Minszk

Előzmények

„Na, és hova utazol legközelebb?” – szegezik nekem menetrendszerűen a szokásos kérdést a barátok, ismerősök és kollégák. A tavalyi fergeteges, három és fél hetes ázsiai úttal valószínűleg magasra tehettem a lécet sokak szemében, mivel sokszor úgy éreztem, a válasznál ismételten valamilyen tengerentúli egzotikus országot várnak tőlem. Ehelyett azonban rendszerint már előre elmosolyodom a válaszadás előtt, sejtve hallgatóság reakcióját, majd elárulom az idei terveket: „Minszkbe, Fehéroroszországba!”

Bár az úticél a maga nevében valóban egzotikusnak mondható, de valljuk be erre tényleg senki sem számít. Ilyenkor mindig kíváncsian fürkészem az érdeklődők első reakcióit, melyek többnyire egy jól behatárolható skálán mozognak. Elkerekedett szemek, tátott szájak, döbbent tekintetek, összehúzott szemöldökök, az arcmimikák legszélesebb tárháza.

- „Jesszus, miért mész oda, mi van ott?”

- „Minszk? Fehéroroszország? Az hol van?”

- „Úúú és nem félsz? Ott van Európa utolsó diktatúrája…”

- „Gondolom munka miatt kell odamenned…”

- „Wow, tök jó!!!”

Miután megvolt a várt hatás, jöhet a rövid, tömör indoklás – miért is akarok egy olyan elzárt országba utazni, amely a turizmust még hírből sem ismeri. Az ok két dologra vezethető vissza:

1. Izgalmas úti cél - sosem voltam még ott és nem is ismerek senkit, aki önszántából, magánút kedvéért utazott volna oda,
2. Minszk rendezi a 2014-es „A” csoportos felnőtt jégkorong világbajnokságot, mely időtartama alatt kivételesen vízummentesen léphetnek be a hokimeccs-jeggyel rendelkezők az országba!

Az utóbbi egy olyan ritka, vissza nem térő lehetőséget biztosított, melyet mindenképpen meg kellett ragadnunk. Ahhoz, hogy megspóroljuk a 90 napos, rövid időtartamú belarusz vízumért fizetendő, fejenként 60 eurót, és a meghívólevél igénylés és jóváhagyás körüli fárasztó, bürokratikus procedúrát, mindössze csak egy jegyet kellett vennünk online a jégkorong világbajnokság egyik mérkőzésére és el is van intézve az egész. Szinte már hab a tortán, hogy ezért még egy kiváló „A” csoportos hokimeccset is megnézhet az ember.

Az útitárs kiléte jelen esetben egy pillanatig sem volt kérdés, ugyanis Andi a kezdettől fogva osztozott a Minszk iránti kíváncsiságomban, sőt voltaképpen még az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy kössük össze a kellemeset a hasznossal, azaz az utazást a jégkoronggal. Mit ne mondjak, nem kellett engem erről túl sokáig győzködnie!

Érdekes módon, első látásra meglepően egyszerűnek mutatkozhat eljutni Fehéroroszországba itthonról, mivel 2013. szeptembere óta a Belavia fehérorosz nemzeti légitársaság menetrendszerinti járata közlekedik Budapest és Minszk között. Az alig kétórás repülőút már önmagában csábító lehetőséget kínál, viszont az ára meglehetően borsos, egy oda-vissza útért minimum 90-100 ezer Ft-ot kell fizetnünk. Az erősen árérzékeny utazók – mint amilyen én is vagyok – persze kreatív módon, ennek az árnak a töredékéért megúszhatják a minszki utat, csak némi tervezőmunka, kevesebb poggyász és bevállalós attitűd szükséges hozzá. Átböngészve a fapados légitársaságok desztinációs térképeit, kitűnik, hogy a különböző járatkombinációkkal leginkább a litván fővárosba, Vilniusba érdemes elrepülni, mivel az mindössze 171 km-re fekszik Minszktől, onnan már busszal vagy vonattal 10-15 euróért eljuthatunk a fehérorosz fővárosba. Az idő/ár függvény szerint szóba jövő opciók a következők voltak:

·        Budapest --> Paris Beauvais --> Vilnius

·        Budapest --> Brüsszel Charleroi --> Vilnius

·        Budapest --> Milano Bergamo --> Vilnius

·        Budapest --> Dortmund --> Vilnius

·        Budapest --> Kijev Zhulyany --> Vilnius

·        Budapest --> Eindhoven --> Vilnius

A járatok indulási/érkezési idejét összeegyeztetve, minimalizálva a tranzitidőt és a jegyárakat végül az alábbi kombináció lett a befutó:

Budapest --> Brüsszel Charleroi (Wizz Air), majd Brüsszel Charleroi --> Vilnius (Ryanair), visszafelé pedig Vilnius --> Kijev Zhulyany (Wizz Air), majd végül Kijev Zhulyany --> Budapest (Wizz Air). Ezt a négy repjegyet ráadásul sikerült kevesebb, mint a Belavia-féle ár harmadáért, 27 ezer forintért foglalni, így elégedetten gondolhattuk, hogy ezzel az egyik legnagyobb kérdés (hogyan jutunk ki?) el is hárult. A dolog szépséghibája, hogy a 2014 februári kijevi felkelések és zavargások miatt végül törölték a Vilnius-Kijev járatunkat, így vészmegoldásként az ukrán nemzeti légitársaság, a Ukraine International Airlines (UIA) járatára kellett átfoglalnunk a jegyet, ami némi többletköltséget okozott a végén.

Egy fehérorosz út előtt szintén nem árt némi informálódás a látnivalókat illetően, mivel naiv elgondolás azt feltételezni, hogy a helyszínen – a nyugati országokhoz hasonlóan – majd egyszerűen betérünk egy Turista Információs Irodába és az ölünkbe hullnak az ingyenes térképek és az angol nyelvű útikalauzok. Fehéroroszországban a turizmus még a legnagyobb jóindulattal szólva is gyermekcipőben jár, eddig semmilyen szinten nem volt prioritás, bár ez az utóbbi években lassan, de biztosan javulni látszik. Lényeg, hogy mindenképpen szükség van egy jó útikönyvre, amely megfelelően felkészít minket az ott látottakra. Sajnos az útikönyvpiacot elnézve nincs túl nagy kínálat a pusztán Fehéroroszországról szóló könyvekből, általában Oroszországhoz és Ukrajnához csapva, néhány oldalban elintézik a témát. Aki tehát kizárólag Fehéroroszországról szóló útkönyvet szeretne, annak Nigel Roberts: Belarus című kiadványát (Bradt kiadó) tudom ajánlani – én is egy ilyet szereztem be az Amazon.com-ról.

Andival abban is megegyeztünk, hogy amennyiben lehetséges, mindenképpen CouchSurfing-en próbálunk meg szállást keresni Minszkre, mert nagyon kíváncsiak voltunk miként vélekednek a helyi emberek egyes dolgokról, s rajtuk keresztül talán jobban megérthetjük, milyen is lehet Fehéroroszországban élni.

Azon már önmagában meglepődtem, hogy mennyi regisztrált és aktív CouchSurfing felhasználó van Minszkben, de az viszont a döbbenet erejével hatott, hogy a mindössze 13 megkeresésből 10-en jeleztek vissza (gyakorlatilag egy napon belül), hogy a minszki tartózkodásunk teljes időtartamára (mind az 5 éjszakára) el tudnak mindkettőnket szállásolni. Innentől kezdve nekünk jutott a neheze, el kellett dönteni, kit választunk a sok szimpatikus szállásadó közül. Végül úgy döntöttünk, felosztjuk az öt napot két szállásadó között, így több embert ismerünk meg és így nekik sem jelentünk talán akkora terhet.

Az indulás közeledtével már csak egy fő kérdés foglalkoztatott minket (pontosabban Andit), hogy vajon beleférünk-e 10 napra fejenként egy kis kézipoggyászba (42x32x25cm)? Engem annak ellenére sem izgatott különösebben a téma, hogy a táskám felét ráadásul a fényképezős cuccok tették ki, így csak a rendelkezésre álló hely felével gazdálkodhattam, Andinak viszont a helyzet igazi fejtörést jelentett. Néhány nappal az indulás előtt végül bepánikolt és kijelentette, hogy ő inkább kifizeti a felárat, de nem fér bele a kicsi táskába. Megkértem, hogy gyűjtsön össze mindent, amit hozni akar, másnap elviszem neki a saját táskámat (amit tudom, hogy pont méret), mérőszalagot és csinálunk egy próbapakolást. Na, ebből aztán az lett, hogy mint, kiderült, minden cuccával is csak 4/5-ig tudta telepakolni a kistáskámat, így már ő is megnyugodhatott.

Eljött aztán az indulás napja… 

1. nap: Indulás Vilniusba (2014. május 13.)

Mivel a kora reggel 6 órási géppel mentünk, fájdalmasan korán hajnali 3-kor kellett kelnünk. Ami még ennél is rosszabb, hogy a pakolással alig két órával a kelést megelőzően készültem el, így minimálisnak tekinthető alvásmennyiséggel indult az utazás.

Reggelire virslit ettünk, Anya pedig finom rántott húsos, salátás szendvicset készített nekünk az útra. Elbúcsúztunk Anyától, majd Apa kocsival kivitt minket a reptérre. Rendkívül jó időt futottunk, így 4 órára már ki is értünk Ferihegyre.

Miután Apának is búcsút intettünk, belépve a terminál kapuján első dolgunk volt belepróbálni a teletömött hátizsákjainkat a Wizz Air kisméretű kézipoggyász-kliséjébe. Gond nélkül átment mindkettőnké a próbán, úgyhogy jöhetett a biztonsági ellenőrzés majd a „durty free” boltban vettünk fejenként egy-egy mini palackos pálinkát és egy díszcsomagolású pirospaprikát a minszki CouchSurfinges szállásadóknak és Violetának. Laurának is vettem egy Gerbeaud konyakos csokit, arra az esetre, ha így az esküvője előtt pár nappal mégis át tudna ruccanni Vilniusba összefutni velünk.

Ahogy ott bolyongtunk a bolt polcai között észrevettem, hogy elhagytam a beszállókártyámat. Még szerencse, hogy mindegyikünk úti okmányát két példányban nyomtattam ki. Alig vettem elő a pótpapírt, a kasszához érve láttam, hogy valaki leadta azt, amit elhagytam.

A beszállókapunk egy könnyűszerkezetes, bádogelemekből épült, külső kis épületrészben volt, amely kifejezetten az ultra low cost légitársaságok (Wizz Air, Ryanair) részére lett kialakítva. A táskáinkat a kutya nem ellenőrizte – volt olyan utas, aki akkora bőröndöt hozott kézipoggyász gyanánt, amelyben egy felhizlalt házisertés is elfért volna. A sorban állás közben beszédbe elegyedtünk egy gimnazista magyar lánnyal, aki immár egy éve él Belgiumban, Leuvenben, miután szülei elváltak, ő pedig követte az egyiküket ki külföldre. Úgy tűnt, kifejezetten kereste a társaságunkat, amit mi egyáltalán nem bántunk, így ő sem utazott egyedül, s nekünk is volt beszélgetőpartner. A gépen is mellénk ült le. Mesélte, hogy furcsa módon, akármikor elalszik egy repülőn, olyan turbulenciába kerülnek, hogy mindig kiesnek az oxigénmaszkok az ülések fölötti panelből. Még viccelődtünk is vele, hogy akkor lehetőleg most ne akarjon elaludni. Akkor már közelről sem tartottam az egészet mulatságosnak, amikor a pilóta olyan éles kanyarokkal és szokatlan manőverekkel tette izgalmassá a fel és leszállást, hogy a gyomorom kétszer-háromszor ugrott egy hátast. Szerintem a landolást követő taps előbb szólt az utasok túlélés örömének, mint a pilóta kiváló teljesítményének…

Reggel negyed 9-kor érkeztünk meg a Brüsszel Charleroi reptérre (hivatalos nevén: Brussels South Charleroi Airport). Ahogy elhagytuk a gépet, Andival egy enyhe vigyort megeresztve elköszöntünk jóképű Arisztotelésztől – a magyar légiutaskísérőnktől és elbúcsúztunk a fiatal lánytól is.

Kezdetben azt terveztünk, hogy a zsenge 8 órás tranzitidő alatt ellátogatunk Charleroi fenséges városába, de a városról korábban hallott vélemények erősen megingattak minket az elhatározásunkban – Dezső szerint Charleroi hivatalosan is „Belgium legrondább városa” címmel büszkélkedhet, míg a fiatal lány Charleroi szépségét nagyjából Ózdéhoz hasonlította. Sebaj, két rossz vélemény még nem a világ, így megkérdeztük a reptéri Információs pultnál ülő úriembertől, hogy érdemes-e városnézés céljából bemenni Charleroiba, illetve milyen látnivalókat tud említeni:

- „Sightseeing? In Charleroi?! I don’t think it worths it, sir!” – felelte a férfi őszinte csodálkozással. Ha ez még nem lett volna eléggé eltántorító erejű, hozzávehetjük, hogy a hideg, szeles idő mellett a szemerkélő eső és az irányonként 5 €-ba kerülő reptéri buszjegy is csak tovább rontott az esélyeken, így végül inkább a reptéren maradva bekkeltük ki a gép indulásáig hátralévő időt.

