírjához, melyhez köthető Langkawi egyik legfontosabb legendája. Az ármánnyal és féltékenységgel átszőtt maláj dráma főalakja a szépséges Mahsuri, a tisztaság, ártatlanság és mártírság szimbóluma, akit gonosz anyósa nyomására, igaztalanul vádoltak házasságtöréssel és azonnali halálbüntetést szabtak ki rá. Állítólag két hóhér sem tudott halálos csapást mérni rá, mígnem Mahsuri beletörődve a sorsába, végül elárulta gyilkosainak, hol van a kris tőr, amivel meg lehet őt ölni. A halálos szúrást követően kiömlő fehér vére az ártatlanságát mutatta, míg haláltusájában 7 emberöltőre elátkozta Langkawit az őt ért igazságtalanság miatt. Szerelme és a lány családja ezt követően a thaiföldi Phuket szigetére költözött. Érdekesség, hogy a 7 generációnyi átok időközben letelt, így 2000 nyarán maga a maláj miniszterelnök ajánlotta fel Mahsuri utódjainak a maláj állampolgárság és Langkawin való letelepedés lehetőségét.

Sajnos Mahsuri sírját a kései érkezés miatt már zárva találtuk, de azért bekukkantottunk a vastag fakapu résein, hátha látunk valamit.

Innen a hazafelé már csak egy helyen, a híres Pantai Cenang-nál álltunk meg, amely vitán felül Langkawi legjobb és legszebb tengerpartja. 
Már kezdett sötétedni mire odaértünk, de a puha, finom, hófehér homokos part és a csodás szürkületi színek különösen varázslatossá tették a helyet. Maradtunk egy kicsit fotózni, s elhatároztuk, hogy holnap reggel még mindenképpen kijövünk ide fürdeni.

 

Bár egy egésznapi motorozáson voltunk már túl, de úgy tűnt, még mindig akadt egy-két dolog, amit egyikünk sem tudott a közlekedéssel kapcsolatban megszokni. Peti például indexelést követően mindig elfelejtette lekapcsolni az indexlámpát, s csak akkor vette észre magát, ha már negyedórája dudáltam neki hátulról. Én viszont a nagy ívű jobbra kanyarodásoknál voltam képtelen az út közepén megállva befordulni, inkább lehúzódtam a baloldali útszélre, s csak akkor hajtottam át, ha már nem jött senki. Bevallom szégyen, de leginkább a mindössze 40-50 km/órás sebességnél éreztem magam biztonságban, nem is nagyon mentem ennél többel – még ha Peti sokszor el is húzott rendesen. 

Este 9 fele értünk haza, becuccoltunk az új szobába, lefürödtünk (szinte sírni tudtam volna a zuhany alatt, annyira csípte a víz a sebeimet), majd irány vacsorázni! Mivel még mindig fogalmunk sem volt, merre lehet a Fat Mum, így újból a Thai Mum-ba ülünk be. 

A barátságos pincér már az utcáról integetett, s szinte régi ismerősként üdvözölt minket. Fejből emlékezett, hogy két napja milyen sört kértünk, így csak annyit kérdezett mosolyogva, hogy „Sapporo and Tiger?”, alighogy bólintottunk már hozta is az italokat. Mindketten háromízű, enyhén csípős szószban úszó sült vörös sügért rendeltünk rizzsel, melyhez a halakat mi választhattuk ki a bejárat melletti halas/rákos pultról. 

 

A fenséges halvacsora mindenképpen méltó lezárása volt a Langkawin töltött napoknak, az egyik legjobb étel volt, amit az út során ettünk. 

Csakúgy, mint két napja, ma is mi voltunk az utolsó vendégek – nem sokkal fél 11 után jöttünk haza.

Visszaérve a szobába összepakoltuk a cuccaink nagy részét, majd mire lejegyeztük a napi történéseket a tabletekre és átválogattuk a mai napi képeket, már éjjel fél 2 is elmúlt.

Amúgy az új szoba, hiába drágább jelentősen az előzőhöz képest, távolról sem bizonyult annyira otthonosnak, mint előzetesen gondoltuk. Egy kicsi, nem nyitható ablakán semmi fény nem szűrődött be, a működő légkonditól dübörögtek a falak, a gyenge (kompakt fénycsöves) világítás pedig alig adott több fényt a komplett sötétségnél. Mindezek tetejében egy legalább 60 decibelen ciripelő tücsköt is megnyertünk éjszakára, bár a fárasztó nap után már ez sem tudott meggátolni, hogy aludjak el azonnal, mihelyst letettem a fejem a párnára.

9. nap: Érkezés Penangra (2013. augusztus 4.)

Alig keltünk fel kicsivel 9 után, de már ekkor volt egy olyan érzésem, hogy ez bizony nem az én napom lesz! Teljesen betaknyosodtam reggelre, sőt az alkaromat díszítő hatalmas, gennyedző seb az éjszaka során mindent összekent – takarót, párnát, pizsamát, amelyekbe mindezen felül előszeretettel ragadt is bele. 

Gyors készülődés után motorra pattantunk, hogy még egyet fürödjünk Pantai Cenang gyönyörű strandján. Leparkoltunk a mocikkal a települést átszelő főút mentén, ahonnan a part mindössze 50 méterre kezdődik. Ezen a pár méteren, ha öt különböző ember nem próbált minket rávenni jetski bérlésre, akkor egy sem. Szegényeknek most nem volt szerencséjük velünk, ha több időt maradunk a szigeten, tuti mindketten kipróbáltunk volna ezeket a menő vízi járgányokat.

Meg kellett állapítanom, hogy Pantai Cenang méltán számít Malajzia egyik legszebb tengerpartjának. A hosszú, finomszemcsés homokkal borított tengerpartot sűrű pálmafás rész övezi, míg a partszakasz végében egy kisebb dombocska oldalában a híres „Hollywood” táblát idéző hatalmas „LANGKAWI” felirat olvasható. Gyönyörű szépen sütött a nap, így amikor bementem a vízbe, némi hullámjátékot követően a hátamon lebegve figyelgettem a kék égboltot átszelő repülők kondenzcsíkjait…

 

A teljesen idilli állapotot csak az árnyékolta be némiképp, hogy a sós víz annyira csípte a sebeimet, mintha tüzes vassal égették volna, de ezt leszámítva tényleg egy különleges pillanat volt.

Fürdés után el kellett mennünk még megtankolni a robogókat. Mivel a bérleti lapon külön ki volt emelve, hogy Petronast kell tankolni, eleinte ilyen kutat akartunk keresni, majd rájöttünk, hogy ez tulajdonképpen magát a rendes benzint jelenti, nem pedig dízelt. Kb. 400 méterenként megkérdeztünk valakit, merre található a legközelebbi benzinkút, de végül csak 5-6 km-rel odébb, extra 20 perc motorozást követően sikerült találni egy Buraqoil kutat. A második alkalomra már teljes mértékig tisztában voltunk a malajziai tankolás folyamatával: először be kell mondani hány litert és melyik kútból akarsz tankolni, fizetsz, majd letankolhatod a kifizetett mennyiséget. Tulajdonképpen teljesen logikus az egész!

Innen egyből visszavittük a T-Shoopba a robogókat. Megnyugodva láttam, hogy az üzlet előtt sorakozó többi motor is tele van karcolásokkal, így azok mellett fel sem tűnt az enyém néhány sérülése, így hála égnek, kérdés nélkül visszakaptuk a teljes depozitot (50 RM). 

Visszaérve a szállásra még gyorsan lefürödtünk, összepakoltunk, majd az összes cuccunkkal kiültünk a közösségi helyiségbe teázni. Mivel sajnos egy georgetowni szállásadó sem válaszolt, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy ismét hostelben fogjuk tölteni az éjszakát. Miután leadtuk a kulcsokat, a nagydarab, fekete, leginkább Shaquille O’Nealre emlékeztető recepciós felhívta a figyelmünket, hogy mindenképpen előre foglaljunk szállást, ha Cameron Highlands-re megyünk, mert épp akkor lesz az egyik maláj nemzeti ünnep, és könnyen lehet, hogy már nem találunk szabad szobát.

A tea elszürcsölését követően, nagyjából délután egy óra körül kisétáltunk az út szélére, s a szinte azonnal érkező taxi 22 RM fix árért kivitt minket a reptérre.

Mivel legkorábban csak az indulást megelőzően másfél órával lehetett egyáltalán elkezdeni becsekkolni, körbenéztünk a kirakatokban. Peti az egyik boltban végül némi vacilálás után végül vett egy háromlábú fényképezőgép-állványt és SD kártyát, majd kicsivel odébb leültünk egy padra szállásokat keresni.

Nem sokkal később egy hölgy lépett oda hozzánk, kezében egy zacskót szorongatva:

-          „Uram, ez még az Öné. A kameraállmány huzatát ott felejtette…” – szólt Petihez mosolyogva. 

Mindketten teljesen lesokkoltuk a kedvességétől, hogy egyáltalán vette a fáradtságot, megkereste Petit a nagyobbacska váróterem túlsó felében, és utána hozta a tokot. 

Az LCCT-hez hasonlóan itt is először át kellett szkenneltetni a feladott csomagjainkat, majd miután azokat leadtuk, becsekkoltunk. A check-in pultnál egy gyönyörű, hatalmas szemű hölgy ült (Petit teljesen megigézték azok a nagy szemek), aki annak ellenére becsekkoltatott minket, hogy mi már korábban kinyomtattuk a beszállókártyát. Mindenesetre új boarding pass-t kaptunk, amely kissé szokatlan módon, számlapapírra volt nyomtatva, ráadásul Petinek adta az enyémet, nekem pedig az övét. Az ezt követő biztonsági ellenőrzés is rendhagyónak számított, ugyanis még a félliteres vizet sem kellett kiöntenem, az egyéb folyadékokkal meg egyenesen nem is foglalkoztak.

A rendkívül pici reptérnek jó, ha három beszálló kapuja van – ennél fogva a váróteremben sincs szükség az induló járatokat kilistázó plazmatévére. A járatinformációkat kihangosítását pedig egyszerűen egy nagyobbacska régimódi hangfallal oldják meg.

Úgy látszik, a humánerőforrást is igyekeznek maximális hatékonysággal kihasználni: a nagy szemű lány sietett ki a beszállókapukhoz bemondani a boarding kezdetét.

Már nagy lelkesedéssel vártam a repülés kezdetét, mivel ezúttal egy mindössze 78 fő szállítására alkalmas, dupla légcsavaros, piciny ATR 72-es típusú géppel készültünk felszállni.

A Malaysia Airlines 2007-ben alapított fapados leányvállalata, a Firefly által üzemeltett járat ára még feladott poggyásszal együtt is nevetségesen olcsó (49 RM) volt, ráadásul mindössze 35 percre rövidítette le a komppal drágább (60 RM) és hosszabb (két és fél órás) utat. Igazi élményszámba ment egy ilyen kis, fürge gépen utazni! A látványra sem lehetett éppenséggel panasz, ahogy elhúztunk Langkawi partjai mentén húzódó, amőbaformájú szigetecskék fölött.

Mindezek tetejében legnagyobb meglepetésemre még ingyenes, narancsos jaffaszerű frissítőt is kaptunk az alig félórás repülőút alatt, mely stílszerűen passzolt a Firefly narancsszínű imázsába.

Valamivel délután négy után érkeztünk meg a Penang International Airportra. A csomagjaink felvételét követően a #401 reptéri busszal indultunk a sziget fővárosának számító Georgetown felé (2,70 RM).

Bár már több mint egy hete voltunk Malajziában, egy dolgot teljesen biztosan képtelenek voltunk megszokni: a sarkvidéki hőmérsékletet a tömegközlekedési eszközökön. Nem vicc, a vonatokon, buszokon, metrón, de még a repülőn is kb. 14-15 C fok uralkodik, amely a 35 C fokos kinti hőségből érkezve már-már fagypont alattinak hat. A korábbi Air Asia járaton például konkrétan úgy látszott a repülőgép utasterébe fújt hideg levegő, mintha szárazjég lett volna. A pálmát azonban kétségtelenül az a #401 reptéri járat vitte, amelyen a szó szerint minden irányból süvítő légkondi olyan erős volt, hogy a karomon a szőrszálak elhajlottak tőle. Nem tudtunk olyan helyre ülni az átkozott buszban, ahonnan nem kaptuk volna telibe a képünkbe a hűvös áldást. Nem is kellett több az amúgy is náthás, kiizzadt testemnek, most már igazából csak annyi volt a kérdés, hogy megúszom-e egy kiadós tüdőgyulladás nélkül. 

Amikor a végállomásnál (Weld Quay melletti komp- és buszpályaudvar) leszálltunk már meglehetősen rossz volt a közérzetem, taknyom-nyálam egybefolyt, a perzselő napsütésben izzadtam, mint egy ló, és az orromon alig kaptam levegőt. Ha mindezekhez hozzávesszük a gyógyulni képtelen, viszont folyamatosan gennyedző sebeimet és a sánta jobb lábamat, amivel tegnap még a tengerparton beleléptem egy éles kagylóba, beláthatjuk, hogy meglehetősen nyavalyásan indult számomra a georgetowni kirándulás. 

Az első és második látásra sem túl bizalomgerjesztő környék merőben másképp festett, mint a Malajziában eddig látottak: koszos, lepukkant házak, káoszos közlekedés és egyre csökkenő biztonságérzet – röviden így tudnám leírni az első benyomásokat. Ráadásul Peti Lonely Plantjére kellett támaszkodnunk a szálláskeresés terén, mivel CouchSurfingen nem tudott senki sem fogadni minket. Az útikönyv által javasolt hostelben (Roommates Guesthouse) a mai napra nem tudtak szabad ágyat biztosítani, így egy utcával odébb, Love Lane-en fekvő Reggae Penang-ben kötöttünk ki. Bár csak egy éjszakára tudtak két szabad ággyal szolgálni (30 RM/fő), de ez tökéletesen megfelelt nekünk. Kész megváltás volt lecuccolni végre, úgyhogy első dolgom volt ellátni a sebeimet, melyekbe időközben alaposan beszáradt a géz. Mire újból lekezeltem a sebet, kicseréltem a kötést már be is sötétedett. Annyira nyűgös voltam, hogy pusztán az éhség kergetett ki az emberekkel teli utcára. Mivel a Lonely Planet kifejezetten jó tippeket adott szállások terén, így dacolva az ismeretlennel, az éttermek terén is rábíztuk magunkat az útikönyvre, mely egy Teksen nevű helyre kalauzolt el minket, nem messze a szállásunktól. Első blikkre nem is tűnt rossz választásnak, mivel a hely tömve volt emberekkel, ráadásul helyiekkel, ami még inkább bizakodásra adott okot. 

Sokan vártak asztalra, de nekünk még ezzel is szerencsénk volt, az egyik felszolgáló ingetetett, hogy az ablak mellett, félig az utcafronton van még szabad hely. Mindketten ugyanazt a csirkés ételt rendeltük, melyet Peti a maga részéről még megtoldott egy napi különleges leves ajánlattal, ami a sokatmondó „black soup”, azaz fekete leves néven futott. Részemről a csirkés kaja meglehetősen felejthető élménynek bizonyult, Peti viszont garantáltan emlékezni fog az itt „fogyasztott” vacsorára. 

 

Ott kezdődik, hogy meg sem kapta a csirkés étel (a pincérnőnek rövidzárlata lehetett), viszont amint megkapott, a „black soup” olyat tartogatott, amit korábban ő sem látott. A valóban fekete színű lében teljességgel beazonosíthatatlan elemek úszkáltak, melyekről még azt se nagyon lehetett eldönteni, hogy hús, zöldség vagy gomba eredetű hozzávalók-e. Bár a leves ízére nem panaszkodott különösebben, de az idő múlásával szemmel láthatóan lassabban kanalazta a bizarr eredetű étket és egyre több időt töltött a kanalán csücsülő, beazonosíthatatlan tartalmak elemzésével:

-          „Szerinted ez mi? Disznófül…vagy esetleg valami zöldség?” – forgatta kétkedően a kanalát.

-          „Ne nézd, egyed!” – feleltem röviden, miközben magamban én is szörnyülködtem egyet a látványon.  

-          „Az a gond, hogy már pusztán az izgalomtól kezdek jóllakni…uhh…na és ez mi lehet…”

Már kezdett egyre kétségbeesettebb arcot vágni, amikor végül féladagnyi black soup hősies leküzdését követően bedobta a törülközőt. Petivel ellentétben nekem jutott sikerélmény is a vacsorára, ugyanis kínaiul kértem a számlát és felröhögés nélkül megértett a pincérnő.

Ezt követően még sétáltunk egyet a környéken – bár lehet, hogy a séta egy túlságosan gyors tevékenység lehet, ahhoz képest, amilyen tempót Peti állványos fotózása mellett diktálhattunk.

 

Mindenesetre éjszakai lámpafénynél is megcsodálhattunk néhány gyönyörű kínai templomot, mielőtt visszakanyarodtunk a szállásra.

 

Peti még lent a bárban legurított egy 10 RM-es sört, de én jobbnak láttam mielőbb visszavonulót fújni. A szobánk egyébként – rendhagyó módon – leginkább a japán kapszula hotelekre emlékeztetett, ahol van egy keskeny öltözőrész, egy kihúzható, fektetett szekrény, ahova a hátizsákokat lehet tenni (saját lakattal lehet csak zárni!), valamint az alig egy ember nagyságú fekvőrész, beépített kislámpával és mini toalett polccal.

Mivel az egész napos séta végére, már annyira fájt a kagyló által felsértett jobb talpam, igyekeztem alaposan szemügyre venni a sebet. A szúró, hasító fájdalom sokkal nagyobb volt, mint amit az alig 2-3 mm hosszú seb indokolt volna, úgyhogy megvizsgáltam a közelebbről. Végül a varrókészletemből kivett gombostűvel sikerült kiműtenem egy nagyobbacska, fehér homokszemet a sebből.

Az alvást megelőző matrac- és ágynemű rutinellenőrzés is nem várt eredményt hozott: az ágyam végében egy „bedbug”-ot (azaz ágypoloskát) találtam, melytől a kanadai út óta különösen tartok. Szegény példány ott helyben ki lett végezve, de reméltem, hogy a barátai nem jönnek az éj leple alatt bosszút állni.  

10. nap: Georgetown (2013. augusztus 5.)

Reggel felébredve rettentően betegnek éreztem magamat. Alig kaptam levegőt, szörnyen berekedtem, de amitől igazán megijedtem, hogy nem is torkom, hanem a mellkasom fájt igazán. „Csak ne legyen tüdőgyulladás!” – reménykedtem magamban.

Mire összeszedtem a cuccaimat Peti már le is ment az alagsorba, tíz perccel később követtem én is. Ahogy leértem, már a bár környékéről hevesen integetett, hogy siessek, mivel – mint kiderült – kapunk reggelit is, csak már elmúlt 10 óra és pakolnak el mindent, siessük. Töltött ki nekem finom fekete teát, félretett néhány szelet kenyeret, de a felszolgálók külön megnyugtattak minket, hogy nem kell sietni, addig nem viszik el a lekvárt és vajat sem, amíg itt eszük.

A reggeli befejeztével kicsekkoltunk, majd elindultunk szállást keresni a maradék két éjszakára. A szomszédos Red Inn hostel egyikünknek sem volt szimpatikus, a kettő épülettel odébb található Old Penangról pedig azt írta az útikönyv, hacsak nem szeretünk mikroszkopikus méretű szobákba összezsúfolódni, ne válasszuk – úgyhogy jobb híján ismételten bepróbálkozunk a Roommates Guesthouse-al. Az öreg recepciós/gondnok bácsi megismert minket tegnapról és jó hírrel szolgált: van két ágyuk a következő két éjszakára. A két nagyobb „dorm” jellegű 16 ágyas szobájuk volt, de a tömegérzése csökkentése érdekében a minden ágynál körbe el lehetett húzni a függönyt, így fel sem tűnt, hogy hány másik társával osztozik az ember a téren. Nagyon szimpatikus és hangulatos helynek tűnt, igazi karakterrel, melyhez kedves, vicces kiírások járultak hozzá, melyek finoman vezették rá a vendéget a házszabályok betartására. A legfőbb ezek közül, hogy a bejáratnál le kell venni a cipőt, melyek tárolására külön kis szekrény lett elhelyezve a lépcső mellett.

Mindkettőnk tetszését elnyerte a hely, úgyhogy döntöttünk, itt maradunk (2*30 RM/fő). 

Miután letettük a cuccainkat, összepakoltunk néhány dolgot az egész napos városnézésre. Elővigyázatosságtól eltettem például a sárga, nagyméretű mikroszálas törülközőmet, amit magamra csavarhatok, ha ismételten egy agyonhűtött buszra kéne felpattannunk. Ezt követően első dolgunk volt betérni a közeli sarkon lévő 7Elevenbe venni vizet, amit én még megtoldottam egy „super strong” Strepsils-el. Magyarországon nem is lehet kapni ezt az extra erős változatot, pedig a szupermentolos gyógyszer tényleg nagyon hatásosnak tűnt az első perctől kezdve.

Ezután elindultunk felfedezni Georgetown nevezetességeit. A város maga Penang (amit a helyiek „Pineng”-nek ejtenek) szigetének északkeleti partjai mentén fekszik, s egyike Malajzia egyik legtöbbet látogatott helyeinek. 1786-ban a brit Sir Francis Light kapitány által alapított település hamar a Brit Kelet-Indiai Társaság legfőbb központja lett a régióban, sőt később a maláj Penang tartomány legfontosabb gazdasági és kulturális motorjává nőtte ki magát. Napjainkban bár a kínai felmenőkkel rendelkező lakosság van többségben, Georgetown igazi sajátos, különleges hangulatát éppen az adja, hogy itt keveredik az egykori gyarmati építészet, a kínai, maláj és indiai kultúrával és hagyományokkal. Ahogy az utcákat róttuk, egyre jobban kezdtem megszeretni ezt a helyet, mely a kultúrák találkozásának köszönhetően egészen egyedi karakterrel rendelkezett. Nem csoda tehát, hogy Georgetown gyarmati kori óvárosát 2007-ben beválasztották az UNESCO Világörökségei közé.

Az első jelentősebb látnivalókat a forgalmas Lebuh Farquhar út mentén láthattuk: elsőként a pálmafákkal övezett katolikus Mária Mennybemenetele Katedrálist (Catherdal of the Assumpiton), melytől pár lépésnyire a sziget történelmét feldolgozó Penang Múzeum és Művészeti Galéria (Penang Museum and Art Gallery) fekszik. 

 

Vele szemben, az út túloldalán álló épület leginkább egy luxushotelre emlékeztet, pedig a tartományi Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) székel benne. 

A múzeum tőszomszédságában lévő kis park közepén a hófehér, magas tornyú, timpanonos Szent György templom (St. George’s Chruch) áll, mely Délkelet-Ázsia legrégebbi anglikán temploma. Az 1818-ban alapított templomot egyébként a katonai mérnök és egyben festő Robert Smith kapitány tervezte és a Brit Kelet-Indiai Társaság építtette fel rabmunkásokkal. Annak ellenére, hogy egy közel kétszáz éves templomról van szó, belépve a kapuján olyan templomban ritkán látható elemeket is megfigyelhetünk, mint például az álmennyezetről lógó ventilátor és a projektor.

Innen a Kapitan Kling-en balra fordulva, egy háztömbbel odébb kiértünk a város alapítójáról elnevezett Lebuh Light-re, ahol a Penang Könyvtár (Penang Library), a városháza (Town Hall) és a felújítás alatt álló Penang-sziget Önkormányzati Tanács (Majlis Perbandaran Pulau Pinang) szép, gyarmati kori épületei találhatóak. Utóbbi kettő között egy érdekes bambuszkompozícióval borított építmény húzódik meg, melynek a helyszínen nem sikerült rájönni a funkciójára – mint később kiderült, egy kávézóról van szó.

Velük szemben egy nagy füves placc, az Esplande Park terül, melynek túlsó felén annak az erődnek (Fort Cornwallis) a falai húzódnak, amely azon a helyen épült, ahol 1786-ban Sir Francis Light partra lépett az akkor még lakatlan szigeten. A kezdetben még csak pálmafa-cölöpökből összetákolt erődöt 1805-ben váltotta fel a jelenlegi, masszív, csillag alakú téglaerődítmény, melyről ágyúkkal védték a kikötőt. A Brit Kelet-Indiai Társaság és a penangi gyarmati elit központjaként funkcionáló Fort Cornwallis területén hivatali irodák, barakkok és keresztény kápolna is kapott helyet.   

Az erődöt megkerülve láthattuk a Viktória brit királynő 60 éves uralkodásának gyémántjubileumára épített mór stílusú óratornyot, majd visszakanyarodtunk a Lebuh Lightra. Távolról sem volt olyan perzselő hőség, mint tegnap, sőt a kellemesen fújdogáló szellő és a szép napos idő már-már túlzottan is ideálisnak mutatkozott. A park túlsó csücskében láttunk egy idős bácsit, aki szemmel láthatóan már a kora délutáni sziesztáját töltötte, miközben egy kőpadon végignyúlva, egyik karjával biciklijét átölelve békésen szunyókált. Eleinte még túlzott tolakodásnak gondoltuk lefotózni szegényt, aztán hagytuk a fenébe az illemet és elölről-hátulról megörökítettük a jelentet.

Ahogy sétáltunk az utcákon, egyre másra haladtak el mellettünk meglehetősen mérsékelt tempóban a városnéző, biciklis riksák, melyekben kivétel nélkül öregembereket szállítottak. Peti meg is jegyezte némi morbid humorral, hogy olyan ez, mintha az oldalukon virágcsokorral díszített, fekete rendszámtáblás riksákban utazó időseket már a temetőbe szállítanák.

A parktól majd’ egy kilométert kellett még sétálni a következő jelentősebb látnivalóig, a Cheong Fatt Tze Mansion-ig. A lenyűgöző, indigókék színben pompázó kúriát Cheong Fatt Tze helyi hakka-kínai kereskedő építette a 19. század vége felé, aki később Délkelet-Ázsia egyik leggazdagabb üzletemberévé vált. 

A csodálatos díszítésekkel teli kínai kúria az egyik legszebb ilyen stílusú épület az egész régióban, ráadásul a renoválását követően 2000-ben megkapta az UNESCO Asia Pacific Heritage Awardot. 
Az épület jelenleg fényűző luxushotelként funkcionál, melyben éjszakánként „potom” 420-800 RM-es (kb. 30-55 ezer forintos) áron már kaphatunk is egy szobát. 

Naponta háromszor szerveznek vezetett túrákat is kúriában, mi viszont a lehető legrosszabb időben érkeztünk, így háromnegyed órát kellett volna várnunk a következő csoport indulásáig a hőségben, úgyhogy inkább folytattuk a városnézést.

Nem messze innen, a Lebuh Muntri-n haladva a tegnap esti sétáról már ismerős, csodaszép Hainan Templomba (más nevén Thean Hou Temple, 天后宫) botlottunk, melyet éppen nyitva találtunk. 
Előző este Peti örökkévalóságnak tűnő ideig bénázott itt az állványával, hogy a lehető legtökéletesebb éjszakai képet tudja készíteni a templom díszes kapujáról és faragott kőoszlopairól. 

 

Most is háromszor annyi ideig tartott neki végigfotózni kívülről-belülről a templomot, mint nekem, de jelen esetben ez még érthető is volt, mivel egy pazar szépségű helyet szemlélhettünk meg.   

Az alig 70 méterrel odébb lévő, két épület közé ékelődött Penang Ta Kam Hong templom kapuit már zárva találtuk, így a látványosságot az a döbbenetesen élethű, kékruhás kislányt ábrázoló óriási grafiti szolgáltatta, amely a jobboldali szomszéd ház tűzfaláról nézett velünk farkasszemet. A rendkívül ötletes műalkotás, nekem nagyon tetszett!

Kiérve a forgalmas Jalan Masjid Kapitan utcára egy újabb, ezúttal buddhista-taoista templom, a Kong Hock Keong Temple (廣福宮) (vagy más néven Kuan Ying Teng Temple, 觀音寺) ejtett minket ámulatba, ahol éppen tartott a buddhista szertartás. 

Hatalmas élmény volt látni a buddhista szerzetesek rituáléját, a hívők vallási áhítattól átszellemült arcát, ahogy meggyújtják a füstölgőket, majd hajlonganak a szentély irányába és mormolják az imájukat. Hithű ateistaként mondom, szinte harapni lehetett a spiritualitást a levegőben.

 

Ezt követően az indiai negyed (Little India) felé vettük az irányt. Penang legrégebbi hindu templomának, a Sri Mariamman Temple-nek csupán a 7 méter magas, 38 istenség szobrával díszített homlokzatát csodálhattuk meg, mivel a bejárat felújítás miatt zárva volt. A szobrok között láttunk néhány zavarba ejtően fedetlen, gömbölyded keblű női figurát is, amelyek kifejezett meglepetés erejével hatottak a szokásos kék-zöld-lila-bajszos-elefántfejű-tehénfejű hindu istenek mellett. 

Érdekes látni, hogy a Little India utcáin sétálgatva mennyivel másabbak az illatok, piaci portékák, emberek és az egész légkör, mint pár méterrel odébb, a Jalan Masjid Kapitan túlsó oldalán. 

A szűk kis utcácskák tele vannak aranyékszert, virágfüzéreket, fűszereket, hindu istenképeket árusító indiaiakkal. Sétáltunk egyet a Lebuh Pasar környékén, majd az egyik utcaszéli lépcsőre leülve újrakötöttem a kötést a karomon, mivel tapaszok lépten-nyomon elengedtek. 

Miután körbejártuk az indiai negyedet is, éppen az egyik forgalmas kereszteződésnél szerettünk volna átmenni a zebrán, ám a lámpa valahogy csak nem akart zöldet mutatni a gyalogosoknak. 

 

Már vagy 5 perce álldogáltunk ott, úgyhogy Peti kihasználva a kényszerű várakozást, a motorosokat fotózgatta (belőlük sosem volt hiány). Egy mosolygós öreg bácsi a piciny, régi robogójával kifejezetten értékelte a dolgot, úgyhogy a piros lámpánál állva még külön pózolt is a kamerának. Mivel sütött rólunk, hogy turisták vagyunk, kérdezte honnan jöttünk, mi járatban vagyunk erre felé, majd a lámpa zöldre váltásakor integetve elköszönt. Kedves jelenet volt. 

Ahogy kezdtük megközelíteni az innen két saroknyira található, Penang legrégebbi és legismertebb mecsetjét (Masjid Kapitan Kling), gyakorlatilag a járdán fekvő emberek egész csoportján kellett átlépdelni, akik a ramadan napi böjtének végét várva szunyókáltak és sziesztáztak tömegesen a mecset bejárata körül. 
Érdekesség, hogy a gyönyörűen szép, feketekupolás, hófehér mecsetet közel 20 méter választja el a díszes minaretjétől, mely közvetlenül a bejárati kapu mellett áll. Sajnos zárva találtuk mindkettőt, így elindultunk megkeresni Penang híres kínai klánházait.

A Lebuh Cannon és Lebuh Armenian sarkán található a megkapó szépségű,  sárkányokkal díszített homlokzatú Yap Templom (Yap Temple, avagy hivatalos nevén Choo Chay Keong, 慈济宫) és a hozzá tartozó klánház, a Yap Kongsi.

A „kongsi”-k tulajdonképpen a helyi, tehetős, hokkien-kínai klánok közösségi központjai és egyben imahelyei voltak, ugyanis minden klánházhoz tartozik egy templom is, sőt a kettő között belső átjárás is van. A gazdagon díszített oltár mellett külön érdekességnek számítanak a Yap klán tagjainak aranyozott emléktáblái.

Bár a Yap Kongsi és templom valóban gyönyörűek voltak, már előre kíváncsi voltam, milyen lehet az a másik georgetowni kongsi, melyet egyenesen Penang legnagyobb látványosságának tartanak. Nem kellett sokat várni a válaszra, mivel innen mindössze 3 perc sétára található a híres Khoo Kongsi (邱公司). 

A teljes nevén Leong San Tong Khoo Kongsi, azaz Sárkányhegy Csarnok nemcsak egy imahellyel egybekötött klázház, hanem már gyakorlatilag egy miniatűr „falu” Georgetownon belül, melyet a város egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb hokkien-kínai kereskedőklánja, a Khoo család birtokolt. 

Az egész komplexum több házból, épületből áll, mégis a fő látványosság a Medan Cannon közepén álló lenyűgöző szépségű klántemplom, mely díszítettségében, aranyozottságában minden eddigi látnivalón túltett. 

Sokat kísérletezhettek vele építtetői, mire a jelenlegi formáját elnyerte, ugyanis összesen négyszer kellett fel-, illetve átépíteni. Alig készült el az eredeti templom, túl szerénynek találták, így lerombolták és újjáépítették. Nyolc évig tartott, míg elkészült, ám alig egy hónappal az átadás után leégett. A klán úgy vélte, a templom túlságosan fényűző és grandiózus lehetett egy ősi imahelyhez képest, így kevésbé fényűző módon építették újra. Hosszú ideig azonban ezúttal sem húzta szegény épület, ugyanis a második világháború alatt bombatalálat érte, ezért ismételten újjá lehetett építeni. Ettől függetlenül a Khoo Kongsi Temple-t tartják egyértelműen a legszebb klántemplomnak Kínán kívül, úgyhogy ez minden tekintetben egy abszolút kötelező látnivaló annak, aki Penangban jár. A belépőjegy 10 RM-be kerül, amihez kaptunk egy szép képeslapot és matricát – utóbbit a ruházat egy jól látható helyére kellett felragasztani.

A templomi részen kívül meg lehet tekinteni egy kiállítást is, amely a Khoo klán történetét mutatja be, amiből kiderül például az is, hogy az Anna és a király című film néhány jelenetét is itt forgatták.

Miután körbejártuk és körbefotóztunk mindent, a szállás felé vettük az útirányt. Útközben elnyomandó az éhséget ettünk egy-egy jellegzetesen britnek mondott péksüteményt (bagel), majd lepihentünk egy órára a hostelben. 

Az esti program is szupernek ígérkezett, ugyanis CouchSurfingen valaki meghirdetett egy nyilvános eseményt, amire akárki elmehetet – a bizarr megnevezésű Hungry Ghost Festivalt, azaz az Éhes Szellemek Ünnepét. Már éppen készülődtünk indulni, amikor kipakoltam a táskámat, hogy ne cipeljek semmi feleslegeset, amikor hirtelen szembesülnöm kellett a ténnyel: hiányzik a nagy sárga mikroszálas törülközőm. Gyorsan végigpörgettem az agyamban az eseményeket amennyire csak tudtam, s rájöttem, kizárólag egy helyen hagyhattam el: a Little Indiában, amikor a kötésemet cseréltem. Mondtam Petinek, hogy induljon el nélkülem, én még visszarohanok a helyszínre, még ha esélytelen is az egész, hátha előkerül a törülközőm.