Ingyenes wifi hiányában (csak fizetős internet van) is sikerült egész jól eltöltenünk ezt a jó néhány órát. Megfigyelhettük például, hogy a méregdrága gofris stand hiányba bonyolít relatíve nagy forgalmat, az órák óta elkészült és megszáradt gofrikat senkire sem tudta szegény eladó rásózni.

A Vilniusba közlekedő Ryanair járatunk végül menetrend szerint 16.30-kor indult, s helyi idő (GMT+2) szerint este nyolc előtt egy kicsivel meg is érkeztünk a litván fővárosba.

 Vilnius reptere már önmagában egy külön látványosság – a főbejárat kívülről úgy néz ki, mint egy vasúti pályaudvar, a beltéri előcsarnoka pedig leginkább egy színházhoz hasonlít. 

 

A terminál épület elől indulnak a buszok és trolik be a városba. Nekünk első körben a (tényleges) vasúti pályaudvarra kellett először mennünk, hogy megvegyük a jegyet a holnap reggel 6.55-ös Minszkbe induló vonatra. Elképesztő módon a jegypénztár gyakorlatilag 24 órán keresztül nyitva van (02.15-01.00 óráig), viszont a minszki járatra csak az indulást megelőző 30 perccel lehet utoljára jegyet váltani. A jegy fejenként 46,69 Lt-be kerül (kb. 4180 Ft) és adott vonatra szól.

Miután zsebünkben tudtuk a vonatjegyeket, elindultunk megkeresni Violeta lakását. Rendkívül büszke voltam magamra, ugyanis 4 év távlatából, térkép nélkül is könnyedén eltaláltam oda, miközben nosztalgiáztam egy sort az ismerős környéken.

Sikerült pont abban az 5 percben érkeznünk, amikor Violeta éppen zuhanyozott, úgyhogy gyorsan magára kapta a köntösét, majd a tőle megszokott széles mosollyal és tárt karokkal fogadott minket. Azt leszámítva, hogy rövidebb lett a haja, semmit sem változott, továbbra is az az elképesztően pozitív, energikus, fiatalos lendület sugárzott belőle, mint négy éve. 

Kaptunk vacsorát és elképesztően finom rebarbarás süteményt, amelyet Violeta természetesen az érkezésünk alkalmából készített. A kései óra ellenére még órák hosszat beszélgettünk, míg elérkezett a lefekvés ideje. Felfújtam egy kétszemélyes matracot a nappali közepére, majd Violeta legalább 3-4 extra réteg takarót terített még a lepedő alá, dehogy matrac göcsörtjei nyomják a hátunkat – hát nem aranyos? Az ágyazást követően gyorsan lefürödtünk, majd irány az ágy, pontosabban a matrac! A holnapi nap is korán kezdődik majd…   

2. nap: Érkezés Minszkbe (2014. május 14.)

Zsinórban második reggel indult fájdalmasan korai keléssel – ezúttal 5.30-ra kellett húznunk az ébresztőórát. Violeta is felkelt velünk együtt, s gyorsan készített nekünk egy-egy csésze forró teát és némi harapnivalót, hogy ne üres gyomorral induljunk útnak. Miután gyorsan bekaptuk a reggelit, Violeta hívott nekünk taxit, mely potom 8,7 Lt-ért (784 Ft) kivitt minket a vasútállomásra, így egy pillanatig sem kellett izgulnunk a hátralévő idő miatt. Az állomáson lévő MAXIMA-ban vettünk egy másfél literes ásványvizet (Neptunas) és egy zacskónyi zaboskekszet, majd megkerestük, honnan indul a vonatunk.

Fontos tudnivaló, hogy a Minszkbe közlekedő járatok esetén a vám- és útlevélvizsgálat még itt, a vilniusi vasútállomáson megtörténik, úgyhogy az itt várható sorbaállással még külön számolni kell. Szerencsére még így is hagynak elég időt a beszállásra, mely leghamarabb a vonat indulása előtt két órával kezdhető meg, ám 10 perccel az indulás előtt már zárnak a kapuk!

Mi teljesen időben érkeztünk, s mindössze néhány lelkes német hokiszurkoló állt előttünk a sorban. Mindannyian a hokiVB belépőjegyeit szorongatták a kezükben, de a litván útlevélellenőrt mindez nem különösebben érdekelte, robotszerű mozdulatokkal végigpörgette az útleveleink lapjait, majd mindannyiunkat gyorsan átengedett.

Felérve a peronra, már bent állt a vonatunk, melyre egyszerűen öröm volt ránézni. Vadonatúj, légkondicionált szerelvények, makulátlan tisztaság, digitális kijelző, melyen egymást váltogatja a Minska/Minsk/Мінск/Минск kiírás.

A vonat hajszálpontosan 6.55-kor indult. Eddig minden olyan simán ment, szinte hihetetlen, valóban a Minszkbe tartó vonaton ülünk! A java az izgalmaknak azért még hátra volt, mivel a körülményes, órák hosszat tartó, fehérorosz határátkelésről és kukacoskodó, szigorú, túlbürokratizált határellenőrökről már rengeteg rémhírt hallottam – fel voltam készülve a legrosszabbra. Tulajdonképpen eleve azért is jöttünk ilyen korai vonattal, ha esetleg fél napot kéne a határon várakozni, akkor is még legalább a fél nap megmaradjon városnézésre.

Még a litván kalauz adott minden utasnak egy-egy fehérorosz Bevándorlási Lapot (Migration Card), amit ki kellett tölteni, érkezéskor lepecsételtetni, távozáskor pedig le kell adni. Név, születési idő, nemzetiség, útlevélszám, fogadó személy/cég neve, címe – mindössze ezeket kellett megadni. Amikor elértük az első fehérorosz állomást, felszálltak a belarusz határellenőrök – két fiatal, de annál szigorúbb tekintetű hölgy. Rendkívül kellemes meglepetésként ért minket, hogy miután két másodperc alatt végigpörgette a még szűz útlevelemet – látva a vízumként szolgáló hokiVB jegyeinket – mindenféle szőrözés, kekeckedés nélkül rányomta a pecsétet (csakúgy, mint Bevándorlási Lap érkezési oldalára). Az egész művelet nem tartott 10 másodpercig, sőt mindeközben a vonat haladt továbbra is, nem kellett vesztegelnünk a határvároson egy percet sem.

Ennél flottabbul nem is mehetett volna az egész, így alig két és fél órás vonatút után, percre pontosan 9.25-kor érkeztünk meg Minszkbe (Мінск).

A vágányok végében jégkorong VB hivatalos színeibe öltözött fiatal önkéntesek várták a világbajnokságra érkezőket. Tőlük kaptunk brossúrát, mely a Minsk Arena felé közlekedő vonatok menetrendjét tartalmazta, majd útbaigazítást kértünk a pénzváltót illetően, aminek az elmagyarázásával aztán alaposan megszenvedett az önkéntes leányzó.

 Ahol az angol nyelvtudás nem bizonyult elégnek, ott lelkesedéssel próbálta azt pótolni. Mindenesetre elkeveredtünk a vasúti állomás (Minszk-Paszazsirszkij, fehéroroszul Мінск-Пасажырскі) épületébe, ahol egy másik önkéntes mutatott egy pénzváltót. Első nekifutásra mindössze 100 €-t váltottunk, melyért egy kisebb vagyonnak tűnő 1.369.800 fehérorosz rubelt (BYR) kaptunk – ez azt jelenti, hogy 1 Ft nagyjából 45 BYR-t ér. A döbbenetesen elinflálódott pénz legnagyobb címlete a 200.000 BYR-os bankjegy (kevesebb, mint 4500 Ft), míg a legkisebbért (50 BYR) nagyjából csak levegőt lehet venni. További érdekesség, hogy Fehéroroszországban – Európában egyedülálló módon – kizárólag papírpénzek vannak forgalomban.

Alighogy feltankoltunk a helyi valutából, rögtön el is verhettük első belarusz rubeljeinket – fejenként 2500 BYR-t az alagsori vécézésért. A mellékhelységek tiszták és rendezettek, viszont – csakúgy, mint az oroszoknál – guggolós-pottyantós rendszerrel találjuk magunkat szembe.

A megkönnyebbülést követően végre következhetett az igazi városnézés! Kilépve a vasúti pályaudvar épületéből a Privakzalnaja térre (Pryvakzaĺnaja plošča) jutunk, melyet a túloldalt magasodó, két sztálinista stílusú, grandiózus, 11-emeletes toronyház dominál. A City Gates, azaz városi kapu becenévre hallgató ikertornyok még 1956-ban készültek el, s bár díszes faragott szobraikat és csúcsos tornyaikat már rég elvesztették, de még így is Minszk egyik legjellegzetesebb épületének számítanak. 

A jobboldali torony tetején a régi Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság (BSSR) sarlós-kalapácsos címerét tekinthetjük meg, míg baloldali torony az ország legnagyobb órájával büszkélkedhet.

Innen a Vulica Kiraván (вуліца Кірава) elindulva, majd a Vulica Szverdlovára (вуліца Свярдлова) kanyarodva kijutottunk a város egyik legfontosabb helyére, a Függetlenség terére (plošča Niezaliežnasci / плошча Незалежнасці), ahol 1991. szeptember 19-én kikiáltották a Szovjetuniótól való függetlenséget – ezt szimbolizálja a tér közepén álló, szökőkutakkal övezett, felrepülő gólyás emlékmű.

Ez a tér vészelte át talán legjobban a II. világháború pusztításait, ugyanis a háború előtti sztálinista épületek java eredeti állapotában megcsodálható. A hatalmas, hosszúkás tér egyik végében a Maxim Tank Fehérorosz Állami Pedagógiai Egyetem (Беларускі дзяржаўны педагагічны ўніверсітэт імя Максіма Танка) épülete magasodik, melyet most stílszerűen a jégkorong-világbajnokság logóját szimbolizáló gigantikus mozaikreklám díszít. Tőszomszédságában a Kormányzat Háza (Палата Прадстаўнікоў, Palata Pradstawnikow), magyarul a fehérorosz parlament szigorú szocreál épülete húzódik, míg előtte Lenin jellegzetes elgondolkodó szobra réved a távolba. 

Az egyetem másik oldalán sem találunk sokkal szebb építészeti műremekeket – a Minszki Metró Központi Irányítóközpontja és a Városi Tanács épülte sem éppen egy gyönyörűség, ellentétben a velük szemben, a tér túlsó felén található hangulatos polgárlakásokkal vagy az előkelő Hotel Minsk elegáns épületével. 

Nekünk azonban az egész téren a legjobban a Vörös Templom néven ismert Szent Simon és Szent Heléna Templom tetszett a legjobban. A kis kedves, vöröstéglás templom egy igazi üdeszínfoltja a Függetlenség terének – még szerencse, hogy a 60-as években a tervezőmérnökök meggondolták magukat, és mégsem bontották el azért, hogy egy új mozit építsenek a helyére!

Mindenképpen érdemes élményben lehet részünk, ha a Függetlenség tere alatt kialakított bevásárlóközponton is keresztülsétálunk. Néhány szóban összegezve: a nyugati shoppingolós miliő első csírácskái pártállami köntösben. 

A Függetlenség tértől indul Minszk egyik legszebb és leghosszabb sugárútja, a Praspiekt Niezaliežnasci (праспект Незалежнасці) és szeli ketté a várost. A kétszer négy sávos, impozáns sugárút meghökkentően széles, szinte tágítja a teret. Ráadásul nemcsak az autók élvezhetik a szokatlanul széles belvárosi utakat, hanem a gyalogosoknak is arányosan 10-12 méteres járdák jutnak az andalgásra. 

 

Temérdek szép épületet figyelhetünk meg a Niezaliežnasci mentén, melyek egytől egyik mind kiváló állapotban vannak. Az egyik, szép világossárga épület különösen tetszett nekem, s bár nem tudtam micsoda, de díszes timpanonjáról és elegáns oszlopcsarnokából ítélve leginkább egy múzeumra hasonlított. Elővettem a fényképezőgépemet, ám mire beállítottam a masinát és megkomponáltam a képet, egy kisebb felhő beúszott a nap elé, elrontva az addig csodaszép élénk színekben pompázó képemet. Nem volt mit tenni, fényképezőgéppel mozdulatlanul az épületre meredve vártam 4-5 percet, mire újra előbukkant a nap és megörökíthettem a látottakat pont úgy, ahogy akartam. Később aztán csak kiderül róla, hogy milyen épület is valójában… (Nem is akármilyen!)