Kevesebb, mint 10 perc alatt odaértem, de sajnos nem jártam sikerrel – a kis lépcső alatti keskeny, nyílt esőelvezető-csatornában megtaláltam az egyik papírzsebkendős zacsimat. Valószínűleg amikor kipakoltam az elsősegély csomagomat, a törülköző is beleeshetett a csatornába, ezért nem vettem észre távozáskor, valaki pedig felvette azóta.

Meglehetősen szomorúan bandukoltam visszafelé, mivel ez már rövid idő belül a második ilyen mikroszálas törülköző, amit utazáson hagyok el (az első a kijevi úton esett áldozatul).

Félórás késéssel értem a Hainan templomhoz, de úgy tűnt, nem maradtam le semmiről. Az esemény főszervezője még nem érkezett meg, Peti pedig éppen két hozzánk hasonló korú fiatallal és egy késő ötvenes éveiben lévő, helyinek tűnő férfival beszélgetett. A két szimpatikus, laza, fehérbőrű fiatalt az akcentusuk alapján britnek vagy ausztrálnak tippeltem volna, de mindketten dél-afrikaiak voltak, akik éppen Dél-Koreában dolgoznak, szabadidejükben pedig utazgatnak mindenfelé Ázsia-szerte. Az atlétát viselő, fekete hajú fiút Craignek hívták, de a vele lévő rövid, szőke, bájos arcú lány nevére már nem emlékszem. 

A várakozást megunva felvetették, hogy van-e kedvünk inni egy kávét (Peti szemei felcsillantak) itt az egyik közelben lévő utcai árustól. A Lebuh Muntri végében egy ideiglenesen összetákolt bódé előtt álltak meg, ahol ott helyben főzték a kávét. Nem néztem volna ki sokat az egészből, így én nem is álltam be a sorba, viszont a dél-afrikaiak úgy tűnt, már elégedett, visszatérő vendégek, ami jó előjelnek számított Peti számára is. Maga a kávéfőzés menete is látványosra sikeredett, főleg amikor a bácsi teátrális mozdulatokkal, másfél méteres magasságokból öntötte át egyik kancsóból a másikba a forró kávét, hogy iható hőmérsékletűre hűljön, mielőtt egy kis összehúzató szájú, füles zacskóba töltötte ki a meleg italt. Nem egy hétköznapi élmény lehet zacskóból, szívószállal inni a kávét, ráadásul a kávészakértő Petit még az íze is elvarázsolta. Visszamentünk ezután a templomhoz, majd nem sokkal később megérkezett Ang Huah, a szervező, aki egy fekete „Got Couch?” feliratú pólót viselt. Mint elmondta az egybegyűlteknek (még egy idősebb pár is érkezett közben), hogy a Hungry Ghost Festivalt végül elhalasztják egy nappal, mivel a thai kínaiakból álló színtársulat tagjait – akik majd a jeles alkalomból előadnak egy tradicionális kínai operát – vízumproblémák miatt feltartóztatták a határon, így csak holnapra érnek ide Georgetownba.

Bár a Hungry Ghost Festivalra várnunk kellett még egy napot, viszont az este így is remekül folytatódott, mivel a helyinek tűnő férfi felajánlotta, hogy körbevezet minket a környéken és elvisz minket enni. Gondolkodás nélkül mindenki vele tartott. Látszott, hogy úgy ismeri a várost, mint a tenyerét, s lépten-nyomon mesélt érdekességeket a látottakról. Először az óvárostól 20 perc sétára található étkezőkomplexumba, a New World Park-ba visz minket, de itt már a kajáldák többsége bezárt, így másik helyre vitt minket. Útközben elhaladtunk egy Starbucks mellett, melyben alig lézengett néhány ember, mire a férfi az út túloldalán lévő, Old Town Coffee nevű helyre mutatott, mely szemmel láthatóan zsúfolásig volt tömve vendégekkel:

-          „Ez az eredeti maláj kávézólánc, a „maláj Starbucks”. Az árak kétharmada a Starbacksénak és háromszor annyian vannak benne…” – magyarázta.

Útközben szóba elegyedtem az őszes hajú, körszakállas bácsival is, aki egy nem túl kommunikatív thai asszonnyal érkezett. A fura megjelenésű, félig német, félig brit férfi vezetékneve Kramer lehetett (mint a Kramer kontra Kramer című filmben), s egy skótkockás leplet viselt maga köré tekerve. Ahogy elmesélte, egy rendkívül érdekes életút áll mögötte – immár 9 éve él Thaiföldön, Chiang Mai-ban, miután egy utazást követően beleszeretett az országba (és egy thai nőbe), így végül kint ragadt. A későbbi feleségével való megismerkedésről a fia állítólag egy ismert filmet forgatott, amely kapott valami nemzetközi díjat is.

Időközben az újdonsült idegenvezetőnk elkalauzolt minket a frekventált, turistahelyektől kicsit távolabb elhelyezkedő Kimberly utcába (Lebuh Kimberly), ahol a helyiek esznek, méghozzá jó és olcsón. A kuala lumpuri éjszakai piacok hangulatát idéző utcácska tele volt mobil kifőzdékkel, ahol gusztábbnál gusztább ételek készültek. Körbemutatta a kínálatot, majd mindenki kiválasztotta a legszimpatikusabbat, s leültünk közösen az egyik étkezőasztalhoz enni.

A dél-afrikaiak meséltek Dél-Koreáról, ahol egy kétéves program keretében angolt tanítanak egy iskolában. Nem kell sem adót, sem lakbért fizetniük és még jó fizetést is kapnak. A koreai iskolások nagyon nem beszélnek idegen nyelveket, így nagy a kereslet a nyelvtanárokra. Meséltek a kinti diákok nehéz életéről is, ugyanis állítólag a koreaiak brutálisan sokat tanulnak, méghozzá hatalmas stressz alatt. Már a gimnáziumi évek alatt különórákat vesznek, magániskolákba is (!) járnak, hogy a lehető legjobb egyetemre kerüljenek, így szó szerint nulla szabadidejük van. Sokan is lesznek közülük öngyilkosok, mivel nem bírják a nyomást. A lányt még külön kérdeztem a családfájáról is, hogy tudja-e, az ősei honnan érkeztek Dél-Afrikába. Mint kiderült, legnagyobb meglepetésemre, ő már minimum negyedik generációs dél-afrikainak vallhatja magát, ugyanis már az dédszülei is kint születtek.

A hosszúra nyúlt vacsorát követően elindultunk hazafelé. Mi Petivel a 7Elevennél letértünk még venni vizet, majd visszamentünk a szállásra.

Gyorsan lejegyeztük a nap eseményeit, majd bedőltünk az ágyba.

  

11. nap: Kek Lok Si templom és Hungry Ghost Festival (2013. augusztus 6.)

Az utolsó Penangon töltött napunk is élménydúsnak ígérkezett, mivel két, a maga nemében kuriózumnak számító programnak néztünk elébe – az esti Hungry Ghost Festival természetesen az egyik, a másik pedig a híres Kek Lok Si templom megtekintése, mely Malajzia legnagyobb és legünnepeltebb buddhista temploma.

Peti tegnap még külön kiemelte, hogy ma keljünk tényleg korán, mivel a templomról a kora reggeli napfényben lehet a legjobb képeket készíteni, akkor a legszebbek a színek. Mivel az egész út során azt hallgattam, hogy a „fények így, a fények úgy”, úgyhogy belementem a korai kelésbe, azzal a feltétellel, hogy keltsen akkor ő.

Amikor másnap reggel már magamtól felébredtem, volt egy sanda gyanúm, hogy a szigorúan korai kelés nagy eséllyel mégsem valósult meg. Megdörzsöltem a szemeimet, majd a párna alól előbányásztam a telefonomat. Az óra fél 10-et mutatott. Felszóltam a fölöttem lévő emeletes ágyon fekvő Petinek:

-          „Nem úgy volt, hogy korán kelünk?” – kérdeztem naivan.

-          „Igen, viszont beborult és esik az eső, így nincs értelme sietni…” – felelte. Az eső hallatán már kezdett elmenni a kezdeti lelkesedésem, úgyhogy gyorsan felpattantam megnézni, milyen záporral, zivatarral van dolgunk.   

-          „Peti…hét ágra süt nap! Hol látsz Te itt esőt?” – értetlenkedtem.

-          „Tényleg, innen úgy tűnt, mintha be lenne borulva…” – válaszolta.

Miután összeszedelődzködtünk, lementünk az előtérbe reggelizni. Mindenkinek két pirítós és két főtt tojás járt teával és/vagy kávéval. Evést követően feltankoltunk a szokásos 7Elevenben a szokásos ásványvizeinkből, majd kimentünk Georgetown legrégebbi utcájára (Jalan Penang), amely mentén mindegyik RapidPenang buszjárat megáll. Nekünk a #204 buszra kellett felszállunk, viszont hogy melyik megállóból, azt csak hosszas kérdezősködés során tudtuk megállapítani. Amelyikre a legtöbben mutogattak, az lett a befutó és nem is bizonyult rossz döntésnek, hamarosan begördült a megállóba egy #204-es. Jegyet (2 RM) a sofőrnél kellett váltani, az út kb. 30 perc lehetett, mivel a templom a Georgetown melletti Air Itam nevű városka peremén a hegyoldalba épült. A kis település neve malájul fekete vizet jelent, de a hírevet kétségtelenül a Kek Lok Si templomnak (极乐寺) köszönheti.

Az újfent agyonhűtött busz legvégébe, a kissé magasított ülésekre ültünk le, hátha a „meleg levegő felfelé száll” alapon hátha ott lesz a legkellemesebb időjárás. Mindehhez még felvettem a polár pulcsimat is, így már nem fáztam annyira nagyon. Az a tézis azonban továbbra is áll, hogy képtelenség olyan helyre ülni, hogy ne kapd egyből a nyakadba a légkondi fagyos áldását.

A busz egy piac szélén tett le minket (a sofőr külön hátraszólt nekünk, hol kel leszállni), ahonnan már látszott a hegyoldalban magasodó templom. Alighogy készítettünk néhány képet a hatalmas területen elterülő, impozáns templomkomplexumról, szinte a semmiből elkezdett szakadni az eső. Úgy ömlött, mintha a dézsából öntenék, úgyhogy magunkra öltöttük az esőkabátainkat, majd felgyalogoltunk a bejárathoz.

Először az alagsorba kukkantottunk le, ahol egy szuvenírbolton kívül még egy óriási terem található, ahol éppen nagyban folyt a készülődés – a szerzetesek a több száz fa táblácskára húzogatták rá a feliratos, sárga papír borítékokat. Odaléptem az egyik női szerzeteshez megkérdezni, mit csinálnak éppen, de azonnal elhajtott anélkül, hogy rám nézett volna.

Ezt követően elindultunk bejárni a templomot. Belépve a főkapun először egy belső kertbe értünk, melynek közepén egy kicsiny, kör alakú tavacska (Felszabdulás-tó) terül el, melyből a templom hétszintes pagodájának 7-8 méteres másolata emelkedik ki. Még szerencse, hogy az egyes helyiségeket átkötő folyosók többnyire fedettek voltak, így csak a köztes részeken áztunk el a szűnni nem akaró esőnek köszönhetően.

A látottak azonban kárpótoltak mindenért. Akárhova néztünk, mesés szépségű, gazdagon díszített, aranyozott sárkánymotívumok, Buddha-szobrok, szentélyek, imatermek és lenyűgöző kínai motívumok fogadtak minket. 

 

Nagyon tetszett nekünk az egyik imaterem bejáratánál felállított „kívánságfa”, amelyre különböző kínai jókívánságokat tartalmazó, színes kívánságszalagokat (wishing ribbon) lehetett felakasztani. 

Egy ilyen szalag mindössze 1 RM-be került, s angolul és kínaiul is szerepeltek rajta az olyan kívánságok, mint például a „jó egészség”, „együtt élni harmóniában”, „folyamatos boldogság”, „megtalálni az életem párját”, „nyugodt munkakörülmények”, „családtagok biztonsága”, „világbéke” vagy „tanulmányi előrelépés”. Én végül egy olyat választottam, amin az állt, hogy 心想事成, azaz „a kívánságok váljanak valóra”. Két darabot vettem, egyiket felakasztottam a kívánságfára, a másikat eltettem emlékbe – Peti ugyanígy tett. 

Innen egyenesen az 1930-ben befejezett, hétszintes, nyolcszögletű fő Pagoda felé vettünk az irányt, ahova a templomon belüli egyedüli helyként egy jelképes belépőt (2 RM) kell fizetni. 

 

Az impozáns, 30 méter magas „Tízezer Buddha Pagodája” névre keresztelt torony három különböző építészeti stílusjegyet visel magán: alsó nyolcszögletű emeletek kínai, a középső szintek thai, míg a felső részek burmai stílusban épültek.

 

Időközben elállt az eső és kisütött a nap, így megmászva a Pagoda mind a hét emeletét, csodálatos kilátásunk nyílt a környező hegyekre és a közeli Georgetownra. 

Megnéztük még a Pagodát körülvevő teknősös kertet, valamint a lélegzetelállítóan gyönyörű, hatalmas fő szentélytermet.
Alig győztünk ámuldozni lótuszvirágokkal kirakott, legkülönbözőbb méretekben kiállított Buddha-szobrokon, a döbbenetes mennyezeti díszeken és faragott kőoszlopokon. 

 

Ezután átmentünk a templom túlsó szárnyába, ahonnan 5 RM-ért egy felvonó vitt fel a legfelső szintre, ahol a Megbocsátás Istenének, Kuan Yin-nek a 30 méteres bronzszobra tornyosul a Kek Lok Si fölé. 

 

(Amúgy nem szükséges felvonóval menni, ha a főbejáraton kimegy az ember, megkerüli és megmássza a fél hegyet, akkor gyalog ingyenesen is feljuthat.) A szobor köré 2009-ben egy gigantikus pavilont építettek, mely tovább emeli a magasztosságát. 

Körbejártuk a felső részt, majd a templom északi szárnyába sétáltunk le, ahonnan a belső kertre nyílt kiváló rálátás.

Mire végigjártuk az egész templomot már délután fél 5 is elmúlt, úgyhogy elindultunk visszafelé. Mivel kezdtünk éhesek lenni, útközben szemügyre vettük az ételkínálatot. A piac kifőzdéi egyáltalán nem tűntek bizalomgerjesztőnek és a darazsaktól hemzsegő laksát sem kívántuk meg túlságosan, úgyhogy éhenhalás ellen betértünk egy pékséghez hasonlító helyre, ahol 3,50 RM-ért vettünk kókuszos, csirkés és valamilyen ismeretlen ízesítésű péksütit. Egyik rosszabb volt mi a másik, de valahogy leküzdöttem őket. Időközben egyre másra mentek el mellettünk a Georgetown felé tartó buszok, mivel nem tudtuk, hogy csak akkor állnak meg, ha külön leinti őket az ember. Némi várakozás után felszálltunk egy #201 buszra, amely egészen a hostelünk utcájáig hozott minket.   

A szállásra visszatérve lepihentünk egy kicsit és szétküldtünk néhány CouchRequestet Szingapúrra, majd újfent a Hainan templom felé siettünk, ahol a Hungry Ghost Festivalra váró csapat már gyülekezett. Lassan befutott Ang is, a főszervező, készítettünk egy közös csapatfotót, majd elindultunk az esemény helyszínére. 

Útközben még csatlakoztak hozzánk néhányan, majd a forgalmas Jalan Chulia mentén sorakozó utcai sütödéktől vettünk potom 0,60 RM-ért egy rendkívül ízletes currys krumplislepényt. Néhány szót sikerült az örökmozgó és meglehetősen bőbeszédű Anggal is váltani. Gyorsan beszélő, hevesen gesztikuláló kínai férfit kérdezni sem nagyon kellett, a szó csak úgy áradt belőle.

-          „I give you an advice: never trust Chinese people!” – mondta mosolyogva. A tanácsára (miszerint sose bízz meg a kínai emberekben!) csak értetlen pislogással tudtam válaszolni, mire ő folytatta:

-          „…because they do everything on purpose.” – ez az ő esetében az jelenti, hogy nem pusztán jófejségből szállásolt el az évek során több, mint 250-nél is több utazót a CouchSurfing keretében, hanem mert könyvet ír belőlük és a történeteikből. A Hainan templomban dolgozik (ezért ide szervezte a gyülekezőt is) és évről évre ő szervezi a penangi Hungry Ghost Festivalt.   

Ang egy kisebb térhez kalauzolt minket, mely közepén már állt a színpad, ahol lázasan folyt a készülődés az esti előadásra. Egy igazi kínai operát élőben megtekinteni már önmagában kuriózumnak számít, ám itt még arra is lehetőségünk adódott, hogy megnézzük, sőt fotózzuk a színfalak mögött készülődő, s az arcukat kifestő színészeket. 

Folyamatosan kattogtak a fényképezőgépek, villantak a vakuk, miközben a szereplők valóságos metamorfózison estek át, a végére fel sem lehetett ismerni őket.

Amikor már a legtöbben elkészültek a sminkeléssel, Ang hívott mindenkit, hogy tekintsük meg a színpad melletti sátorban kialakított bőségasztalokat, melyeket az éhes szellemeknek készítettek ki, s elmagyarázta az egész lényegét.

A Hungry Ghost Festival, azaz Éhes Szellemek Ünnepe egy kínai eredetű ünnep, amikor úgy tartják, hogy nyitva vannak a Pokol kapui és a holt lelkek szabadon járhatnak-kelhetnek az élők között. Az egy hónapig tartó ünneppel egyfajta kapcsot teremtenek a holtak és az élők között. Egy régi kínai legenda szerint élt egyszer egy gazdag kereskedő (Mu-lien), aki a megvilágosodását követően meg akarta keresni halott szüleit. Meg is találta őket, apja a mennyországba, a gonosz, rosszindulatú anyja viszont „éhes szellemként” a pokolba került. Mu-lien azonban szerette volna megszabadítani anyját a bűneitől és a mennybe juttatni, így harcolnia kellett különböző démonokkal és folyamatosan könyörgött Buddhához. Buddha aztán meghallgatta imáit és egy alkut ajánlott neki: a Pokol kapui évente egyszer kinyílnak, így a holt lelkek szabadon visszajöhetnek a Földre, viszont őket az élőknek meg kell békíteni, jól kell laktatni. Cserébe a Buddhista szerzetesek imáikkal, felajánlásaikkal és áldozataikkal megszabadíthatják az egyes holt lelkeket, azaz éhes szellemeket.

A napi napig megmaradt ez a szokás, hogy a Hungry Ghost Festival során a legfinomabb ételekkel, italokkal, előadásokkal készülnek, hogy minél jobban megbékítsék az éhes szellemeket. 

A helyiek a házaik bejáratához is tesznek az ételből, italtól annak érdekében, hogy a szellemek ne akarjanak belépni az otthonaikba és ne hozzanak balszerencsét. Az ember tényleg csak kapkodja a fejét, hogy milyen fantasztikus enni-innivalókkal próbálják a helyiek lekenyerezni a szellemeiket. Csirkés, tésztás ételek, édességek, gyümölcsök, csokoládék, sörök, tömény italok, rágcsálnivalók…minden, ami szem-szájnak ingere. Mindemellett kapnak „hell money”-t, azaz pokolpénzt, hogy legyen mit költeniük. 

Ang mesélte, hogy a tavalyi ünnepségen egy amerikai ürge majdnem elsírta magát, amikor kiderült, hogy a 12 üvegnyi behűtött Carlsberget, nehogy meginni nem lehet, hanem a szellemeknek áldozva szabályosan ki kell önteni.

Az ünnepi sátorban a finomságokon kívül még a Főszellemet és oldalt a segédeit mintázó bábúit is meg lehetett csodálni. Miután végigfotóztunk mindent, visszamentünk a néhány sornyi székből álló, mini nézőtérre, ahol az első sorban alig ültek néhányan, míg a többi már végig foglalt volt. Ez nem véletlen, ugyanis az első, azaz legjobb helyeket szintén a szellemeknek tartják fent, ezzel is a kedvükre téve. 
A tegnapi napról ismert penangi származású férfi (Teoh Téon) is csatlakozott hozzánk, így hárman leültünk az utca padkájára nézni az előadást, mely ekkorra már javában ment. Oldalt feliratozták kínai (mandarin) írásjelekkel, amelyeknek egy részét – legnagyobb meglepetésemre – még értettem is.

A sztoriból annyi jött át, hogy a királynő főtanácsosa a főgonosz, mindig rossz irányba befolyásolja a királynőt, és megállás nélkül kavarja a szart… 
Egyébként a történet rendkívül hosszú és szerteágazó, így most csak egy fejezetet adnak elő (a 12-ből) és az is önmagában 3 (!) óra.

Egy fél óra múlva Ang hívott hátra minket, ismételten felmehettünk a backstage-re, a színfalak mögé, ezúttal azonban előadás alatt. Megnézhettük, hogy a dobosok, zenészek és hangmérnökök hogyan végzik a munkájukat és fotózkodhattunk az éppen színpadon nem lévő színészekkel.

Ezután visszaülünk nézni az előadást, majd feltéve a teleobjektívet, igyekeztem tesztelni, milyen képeket tudok lőni a szereplőkről. Az eredmény minden várakozást felülmúlt – olyan tűélesek lettek a fotók, hogy a színészek homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket is ki lehetett venni.

Egyre jobb vételnek tűnt ez a Tamron obi!

Nem sokkal később Teoh felvetette, hogy nincs-e kedvünk valami harapnivaló után nézni. Kapva kaptunk a kiváló ötleten, úgyhogy elindulunk felmérni az utcai ételkínálatot. Ezúttal is rábíztuk magunkat a menüt illetően és nem is kellett csalódnunk – a rákos, kagylós, tojásos, fűszeres tészta igazán finom volt!

A vacsora mellett alkalmunk nyílt vele egyéb témákról is beszélgetni - mint kiderült egy valóban nem hétköznapi fickóról van szó!

Itt született Penangon, szülei még mindig itt élnek, ő viszont már francia (!) állampolgár. Sőt nem is csak francia állampolgár, hanem francia diplomata, akinek az a munkája, hogy a külföldön bajba került franciáknak nyújtson diplomáciai képviseletet. Sok esetben a külföldi börtönökből kell kiszabadítania az embereket, akik a legkülönbözőbb fura indokokkal képesek oda bekerülni. Egy kisgyerekes, babakocsis francia család például a pápua új-guineai nemzetközi repülőtéren teljesen véletlenül kisétált a terminálépületből útlevélvizsgálat nélkül, s mire észbe kaptak már kint is voltak. Eztán persze azonnal visszamentek jelezni a dolgot, mire elkapták és bebörtönözték őket, mint illegális bevándorlókat. Az első hallásra bizarr, tragikomikus eset egyáltalán nem példanélküli, ugyanis Teoh szerint rengeteg olyan reptér van, ahol ez az abszurd eset előfordulhat. Mindenesetre hosszas közbenjárással sikerült kihozni családot a börtönből. Vannak viszont olyanok is, akik többnyire jogosan kerültek bajba (pl. kábítószer-csempészek, csalók stb.), így – az erkölcsi tanítás oltárán – nem siet annyira gyorsan segítő kezet nyújtani, „hadd tanulják meg ők is egy életre a leckét”.

Felesége is francia, sőt ő is külügyes, Párizs egyik külkerületében élnek. A munkája révén rengeteget utazik, sokféle országot, várost, helyet látott már, sokféle emberrel találkozott. Világlátott ember, akinek jó meglátásai vannak a dolgokról – többek között a magyarokról is. Többször járt Magyarországon, nagyon tetszik neki Budapest, szerinte rengeteg potenciál van itt. Viszont úgy véli, az utóbbi időkben a magyarok bezárkóznak, terjednek a szélsőségek, ezért az összkép nem túl jó. A magyarok egyik hibájának azt tartja, hogy nem ismerik fel, hogy a külföldi beruházások révén a külföldiek érdeke is a térség fejlesztése, mert így a nyereségük is nő hosszú távon. Egy ország minél inkább képes nyitni a külföldiek felé annál sikeresebb, mert újabb és újabb embereket, befektetőket vonz magához, akik többet és többet költenek itthon, amiből mindenki jól jár.

Az evés befejeztével még hosszan beszélgettünk, majd visszamentünk még egy kicsit belenézni a kínai operaelőadásba, mely még mindig tartott. Már azonban nem maradtunk itt sokat, mivel már elég későre járt, így készítettünk egy közös képet Teohval, e-mailcímet cseréltünk majd visszamentünk a hostelbe.

Lefekvés előtt összepakoltunk teljesen a holnap hajnali induláshoz, majd még néhány couchrequest kiküldésével zártuk a napot. Már tettem volna el az iPademet, amikor észrevettem, hogy az utazásról eddig írt jegyzeteim mind eltűntek, pedig nem is töröltem semmi róla. Nagy volt a riadalom, mivel ezek alapján akartam megírni az útinaplómat a blogra. Gyorsan utána olvastam a Google-ön, s kiderült, egy általános iPad problémáról van szó, viszont van módszer az elveszett jegyzetek visszaszerzésére, úgyhogy megnyugodtam egy kicsit, s már el tudtam aludni.

12. nap: Kuala Kangsar és Ipoh (2013. augusztus 7.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hajnali 6-kor rettentően kipihentem ébredtem a mindössze pár órányi alvást követően, de be kellett vállalnunk ezt a kényelmetlenséget, mivel mindenképpen el akartuk csípni az első kompok egyikét Butterworth felé.

Igyekeztünk minél halkabban felöltözni és összeszedelőzködni a sokágyas szobában, majd lecuccoltunk a földszinten lévő előtérbe, ahol a recepciós bácsi ültében aludta az igazak álmát. Lépteinkre persze egyből felriadt és jelezte, hogy bár a reggeli hivatalos kezdete csak 8-tól lenne, de nyugodtan ehetünk egy kis pirítóst lekvárral. Evést követően kicsekkoltunk, majd kisétáltunk a Weld Quay kompterminálhoz, mely az általunk már ismert buszpályaudvar mögött található. A kompokhoz való kijutás távolról sem ígérkezett egy egyszerű feladatnak – bolyongtunk egy sort, mire megtaláltuk azt az elszeparált folyosót a buszpályaudvar szélén, melyen utasok az induló kompokhoz juthatnak ki. Érdekesség, hogy a Penang–Butterworth viszonylaton csak a visszaútra kell menetjegyet váltani (az is mindössze 1,20 RM lenne), az viszont ingyenes, ha a szigetről megy az ember Butterworth felé.

A kompút 15-20 percet vett igénybe a mindössze 3 km-es távon, de így is volt elég időnk gyönyörködni a túlparton sorakozó kikötői daruk egész erdeje fölött előbukkanó reggeli nap első sugaraiban, melyek narancsos-lilás színre festették az egész eget.

Miután megérkeztünk Butterworth-be, egyből indultunk is tovább, mivel különösebb látnivaló nincs itt, leginkább egy közlekedési csomópontként szolgál a Penang-ra igyekvőknek. A kompterminál teljesen egybe van integrálva a busz- és vasútállomással, így nem is kellett messze mennünk. Még korábban kinéztem magunknak a 8.00-ás vonatot Kuala Kangsarba, mely a KTM honlapja szerint mindössze 9,00 RM-be került. A pénztáros hölgy azonban felvilágosított minket, hogy a honlapon látható „economy” jegy csak megelőző nap este 11-ig érvényes, az utazás reggelén már közel kétszer annyit (17 RM) kell fizetni érte.

Sok alternatívánk jelen esetben nem volt, mivel az első busz csak másfél óra múlva indult volna, így némi értetlenkedést követően megvettük a vonatjegyeket és kimentünk a peronra, ahol már bent állt a szerelvény.

A kezdeti örömünket, melyet a tiszta és viszonylag modern, kényelmes vasúti kocsi jelentett hamar elnyomta a keserű felismerés, hogy a vonat hőmérséklete többszörösen alulmúlta minden tömegközlekedési eszközét, amin eddig utaztunk. Annyira hideg volt a vonaton, hogy az ablakok konkrétan bepárásodtak az óriási hőmérsékletkülönbség miatt. Tanulva a korábbiakból, nem is bíztam semmit a véletlenre, az ingre még felvettem egy pólót és egy polár pulcsit, míg a lábaimat a nagytáska esővédőjével próbáltam óvni a hidegtől, míg körülöttem a helyiek egy szál pólóban/atlétában flangáltak. Bár három rétegbe öltözve már valamivel elviselhetőbbnek tűnt a hűtőházakéra emlékeztető fagyos belső hőmérséklet, amikor a kalauz jött kezelni a jegyeket, gondoltam megkérem, hogy vegye egy kicsit lejjebb a légkondit. A reakciója tömör volt és egyszerű („Cold? Where?”), s nemcsak arra mutatott rá, hogy komolyan nem érti, mi a bajom ezzel a hőmérséklettel, hanem arra is, hogy valószínűleg tényleg velem, azaz velünk van gond. Beletörődtem tehát a megváltoztathatatlanba, és inkább az ablakon kibámulva nézegettem a sűrű pálmafaerdőket, melyek mentén zakatoltunk, míg túlsó oldali ablaknál ülő Petit csakhamar elnyomta az álom.

Az út feléhez közeledve, az egyik megállónál elég sokan szálltak fel és sajnos az egyik ötven év körüli nőnek éppen mellém szólt a jegye. Különösebben nem örültem az érkezésének, de lepakoltam a cuccaimat az üléséről. Nem sokkal miután leült, beszélgetést kezdeményezett. Érdeklődött honnan jöttem, merre jártam eddig, hova megyek éppen. Nem beszélt valami jól angolul, de a nyelvtudását inkább lelkesedésével pótolta, így egész jól elkommunikálgattunk. Mivel sokat kérdezgetett Magyarországról, gondoltam nekiadom az egyik pénztárcámban maradt 5 forintos érmét, mint egy eredeti magyar szuvenírt. Elképesztően örült neki. Szabályosan szomorú volt, amikor Kuala Kangsarba érve elváltak útjaink, úgyhogy még leszállás előtt gyorsan Facebook-elérhetőségeket cseréltünk, majd elköszöntem tőle.

Bár maga Kuala Kangsar egy alig 40.000 főt számláló kis városka, több mint 200 éve szolgál Perak tartomány szultánjainak királyi fővárosaként. Az 1870-es években innen indult útjára Malajzia virágzó gumiipara, amikor Sir Hugh Low, peraki brit tartományi elöljáró elültette az első gumimagot (rubber seed). A későbbiekben a város háttérbe szorult az ónbányászati- és kereskedelmi központtá növő Ipoh és Taiping mellett. Mivel azonban Kuala Kangsart továbbra is az ország egyik legszebb, hamisítatlanul maláj hangulatú városának tartják, úgy gondoltuk, útban Ipoh felé megéri megállni itt egy fél nap erejéig.

A vasútállomást és egész környékét éppen jelenleg építik újjá – a régi, lepukkant faluszéli megálló helyét egy gyönyörű, jellegzetesen maláj építészeti stílusjegyeket magán viselő, műemléknek szánt új állomásépület veszi majd át. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy az állomás továbbra is a város peremén, a központtól mintegy 2-3 km-re található. Egy helyi motorostól kértünk útbaigazítást, majd nekivágtunk a közel 35 perces sétának. Velünk nagyjából egy vonalban, az út túloldalán két középiskolás kislány gyalogolt, úgyhogy amikor áttértek a mi oldalunkra, gondoltam a biztonság kedvéért náluk is rákérdezek a városközpontba menő útra. Az egyik vékony, magas, míg a másik alacsony, kövérkés, enyhén pattanásos arcú lány volt, s mindketten rózsaszín iskolai egyenruhát viseltek. Legnagyobb megnyugvásomra ők is az eredeti irány felé mutogattak. A legközelebbi kereszteződésig nagyjából együtt haladtunk velük, amikor egyszer csak megálltak a sarkon és felénk fordultak egy kissé szokatlan kérdéssel:

- „Do you wanna see an old laboratory?” – kérdezte az egyik. Meglehetősen értetlen képet vághattunk, mivel azonnal megismételte még egyszer:

- „Do you wanna see the country’s first laboratory?” – egymásra néztünk Petivel, s látszólag egyikünknek sem volt halvány lila gőze sem, miért akarna két kislány megmutatni egy régi laboratóriumot, mint egy látványosságot, de ám legyen, bólintottunk és követtük őket.

A következő sarokig kalauzoltak minket, ahol aztán megállva rámutattak egy vastag törzsű, kerítéssel elkerített fára:

- „Laboratory! The 100 year-old laboratory.” – mutatták lelkesen.

- „Jaaaajjj…hát nem laboratory, hanem rubber tree!!!” – ütött belénk a felismerés. És valóban, az ország egyik legrégebbi gumifája (rubber tree) előtt álltunk, melyet annyira nagy becsben tartanak a helyiek, hogy külön díszes, kovácsoltvas kerítéssel van körbekerítve. A lányok kérésére készítettünk egy-egy közös képet velük együtt, háttérben természetesen a híres gumifával, majd folytattuk az utunkat a központ felé.

 

Mint a lányoktól megtudtuk, innen még 10 percnyi sétára van egy turistainformációs iroda, úgyhogy elsőként ezt céloztuk meg. A tikkasztó hőségben igazi felüdülés volt a kellemesen légkondicionált helyiségben megpihenni egy kicsit, ráadásul a rendkívül segítőkész ügyfélszolgálatos hölgytől kaptunk ingyenes térképet és néhány tippet a helyi látnivalókhoz. Szerencsére le lehetett adni a nagy hátizsákunkat is, így nem kellett a legnagyobb déli kánikulában végigcipelni az egész városon. A biztonság kedvéért azért elkértük a hölgy telefonszámát, arra az esetre, ha éppen ebédelni menne vagy más okból ne lenne az irodában amikor visszatérünk, majd elindultunk körbenézni.

A turistainformációs irodából kilépve egy hangulatos kis térre jutottunk ki, melyet egy kerek medencés szökőkút és két nagy fehér kőkapu díszített, ahol az általunk megismert diáklányok két hasonló egyenruhát viselő fiúval beszélgettek. 

Amint észrevették, hogy közeledünk, megrohantak minket és ismételten fotózkodni kellett velük. Úgy tűnt, a fiúk sem nagyon találkozhattak fehér emberrel, így ők is kértek egy-egy közös fotót. Miután mindenkit boldoggá tettünk a közös képekkel még lefényképeztem Ludwigot a tér melletti forgalmas körforgalom közepén álló, aranyozott hagymakupolás óratoronnyal, mely Kuala Kangsar egyik jellegzetessége.

Ezt követően a várost átszelő Perak-folyóval (Sungai Perak) párhozamosan haladó Jalan Istanán indultunk el, mely mentén a város legszebb látnivalói sorakoznak. Az óratoronytól kb. másfél kilométernyi sétára található Perak lenyűgözően szép királyi mecsetje, a fenséges Masjid Ubudiah, melyet iszlám építészet egyik legkiválóbb remekének tartanak egész Malajziában. 

A hatalmas aranyozott hagymakupolát négy csíkos minaret fogja közre, melyek csúcsát szintén kis aranykupolák díszítik. A mecset mellett található az uralkodói sírkamra (royal mausoleum), amely Perak szultánjainak végső nyughelyéül szolgál. 