Mivel már kezdtünk megéhezni, gondoltuk ideje elkezdeni felfedezni a fehérorosz konyha jellegzetességet. A Café Seven (кафе севен) nevű helyre ültünk be, mely tradicionális belarusz ételekkel hirdette magát. Végül mindketten kapros, tejfölös, sült húsos, krumplis ételt kértünk, melyet egy meleg kerámiaedényben szolgáltak fel, míg az oldalát egy külön meggyújtott faszéndarab melegítette. Rettentő jól nézett ki így ez az összkompozíció, de ízek hatalmas kavalkádjáról nem beszélhettünk, bár kétségtelenül jól esett mindkettőnknek a kaja.

Innen mindössze kétsaroknyira, kiértünk a hatalmas Oktyabrskaya térre (Кастрычніцкая плошча), mely 19. században még kisebb piacnak adott otthont, manapság azonban itt rendezik a nagyobb ünnepségeket, közösségi és politikai gyűléseket. A tér szélén található egy gránitból készült kis piramis, mely elvileg a pontos mértani közepét jelzi a városnak. Nem is emlékszem, hogy láttam-e belváros közepén ekkora egybefüggő nyílt teret. A méretek itt hatványozottan érvényesülnek, mivel a környező, hasonlóan grandiózus épületet tovább emelik a hatást. A tér legközpontibb épülete a Köztársaság Palotája (Дворец Республики), nevével ellentétben nem elnöki rezidencia vagy pártház, hanem a város egyik legfőbb kulturális központja, mely több koncertteremmel, konferenciateremmel, galériával, étteremmel, kávézóval, sőt még egy 3D-mozival is büszkélkedhet. 

Tőle jobbra található, jellegtelen szocreál épület, a Nagy Hazafias Háború Múzeumának (Belorussian States Museum of Great Patriotic War) korábbi otthona (a múzeum éppen elköltözőben van innen), mely tetején kövér cirill írás hirdeti: „Az emberiség hőstettei évszázadokig élnek tovább.” Mellette Minszk egyik legszebb épületének tartott, Szakszervezeti Kultúrpalota (Палац культуры прафсаюзаў) található. 

Az elegáns, klasszikus stílusú, 1954-ben épült palotának gyönyörű, gazdagon faragott, szobrokkal díszített homlokzata és 14 oszlopból álló előcsarnoka van, s saját színháza, könyvtára és különböző gyűléstermei vannak.

Niezaliežnasci sugárút túloldalán egy másik, háború előtti évekből származó, szovjet építészeti stílusú, komor, barátságtalan épület, a Tisztek Központi Háza (Central House of Officers, Цэнтральны дом афіцэраў) áll, mely korábban Vöröshadsereg egyik helyi központjaként funkcionált. Mellette terül el egy kicsi parkocska, a Központi Park, mely túlsó felén a Fehérorosz Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori épületet található, mely jelenleg Fehéroroszország elnökének, Alekszander Lukasenkonak a szigorúan őrzött rezidenciája. Az útikönyv külön felhívja a figyelmet, hogy semmi esetre se akarjuk majd lefényképezni, ellenkező esetben, lesz mit magyarázkodnunk a ránk rontó „milicijának” (helyi rendőrség).

Tovább haladva a sugárúton hamarosan a Fehérorosz Állami Cirkusz (Беларускі дзяржаўны цырк) szokatlanul elegáns, kör alakú épületéhez jutottunk ki, mely előtti téren – csakúgy, mint a város megannyi pontján – a jégkorong-világbajnokság hivatalos kabalafigurájának, Volatnak, a bölénynek az öt méter magas táblája hívja fel a figyelmet erre a jelentős sporteseményre.

Áttérve a sugárút túloldalára, tettünk egy sétát a híres belarusz költőről, Janka Kupaláról (Янка Купала) elnevezett parkban. Maga Kupala rendkívül népszerű történelmi személyiség a fehéroroszok körében, ugyanis kiemelkedő szerepet játszott a 20. század eleji fehérorosz nemzeti öntudat és kultúra fenntartásában. Nem is csoda, hogy a parkon kívül még színházat, utcát és metróállomást is elneveztek róla itt Minszkben.

 

Keresztülsétáltunk a hangulatos parkon, melyet északi irányból Minszk folyója, a Szviszlacs (Свіслач) ölel körbe. Innen mindössze pár száz métert kellett gyalogolni a Győzelem térig (plošča Pieramohi, плошча Перамогі). 

A kör alakú tér, közepén egy 40 méter magas obeliszkszerű emlékművel a Nagy Hazafias Háborúban (így nevezik továbbra is a II. világháborút a poszt-szovjet országokban) elesett belarusz katonák előtt tisztelegve. Az obeliszk tövében 1961 óta örökmécses ég, míg a csúcsán a volt Szovjetunió védjegyének számító Vörös Csillag díszeleg aranyozott köntösben. 

 

Ha még nem lenne elég a téren látható vörös propaganda, akkor érdemes megfigyelni a tér körül félkörívben elhelyezkedő épületek tetején lévő nagybetűs, piros orosz szövegeket („подвиг народа бессмертен”), mely magyarul annyit tesz: „Az emberek hőstettei hallhatatlanok.”

Az obeliszk oldalában lévő bronz domborműven még egy érdekességet felfedezhetünk – a Vöröshadsereg katonái által vitt zászlón korábban a Szovjetuniót dicső vezetőinek – Leninnek és Sztálinnak – az arca is meg volt örökítve. Ám ahogy múltak az évek Sztálin halálát követően, a Szovjetunió politikai irányváltozása következtében az ő megítélése is jelentősen romlott, így szépen csendben, mindenféle felhajtás nélkül szépen „leradírozták” a fejét a domborműről, ügyesen átalakítva azt Lenin fülévé és a lobogó részévé.

Miközben minden irányból szépen körbefotóztuk a Győzelem terét, pár méterrel odébb, a forgalmas körforgalom szélén a szorgalmas belarusz rendőrség ugyanezt tette a gyanútlan gyorshajtókkal – non-stop állították meg és igazoltatták az autósokat.

Innen aztán a város legrégebbi, 1800-ben alapított parkjában, a Gorkij Parkba (парк Горкага) mentünk, melynek díszes, oszlopokkal kirakott főbejárata a Győzelem tere felől nyílik. 

Ezt a parkot is a Szviszlacs-folyó határolja, s temérdek szórakozási lehetőséget kínál a legfiatalabb korosztálynak – játszóterek, hajókázás a folyón, csillagászati obszervatórium és planetárium – de aki csak sétálgatni szeretne egy szépen gondozott parkban és figyelni a helyieket, annak is kiváló hely. 

Belőlünk is előbújt a gyermeki énünk, s miután Andi újfent megcsillantotta csekély, de annál hasznosabbnak tűnő orosztudását és fejenként vett 15.000 BYR-ért jegyet, felültünk a park közepén felállított óriáskerékre, melyről (56 m) nagyszerűen be lehetett látni a várost.

Ezt követően elindultunk sétálni a környéken, mivel volt még egy bő óránk a Mariaval (első minszki szállásadónkkal) való találkozásig. Út közben kezdtünk megéhezni, úgyhogy betértünk egy prémium pékségbe venni valamit. Mint kiderült, a Stolle több is mint egy egyszerű pékség, egy étterem/kávézó/pékség egyben, mely a jellegzetes orosz pirog-különlegességeket (hússal, gombával, zöldségekkel töltött péksütemény) árulnak. Mi egy jó nagy adag csirkehúsos-gombás-kapros pirogot feleztünk el ketten, mely bár nem volt olcsó (144.000 BYR volt csak a pirog), de teljes mértékben megérte, elképesztően finom volt!

Immár teli hassal visszabattyogtunk a Győzelem terére, mivel oda beszéltünk meg a találkozót Mariaval este 6 órára. Pár perc késéssel be is futott, s még azelőtt megismertem mielőtt bemutatkozhatott volna. Ugyanolyan életvidám, nyitott, mosolygós, csacsogós, mint amilyennek a CouchSurfinges profilja alapján tűnt, s amiért végül Andival őt választottuk. Hát, szállásadók tekintetében Maria egy igazi főnyereménynek számít, tényleg egy csupaszív teremtés. Folyton beszél, kérdez, mesél, érdeklődik, idegenvezetést tart, mellette tényleg nem unatkozik az ember.

Még a levelezésünkkor írta (ez is olyan aranyos volt), hogy most tavasszal el akart utazni Magyarországra, de sajnos mégsem jött össze, úgyhogy azért is örült meg nagyon nekünk, mert „ha már Maria nem mehet Magyarországra, Magyarország jön el Mariahoz”.

Először metróval hazamentünk letenni a cuccainkat a lakására, mely a kék metró vonal Uschod (Усход) megállójától, mindössze 70 méterre található. Ez volt az első alkalom, hogy a minszki metrót kellett használnunk. A rendszer nagyon hasonló a kijevihez, itt is műanyag metróérméket (zseton) kell venni (3700 BYR/db, nagyjából 80 Ft), melyet a bejáratnál lévő elektromos kapuknál kell bedobni, majd amíg a zöld lámpa világít, gyorsan átslisszolni. Aki csalni próbál, annak vagy a lágyékára csapódik a villámgyors fémkapu vagy a metró felügyelet szigorú tekintetű rendőrei kapcsolják le viharos gyorsasággal. További játékszabályok, amiket be kell tartani, hogy szigorúan tilos fényképezni, videózni a metróállomásoknál, mivel ezek is egyfajta katonai pontnak számítanak.

Minszk jelenleg két metróvonallal büszkélkedhet – a #1 Moskovskaya (Маскоўская) vonal (kék metró), és a #2 Avtozavodskaya (Аўтазаводская) vonal (piros metró). Pontosan ugyanolyan régi szovjet metrószerelvények közlekednek rajtuk, mint nálunk a M3 vonalon, azzal a különbséggel, hogy a minszkiek szépen le vannak festve, fel vannak újítva és karban vannak tartva. A jégkorong-világbajnokságra való felkészülés jegyében pedig egy sor fejlesztést vittek végbe – többek között kiírják és bemondják mindenhol angolul a megállókat, amely egy meglepően európai gesztus a helyiektől.

Miután visszaértünk a belvárosba, az Oktyabrskayán kezdtünk az esti városnézést, immár Maria tolmácsolásában. 

 

Elvitt minket a Köztársaság Palotája mögött kezdődő kicsiny óvárosi részbe (Traiyetskoye), melyet utólag építettek ki ilyen óvárosias jellegre, miután a háborúban gyakorlatilag porig rombolták az egész várost. Apropó háború, kérdezte, hogy mi mit és mennyit tanulunk történelemórán a II. világháborúról? Mint megtudtuk, a fehéroroszok nemcsak néhány órát, hanem több külön tantárgyat szentelnek a dicsőséges Nagy Hazafias Háborúnak, sőt az ő „verziójuk” szerint a magyarok, mint kegyetlen megszállók jelennek meg a történelemkönyvek lapjain. Maria különösen kíváncsi volt arra, nekünk mit tanítottak erről, így talán ő is jobb képet kaphat arról, mi is történhetett valójában.  

 

Tettünk egy jó nagy sétát, megkerültük a jellegzetes kéttornyú Szentlélek Katedrálist, a Városházát, majd visszakanyarodtunk a gyönyörűen kivilágított Niezaliežnasci sugárútra. 

Itt aztán időnként le-lemaradozgattam fotózni az éjszakai fényekben úszó épületeket, míg a lányok pár méterrel odébb folytatták a beszélgetést. Egyszer aztán egy idős néni lépett oda hozzám és elkezdett hozzám oroszul beszélni. Nem értettem egy árva kukkot sem, mire Maria kisegített – a néni csak azt szerette volna megtudni, hogy ugye nem szerepel egyik fotómon sem. Nem is értettem az egészet, mindenesetre megmutattam neki a képeket, megnyugodhatott, majd elköszönt.

Néhány méterrel odébb megláttam azt a világossárga épületet, ami már idefele is nagyon tetszett, úgyhogy így, szépen kivilágítva is készítettem róla egy fényképet. 

Ekkora Maria félig komoly arccal felém fordult és megkérdezte:

-          „Tudod Te, milyen épületet fotóztál le éppen?” – nézett rám kérdő tekintettel.

-          „Ööö…nem igazán, gondolom valami múzeum…” – hangzott a nem túl magabiztos válaszom.

-          „Hát nem éppen, ez KGB Központ, a fehérorosz titkosszolgálat épülete!!! Szigorúan tilos fotózni! Ha meglátják, az a minimum, hogy elveszik a kamerádat…” – mondta vészjóslóan Maria.