A mecsettel kapcsolatban érdekesség, hogy befejezése egészen 1917-ig váratott magára – a késést egyrészről az I. világháború, másrészről az okozta, hogy két őrjöngő királyi elefánt beszabadult az építkezés területére és tönkre tették a frissen importált itáliai márványt. A mecsetet sajnos zárva találtuk, így csak kívülről tudtuk megcsodálni.

Innen még 800 métert kell sétálni a fényűző Szultáni Palotáig (Istana Iskandariah), amely bár turisták által nem látogatható, de Perak-folyó felőli oldalról érdemes szemügyre venni. Peti nem lelkesedett túlságosan azért, hogy a tűző napon bármekkora kitérőt is tegyünk holmi palotáért, amelybe még be sem lehet menni, úgyhogy az utolsó pár száz méter megtétele helyett inkább behúzódott a hűs árnyékba. Bár túlságosan jó rálátás később sem nyílt a palotára, a szultán privát helikopter-leszállójának túloldaláról legalább az épület egy részét látni lehetett.  

Az időjárás a forróság ellenére csalóka volt, a palota aranykupolája fölött már gyülekeztek az egyre barátságtalanabb esőfelhők, úgyhogy elindultunk visszafelé. Szintén a Jalan Istana mentén látható a Viktória-korabeli Istana Hulu palota, melyet Perak 28. szultánja épített még 1903-ban. Az épület jelenleg a Sultan Azlan Shah Múzeumnak (Galeri Sultan Azlan Shah) ad otthont.

Az úton visszafelé a gondolataim éppen egy kiadós ebéd elfogyasztása körül mozogtak, amikor egy érdekes jelenet játszódott le. Az egyik kereszteződésnél egy motoros csajszi éppen a piros lámpánál várakozott, amikor odaértünk. Rámosolyogtunk, ő visszamosolygott és szinte a semmiből elkezdtünk beszélgetni. Mivel lerítt rólunk, hogy turisták vagyunk, ő is feltette a szokásos „honnan jöttünk, mit láttunk, meddig maradunk” kérdéseket, míg én megérdeklődtem, hogy tud-e valami nyitva lévő éttermet a környéken, amely így egy muszlim többségű városban, ramadán idején nem túl gyakori jelenség. Rendkívül kedvesnek bizonyult, (két zöld lámpát is kihagyott a csevegés közepette), elkérte a számomat és a nevemet, s mondta, hogy még utánakérdez a városban.     Ahogy elszáguldott a motorján, a fejemet vakargatva belegondoltam, hogy milyen fura egy nap a mai – már három teljesen vadidegen embernek adtam meg ma az elértőségeimet és még nincs délután fél 2!

Visszasétáltunk az óratornyos kereszteződésig, majd ott letértünk a Jalan Kangsar felé, melyen a legnagyobb valószínűséggel sejthettünk bárminemű étkezdét. A kínálat nem volt valami nagy, de legalább még be is voltak zárva – nagyjából így összegezhetnénk a látottakat. Egy legkevésbé sem bizalomgerjesztő, koszos, lepukkant helyet találtunk egyedül nyitva, ahol mindössze 3,5 RM-ért árulták a noodle-t, de annyira elrettentőnek tűntek a higéniás körülmények, hogy inkább választottunk volna az éhhalált. Szerencsére a jóisten meghallgatta imáinkat, és elénk teremtett egy KFC-t, mely nem is jöhetett volna jobbkor. Mmm…nincs is jobb, mint egy jó kis, nyugati junkfood, amely jelen esetben már-már életet mentett!

Vettünk valami kiadós hamburger menüt, majd leültünk kajálni…mit ad isten, véletlenül éppen az ismerős iskoláslányok asztala mellé! Na, itt sem úsztuk meg az újabb kör fotózkodást, s mivel új gyerekek is voltak ott, azokkal is kellett pózolni. Úgy érezhettük magunkat a végére, mint valami celebek!

Evést követően visszamentünk a turistainformációs irodába felvenni a csomagjainkat, majd elgyalogoltunk az innen 500 méterre található buszpályaudvarig. Útközben írt a motoros csajszi, hogy találtunk-e éttermet és ráérünk-e még délután találkozni. SMS-fordultával megköszöntem a segítségét, de már ideje volt továbbindulnunk Ipoh-ba, így lemondtam a találkát.

A buszpályaudvarra érve fél szemmel a Sri Maju társáság buszait kerestem, melyek elvileg az Ipohba közlekedő járatokat üzemeltetik. Nagy nehezen sikerült megtalálni a nekünk kellő buszt, amikor Peti intett, hogy menjünk inkább másikkal (Perak Express), amely éppen most indul és szintén Ipohba megy. Nem volt sok idő dönteni, s mivel az utóbbi járaton is nagybetűkkel az „IPOH” kiírás díszelgett, úgy gondoltam nem lőhetünk ezzel nagyon mellé.

Jegyet a sofőrnél kellett váltani (6,20 RM), sőt még ülőhelyünk is akadt. Az út Ipohig nagyjából két órát vett igénybe, s több szempontból is rendhagyónak bizonyult. A rozzant, muzeális darabnak számító járgány egész végig nyitott ajtókkal közlekedett, megadva a reális valószínűségét, hogy egy erősebb kanyarnál az előtte állók elegánsan kirepüljenek a buszból. Az út során háromszor is kezelték a jegyünket, volt ellenőr, aki nyilvánvalóan kétszer kérte el őket, s minden alkalommal tépett rajta egyet. Az út felénél elnyomott az álom, s legközelebb már csak Ipoh-ba érkezéskor ébredtem fel.

A buszunk a város régebbi buszpályaudvarára (Medan Kidd Bus Station) futott be. Miután leszálltunk, megírtam a CouchSurfinges szállásadónknak, Yew-nak, hogy megjöttünk. Hamarosan érkezett is a válasz, hogy kijön értünk kocsival, s majd egy 87-re végződő rendszámú, fehér autót figyeljünk, az lesz övé. Negyedóra várakozás után már minden elhaladó fehér autót kigúvadt szemmel figyeltünk, amikor egyszer csak elegánsan begördült a szebb napokat is látott buszpályaudvar parkolójába egy hatalmas, hófehér Mercedes 320-as, melynek rendszámtáblája egész véletlenül 87-re végződött. Egy mosolygós, fiatal, 23 éves fiú szállt ki belőle, aki egyből felismert és széles vigyorral köszöntött minket. Eltettük a csomagokat, majd gyorsan behuppantunk az anyahajó-méretű fabetétes luxuskocsiba, mivel a tilosban, a parkoló bejáratának közepén álltunk meg.

Az már az első látásra átjött, hogy Yew nem egy hétköznapi figura. Felzselézett haja az óceán vad hullámainak és kakastaréjnak egy gondosan megkomponált átmenetére emlékeztetett, míg a feltűrt gallérú pólója igazi lazaságot árasztott magából. Mozdulatai rendkívül finomak, időnként már-már nőiesek voltak, s megállás nélkül mosolygott. Mint kiderült, Moszkvában tanul az orvosin, szülei is orvosok és miután lediplomázott, mindenképpen szeretne majd itt, a helyi kórházban dolgozni. Úgy tűnt, ismételten hatalmas mákunk van a CouchSurfinges szállásadókkal, mivel amellett, hogy Yew is egy igazi csodabogár benyomását keltette, ő is szinte már szinte küldetésének tekintette, hogy az Ipohban töltött mindössze fél nap alatt mindent megmutasson nekünk, amit csak lehet. Nem is vesztegette az időt, gyakorlatilag közvetlenül a buszpályaudvarról már vitt is minket a kedvenc helyeire. Mindenhova a saját kocsijával vitt el minket, amely szinte az egyetlen módja a város felfedezésének, ugyanis bármennyire is hihetetlen: Ipohban nincsen tömegközlekedés. Autó, taxi, bicikli, gyaloglás – ezek az opciók állnak rendelkezésre, ha valaki fel akarja fedezni Malajzia harmadik legnagyobb városát.

Elsőként – Peti legnagyobb örömére – abba a híres kávéházba vitt el minket, ahonnan a Starbucks-ot is lenyomó Old Town White Coffee-lánc is eredeztethető. A forgalmas Jalan Timah mentén található, Kedai Kopi Sin Yoon Loong néven ismert helyet 1937-ben alapították, s népszerűsége azóta is töretlen, szinte mindig tele van emberekkel. Innen ered a rendkívül népszerű Ipoh White Coffee, mely elnevezésével ellentétben egyáltalán nem a színére utal. A „fehér kávé” kifejezés inkább a speciális pörkölési eljárásból jön, mely során a kávészemeket pálmaolajjal pörkölik, s az ebből főzött italt sűrített tejjel fogyasztják. Yew már nagyon ismerte a járást, úgyhogy szó nélkül követtük, pedig eleinte furcsálltam, hogy a hátsó bejáraton, a konyhán keresztül csörtetett a kávézóba. Szerencsére éppen felszabadult egy asztal, úgyhogy le tudtunk ülni. Mi Yew ajánlására egyöntetűen a jeges verziót rendeltük, mely kiváló választásnak bizonyult ebben a melegben.  

Ezt követően elvitt minket egy pénzváltóhoz, ahol beváltottunk egy újabb adag amerikai dollár maláj ringgitre – tanulság: a váltóban nem fogadták el a korábbi (1977-es) sorozatból származó, bár az Egyesült Államokban még érvényes 20$-os bankjegyeimet, ami meglehetősen dühített.

Amint visszaültünk a kocsiba, folytatódott az autós városnézés – Yew megmutatta a szultáni palotát, az egyetem épületét, majd elvitt minket az egyik kedvenc helyére, a város forgatagától távol eső, Gunung Lang Szabadidős Parkba (Taman Rekreasi Gunung Lang). 

Még éppen időben érkeztünk és sikerült elcsípni az utolsó csónakot, amely fejenként 3 RM-ért átvitt egy tavacskának a túlsó, külvilágtól teljesen elzárt, hegyekkel és erdővel körbevett felén fekvő meseszép parkba. 

Messze a város zajától, a tökéletes csöndet csak az erdei állatok zaja törte meg időnként, megadva a hely tökéletes, idilli alaphangulatát. A kisebb-nagyobb bungalókban, faházakban, pavilonokban bárki lepihenhet, olvasgathat vagy bármi más módon relaxálhat. 

Több kis ösvény hálózza be az egész parkot, melyeket végig különböző virágok öveznek. A háromemeletes kilátótoronyból pedig varázslatosan szép látvány nyílik a tóra és park teljes területére.

Kb. 40 percet lehettünk ott, amikor jelzett a csónak, hogy indul vissza a túlpartra. Egy nagyobb és fölöttébb vidám társasággal együtt jöttünk vissza, akik annyira jól érezték magukat, hogy a csónakos bácsi rádióját maximum hangerőre feltekerték és táncra perdültek a motorcsónak közepén. A ladikot irányító bácsi is élvezte a dolgot és egy extra körrel jutalmazta a mutatványt.

Alighogy partot értünk indultunk is tovább, a következő megálló a város túlsó felén található barlangtemplomok voltak. Ipohban több híres mészkőbarlang található, melyben imahelyeket és templomokat alakítottak ki. Az egyik és egyben legnépszerűbb a Gunung Rapat szikláiba épült Sam Poh Tong barlangtemplom, mely három kisebb egységet foglal magába (Ling Sen Tong, Nam Thean Tong és Sam Poh Tong). Elvileg Nam Thean Tongtól párszáz lépcső megmászása után kiváló kilátás nyílik a magasból Ipoh városára. Sajnos ide már későn érkeztünk és nem engedtek be minket. Yew egy másik barlangtemplommal (Perak Tong) is bepróbálkozott, de ott sem jártunk sikerrel. 

Láthatóan elszomorította a tény, hogy ezeket már nem tudta megmutatni, úgyhogy máris lázasan törte a fejét, hova vigyen el minket ezután. Egyszer csak hirtelen kimutatott az útszéli gyümölcsös árusok standjai felé („Olyan gyümölcsöt ettetek már?” – kérdezte lelkesen.) Mivel egyikünknek sem volt ismerős távolról az a duriánméretű, ismeretlen zöld gyümölcs, rávágtuk, hogy „nem”, mire Yew már fordult is vissza és leparkolt standok előtt. Az egyik bolt éppen az ismerősének apjáé volt, így oda mentünk körbenézni. Az érdekes, grapefruithoz hasonlító gyümölcsöt pomelónak hívják és bár már hazánkban is egyre elterjedtebb, eddig egyikünk sem találkozott még vele. Az íze édesebb, a héja pedig vastagabb, mint a grapefruitnak, de nagyon finom. Hárman gyorsan benyomtuk azt a hatalmas pomelot, majd hazamentünk Yewékhoz. A házuk a város legelegánsabb részén, a gazdagok által lakott kerületben fekszik, melyről hatalmas házak és méregdrága autók egész sora árulkodik. Úgy tűnt, ők is elég jól el vannak eresztve, mindkét házuk óriási, s az ötfős családban mindenkinek van saját autója, amelyekről mondanom sem kell, egyik sem egy Suzuki.

Anyukája széles mosollyal fogadott minket, úgyhogy én is próbáltam viszonozni a kedvességét, és kínaiul köszönve mutatkoztam be, mire Yew felkuncogott a hátam mögött, orrom alá dörgölve a túl európai akcentusomat. Nem maradtunk sokáig, mivel Yew már kitervelte a következő programot, melyhez – mint mondta – csak fürdőnadrágra, törülközőre és némi pénzre van szükségünk. Mint kiderült, a nemrégiben átadott, természetes forró vizű források köré épített Lost World of Tambun fürdőkomplexumot terveztük meglátogatni. A belépő 18 RM-ba került, viszont minden centjét megérte – igazi megváltás volt különösen egy ilyen fárasztó nap után kicsit élvezkedni a melegvizű medencékben, s masszíroztatni a tagjainkat az élményfürdő vízsugarainál. Több eltérő hőmérsékletű medence található a parkban, mi szépen sorjában kipróbáltuk mindegyiket, fokozatosan haladva az egyre melegebbig. A legforróbb medencéhez külön bárpult is tartozott, ahol a vízből rendelhettél italokat, de bevállalósabbak a sziklaszauna embert próbáló klímáját is kipróbálhatták.

Miután mindhárman kiáztattuk magunkat, lefürödtünk, s folytattuk az éjszakai autós városnézést. Yew elvitt minket Ipoh óvárosának két legjellegzetesebb épületét megmutatni: a Városházát és az eredetileg kórháznak szánt, Vasúti Pályaudvar épületét. Utóbbit szintén az a híres brit építész, Artur Hubback tervezte, aki a hasonlóan káprázatos, Kuala Lumpuri pályaudvart. Ipoh vasútállomásáról további érdekesség, hogy a Jodie Foster nevével fémjelzett Anna és a király című film egyik jelenetét éppen itt forgatták.

Ezt követően egy népszerű hawker központba mentünk vacsorázni. Hasonlóan a kuala lumpuri Jalan Alor utcához, itt is sok olcsó, jó minőségű ételt kínáló mini-kifőzdét lehet egy helyen találni. Yew összeválogatott nekünk rengeteg finomságot, hogy minél több fogást meg tudjunk kóstolni, s persze nem engedte, hogy utólag kifizessük. Legalább ötféle kaját vadászott nekünk össze, ettünk például zöldségekkel töltött tekercset (Popiah), agyagedényben főzött kínai kolbászos csirkehúst rizzsel (claypot chicken rice with Chinese sausages), rizstésztás garnélarákot (Chee Cheong Fun), sötét Hokkien mee rákos tésztát, valamint desszertnek egy ABC-nek rövidített, jeges édességet (ais batu campur).

Az estének ezzel azonban még mindig nem volt vége, a vacsorát követően kimentünk a rendkívül hangulatos Kinta-folyó menti sétányra (Kinta Riverfront Walk), ahol a folyó két partján sorakozó fákat különböző színes LED lámpákkal világították ki, míg a félig nyitott, zenés klubokból kiszűrődő kellemes aláfestő zene tette meghitté az ott töltött időt. 

Érdekesség, hogy a Kinta-folyó egyik partján főleg kínaiaknak, a túlparton pedig malájoknak szóló helyek vannak kialakítva. Megtekintettünk itt még egy kisebb múzeumot (Palong Tin Mining Gallery Museum) is, mely az ipohi ónbányászat felvirágzásáról, majd fokozatos leépüléséről szól.

Mire körbesétáltuk a környéket már éjfél is bőven elmúlt, úgyhogy hazafelé vettünk az útirányt. Otthon még beszélgettünk egy sort, Yew anyukája csinált a náthámra valami citromos-mézes forró italt, amely nagyon jól esett, majd Yew villogtatta meg kiváló zongoratudását.

A lefekvéshez készülődve megfogalmazódott bennem a (jogos) kérdés, hogy tulajdonképpen ki hol fog aludni, mivel mindannyian Yew szobájában pakoltunk le, amelyben mindössze egy franciaágy és egy alváshoz túl kicsi pamlag volt. Amikor az iPaden netezgetve megláttam, hogy Andi fent van Skype-on rövid időre hanyagoltam a témát, és inkább lementem az előtérbe chatelni vele egy kicsit. Yew tett-vett közben, vitt fel az emeletre valami matracot, majd miután végeztünk Andival, felmentem én is. Peti éppen a frissen felhozott matracra terítette a hálózsákját, amikor végül kibukott belőlem a kérdés:

- „Hmm…tehát akkor ki hol alszik?” – kérdeztem érdeklődve, mivel a fekvőalkalmatosságok száma még mindig kevésnek tűnt három emberre.

- „Ne is kérdezd…eredetileg a srác úgy gondolta, hogy majd mindhárman szépen együtt a franciaágyban jól elleszünk, mire én mondtam, hogy kizárt és végül sikerült kisírnom egy külön matracot.” – felelte nagy megnyugvással.

- „Aha…remek. Szóval akkor úgy tűnik, én alszom vele a franciaágyban.” – konstatáltam a helyzetet.

Gyorsan lefürödtem, majd Yew számítógépén elkezdtük kimásolni az eddigi fényképeket a hordozható meghajtómra, majd nyugovóra tértünk. Elaludnom sokáig nem sikerült, mivel a légkondi és a külön ventilátor – melyek éjszakára is be voltak kapcsolva – olyan szelet generáltak, hogy féltem, még jobban megfázom. Egy idő után nem bírtam tovább és megkértem Yew-t, hogy kapcsoljuk le őket. Hosszú huzavona és alkudozás után sikerült meggyőzni, bár ő meg azért nyavalygott, hogy csak légkondi mellett tud elaludni.

Végül hajnal fél 3 körül nyomott el az álom.

13. nap: Cameron Highlands (2013. augusztus 8.)

Az éjszaka folyamán egyszer felébredtem arra, hogy Yew suttyomban bekapcsolja légkondit, úgyhogy kompromisszumos megoldásként inkább oldalt cseréltünk az ágyon, így legalább innentől már nem közvetlenül rám jött a hideg levegő. Túl sokáig így sem élvezhettem az idillt, mivel immár zsinórban második napja reggel 6-kor kellett kelnünk, hogy elérjünk a 8.00-ás buszt Cameron Highlands felé.

Reggelizni Yewék házától nem messze lévő hawker központba mentünk. Úgy tűnt, a helyiek nem igazán tesznek minőségbeli különbséget a reggeli, ebéd és vacsora között, ezért furcsálltuk egy kicsit, amikor Yew a lehető legnagyobb természetességgel disznóhúsos tésztát (Wan Tan Mee) rendelt nekünk valamilyen kiegészítő levessel, mely így reggel 7 körül nem számít annak a különösebben könnyű kajának. 

Kicsit elszámítottuk magunkat az idővel, így a végén kifejezetten sietni kellett a buszhoz. Alig 10 perccel 8 előtt értünk ki a Medan Kidd buszpályaudvarra, ahol közölték velünk, hogy már az összes jegy elfogyott a 8.00-ás járatra, viszont még pont maradt két hely a 11.00-ásra. Jobb híján megvettük azokat (18,50 RM), mire alig telt el fél perc, s a szomszédos pénztártól kiszóltak nekünk, hogy hirtelen megüresedett két hely a 8.00-ás buszon, rohanjunk, mert azonnal indul.

Gyorsan elköszöntünk Yewtól, majd átszáguldottunk a terminál túlsó felére és még éppen sikerült elcsípnünk a buszt, amely még így sem volt teljesen tele. A komfortérzetre viszont nem lehetett panaszunk, ugyanis szokatlanul puha, széles és kényelmes helyeink voltak, melyek jobban hasonlítottak a „nagypapa foteljára”, mint egy busz üléseire, míg a félkörívben alácsüngő, rojtos végű, sárga függönyök tovább emelték a szokatlanul barokkos hangulatot.

Még a két és fél órás, zömében kanyargós, dimbes-dombos út sem volt képes kirázni belőlem az álmosságot, így jó egy órát biztosan sikerült szundítanom. Felébredve egy teljesen más kép fogadott, mint ahol eddig Malajziában jártunk. A végeláthatatlanul zöld, hegyes-völgyes táj, keskeny, szerpentines utak természetes egyhangúságát csak néhány, útszéli melegház és teaültetvény törte meg. Megérkeztünk tehát Malajzia egyik legkedveltebb magaslati üdülőövezetébe, a Cameron-felföldre (Cameron Highlands, Tanah Tinggi Cameron). A Szingapúrral azonos alapterületű hely nagyjából 1100-1600 méterrel a tengerszint felett fekszik, így az átlagos napi hőmérséklet a kifejezetten kellemes, 18 C fok körül ingadozik, s csak nagyon ritkán haladja meg a 25 C fokos lélektani határt. Nem csoda, hogy a malajziaiak oly’ szívesen menekülnek a trópusi hőség elől ide, a hegyek közé. A régió két legnagyobb városa Brinchang és Tanah Rata, de többnyire utóbbit szokták javasolni, mint elsődleges kiindulópontot a környék felfedezéséhez. 

Mivel a muszlimok egy legfontosabb ünnepe, a ramadán böjt végét ünneplő Hari Raya Haji éppen a mai napra esett, némileg tartottunk tőle, hogy előzetes foglalás hiányában már semmilyen szállást sem fogunk tudni keríteni. Yew azt javasolta, hogy Brinchangban szálljunk le, mivel az egyik barátja apjának szokott lenni kiadó szobája:

-          „Hogy ha megérkeztek Brinchangba, szálljatok le a magas, kereskedelmi bank épületénél, a közelében találtok egy fogorvosi rendelőt, amely mellett fel kell menni egy lépcsőn, majd becsöngetni és rám hivatkozni, ilyen egyszerű az egész!” – vázolta fel még a búcsúzkodáskor Yew.

Ahogy azonban megérkeztünk Brinchangba, egyikünknek sem tűnt nagyon szimpatikusnak a sokemeletes, lakótelepi házakkal telezsúfolt város, így inkább fennmaradtunk a buszon és tovább mentünk Tanah Rata-ba. 

Miután megérkeztünk, elindultunk megkeresni az egyik, leírása alapján szimpatikusnak tűnő helyi hostelt, az erdő szélén fekvő Twin Pines Guesthouse-t. 

Őszintén szólva, nem sokat adtam volna, hogy már az első szálláshelyen sikerül megfizethető árú szobát találni így a Hari Raya idején, erre itt kapásból egy olcsó és egy még olcsóbb kétágyas opció közül választhattuk. Első körben megkértük a recepcióst, hogy mutassa meg az olcsóbbikat. A mindössze 35 RM/szobás (kb. 2400 Ft/szoba) ár már sejtette, hogy valószínűleg ez a szálláslehetőségek legalja lesz, viszont ez csak még kíváncsibbá tett minket. Már az odavezető út sem volt túlságosan bizalomgerjesztő, mivel egy keskeny, sötét emeleti folyosón vezetett minket végig a recepciós hölgy, majd megállt az egyik ajtó előtt, s kinyitotta az előrébb álló Petinek, aki egy fél lépést követően elborzadt tekintettel sarkon fordult, majd sokat sejtető pillantással rám nézett:

-          „Meg se kell nézned…” – foglalta össze tömören.

-          „Miért?! Tényleg annyira rossz??” – kérdeztem csodálkozva.

-          „Igen, hidd el, ez nem kérdés.” – tette hozzá egyre szélesedő mosollyal.

-          „Én akkor is megnézem!” – majd én is bekukkantottam a szobába.

Már eleve az, hogy szobának nevezzük azt a helyiséget egy nagyfokú jóindulatra vall, ugyanis egy alig 6 m3-es koszos, kis ablaktalan tetőtéri lyukról volt szó, melyben mindössze egy másfél személyes matrac figyelt a földön.

-          „Na jó, ehhez már tényleg öregek vagyunk!” – röhögtünk az egészen és kivettük az ellenben teljesen korrekt, földszinti kétágyas szobát 50 RM-ért.

Lepakoltuk a cuccainkat, majd elindultunk felfedezni a környéket. Kiérve a városkát átszelő főútra, szinte rögtön belebotlottunk egy utazási irodába, amely a Taman Negara Nemzeti parkba szervezett utakat innen Cameron Highlandsről. Kapva kaptunk az alkalmon, így utána is érdeklődtünk a dolognak. Mint kiderült, pont van még két hely a holnap reggel 8-kor induló 10 fős minibuszra, mely elvisz Kuala Tembeling folyami kikötőéig, ahonnan hajóval visznek minket tovább a park bejáratig – mindezt összesen 60 RM/főért. Rögtön le is foglaltuk, ki is fizettük ott a helyszínen.

Zsebünkben a Taman Negarába szóló kombinált busz- és hajójegyekkel, egy jó adag fölösleges izgalomtól kíméltük meg magunkat, így már önfeledten tervezgethettük a mai napi programokat.

A híres teaültetvények meglátogatása előtt még tettünk egy kisebb sétát a környék esőerdeiben. Több túraútvonal indul innen Tanah Rata tőszomszédságából – mi a 9-es számú útvonalon indultunk el a Robinson-vízesés (Robinson Falls) irányába, mellyel életünk első dzsungeltúráját kezdtük meg. 

A mindössze néhány kilométeres kis túra ízelítőt adott a holnap kezdődő, három napos taman negarai dzsungeljáráshoz. A vízeséshez érve összetalálkoztunk egy nővel, aki ellátott minket néhány hasznos tanáccsal a többi túraútvonallal kapcsolatban, elmondta, hogy szerinte merre nem érdemes tovább menni. 

Ez követően egy kis kitérőt tettünk a meredeken a növényekkel benőtt 8-as jelzésű úton, de csúszós, nedves, lejtős csapás kicsit erős kezdésnek bizonyult nekem, ellentétben a fellelkesülő Petivel, aki – különösen az Yvonnetól kapott kedves üzenetek hatására – kirobbanó energiával, szinte törte az utat maga előtt, pillanatok alatt hátrahagyva engem. Visszaereszkedve a kiindulóponthoz megvártam amíg visszatér, majd elindultunk vissza a városba. Energikus lendülete és határtalan jókedve ezután is megmaradt, szórta a poénokat és a tőle szintén szokatlan szóvicceket. Jó volt ilyen vidámnak látni.

Az úton visszafelé a városba, az egyik kereszteződésnél néhány középkorú indiai férfi lépett oda hozzánk azzal a kéréssel, hogy szeretnének fotózkodni velünk. Komolyan úgy éreztem már magam, mint egy nehezen megközelíthető híres sportoló vagy filmsztár! Bár ismételten őszinte meglepetéssel fogadtuk, de örömmel teljesítettük a szokatlan kérést. Miután mind a 3-4 férfi beállt velünk pózolni egyesével és megkapta a saját fényképét, hálásan megrázták a kezünket, majd elköszöntek. Petivel továbbra is értetlenül néztünk egymásra. A kuala kangsari diákok esetében még ráfoghattuk a közös fotókat a gyermeki lelkesedésre, de a negyvenes-ötvenes éveikben járó indiaiak indíttatásával kapcsolatban tanácstalanok voltunk. Mindenesetre így is hízelgőnek találtuk ezt a 3 másodpercnyi hírnevet.

Ezt követően taxit szerettünk volna fogni, amellyel kimehetünk a teaültetvényekre, mivel oda nem jár busz, vagy bármilyen más tömegközlekedési eszköz. Mivel az út mellett próbálkozva nem jártunk sikerrel (az összes elhaladó taxi tele volt), megkértük azt a segítőkész hölgyet, akinél a Taman Negarába menő buszt foglaltuk, hogy tudna nekünk telefonon taxit hívni. Felhívott két számot is, de az elérhető taxik közül előre le volt mind foglalva, így visszabandukoltunk a buszpályaudvar mellett lévő taxiállomásra. Csak néhány autó parkolt ott, s többeknek a sofőrje már jelezte is, hogy tele van vagy most nem szállít utasokat, mígnem nagy szerencsénkre sikerült találni egy szabad kocsit. Kétféle ár közül lehetett választani: 75 RM/3 óra vagy 60 RM egy irányba. Némi mérlegelést követően az előbbit választottuk, melybe így kényelmesen beleférhet a teaültetvények, a teagyár és a helyi eperfarm meglátogatása is. Alig szálltunk be a kocsiba, amikor egy fiatal osztrák pár futott oda hozzánk. Mint kiderült, ők is ugyanezeket a helyeket járnák végig, így gondolkodás nélkül befogadtuk őket, így a taxiköltség is negyedelődött azonnal.

Elsőként Malajzia legnagyobb teaültetvényét, a Sungai Palas Tea Plantation-t jártuk körbe. Keskeny, hegyi utakon haladva aztán hirtelen elénk tárultak a teafarm lélegzetelállítóan gyönyörű lankái. 

Az élmény egyszerűen leírhatatlan volt! Egy hatalmas vastag, puha, gondosan nyírt pázsithoz hasonlított, melyet mintha egy óriási fésűvel szépen végigfésültek volna. 

Döbbenetesen szép, valószínűtlenül zöld színei megnyugtató békességet árasztanak magukból, amely megérinti az embert. Amíg nem látod a saját szemeddel, nem hiszed el, hogy ez tényleg lehet ilyen zöld és az útikönyvekben látható képek nem a PhotoShop eredményei.

Mindezeken felül remek taxist sikerült kifogni, aki a vezetés mellett önkéntes idegenvezetőként is szolgált. Pontosan tudta, melyik kanyarokban érdemes megállni fotózni, s mindeközben folyamatosan mesélt érdekességeket a teaültetvény történetéről, a szüretelés menetéről. Mint elmondta, ez a teaültetvény teljes egészében a BOH Plantations Sdn. Bhd. tulajdona, mely Malajzia legnagyobb feketetea termelőjének számít évi 4 millió kg-os előállított mennyiséggel, amivel az ország teatermelésének 70%-át tudhatja magáénak. 

A vállalatot 1929-ben, a nagy gazdasági világválság közepette alapította a brit J.A. Russell, aki az első teafarm megalapításához Ceylonból hozatott teaszakértőket, akiknek hála a BOH hamar kinőtte magát az ország vitathatatlanul első számú teatermelő vállalatává, mely elsősorban helyi piacra, illetve kisebb részben exportra (Egyesült Királyságba, Szingapúrba, Egyesült Arab Emirátusokba és Japánba) termel. Érdekesség, hogy az állammal kötött szerződés szerint a Russell család még további 400 évig bír tulajdonjoggal a teaföldek fölött. Az ültetvényeken kezdetben több helyi, indiai származású munkás dolgozott, majd ahogy telt az idő és egyre nagyobb lett a térségben az iskolázottak aránya, a földekre inkább a környező, szegényebb országokból hoztak olcsó munkaerőt. 

A teabokrokat 4 havonta aratják, s kézzel kell letépni a leveleket. Érdekességképpen a taxis mutatott egy közel 3 méter magasra nőtt teafát is, melyen jól látszott, hogyan nézne ki a teabokor, ha nem aratnák ilyen gyakran. Útközben önmagáról is mesélt egy-két dolgot – megtudtuk például, hogy ő is itt nőtt fel ezen a vidéken, gyerekkorában a többi környékbeli gyerekhez hasonlóan ő is dolgozott a földeken. Később azonban továbbtanult, s mérnök lett belőle egy neves multinacionális vállalatnál, azonban pár évvel ezelőtt felmondtak neki, így végül visszatért a szülőföldjére és taxisnak állt.

 

Miután körbejártuk a teaföldeket, felvitt minket a BOH hivatalos látogatóközpontjába (Sungei Palas Visitor Centre), ahol maga a teagyár is található. Sajnos ünnepnap lévén ma álltak a gyártósorok, de kívülről így is megfigyelhettük a gépeket, melyek bár egyszerű, múlt századi technológiát feltételeztek, de rendezettnek tűntek. 

 

A látogatóközpontban részletes kiállítást, kisfilmeket és a BOH márkát dicsőítő reklámfilmeket lehet megtekinteni, míg az épület túlsó szárnyában egy kisebb étterem, teázó található. Ebédidő lévén megragadtuk az alkalmat és vettünk némi harapnivalót (tonhalas szendvicset, epres lepényt), melyhez természetesen a BOH egyik legjobb teájából a Palas Supreme-ből kértünk egy-egy csészényit. Utóbbi valóban kiváló választásnak bizonyult, fantasztikus zamatának köszönhető tényleg külön élvezet volt elkortyolgatni. El is határoztam, hogy ilyet mindenképpen viszek ajándékba az otthoniaknak! Miután bevásároltunk a különböző teákból a BOH ajándékboltban, visszamentünk a taxihoz, ahol a sofőr és az osztrák pár már vártak minket. Bár ekkorra már masszívan szakadt az eső, különösebben már nem tudta elrontani a kedvünket, mivel a nap pont abban az egy órában sütött gyönyörűen, amikor kint voltunk a teaültetvényeken.

A másfél órás taxiidő már kezdett a végéhez közeledni, úgyhogy a sofőrünk érdeklődött, hogy szeretnénk-e plusz 25 RM-ért kérni még egy órát, így még megjárhatnánk az eperföldeket (Strawberry Farm) is. Egyöntetűen megszavaztuk a hosszabbítást, úgyhogy ezt követően az eperültetvények felé vettük az irányt. Odaérve alig találtunk parkolóhelyet, rengeteg ember özönlötte el a melegházakat. Néhány perc alatt azonban sikerült felmérni a látottakat, aminek végén két dolgot állapíthattunk meg:

1.) ez pusztán egy egyszerű melegház az epreknek, melyből otthon Dunát lehetne rekeszteni,

2.) ennek ellenére a tulajdonosok szuper kreatív marketingfogásainak köszönhetően kész brand-et alakítottak ki az eper köré, különleges turistalátványosságként eladva egy jelentéktelen melegházat. 

Hogy ezt hogyan csinálták? A melegházak végében külön stílusos eperbolt és eperétterem üzemel. Nem vicc, az eperboltban az epres cuccok legszélesebb választékát találjuk, amit csak el tudunk képzelni. Minden megtalálható itt, aminek bármi köze van az eperhez: epres csoki, tea, póló, esernyő, tolltartó, sapka, táska; vagy epres ízesítésű rágógumi, nyalóka, óvszer (!), parfüm; valamint eper formájú papucs, párna, pénztárca, kulcstartó stb… Az étteremben pedig a legkülönbözőbb epres ételeket, édességeket lehet megkóstolni. Peti epres gofrit evett, míg én egy adag tejszínhabos epret kértem.           