Végigborzongtam azért a gondolattól, hogy itt bármi konfliktusba kellene kerülni a milicijával vagy a titkosrendőrséggel, majd elmeséltem Marianak, hogy délután például percekig fotózgattam az épületet, várva a megfelelő fényviszonyokra. Valószínűleg, most a jégkorong-világbajnokság kapcsán a belarusz hatóságok is sokszorosan engedékenyebbek, így nem ugranak rá a magamhoz hasonló gyanútlan turistákra. A KGB Központ kapcsán még annyi infót megtudtunk, hogy a volt szovjet tagállamok közül csak a fehéroroszok nem nevezték át ezt a kellemes kis intézményt, így az továbbra is a szimpatikus (ergo rettegett) KGB „márkanév” alatt fut.   

Maria ellenben egy valóban kellemes, hangulatos és ízig-vérig fehérorosz helyre (Stary Miensk) vitt minket. Mint mondta, Minszkben nem nehéz találni eredeti belarusz éttermet vagy bárt, mivel annyira kevés a turista, hogy mindenhova a helyiek járnak. A Stary Mienszk viszont mégis más, mivel itt kifejezetten a fehérorosz jelleg dominál. Hihetetlen, de igaz, hogy Fehéroroszországban az emberek, még maguk a fehéroroszok is többnyire inkább oroszul beszélnek egymással, mintsem a saját anyanyelvükön. A belarusz nyelv gyakorlatilag másodlagos nyelvvé süllyedt az anyaországban, amely már önmagában elég rémisztő és sajnálatos. Vannak kezdeményezések a fehérorosz nyelv használatának terjesztésére, előtérbe helyezésére, de ez nem megy könnyen. A Stary Mienszk (azaz Régi Minszk) bárban például mindenki fehéroroszul beszél, a menü és itallap is csak így van kiírva.

Az ital tekintetében teljesen mértékben Mariára bíztuk magunkat, aki egy igazi belarusz különlegességet rendelt nekünk: meleg retekvodkát! Már a neve is bizarrul hangzik, hát még az íze! Ivása közben egy dolgot kell elkerülni, hogy jó mélyen beleszagoljunk, ezt leszámítva az első korty furcsa élménye után rájöhetünk, hogy nem is olyan rossz!

Jó sokáig maradtunk itt még beszélgetni, majd éjfélhez közeledve, amikor Andival már alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól, mindannyian elindultunk hazafelé.

Maria lakásában pedig külön szobát kaptunk egy kihúzható pamlaggal, míg ő maga kint aludt egy matracon a konyha közepén. Hiába, a jó CouchSurfinges szállásadó már csak ilyen! :)

3. nap: Minszk: A Botanikus Kert és hokimeccs (2014. május 15.)

Úgy aludtam, mint a bunda, ha Andi néhány reggeli puszival nem ébreszt fel, szerintem délig ágyban maradtam volna.

Maria már korán reggel elment munkába, viszont hagyott hátra nekünk lakáskulcsot és egy kedves üzentet, amiben kellemes napot kívánt.

Felkelést követően első dolgunk volt valahonnan reggelit keríteni. Mariatól még tegnap kapott jópofa, fiatalok által készített térkép rengeteg helyi kajáldát, bárt, éttermet ajánlott, úgyhogy mivel jelzett egy pékséget nem messze a lakástól, gondoltuk szerencsét próbálunk ott.

Maria lakása amúgy egy 14 emeltes lakótelepi panelházban volt, melyhez hasonló több is volt a környéken, mindössze az oldalukon lévő „festmények” alapján lehetett megkülönböztetni őket. 

Átlósan az út (amely még mindig a Niezaliežnasci sugárút!) túloldalán a Fehérorosz Nemzeti Könyvtár üvegből készült gyémántalakú épülete látható. 

Innen a Niezaliežnasci mentén elsétáltunk körülbelül másfél kilométert a Valhahradskaja útig, ahol egy buszmegálló mellett rátaláltunk a bódészerű kis pékségre. Beálltunk szépen a sorba, ahol egyszer csak az előttünk álló magas fiatalember hátrafordult és borzasztó angolsággal nekem szegezte a kérdést: „What’s your name? Are you tourist?” Először alig tudtam megszólalni, mire ő folytatta: „Where you from?” Megmondtuk, hogy magyarok vagyok, de ő újabb kérdéssel felelt: „Hockey? Came for hockey?” Hevesen bólogatva helyeseltünk, mire ő elmosolyodott és annyit mondott: „Enjoy Minsk!”, majd előrefordult. Andival egymásra néztünk – milyen aranyos volt, nem?

Ezután a kis epizód után vettünk che bureket (káposztás-húsos batyu) és karamellás sült palacsintát (a tésztája olyan ropogós volt, mint az édes fagyitölcsér), majd jóízűen megreggeliztünk. A batyuban kevés volt a töltelék, úgyhogy az nem hagyott mély nyomokat bennünk, míg a ropogós palacsinta nekem határozottan ízlett, viszont azokon a helyeken, ahol nem érte töltelék fogtörően keménynek bizonyult.

Reggeli után a közeli Chelyuskintsev Parkba mentünk sétálni. Ez a hatalmas zöld övezet valóban tökéletes hely a kikapcsolódásra, a maga számtalan hangulatos erdei ösvényével, játszótereivel, a kisebb vursli hangulattal és egy mini gyermekvasúttal.  

Közvetlenül mellette terül az 1932-ben alapított Központi Botanikus Kert (Цэнтральны батанічны сад), mely temérdek érdekes és őshonos növénnyel, köztük különleges rózsafélékkel büszkélkedhet. 

A Botanikus Kert rendkívül népszerű a helyiek körében – valóságos nyugalom szigete. Idősek, fiatalok, iskoláscsoportok, s még sokan mások jönnek ki ide élvezni a szép környezetet. 
A belépőjegy 30.000 BYR-ba (kb. 660 Ft) kerül. Sétálgattunk egyet mi is a parkban, megcsodáltuk az ezüst pagoda körüli rózsaágyásokat, a fenyves fasort, s a hangulatos hattyúk tavát, mely közepén lévő kis aranyos szigetecskére egy hídon be is lehetett sétálni.

Sokáig azonban nem időzhettünk ezen az idilli helyen, mivel ma volt a jégkorongmérkőzés (Lettország-USA) napja, s ha már megebédelve szerettünk volna odaérni a 16.45-kor kezdődő meccsre, lassan indulnunk kellett. A dolog aztán egyéb okok miatt is egyre sietős lett, s bár még az első alkalommal elvetettem az erdei toi-toi vécé lehetőségét, párszáz méterrel odébb már nem lettem ilyen válogatós. Viszont döbbenetes élmény, hogy Minszkben még a nyilvános toi-toi vécék is tiszták és jól felszereltek.

A térképről kinéztünk egy szimpatikus, önkiszolgálós éttermet (Lido), mely mindössze két metrómegállónyira volt tőlünk. Botor módon, inkább legyalogoltuk az első látásra rövidebbnek tűnő távot, majd időszűkében végül az Akademiya Nauk (Акадэмія навук) metrómegállónál lévő трактиръ жили были nevű helyre ültünk be. 

Mindketten rendeltünk egy-egy adag scsí (щи) káposztalevest, melyet kerámiaedényben szolgáltak föl úgy, hogy egy vékony fokhagyma-ízesítésű tésztaréteg volt a tetejére sütve. Kaptunk hozzá egy kis tejfölt, amelyet a levesbe keverve, elképesztően finom, ragus ízt kaptunk. 

Mindkettőnknek nagyon ízlett a leves, úgyhogy direkt megkértem Andit, hogy az orosz zsebszótárából nézze ki, hogy mondják azt hogy nagyon finom: „очень хорошо” [ocseny harasó]. A pincérnő kedves mosollyal nyugtázta a megérdemelt dicséretet, mi meg elégedetten és jóllakottan távozhattunk.

Sajnos azonban az idő vészesen fogyott, s előbb még mindenképpen vissza kellett mennünk Maria lakására letenni a fényképezőgépemet, mivel biztosra vettem, hogy ekkora gépet nem fognak beengedni a stadionba.

Felpattantunk a metróra, majd rohantunk vissza a lakáshoz. Érdekes, mintha a metrófeljáró melletti téren lett volna egy kis szökőkút még legutóbb…na mindegy! A háztömb földszinti mágneskulcsos bejárati ajtaja valamiért nem nyílt az első néhány próbálkozásra, majd éppen kijött valaki, így be tudtunk menni. Beszálltunk a liftbe, felmentünk a 10.-re. Ahogy kinyílt a liftajtó, szinte egyszerre bukott ki belőlünk:

-          „A francba, ezt nem hiszem el, rossz házba jöttünk be!”

És valóban, a legnagyobb rohanásban fel sem tűnt, hogy egy metrókijárattal odébb jöttünk fel, ahonnan ugyanúgy pár lépés a szintén megszólalásig hasonlító panelház, amely egy az egyben ugyanúgy néz ki, mint a mienk…

A bénázásunkkal vesztettünk némi időt, de gyorsan átrohantunk – immár a jó – háztömbbe, fel a lakásba.  Kamera le, fölösleges cuccok ki, villámgyors WC-kör, majd tipli vissza a metróhoz. Éppen jött egy szerelvény, felhuppantunk rá…

-          „Hát ilyen nincs…rossz irányba szálltunk fel!”

Következő megállónál le, másik metróra fel, s egészen a vasúti pályaudvarig mentünk, ahonnan úgy emlékeztem, több busz és vonat indul a Minszk Aréna felé. Odaérve konstatáltuk, hogy egy önkéntes sincs éppen kint, aki segíthetne, úgyhogy jobb híján odarohantam egy újságosbódéban ülő hölgyhöz a leegyszerűsített és lényegre törő kérdéssel:

-          „Minsk Arena? Bus? Minsk Arena, bus? Trolleybus? Minsk Arena?”

Segítőkészen válaszolt is azonnal, s mivel látta, hogy egy kukkot sem értek a mondandójából, még le is írta a járatszámokat egy papírra: #1 busz és #69 trolibusz.

Éppen ekkor fordult ki egy #69 a sarkon, úgyhogy integettem Andinak, hogy rohanjunk utána. Egy kellemes kis sprintet vágtunk le 150 méteren, de sikerült elérni. Két lihegés között azért a biztonság kedvéért megkérdeztem az egyik utastól is, hogy ez tényleg a Minszk Arénáig megy-e? Többen egybehangzóan a fejüket rázták és mondták, hogy ez a troli nem megy a stadionhoz, mindenképpen szálljunk át a következő megállónál a #1 buszra.

-          „Megint sikerült a rossz járműre szállni…remek…”

Leszálltunk tehát a következőnél, vártunk 5 percet, majd az elegánsan belibbenő #1 busszal folytattuk az utunkat. Alig tettünk meg 300 métert, beragadtunk egy instant belvárosi dugóba – a 2x4 sávos Niezaliežnasci sugárúton. Éreztem, hogy szépen apránként forr fel az agyvizem, de mivel innen már tényleg esélytelennek tűnt, hogy időben odaérjünk a meccsre, már csak a késés mértékének minimalizálása lehetett a cél. Szomorúan konstatáltam, amikor az óra túlhalad a 16.45-ön, majd a 16.50-en, s a 17 órán is, míg mi még mindig csak araszolgattunk a dugó közepén.

Amint végre lekanyarodtunk a teljesen beállt sugárútról, szinte csak úgy repült a busz a megállók között, úgyhogy 10 percen belül meg is érkeztünk az arénához.

Azt még korábban sejtettem, hogy a belarusz rendezők a lehető legkomolyabban fogják venni a biztonsági ellenőrzéseket, de ilyen durván szigorú beléptető rendszert még nem láttam jégkorong-rendezvényen. Már a stadion körüli szurkolói falu és körbe van kerítve, s fémdetektoros kapun való áthaladást követően ketten-hárman tapiznak végig, míg a negyedik a táskád legapróbb tartalmát, legkisebb zsebét is kinyittatja veled. Ezzel még azonban távolról sincs vége! Fent a csarnok bejáratánál is van egy beléptető kapu, ahol a jegyeket ellenőrzik és leolvassák, majd újabb fémdetektoros kapu és újabb adag motozás következik.

El se hittem, de végre sikerült bejutnunk! A mérkőzés persze már javában zajlott, úgyhogy rohantunk megkeresni a helyünket, amely távolról sem ígérkezett egyszerű feladatnak Európa negyedik legnagyobb jégkorongstadionjában.

-          „Merre van a „B” tribün?! Jaj, és azon belül kell az „L” szektor”…ó, az a túlsó felén van…és öt emelettel feljebb…ez lesz az!!...mégsem…egy szinttel lejjebb!...ja, nem, kettővel feljebb…na ez az!!!...ez a mi szektorunk!...”