Miután végeztünk, elindultunk visszafelé Tanah Ratahba. Egy kisebb dugónak köszönhetően a szokásosnál tovább tartott az út, de a taxis legalább a hostelig vitt minket a végén.

Este igyekeztünk megragadni az utolsó alkalmat még CouchRequestek szétküldésére Szingapúrra, mivel vélhetően a Taman Negara dzsungeleiben erre már nem lesz lehetőségünk. A gyenge wifi miatt nem tudtunk eleget kiküldeni, ami némi aggodalomra adott okot.

Peti arcán ennek ellenére gondterheltségnek a nyomát sem lehetett felfedezni, főleg mivel az Yvonnal folytatott üzenetváltások eredményeképpen eldöntötte, hogy Szingapúrból egy nappal korábban visszarepül Kuala Lumpurba, hogy még egy napot együtt tölthessen a lánnyal. Nem is teketóriázott sokat, hamar meg is vette a repülőjegyet az Air Asia augusztus 18-i kora reggeli járatára.

Késő estére pedig olyat tapasztalhattam, amit Malajziában eddig még soha: olyannyira lehűlt az idő, hogy kint, a szabad ég alatt (!) is pulóvert kellett viselnem! Kifejezetten tetszett ez a kellemes, hegyi hűvös idő, egészen otthonosan éreztem magam tőle.

14. nap: Érkezés a Taman Negarába (2013. augusztus 9.)

Első ránézésre a mai nap relatíve egyszerűnek ígérkezett: a kombinált busz- és hajójegy birtokában mindössze a hostel elé kellett elvileg kivánszorognunk, s innen gyakorlatilag megszakítás nélkül elvisznek minket a dzsungel bejáratáig.

Ennek szellemében indult a nap, reggel 7-kor keltünk, gyorsan lefürödtünk (mivel tegnap este nem volt melegvíz), majd összepakoltuk a maradék cuccunkat. Ahogy a pakolás vége felé értem, hirtelen, villámszerűen ütött belém a felismerés…nem találom Ludwigot! Rettentően megrémültem, széttúrtam mindent, kiszedtem az összes eddig gondosan összehajtogatott ruhámat, de nem lett meg. Elkeseredettségemben végignéztem a tegnapi képeket, keresve, hol volt meg még utoljára. Az egyik teabokorra ültetve készítettem utoljára képet róla, ez volt az utolsó emlékem róla. Két perc alatt teljesen magamba zuhantam, amikor fekete táskám mélyén, az egyik fakk aljába szorulva végül megtaláltam! Huhh…micsoda megkönnyebbülés!

Nyolc előtt 10 perccel kimentünk a hostel elé, ahova a busznak is érkeznie kellett volna. Egy szőke, lengyel lány is várakozott ott, úgyhogy hamar beszédbe elegyedtünk vele. Kiderült róla, hogy ő is a Taman Negarába tart, tanár és az elmúlt három hónap alatt már beutazta Malajziát, Kambodzsát és Laoszt.

Kicsivel 8 után érkezett egy nagyobb busz, melynek valami Taman Negarás felirat volt az elejére festve. Kiszállt belőle egy férfi, aki odajött hozzánk és leellenőrizte a jegyeinket, majd a buszhoz terelt mindhármunkat. Ezen már csodálkoztam, mivel a lengyel lánynak és nekünk is másfajta jegyünk (azaz fizetési igazolásunk) volt, a nagy buszon pedig egy harmadik társaság logója díszelgett. Mindezeken felül, halálosan biztos voltam benne, hogy tegnap a foglalóirodás hölgy egy 10 fős minibuszt emlegetett – de hát ezeket az „apró” eltéréseket leszámítva minden stimmelt. A jó helyen vártunk, a jó időben és egy Taman Negarába közlekedő buszra szálltunk fel. Egy 10 perc állás után érkezett egy idősebb kínai férfi, aki az időközben megtelő buszt végigjárva leellenőrizte és begyűjtötte mindenki jegyét – leszámítva a miénket. A lengyel lányt letessékelték a buszról és átszállították egy minibuszba, ami nem sokkal később érkezett. Kezdett az a meglehetősen nyugtalanító érzésem lenni, hogy mi rossz buszra szálltunk, így odahívtam a kínai férfit, hogy nézze meg még egyszer a jegyünket. Odajött, szinte végig sem hallgatta, amit mondani szerettem volna, kikapta a kezemből a jegyet és körbevitte a buszban, hogy van-e még valaki ilyen? Nem jelentkezett senki, így visszajött, a kezembe nyomta, majd elviharzott. Nem tudtam mire vélni a jelenetet, Petivel értetlenül néztünk egymásra.

Időközben a minibusz, fedélzetén a lengyel lánnyal már rég elindult, míg mi még továbbra is a hostel előtt vesztegeltünk. Jó 35 percnyi késéssel mi is elindultunk, így kezdetét vette a közel kilenc (!) órás utazás a mai napi végállomásig. A Jerantutig tartó kb. 3,5 órás út alatt csak egyszer álltunk meg egy rövid technikai szünet erejéig az egyik benzinkúton, ahol pótolva a kimaradt reggelit vettem két előre csomagolt csokis rolót (ez volt a legkevésbé mesterségesnek tűnő kaja a sok chips, snack és popcorn között) és egy palack vizet.

Ahogy szálltunk vissza Petinek mondta a buszsofőr, hogy a Kuala Tanah-ba menő hajók már mind tele vannak, így nem fognak tudni mindenkit elvinni. Erre már kezdett elborulni az agyam, úgyhogy még továbbindulás előtt odamentem a sofőrhöz magyarázatot követelve. Szerencsétlen ember alig tudott angolul, de annyit sikerült felfognia az ingerült monológomból, hogy mi itt mindannyian (beleérve a másik 20 jelenlévőt) előre kifizettük a hajó árát is, hogy merészelik félúton közölni, hogy nem biztos, mindenkit el is tudnak vinni. Nagy nehezen felhívott valakit a sofőr, majd átadta nekem a telefont. Megszámoltuk, hogy hányan fizettek a hajótúráért is (összesen 22-en voltunk), majd visszaadtam a mobilt a sofőrnek. Ekkor azonban – mint derült égből a villámcsapás – valami nehéz tárgy elemi erővel tarkón ütött hátulról, de olyan erősen, hogy orra buktam. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, csak fogtam a fejemet, vöröslött a fejem és potyogtak a könnyeim. A többiek hangjából ítélve a buszban nagy volt döbbenet, többen odaléptek megkérdezni, hogy jól vagyok-e. Pár másodperc után felálltam, s csak akkor láttam, hogy a busz becsukott plazmatévéje csapódott le véletlenül, telibe találva a kobakomat. A tarkómon formálódó csinos puklit simogatva visszaültem a helyemre, s reménykedtem, hogy valahogy csak sikerült eljutnunk ma még a dzsungelbe. 

Nagyjából délre értünk Jerantutba, mely a Taman Negara Nemzeti Park bejáratához legközelebb fekvő város, ahol még nagyobb bevásárlásokat eszközölhetnek a dzsungelbe igyekvők. Alighogy megérkeztünk, egy kövér indiai nő szállt fel a buszra, s az utasok figyelmét kérve bejelentette a következőt:

-          „Hölgyeim és uraim! Hányuknak szól a jegye a hajóútra is?” – kérdezte, mire kivétel nélkül mindenki feltette a kezét.

-          „És kinek van már előre foglalt szállása Kuala Tahanban?” – erre a kérdésére már csak alig néhányan jelentkeztek. Egyre kíváncsibb lettem mit akar kihozni ebből a nő. Majd folytatta:

-          „Sajnos az a helyzet, hogy az ünnep miatt kevés a szálláslehetőség Kuala Tahanban…(itt hatásszünetet tartott)…viszont ne aggódjanak, lehetőség van a háromórás hajóút helyett inkább busszal menni, mely mindössze egy órát vesz igénybe. Azt javasoljuk, hogy azok, akiknek még nincsen biztos szállásfoglalása, a zsúfolt ünnepnapra való tekintettel, válasszák inkább a buszos utazást, így a többi csoport előtt érkezhetnek, s nagyobb eséllyel találhatnak maguknak szállást!”

A kellő hatást azonnal elérte a nő, szinte mindenki gyors tanakodásba kezdett az útitársaival, s szinte mindenki átnyergelt a buszos opcióra. Petivel mi is megtárgyaltuk a helyzetet. Én mindennél jobban szerettem volna hajón menni a dzsungelbe és egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valami módon ne találnánk szállást a helyszínen. Peti egyetértett velem, így mi a hajós kaland kedvéért boldogan vállaltuk a kockázatot, hogy esetleg tévedünk és a szabad ég alatt kell a végén aludnunk. A nő utána még egyszer figyelmeztetett minket, hogy komolyan gondoljuk-e, mert az ünnep miatt szinte lehetetlen lesz hostelt találunk késő délután a helyszínen. Mi azonban jeleztük neki, hogy makacsul kitartunk az elképzelésünk mellett. Ezután elkérte a jegyünket, melyet látva nem szólt semmit, csak a fejét ingatva visszaadta nekünk. Úgy tűnik, már soha sem fogunk rájönni, mi volt a baj a jegyünkkel.

Közel háromnegyed órás várakozás következett, amely során szóba elegyedtünk egy újabb osztrák párral (hihetetlen, hogy a világ túlsó felén is lépten-nyomon a sógorokba ütközünk). Rendesen elbeszélgettük velünk az időt, olyannyira, hogy enni is elfelejtettünk, pedig egész nap mindössze két kis csokis rolót ettem, s már délután egy óra is elmúlt.  Amikor szólt a sofőr visszaszálltunk a buszra jó néhány új emberrel együtt, akik idáig nem velünk jöttek, majd kivittek minket a Jerantuttól 15 percnyi buszútra található Kuala Tembeling nevű kis falucska kikötőjébe, ahonnan naponta kétszer (9 és 14 órakor) indulnak hajók Kuala Tahanba.  

A piciny kikötő valójában egy kisebb, vízen úszó állomást jelentett, amely mellett négy hosszúkás, egyenként 10-12 befogadására képes, motorral hajtott csónak sorakozott. 

Szerencsére sikerült a tömegben úgy helyezkedni, hogy már rögtön az első hajóra felfértünk és mielőtt még feleszmélhettünk volna, már szeltük is a Tembeling-folyó (Sungai Tembeling) barna habjait. Óriási élmény volt végighasítani vízen, miközben kétoldalt az érintetlen esőerdők vettek minket körül. 

Útközben láttunk a parton különböző állatokat, mint például majmokat, vidrát, valami szarvasszerűséget, sőt gnú és a közönséges tehén átmeneteként kategorizálható patásokat, amiknek csak a fejük látszott ki a vízből.

Naiv módon azt gondoltuk, hogy a korai indulással behozhatatlan előnyre tettünk szert a többi csónakkal szemben, ám nem kellett hozzá sok idő, hogy az élet erre rácáfoljon. Nagyjából félúton kezdett egyre többet köhögni a motor és szemmel láthatóan lassultunk is. A rossz előérzet kezdett beigazolódni, ahogy a többi hajó egyre-másra húzott el mellettünk. 

A mi csónakunkat vezető férfi persze azonnal megkapta a viccelődő ugratást az elhaladó kollégáktól, akik nevetve integettek a pórul járt hajósnak. Az első két lefulladás után még valahogy újra tudtunk indulni, de az öröm nem tartott sokáig, pár perc múlva teljesen megadta magát a motor és emberünk hiába próbálkozott becsületesen, már nem is tudta többet berobbantani. A meglévő lendülettel kimanőverezett a part közelébe, majd beugrott a combjáig érő sekély vízbe és kivontatott minket. Ahogy Peti találóan megjegyezte, úgy tűnik, tegnap felhasználtunk minden „szerencsetartalékunkat”. Igaz panaszkodnunk sem nagyon lehetett – alig várunk ott tíz percet, már érkezett is a felmentősereg! Átmásztunk az újonnan érkező csónakba, a hajósok átdobálták a csomagokat, majd a vízen úsztatva átadták a benzines hordót – meglehetősen vicces jelenet volt!

 

Az új csónakot irányító hajósok becsületére legyen mondva igyekezetek behozni a lemaradást, végig nyomták a gázt, mint a meszes! 

 

Délután 5 óra körül, nagyjából a többi hajóval együtt érkezünk meg a Taman Negara Nemzeti Park fővárosaként is emlegetett kis falucskába, Kuala Tahanba, amely éppen a Tembeling és a Tahan folyó torkolatánál fekszik. A hajók a folyó bal partján található vendéglőként és turistairodaként funkcionáló úszó kikötőnél tettek ki minket, ahol végig kellett hallgatni egy 15 perces eligazító beszédet a dzsungelben betartandó szabályokról és tudnivalókról. 

Ezen az oldalán a folyónak minden olcsóbb – többféle ilyen úszó étterem és olcsó hostel közül válogathat az ember, míg a jobb parton található a Nemzeti Park tényleges bejárata, a hivatalos Parkinformációs Iroda és a Taman Negara Resort luxusszálló, ahol csillagászatinak mondható, 185-700 RM-es szobaárakkal találkozhatunk. A folyó két partja között motorcsónakos vízitaxik teljesítenek szolgálatot, melyeket többnyire fiatalok üzemeltetnek. Elég mindössze megállni a part szélén és a révészek fél pillanat alatt már ott is teremnek, hogy átvigyenek a túloldalra. Egy átkelés ára mindössze 1 RM.

Az eligazítást tartó férfi külön felhívta a figyelmünket, hogy az ünnep miatt az 5-6 vízen úszó étterem közül csak egy – az övé – lesz nyitva a mai nap, s az is teljes egészében le van foglalva este fél 8-tól, úgyhogy aki enni akar, még előtte tegye meg. Reflexből ránéztünk azonnal az órára – este 6 múlt, remek, még szállásunk sincs és szinte semmit nem ettünk ma még.

Miután a férfi befejezte a mondókáját, indulhatott szálláskeresés! Először a parthoz közel található, központi elhelyezkedésű hosteleket jártuk végig, de már mindegyik tele volt. A legtöbbnél meg sem kellett külön kérdezni, hogy van-e szabad szobájuk, ágyuk, már méterekkel a bejárat előtt kirakták a „fully booked”, „no room” és „full” táblákat. Nem volt mit tenni, a falutól távolabb található szálláshelyet kellett találnunk. Kibandukoltunk egy forgalmas főútra, (Mi van?! Főút vezet ide a dzsungelbe? Egy világ omlott össze bennem…) amely mentén táblák jeleztek még két helyet fent a dombon, ami elég távolinak tűnt ahhoz, hogy itt legalább esélyünk legyen üres szobát találni. Peti mondta, hogy ő felfut egyedül megkérdezni van-e szabad hely valamelyikben, várjam addig meg lent. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elvolt, főleg mivel borzasztóan éhes és rettentően fáradt voltam az egész napos utazástól. 20 perc múlva tért vissza és az ábrázatából ítélve nem járt sikerrel:

-          „Mondd, hogy van szabad szobájuk! Mondd, hogy van!” – próbáltam szugerálni a válaszát.

-          „Hát…sajnos…vissza kell mennünk…” – ingatta a fejét.

-          „Ahh…tehát nincs…sejtettem, akkor vissza a faluba?” – sajnálkoztam miközben visszavettem a nehéz túrahátizsákomat.

-          „Vissza kell mennünk…oda ahonnan most jöttem, ugyanis VAN szabad szobájuk!!!” – felelte vigyorogva.

-          „ÁÁÁÁÁ, szuper!!!” – ujjongtam örömömben, majd felkaptuk a cuccainkat és odasiettünk, nehogy valaki megelőzzön minket.

Egy meredek emelkedőn kellett felsétálnunk, melynek tetején bádogdobozhoz hasonlító kunyhókban szegényebb családok éltek. A gyerekek önfeledtek játszottak az út közepén, s ahogy elhaladtunk mellettük mindannyian ránk mosolyogtak. Ezt követően egy hasonlóan meredek lejtő következett, mely mélyen bevezetett az erdőbe. Kiérve egy kisebb tisztásra, Peti így szólt: „Ez lenne az!” 
Rendkívül barátságosnak tűnő, hamisítatlan erdei környezetben kis faházak sorakoztak egymás mögött, míg környezetük szépen rendezetten, virágokkal és egyéb növényekkel volt szegélyezve. Egy szüleink korabeli maláj házaspár üzemeltette a szálláshelyet (Park Lodge), s mindössze 60 RM-et kértek egy kétágyas szobáért. Rendkívül korrekt, szimpatikus helynek tűnt, gondolkodás nélkül kivettük. 

 

Alig vártuk, hogy megszabaduljunk a nehéz cuccainktól és mehessünk vissza enni a faluba. Az egész napos éhségnek köszönhetően alaposan lejjebb adtuk az igényeinket a kaját illetően - igaz választási lehetőség sem volt túl sok, ugyanis továbbra is csak egy partmenti úszó étterem volt nyitva. Odaértünk még időben, majd beálltunk a hosszan kígyózó sorba, ahol egy hatalmas kondérból merték a fűszeres, curry szószos csirkedarabokat, némi rizzsel és zöldséggel – 15 RM-ért adagját. Valószínűleg a legrosszabb ár-értékarányú étel volt az egész út során, a minősége messze alulmúlta a legpocsékabb iskolai menzáét is, de túlélőkajának tökéletesen megfelelt, amúgy is bármit megettünk volna, amit elénk raknak.  

A vacsorát követően vízitaxival átkeltünk a folyó túlpartjára. A park központi információs irodája már bezárt, így a szükséges engedélyek megvásárlását holnapra kellett halasztanunk. Kíváncsiságból körbenéztünk a helyi kisboltban, de az alsó hangon ötszörös felár (pl. egyliteres víz 5 RM) elég elrettentőnek tűnt, csakúgy mint a luxusszálloda éttermének a túlárazott desszertkínálata (banános édesség 18 RM-ért), úgyhogy csináltunk egy-két éjszakai képet, majd visszamentünk a szállásra.

A tulajdonos és családja éppen a vacsorájukat fejezték be az étkezőteraszon amikor odaértünk és voltak olyan kedvesek, hogy megkínáltak minket a Hari Raya ünnepről maradt finom süteményekkel, majd beszélgettünk velünk egy jó félórát. A férfi 25 éven keresztül parkőrként dolgozott itt a nemzeti parkban, úgy ismeri a dzsungelt, mint a tenyerét, míg a felesége johori, s mivel jövőre nyugdíjas lesz, azt tervezi, hogy felújítja a bungalókat.

A férfi ezután mesélt a különféle érdekes állatokról és növényekről, mire mi a veszélyesebb élőlényekről kezdtük faggatni. Elmondása szerint mindössze háromszor látott szabadon élő tigrist, úgyhogy a vele való találkozástól kell a legkevésbé tartani. Ellenben egyszer megmarta egy mérges kobra, amely harapása után egy hetet töltött kórházban úgy, hogy naponta 9 (!!!) injekciót kapott. Félelmetes!

Ő javasolta, hogy mindenképpen töltsünk egy éjszakát kint a dzsungelben, a helyiek által csak bumbunnak nevezett vadlesen. Érdekes ötletnek hangzik, de erre még alszunk egyet.

Este 11 óra körül egyszerűen eldőltünk a fáradságtól, mint egy zsák. Lefekvés után még jó ideig hallgathattuk a bogarak hangos, de rendkívül hangulatos zümmögését, amíg el nem nyomott minket az álom.

15. nap: Taman Negara: Canopy Walkway és Bukit Teresek (2013. augusztus 10.)

Mint eddig annyiszor az út során, ma reggel is korán akartunk kelni, hogy még a délelőtti tömeg előtt odaérjünk a Canopy Walkway-hez, amely az egyik kötelező látványosság itt a nemzeti park peremén.

A reggel 7-es kelésből 8 órási lett, majd miután sikerült kikászálódnunk az ágyból, mentünk reggelizni, mely négy szelet pirítósból, két tükörtojásból, ananászlekvárból és egy csésze forró teából állt. Evés végeztével a volt parkőr mesélte, hogy éjjel vaddisznók jártak a kertben, sőt meg is mutatta a lábnyomukat a homokban. Továbbá kaptunk tőle kölcsön egy állat- és növényhatározó könyvet, melyben megtalálható a park legtöbb jellemző élőlénye.

Indulás előtt még alaposan bekentük magunkat speciális trópusi szúnyogriasztóval, majd nekivágtunk a mai napi kalandnak. 

Vettünk elegendő vizet, majd a komptaxival átkeltünk a folyó túlpartjára, ahol első dolgunk volt megváltani a parkbelépő engedélyt (1 RM) és a fotójegyet (5 RM). Akármennyire is jelképesek ezek az összegek, megvételüket komolyan kell venni, ugyanis a park több pontján véletlenszerűen ellenőrzik a kirándulókat és kemény, 5000 RM bírságra számíthat az, aki nem tudja ezeket felmutatni. 

Némi tanakodás után lefoglaltuk az innen 3 kilométerre található, #8 számú bumbunt (Bumbun Cegar Anjing) holnap estére (5 Rm/fő). A bumbun tulajdonképpen egy vadles, ahol meghúzhatja magát az ember éjszakára a dzsungel közepén és élvezheti az erdő zajait, vagy ha szerencséje van, akár megfigyelhet egyes állatokat. Túl nagy kényelemre persze nem kell számítani – valami fekvőalkalmatosságon és kezdetleges vécén kívül más nincs is bennük. Persze pont ez, ami az egész romantikáját adja!

Ezt követően pedig következhetett végre a várva várt igazi dzsungeltúra! Az már persze nézőpont kérdése, hogy az egyén pontosan mit ért igazi dzsungeltúra alatt. Ha úgy definiáljuk, mint sétát egy trópusi esőerdőben, akár még talán ezt nevezhetjük is annak, ám ha azt vesszük, hogy egész végig egy masszív, a föld fölött 30 centivel húzódó, kiépített gyalogjárdán jövünk végig úgy, hogy a lábunk még a dzsungel talajával sem érintkezik, s körülöttünk komplett családok rohangáló kisgyerekekkel, babakocsikkal és idősekkel képesek könnyedén és dalolva járni az erdőt, miközben időről-időre feltorlódik egy-egy csigalassú turistacsoportnak köszönhetően a rengeteg ember… Kicsit illúzióromboló, nem? Én még valahol jó dolognak is tartottam, hogy igyekeznek közelebb hozni a természetet az emberekhez, hátha akkor mindenki, de különösen a felnövő fiatalabb generáció a jövőben jobban fog vigyázni ezekre az értékekre, de Peti magán kívül volt a csalódottságtól.

-          „Ez egyszerűen nevetséges! Botrány! Miért van erre szükség? Teljesen mesterséges így a környezet, pont a dzsungel varázsa veszik el benne! Borzasztó, hogy ezt is „eldisneyesítik”, nesze tessék, készre főzött családi dzsungeltúra!” – füstölgött még jó sokáig.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy dzsungeltúra alatt távolról sem ezt értjük.

Az első megállónk, a Canopy Walkway alig 1,7 km-re található a park bejáratától, így a végig kiépített járdán, kényelmesen 25 perc alatt elérhető, a belépő 5 RM-be kerül. Már külön előre kinéztem ezt a helyet, ahol ismételten próbára tehetem tériszonyomat. 510 méteres hosszával ugyanis a Canopy Walkway a világ egyik leghosszabb függőhídrendszere, mely átlagosan 45 méterrel a föld fölött, az esőerdő lombkoronájának szintjén feszül ki. Mire odaértünk a bejáratához, már rengeteg ember várakozott hosszú sorban, hogy bejusson. Remek, pont ezt akartuk elkerülni, na mindegy. 

A nagy tömeg kicsit levont a hely élvezetéből, ugyanis valaki lépten-nyomon sarkunkban türelmetlenkedett, így nem lehetett a függőhidak közepén megállva kicsit ámuldozni a látottakról. 

A függőhidak amúgy rendkívül masszívak és biztonságosak, így még az erős tériszonyom ellenére sem féltem egy pillanatig sem. 

(Még akkor sem, amikor a mögöttem érkező, bamba, kövér „BIG winner” feliratú pólót viselő kínai gyerek alatt minden alkalommal félelmetesen beremegett a híd, ahogy elefánt módjára átcsörtetett rajta.) 

Miután végigjártuk a Canopy Walkway-t, az innen 0,7 km-re található, 344 méter magas Bukit Teresek kilátóhoz (Peti szerint inkább dombtetőhöz) mentünk fel – természetesen továbbra is kiépített járdákon és lépcsőkön –, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az alant húzódó völgyre. 

Peti már kezdett komolyan kétségbeesni, hogy most már végig ilyen kiépített úton fogunk haladni, s már nekem is lett volna igényem valamilyen olyan túraútvonalra, amit legalább tűsarkúban vagy babakocsival nem lehet megmászni. Hamar találtunk is egy ilyet, mivel a Bukit Teresekről balra lefelé vezető meredek, csúszós, sziklás rész már határozottan izgalmasabb terepnek számított – itt annyi volt az összes segítség, hogy néhol kifeszítettek egy-egy segédkötelet.

A könnyen követhető, de lényegesen nehezebb útvonalon – nem csoda – rajtunk kívül csak néhányan indultak el, ezzel tovább emelve a túrázás hangulatát. Útközben lényegesen több lehetőségünk nyílt a környezetet is fotózgatni – láttunk rengeteg érdekes gombát, kisebb-nagyobb gyíkokat, mókust, kismilliónyi, 3-4 centisre is megnövő, általunk csak „óriás vörösseggűnek” becézett hangyát, melyek egy nagyobb lódarázs méreteivel vetekedtek.

Találtunk egy hatalmas levelet is, melynél nagyobbat eddig aligha láttam egész életemben. Ludwigot vagy a kezemet mellé téve még hatalmasabbnak tűnt.

Az úton Peti szerzett magának egy túrabotot, amit aztán visszatérő lelkesedése közepette előszeretettel lóbált össze-vissza, miközben majd’ kiverte a szememet. Ahogy közeledtünk a park bejáratához, nagy bánatunkra visszatért a kiépített járdás rész is. 

 

Kicsit javított a kedélyállapotán, amikor párszáz méterrel odébb láttunk egy hatalmas kidőlt fát, mely épp a járdát találta telibe, enyhén szólva ripityára törve azt:

-          „The nature strikes back! (A természet visszavág!)” – jegyezte meg kaján vigyorral.

Mielőtt visszamentünk volna a kiindulópontra, még tettünk egy rövid kitérőt a Tahan-folyó partján (Lubok Simpon), melyben riasztó barnás színe ellenére önfeledten fürödtek egyes emberek. 

Folytatva az utunkat, nem sokkal később kiértünk egy kisebb tisztásra, ahol két parkőr épp egy fiatal szarvast simogatott. Pár perc múlva ők tovább mentek, mi viszont kapva kaptunk a remek alkalmon és már izzítottuk is a fényképezőgépeket, s rimánkodtunk, hogy a szarvas maradjon még pár percet. 

A szarvas nemcsak hogy ott maradt és gyakorlatilag pózolt a kamerának, még szép lassú, óvatos léptekkel el is indult felém! Olyannyira közel jött, hogy a puha kis agancskezdeményét meg is simogathattam, amit láthatóan nagyon élvezett.

-          „Peti, Peti!!! Idejön, idejön!!! Petiiii, csinálj sok képet!!!” – lelkendeztem halkan, nehogy megijedjen az állat.

Legalább másfél percig hagyta magát simogatni (közben Peti szorgosan lőtte a fotókat), majd odébb cammogott néhány métert.  

-          „Fúú, láttad milyen közel jött! Ez nem volt semmi! Ugye készítettél rólunk sok képet?” – kérdeztem csillogó szemekkel.

-          „Persze, persze, nézd csak! Ezen rajta van a kezed…”

-          „A KEZEM?!! Ne hülyéskedj, hogy abból az ezer képből, amit az imént lőttél csak olyat csináltál, amin mindössze a kezem látszik???! Peti!!! Neeee…”

-          „Mit tehettem volna, a teleobjektív volt fent!” – magyarázkodott.

-          „Mondjuk lecseréled a széleslátószögűre vagy mondjuk hátrébb mész…áááá, nem hiszem el!” 

Az őzike úgy tűnt, továbbra is barátkozós hangulatában van, s ezután Petit vette közelebbről szemügyre. Előkaptam a gépet és sikerült készítenem néhány igazi sztárfotót róluk. 

Miután őt is körbeudvarolta az őz, behúzódott pihenni a fák közé. Leadtam Petinek a rendelést, hogy milyen komponálású képet szeretnék és megpróbáltam úgy megközelíteni a szarvast, hogy lehessen legalább egy-két értékelhető képet is készíteni rólunk. A birkatürelmű szarvas (még ha zoológiai értelemben nincs is ilyen) még ezt is nyugodtan tűrte, úgyhogy a végén mindketten elégedetten inthettünk búcsút ennek a jámbor állatnak. 

Innen pár száz méterrel odébb, visszaértünk a Parkinformációs Irodához, feltöltöttük a vízkészleteket (jó hír, hogy a méregdrága, turistafeláras kisboltban 1 RM-ért beveszik az üres műanyagpalackokat), majd Peti unszolására még nekivágtunk a 3,7 Km-re található Bukit Indah meghódításának is. Útközben láttunk egy megtermett pulyka méreteivel vetekedő, világoskék fejű, sötétkék tollú madarat, amelyet egyszerűen „kék csirkének” neveztünk el. 

Feltűnően kevesebben voltak már ekkorra az erdőben, nem botlottunk lépten-nyomon emberekbe, így haladni is jobban lehetett. Ami azonban némi aggodalomra adott okot, hogy az égen egyre feltűnőbben kezdtek gyülekezni a sötét felhők. Érdekes módon, az eső közeledtével az erdő is kezdett megélénkülni, az állatok is egyre hangosabbak lettek. Alighogy elhagytuk a Canopy Walkway felé menő leágazást, egyszer csak véget ért a kiépített járdás út és egy elgondolkodtató figyelmeztetést olvashattuk az út menti táblán: „Beyond this point you should engage a guide”, azaz „Innentől túravezetővel ajánlott továbbhaladni”. Délután négy óra is elmúlt eddigre, javában lógott az eső lába, a távolban mennydörgés is hallatszott, a túravezető alkalmazásának kérdése is megfontolandó tényező – mindezeket egybevéve arra a bölcs elhatározásra jutottunk, hogy a Bukit Indah megmászását holnapra halasztjuk, s addig még eldöntjük, kérünk-e hozzá vezetőt.

Visszaérve a park bejáratához még nyitva találtuk az Információs irodát, ahol megnyugtattak minket, hogy a Bukit Indah-ig fölösleges túravezetőt bérelnünk, az még nem olyan nehéz terep. Továbbá azt is javasolták, hogy holnap mindenképpen időben, legkésőbb délután 5-ig induljunk el a bumbununk felé, hogy még sötétedés előtt (ami a sűrű esőerdőben az este 7 órát jelenti) megérkezzünk a helyszínre.

Ezt követően átkeltünk a folyó túlpartjára, hogy megvacsorázzunk az úszó éttermek egyikében. Betértünk az egyikbe, de nem volt már üres asztal, így egy francia pár önként felajánlotta, hogy megosztja velünk a sajátját. Nem éppen gasztronómiai műremekeket szolgáltak fel itt, de éhenhalás ellen megtette ez is. Chicken noodle-t (csirkés tészta) rendeltünk, amit 10 perccel később már hoztak is, mire a mellettünk ülő német pár jelezte, hogy ez bizony az övék, így a korgó gyomraink ellenére kénytelen-kelletlen átpasszoltuk nekik a tányérokat. Ezután még bő negyedórát vártunk a saját kajánkra, mire megelégeltem a várakozást és utánakérdeztem a pincérnél. Kiderült, hogy a németek által addigra felfalt tészta mégis a miénk volt (mi vastag tésztával kértük), míg az ő vékonytésztás rendelésüket elegánsan elfelejtették. Nekünk végül a németek által rendelt fogást hozták ki. 

Időközben megérkezett a vihar és egy hamisítatlan trópusi felhőszakadást kaptunk a nyakunkba. Egy rövid pillanatig megfordult a fejemben, hogy ennek a könnyűszerkezetes úszó tákolmánynak a teteje mennyire masszív, de úgy tűnt, remekül állja az időjárás viszontagságait.

Evés közben beszélgetésbe elegyedtünk a barátságosnak tűnő francia párral, akik a bachleor diplomájuk megszerzése után egy évre elhúztak utazni a világ körül. A srác Párizsból jött, s rövid hajához kifejezetten hosszú szakállt viselt, míg a nagy szemű, mosolygós lány marseille-i. Mielőtt Malajziába érkeztek volna, jártak már Szingapúrban és Új-Zélandon – utóbbi hallatán Peti szeme először felcsillant, majd amikor a francia srác kifejtette, hogy „Új-Zéland nem különösebben érdekes, elég rá egy hónap”, úgy kezdett sárgulni az irigységtől.

A kapott ételt mindeközben szinte észrevétlenül, villámgyorsan betermeltük, de az éhségünk vajmi keveset csillapodott. Petivel egyetértettünk abban, hogy még enni kéne valamit, úgyhogy némi várakozás után felállt és hátrament a konyhához szólni a pincérnek.

-          „Szóltál neki?” – kérdeztem tőle.

-          „Nem, végül nem.” – felelte.

-          „Na, de miért, nem eszünk akkor egy második adagot?” – értetlenkedtem.

-          „Hááát…hátramentem, benéztem a konyhába, és…szerintem Te nem akarod tudni mit láttam ott…”

-          „Csak nem rászálltak a legyek a kajára?!” – kérdeztem elkerekedő szemekkel.

-          „Az nem kifejezés! Ennyi legyet egyszerre még sosem láttam kaján! Szerintem menjünk innen…”

Ezzel sikerült teljesen elvennünk a francia párocska étvágyát is, úgyhogy kilépve a szakadó esőbe, elindultunk egy másik étterem után nézni – ők mezítláb és pólóban áztak, míg mi esőkabátban nyomultunk. Végül negyedórás bolyongást követően a szomszéd úszó étteremben kötöttünk ki, ahol Peti egy 15 RM-es „all you can eat” csípős halvacsorára nevezett be, míg mi a sráccal csirkés sültrizst (fried rice with chicken) kértünk. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kihozták az ételt, úgyhogy reméltem, legalább nem a legyek szállták meg közben.

Este 10 felé elköszöntünk a franciáktól, majd elindultunk hazafelé. A szálláson még egy jó adag varrnivaló várt rám, mivel a hosszú fekete nadrágom mindkét combján, egy-egy öklömnyi lyuk tátongott, amelyen már egy közepesen fejlett madárpók is könnyedén bemászhatott volna.

16. nap: Taman Negara: Bukit Indah (2013. augusztus 11.)