Majd következhetett a tömött sorba való bepofátlankodós, mindenkit felállítós és néhány lábat letaposós rész, amivel természetesen nem tettünk nagy népszerűségre szert:

-          „Sorry, sorry, sorry…I’m sorry, so sorry…”

S mivel jogosulatlan székfoglalók ültek a helyünkön, velük is kellett vitatkozni egy sort, mire leülhettünk! És ebben a pillanatban: GÓL!!! Kiegyenlítettek az amerikaiak, 1-1! Az első harmad felét buktuk csak, mivel a lettek vezetést jelentő gólját jó hosszan elemezte a videóbíró, így nem telt el annyi a meccsből, mint amit gondoltam.

Jó érzés volt végre szusszanni egyet és átadni magamat a jégkorong élvezetének. Hálás voltam Andinak, hogy az utóbbi másfél óra rohanást egy zokszó nélkül viselte el és amikor egyre frusztráltabb lettem a késés miatt, végig rendkívül nyugtatóan kezelt engem.

A meccs hátralevő része pedig mindenképpen kárpótolt minket a késés körüli huzavonáért, ugyanis a világbajnokság messze egyik legjobb és legizgalmasabb mérkőzését fogtuk ki. A lettek alaposan felszívták magukat a papíron klasszisokkal erősebb Egyesült Államok csapata ellen, így 1-1 után újból magukhoz ragadták a vezetést, s 2-1-es vezetéssel térhettek a csapatok pihenőre. Kihasználva a szünetet, elrohantam megnézni, hogy milyen szuveníreket kapni. Az emlékkorongokat és a belarusz mintás sálakat már mind elkapkodták, viszont vettem egy plüss bölényt (Volat), amely az idei világbajnokság hivatalos kabalaállata. Beszereztem még egy adag pattogatott kukoricát Andinak, majd siettem vissza a helyemre. 

A második harmadban újból betalált Lettország, ám a 3-1-es vezetés kissé elkényelmesíthette a fiúkat, mivel alaposan kiengedtek, így két perc alatt kiegyenlített az USA, 3-3. Az utolsó harmad hátborzongatóan izgalmasra kerekedett, nem bírtak egymással a csapatok, mígnem 9 perccel a vége előtt a lett Kaspars Daugavins a saját kapuja elől megiramodva végigcselezte magát az egész amerikai védelmen, és egy hatalmas bombagólt vágott a Stanley Kupa győztes Tim Thomas kapus hálójába. Az Egyesült Államoknak erre is volt válasza, Hayes egyenlített két perccel később, de a lettek nem álltak le, s az 55. percben egy korongszerzést követően a Buffalo Sabres fiatal csatára, Zemgus Girgensons szerzett varázslatosan szép gólt, méghozzá félig fekvő helyzetből, 5-4. A lettek végül meg sem álltak fél tucatig, a csapat hatodik gólját Vasiljevs szerezte egy gyönyörű egyéni akció végén, 6-4. Az USA még az utolsó percekben tudott még faragni a hátrányából, viszont az egyenlítésre már nem maradt ideje, így végül egy hatalmas csatában, de teljesen megérdemelten, 6-5-re győzött Lettország!

Megérte tehát lelkiismeretesen buzdítani a lett csapatot és kitartóan „Latvijázni” – fantasztikus meccs volt!

Visszatérve a lakásba, Maria már várt ránk. Kifaggatott minket, milyen volt a nap, no és persze a meccs, majd felvetette, lenne-e kedvünk egy kis vacsorával és sörözéssel egybekötött beszélgetős, meccsnézős estéhez a szomszédban található étteremben. Nem hiszem, hogy kellett volna ennél jobb kedvcsináló nekünk, így felkerekedtünk, majd átgyalogoltunk a valóban mindössze 70 méterre lévő Arbat nevű helyre. Első látásra egészen előkelő étterem benyomását keltette – például külön kabáttárolója van, akárcsak a színházaknak. Az étterem része is ízlésesen berendezett, sőt egy mozivászon méretű óriáskivetítőn folyamatosan közvetítik a jégkorong-világbajnokság mérkőzéseit – ma este Finnország a házigazda Fehéroroszországgal csapott össze. 

Most Maria ajánlásával újabb jellegzetes fehérorosz ételeket próbálhattunk ki – rendeltünk például a babkát (reszelt krumplit megsütnek kerámiaedénybe téve sütőben, majd tejföllel fogyasztják) és dranikit (krumplipalacsinta vagy más néven tócsni, melyet szintén tejföllel esznek). 

 

Az autentikus belarusz kajákhoz pedig eredeti belarusz sör társult, méghozzá az étterem saját sörfőzdéjéből. Kipróbáltuk mindhárom fajtát (búzasör, világos sör, vörös sör), majd az egyértelmű favoritnak kikiáltott búzasörből rendeltünk még egy sört. 
Kedves kis este volt, nagyon jót beszélgettünk Mariaval, sokat nevettünk együtt. Bár a fehérorosz csapat végül 2-0-ra kikapott a finnektől, de ez sem szegte a kedvünket, remek hangulatban zárult az este.

4. nap: Minszk: Egy esős nap (2014. május 16.)

Reggel 10 óra körül keltünk, majd lementünk a párszáz méterre lévő szupermarketbe venni reggelinek valót. Miután végeztünk az evéssel, megbeszéltünk melyik helyekre menjünk el a mai nap. Az időjárás sajnos távolról sem ígérkezett olyan kegyesnek, mint az elmúlt napokban, úgyhogy a vidéki kirándulásokat holnapra halasztottuk. Volt azonban valami, amit semmiképpen sem akartam elhalasztani, valamit, amit még 2,5 évvel ezelőtt megfogadtam magamnak, hogy egyszer Minszkben járok, mindenképpen meg fogok tenni…

13 éve nézek jégkorongot, s követem szinte napi rendszerességgel a magyar, az észak-amerikai és nemzetközi hokival kapcsolatos történéseket, eseményeket. Számtalan fantasztikus élményt köszönhetek ennek a remek sportnak, melyben mindig is sikerült találnom olyan kiváló sportembereket, igazi egyéniségeket, akikért érdemes napról napra követni ezt a játékot. Ruslan Salei pontosan ilyen játékos volt…

Sosem felejtem el, Salei-t először 2002 októberében, egy Anaheim-Detroit meccsen láttam először játszani, amelyen ráadásul gólt is szerzett. A találatát leszámítva két dolog maradt meg vele kapcsolatban abból a meccsből – csomó idejét kaszinókban blackjack partikkal tölti (legalábbis a vicces kedvű kommentátor szerint) és Minszkből származik. Minszk? Nahát, hol van Minszk? Előtte nem hiszem, hogy akár Fehéroroszországot, akár Minszket el tudtam volna helyezni a térképen, viszont innentől kezdve minden megváltozott. Innentől kezdve akár a belarusz jégkorongcsapatról, akár Minszkről, akár Fehéroroszországról volt szó, egyből Salei jutott az eszembe.

Csapata, az Anaheim Mighty Ducks a 2002-03-as szezon kezdetén a liga egyik leggyengébb csapatának számított, melynek nemcsak a bajnoknak járó Stanley Kupa, de még a rájátszás is fényévnyi messzeségnek tűnt. A csapat azonban rácáfolva a fanyalgókra, addigi története legjobb szezonját produkálta, s hatalmas meglepetésre bejutott a rájátszásba. Sokan úgy gondolták, ezzel vége is a történetnek, a címvédő és toronymagas esélyes Detroit simán búcsúztatja őket, de nem így történt. Az NHL történetének egyik legváratlanabb és legmegdöbbentőbb párharcában, 4-0-s összesítéssel magabiztosan kisöpörte a bajnokot, majd következő körben búcsúztatta a másik szuper esélyes Dallast, majd szó szerint kiütötte a szintén remekül menetelő Minnesotát, bejutva így a Stanley Kupa Döntőjébe. A döntő nem egészen úgy indult a Kacsáknal, ahogy gondolták – két idegenbeli meccset elveszítve, 2-0-s hátránnyal érkeztek haza Anaheimbe, a harmadik meccsre. Kiélezett mérkőzésnek hatalmas tétje volt – ha az ellenfél (New Jersey Devils) nyer, karnyújtásnyira kerül a kupagyőzelemtől, míg a Mighty Ducks egy győzelemmel visszajöhet a párharcba, és új erőre kaphat. A végletekig kiélezett meccs hosszabbításba torkollott, amelyet egy nem várt hős döntött el…Ruslan Salei.

Salei félelmetesen nagy gólt ütött a világ egyik legjobb kapusának, Martin Brodeurnak, amelyet máig az Anaheim történetének egyik legfontosabb góljaként emlegetnek a szurkolók. Bár Salei és csapata végül a mindent eldöntő 7. meccsen vereséget szenvedett és elúsztak a bajnoki álmok, olyan messzeségbe repült a „kacsacsapat”, ahol korábban még sosem járt.

Ennek a 2003-as tündérmesébe illő menetelés alkalmával szerettem meg igazán Ruslan Salei-t, így azt követően is követtem a pályafutását, hogy 2006-ban eligazolt másik csapatba. Figyeltem a játékát a nemzetközi színtéren is – több olimpián, világbajnokságon is csapatkapitányként büszkén képviselte a fehérorosz válogatottat. Míg a tengerentúlon egy volt a sok játékos közül, hazájában messze a legnépszerűbb és legjobb jégkorongozónak számított. Kiváló hokis, megbecsült csapattárs, szerető apa és férj – egy személyben.

Bele sem merek gondolni, mit éreztem, amikor 2011 szeptemberében szembesültem az egész világot bejáró tragédia hírével, hogy a lezuhant a Jaroslavl Lokomotiv profi orosz jégkorongcsapatot szállító repülőgép! Az összes játékos és szakmai stáb tagjai mind életüket vesztették – köztük a két kedvencem, akik nem sokkal ezelőtt igazoltak oda, Kārlis Skrastiņš és Ruslan Salei is…   

A tragédia teljesen ledöbbentett, s úgy éreztem, valahogy szeretném kifejezni az együttérzésemet a történtekkel kapcsolatban. Kiderítettem a Lett és Fehérorosz Jégkorong Szövetség e-mailcímét és írtam nekik egy részvétnyilvánító levelet. Emellett azonban megfogadtam még egy dolgot: kerüljön is bármibe, ha egyszer valaha eljutok Minszkbe, megkeresem Ruslan Salei sírját és viszek neki egy szál virágot!

Ugyanezt fogadtam meg Kārlis Skrastiņš esetében is, s bár kalandos módon, de 2012 nyár, amikor legközelebb Rigában jártam, sikerült megtalálnom a nyughelyét, s beteljesíthettem a fogadalmamat. Innentől kezdve teljesen biztos voltam benne, hogy ha törik, ha szakad, nem fogok úgy eljönni Minszkből, hogy ne rójam le tiszteletemet Salei sírjánál is.

Ma jött el az alkalom, hogy beváltsam az ígéretemet.

Szerencsére Maria lakása nagyon közel fekszik a Moskovsky temetőhöz (Маскоўскія могілкі), ahol Salei is el van temetve. Még előző nap elmagyarázta az oda vezető utat, sőt rendkívül figyelmes módon, hagyott hátra nekünk egy kis cetlit, melyre orosz volt írva: „Здравствуйте! Я ищу могилу Руслана Салея в”, azaz „Hello! Ruslan Salei sírját keresem.”

Borongós, felhős időben indultunk el, lógott az eső lába. Amint kértünk a tömbházak mögött parkba, megláttunk egy hatalmas, fehér templomot. Úgy sejtve, hogy a temető bizonyára a templom mögött terül majd el, elsétáltunk arrafelé. Az újonnan épült, magával ragadó szépségű Mindenszentek Templomáért mindenképpen megérte ezt a kitérőt tenni, de temetőt mégsem találtuk meg. 

Néhány járókelő útbaigazításával végül sikerült célba érnünk – a belarusz politikusok, katonai vezetők és hírességek nyughelyül szolgáló Moskovsky temető, a park túlsó felén lévő erdős részen terült el. Odaérve megmutattam a Maria által írt cetlit a bejáratnál álló terepmintás egyenruhát viselő katonának, aki azonnal a temető bal első sorában lévő, nagy márvány sír felé mutatott.

Közelebb lépve, tudtam, jó helyen járok. Руслан Салей – a neve cirill betűkkel kiírva, belarusz válogatott mezes, bronz dombormű és egy esőáztatta arckép a mécsesekkel, virágokkal elhalmozott, hatalmas, márvány sírhelyen.

Szomorú látvány. Betűztem az egyik csokorba azt a szál fehér virágot, amit a bejárat mellett vettem, még egyszer fejet hajtottam a kiváló jégkorongozó előtt, majd eljöttünk Andival.

Jó érzés volt beváltani a magamnak tett ígéretet, s sokat jelentett, hogy Andi is elkísért és ott volt mellettem.

Ezt követően visszasétáltunk megnézni a Fehérorosz Nemzeti Könyvtár (Нацыянальная бібліятэка Беларусі) megkapó, gyémántalakú üvegépületét egy kicsit közelebbről. Az új, 2006-ban megnyitott, 72 méter magas, 22 emeletes könyvtár fő épületelemének geometriai alakja hivatalosan – még kimondani is nehéz – rombkuboktaéder. Itt található világ legnagyobb fehérorosz és a harmadik legnagyobb orosz nyelvű nyomtatott irodalma.