Ismételten később a tervezettnél, reggel 9 körül keltünk fel. Mivel mosási lehetőség hiányában spórolnom kellett az elhasznált ruhákkal, a tegnap viselt, hosszú ujjú, kellemesen büdös, izzadtságszaggal és üde szúnyogriasztó aromával átitatott piros ingemet kellett visszavenni - mit ne mondjak, hatalmas öröm volt.

A reggelire a szokásos tükörtojásos, pirítós, ananászlekváros kombinációt kaptuk. Sokkal több vendég volt jelen rajtunk kívül, mint tegnap – egyszer véletlenül majdnem a mellett ülő nő kenyerét ettem, mire diszkréten felhívta a figyelmemet, hogy az az övé.

Az evést követően összepakoltunk, majd elindultunk be a faluba. Először Kuala Tahan buszmegállójánál kérdeztünk utána a Jerantutba közlekedés járatnak, hogy van-e esetleg valamilyen előzetes regisztráció, helyfoglalás, de nincs mivel a buszon kell jegyet venni, így ajánlott időben érkezni, hogy legyen még az embernek saját helye. Mint kiderült, a jegy mindössze 7 RM-be kerül, amely tekintve a hajóért elkért 35 RM árat, beláthatjuk, hogy mennyire kitoltak azokkal, akikkel idefelé kifizettették  a hajóutat, viszont a tömegre hivatkozva inkább ugyanazért az árért, inkább az olcsóbb busszal hozták őket. Cseles megoldás!

Vettünk elegendő vizet, majd átkeltünk a vízitaxival a túloldalra. A mai napi úti cél a 3,7 km-re található Bukit Indah meghódítása. Bebüdösítettük magunkat a szúnyogriasztóval, majd irány a dzsungel. A Canopy Walkway elágazásáig meglehetősen unalmas és könnyű volt az út, viszont szemmel láthatóan kevesebb emberrel találkoztunk út közben, s így eső után sokkal aktívabbnak tűnt az élővilág is. Láttunk például egy 7 egyedből álló majomcsapatot, melyek hangos kiabálások közepette ugráltak egyik fáról a másikra. 

Amikor elértünk a tegnap már látott, elrettentő kiírásig („Beyond this point you should engage a guide”), felhúztunk a lábszárainkat védő kamáslikat, mivel a volt parkőr reggeli közben külön felhívta a figyelmünket, hogy így esőt követően rengeteg piócára lehet számítani.

A túra innen kezdett igazán izgalmassá válni, mivel a kiépített járda csak a Canopy Walkwayig tart, innen tovább csak az igazi túrázók merészkednek. Végre igazi dzsungeltúra hangulata lett az egésznek! Szűk ösvények, keresztbe kidőlt fák, belógó indák, göcsörtös fagyökerek, kisebb patakok, nagy szintkülönbségek, sáros, nedves talaj, puha avarréteggel és rengetegféle méretben és színben pompázó hangyával, pókkal, s egyéb állatkával. Útközben törtem magamnak egy túrabotot, mely hatalmas segítségnek bizonyult az út során. 

A Bukit Indah lábához érve, egy meredekebb domboldal előtt az alábbi figyelmeztető kiírást olvashattunk: „Climb only at your own risk.” Petivel egymásra néztünk. Nem igazán értettük, hiszen eddig is a saját felelősségünkre másztunk, miért figyelmeztetnek itt erre külön. Nem sokkal később megértettük, miért. Egy rendkívül keskeny, sziklás magaslatra kellett felmásznunk, melynek mindkét oldalán 10-20 méteres mélység tátongott. „Szüleim biztosan elájulnának, ha látnák, hol mászok végig…” – gondoltam magamban, úgyhogy még a szokásosnál is óvatosabban haladtam tovább. Miután magunk mögött hagytuk a veszélyes, sziklás részt, még egy 15 métert kellett felkapaszkodni a csúcsig. 

Miután felértünk a Bukit Indah tetejére, csodálatos kilátás tárult a szemünk elé. Végeláthatatlan esőerdő amerre csak a szem ellát, mindössze az alant csordogáló Tembeling-folyó töri meg a dimbes-dombos erdőséget. 

 

Tízórai gyanánt elfogyasztottuk a kisboltban vett Tiger kekszeinket (mely a mi Pilóta kekszünkhöz hasonlít), körbefotóztuk a tájat, s megtisztítottuk a kamáslijainkat az alig centi hosszú, de annál harciasabb piócáktól. Ezek a kis vérszívó görcsök félelmetesen kitartóan tapadtak a kamáslira, úgyhogy eltartott egy kis ideig, míg megküzdöttünk minden harcias egyeddel. Ebből is látható, mennyire jó szolgálatot tett az Anya által, vastag kabátanyagból varrt kék kamásli – ahogy végignéztem a precízen elkészített ruhadarabon, teljesen elérzékenyültem, s rettentően elkezdtek az otthoniak hiányozni…

Miután kipihentük magunkat, kicsivel délután egy óra után elindultunk visszafelé. Semmivel sem volt könnyebb lefelé jönni, de mégis gyors, dinamikus tempót diktáltunk – ennek köszönhetően úgy dőlt rólunk a víz, mint még ezelőtt soha. Nem gondoltam volna, hogy ennyit valaha képes leszek izzadni! 

A Canopy Walkway előtt levettük a kamáslit, melyen legalább 4-5 új pióca csüngött. Bár remek időt jöttünk visszafelé, de így is már elmúlt délután 3 óra mire kiértünk a park bejáratához. Sietnünk kellett, mert elvileg legkésőbb 4-ig el kéne indulnunk a bumbunhoz, és még nem is ebédeltünk, valamint az éjszakára kiviendő cuccokat is össze kell pakolnunk. A tegnapi roti canai-os helyet, amit a francia pár ajánlott most sem találtuk nyitva, így betértünk az egyik vízen úszó étterembe (Wen’s Floating Restaurant), ahol szójaszószban úszó, sárgatésztás csirkét kértünk zöldséggel (12 RM). A meglepetésünkre egyértelműen a levesek kategóriájába tartozó, enyhén csípős ételt kaptunk, mely messze a legfinomabb volt, amit eddig a dzsungelben ettünk. Desszertnek banános palacsintát kértünk, ami annyira meghozta a kedvemet a rövid, tömzsi, viszont rendkívül ízletes helyi banánhoz, hogy vettem is három darabot az étterem tetejéről lógó fürtről. (Darabja mindössze fél ringgitbe került.)

Evést követően aztán visszasiettünk a szállásra – már amennyire teli hassal lehetett sietni – bepakoltuk estére a hálózsákot, a fejlámpát, majd irány vissza a parkba. Szó szerint dőlt rólunk a víz, mindenünk koszos és legalább annyira büdös volt. A szokásos palackos vízre és a vízitaxira már előre kikészítettem a 2 illetve 1 ringgitnyi bankjegyet, hogy minél gyorsabban tudjunk haladni.

Minden sietség ellenére már délután 5 is elmúlt mire átértünk a folyó túloldalára és elindulhattunk a bumbununk felé (Bumbun Cegar Anjing). Az első párszáz méteren belefutottunk egy jámbornak tűnő varacskos disznóba, mely éppen a bungalók között bámészkodott. Nem akartuk kísértettük a sorsot, úgyhogy fényképezés nélkül gyorsan elsiettünk a helyszínről.

A 3,1 km-re található, 8-as számú vadleshez vezető út egyharmada kiépített, sőt egy nagy része már ismerős volt nekünk tegnapról. Amikor aztán letértünk a kiépített útról, felcsatoltuk a kamáslikat. 

Bár innentől sokkal csúszósabb terep következett, nagyobb szintkülönbségekkel, így is sikerült szinte rekordidőnek számító 75 perc alatt 500 méternyire megközelítenünk a célt, amikor egy nem várt akadály állta az utunkat: a tegnapi esőzésektől ötszörösére duzzadt Tahan-folyó!

A balra mutató jelzőtábla (Bumbun Cegar Anjing / River Crossing) világosan mutatta haladási irányt, mely akárhogy is néztük, a folyón át vezetett. A parthoz kimenve azonban a legszörnyűbb gyanúnk igazolódott – nincs itt se híd, se hajó, se vízitaxi, a gázlót pedig teljes egészében elmosta a megáradó folyó. Némi tanakodás, káromkodás után Peti úgy döntött, megnézi milyen mély a víz és megpróbál valahogy átkelni.

Mivel későre járt (este 7 körül lehetett) nem is teketóriázott sokat, ledobta a cipőjét, zokniját, feltűrte a nadrágszárát, majd hátizsákostul belemászott a Tahan-folyóba. 

Elmondása szerint a víz kellemes hőmérsékletű, viszont a sodrás még a part szélén is elég erős. Hősiesen megtett 5-6 métert az egyre mélyülő folyóban (miközben én lelkesen videóztam az árral vívott hősies párharcát), majd amikor már combközépig ért a víz és a sodrás időről időre kibillentette az egyensúlyából, végül – rendkívül bölcsen – visszafordult.

Ezzel tehát végleg meghiúsult az a vadregényes álmunk, hogy egy éjszakát a dzsungel közepén, egy vadlesen töltsük. Ráadásul időközben a sűrű erdőben szinte teljesen besötétedett, úgyhogy sietnünk kellett visszafelé, mivel délután 5 óra után már nem ajánlott a dzsungelben mászkálni. Amikor már az orrunkig sem láttunk, feltettünk a fejlámpákat és úgy folytattuk az utat. Egyszer csak Peti hirtelen megállt előttem:

-          „Állj meg egy pillanatra! És kapcsold le a lámpádat!” – mondta.

Ahogy kialudtak a lámpák fényei, nemcsak hogy immár tökéletes sötétség vett körül bennünket, de valami olyat hallhattuk, amit valószínűleg sosem felejtünk el: a dzsungel esti szimfóniáját. Az élmény egyszerre volt leírhatatlanul gyönyörű és félelmetes. Az összes állat – madarak, rovarok, bogarak, majmok – az éjszaka beköszöntével elképesztően megélénkültek, s egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. Hihetetlen érzés volt ott lenni! Úgy érzetük, hogy mi itt tényleg csak látogatók lehetünk…

A park bejáratához közeledvén, a kíváncsiság kedvéért ismételten tettünk egy gyors kitérőt a folyóparton (Lubok Simpon), ahol tegnap a sekély vízben a gyerekek fürödtek – hát most az egész partszakasz vízben állt, meg sem lehetett közelíteni. Most látszott igazán, mennyit is áradt a folyó egy nap alatt – beláttuk, tényleg esélytelen lett volna így átkelni rajta!

Visszaérve az emberekkel lakott részhez, gondoltuk balszerencsénket egy korsó sörbe fojtjuk a luxusszálloda bárjában, de szuper-feláras, 21 RM-es ártól majdnem hanyatt dobtuk magunkat, úgyhogy inkább kihagytuk ezt az alkoholizálási lehetőséget. Ezt követően visszabattyogtunk a hostelba, majd összepakoltunk a holnapi induláshoz. A hűséges túrabotjainkról készítettünk egy igen művészi búcsúképet, s beraktuk őket a bungaló lépcsője alá.

A mai fárasztó és szó szerint izzasztó nap után a fürdés maga a mennyei beteljesülés volt a számomra. Egy kicsit sem zavart, hogy a szikszalaggal leragasztott szúnyoghálós ablakon bemászott hangyákkal volt tele a zuhanyzó rész, szépen belemostam a hangyasereget a lefolyóban, majd élveztem a frissítő zuhanyozást.

Ezt követően nekiláttam összepakolgatni a cuccaimat, mialatt Peti igyekezett valamelyest fazonra igazítani a körszakállát, majd egy idő után megelégelte a pepecselést és inkább lekapta az egészet. Alig ismertem fel, amikor szakállmentesen kilépett a fürdőből – utoljára éppen 9 éve, még megismerkedésünkkor, az egyetemi gólyatáborban láttam őt szakáll nélkül! 

17. nap: Jerantuton át vissza Kuala Lumpurba (2013. augusztus 12.)

Bár mindketten rettentően sajnáltuk a kimaradt bumbunos élményt, annyi előnye mégis lett a dolognak, hogy így reggel nem kellett sietnünk, tovább alhattunk, tudtunk a szálláson reggelizni és nem került veszélybe a Jerantutba tartó busz, onnan pedig közvetlenül Szingapúrig menő vonat elérése sem.

Miután összeszedelőzködtünk, megreggeliztünk, körbefotóztuk a faházunkat, készítettünk egy-egy közös képet a parkőr barátunkkal, majd a csomagokkal kisétáltunk Kuala Tahan jelöletlen buszmegállójába, mely a helyiek útmutatása szerint a falucska egyik (gyakorlatilag egyetlen) kereszteződését jelentette. 

Mivel hozzánk hasonló hátizsákos turisták is várakoztak ott az út mentén, úgy tűnt jó helyen járunk. Az egyre csak gyűlő tömeget elnézve igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy szükség esetén gyorsan fel tudjunk szállni.

A busz pár perccel tíz előtt gördült be a megállóba, s ahogy jósolni lehetett, megrohanta a várakozó tömeg. Helyi családok hatalmas pakkokkal, táskákkal igyekeztek feltuszkolni magukat, erre jött még rá a népes hátizsákos turistanépség, mint mi. Nagy szerencsénkre nemcsak, hogy sikerült felférnünk, de még ülőhelyünk is akadt. Ennek ellenére a matuzsálemi korú, alsó hangon 50 éves busz láthatóan nem ekkora embertömegre lett tervezve, főleg hogy külön csomagtartó híján mindenki az utastérbe szuszakolta föl az összes cumóját. Végül szinte mindenki fölpréselte magát, de olyan szorosan álltak az emberek, mint a heringek, ráadásul a szellőztetés kedvéért a sofőr nyitva hagyta a középső ajtót, amely így enyhén szólva balesetveszélyes volt. 

A jegy Jerantutig 7 RM-be került, melyet a fedélzeten lehetett megváltani egy nőtől. A busz meghökkentően pontosan, 10.00-kor indult, de ezt követően 1 és 3/4 órányi zötykölődés következett. A meredekebb emelkedőkön kínkeservesen erőlködve tudta csak felküzdeni magát a vén járgány, de mindannyiszor hősiesen teljesítette a feladatot. 

Útközben elképesztő szegény településeket is érintettünk – lepukkant fakunyhók és ócska bádogházak sorakoztak az út mellett –, de többnyire végeláthatatlan pálmaerdő övezte az utunkat. A tájat nézve eszembe jutottak, s elkezdtek hiányozni az otthoniak, különösen Anyukám, akinek ma van a születésnapja. Írtam neki egy SMS-t, s reménykedtem, minden rendben van velük otthon.

Az út feléhez érkezve kezdtünk gyanakodni, hogy feltűnően hosszú ideje jövünk már és Jerantut-ot még az út menti táblákon sem jelzik elő, úgyhogy megkérdeztünk az előttünk ülő két brit lányt, hogy ugye valóban a Jerantutba közlekedő buszon ülünk: „We hope so.” – hangzott a nem túl megnyugtató válasz.

Az ablakon kibámulva teljesen belemerültem a táj és a „Jerantut” tábla figyelésébe, amikor egy kanyargós részhez érve a középső, nyitott ajtó mellett kapaszkodó hölgy hirtelen felkiáltott. A sofőr azonnal befékezett, s mindenki felkapta a fejét. Hirtelen azt hittem, valaki kizuhant a buszból az egyik éles kanyarban, de mint kiderült, csak a nő 7-8 éves kisfia ejtette ki véletlenül az anyjának a retiküljét. Amint megálltunk, a fiú leugrott a buszról és visszaszalad a kanyarba a táskáért. Amint visszaért, mintha mi sem történt volna, indultunk tovább.

Háromnegyed 12-re értünk Jerantutba, ahol leszállást követően első dolgunk volt megkeresni a vasútállomást, hogy minél előbb megvehessük a Szingapúrba tartó vonatra a jegyet. Ez a messze földön híres, „Jungle Railway” néven emlegetett vasúti vonal, mely az északon található, thai határ melletti Tumpat városától a Taman Negara Nemzeti Parkon keresztül végig a Maláj-félszigeten egészen Szingapúrig tart. Naponta irányonként mindössze két vonat közlekedik – az egyik 14.20-kor, míg a másik hajnali 3.14-kor érkezik Jerantutba, ahonnan a Szingapúr északi határállomása, a Woodlands még 9,5 (!) órányi vonatút. A hosszú utazás ellenére rendkívül kíváncsian vártam a vonatozást, mivel a Jungle Railway-t Ázsia egyik leghangulatosabb vasútvonalaként tartják számon.

A pénztárhoz érve azonban lefagyott az arcunkról a lelkesedés – nemhogy a 14.20-as járatra nincs egy szem hely sem, de már a hajnal negyed 4-es vonat is már teljesen tele, így leghamarabb a másfél nap délutánival tudtunk volna elmenni. Na, neee, ki van zárva! Bepróbálkoztunk KL-el, de elképesztő módon, az ünnep miatt összes kuala lumpuri járat is megtelt a mai napra. Döbbenten néztünk Petivel egymásra – hát erre végképp nem számítottunk!

Visszasiettünk a buszpályaudvarra, hátha busszal valahogy vissza tudunk jutni Kuala Lumpurba, de ott sem jártunk sikerrel – legkorábban a másnap délelőtti járatra foglalhattunk volna csak. Némileg leplezve a pánik első jeleit, már az egyik taxist is megkérdeztük, mennyiért vinne el minket KL-be. Az elsőre behasalt 250 RM-es díjat 220-ig még lealkudtuk (a Lonley Planet szerint 200 RM az ára), de ott megrekedtünk. Mivel még ez is túl soknak tűnt, ezt csak vészszükség esetén akartuk igénybe venni.  Megsemmisülten, tanácstalanul néztünk egymásra, s mivel már a gyomrunk is kezdett korogni, arra a bölcs elhatározásra jutottunk, hogy mindenekelőtt együnk, majd gondoljuk végig a dolgokat. Kizárólag azért döntöttünk a főút mentén lévő Pizza Hut mellett, mert hatalmas kiírás hirdette az ingyenes wifit, amire most – a kaja mellett – a legnagyobb szükségünk volt.

Benyomtuk a barbeques pizzát, majd nekiláttunk feltérképezni a Szingapúrba jutás alternatív lehetőségeit. Végül négy opciót vázoltunk fel:

1.      Taxival KL-be (220 RM) + Air Asia repülővel még ma este tovább Szingapúrba (364 RM)

2.      Taxival KL-be (220 RM) + Tiger Airways repülővel másnap délelőtt 11-kor Szingapúrba (33 RM)

3.      Taxi KL-be (220 RM) + ma éjszakai vonat Szingapúrba (34 RM)

4.      várunk Jerantutban egy teljes a következő Szingapúrba tartó vonatra.

Az elsőt (túl drága) és az utolsót (értelmetlen és időpazarlás) csuklóból kizártuk, majd megegyeztünk abban, hogy Peti visszafut a vasútállomásra utánakérdezni a KL-Szingapúr éjszakai vonatnak, míg én megvárom itt a csomagokkal. Hamarosan hívott, hogy éppen maradt még néhány „superior class” (első osztályú) helyjegy 34 RM-ért, úgyhogy gyorsan megvettük azokat.

A nagy izgalom közepette szinte el is felejtettünk örülni a hírnek, miszerint egy szingapúri pár visszajelzett CouchSurfingen, hogy két éjszaka erejéig szívesen elszállásolnak minket.

Ezt követően visszamentünk a buszpályaudvarra és bepróbálkoztunk a pénztárban, hogy nem mondta-e esetleg valaki vissza a Kuala Lumpurba tartó buszra a jegyét. A pénztáros srác azt javasolta, várjunk még 20 percet, mivel akkor (14.00) indul a következő busz a fővárosba – ezzel párhuzamosan ígéretet tett, ha lenne két utas, akik mégsem jelennek meg, mi kapjuk meg elsőként a jegyeiket. Ezzel felsejlett a remény legutolsó szikrája, úgyhogy innen gyakorlatilag percenként lestük az órán a busz indulásáig hátralevő időt. Szerencsére még időben kérdeztünk utána a jegyeknek, mivel alig két perccel később egy brit pár is kuncsorgott fölös jegyekért, de a pénztáros állta a szavát, továbbra is nekünk volt elővásárlási jogunk. 10 perccel a busz indulása előtt még 6 üres hely volt a buszon, viszont a percek csigalassúsággal teltek. Már csak 4 szabad hely…3…(itt a britek szitkozódva továbbálltak)…2 szabad hely…huhh, micsoda izgalmak, teljen már az idő! Másfél perccel a busz indulása előtt végül biccentett a pénztáros, hogy mehetünk átvenni a jegyeket. Gyorsan fizettünk, majd a buszhoz kísért minket.

Fél lábbal már a busz lépcsőjére léptem, s drukkoltam magamban („induljunk már! Induljunk már!”), amikor az utolsó utáni pillanatban mégis megjelent az egyik hiányzó utas. Rendkívül dühítő volt, hiszen ha pontosan indul a busz, akkor esélye se lett volna elérni, s mi mehettünk volna potom 17 RM-ért Kuala Lumpurba.

De ez a hajó, pontosabban busz elment, s nem maradt más opció, mint a taxi. Gyorsan körberohantuk a pályaudvart, hogy megkeressük a briteket, hátha rá lehet venni őket, hogy társuljanak be a taxiköltségekbe. Szerencsére hamar megtaláltuk őket, s némi gondolkodás után rábólintottak az ajánlatunkra. Amíg elmentek felvenni készpénzt egy ATM-ből, mi szereztünk egy taxit, aki fix 220 RM-ért vállalta fuvart.

Miután visszatértek a britek a pénzzel, bedobtuk a táskákat a csomagtartóba, majd irány KL!

A taxis finoman szólva is dinamikusan, már-már rally versenyzőket meghazudtoló módon vezetett, egymás után kerülgette az autókat, s az sem zavarta különösebben, ha ehhez a manőverhez a leállósávban kell mennie. Nyomta a gázt, mint a meszes, sokszor csak centiken múlott, hogy éppen elfértünk a többi kocsi mellett. A sokadik ilyen mutatvány után finoman felhívtam a figyelmét a sofőrnek, hogy nem sietünk sehová, cél inkább az, hogy egyben érkezzünk meg, mire némileg visszavett az őrült száguldásból.

Időnként próbálkozott beszélgetést kezdeményezni velem, de a rendkívül gyenge angolja miatt kész fejtörésnek bizonyult megfejteni a mondandóját. Annyit megtudtam tőle, hogy ezt az autót használtan 10.000 RM-ért (kb. 720.000 Ft) vette, míg egy új kocsi átlagosan 50.000 RM-be kerül. Mint mondja, pár éven belül szeretne annyi pénzt (kb. 64.000 RM) összespórolni, amiből már vehet egy 6 személyeset.

Útközben felhajtottunk az autópályára is – a bejáratnál kapott egy kártyát, ami alapján a kijárati kapunál kellett fizetni (potom 3 RM-et). Körülbelül 65 km-rel Kuala Lumpur előtt, mindenféle ok nélkül hirtelen bedugult a forgalom, több mint egy órával megnyújtva az amúgy sem rövid utazást.

Amikor aztán a távolban feltűntek Kuala Lumpur jellegzetes felhőkarcolói rendkívül kellemes, megnyugtató érzés fogott el. Jó volt visszatérni ide, kicsit úgy éreztük, mintha hazaértünk volna!

A taxis végül nem a KL Sentralnál tett ki minket, hanem valamilyen plázánál a Masjid Jamek mellett. Mindenesetre találtunk csomagmegőrzőt, ahol leadtuk a nagy hátizsákjainkat 3-3 RM-ért, majd Peti javaslatára elmetróztunk a KLCC-hez. Váltottunk szingapúri dollárt (SGD), vettünk egy néhány csokival töltött rotiboyt, majd kiültünk KLCC Parkba. Megírtuk Happyéknek, hogy rövid időre ismét a városban vagyunk, hol találnak minket, ha van kedvük, fussunk össze. Hamar érkezett is a válasz, hogy bár egy kis késéssel, sietnek majd ide.   

Chui és Happy nem sokkal később meg is érkezett, rendkívül örültek nekünk. Gyors élménybeszámolót tartottunk nekik az elmúlt két hétről, majd ők is elmesélték, mi történt azóta, hogy elmentünk. A legbizarrabb történet kétségtelenül a 3 koreai sráchoz köthető, akikkel a végére meglehetősen megromlott a viszonyuk.

Bár Happy rettentően feldúltan mesélte az esetet, annyira röhejesnek hangzott, hogy potyogtak a könnyeim a nevetéstől:

A történet az utolsó itt töltött éjszakánkhoz nyúlik vissza, amikor ketten közülük bealudtak a földön, míg a többiek mellettük a kései óra ellenére még jóízűen beszélgettek.  Az egyik édesdeden szunyókáló koreainak minden bizonnyal valami roppant kellemes álma lehetett, mivel időközben mindenki szeme láttára, álmában benyúlt a nadrágjába és a döbbent tekintetektől övezve elkezdte markolászni a micsodáját. Happyék őszinte megbotránkozására sűrű bocsánatkérés helyett csak harsány kacaj volt a válasz a még ébren lévő Jay Li részéről, aki ki is vívta a lányok ellenszenvét…

Alig egy órát tudtunk beszélgetni a lányokkal, majd indulnunk kellett a KL Sentralra. Természetesen újfent felajánlották, hogy kocsival elvisznek a plázáig, amit szíves örömest el is fogadtunk. Gyors búcsút követően felvettük a csomagjainkat, majd a KL Sentral felé vettük az irányt. Vettünk vizet az útra, majd lecuccoltunk a rendőrökkel őrzött bejárat mellé – érthetetlen módon egészen 15 perccel a vonat indulása előttig nem engedték ki a peronhoz az embereket.

Bevallom őszintén, másfélszeres feláras „superior class” jegyért cserébe elvártam volna egy bizonyos színvonalat (pl. kényelmesebb ülés, nagyobb lábtér, tiszta kocsi stb.), de ezzel alaposan mellélőttem. Az első osztályú helyünk ugyanolyan koszos, hideg és lepukkant kocsiba szólt, mint a másodosztályúaké, azzal a különbséggel, hogy még néhány olyan említésre méltó extrával is rendelkezett, mint például az őrülten zajos légkondi, a be nem csukódó ajtó, állandó huzat, WC-ből terjengő bűz és még sorolhatnám. 

Azt elég hamar éreztem, hogy itt a hőmérséklet később sem lesz egy cseppet sem melegebb, így hosszúnadrágot, extra pólót, polár pulcsit vettem még fel, majd még ennek tetejében belebújtam a hálózsákomba. Igyekeztem hosszas rendezkedés után valahogy úgy bevackolni, hogy minimalizáljuk a kényelmetlenséget és ne tűnjön az alvás lehetősége minden szinten elképzelhetetlennek. A folyamatosan zúgó, kerregő hangot adó, zajos légkondi, a megállás nélkül csapódó ajtó mellett csak úgy tudtam elaludni, hogy az Egyptaires párnámra dőlve, az iPad-et gondosan magamhoz ölelve a hálózsákban, fülhallgatóval és feltekert hangerővel hallgattam a kedvenc zenéimet.  

18. nap: Érkezés Szingapúrba (2013. augusztus 13.)

Kifejezetten jó teljesítménynek mondható, hogy még ilyen körülmények között is képesek voltunk aludni néhány órát. Amikor reggel fél 6 körül felébredtünk, akkor érkeztünk meg a Maláj-félsziget legdélebbi városába, Johor Bahru-ba, amely az utolsó malajziai település Szingapúr előtt. A vonat itt állt jó néhány percet, így én is felálltam kinyújtózni az elgémberedett végtagjaimat. Ekkor vettem észre, hogy alattam egy kisebb tócsa gyűlt össze, mely sokat sejtetően a szomszédos WC irányából csordogált oda. Gyorsan elpakoltam onnan mindenemet, de a kis fekete táskám, benne az útikönyveimmel már rendesen eláztak. A legrosszabbul a kis Top10 Singapore könyvem járt, abból facsarni lehetett volna a vizet.

Míg én az ázott cuccaim mentésével foglalatoskodtam, továbbindultunk – a következő és egyben végállomás, Woodlands következett, mely Észak-Szingapúr határellenőrző pontja is egyben. Ahogy közeledtünk a végállomáshoz, s átkeltünk a Malajziát Szingapúrral összekötő, hosszú, tengerszorost átívelő hídon, egyre hevesebben kezdett verni a szívem. Olyan hihetetlen! Mindjárt megérkezem Szingapúrba!

Mihelyst megállt a vonat, tengernyi ember özönlött be a vám- és határellenőrzési csarnokba. Nem győztünk csodálkozni, hogy egyes emberek milyen cuccokkal érkeztek – egy legkevésbé sem jómódúnak tűnő család például két hatalmas, ember nagyságú plazma tévével állt be a sorba. A várakozók mindegyike szorongatott és éppen hevesen töltögetett egy űrlapot (Declaration Form), úgyhogy mi is követtük a példájukat. Nyilatkozni kellett az utazás céljáról, időtartamáról, az egyes behozott tételekről és értékeikről, a szállás címéről („Hát erre mi is nagyon kíváncsiak vagyunk!” – jegyezte meg Peti.) és egyéb adatokról. Amikor aztán én kerültem sorra, izgatottan léptem oda az útleveleket ellenőrző hölgyhöz. Alaposan megvizsgálta a képemet, konstatálta, hogy nem áll olyan messze a valóságtól, majd végigpörgette a lapokat, mint egy unalmas regényt, s felém fordult:

-          „Hungary?” – kérdezte egy alig felfedezhető mosoly kíséretében.

-          „Yes. It is a nice country!” – feleltem büszkén, mire…BAMMM!!!

-          „Welcome to Singapore, Sir!” – mondta, miután elemi erővel belevágta a pecsétet az útlevelembe.

Ezzel hivatalosan is megérkeztem a Szingapúrba! Miután Peti is megkapta a maga pecsétjét, a szigorságáról híres vámvizsgálat következett. Felsorolni is nehéz mennyi mindent tilos behozni Szingapúrba – rágógumi, másolt CD-k, DVD-k, pisztolyformájú öngyújtók, veszélyeztetett élőlények és termékeik, pornófilmek, szexújságok, lázító és hazaáruló olvasmányok, tűzijátékok stb. És akkor még nem is beszéltünk az illegális drogokról és kábítószerekről, melynek már a puszta birtoklásáért is halálbüntetés szabható ki. A vámköteles áruk listája is hosszúra nyúlik, mivel a dohánytermékek, üzemanyagok mellett az összes 0,5% alkoholtartalom feletti ital után is külön vámot kell fizetni. Ha bármilyen vámköteles áru behozatala esetén elmulasztjuk annak az elvámoltatását, már önmagában bűncselekménynek számít, mely akár 10.000 SGD bírságot vagy azonnali börtönt vonhat maga után.

Pffff…végigolvastuk a figyelmeztetéseket Petivel, de nehéz mindezek után megszólalni.

-          „Ugye még véletlenül sincs nálunk semmi tiltott vagy vámköteles dolog?” – kérdeztem.

-          „Basszus…nálam vannak az ajándéknak szánt kis Unicumos és pálinkás üvegek!” – csattant fel Peti a táskáját túrva.

-          „Vámoltassuk el, nehogy ebből legyen probléma.”

Peti tehát beállt a pirossal jelzett „Goods to declare” sorba, ahol már előre kivette a táskájából a kis üvegeket. Miközben engem a túloldalon átvizsgáltak, fél szemmel láttam, hogy Petit az egyik vámos tiszt egy külön szobába kísérte. Na ne, teljesen lefagytam! „Nehogy már 2x 100ml tömény kicsapja náluk a biztosítékot, az már tényleg röhejes lenne!” – gondoltam magamban.

Nagyjából öt percet várhattam, mire Peti ismét felbukkant az ajtóban, ahol visszaadták neki az italokat, majd a gyors átvilágítást követően a fejét ingatva odajött hozzám:

-          „Na mi volt??! Mesélj!” – faggattam türelmetlenül.

-          „Hát…bevittek egy szobába, elkérték az útlevelemet és az italokat, majd mondták, hogy üljek le és várjak. A helyiség tele volt csomó gyanús, fura figurával. Ezt követően átkísértek egy másik irodába, ahol közölték velem, hogy szerencsém van, mert ez túl kicsi mennyiség, így nem kell elvámolni.”

Mint ahogy a kijárat felé baktatva megállapíthattuk a tanulságot – ha legközelebb Szingapúrba jövünk, tuti nem alkoholt hozunk ajándékba.

A terminálépületből kilépve egyből buszra pattantunk, mely egészen a legközelebbi MRT (Mass Rapid Transit) megállóig vitt minket. Mivel jobbára azt sem tudtuk merre van az előre, a helyiek segítségére kellett támaszkodnunk, akik szinte kérés nélkül elláttak minket tanácsokkal a megállókat és az irányt illetően. Annyit tudtunk, hogy egy bizonyos Choa Chu Kang MRT-állomásnál fogunk majd találkozni a helyi szállásadónkkal. Miután megérkeztünk a Marsiling megállóhoz, vettünk EZ-Link kártyát, mely az integrált tömegközlekedési hálózat összes járművén való elektronikus fizetésre szolgál. Az ára 12 SGD, amiből 7 SGD leutazható, a maradék a kártya vissza nem téríthető ára. Használata a kuala lumpuri Rapid KL kártyához hasonlóan egyszerű, gyors és praktikus.

Szingapúr négy (azóta öt) MRT-vonallal büszkélkedhet, melyek teljes egészében behálózzák a szigetet:

•   North-South Line (NS) – piros vonal, észak-déli irányba,
•   East-West Line (EW) – zöld vonal, kelet-nyugati irányba,
•   North-East Line (NE) – lila vonal, észak-keleti irányba,
•   Circle Line (CC) – sárga vonal, mely körbemegy a város körül,
•   (Downtown Line (DT) – kék vonal, melynek első szakaszát 2013. decemberében adták át).

Minden állomást egyértelműsítő kóddal láttak el, így a vonal kétbetűs kódja és a megálló sorszáma együtt könnyen azonosíthatóvá teszi őket. Minden MRT-megálló nevét kiírják és bemondják mind a négy hivatalos nyelven is – így angolul, kínaiul, malájul és tamilul. Mindemellett a metró szuper tiszta, szuper modern, szuper hatékony és szuper kulturált, minden óramű pontossággal működik. Mivel naponta közel 2,5 millióan használják a szingapúri MRT-t, nem csoda, hogy az ilyen szintű hatékonyság soha nem látott mennyiségű szabály betartatását vonja maga után. Például még aranyos kis népnevelő plakátokkal és felfestett nyilakkal még azt is meghatározzák, hol álljon a peronon úgy az ember beszállás előtt, hogy elkerülje a leszállókkal való tumultust. Szintén furcsa hallani, hogy kétpercente bemondják hangosbemondóval, hogy amennyiben valamilyen gyanús alakot látunk, azonnal hívjunk egy ingyenes zöldszámot.