Az előtérnél tovább csak a tagok vagy a tetőn lévő kilátóteraszra jegyet váltók mehetnek, de mivel ebben a rossz időben túl sokat amúgy sem láttunk volna onnan fentről, végül nem mentünk fel oda.

Ezután a metróállomás felé vettük az irányt, amikor Andinak feltűnt, hogy valami baj a cipőjével, kicsit fura rajta járni. Nem is csoda, a márkás (ám közel 10 éves) sportcipő sarkai gyakorlatilag szó szerint széttörtek, méghozzá menthetetlenül. Még jó, hogy Andi a biztonság kedvéért hozott egy tartalék cipőt, így felrohantunk Maria lakásába és gyorsan átcserélte őket. A pórul járt lábbeli végül a lakás melletti konténerben végezte.

A mai napi városnézést újfent az Oktyabrskayán kezdtük, s bejártuk ugyanazt a „hamis Óvárost”, melyet még első este Maria mutatott nekünk. Bár valóban nagyon kis területről van szó, de látszik, hogy igyekeztek a II. világháború pusztításai után legalább valamilyen módon rekonstruálni a 18- századi Minszk utcáit. 

A piciny városrész egyik fő látványossága a hófehér, kéttornyú Szentlélek Katedrális (афедральны сабор Сашэсця Святога Духа), mely a Szviszlacs-folyó egyik kanyarulata fölötti dombon magasodik. 

Minszk egyik legjellegzetesebb épületének változatos történelem jutott, annyi szent – a 17. században még római katolikus templomként építették, majd kétszáz évvel később bezárták és orosz ortodox templommá változtatták. Az 1917-es forradalmat követően kipaterolták belőle az egyházat és először tornateremmé, majd börtönné alakították át. 

Hányattatott sorsa ellenére így is az egyik utolsó megmaradt műemlék az egykori eredeti minszki óvárosból. Amikor arrafelé sétáltunk, bekukkantottunk a templomajtón – éppen esküvőn tartottak, csak úgy sugárzott a vőlegény és menyasszony arca a boldogságtól.

Innen pár lépésnyi távolságra található a csodálatos, 17. századi homlokzattal rendelkező Koncertterem (канцэртная зала), mely eredetileg templomként funkcionált. Az épület a hangulatos Ploshcha Svabody (плошчу Свабоды) tér egyik csücskében helyezkedik el, míg a tér közepén a Városháza magasodik.

Mellette egy egész lovaskocsit ábrázoló bronzszobor szinte kínálta magát a fotózkodásra – amikor pillanatra szabad volt, megrohantuk a szobrot és készítettünk egymásról néhány képet. Másoknak nem sikerült ilyen jól az időzítés – egy Vancouver mezes férfi, aki miután mi végeztünk és megkért, hogy fotózzam le őt is a lovaskocsival, például nem volt képes kivárni, hogy egy kétgyerekes anyuka 10 percig, szó szerint minden irányból megörökítse csemetéit, miközben legalább 50 képet lőtt el erre az egy motívumra.

Ezt követően a Szviszlacs-folyó mentén haladó, forgalmas Pobediteley úton indultunk el sétálni, s hamar belebotlottunk egy kirakodóvásárba, ahol mindenféle étel-ital és szuvenírvásárlási lehetőség mellett még népviseletbe öltözött belarusz néptáncegylet és kórus is fellépett. Ettünk egy kis kaját (szmizsna), ittunk hozzá kvass-t, majd belenéztünk a néptáncosok hangulatos műsorába. 

Innen elsétáltunk a közelben lévő szovjet emlékműhöz (Minszki Városi Hősök obeliszkje), amely egybe van építve a Nagy Hazafias Háború Múzeumának új épületével, melynek tetejéről egy régi szovjet vörös zászló leng vidáman. 

Mind az épület, mind az emlékmű vitathatatlanul magasztosabb helyen fekszik, mint a korábbi, ettől függetlenül számomra továbbra is egy 50 évvel ezelőtti időutazás élményével vetekszik a látvány.
Mindössze 5 nappal a városba érkezésünk előtt, Fehéroroszország nemzeti ünnepét, a május 9-i Győzelem Napját (amikor a náci Németország kapitulált a II. világháborúban) itt, ezen a helyen ünnepelték katonai felvonulásokkal, tűzijátékokkal és állami beszédekkel. A Május 9-ét hirdető óriási molinó még mindig a park szélén látható.

 

Vicces jelenet volt, ahogy a dicsőséges emlékművet körbejártuk, két munkáslegény (akik a még költözésben lévő múzeum munkálatain dolgoztak) vidáman kocsikáztak az egyik gurulós kéztargoncával. Felpattantak rá az emelkedő tetején, majd mint két csíntalan gyermek, leszáguldottak vele a lejtőn.

A múzeum mögött kezdődik a hatalmas terjedésű Győzelem Park (парк Перамогі), mely az egyik legnagyobb zöldövezet az egész városban. Mivel kezdett cseperegni az eső, inkább felszálltunk az #1 buszra, és visszamentünk a Minsk Arenához, hátha így kora délután tudunk venni emlékkorongot, melyen a világbajnokság logója látható. Andi jelezte, hogy ő is kér egyet, de cirill betűs felirattal. Sajnos mindkettő elfogyott már, így jobb híján csak a kétszer olyan drága, a részvevő országok zászlóival díszített korongot lehetett megvenni, darabját csillagászati összegnek számító 310.000 BYR-ért (7000 Ft). Ezek a korongok voltak a legdrágább tárgyak, amiket az egész út során vettünk.

Mire megjártam a szuvenírboltot, eleredt az eső, így ismét buszra szálltunk. Alig jöttünk két megállót, amikor Andi kérésére – és az eső ellenére – mégis leszálltunk, mert meg akart nézni egy aranyos kis kék hagymakupolás templomot közelről, melyet eddig csak a buszról láttunk. A templomot végül mégsem találtuk meg (biztos túljött a busz), viszont megnéztünk a Nemzeti Kiállítási Központ, a BelExpo ufóra hasonlító épületét. 

 

Nem messze innen, egy hatalmas, grandiózus méretű, szemmel láthatóan új, előkelő állami épület mellett haladtunk el, melynek környéke minden irányból be volt kamerázva, így – rendkívül bölcs módon – nem is mertük lefotózni. Mint később kiderült, ez a Függetlenség Palotája (Palac Niezaliežnasci, Палац Незалежнасці), 2013 októberében adták át, és főbb állami események, gyűlések, konferenciák lebonyolítására, külföldi delegációk fogadására fogják használni.

Innen ismét buszra szálltunk, s visszajöttünk a belvárosba. Mivel éppen belebotlottunk a Niezaliežnasci sugárút mentén, benéztünk az egyik legjellegzetesebb fehérorosz bevásárlóközpontba, a GUM-ba. 

Érdekes, hogy itt boltok, üzletek nincsenek elkülönítve, sőt sok helyen inkább egybeérnek. Kerestünk kis faragott bölényt, de csak 20-30 centiseket találtunk.

 

Délután fél 5 körül, már mindketten kezdtünk megéhezni, s mivel a kiadó ebéd eddig kimaradt, gondoltuk kipróbáljuk azt a LIDO (ЛИДО) önkiszolgáló éttermet, amelyben fehérorosz, orosz és európai ételek széles választékából lehet összeválogatni a nekünk tetsző menüt. A Niezaliežnasci 41-es szám alatt, a Plošča Jakuba Kolasa (Плошча Якуба Коласа) kék metrómegállótól 100 méternyire található. 

 

A rendkívül hangulatosan berendezett étteremben valóban rengeteg ételből válogathatunk, s miután végeztünk, a jól megrakott menzatálcánkkal a kasszához járultunk fizetni. Igyekeztünk minél többféle fogást megkóstolni, s végül jól degeszre ettük magunkat.

Mire végeztünk az evéssel, este hat óra is elmúlt. Korán volt még hazamenni, de késő bármi jelentősebb tevékenységhez, úgyhogy a Mariatól kapott jópofa térképről kinéztük, milyen látnivaló van még a közelben. Néhány háztömbnyire innen jelzett például egy repülőt (!) egy lakóövezet közepén – ez elég mulatságos ötletnek tűnt ahhoz, hogy elinduljunk megkeresni. Félórás kutatómunkába telt, de küldetésünket siker koronázta. Meglehetősen bizarr látványt nyújtott egy szovjet harci repülőgép egy békés, csöndes lakótelepi környezetben, méghozzá egy iskolai játszótér tőszomszédságában, de nem lehet elég korán elkezdeni nyomni a katonai hősökkel fémjelzett propagandát a fiatal generáció tagjainak. 

-          „Ha már egészen eddig eljöttünk, innen már nincs olyan messze a „Névtelen Hősök Emlékműve”, azt akár megnézhetnénk!” – vetette fel Andi.

-          „Névtelen hősök, az kiket takar?”

-          „A minszki utcaseprőket!” – felelte mosolyogva.

A lakótelepi repülő után plusz másfél kilométert sétálni már nem tűnt nagy kitérőnek, így végül úgy döntöttünk, lerójuk a tiszteletünket a minszki utcaseprők szobra (Karastajanavaj 3) előtt, ha már lépten-nyomon azon ámuldozunk, milyen tiszta és rendezett Minszk is valójában.

Nem sokkal sötétedés előtt sikerült megtalálunk a sepregető asszonyság szobrát, mely egy munkás lakótelepi tér közepén (háttérben egy „hangulatos” gyárkéménnyel) állt. Ha már ennyit gyalogoltunk egy istenverte szoborért, akkor legalább felváltva pózolgattunk vele egy-egy fénykép erejéig.

Visszafele tartó közel 3 km-es úton már közel sem tűnt olyan remek ötletnek ez a „kis” kitérő, főleg, hogy az egész napos non-stop gyaloglás után már annyira fájtak a lábaim, hogy az összes csillagot lekáromkodtam az égről. 

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elértünk a legközelebbi metrómegállót (Akademiya Nauk), ahonnan egyszerűen hazametrózhattunk. Még azonban mielőtt felmentünk volna a lakásra, megnéztük közelebbről a Nemzeti Könyvár éjszakai fényeit, melyek a legkülönbözőbb színekben pompáztak. 

Visszaérve a lakásba, konstatáltuk, hogy Maria még nem érkezett meg. Belenéztünk a tévében még a svéd-szlovák meccs végébe, majd egy gyors fürdést követően úgy zuhantunk be az ágyba, mint akiket fejbe kólintottak.

5. nap: Mir (2014. május 17.)

Reggel 9 óra körül, frissen kipihenten ébredtünk. Hétvége lévén Mariát is otthon találtuk, jó volt újra látni. Rendkívül örült nekünk, s lelkesen elmesélte a tegnapi hokimeccset, amire a barátjával ment ki. (Hívtak minket is egyébként, de mi inkább a városnézést választottuk.) Vicces hallgatni, milyen csillogó szemekkel és őszinte lelkesedéssel beszél a hokiról, főleg hogy korábban teljesen hidegen hagyta a jégkorong. Kapott egy ajándékjegyet a világbajnokság nyitómérkőzésére, melyen a francia válogatott óriási meglepetésre legyőzte a bombaerős Kanadát, s az a meccs annyira megtetszett neki, hogy teljesen beleszeretett ebbe a sportba.

Míg mi felöltöztünk és összeszedelőzködtünk, lement bevásárolni a szupermarketbe, s hozott reggelinek valót. Vett kenyéren kívül például finom fűszeres túrót (kenyérre kell kenni) és szirokot (a mi túró rudink belsejéhez hasonlító, enyhén édes túró), melyet érdekes módon a reggeli tea mellé fogyasztanak. Így tehát egy valóban autentikus belarusz reggeliben lehetett részünk. Jót beszélgettünk, bár Maria már ekkor többször hangoztatta, hogy milyen szomorú, amiért elmegyünk. 

Segített viszont nézni buszt Mirbe, sőt a biztonság kedvéért még fel is hívta a buszpályaudvart, hogy utána kérdezzen a menetrendnek. Hálásak is lehetünk neki, ugyanis kiderült, hogy az interneten lévő buszok indulási ideje alaposan megváltozott – nem 14 órakor, hanem 13.20-kor indul a járatunk Mir felé.

Még indulás előtt viberen leegyeztettem a másik szállásadónkkal, Denissel, hogy estére érünk ki hozzájuk. A csomagok nagy részét Mariánál hagytuk, hogy ne kelljen egész nap cipelni őket, s úgy beszéltük meg, este 8 körülre mindenképp visszaérünk ide a lakásba. Maria teljesen be volt zsongva, ugyanis ma két hokimeccsre is sikerült jegyet szereznie, amiből ráadásul az egyik a hazai fehérorosz csapat Németország elleni meccsére szólt. Az esti belarusz meccs 20.45-kor kezdődik, úgyhogy előtte minimum félórával vissza kell érnünk a lakásba.

Ezt követően elmetróztunk a vasúti pályaudvarhoz, amely mellett közvetlenül található a szépen felújított Központi Buszpályaudvar. Mindenekelőtt vettünk jegyeket Mirbe (53.250 BYR/fő), s mivel már fogytán volt a készpénzünk, váltottunk még 50€ értékben belarusz rubelt. Az indulás előtt 20 perccel visszamentünk a buszpályaudvarra és vártuk a beszállást.

Végül egy kb. 20 fős kisbusz gördült be a mi járatunk kocsiállásához. A legnagyobb meglepetésünkre, abszolúte senki sem ellenőrizte a jegyeket, vagy hogy ki fia száll fel a buszra, s úgy tűnt, maga a helyjegy ténye is hidegen hagyja a helyieket, mindenki oda ült, ahova tudott. A buszon már alapjáratból rettentően meleg, elhasznált levegő fogadott minket, s a kényelmi dimenziókat nézve sem vizsgázott volna ötösre. Irány Mir!

Nagyjából másfél órás utat követően, délután 3 körül érkeztünk meg Mir (Мір) településre. Ez a 2500 lelket számláló kedves kis falu 85 km-re helyezkedik el a fővárostól, viszont közigazgatásilag már Grodno megyéhez tartozik. Bár a Mir szó oroszul „békét” jelent, a település neve inkább a mellette csordogáló Miranka-folyótól eredeztethető. 

Mir egyetlen igazi látványossággal bír, viszont az már az UNESCO Világörökség részét is képezi – a Miri várkastély (Мірскі замак).

A várat Jurij Iljinics, a Litván Nagyfejedelemség breszti helytartója építtette saját birtokán a 16. század elején gótikus stílusban. Az Iljinics-család kihalása után a Radziwiłł-család tulajdonába került, akiknek a közeli (28 km-re fekvő) Nyeszvizsben volt a székhelyük. Szegény vár az évszázadok során sok nemzet ostromát átvészelte, mígnem a napóleoni háborúkban végül lerombolták, s csak a 1870-es években építették újjá. Innentől azonban a elvesztette katonai jelentőségét, s inkább parkot alakítottak ki körülötte. 2000-ben nyilvánították a Világörökség részének, melynek hatására nagyszabású restaurációs munkák indultak. Manapság a várkastély egy múzeumnak ad otthont, s Fehéroroszország egyik legfőbb idegenforgalmi látványosságának számít.

Rendkívül izgatott lettem, ahogy a falucskából indulva sétáltunk a Miranka túlpartján fekvő, csodálatosan szép vár felé. Még az út tervezésekor teljesen beleszerettem az útikönyvemben lévő egyik képbe, melyen ez az öt masszív torony által övezett, gyönyörű, vöröstéglás várkastély szépen tükröződik a déli oldalán elterülő, hangulatos tavacska felületén. 

Bár az enyhe szél miatt a mesés tükörképben nem lehetett részünk, így is egészen tündérmesébe illő kép tárult a szemünk elé. 

Sétáltunk egyet a tó mentén, szinte minden irányból lefotóztuk a várat, körbejártuk az egész komplexumot, majd megvettük a belépőjegyeket (60.000 BYR/fő). 

Plusz 20.000 BYR-ért kértünk még angol nyelvű audioguide-ot is (az egyikünk arcképes okmányát a pénztárban kellett hagyni depozitnak), de annyira túlrészletező és hosszú szövegeket mondtak benne, hogy egy idő után inkább hanyagoltuk a használatát. 

A várkastély kiállítása nem rossz, több helyiség is korhűen van berendezve. Amely a tárlatból igazán maradandónak bizonyult a számunka: a hatalmas cserépkályhák, a díszes, kazettás mennyezet, hangulatos fogadócsarnokok. 

A pálmát ugyanakkor kétségtelenül a vicces lovagi páncélok vitték – az általunk csak „tollas páncélnak” elnevezett vértet viselve tulajdonosa leginkább egy óriási pulykára hasonlíthatott, míg a „tökös páncélban” a lovag egy külön kiálló, hímvessző-formájú védőegységbe helyezve óvhatta a férfiasságát.

Miután körbejártuk a múzeumot, a 40 centis lépcsőfokokat tartalmazó, félembernyi szélességű lépcsőfeljárón felmásztunk az egyik toronyba. Ezt követően visszamentünk visszakérni az audioguide-ért cserébe leadott jogosítványomat, majd körbenéztünk a szuvenírárusoknál. Itt sem jártunk sikerrel, csak gagyi ajándéktárgyakat találtunk, s faragott bölényből is csak nagy és aranyozott volt a kínálatban. Vettünk egy gazdagon töltött tortillás tekercset ebédre, majd visszaindultunk a buszmegállóba.

Mint ahogy korábban az állomáson lévő jegypénztáros néni a maga sajátos módján elmagyarázta, jegyet csak a busz indulása előtt 15 perccel kezdenek árusítani. Kivártuk az megfelelő időt, majd kértünk két jegyet – melyek furcsamód ezúttal drágábbak lettek, 114.500 BYR-t fizettünk egy főre. A néni egy ideig mosolyogva figyelte, ahogy a rengeteg papírpénzzel bénázunk, majd amikor megunta a töketlenkedést, kijött a maga kis irodájából, kivette a kezemből a pénztárcámat és összes pénzemet, leszámolta magának a két jegy árát, majd visszatipegett a helyére és ránk vigyorgott egyet azzal a három fogat tartalmazó mosolyával. (A három fogból ráadásul az egyik aranyfog volt, úgyhogy közben Andival szinte önkéntelenül mindig csak arra tudtunk meredni.)

18.10-kor indult a buszunk vissza Minszkbe, viszont az eddiginél sokkal hosszabb útvonalon, néhány környező falut is érintetve, masszív kitérőkkel megspékelve. Az egyiknél alaposan megijedtünk, mivel úgy tűnt, menthetetlenül lerobban a vén járgány, de végül valahogy mégis életet csiholtak belé, így folytathattuk az utunkat.

Este negyed kilencre értünk Minszkbe. Gyorsan felpattantunk a metróra, s visszamentünk Maria lakására. Bőven fél 9 után értünk oda (Maria esti meccse 20.45-kor kezdődött elvileg a Minszk Arénában), így nem volt sok sansz, hogy még össze tudunk futni. Felérve a lakásba alaposan meglepődtünk, amikor Maria nyitott ajtót.

-          „Nem kell sietnetek srácok, nem megyek a meccsre…” – mondta szomorúan, egy erőltetett félmosolyt megeresztve.

-          „Miért, hogyhogy, mi történt?” – kérdeztük elkerekedett szemekkel.

Mint kiderült, véletlenül elnézte a meccs kezdetének idejét (valójában 16.45-kor kezdődött), így lemaradt az egészről. Szegényt úgy sajnáltuk, néhány krokodilkönnyet is elmorzsolt miközben mesélte a történetet.

Mivel sajnos azonban már így is elég későre járt, nem tudtunk sokáig maradni, mivel nem akartunk Denisékhez nagyon későn érkezni, így lassan indulnunk kellett. Búcsúzásul Maria meglepte Andit egy belarusz mintás sállal, melybe a jégkorong világbajnokság logója is bele van hímezve – pont olyannal, amilyet szeretett volna. Nézett nekünk olyan olcsóbbik emlékkorongot is, amilyet szintén be akartunk szerezni, de mint kiderült, elfogyott a teljes készlet. Ahogy mesélte, a stadion szuvenírboltjában az olcsóbbik korong helyére külön odaírták, hogy „olcsó korong nincs, és nem is lesz” – csak hogy tudja mihez tartani magát a szurkolósereg.

Végezetül készítettünk egy közös képet Mariával, majd lekísért minket a metróig, ahol érzelmes búcsút vettünk tőle. Elképesztően csupaszív teremtés, mindketten nagyon megszerettük, kifejezetten szomorúak voltunk, hogy el kell válni. Remélem mihamarabb beváltja az ígéretét és meglátogat minket Magyarországon.

Denisék lakása a város másik felén, Serebryanka (Серебрянка) városrész szélén helyezkedik el. Első körben a kék metróval mentünk el az Oktyabrskayáig, ott átszálltunk a piros metróra (Avtozavodskaya-vonal), mellyel a Partizanskaya (Партизанская) megállóig utaztunk. Itt átszálltunk a Serebryanka (Серебрянка) végállomás felé közlekedő #6 villamosra, melyről Denis utasításainak megfelelően a Yakubova (Якубова) megállónál szálltunk le. Egy hatalmas lakótelepi panelrengeteg közepén találtuk magunkat, ahol szinte minden irányban 10-15 emeletes háztömbök sorakoztak. Elindultunk a Yakubován a 30-as számot keresve.

Megláttuk a 48/1 számot („Ó, innen a 30 már biztosan nincs messze!” – gondoltuk naivan.), majd a 48/2-t, amit a 48/3 és 48/4 követett. Ilyen módon mire a 36/4-hez értünk, már közel egy kilométert gyalogoltunk a szurok sötétben. Nagy nehezen megtaláltuk a Yakubova 30-at, ahol a 28-as lakásszámot kellett keresnünk. Igen ám, de egy tömbház több különálló lépcsőházból áll, így a Yakubova 30-on belül is van minimum 12 kijárat. A helyzet kezdett kilátástalannak tűnni, úgyhogy magasról téve a drága roaming díjakra, felhívtam Denist egy kis útbaigazítást kérve. Végül a tömbház legvégén található 1-es lépcsőházához kellett még elbaktatnunk, majd fel a lifttel a sokadik emeletre és már meg is érkeztünk.

Meglehetősen kínosan éreztük magunkat a kései érkezés miatt (elég hülye érzés éjjel fél 12-kor betoppanni két ismeretlenhez), de úgy tűnt a háziak nem vették zokon (vagy legalábbis nem mutatták ennek látható jelét). Denis amúgy szakmáját tekintve IT szoftvermérnök, míg párja, Nadja orvos, egy kórházban dolgozik rákdiagnosztaként. Finom, meleg vacsorával vártak (citromos sült csirke tepsis krumplival, melyhez a mi szeletelt sajtjainkhoz hasonlító, fóliázott tasakos, hűtőszekrényből elővett hínárt kaptunk).

Beszélgettünk még néhány órán keresztül, meséltek a minden képzeletet felülmúló belarusz bürokráciáról, a körülményes, külföldiek számára kötelező, hosszadalmas és fárasztó regisztrálási eljárásról és a szingapúri élményeikről. A holnapi tervekkel kapcsolatban is egyeztettünk – mivel Deniséknek Nyeszvizstől nem messze van egy kis vidéki házuk, szó került róla, hogy esetleg kocsival kivinnének minket oda, de végül inkább a buszos opciót választottuk.

Amikor már mind a négyen alvás közeli állapotba kerültünk, Denis megmutatta a helyünket – a szinte teljesen üres nappalijuk egyetlen fekvőalkalmatosságát, egy Violetáéhoz hasonló nagy, felfújható matracot.

-          „És Ti hol fogtok aludni?!” – néztem kérdőn Denisre, mivel külön hálószobájuk nem volt.

-          „Nadjával mi most kísérletképpen kint a (fedett) erkélyen lévő kis kinyitható pamlagon fogunk aludni.” – felelte mosolyogva, majd jó éjszakát kívánva befészkelte magát arra a talpalatnyi kis helyre, Nadja mellé.

Lefekvés előtt Denis még nézett nekünk buszt Nyeszvizsbe, de Mariahoz hasonlóan ő sem hitt csuklóból az internetes menetrendnek, ezért mondta, hogy reggel 6 körül (nyitáskor) felhívja a buszpályaudvart és utánakérdez.

6. nap: Nyeszvizs (2014. május 18.)

Reggel arra ébredtem, hogy hajnali 6 körül Andi engem szólítgat. Úgy tűnt, félreértette Denis mondandóját tegnap este, és azt hitte, reggel 6 órakor nekünk kellett volna kelni. Félálomban közöltem vele, hogy a 6 óra igazából 8 – hatkor Denis kel fel és telefonál a buszpályaudvarra. Innen persze szegény már képtelen volt visszaaludni, míg nekem fél másodperc sem kellett, s újból az igazak álmát aludtam.

Végül nyolc óra után ébredtem fel, amikor Denisék éppen indulóban voltak. Utána néztek a Neszvizsbe közlekedő buszok indulási idejében és felírták, hogyan juthatunk be legegyszerűbben a belvárosba innen.