A Marsilingtől mindössze 3 megállót kellett menni a piros (NS) vonalon Choa Chu Kang-ig, ahova megérkezve írtam egy SMS-t a szállásadónknak, Raymondnak, aki 10 percen belül meg is érkezett. A szimpatikus, 40 éves férfi feleségével (Joelle) és három gyermekével él a közeli lakótelepen, nem messze az MRT állomástól.  

Egyből hazakísért minket, ahol már elő is készítettek nekünk egy külön szobát matracokkal, ágyneművel és törölközővel, sőt még tejbe áztatott müzlit is kaptunk reggelire. Ezt követően kimostunk néhány koszos ruhát, mivel már minden szempontból vállalhatatlanul néztek ki, majd kikértük Joelle tanácsát, hogy hol lenne érdemes kezdeni a városnézést. A Bugis Street és az arab negyed környékét javasolta, úgyhogy megfogadva a tanácsát, erre indultunk el.

A piros (NS) MRT vonal egyik végállomásánál, Jurong East-nél (NS1/EW24) kellett átszállnunk a zöld (EW) vonalra, mely egészen a Bugis megállóig vitt minket. Ahogy feljöttünk a megállóból, az olcsó ruhaboltokról, butikokról ismert Bugis Street végében találtuk magunkat, majd innen indultunk el az Arab negyed felé. 

Alig tettünk meg pár métert, az egyik első dolog, amit az út mentén láthattunk egy figyelemfelhívó tábla volt, melyet a rendőrség helyezett ki annak érdekében, hogy szemtanúkat gyűjtsenek egy másfél hónappal ezelőtti halálos balesethez, mely éppen ezen a ponton történt. A kiírás legalább annyira megdöbbentő volt, mint amennyire tömör és lényegre törő – baleset pontos ideje, dátuma, szereplői (motoros vs. biciklis) és a hívható telefonszám. Rossz volt az egészbe belegondolni, főleg a Langkawin történtek után…

A North Bridge Road-on haladva végül eljutottunk a város egyik legkisebb etnikai közösségi negyedébe, az Arab Street környékére. 

A vibrálóan színes, hangulatos utcácskák híresek a kiváló textíliáikról, kézzel készített batikjaikról és bohém falfestményeikről.

Az Arab Street a muszlim közösség központjának tartott Kampong Glam szélén helyezkedik el. 1819-ben a britekkel kötött megállapodás értelmében ezt a területet kapta cserébe a trónkövetelő johori Hussein Shah szultán azért, hogy átengedje a brit Kelet-Indiai Társaságnak a Szingapúr fölötti rendelkezés jogát, melynek keretében elsőként egy kikötőt alapíthattak a szigeten. A szultán itt építette fel a – britek által adományozott pénzből és ír építész (Danis Santry) által tervezett – lenyűgözően szép, aranykupolás Szultán Mecsetet (Sultan Mosque), mely akár 5000 hívő befogadására is alkalmas. 

A mecset felé vezető, rendkívül hangulatos sétálóutcán, a Bussorah Street-en haladva Peti betért egy fotószaküzletbe venni UV-szűrőt és memóriakártyát venni a fényképezőgépébe. Jó sokat elpepecselt a boltban, az arab eladók mindenféle tuti cuccot rá akartak sózni. 

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre beszerezte amit kell és indulhattunk tovább megnézni az innen egy saroknyira található szultáni palotát (Istana Kampong Glam), mely napjainkban a Maláj Örökségi Központnak (Malay Heritage Centre) ad otthont. A jelenlegi épületet Szingapúr utolsó szultánja, Ali Iskandar Shah építtette 1840-ben.

Miután keringtünk egy kicsit a környező utcákban, kiértünk a Jalan Sultan-ra, megkerültük a Sultan Plazat, majd a kínai, európai és közel-keleti építészeti stílusjegyeket is magán viselő, Hajjah Fatimah mecsethez (Hajjah Fatimah Mosque) jutottunk ki, melyet már arról fel lehet ismerni, hogy a minaretje – a Pisai ferde toronyhoz hasonlóan – szemmel láthatóan meg van dőlve egyik irányban. A mecset érdekes módon egy rendkívül tehetséges női kereskedő, Hajjah Fatimah után nevezték el, aki férje halála után vette kézbe a vállalkozást, és olyan sikeresen felfuttatta, hogy hatalmas vagyonra tett szert.

Visszatérve a Jalan Sultanra, megcsodálhattuk kívülről Szingapúr első muszlim iskoláját, a 1912-ben épített Alsagoff Arabic Schoolt. Útközben több helyen haladtunk el hatalmas utcai konténerek mellett, ahol a penangi Hungry Ghost Festivalon is használt pokolpénzeket égették óriási mennyiségben.

Nem sokkal később kiértünk Szingapúr egyik legrégebbi útjára, forgalmas Serangoon Road-ra, mely Szingapúr indiai negyedét (Little India) szeli keresztül. A híres sugárút mentén a város legmeghatározóbb Hindu templomai sorakoznak, mint például a Sri Srinivasa Perumal Temple és a Sri Veeramakaliamman Temple, melyeket bár most zárva találtunk, elhatároztuk, egyik nap mindenképpen megnézzük őket. A Little India kisebb utcácskáiban barangolva teljesen más illatokkal, impulzusokkal, kultúrával találkozik az ember – arany ékszerek, illatos vágott virágok, díszes koszorúk, illatosított spirituális hindu füstölgők, ismeretlen fűszeres standok, színes textilek, jövendőmondók…egy teljes más világ, mint pár utcával odébb.

Peti javaslatára, ha már a Little Indiában járunk, egy indiai étterembe akartunk beülni ebédelni, melyet a Lonley Planet is kifejezetten ajánl. Miközben keresgéltük a éttermet, elhaladtunk egy világítástechnikai szaküzlet mellett, ahol egyből kiszúrtam – természetesen a legalsó polcon – néhány Tungsram és GE márkás izzólámpát.

-          „Úúú…Peti nézd! Tungsram normállámpa! Lehet, hogy ezt még én küldtem ide…hát nem fantasztikus?!” – lelkendeztem, mint egy kisgyerek.

A kiérkező boltos látva az örömömet, mosolyogva megengedte, hogy fotózkodjam a lámpákkal, majd folytattuk tovább az étterem keresését. Nem sokkal később megtaláltunk, ám már rég bezárt mire odaértünk, így a Little India MRT-megálló mellett található hawkerközpontba, Tekka Centerbe mentünk kajálni.

A kínálat hatalmas, mindenféle kínai, maláj és indiai étel közül lehet választani. Miután rendelt az ember, csak meg kell mondani melyik számú asztalhoz ült le, oda hozzák ki az ételt, s ott lehet fizetni is. Kényelmes, nemde?

Én finom kínai húsos batyut, jaozi-t (饺子) ettem, melyet egy jéghideg Tiger sörrel öblítettem le. Evést követően metróra pattantunk, s a lila vonalon (NE) két megállót mentünk a Singapore River mentén található Clarke Quay-ig, melyet Sir Andrew Clarke-ról, Szingapúr második kormányzójáról neveztek el. A helyiek által csak „Klákki”-nak becézett egykori rakpart a 19. század végéig a kínai kereskedők egyik fő kereskedelmi központja volt, ahol egymást követték a folyó menti raktárak. Az 1990-es évek elején alaposan átszabták a környék arculatát és drága, luxus éttermeket, klubokat, boltokat alakítottak ki, s felújították az épületeket, megőrizve azok eredeti stílusát. A Clarke Quay nappali alapvetően csendes környék, ám az éjszaka beköszöntével elképesztően felélénkül, mivel Szingapúr legnépszerűbb szórakozóhelyei is erre találhatóak. Ezt követi a hasonlóan drámai átalakuláson átesett Boat Quay, mely mentén egykor a kereskedők hajói sorakoztak.

Ahogy sétáltunk a Szingapúr-folyó (Singapore River) mentén, alig akartam elhinni, hogy tényleg itt vagyok! Míg Peti tíz méterekkel lemaradva elmélyülten fotózgatott, végignéztem a lenyűgöző folyóparton, mely egyik oldalán Szingapúr toronymagas felhőkarcolói, míg a túlparton a szépséges gyarmati korabeli épületei állnak. 

Hányszor és hányszor láttam már ezt a jellegzetesen szingapúri városképet, fotón, dokumentumfilmen, könyvben…most viszont itt állok élőben! Mégiscsak sikerült eljutnom ide! Három hosszú évbe telt, de mégiscsak megcsináltam! A világ másik feléről eljutottam végre oda, ahova úgy éreztem egyszer mindenképpen el kell jutnom: SZINGAPÚRBA! Kavarogtak fejemben a gondolatok, s előtört belőlem minden érzelem, ami Szingapúrhoz kötött az évek során…az Exxonos idők, Noreen miatti boldogság, majd szenvedés, GE-s munkakapcsolatok, a Cherylhez fűződő mély barátság és a határtalan lelkesedés e kis ország iránt, amit sokan nem és soha nem is fognak megérteni… Megélhettem és valóra válthattam egy újabb álmot.

Peti közben beért engem, s bár látva, hogy potyognak a könnyeim, egy szót sem kellett szólnia, csak mint egy igazi jó barát, mosolygott és megveregette a vállam.

Átmentünk az Elgin-hídon (Elgin Bridge) a túlpartra, majd a szédítően magas felhőkarcolók tövében elsétáltunk Szingapúr egyetlen függőhídjáig, a Cavenagh Bridge-ig. Az 1870-ben átadott híd napjainkra már kizárólag a gyalogosforgalomra korlátozódott, viszont még mindig olvasható a fölöttébb viccesnek ható, Viktóriai-korabeli rendőrségi figyelmeztetés, miszerint „a 3 cwt (152 kg) fölötti súlyú, marha vagy ló vontatta kocsival átkelni TILOS!”.

Átmentünk a hídon, melynek túlsó felén az Ázsiai Civilizációk Múzeuma (Asian Civilizations Museuma) található. A folyóparton haladva nem sokkal később elérkeztünk Szingapúr alapítójának, Sir Thomas Stamford Raffles szobrához, mely azon a szent helyen áll, ahol 1819. január 28-án a brit Kelet-Indiai Társaság megbízottjaként először partra szállt a szigeten (Raffles Landing Site).

Raffles volt az, aki meglátta az akkoriban szinte lakatlan, dzsungellel borított kis szigetben rejlő potenciált, s felismerte milyen stratégiai fontosságú kereskedelmi útvonalak mentén fekszik. Egyezséget kötött a Johor Szultjánja címre pályázó, trónkövetelő Husseinnel, hogy egy a brit Kelet-Indiai Társaság felügyelete alatt álló kereskedelmi kikötőt hozzon itt létre. Alig 5 évvel később, 1824-ben immár az egész sziget brit fennhatóság alá került – természetesen a szultánnak adott tekintélyes életjáradék fejében. 

Raffles legnagyobb ötlete, mellyel Szingapúrt egy csapásra a tengerszoros legvonzóbb kikötőjévé tette, a szabad kereskedelem elvének meghirdetése volt. A kereskedők csak úgy özönlöttek ide a régióból, hogy itt kereskedhessenek, s itt állítsák fel a bázisaikat. Szingapúr masszív fejlődésnek indult, melyet Raffles kiváló városfejlesztési terveivel igyekezett megtámogatni. Jól megtervezett, strukturált, párhuzamos utcákat, jól körülhatárolt városrészeket és elkülönített etnikai negyedeket hozott létre, betiltotta a szerencsejátékokat, rabszolga-kereskedelmet és kakasviadalokat. Ő volt az, aki elindította Szingapúrt a máig töretlen fejlődés útján…  

Ahogy korábban hallottam, a szingapúriaknak egyik kedvelt találkozási pontja éppen Raffles hatalmas, fehér szobránál van, így stílusosan én is ezt javasoltam Cherylnek SMS-ben, hogy fussunk össze itt.

-          „Szerinted tudni fogja, hogy ez hol van? Miért nem valamelyik MRT-kijáratot javasoltad?” – kérdezte Peti.

-          „Jaj,  ne butáskodj, minden szingapúri tudja, hogy van a Raffles Landing Site! Ahogy emlékszem, ez az egyik legkedveltebb találkozási pontja a helyieknek, meg amúgy is, egy metrókijárat hatalmas, ott nem is biztos, hogy észreveszed a másikat.” – érveltem.

Nem sokkal később érkezett a válasz Cheryltől:

-          „Jesszus!! Raffles Landing Site, az hol van? A Fullerton Hotel mellett? Fogalmam sincs! Nem találkozhatnánk inkább az egyik MRT-megállónál?” – írta az SMS-ben.

Peti jót röhögött a jeleneten, míg én a fejemet ingatva megírtam Cherylnek, hogy találkozzunk inkább a Fullerton Hotelnél, azt talán nem téveszti el. Szépen visszabattyogtunk a Cavenagh Bridge végében magasodó, gyönyörű, gyarmati korokat idéző Fullerton Hotelhez, mely az egyik legelegánsabb, ötcsillagos szálloda egész Szingapúrban.

Némi késéssel befutott Cheryl is, s már a távolból vigyorgott, mint a vadalma.

-          „Végre itt vagy!!! Itt vagy Szingapúrban!” – mondta miközben átölelt.

 
Ezt követően sétálni indultunk a Marina-öböl (Marina Bay) mentén. Útközben meglátva egy fagyis standot Cheryl szeme felcsillant („Ettetek már szingapúri fagylaltot?”), de a választ már nem várta meg, s gyakorlatilag mielőtt még ellenkezhettünk volna, meghívott mindkettőnket egy-egy kukoricás fagyira, amelyet szeletekre vágva két vékony ostya közé téve kellett elfogyasztani.

A Marina Bay kínálja talán a legszebb és legjellegzetesebb látképet Szingapúrról, mely 2010-ben egy újabb döbbenetes látványossággal bővült, mégpedig a leginkább egy kecses hajótesthez hasonlító Marina Bay Sands nevű szuperluxus szállodával, mely az öböl túlsó felén magasodik a víz fölé.

Ezt követően sétálgattunk a közeli Esplande Parkban, melynek egyik fő látványossága az Esplande – Theaters on the Bay. A leginkább egy óriási duriánhoz hasonlító bizarr épület – a budapesti MÜPA-hoz hasonlóan – különböző kulturális eseményeknek ad otthont. Helyet kapott benne egy 1600 fős koncertterem, egy 2000 fős színház, külön könyvtár, hangstúdió, képgaléria és bevásárlóközpont is. Ahogy Cheryl mesélte, ő is több alkalommal lépett már fel itt az Esplandéban.

Innen aztán szépen lassan már az esti vacsora helyszín felé vettük az irányt, ahol Cheryl barátja már egy előre lefoglalt asztallal várt minket. Ezen a kívülről teljesen jellegtelen kis helyen szolgálják fel – Cherylék szerint – Szingapúr legfinomabb rizses csirkéjét (Hainanese chicken rice), ami a hatalmas tömegből ítélve nem tűnt egy megalapozatlan állításnak. 

Amint megérkeztünk, Cheryl barátja meg is rendelte az alapanyagokat, amiket az ételhez aztán felhasználhatunk. Mindegyik asztalon található egy mini gáztűzhely, ahol egy lábasban vizet kell forralni, amiben aztán a legkülönbözőbb alapanyagokat, mint például komplett csirkedarabokat, májat, halszeleteket és golyócskákat, rákokat, tintahalat, disznóhúst, tojást, zöldségeket és ki tudja még mi mindent lehet megfőzni, majd csípős, fűszeres szószba mártva egy kis rizzsel elfogyasztani. Már önmagában ez így rettentően finom volt, ám a végén, amikor már szinte mindent megfőztünk és megettünk, a főzővíz egy elképesztően ízletes levessé változott, melyet vagy önmagában, vagy pedig a rizsre öntve lehet fogyasztani. Stílszerűen a mennyei vacsorához egy-egy jéghideg Tiger sört ittunk, amely tökéletes kiegészítőnek bizonyult Szingapúr egyik nemzeti ételéhez. Egy személyes sikerélményt is elkönyvelhettem vacsora közben – sikerült kínaiul rendelnem rizst a pincértől.

Miután jól megvacsoráztunk, kimentünk kocsival a Clarke Quayhez, hogy sétáljunk egy kicsit a fokozatosan élénkülő éjszakai forgatagban. 

Cheryl javaslatára kipróbáltunk egy japán fagylaltkülönlegességet (Hokkaido Ice Cream), melyet gúlaalakban kentek a tölcsérre, ráadásul két bizarr ízben-színben (szürke színű mákos és világoszöld színű zöldtea ízben) kaptunk. Akárhogy is igyekeztünk meggátolni, Cheryl itt is – csakúgy, mint a vacsoránál – meghívott minket és nem engedte, hogy bármit is kifizessünk.

Amikor már meglehetősen későre járt, ideje volt elbúcsúzni Cheryléktől, hogy lehetőleg nem túl későn érjünk haza Raymondékhoz. Megbeszéltük Cheryllel, hogy holnap 8.30-kor találkozunk a Tekka Market-nél és együtt reggelizünk. Ezután kivittek minket az egyik MRT-megállóhoz, ahonnan visszametróztunk Choa Chu Kang-ig. Sajnos alaposan elszámoltuk magunkat az idővel és sikerült rettentően későn, éjfél körül megérkezni, amelyet nagyfokú tapintatlanságnak tartottunk a magunk részéről, főleg mivel kisgyerekes család szállásolt el minket. Hála égnek nem volt ebből probléma, Raymond mosolyogva fogadott minket és érdeklődött, hogy telt a mai nap.

A szobánkban kellemes meglepetés is várt minket – Joelle kivasalta a délután kimosott ruháinkat. Ezután gyorsan lefürödtünk, majd lefeküdtünk aludni. 

19. nap: Szingapúr: Colonial District (2013. augusztus 14.)

Amikor reggel, frissen kipihenten felébredtem, két dolog jutott hirtelen az eszembe: 1.) ma van Apukám születésnapja, 2.) ismételten elaludtunk (7.50), így minden bizonnyal lekéssük a találkát Cheryllel.

Gyorsan összekaptuk magunkat, majd elrohantunk a MRT-megállóba, ahol megtapasztalhattuk a hamisítatlan reggeli tömegközlekedési csúcsforgalmat. A hatalmas tömeget külön világító botos alkalmazottak menedzselték és tartották kordában, hogy a vonatok érkezése után, a fel-le szálláskor kialakuló tumultusban senkinek se essen baja. Nem elég baj, hogy a vonatunkra hosszú perceket kellett várni, de másfél megálló után megálltunk a pálya közepén, mivel az előző vonat még a megállóban tartózkodott. Jó negyedórát tartott a kényszerű szünet, miután tovább indulhattunk. Megírtam Cherylnek, hogy nem fogunk odaérni időben, így inkább átraktuk a találkát ebédidőre (12.15).

Így hát végül a Raffles Place felé vettük az irányt, amely Szingapúr virágzó gazdasági és bankszektorának a központja, itt találhatóak a városállam legmagasabb felhőkarcolói is. Még lent az MRT-állomásnál lévő pékségnél vettünk vizet és két csokival töltött bucit reggelire, majd kimentünk a Marina Bay peremén található Merlion Parkba, ahol Szingapúr jelképe, az oroszlán fejű és haltestű mitikus lény, a Merlion szobra áll. Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy bár Szingapúrt „lion city”-nek, azaz az Oroszlán városaként is emlegetik, az oroszlán soha sem volt őshonos a szigeten.

Kimentünk tehát a parton lévő hatalmas turistatömegbe fényképezni a Merliont, ahol alaposan meg kellett küzdeni a legjobb fotózós helyekért. Szinte képtelenség volt úgy képet készíteni, amelybe legalább egy-két végtag ne lógjon bele. 

Kifejezetten jól jött az a sötét felhőkkel és villámlással érkező vihar, amely szerencsére elkergette a félősebbeket a stégről. Végül sikerült készíteni néhány jó képet, majd mi is jobbnak láttuk behúzódni az egyik közeli kávézóba, mielőtt heves trópusi felhőszakadás tört a városra. 

Úgy tűnt, a helyiek az élet legtermészetesebb velejárójának tartják az ilyen spontán, hirtelen jött záport – egyrészt mindenkinél mindig van esernyő, vagy ha mégsem, behúzódnak egy fedett helyiség alá, majd ha elállt az eső, mennek a dolgunkra, mint ha mi sem történt volna.

Amikor alább hagyott az eső, az Esplande Park felé vettünk az irányt, hogy felfedezzük a város gyarmati kori negyedét (Colonial District). A II. világháborús hősi halott, Lim Bo Seng emlékművéhez érve egy egyenruhás iskolai lánycsoportba botlottunk, akiknek a tanára éppen beszédet mondott az emlékműnél. A kislányok számára valószínűleg mi sokkal érdekesebbek lehettünk, mint a tanár mondandója, mivel többen közülük mosolyogva integettek felénk.

A park mellett található a Padang hatalmas füves területe, ahol az 1830-as évek óta tartanak krikettmeccseket és egyéb sportmérkőzéseket. A Padagot szinte minden irányból fontos, gyarmati korból származó épületek veszik körül: délnyugati végében áll a Singapore Crickett Club, melynek épületét 1884-ben emelték, s előkelő sport- és társasági klubnak számít.

A Padag túloldalán a gyönyörű szép, klasszikus építészeti stílusú régi Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) épülete, mely 2005-ben adta át funkcióját a mögötte épült, modern épületnek.

Mellette az 1929-ben épült, neoklasszikus stílusú, 18 korintiai oszlopot felvonultató Városháza (City Hall) uralja a látképet. Itt jelentette be a korábbi miniszterelnök, Li Kuan Ju a Malajziától történő elszakadást és Szingapúr függetlenségét 1965. augusztus 9-én – azóta ez a nap a hivatalos nemzeti ünnepe az országnak.

Körbesétáltuk a Padangot, ám a legtöbb fontosabb épület – mint a Singapore Crickett Club, a Városháza és a Legfelsőbb Bíróság – felújítás alatt állt. Szintén fel volt állványozva a Singapore Crickett Club mögött található, a gyarmati kori építészet egyik kiváló remekművének számító, Victoria Theater and Concert Hall is, mely 1862-es építése óta szolgált már városházaként, színházként, kórházként, koncertteremként. Közvetlenül mellette az 1820-as években épült Régi Parlament (Old Parliament House) áll, amely Szingapúr legrégebbi kormányzati épülete. A 2004-es felújításokat követően Művészeti Galériává (The Art House) alakították át. Érdekesség, hogy a kertjében látható bronz elefántszobrot V. Rama thai királytól kapta a város még 1871-ben.

Megkerülve a háztömböt, a Városházával szemközti, hófehér, anglikán Szent András templomnál (St. Andrew’s Church) lyukadtunk ki, amely a bőkezű skót kereskedők adományai nyomán Skócia védőszentjéről lett elnevezve. 

Innen azonnal MRT-ra pattantunk, hogy még időben odaérjünk a Cheryllel való találkozási pontra. Megkerestük a Bugis MRT-megálló közelében található Kwan Im Tong Hood Cho templomot, mely előtt Cheryl már várt ránk. 

A hagyományos kínai templomban nagy volt a sürgés-forgás, rengeteg hívő imádkozott füstölgőkkel, illetve végeztek mindenféle furcsa rituálét. Az utóbbit Cheryl részletesen el is magyarázta. A hívők térdelve, kezükben egy számozott pálcákat tartalmazó dobozt rázogatnak imákat mormolva. Amikor kiesik az egyik pálca, fognak két egyforma, aszimmetrikus piros követ és dobnak velük. Ha az eltérő felükre esnek, megnézik a pálcára írt számot és a hozzá tartozó isteni üzenetet, jóslatot, jókívánságot. Ha nem tetszik a kapott jóslat, vagy mindkét kő ugyanarra a felére esett, visszateszik a pálcát és kezdik az egészet elölről.

Miután körbejártuk a templomot, csatlakozott hozzánk Cheryl egyik barátnője, majd elmentünk közösen enni egy közeli hawkerközpontba. A hatalmas tömegre való tekintettel mindenki beállt egy-egy kifőzde előtti sorba, majd amikor beszereztük az egyes kajákat, osztozkodtunk a fogásokon. 

Én black carrot cake-ért álltam sorba, mely bár répatortára egyáltalán nem hasonlított, de kiváló választásnak bizonyult, amiért megérte kivárni a hosszan kígyózó sort. A többiek is érdekes ételek hoztak, ettünk még halas laksát (laksa with fish), garnélarákos tésztát (prawn noodles), valamint egy kóstoló erejéig kipróbáltuk Cheryl disznógyomorból/vastagbélből készült fűszeres kajáját is, de ez már túl extravagánsnak bizonyult a számunkra. 

Innen ebéd után egy közeli kávézóba (Toastbox) mentünk, ahol olcsó és jó helyi kávét lehet kapni. A fizetéskor a villámgyors reflexeimre is szükség volt, hogy Cheryl előtt tudjak fizetni, így ezúttal én hívtam meg mindenki mást.

A pihentető kávézást követően elbúcsúztunk Cheryltől, mivel 3 órára vissza kellett mennie tanítani (zenetanárként dolgozik), mi pedig elindultunk felfedezni a Kínai negyedet (Chinatown). Az odavezető úton megnéztük az első látásra katolikus templomnak tűnő Chijmes nevű, boltokat, éttermeket és művészeti galériákat tömörítő épületegyüttest. 

Az egykoron valóban jezsuita templomként és kolostorként funkcionáló épületből 1983-ban költöztek ki az egyháziak a külvárosba, míg az apácák által üzemeltetett kápolnát, egyházi iskolát átalakították úgy, hogy Szingapúr egyik kedvelt közösségi terét hozták létre. 

S valóban, hangulatos éttermek, kávézók sorakoznak az egykori kolostori kerengőkön, míg a belső udvart parkos, szökőkutas környezetté varázsolták.

 

Az utca túlsó sarkán áll a híres luxusszálloda, a Raffles Hotel. Némi hezitálás után besomfordáltunk az egyik hátsó bejáraton, így körbenézhettünk ebben a csodálatos épületben.

Az 1887-ben átadott hotel az egyik kötelező látnivaló Szingapúrban, mivel nagyszerűen példázza a hamisítatlan 19. századi gyarmati eleganciát. 

Bejártuk a kerengőket, felmentünk az emeletekre, ahonnan kiváló rálátás nyílt a belső udvarra, majd megtekintettük a főbejáratot, ahova egymás után gördültek be a Jaguárok, BMW-k, Mercedesek.

Ezután felszálltunk az MRT-ra a City Hall megállójánál és elmentünk a Kínai negyedbe (Chinatown). A régi és modern építészeti stílusok keveredése ezen a környéken is szembetűnő, de legalább annyira harmonikus. 

A Pagoda, Mosque, Temple, Terengganu és Smith Street által határolt területet még anno Sir Stamford Raffles jelölte ki a kínai közösség számára, mely hatását a mai napig érezni. Az egyik első átfogó városkonzerválási program keretében kezdték felújítani a kulturális örökséggel rendelkező épületeket, hogy megőrizzék a Kínai negyed egykori autentikus hangulatát. Egymás után bejártuk a Moque, Pagoda, Temple és Smith Street-eket, körülnéztünk a kínai utcai árusok forgatagában, majd megtekintettük Szingapúr legrégebbi hindu templomát, a Sri Mariamman Temple-t.

 

Mivel este 7 órára Raymondék meghívtak minket vacsorázni, ezúttal semmiképp sem akartunk későn érkezni, úgyhogy a délutáni csúcsforgalomban visszametróztunk a Choa Chu Kang-ig. Hazaérve Joelle már készítette a finom vacsorát, mely extra csípős csirkés tésztából és még csípősebb savanyúságból állt. Alaposan megkönnyeztem az étkezést, de mivel Tom Yum erősségét meg sem közelítette az étel, viszonylag könnyedén sikerült megbirkózni vele.

Mire végeztünk az evéssel már jó későre járt, ennek ellenére Raymondék felajánlották, hogy kivisznek kocsival a Marina Bay-be fotózni a város éjszakai fényeit. Természetesen azonnal felcsillant a szemünk az ajánlat hallatán, úgyhogy előkészítettük a fotós cuccokat és követtünk Raymondékat az autóhoz. Érdekesség, hogy az ő kocsijukon piros rendszámtábla van, melyet hétköznaponként csak csúcsforgalmi (7-19 óráig) időszakon kívül, illetve hétvégén és ünnepnapon lehet használni, viszont jelentősen alacsonyabb adót kell utánuk fizetni. Ha valakinek (piros rendszámmal) mégis a csúcsforgalom idején kéne használnia autóját, 20 SGD értékben ideiglenes online engedélyt (e-licence) kell váltania 24 órán belül, különben 5.000-10.000 SGD bírságot vonhat mindez maga után. A normál, teljes jogú, viszont magasabb adózású rendszámtáblák feketealapon fehér vagy fehéralapon feketebetűsek.

Első megállónk a Marina Baybe vezetett, amely valóban varázslatosan szépen festett éjszakai fényekben. Mivel Raymond és Joelle is tapasztalt fotósok, részükről a javaslat mindenképpen telitalálat volt. A Marina Bay Sand hotel, az üzleti negyed felhőkarcolói, az Esplande – Theathers by the Bay mind egyaránt teljesen más arcukat mutatták így este.

  

Ezt követően autóval megkerültük az egész öblöt, hogy látogatást tegyünk Szingapúr egyik legújabb látványosságánál, a 2012-ben átadott, Gardens by the Bay névre keresztelt ökoparkban. A futurisztikus parkot a fenntartható fejlődés jegyében alakították ki úgy, hogy 18 mesterséges, egyenként 25-50 méter magas „szuperfa” magasodik az ég felé, melyek mindegyike napkollektorral működik, sőt a szomszédos üvegházak szellőztető-csatornái és esővízgyűjtőiként funkcionálnak. 

Két szuperfát egy skywalk elnevezésű híddal kötöttek össze, melyről lenyűgöző kilátás nyílik nappal a szomszédos öbölre, míg a már emlegetett két üvegházban a világ minden tájáról összegyűjtött, közel 220.000 féle növényt lehet megcsodálni. Lélegzetelállító élmény volt az éppen kékes színben pompázó szuperfa-erdőben sétálgatni, a látvány döbbenetes és minden szinte megunhatatlan volt.

Közel félórát lehettünk itt, majd Joellék elvittek még minket körbenézni a Geylang kerületbe is. Az olcsó és finom kajáldái mellett Szingapúr vöröslámpás negyedeként is ismerik ezt a területet, ahol csak úgy hemzsegnek a prostik.

Innen már egyenesen hazafelé indultunk. Lefekvés előtt még összepakoltuk a cuccainkat, mert holnap átköltözünk az egyik belvárosi hostelba, mivel Raymondék csak két éjszakára tudtak minket elszállásolni.

20. nap: Szingapúr: Az állatkert (2013. augusztus 15.)

Amikor reggel 9 óra körül felébredtünk, Raymond már rég elment otthonról, így tőle nem tudtunk elköszönni. Joelle viszont felajánlotta, hogy a nagy hátizsákjainkat nyugodtan itt hagyhatjuk náluk, amíg megjárjuk az Állatkertet, úgyhogy szíves örömest éltünk ezzel a lehetőséggel.

Azt előre kiderítettük, hogy a #927 busz megy az Állatkertbe 15-20 percenként a Choa Chu Kang MRT állomás melletti buszmegállóból. Vettem egy csirkés szendvicset és egy vizet az egyik büfében, majd jóízűen megreggeliztünk.

A buszterminálról rengeteg busz indult szinte percenként, viszont a fémkordonos sorvezetőkvel és a színkódos, egyértelműsítő kiírásokkal olyan hatékonyan sikerült lekezelniük a tömeget és lekerülni a tumultust, tolakodást, hogy az tényleg hihetetlen!

Amikor aztán megérkezett a buszunk, két dologra kellett feltétlenül emlékeznünk: felszállás után és leszállás előtt közvetlenül is a jegyellenőrző érzékelőhöz kellett érinteni az EZ-Link kártyánkat. Ezt elég nehéz lett volna elfelejteni, mivel felszálláskor a sofőr rád szól, ha esetleg elfelejtenéd, s a busz belsejében pedig minden négyzetméteren ki van ragasztva egy politikailag szuperkorrekt „Remember to tap in and tap out” plakát, melyen az összes fontosabb szingapúri etnikum mosolyogva képviselteti magát (maláj férfi, kínai nő, indiai gyerek).

A belépőjegy a Szingapúri Állatkertbe (Singapore Zoo) már önmagában elég borsos, 22 SGD és akkor még nem is beszéltünk az olyan esetleges kiegészítőkről, mint a Night Safari 39 SGD-ért (ahol éjszaka lehet megfigyelni az egyes állatokat, amikor az a legaktívabbak) vagy a River Safari 25 SGD-ért (amelynek keretében egy mesterséges folyón haladva lehet szemlélni a vadvilágot). 

Mi jobbnak láttuk, ha megmaradunk a hagyományos állatkertnél, úgyhogy kivártuk a hosszan kígyózó sort, fizettünk, majd a kapott térkép alapján felindultunk körbenézni.

Láttunk krokodilt, kajmánt, fekete-fehér színű tapírt és édesdeden szunyókáló babirussza családot, majd következhetett az állatkert egy fő attrakciója, a fehér tigris. 

A hatalmas, gyönyörű állat egészen fenséges látványt nyújtott, ahogy fel-alá járkált a részére kialakított területen. Két példányt lehetett látni, az egyik önfeledten fürdött a kis tavacskában, míg a másik megállás nélkül járőrözött a szárazföldön. Fejenként legalább száz képet lőttünk el a tigrisekre az itt töltött közel félóra alatt.

Ezt követően következtek az ausztráliai állatok, élükön a kenguruval, majd az egymás fenekében turkáló páviánok, ázsiai elefántok, a legkülönbözőbb majmok, amiket csak el lehet képzelni, a kistermetű, mézimádó maláj medve, a gyökkettővel lépegető óriásteknős, a félelmetes komodói sárkány, békésen pihengető pumák, gepárdok. 

 

Amikor a zsiráfokhoz értünk, éppen nyilvános etetést tartottak, mely során kisgyerekek osztogathatták a nyelvüket nyújtogató zsiráfoknak a sárgarépát. 

Láttunk még aranyos rókamangusztát, árnyékban henyélő oroszlánt, bébi orrszarvút, a nagy melegben szerintem hőgutát kapó jegesmedvét, egy csapat flamingót és néhány borzasztóan ronda és bamba borneói nagyorrú majmot.

Nagyjából 4 óra alatt sikerült is bejárnunk az egészet, aminek a végére már igencsak kezdtünk telítődni az állatokból, ráadásul alaposan meg is éheztünk. Az állatkert elképesztően zsúfolt és legalább annyira túlárazott, drága ebédlője előtt állva alaposan elméláztunk az „együnk vagy ne együnk” kérdésen, majd inkább későbbre halasztva az ebédet, visszamentünk a cuccainkért Raymondék lakására.

Joelle segített nézni egy szimpatikus hostelt a neten, majd a vonalas telefonjukról felajánlotta, hogy felhívhatom Jacie-t, a szingapúri GE-s kolléganőmet, akivel másnapra megbeszéltem a találkozót. Odaadtuk Joelle-nek az ajándékba hozott italokat és megköszöntük a vendéglátást. Aztán éppen indulás előtt kaptunk egy üzenetet CouchSurfingen egy lánytól, hogy mégis el tudna szállásolni minket. Beszéltem vele telefonon, s kiderült, egy a belvárostól 40-50 percre lévő, távoli külkerületben lakik egy kollégiumban, amely hallatán inkább visszamondtuk az egészet és inkább fizetős, de városközpontban, a Little India negyed közepén található hostelt választottuk.

A hostelünk (Prince of Wales Hostel) tehát az indiai negyed szívében, a Dunlop Streeten található – narancssárga alapon fekete-fehér kutyafejes cégérére még korábbról emlékeztem. Még honlapon láttuk, hogy egy nagyszerű akciót hirdettek meg, miszerint 2 fizetett éjszaka esetén a 3. éjszaka ingyenes.

A recepciónál derült ki, hogy bár van még szabad ágyuk két fő részére, a 2-t fizet 3-at kap akciójuk csak június 30-ig tartott. Látva az elszomorodó ábrázatunkat, a recepciós odafordult a főnökéhez:

-          „Figyelj, mit gondolsz, megadhatjuk ezeknek a srácoknak a másfél hónapja lejárt kedvezményt?” – kérdezte a főnököt, aki ránk nézett, majd vigyorogva rávágta:

-          „Ja, persze, nyugodtan!”

Nem is mertünk hinni a szerencsénknek! Ezután a recepciós osztott-szorzott, majd valahogy kikalkulálta a minden képzeletet alulmúló végösszeget, amely 2 főre 3 éjszakára mindössze 54 SGD volt. Nem kérdeztem semmit, csak gyorsan kifizettem, nehogy még a végén meggondolják magukat. Ez pedig így azt jelentette, hogy az egy főre éjszaka ára reggelivel (!) 9 SGD, azaz alig 1620 Ft (!!!) volt.

Miután lepakoltunk, ideje volt egy újabb mosást beiktatni, mivel ismételten kifogytunk a tiszta ruhákból. Betöltöttük a mosógépet, majd elmentünk vacsorázni a két napja zárva talált indiai étterembe (Bismillah Biryani), ahol állítólag a város egyik legfinomabb biryaniját lehet kapni. Mindössze 100 métert kellett megtennünk, mivel a hosteltől két saroknyira, a Dunlop Street 50. szám alatt található a hírneve ellenére kissé lepukkant étterem. A biryani amúgy egy indiai eredetű fűszeres, rizses étel, melyet leggyakrabban csirkével (chicken biryani) vagy báránnyal (mutton biryani) készítenek. Az utóbbi valamivel drágább, ám állítólag sokkal finomabb, így mi is ezt kértük, italnak pedig mangós lassit választottunk. A bárányos biryani valóban kiválóra sikeredett a bárányhús elképesztően puha és omlós volt.

Evést követően visszatértünk a szállásra és beraktuk a második adag mosást. Ahogy tettem vettem viszont kezdtem érezni, hogy rosszalkodik a gyomron és a közérzetem sem éppen a legjobb. Nem tudom, hogy a biryani hatása volt-e vagy csak az egész napos koplalás és a kései ebéd okozta, de a lényegen nem változtatott, a fejem fájt és hasam pedig megállás nélkül háborgott. Hogy a szegény embert még az ág is húzza, mindezek tetejében elvesztettem a mobilomat is. Felforgattam mindent, hogy megtaláljam, de hiába. Petiéről megcsörgettük, ki is csöngött, viszont nem vette fel senki. Mivel Raymondéknál használtam utoljára, jobb ötlet híján, felhívtam őket. Kiderült, valóban náluk hagytam véletlenül a fotel szélén, úgyhogy megbeszéltük Raymonddal, hogy holnap reggel még mielőtt munkába indulna, elmegyek érte.

Ez a tudat némileg megnyugtatott, úgyhogy telefon hiányában Facebook-on írtam Cherylnek, hogy hol és mikor találkozzunk.

Bevettem egy mezimet és egy aszpirint, ittam sok vizet, ami jót tett a gyomromnak, így biztonsággal el tudtam indulni a városba. Peti szintén külön programot szervezett magának mára – egy középiskolai osztálytársával, Tamással futott össze, aki már egy ideje itt dolgozik kint, Szingapúrban.

Mire a Clarke Quay MRT-megállónál találkoztam Cheryllel, már egészen jól éreztem magamat. Nagyon örültem, hogy végre kettesben is tölthetünk egy kis időt, úgyhogy kiültünk beszélgetni a Clarke Quay menti rakpart szélére. Elnosztalgiáztunk a régi időkön és az elképesztően vicces, bulgáriai megismerkedésünkön. Olyan, minttha tegnap lett volna! 2012 júniusában éppen egy szófiai hostelben készülődtünk reggelizni az útitársammal, Anitával, amikor megjelent Cheryl és barátnője, Sying az étkezőben. Emlékszem, rendkívül feszélyezett a jelenlétük, különösen Cherylé, mivel első látásra Noreen-t jutatta eszembe. Mint kiderült, a reggeliző asztalnál kölcsönösen találgattuk a másik nemzetiségét, míg aztán valahogy szóba elegyedtünk. Amikor aztán kiderült, hogy valójában szingapúri (nem pedig fülöp-szigeteki, mint aminek elsőre gondoltam), rögtön egy csapásra szimpatikusabb lett, olyannyira, hogy a jóízű, félórás beszélgetés után azonnal elérhetőségeket cseréltünk, s lefixáltuk, hogy visszamegyünk Budapestre, összefutunk mindenképpen. A helyzet pikantériája ugyanis az, hogy ők is Magyarországról utaztak Bulgáriába nyaralni, mivel egy kétéves képzés keretében tanultak Kecskeméten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézetében.

Így is lett, miután ők is hazajöttek a nyaralásból, találkoztunk Pesten és beültünk sütizni egy kávézóba a Jászain. Sying már akkor sem szólt hozzá a beszélgetéshez, szinte végig Cheryllel folyt az elmélyült cseverészés. Sajnos mivel neki ezzel a nyárral véget ért a kétéves magyarországi képzése, pár nap múlva utazott is haza Szingapúrba. Az utazása előtti délután még egyszer találkozunk, s elmentünk sétálni a Duna-partra. Órák hosszat beszélgettünk, fel sem tűnt, ahogy elrepült az idő. Egy dologban azonban már akkor biztos voltam – egy kivételesen értékes, új barátot találtam meg a személyében, akivel már a kezdetektől teljes mértékig egy hullámhosszon voltunk és kölcsönösen úgy éreztük, mintha már évek óta ismernénk egymást. Nagyszerű érzés, hogy barátságunk azóta is tart, és büszkén sorolhatom őt a legjobb barátaim közé.

Már az utazás megkezdése óta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy végül miért nem tudott Cheryl a teljes utazás időtartalmára velünk tartani, főleg, mivel előzetesen ő volt az egyik leglelkesebb közülünk. Most mesélte el az indokokat, amit nem akart a többiek előtt megosztani…

Még múlt decemberben nagy fába vágta a fejszét és az iskolai zenetanári feladatai mellett kibérelt és berendezett egy saját zenei stúdiót, ahol magánórákat adott. Jól ment a vállalkozás, idővel sikerült saját ügyfélkörre szert tennie, azonban nyár elején, mint derül égből a villámcsapás, kiderült, a főbérlő a tudta nélkül továbbadta valaki másnak stúdiót, így kapott egy azonnali kilakoltatásra szóló felhívást. Jogi útra került az ügy, ami sok idegeskedéssel és költséggel járt, aminek tetejében még attól is félt, nehogy még azelőtt lefoglalják a drága zongoráját, mielőtt sikerült leszerveznie a költözést. Aznap, amikor találkoztunk Kuala Lumpurban, is még javában az ügyvéddel egyeztetett, így ilyen körülmények között nem tudott volna nyugodt szívvel utazgatni távol otthonról.

Kitárgyaltuk egymás magánéletét is – meséltem az Andival való megismerkedésünkről, a kapcsolatunkról, majd ő is mesélt a barátjáról, akivel immár 12 éve vannak együtt. Bár az évek során sajnos sok időt kellett külön tölteniük – Cheryl magyarországi és a srác indiai munkája együtt több évet jelentett – de ez úgy tűnik, csak erősebbé tette a kapcsolatukat. Hamarosan beadják a kormányzati lakásigénylést, hogy majd a házasság után kedvezményesen tudjanak lakást vásárolni. Mint mondta, ha legközelebb jövök Szingapúrba, már lesz saját otthona, ahol gond nélkül el tud majd szállásolni. Éreztem rajta, hogy még mindig lelkiismeret-furdalás gyötri amiatt, hogy nem tudott minket elszállásolni, de a kissé konzervatív anyukája hajthatatlannak bizonyult, a tekintetben, hogy egy férfi se aludjon ott náluk – akár lánya pasijáról, akár barátairól van szó.

Másfél órányi beszélgetés után buszra szálltunk, mellyel a Newton Food Centerig mentünk, ahol egy kis könnyed éjszakai hawkerezést csaptunk. A néhány fogást (saté csirke és disznó, valamint chilis csirkeszárny) pedig rendkívül népszerű, hűsítő cukornádból préselt itallal (sugarcane juice) öblítettük le.

Már majdnem hajnal 1 körül járt az idő mire végeztünk itt, úgy nem járt már busz hazafelé. Cheryl hívott taxit, mely engem is hazavitt egészen a hostelig. Megbeszéltük a holnap délutáni programot, majd elköszöntünk egymástól.

Petinek is élménydúsra sikeredett az este. A szingapúri viszonylatban is döbbenetesen jól kereső barátjával végigitták az éjszakát, sőt a Clarke Quay túloldalán (pár méterre tőlünk) fellőtték magukat 200 km/órás sebességgel a G-Max extrém kabinjával a szingapúri éjszakába…

A fürdéshez készülődve – teljesen ki is ment a fejemből – hiába kerestem a Georgetownban elhagyott sárga törülközőmet. Mivel azóta minden szálláson kaptam egyet kölcsönbe, nem is éreztem különösebben a hiányát – egészen eddig a percig. Törülköző hiányában végül jó adag papírtörlőkendővel törülköztem meg, amire még egy kicsit rásegítettem az automata kézszárítógéppel is. Biztos vicces látvány lehettem a koedukált közösségi fürdőben, annyi szent!

Lefekvés előtt még kölcsönkértem Peti okostelefonját, hogy másnap reggel időben ébresszen és el tudjak menni találkozni Raymonddal a mobil visszajuttatása érdekében. Gyakorlatilag, mint egy analfabétát kellett megtanítania a készülék használatára, mivel annyira nem szoktam hozzá az ilyen modern micsodákhoz. 

21. nap: Szingapúr: Találkozás a szingapúri kollégákkal (2013. augusztus 16.)

8.40-kor keltem fel Peti telefonjára, gyorsan összekaptam magamat, majd rohantam az MRT-hoz. Átszálltam a piros vonalra, mentem még 5-6 megállót, majd az egyik állomás kijáratánál találkoztam Raymonddal, aki már a távolból integetett. Nem is kellett kijönnöm a metró területéről, az ellenőrző kapuk fölött beadta nekem a mobilt. Sűrű hálálkodás mellett köszönetet mondtam mindenért, a szállásért, a telefonért, majd elköszöntünk egymástól. Ráadásul mivel ugyanazon vonalon mentem vissza, mint amelyen jöttem, s közben egyszer sem hagytam el az ellenőrző kapukat, így 2x 20 percnyi metrózás ellenére is csak az alapdíjnak számító 0,87 SGD vonták le az EZ-Link kártyámról

Amikor visszaértem a szállásra, Peti nagyban szépítkezett a fürdőben, s az elmaradhatatlan hajzselével igyekezett tökéletesre lőni a séróját.

Reggelire két szelet kenyeret és két lágy tojást kaptunk fejenként, melyből készítettünk egy könnyed tükörtojást, amit – kanadai módra – némi lekváros pirítóssal és kávéval jóízűen elfogyasztottunk.

A mai napra a Serangoon Road leghíresebb hindu templomait tartogattuk, melyek meglátogatását rövid nyitvatartási idejük miatt eddig halogattuk. Először a Sri Veeramakaliamman Temple-t kerestük fel, ahol már javában tartott a vallási szertartás. 

A hívők mezítláb, hosszú sorokban várakoztak, hogy a főoltárhoz járuljanak, ahol hindu papok egy üvegfal mögött valamilyen szertartást végeztek, miközben a többi pap vagy a templom közepén gyújtott kis tűz mellett ülve énekelte az imát vagy az oltár előtt osztogatott a híveknek valamilyen virágot. Az egész közeget – a hangokat, a szagokat, a zenéket – teljesen idegennek éreztem magamtól és zavart, hogy igazából nem értem, mi történik.

A néhány sarokkal odébb található másik hindu templom, a Sri Srinivasa Perumal Temple méreteit, befogadható hívőszámát és történelmi jelentőségét tekintve is jócskán fölülmúlta a korábban látottat. Az 1854-ben épített, Perumal istenségről elnevezett templom Szingapúr egyik legfontosabb és egyben egyik legrégebbi vallási épületének számít. A főbejárat fölött egy 20 méter magas, 6 szintes, szobrokkal sűrűn díszített torony, a Gopuram emelkedik. 

Belépve a templomba egy díszes mennyezetű, imádkozó csarnokba (mandapam) értünk, melyet több oldalról faragott oszlopok támasztanak alá. A hívők a főoltár elé járulva helyezhetik el adományaikat, ajándékaikat (gyümölcsöket, virágokat stb.), melyet hangos doboló zene kísér. 

Itt is a szertartás közepén érkeztünk, úgyhogy Peti legnagyobb örömére tucatjával lehetett fotózni a vallási áhítattól fűtött hívők átszellemült arcait.

Amikor az egyik hindu pap elmondta a mondókáját, egy trombitás menet indult a templom körül, mely során körbekísértek egy amolyan virágkoronás főpapszerűséget, akit hatalmas tisztelet övezett. Ezt követően a hívősereg pedig ételosztásra állt sorba a főszentély mellett.

Miután itt körbenéztünk, az egy saroknyira innen található félig buddhista, félig taoista Leong San See Temple-t látogattuk meg, ahol a szerzetesek szintén a szokásos napi szertartást végezték a csekély számú egybegyűlt előtt. 

S mivel még mindig nem volt elég a templomokból, az út túloldalán lévő Sakya Muni Buddha Gaya Temple-be is bekukkantottunk, amelynek legnagyobb látványossága egy 15 méter, 300 tonnás magas Buddha szobor. 

Ezzel nagyjából meg is teltem templomokkal erre a délelőttre, úgyhogy jeleztem Petinek, hogy nekem lassan találkozó van a GE-s kollégáimmal.

Felszálltunk az MRT-ra, ám míg én leszálltam a zöld vonal (EW) Tanjong Pagar megállójánál, ő továbbment Raffles Place-ig, megkeresni a szingapúri KPMG irodát.

Rendkívül izgatott lettem, ahogy kiértem a forgalmas Tanjong Pagar útra. Amióta csak elkezdtem a GE-nél dolgozni, napi kapcsolatban vagy a szingapúri irodával, kívülről tudom a címüket (Tanjong Pagar 240), mivel minden nekünk küldött rendelésükön szerepel. Minden gond nélkül sikerült megtalálnom a GE toronyházát, mely előtt néhány magas pálmafa lengedezett vidáman. 

Beléptem a bejáraton, ahol egy roppant kedves, közvetlen idős recepciós hölgy fogadott. Legnagyobb döbbentemre nem kért semmiféle személyazonosító kártyát vagy útlevelet, elég volt megadni az otthoni SSO számomat (GE azonosító kód) és már kaptam is egy ideiglenes belépőkártyát. A biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy a fényképezőgépemet be lehet-e hozni (itthon szigorúan tilos), mire a hölgy mosolyogva megnyugtatott, hogy természetesen. Azt már hozzá sem kell tennem, hogy az irodai öltözéktől is elég messze álltam a rövidnadrág-szandál kombinációval, amiért otthon páros lábban rúgnának ki. A hölgy felszólt telefonon Jacie-nek, majd pár perc múlva mondta, hogy felmehetek egyedül a hatodikra („Jé, én is a hatodikon dolgozom!”), már várnak rám.

Felérve Jacie széles mosollyal és tárt karokkal fogadott. Jó volt végre élőben látni, mivel őt nagyon bírom, s vele vagyok a legszorosabb munkakapcsolatban is. Ő az idősebb generációt képviseli (50-60 éves lehet), de alapvetően rendkívül fiatalos és jókedélyű hölgy. Belépve az irodájukban egy szintén ismerős hang köszöntött, amit a hétköznapok során többnyire akkor hallok, ha valamivel nagy gond van – ő pedig Sarah volt, Jacie főnöke. Rajtuk kívül még egy hölgynek örültem külön, Siew Hoon-nak, akivel szintén a kezdetek óta dolgozom együtt. Már szépen kerekedett a hasa, ugyanis kisbabát vár. Olyan hihetetlen, hogy még három hete a világ másik felén telekonferenciázunk egymással és a különböző lámparendeléseket intéztük, most meg itt vagyunk együtt, szemtől-szembe egymással.

Direkt megvártak engem az ebéddel, sőt Sarah még az egyik call-ját is lemondta a kedvemért. Így hát közösen lementünk enni az egyik közeli hawkerközpontba. Teljes mértékben rájuk bíztam magam a fogásokat illetően, ők pedig gyakorlatilag kirendelték nekem a fél menüt. Kértek például egy óriási chilis rákot, mely olyan hatalmas volt, hogy alig fért rá egy tányérra. Első ránézésre fogalmam sem volt, hogyan kéne egyáltalán neki kezdeni, pedig kaptunk hozzá külön páncéltörőt…aztán Jaciék elmagyarázták a rákevés mikéntjét. 

Az egész művelet kézi beavatkozást kíván, puszta kézzel kell letépni először a rák ollóját, amit a diótörőbe szorítva meg kell törni, majd az ujjainkkal (vagy akármivel, amivel az ember tudja) ki kell kaparni a rákhúst az összetört ollóból és a páncél többi részéről. A maradékokat mindenki a tányér mellé, az asztalra teszi – na, ezt képtelen voltam megszokni!

-          „Nyugodtan tedd az asztalra a maradékot!” – nyugtatott meg Sarah.

-          „Neeem, dehogy, nem szemetelek oda!” – feleltem.

-          „De mindenki oda teszi, utána pedig úgyis letörlik az asztalt!” – válaszolta mosolygva.

Ezzel együtt úgy ettem kézzel-lábbal, mint egy malac, de a Jacie megnyugtatott, hogy ez normális egy ilyen kajánál.

A chilis rák mellé még rendeltek disznóbordát (porkrib) és valamilyen érdekes panírba forgatott és kisütött garnélarákot, melyek szintén elképesztően finomak voltak. Inni balit kértem.

Az evés végeztével természetesen nem hagyták, hogy fizessek, pedig amennyi kaját rendeltek nekem, kisebb vagyon lehetett.

Az ebédet követően visszamentünk az irodába, ahol készítettünk néhány közös képet, majd megleptek egy-két kisebb ajándékkal (GE Pacific nyakbaakasztó, kulcstartó és okostelefonhoz speciális toll). Utóbbival kapcsolatban nagy nevetés tört ki, amikor kiderült, nekem, nehogy okostelefonom nincs, de 5-6 éves, ütött kopott Nokiát használok évek óta.

-          „Nahát, Magyarországon még nem ismerik az emberek az okostelefont?!” – kérdezték tágra nyílt szemekkel, mire megnyugtattam őket, hogy á, dehogy, csak én vagyok ilyen régimódi.

Ezen jót nevettek, majd Sarah megkért, hadd készítsen rólam és a muzeális értékű telefonomról egy képet, mivel ilyet ők már csak a retróboltban látnak.

Felajánlotta, hogy az irodai telefonjáról felhívjam Petit, így le tudtuk egyeztetni, hogy a Botanikus Kert melyik bejáratánál találkozzunk. Ezt követően elköszöntem mindenkitől, majd Jacie lekísért a buszmegállóba, ahonnan #75 busszal mentem a Szingapúri Botanikus Kert (Singapore Botanic Garden) keleti bejáratához (Tanglin Gate).

Itt aztán jó hosszan várhattam Petire a park gyönyörű, kovácsoltvas kapujánál, mivel összekeverte az utcaneveket, így csak félórás késéssel érkezett meg. Ezt követően elindultunk sétálgatni a magával ragadó szépségű botanikus kertben. 

Megnéztük a Hattyúk tavát (Swan Lake), a hangulatos Zenepavilont (Bandstand), a kisebb kerteket, majd a Pálmafalu (Palm Valley) becenévre hallgató pálmarengeteget megkerülve a Látogatóközpont (Visitor Centre) felé vettük az útirányt, ahol Cheryllel kellett volna találkoznunk. Nem sokkal később hívott, hogy ő is késik, mivel azonban még mindig egy dugóba ragadt buszon ül. Kihasználandó az időt, amíg megérkezik, visszamentünk megtekinteni a híres Nemzeti Orchideakertet (National Orchid Garden), ahol több, mint 1000 orchideafélét lehet megcsodálni. 

 

 

A belépőjegy 5.00 SGD, de olyan varázslatos virágokat láthat az ember, hogy mindenképpen megéri az árát. Az egyetlen csalódásként azt könyvelhetjük el, hogy az ajándékboltban nem lehet sem virágot, sem virágmagot venni, csak drága ékszert – pedig előre kigondoltam, hogy Anyukámnak majd valami jó kis orchideamagot viszek ajándékba.

Éppen végigjártunk az orchideakertet, mire Cheryl megérkezett – sajnos nem volt valami túl jó bőrben, fájt a torka és a megfázás első jelei mutatkoztak rajta. Mivel a mai napi rohanásban – elmondása szerint – alig ivott, vettem neki egy palack vizet.

Együtt elindultunk sétálni a parkban, majd a Zenepavilonnál készítettünk időzítővel néhány vicces képet magunkról. A jókedv garantált volt, mivel egyrészről Petiék halálra szívattak a közbe lábát vesztett kameraállványommal (a megcsonkulás körülményeit azóta is homály fedi), másrészről remekül szórakoztunk a háttérben giccsesebbnél giccsesebb esküvői fotókhoz pózoló friss házaspáron – azt hiszem náluk az óriás plüssszív égbe tartása volt a mélypont. 

Ezt követően kijöttünk a parkból majd felpattantunk egy olyan buszra, mely direkt Szingapúr leghíresebb bevásárlóutcáján, az Orchard Road-on jött végig, amely mentén szó szerint egymást követik a nagyobbnál nagyobb bevásárlóközpontok és plázák. A „shoppingolás” és plázajárás világa nem is állhatna messzebb a lelkivilágomtól, úgyhogy viszonylagos közönnyel viseltettem a megszámlálhatatlan bolt- és butikáradat iránt. Az egyik plázába – Cheryl kérésére – mégis bementünk, ahol az egyik zenei boltban vett valamit a diákjainak. Ezután egy mutatott egy japán boltot, ahol minden 2 SGD-ba került (ellentétben a mi „100 forintos” boltjainkkal, itt tényleg a címben szereplő áron kínálnak mindent).

Vacsorahelyszín gyanánt a Clarke Quay-t határoztunk meg, ahol Cheryl tudott egy kiváló japán éttermet (Hokkaido Ramen Santouka), amely a kedvencei közé tartozik. A több tízméteres sor és a borsos árú menü némileg megingatott minket a döntésben, végül azonban kivártuk a sorunkat (ez félórás sorbaállást jelentett). A kiváló étel hamar igazolta a jó döntésünket. Én egy jellegzetes japán levest, miso-t kértem, melybe a bambuszon és a fafülgombán kívül nem tudom még mi mindent tettek, de isteni finom íze volt.

 

Már majdnem végeztünk az evéssel, amikor Derrick is megérkezett – akivel szintén mára beszéltem le a találkozót –, s hozta a bájos thai feleségét, Meaw-t. Amíg Petiék is befejezték a vacsorát, kimentem hozzájuk az étterem elé beszélgetni, majd amikor a többiek csatlakoztak, együtt öten beültünk egy bárba iszogatni.

Rettentően örültem, hogy végül lehetőségem nyílt Derrick-kel is találkozni – ő egyike annak a kevés Exxonos kollégának, akire mindig jó szájízzel gondolok vissza. Kifejezetten szerettem vele együtt dolgozni, mert segítőkész, türelmes és érdeklődő volt a kezdetektől fogva, s érezni lehetett rajta, hogy ő is kíváncsi a monitor túlsó felén ülő egyénekre. Szeretem azokat a munkatársakat, akik meglátják a kollégáikban is az embert és nem csak az elvégzendő feladatokat várják el.

Emlékszem mindig határtalan csodálattal mesélt a thai barátnőjéről, akit szintén a munka révén ismert meg, mivel a lány a bangkoki Exxonnál dolgozott. Sikerült leküzdeniük a távolság állította korlátokat, összeházasodtak és most keresik a módját, hogy végre tényleg össze tudjanak költözni. Ahogy mesélték, az Exxon nemhogy támogatta volna, hogy Meaw egyszerűen átigazoljon a bangkoki irodából a szingapúriba, hanem teljességgel érthetetlen módon még kifejezetten ellenzik is az ilyesfajta mozgásokat. Hiába keres Meaw azóta is folyamatosan Szingapúrban állást, amíg nem talál valamit, nem mondhat fel Bangkokban.

Kíváncsi voltam, Derrick mit tud Noreenről és mit hallott a másfél évvel ezelőtti budapesti tartózkodásáról, de legnagyobb meglepetésemre elég rosszul informáltnak tűnt. Dióhéjban elmeséltem nekik a szakítást követő gyötrelmes félévünket, az értetlen, mániákus zaklatásba torkoló időszakot, amit Derrick elkerekedett szemmel és tátott szájjal hallgatott végig. Érdekes módon, Meaw kevésbé lepődött meg Noreen tettein, de ő is mélységesen elítélte amit és ahogy tett. A szavaiból úgy vettem ki, mintha ő is érezte volna Noreenban a ketyegő bombát.

Egy idő után Cheryl elköszönt, majd félórával később Derrick is jelezte, hogy hivatalosak még egy éjszakai mozizásra, így lassan indulni készültünk. Természetesen ő is meghívott minket és nem hagyta, hogy beleadjunk az italok árába. Készítettünk még egy közös képet velünk, majd elköszöntünk tőlük és hazamentünk a hostelbe.

22. nap: Szingapúr: Sentosa (2013. augusztus 17.)

A jól megszokott hosteles reggelivel (lekváros pirítós tükörtojással) indítottuk a napot, majd a Chinatown felé vettük az útirányt, ahol még mindenképpen el akartunk látogatni Szingapúr legrégebbi kínai templomába, az 1839-ben épült Thian Hock Keng Temple-be (天福宫). 

A tenger istenének, Ma Zhu Po-nak szentelt templomba jöttek anno a tengerészek hálát adni a Szingapúrba érkezést követően a sikeres tengeri útért. Érdekesség, hogy a fenséges templom eredetileg a folyóparton állt, majd a terület feltöltésével igyekeztek megvédeni az épületet az ár-apály folyamatos rombolásától. 

Építéséhez a hagyományokhoz méltóan kizárólag eredeti, Kínából importált alapanyagokat használtak, így például az épületben egy darab szöget sem találunk. Érdemes még kiemelni a díszes, aranyozott faragványokat a főkapu fölötti mennyezeten, a nagy tiszteletben tartott ősök emléktábláit és a tetőket díszítő, yin-yangot megtestesítő ikersárkányokat.

Miután bejártuk a templomot, betértünk vizet venni a pár házzal odébb lévő boltba. Alig tettünk meg innen számítva 100 métert, Petinek sikerült úgy elhagynia a táskájára erősített vizes palackot, hogy nem is lett már meg.

Miután túltette magát a vizes incidensen, javasolta, hogy keressük meg a Buddha foga templomot, amelynek valahol itt a közelben kellett volna lennie. Hiába volt mindkettőnknek térképe az útikönyvben, mégsem sikerült megtalálnunk, a valóság szemmel láthatóan egy harmadik verziót mutatott – vagy csak mi voltunk bénák.

Egy idő után feladtuk és elhatároztuk, elmegyünk inkább elindultunk a Sentosa szigetre. A Sentosa többféle módon is megközelíthető:

1.) Tömegközlekedéssel: sárga (CC) vagy lila (NE) MRT-val Harbour Front megállóig, ahonnan a Sentosa Express pár perc alatt átvisz a szigetre, ahol még további három megállója van, a legutolsó (Beach Station) egészen a strandnál;

2.)  Gyalog, a Sentosa Broadwalkon végigsétálva;

3.)  Kabinos felvonóval (Singapore Cable Car): a legdrágább, ellenben a legélvezetesebb opció mindenképpen ez, egy retúrjegy (csakúgy, mint az egyirányú) 26 SGD-ba kerül.

Peti nem igazán lelkesedett a 26 dolcsis kabinozásért, de végül beadta a derekát, így elsőként a Harbour Front MRT megálló felé vettük az irányt, ahonnan a kabinok is indultak a túlpartra. A beszállás előtt meglehetősen vicces használati utasítást kell végigolvasni a kabinokban betartandó viselkedési szabályokról – külön felhívják a figyelmet, hogy ne dobáljunk ki a kabinból különféle tárgyakat, például zajos gyerekeket. A kabinos utazás már önmagában hatalmas élmény, ugyanis lélegzetelállító kilátás nyílik a világ egyik legnagyobb és legforgalmasabb kikötőjére és messze belátni az egész Sentosát.

 

Maga a Sentosa jelenleg Szingapúr legnépszerűbb szabadidős- és pihenőközpontja, mely temérdek programmal és látnivalóval várja a szórakozni vágyókat. A sziget funkcióját tekintve korábban távolról sem számított a béke és nyugalom szigetének, amelyre a korábbi maláj neve (Pulau Balakang Mati, azaz a „halál háta közepe”) is enged következtetni. Rossz hírét több dolognak is köszönheti – állítólag az itt tomboló járvány irtotta ki az eredeti bugi őslakosságot, de az is közrejátszhatott, hogy évtizedeken keresztül véreskezű kalózok támaszpontjául szolgált. A későbbiekben az angol hadsereg használta védelmi célokra, s kiépítették rajta a Siloso-erődöt, ám a II. világháborúban a japánok így is meglehetősen könnyen foglalták el a szigetet. Az angol sereg 1971-es távozása után a kormány úgy döntött, inkább az idegenforgalom részére bocsátja a területet és rekreációs, turistaparadicsommá varázsolja a szigetet.

Ennél fogva a Sentosa egy igazi metamorfózison ment keresztül, mely alapos és kitartó tervezőmunka eredménye. Ahogy Raymond fogalmazott, „az egész szigeten minden, de szó szerint minden mű és mesterséges – a növények, pálmafák egyike sem őshonos, később telepítették őket, de még a tengerparti homok sem igazi, azt is később hozták oda.”

A Sentosa legnépszerűbb attrakciói közé sorolható a filmek világába kalauzoló Universal Studios, a Szingapúr történelmét viaszbábus kiállítás keretében bemutató Images of Singapore illetve a tengeri élőlények világába betekintést adó két óriási óceánárium, az Underwater World, illetve a nemrégiben (2012) nyitott, S.E.A. Aquarium. Utóbbira, mely nem mellesleg a világ legnagyobb akváriuma a maga 45 milliós literes méretével, még mindig akkora a túljelentkezés, hogy állítólagos több napos várólistával lehet csak bejutni az amúgy méregdrága (38 SGD) helyre.  

Ahogy megérkeztünk a kabinnal a Sentosára, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy itt aztán minden négyzetméteren el akarnak nekünk adni valamit, persze a szórakozás jegyében. Mindenféle árukapcsolása elképzelhető a belépőknek, ételeknek, italoknak, csak fogyassz, fogyassz, fogyassz és költs, költs, költs…

Mindehhez pedig (az egész szigeten!) andalító, rózsaszín zene szól, miközben mindenki boldog és mosolyog…na ez már tényleg sok volt mindkettőnknek!

Mivel különösebben semelyik vidámparkszerű helyre sem akartunk bemenni, megmaradtunk a tengerparti fürdésnél, úgyhogy irány a strand!

Hihetetlen, de még külön beachtram (strandvonat) is közlekedik a tengerpart felé, hogy még azt a tényleg kényelmes sétatávot se kelljen senkinek legyalogolnia – tényleg párszáz méterről beszélünk.

A sziget legnépszerűbb strandjára, a Palawan Beach-re sétáltunk ki. A vakító, perzselő napsütés közepette alig vártuk, hogy belecsobbanjunk a vízbe, mire kiderült, hogy mindketten a hostelben hagytuk a naptejet.

Ráadásul az összes nyilvános záras szekrény foglalt volt, így az egyikünk a parton maradt a cuccokkal, míg a másik fürdött. Furcsa és meglehetősen bizarr élmény volt egy pálmafás tengerparton lubickolni a tengerben úgy, hogy tőlünk párszáz méternyire hatalmas óceánjáró tankerhajók egész hada várakozott lehorgonyozva, melyek mögött 2-3 kilométernyire pedig a Jurong-sziget olajfinomító tornyai magasodnak – bár tény, ennek is megvan a maga hangulata!

Alig fürödtünk fejenként 4-4 percet, amikor szinte a semmiből hirtelen hangos dörgések közepette sötét felhők érkeztek, s piros zászlót lengetve kiparancsoltak mindenkit a vízből – hát ezen már tényleg csak röhögni tudtunk! A hirtelen feltámadó szélben hipp-hopp meg is száradtunk, viszont az eső végül mégsem kezdett el esni. Ezzel együtt ezt egy jelnek vettük, hogy ideje valóban indulni, ezért elmentünk lefürödni, majd újfent kiálltunk a szabadba megszáradni (törölközőm ugye továbbra sincs).  Ekkor azonban egy olyan jelenet játszódott le, amelyen a mai napig képtelenek vagyunk napirendre térni. A helyzet röviden a következő: a szigeten valamilyen futóversenyt tartottak (de őszintén, ki a fene akar futni 38 fokban?!), amelyről érkező néhány futó is betért ide a nyilvános tusolóba lefürödni. Voltak azonban olyanok, akik nem mentek be egészen a zuhanyzóba, hanem megálltak a bejárat mellett lévő lábmosó csapnál, kibújtak a futócipőjükből, lemosták a lábukat, felvettek egy tangapapucsot, víz alá tartották a futócipőt is (!), majd amikor az is szó szerint kiázott, fogták és a csuromvizes lábbelit berakták (rohadni) a sporttáskájukba! Huh, na ez az élmény több szempontból is emészthetetlennek bizonyult a számunkra.

Az úton visszafelé a cable carhoz eljöttünk egy papagáj show mellett, amit annak ellenére végigbohóckodtak szerencsétlen madárral, hogy a kutya nem ült a nézőtéren. Megnéztük még közelről a Merlion 37 méteres másolatát, amelybe fel is lehetne amúgy mászni, majd a kabinos felvonóval visszamentünk a túlpartra, a Harbour Front állomáshoz.

Úton visszafelé meg akartam nézni, keresett-e Cheryl telefonon, mivel nem egyeztettük még le a mai találkozó részleteit, amikor ismételten szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a mobilom újfent szőrén-szálán eltűnt. „Na nee, ez nem lehet igaz!!!” – gondoltam magamban, s reménykedtem, hogy egyszerűen csak a hostelben hagytam.

Mivel már jócskán elmúlt az ebédidő, Peti erősen favorizálta a „mindenekelőtt együnk” kezdetű tervet, de hajthatatlan voltam, előtte mindenképpen vissza akartam menni a hostelbe megnézni, hogy ott van-e. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megtaláltam a párna alatt. „Ha harmadszorra elvesztem, az már tuti végleges lesz!” – áldottam a szerencsémet.

A nagy izgalmak elmúltával beültünk a Tekka Marketbe ebédelni. Egy jó adag gőzölt és sült jaozi-t feleztünk el, melyet egy nagy palackos Tiger sörrel öblítettünk le.

Ebéd után – Peti kérésére – először a Raffles Place-hez metróztunk el, hogy a lemenő nap szép fényeiben tudjon művészi képeket készíteni az üzleti negyed felhőkarcoló-rengetegéről. Odaérve a fények távolról sem mutatkoztak olyan ideálisnak, mint amilyennek Peti szerette volna, de ettől függetlenül 10 perceket képes volt elszöszölni egyetlen kompozícióval. 

Már ekkor sejtettem, hogy ha ilyen tempóban fotózzuk körbe a Marina Bay-t is, az életben nem érünk oda a Bayfront MRT megállóhoz 18.15-re, ahova Cheryllel beszéltük meg időközben a találkozót.

Az kétségtelenül tény, hogy a Marina Bay így a késő délutáni órák valóban sokkal szebb, mélyebb színekben pompázott, mint bármikor korábban, de a nap éppen a felhőkarcolók mögött kezdett a horizont alá bukni, mely némileg rontott a képek fényviszonyán. (Peti kissé csalódottan konstatálta, hogy kora reggel kellett volna jönni.) Mindenesetre körbefotóztuk az öböl legjellegzetesebb részeit, majd siettünk a Bayfront MRT megálló felé, mely az öböl túlsó felén, a bizarr kinézetű luxushotel, a Marina Bay Sands alatti bevásárlóközpontnál található.

Azaz, hogy pontosítsak, csak én siettem – Peti különösebben nem zavartatta magát amiatt, hogy már így is közel 40 perces késésben voltunk. Nekem már a bőr kezdett lesülni a képemről, míg ő lazán elkódorgott út közben a legtökéletesebb fotótéma után nézve. Egy idő után meguntam, hogy állandóan utána rohangáljak és könyörögjek neki, hogy siessen, fogtam magam, és faképnél hagytam, találjon aztán meg minket, ahogy akar. Végül 50 percnyi késéssel érkeztem meg a megbeszélt metrókijárathoz és találkoztam Cheryllel, akinek fel sem tűnt a brutális késés, mivel ő maga is háromnegyed órával később érkezett. Na, szép kis bagázs vagyunk, fő a pontosság! :)

Nem sokkal később persze már Peti is eszmélt, buzgón csörgette a telefonomat. Lebeszéltük a találkozási pontot, de így is eltartott neki egy ideig, amíg önmagától sikerült megtalálnia minket. Amikor újra együtt volt a csapat, Cheryl mutatta az utat a hotel legfelső szintéjén lévő SkyBar-ba, ahonnan varázslatos kilátás nyílik a Marina Bay-re. 

Miután felértünk lifttel a felső szintre, két irányba lehetett továbbhaladni: az egyik a turisták számára fizetős (22 SGD) kilátóteraszra (observation deck) visz ki, míg a másik az egy szinttel fentebb kialakított SkyBar-ba vezet. Maga a SkyBar a Marina Bay Sands luxusszálláda exkluzív, elegáns bárja, melybe csak megfelelő öltözékkel (hosszú nadrág, ing) lehet belépni és a látványért cserébe melegen ajánlott azonnal fogyasztani is valamilyen méregdrága italt a kínálatból. Nálunk ezt Peti vállalta be – a 17 SGD-ba kerülő 0,33 l-es Asahi japán sör minden kortya egy kisebb vagyon lehetett, de neki ezzel együtt is megérte. Sajnos fotózni nem lehetett túl sok mindent, mert szinte minden irányban belelógott valami a képbe. 

Végignéztük a varázslatosan szép naplementét, mely során a lemenő nap lilás-narancsos színűre festette az egész égboltot, majd mihelyst besötétedett (és Peti is elkortyolta a sörét), lassan indulni készültünk. Alighogy kiértünk a lifthez, Cheryl véletlenül megtalálta a tárcájában a hotel vendégkártyáját, amit még akkor kapott, amikor a barátjával egyszer egy romantikus éjszakát töltöttek el ebben a szállodában.

-          „Próbálj meg ezzel kimenni a kilátóteraszra, hátha kiengednek akkor ingyen!” – javasolta lelkesen.

Egy próbát megér alapon, fogtam a kártyát, majd udvariasan köszönve felmutattam a kilátóterasz bejáratánál várakozó biztonsági őrnek, aki mosolygva utat engedett („Köszönöm, Uram!”), s már kint is találtam magam. A látvány döbbenetesen gyönyörű volt – nemcsak a teljes Marina Bay-t, hanem a fél belvárost is be lehetett látni. 

Egész estén keresztül el tudtam volna nézegetni ezt a páratlan kilátást, de Petinek is át akartam passzolni a nagyszerű lehetőséget. Átadtam neki a kártyát, amivel ő is gond nélkül ki tudott jutni a teraszra. Cherylnek hála, ismételten egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak.

Ezt követően vacsorázni indultunk, aminek már alaposan itt volt az ideje – Cheryl félpercente megjegyezte, mennyire éhes. Ezúttal egy kiváló kínai étterembe (Song Fa Bak Kut Teh) vitt el minket, mely szintén a kedvencei közé tartozik. Annyira éhes volt, hogy hosszas tanakodás után inkább magához ragadta a gyeplőt és rendelt mindannyiunkra, mivel annyira nem tudta kivárni, amíg döntünk a fogásokról. Elképesztően ízletes, oldalasból (pork rib) készített disznóhúslevest ettünk, melyhez ingyenes, „neverending refill” járt, azaz, ha a lé elfogyott, annyiszor hoztak egy új kancsónyit, amennyiszer csak kértük. Kaptunk még valamilyen fekete szószt (black sauce), főtt rizst és egy kis tálkányi apróra vágott chilit, melynek egy kicsiny darabjától is végigégett a torkunk. A chilit először a szószba kellett mártani, majd mindezt rácsorgatni a disznóhúsra, amelynek ettől valami egészen fantasztikus íze lett. Emellett ha a finom levessel megöntöztük a rizst, és hozzá ettük a chiliszószos disznóhúst, az ízek frenetikus, felejthetetlen kavalkádját kaptuk. Cheryl lelkesen ajánlgatta a disznóbőr darabokat is, mely szerinte a legfinomabb részei a malacnak, s bár mindketten hősiesen megkóstoltuk, a jó íze ellenére egyikünknek sem volt gusztusa többet kérni belőle.

Az utolsó szingapúri vacsoránk tehát fejedelmire sikerült, ráadásul Cheryl újfent meghívott minket. Annyira hálás voltam neki mindenért, s bár még nem jött el a búcsú ideje, már előre sajnáltam, hogy hosszú időre újból elválnak útjaink. Kértem Petit, hogy jó sok képet készítsen kettőnkről, aminek maradéktalanul eleget tett – Cheryllel jókat bohóckodtunk a kamera előtt.

 

Ezt követően MRT-ra pattantunk és elmentünk egy nagy hagyományokkal bíró, különleges boltba (Lim Chee Guan), ahol Szingapúr leghíresebb és legfinomabb bakkwáját készítik. A bak kwa egy kínai édes-sós, szárított húskülönlegesség, amit a helyiek úgy fogyasztanak, mint mi magyarok a szalámit. Megkóstoltuk a helyszínen ezt a jellegzetes húst, majd Cheryl vett nekünk egy-egy nagyobb adagot díszcsomagolásban:

-          „Ezeket vigyétek ajándékba a családotoknak!” – szólt mosolyogva, majd átnyújtotta a díszes szatyrokat.

Ezután körbenéztünk a kínai negyed árusai között, hátha találunk valami ajándékot az otthoniaknak. Anyának kerestem volna szép, kínai legyezőt, de csak kiábrándítóan gagyi műanyagokat találtam. Az egyetlen sikerélményt a kis miniatűr Merlion jelentette, amivel magamat leptem meg, de mivel az árusok alapvetően türelmetlenek és bunkók voltak, így nem időztünk sokat errefelé. Cheryl azt javasolta, hogy próbálkozzunk inkább a Serangoon Road mentén található, 0-24 órás nyitvatartású Mustafa Center bevásárlóközpontban, ahol szinte minden megtalálható, amit az ember csak el tud képzelni, méghozzá a legalacsonyabb áron. A kései óra miatt ide már azonban nem jött velünk. Petitől így már végleg el is búcsúzott, mivel ő már másnap kora reggel repül vissza Kuala Lumpurba, mi pedig leegyeztettük a holnapi malaccai kirándulás részleteit.

Egyelőre csak annyi volt biztos, hogy a Lavender MRT-megálló közelében lévő buszpályaudvarnál találkozunk 8.00-kor és a 8.30-as busszal indulunk Malaccába (25 SGD). Megnyugtatott, hogy ő még ma megveszi online a jegyeket, viszont kérte, hogy holnap hajnalban még mindenképpen nézzek rá a Facebookra mielőtt indulok, mert megírja, sikerült-e.

Mituán elköszöntünk Cheryltől, megkerestük a Mustafát, amely Farrer Park MRT-állomástól párszáz méterre található. A 4-5 emeletes, gigantikus méretű bevásárlóközpont zsúfolásig van tömve áruval (és emberrel – még így éjfél előtt is), amely már olyan mértéket üt meg, hogy a szerencsétlen bámészkodót szinte agyonnyomja a hatalmas kínálat. Hamar bebizonyosodott, jelenleg egyikünk sincs olyan állapotban, hogy itt most hosszasan keresgéljen ajándékok után, így inkább visszamentünk a hostelbe és összepakoltuk menetkészre a cuccunkat.

23. nap: Búcsú Szingapúrtól (2013. augusztus 18.)

Peti hajnali 4 körül mehetett el, reggel már csak az üres ágyát találtam ott. Fura érzés volt látni a hiányát, hiszen hosszú idő után most először váltunk külön.

Csöndben felöltöztem és összekészülődtem, majd ahogy Cheryl meghagyta, megnéztem még indulás előtt a Facebook-ot, írt-e valamit.

Írt, de távolról sem jó híreket: sajnos teljesen lebetegedett, fájt a torka és belázasodott. Bár ő foglalta és fizette mindkettőnk buszjegyét, megadta a visszaigazolási számot és mondta, hogy én attól még menjek el nyugodtan, de ő sajnos így nem tud velem tartani.

A döbbenet után az első dolog, ami az eszembe jutott: én nem akarok egyedül menni Malaccába!  El sem tudtam rendesen köszönni Cheryltől! Igazából, így egyedül nincs kedvem órák hosszat buszon zötykölődni Malaccáig, majd még onnan KL-be, ráadásul a Szingapúrból való távozást sem pont így képzeltem. Ha már egyedül kell elmennem innen, nem így akarok elmenni…

Gondolkodás nélkül felcsaptam az iPad-et és elkezdtem repjegyeket keresni vissza Kuala Lumpurba. Az első légitársaság, amit megnéztem – természetesen – a Tiger Airways volt! Ha már egyedül kell elhagyni Szingapúrt, akkor legalább stílusosan azzal a légitársaságával szeretném tenni, amelyiket – mint egyszer azt magamnak megfogadtam – mindenképpen ki akartam próbálni. Hatalmas szerencsémre, az esti gépre már 10 SGD-től voltak jegyek! Ezzel el is döntöttem a kérdést – megyek repülővel, s méghozzá Tigerrel! A mindenféle illetékeknek és pótdíjaknak köszönhetően a végső vár végül 69 SGD (kb. 12.300 Ft) lett, amely ahhoz képest, hogy az aznap esti 19.15-ös gépre szólt, elképesztően olcsónak bizonyult.

Megírtam Cherylnek a híreket, majd megbeszéltük, hogy lepihenünk egy kicsit, s ebéd után összefutunk még egyszer utoljára.

Ruhában ledőltem az ágyra, de nem aludtam már egy percet sem. 9-kor keltem fel, megreggeliztem, letettem a nagy hátizsákomat a lépcső alatti tárolóba, majd elmentem a Mustafa Centrebe körülnézni, hátha találok valami ajándéknak valót. Eltartott egy ideig, míg nagyjából sikerült kiigazodnom a hatalmas, háztömb méretű komplexumban, s a szűk folyosókon végigrohanva valamelyest felmértem a félelmetesen nagy kínálatot. Végül vettem vizet, Andinak Tom Yum levesalapot és egy legyezőt nagymamámnak.

Innen a Farrer park MRT-megállóban mentem, ahol vettem egy ideiglenes MRT-jegyet (az EZ-Link kártyámról még tegnap visszakértem az egyenleget, amellyel megszűnt a kártya használhatósága). A papírjegy ára 10 cent, melyen felül meg kell váltani az adott útirány árát, viszont ha ezután 3x feltöltjük és leutazzuk az árát, visszakapjuk a 10 centet, ha pedig 6x használjuk újra, további 10 cent árengedményt kapunk.

Innen kimentem a Clarke Quay-hez, feltettem a fülhallgatót, melyből a kedvenc zenéim szóltak, s kis sétára indultam a Szingapúr-folyó mentén. Hangulatos zene, egy kis egyedüllét, elmélkedés – erre most nagy szükségem volt! 

Több mint három hete vagyok úton, mely során megannyi felejthetetlen, életre szóló élményt szereztem, s valóra válthattam egy régi vágyamat. Hihetetlen, hogy végigcsináltam, s eljutottam ide, Szingapúrba, pedig oly’ távolinak, s oly’ elérhetetlennek is tűnt! Hosszú út volt, de sikerült! Elérzékenyültem…újfent…

Boldog voltam, hogy még egyszer bejárhattam a kedvenc szingapúri helyeimet. Elsétáltam egészen a Marina Bay-ig, s kiültem az öböl partjára. Csak néztem a felhőkarcolókat, a vizet köpő Merlion körül kialakuló szokásos turista forgatagot, az elhaladó hajókat. Nem szorított az idő, nem kellett sietni sehova, egyedül lehettem a gondolataimmal.

Fél három körül elsétáltam a City Hall MRT megállóhoz, ahova Cheryllel beszéltük meg a találkozót. Negyedórával korábban érkeztem, úgyhogy megálltam a kijárati kapuknál, s érdeklődve figyeltem a tovahömpölygő tömeget, az emberek arcát, gesztikulációikat, találgattam, hogy kik lehetnek, honnan jöhetnek, hová tarthatnak – eddig mindig siettünk mi is valahova, sosem volt időnk egy kicsit egy helyben maradni és csak megfigyelni a helyieket.

Nem sokkal később megérkezett Cheryl – tényleg elég rosszul nézett ki! Rettentően berekedt, s bár minden alkalommal óvatosan köhögött, de látszott, hogy így is eléggé fáj a torka, úgyhogy nekiadtam a maradék szuper erős Strepsils-emet, amiből rögtön be is kapott egyet. Átgyalogoltunk az Esplande Theater-be, ahol az előtérben éppen koncertpróbát tartottak. Két kínai fiatal (egy fiú és egy lány) énekelt fülbemászóan szép duettet, ráadásul hamisítatlan amerikai akcentussal. Ez már csak azért is meglepő, mivel amint abbahagyták a zenét, a normál beszédben ismét a jellegzetes szingapúri akcentussal beszélték az angolt. A lényeg, hogy a zenéjük nagyon tetszett, kellemes volt a fülnek, pedig Cheryl mondott rájuk néhány szakmai kritikát zenei szempontból.

 Ezt követően meghívtam egy forró árpaitalra (hot barley water). Ez a népszerű alkoholmentes szingapúri ital állítólag segít csökkenteni a test túlhevülését ebben a trópusi forróságban. Jómagam a jeges változatot próbáltam ki, mely szintén nagyon hűsítően hatott.

Kiültünk egy kicsit beszélgetni partra, s szépen lassan elkortyolgattuk a frissítőket. Rendkívül örültem, hogy még egy kis időt együtt tudtunk tölteni, így bár szomorúan, de nyugodt szívvel tudtunk egymástól elköszönni.

Amikor eljött a búcsú ideje, Cheryl kikísért az egyik buszmegállóba, s mivel a nekem kellő #857 busz szinte azonnal meg is érkezett, gyorsan megölelt, majd megvárta, míg buszom továbbhajt a megállóból.

Valóban gyorsabb módja volt így visszajutni a hostelhez, hiszen a busz szinte nyílegyenesen a Little India felé haladt tovább, s a Buffalo Street és a Serangoon Road sarkán, a Tekka Market mellett tett le. Visszarohantam a hostelbe, felkaptam a hátizsákomat, végigbaktattam Dunlop Street-en, majd le a Ronchor Road-on egészen a Bugis MRT megállóig. Még utoljára feltöltöttem a papírkártyámat (2 SGD), s a zöld (EW) vonalon a Changi reptér felé vettem az irányt. A repülőtérre menet csak arra kellett figyelni, hogy a Tanah Merah (EW4) megállónál át kellett szállni a zöld vonal Changi Airport felé menő ágára, mivel alapból ennek az MRT-nak Pasir Ris lenne a végállomása. A menetidő (a Bugis megállótól) a gyors, összehangolt csatlakozás ellenére is több mint 40 percre rúgott.

Rendkívül kíváncsi voltam erre a messze földön híres repülőtérre, mivel a Changi International Airport az utóbbi évtizedekben sorra nyerte a legrangosabb nemzetközi díjakat, s évről évre a világ legjobb reptérévé választják. Saját mozi, bevásárlóközpont, úszómedence, játékterem, tornaterem, miniatűr dzsungel, temérdek játszóház gyermekeknek, számtalan bolt és étterem várja a tranzit területen várakozó utasokat. A Changi (jelenlegi) 3 termináljából a többnyire a 2-es szolgálja ki a fapados légitársaságokat, így az én járatom is innen indult. 

Hiába volt előre (Cheryl által) kinyomtatott beszállókártyám, ugyanúgy végig kellett várnom a végeláthatatlan hosszú sort a check-in pultnál, ahol emberek annyi cuccal álltak be, mintha épp most emigrálnának minden ingóságukkal vagy éppen kirabolták volna a Mustafát. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg az előttem állók feladtak minden poggyászt és műszaki cikket és én kerültem sorra.

Ezt követően következhetett az útlevélvizsgálat, biztonsági ellenőrzés, majd amint túlestem mindezen, megkerestem a beszállókapunkat. A 2-es terminál nem bővelkedett olyan luxusban, mint a másik kettő, viszont ide is jutott saját kis botanikus kert, üvegből készített virágkompozíció, rajzolósarok gyerekeknek, egy csomó számomra érdektelen luxus márkabolt és miegymás.

Izgatottan vártam, hogy végre Tigerrel repülhessek! Lelkesen fotózgattam Wizz Airéhez hasonló típusú, Airbus A320-as gépet, melynek oldalát egy ugró tigris díszített. Végül teljesen pontosan, 19.15-kor indultunk, s egy órával később landoltunk Kuala Lumpur LCCT repülőterén.  

A KL Sentral-ra menő, kombinált KLIA Transit jegyet a buszraszálláskor, a helyszínen is meg lehetett váltani, nem kellett külön sorban állni a pénztárnál. Miután felszálltam a buszra, megírtam Happyéknek, hogy hamarosan érkezem. Jött azonnal a válasz, hogy a KL Sentral főbejáratánál fognak várni.

Így is lett, már messziről fel lehetett ismerni őket, ahogy hevesen integettek Chui kocsijának ablakából. Gyorsan bepattantam melléjük, majd mielőtt még hazafelé vettük volna az útirányt, elmentünk vacsorázni egy hawkerközpontba. Happy nagyon éhes volt és nekem is kopogott a szemem, úgyhogy benyomtam egy jó adag sülttésztát. Evés közben megállás nélkül cukkoltuk Chuit, aki éppen a koplalós időszakát élte és hosszas mérlegelés után is csak valamilyen „madárkaját” vett végül. Kiderült, ők nem is látták Petit ma még, ahogy megérkezett azonnal el is tűnt Yvonne-nal.

A vacsora végeztével hazamentünk. Jó érzés volt ismételten visszatérni oda, ahol az egész út elkezdődött. Petiék nem sokkal később, valamivel éjfél után futottak be, s csatlakoztak az éjszakába nyúló, élménybeszámolókkal egybekötött beszélgetéshez.

Úgy látszik, vannak dolgok, amik nem változnak: hajnali 3-4 óra körül kerültünk ágyba.

24. nap: Utolsó nap Kuala Lumpurban, indulás haza (2013. augusztus 19.)

Fél 12 körül arra ébredtem, hogy lábaim, karjaim lelógnak a távolról sem az én méreteimre szabott kanapéról és minden végtagomra ráfér egy alapos nyújtózkdás. A lakásban még javában csönd honolt ekkor, Ywonne már rég elment dolgozni, Chui és Happy még az igazak álmát aludták, Peti pedig az ébredés jeleit mutatva dörzsölgette álmos szemeit.

Mihelyst a lányok is felkeltek, Happy készített nekünk Milo-t (Sabah és Sarawak ültetvényeiről származó kakaóporból, tej és/vagy kakaó hozzáadásával készült ital), amelyért annyira rajong, hogy a Kínai Újév alkalmával egy évre elegendő készlettel lepte meg magát. A Nestlé által gyártott kakaópor nem sokban különbözött az általunk is ismert Nesquick-től, de mindenesetre jól esett így „reggel”.

Mivel mindannyian éhesek voltunk, bementünk kocsival ebédelni a városba. A lányok megkérdezték, mit szeretnénk enni így utoljára, s mivel mindketten a „roti”-t mondtuk, elvittek a Nasi kandar pelita maláj gyorsétterembe, ahol az első kuala lumpuri esténken is vacsoráztunk. 

A dolog érdekessége, hogy már bőven a rendelés után esett le nekünk, mi tulajdonképpen a KLCC alagsorában kapható rotiboy bucira gondoltunk, ők pedig a roti canai-ra. Mindenesetre itt egyiket sem lehetett kapni, pedig Happy mindenáron ki akarta harcolni nekünk a roti canai-t („Hogy lehetséges, hogy most nem kapható?! Mindig szokott lenni!”), mire a jókedélyű pincér mosolyogva és viccelődve kezelte le az elégedetlenkedő lányt.

Végül egy elképesztően omlós, fűszeres csirkehúst (chicken tikka) ettünk fokhagymás naan kenyérrel (garlic naan) és három féle (krumplis, chilis) szósszal.

Mire befejeztük az ebédet, elkezdett szakadni az eső, úgyhogy szó szerint rohannunk kellett vissza a kocsihoz. A hirtelen érkező felhőszakadás azonban gyakorlatilag egyet jelentett a masszív közlekedési dugóval, így a gyorsan feltorlódott utakon gyakorlatilag lépésben tudtunk csak haladni. Ennek ellenére az ablakra tapadva próbáltuk még így utoljára magunkba szívni a város jellegzetes épületeinek látványát, még ha a Petronas-torony teteje teljes egészében sűrű, sötét felhőbe burkolózott.  

A következő megállónk a Times Square nevű bevásárlóközpont volt, ahol az egyik szupermarketben beszereztünk néhány ajándéknak valót dolgot (durián ízesítésű drazsé, fűszerek), majd ismét autóba pattantunk. Útközben az ablakon kibámulva egy nagy épületen akadt meg a szemem, melyen hatalmas piros betűkkel az állt, hogy BOMBA. Jót mulattunk Petivel a kiíráson, majd megkérdeztük a lányokat, mégis mit hirdetnek így:

-          „Oh, BOMBA! You know, when your house is set on fire, BOMBA comes!” – válaszolta Happy, mire sírni kezdtünk a röhögéstől.

Szegény lány nem tudta mire vélni a reakciónkat, úgyhogy még kétszer-háromszor megismételte, hogy „ha tűz ütne ki a házban, jön a BOMBA és segít”. Ebből talán már mindenkinek kiderült, hogy a BOMBA (vagy teljes nevén Jabatan Bomba dan Penyelamat Malaysia) a Malajziai Tűzoltóságnak a rövid neve.

Mielőtt azonban hazafelé vettük volna az irányt, még egy dolgot mindenképpen be akartunk szerezni – mégpedig egy duriánt! Megálltunk az egyik útszéli árusnál, akinek a standja csak úgy roskadt a temérdek duriántól. 

Mivel Chui szüleinek vidéken duriánültetvényük van, egybehangzóan őt jelöltük ki választott szakértőnek, aki a legjobb duriánt ki tudja választani. Míg Chui alaposan szemügyre vette és „megszakértette” az egyes darabokat, mi Petivel vigyorogva pózoltunk a legnagyobb (legalább 5-6 kilós) duriánnal egy fotó erejéig.

Végül Chui nemcsak kiválasztotta a legalkalmasabb jelöltet, hanem ki is fizette helyettünk, úgyhogy „búcsúajándékként” ismét meg lettünk hívva.

Hazaérve megörökítettük életünk első duriánját (míg én Ludwigot ültettem rá, Peti a malajziás névjegykártyatartóját tette mellé dísznek), majd a nappali közepén, már-már rituálészerűen felvágtuk és elfogyasztottuk a nemes (ám orrfacsaróan büdös) gyümölcsöt. Happy természetesen csak messziről figyelte az eseményeket, mivel a durián gondolatától is rosszul volt, s megállás nélkül a vele kapcsolatos rémhíreket hajtogatta, mint például, nehogy az elkövetkezendő 24 órában alkoholt igyunk, mert a durián alkohollal keveredve azonnali halált okoz – melyet természetesen egy teljességgel alaptalan, városi legendáből vett. Ezzel együtt rettentően aranyosnak találtuk, hogy így aggódik értünk.

A durián sárga, száraz, ugyanakkor puha és krémes húsának íze viszont valóban érdekes – engem leginkább sütőtökre emlékeztetett, míg Peti inkább a karamellhez hasonlította. A magja meglepetésünkre kifejezetten nagy.

Miután kivégeztük a duriánunkat, összeszedtük a maradék cuccunkat, majd immár teljes menetfelszerelésben tettünk még kocsival egy gyors kitérőt a Central Market-nél, ahol Anyukámnak egy rendes kínai legyezőt akartam venni szülinapjára. Találtunk is egy megfelelő boltot, ahol Chui segítségével még minimálisan sikerült alkudni is valamelyest az árból. Peti is beszerzett még egy-két dolgot, majd a KL Sentral felé vettük az útirányt.

Megvettük a jegyeket a KLIA Ekspress-re, elfizettem az utolsó ringgitjeimet, majd a lányok elkísértek minket egészen a peronhoz vezető lejáróig.  

Készítettünk még egy utolsó közös képet velük, majd érzelmes búcsút vettünk tőlük – Chui még el is pityeredett.

Bár az elválás mindig nehéz ilyenkor, viszont a szomorúság, az elhullajtott könnyek és lekonyuló szájak valami még fantasztikusabbat is jelentenek – mindössze pár nap alatt sikerült egy talán életre szóló nyomot hagyni bennük, és ez remek érzés! Én is rettentően megszerettem őket, s csak remélni tudom, hogy egyszer majd viszonozni tudjuk az önzetlenségüket, kedvességüket és barátságukat – mindazt, amit tőlük kaptunk.

Az utolsó ölelések után lementünk a mozgólépcsővel a peronhoz (Happy szomorúan integetett, míg Chui potyogó könnyeit törölgette az arcáról), majd felszálltunk az éppen akkor begördülő KLIA Ekspress-re.

Ahogy a szélsebesen süvítő gyorsvonaton ülve bámultam ki az ablakon, s láttam Kuala Lumpur fényeit távolodni, én is elmorzsoltam néhány könnycseppet. Milyen fantasztikus is volt itt! Minden itt kezdődött, s most minden itt is ér véget!

Akárcsak a lányok, a város is elképesztően a szívemhez nőtt, s ezentúl különleges helyet foglal majd el az emlékezetemben.

28 perc alatt kiértünk a KLIA-ra (Kuala Lumpur International Airport), majd jöhetett a becsekkolás. Volt egy olyan megérzésem, hogy ha idefelé nem egymás mellé adtak nekünk helyjegyet, akkor most sem fognak – és lám, igazam lett! Az ügyintéző igyekezett mindent kihozni a helyzetből, s végül a szárny közepére, egymás mögötti sorba sikerült elhelyeznie minket. Miután megkaptuk a beszállókártyákat, már mentünk volna átesni a biztonsági ellenőrzésen, amikor Petinek feltűnt, hogy nincs meg az útlevele. Egy rövid pillanatig szerintem a vér is meghűlt benne, majd visszasiettünk a check-in pulthoz, ahol az ügyintéző nagy igyekezetében elfelejtette neki visszaadni.

Miután visszaszerezte a fontos útiokmányt, letudtuk a biztonsági ellenőrzéseket és az útlevélvizsgálatot, majd megkerestük a beszállókapunkat. Beszállás előtt Peti még odébb vonult felhívni egyszer Yvonne-t. Amikor visszatért, bár nem mutatta, de látszott rajta, most itt hagy a szívéből egy kis darabot…

Nem mondhatni, hogy különösebben elkapkodtuk volna a beszállást, gyakorlatilag az utolsók között szálltunk fel a gépre, melyen még így is alig lézengtek az utasok. A pontos indulást (21.55) követően kaptunk finom szendvicseket (sajtosat és csípőset), majd gyors, 75 perces repülőút végén, helyi idő szerint 23.10-kor megérkeztünk Bangkokba.

25. nap: Érkezés haza (2013. augusztus 20.)

Ismételten egy gyors, egyórás technikai megálló következett a hangulatos bangkoki repülőtéren, majd valamivel hajnali 1 óra után ismételten felszálltunk, immár Kairó felé. Mihelyst elértük az utazómagasságot, a kései óra ellenére újfent a melegétel felszolgálása következett. Döbbenetes meglepetésként könyveltük el, hogy ezúttal az Egyptair a szokásos (és felejthető) csirkés-marhás-olívabogyós kombináció helyett finom halvacsorával készült, így javítottak valamelyest a korábbi kiábrándító kulináris kínálatukon. Evést követően lekapcsolták a lámpákat, s következett a kötelező alvóidő.

Mire az 5-6 órás alvást követően felébredtünk, már több mint 6000 kilométernyire jártunk Malajziától – rettentően messze! 3 és fél héten keresztül a malajziai és szingapúri környezet annyira természetessé és magától értetődővé vált számunkra, s most mégis egyre távolabb kerültünk onnan. Elképesztően furcsa érzés volt…

Reggelire camembert sajtkrémes croissant mellé finom csokis sütit és görögdinnye-szeletet kaptunk, amely olyannyira finomnak bizonyult, hogy Peti komolyan elgondolkodott az Egyptairhez költött, távolról sem hízelgő szlogen („Egyptair – not for gastronomy”) újragondolásán.

A kilencórás repülőt végén, helyi idő szerint 5.30-kor érkeztünk meg Kairóba. A hetek óta a zavargásoktól és véres utcai összecsapásoktól hangos egyiptomi főváros hangulata szerencsére nem okozott fennakadást a reptéri működésben, a járatok többnyire pontosan indultak. 

Ettől függetlenül sok minden nem változott itt, a reptéren továbbra is barátságtalanul hideg volt, s mindössze egyetlen helyen lehetett értékelhető erősségű wifit fogni – az imaszobával szemben.

A tranzitban töltött 5 és fél óra alatt, lejegyeztünk az utolsó másfél napot az útinaplóinkba, majd a bárban egy korsó jéghideg sör mellett felidéztük az utazásunk fénypontjait.

Kicsivel fél 12 előtt indult a gépünk vissza Budapestre. A kis 76 személyes Embraer hamar megtelt utasokkal, többek között jó néhány, nyaralásból hazafelé tartó magyarral, akik jellemzően tetőtől talpig végigszapulták az egyiptomi ötcsillagos hotelben kapott, all-inclusive ellátást. Egészen eddig nem is tudatosult bennünk, mi „hiányzott” annyira a 3 és fél hét alatt…

A három és fél órás repülőút – honfitársaink szórakoztató panaszkodását leszámítva – különösebb esemény nélkül telt, így végül magyar idő szerint 14.55-kor landoltunk Ferihegyen.

A leszállást követően összeszedtük a hátizsákjainkat, majd kilépve a kijáraton Andi már vigyorogva, egy saját maga által rajzolt, malajziai és szingapúri zászlóval díszített „Mr. Hunyadi & Mr. Konrád” feliratú táblával várt minket…

Ezzel véget ért a három és fél hetes, felejthetetlen kaland, a leghosszabb utazás, melyre valaha vállalkoztam! Még kimondani is félelmetes, hogy 25 napot töltöttünk el Délkelet-Ázsia trópusain, bejártuk Malajziát, voltunk a fenséges Petronas-torony tetején, motoroztunk Langkawi pálmafákkal borított tengerpartjain, végigettük Penang messze földön híres ételeit, belenézhettünk egy igazi kínai operaelőadásba, eljutottunk a Cameron Highlands varázslatosan zöld, lankás teaültetvényeire, túráztunk a Taman Negara dzsungeleiben és végül felfedezhettük az ultramodern Szingapúrt.

Felsorolni is nehéz, mennyi fantasztikus élményt kaptunk ettől a 25 naptól, de annyi bizonyos, hogy az egész nem lehetett volna teljes egy igazi útitárs nélkül – márpedig Peti igazi útitársam volt az elejétől a végéig. Nemcsak azért mondhatom ezt, mert képesek voltunk ilyen rettentő hosszú időn keresztül elviselni, s tolerálni egymás hülyeségeit, hanem mert mindez könnyedén és őszintén jött mindkettőnk részéről. Amellett, hogy mindvégig remekül szórakoztunk együtt, s bejárhattunk két mesés, egzotikus országot, Malajziát és Szingapúrt, mindkettőnk számára különleges jelentősséggel bírt ez az utazás. Peti életének egy jelentős, ám szomorú véget érő fejezetét zárta ezzel az úttal, s lelkileg megújulva, felfrissülve vághatott bele az újrakezdésbe. Én pedig egy három éve dédelgetett álmot válthattam valóra, melytől sokkal többet kaptam, mint egy újabb pipát a bakancslistámon. Napról napra újabb és újabb csodát élhettem meg, remek emberekkel találkozhattam, életre szóló barátságokat köthettem, s régieket eleveníthettem föl újra – mindezt a szó szerint a Föld túlsó felén. Malajziát és Szingapúrt ezzel örökre a szívembe zártam!