Mi is elkezdtünk összekészülődni, majd fél 10 körül elindultunk be a városba. A két legjobb tömegközlekedési opció – a #127 busz és a #36 troli – közül az utóbbi érkezett meg először, így elmentünk azzal. Jegyet (4000 BYR/fő) a sofőrnél lehet váltani. 20-25 perc alatt értünk ki a Központi Buszpályaudvarra.

Mivel a busz indulásáig még tengernyi idő állt rendelkezésünkre, elsétáltuk megnézni a közeli Dinamo Stadiont, helyi futballcsapatnak, a Dinamo Minszknek az otthonát. Ezt követően vettünk vizet és péksütit, megreggeliztünk, majd elindultunk megvenni a buszjegyeket. A pénztárnál egy meglehetősen rámenős taxis igyekezett magához csalogatni a miri és nyeszvizsi járatokról lemaradó utasokat azzal, hogy folyamatosan, megállás nélkül, viszont időnként legalább változó hanglejtéssel azt hajtogatta, hogy: „mirneszvizsmirnyeszvizsmirnyeszvizsmirmirnyeszvizsnyeszvizs…”

A buszunk 12.20-kor indult, s nagyjából két órás utat követően érkeztünk meg Nyeszvizsbe (Nesvizh, Нясві́ж).

Ezúttal is bepróbálkoztunk, hátha előre megvehetjük a visszaútra is a jegyet, de újfent az a választ kaptuk, hogy nem sokkal a busz indulása előtt kezdik el árusítani őket.

A buszpályaudvar a település legszélén helyezkedik el, s mivel egyetlen tábla sem mutatta a központ felé vezető utat, elindultunk azon, amely legalább láthatóan nem a szántóföld felé vezetett. Tegnap Denis még viccelődött is azzal, hogy Nyeszvizsben már csak azért is képtelenség eltévedni, mivel csak egy lámpás kereszteződése van. Alig 5 perc séta után bele is botlottunk abban az egybe, s ha külön nem kérdezünk (kézzel-lábbal) utána a városközpontnak, akár még rá is cáfolhattunk volna Denis állítására.

Tíz perc séta után értünk el az első látnivalóhoz, az 1700 körül épült Szlucki-kapuhoz, mely a városfal részét képezte egykor. 

Innen egyenesen a Savieckaja vulicán haladva a Fő térre (гарадская плошча) juthat az ember, mely közepén az ország legrégebbi (1596-ban épült) városházája áll. Érdekesség, hogy 10 évvel korábban, 1586-ban, a lengyel királyként (is) uralkodó Báthory István adományozta Nyeszvizsnek a városi rangot.

A Szlucki-kapu felől már jól látható a híres Nyeszvizsi kastélykomplexum (Нясвіжскі замак, Niasvižski zamak) tornya, úgyhogy innen a környező tavat megkerülve, egyenesen arrafelé indultunk tovább. 

 

A csodálatos várkastélyt a Lengyel-litván Nagyfejedelemség leggazdagabb és legbefolyásosabb családjainak egyike, a Radziwiłłek építették még a 16. század vége felé. A befolyásos család tulajdonképpen a szovjet államosításig (1939) megőrizte tulajdonjogát a kastély és környezete felett, melyet ezt követően szanatóriumként használtak tovább, egészen 1994-ig, amikor átkerült a Kulturális Minisztérium kezelésébe. Szerencsére felismerték az értékét és átfogó restaurációs munka vette kezdetét, mely később fellendítette az ide érkező idegenforgalmat is. Ennek a kedvező trendnek új lökést adott, hogy az UNESCO 2005-ben a Világörökség részének nyilvánította az épültet.

A kastély első látásra belopta magát a szívünkbe – a gondozott, szépen felújított épületei, vidám tornyai, zöldellő, frissen nyírt füves dombjai, valamint mindennek a várárok vízfelszínén látható, egészen idilli tükörképe az egyik leggyönyörűbb összképet adták, amit eddig ezen úton láttunk. A látványt egyszerűen nem lehetett megunni…

Miután kigyönyörködtük magunkat a látványban, a hozzánk közelebbi bejárathoz járultunk a pénztárt keresve. Onnan aztán a biztonsági őr elzavart minket, azzal hogy jegy nélkül nem mehetünk be. Azt már nem sikerült kivennünk belőle, hogy mégis akkor honnan kéne jegyet szereznünk, mivel idefelé jövet egy kasszát sem láttunk, ő meg minduntalan a kastély belső udvara felé mutogatott és a jegyet hiányolta. Mindenesetre megkerültük az egész komplexumot, majd a hátsó bejáratnál próbálkoztunk, ahol már felkészülten vártuk a jegyet kérő bácsikat.

-          „Ticket? Ticket?” – mordultak ránk.

-          „Cassa? Cassa?” – feleltem hasonló stílusban, széttárt kezekkel.

 Már kezdett elegem lenni az egész pénztárkeresős jelenetből, úgyhogy elismételtem neki még néhányszor, hogy előbb talán mutassa meg a kasszát, ugyanis vennék én jegyet, ha tudnám, merre leledzik. A bácsi intett, hogy kövessük – egész be a kastély belső udvarára, ahol az egyik bejáratnál egy szép, kétnyelvű tábla hirdette: Cassa à.

-          „Hát, köszi szépen…jegy nélkül nem engedsz be, de jegyet csak bent lehet venni – hülye egy rendszer.” – füstölögtünk.

 

A várva várt belépőjegy fejenként 80.000 BYR-be került. Mindenképpen megéri körbejárni a kastély belső termeit, melyek elképesztően szépek és igényesen restauráltak.

Miután körbefotóztuk a hangulatos belső udvart is, beültünk ebédelni az egyik szomszédos étterembe.

Mivel Andinak ma van a szülinapja, mindenképpen szerettünk volna beülni valamilyen jobb helyre, nem pedig egy útszéli bódéból szerezni valami harapnivalót. Az igazi ünneplés persze a hazaérkezés utánra maradt, de jó volt így is megemlékezni a jeles napról. Ezúttal is egy kis kerámiaedényben felszolgált ételt ettünk, mely sertéshúsból, gombából, szilvából és (természetesen az elmaradhatatlan) krumpliból állt – Andi szerint Prysmuk a neve.

Miután jóllaktunk, enyhén szemerkélő esőben visszasiettünk a buszpályaudvarra, de pont lekéstünk a 17.45-ös buszt. A következő és egyben utolsó Minszkbe közlekedő járat 18.13-kor indult, s magát a gondolatát is el akartuk hessegetni annak, hogy esetleg ne férnénk fel rá. A pénztárnál egyre csak gyűltek a minszki buszra váró utasok, ám jegyet senkinek sem adtak ki, egészen az indulás előtti 5 percig, amikor is befutott a járat sofőrje, lejelentette a pénztárban, mennyi szabad helye maradt, majd a pénztáros elkezdte kiadni a jegyeket az időközben sorba álló, legszemfülesebb utasoknak, de nem ám akárhogy! Először gondosan felvezette a foglalást egy hatalmas, kódexszerű nyilvántartó könyvbe (!), majd számítógépes rendszerből (!) kinyomtatta magát jegyet. Megállapíthattuk, hogy a fehérorosz közlekedési és jegykiadási rendszer felfoghatatlan, örök talány marad a számunkra.

Este nyolc után érkeztünk vissza Minszkbe. Mielőtt hazamentünk volna, az esélytelenek nyugalmával tettünk még egy kitérőt a GUM-ban, hátha találunk valamilyen épkézláb szuveníreket az otthoniaknak. Jobb híján a kis, festett dísztányérok (melyek Minszk egy-egy jellegzetesebb épületét ábrázolják) lettek a befutók. 
Vettünk holnap reggelinek valót és két palack fehérorosz kvászt (квас), amit még feltétlen ki akartunk próbálni, majd hazamentünk Denisékhez. Meglepetésünkre egyedül találtuk, mivel Nadjának másnap korán kell dolgozni mennie a kórházba, így egy ahhoz közelebbi szálláson éjszakázik. Jól is tette, mivel mi egészen hajnal kettőig beszélgettünk Denis-szel…

Rettentően örülök, hogy ismét alkalmunk nyílt hosszabban, s komoly témákról társalogni Denis-szel, mivel a belarusz létnek egy egészen más oldalát világította meg nekünk, mint amit Mariatól kaptunk. Mondhatni, amolyan szemfelnyitó, kijózanító beszélgetés volt. Mesélt a begyöpösödött, túlbürokratizált állami gondolkodásról, az egyre fenyegetőbb orosz befolyásról (vámunió és lehetséges monetáris unió, élén az orosz rubellel), s időről-időre – igaz szépen és burkoltan – kifejezte véleményét az ország vezetőiről és ideológiai irányáról. Szoftverfejlesztő mérnökként az egyik legkreatívabb szakmában dolgozva, látszik, hogy ezek a körülmények valósággal megfojtják és megakadályozzák, hogy igazán kibontakozzon. Amikor elpanaszoltuk neki a körülményes buszjegy-vásárlós sztorinkat, mesélte, hogy erre a cégénél írtak egy egyszerű, szuper kis mobilprogramot, mely segítségével okostelefonnal az ország bármely részéről, bármilyen tömegközlekedési járműre tudna online e-jegyet kiadni…mondanom sem kell, csuklóból elkaszálták ezt az innovatív ötletet – „minek ez?...jó az, ahogy most van!…ez bevált rendszer, minek megbolygatni…stb.”

Mint mondta, „Fehéroroszország azoknak jó hely, akik nem akarnak gondolkodni, nem akarnak változtatni, hanem csak eléldegélni békességben, míg az állam gondoskodni róluk és gondolkodik helyettük.” És ezen nem tűnik úgy, hogy bármi is tudna változtatni, amíg a „jóságos” Nagy Testvér, Oroszország ott liheg a nyakukban.

Tanulságos és értékes beszélgetés volt, egyáltalán nem bántam, hogy éjjel 2 után kerültünk ágyba.   

7. nap: Vilnius (2014. május 19.)

Nemcsak azért indult kissé szomorkásan a nap, mivel a kései fekvést követően alig 4 órával már kelhettünk is fel, hanem mert minszki tartózkodásunk végéhez érkeztünk.

Reggel hatra már menetkészre pakoltunk a csomagjainkat, elbúcsúztunk a még álmos tekintetű Denistől, majd a #127 busszal bementünk a vasúti pályaudvarhoz.

A maradék belarusz rubelünkön vettünk péksüteményt és egy-egy almát az útra, továbbá Andi megajándékozta magát egy helyi napilappal, majd kimentünk a vágányokhoz. 

 

A vonatunk már bent állt a helyén, s szerencsénkre távolról sem azt a „fapados villamost” kaptunk, amihez legutóbb Denisnek volt szerencséje ezen a vilniusi viszonylaton. Vadonatúj, tiszta, modern szerelvényt kaptunk, csakúgy, mint idefelé.

A vonatunk pontban 7.40-kor indult. A jegyeket (228.300 BYR/fő) már felszállás előtt is többször ellenőrizték – először a peronra lépéskor, majd a kocsiba való felszállás előtt, végül pedig fedélzeten a kalauz. Reméltem, hogy utóbbi nem fogja olyan csúnyán megtépni a kivételesen szép, igényes kinézetű menetjegyet, mint idefelé tették, de mind hiába – a belarusz kalauzok tradicionálisan úgy érvényesítik a jegyeket, hogy félbehajtják, majd közepéből kicsípnek egy darabot. Ennél jobban meg sem csonkíthatták volna szegény jegyemet.

A távozáskori határellenőrzésen sem történt semmilyen fennakadás, le kellett adni a belépéskor kapott Bevándorlási Lap lepecsételt oldalát (egy rövid pillanatig meghűlt bennem a vér, amikor hirtelen nem találtam) és gond nélkül megkaptuk a pecsétet az útlevelünkbe.

Negyed 11 körül értünk Vilniusba. Miután megérkeztünk, írtam egy SMS-t Violetának, majd az állomás poggyászmegőrzőjébe letettük a cuccaink nagy részét, s elindultunk felfedezni a várost.

Gyakorlatilag nem is kellett térkép a tájékozódáshoz, szinte az összes fő látnivalóhoz, fejből tudtam az utat. Az óvárosba vezető út a Hajnal Kapujánál (Aušros vartai), a kora 16. századi városfal, egyetlen épen megmaradt átjárójánál kezdődik. 
A jellegzetes, bástyaszerű kapu egy kis kápolnát foglal magába, ahol egy csodatevő Szűz Mária-kép is megcsodálható. Innen a hangulatos Aušros Vartų gatvė-n haladva további templomokat, sőt egy Bazilita kolostort tekinthetnek meg a vallási érdeklődésűek, de itt található a Litván Nemzeti Filharmonikusoknak a díszes, szecessziós épülete is. 

Mindössze egy saroknyira innen, a vilniusi Városháza klasszicista épülete magasodik, míg előtte a széles, háromszög alakú, korábban piaci kirakodóvásároknak otthont adó Rotušės aikštė tér terül el.

A középkorban még kombinált bírósági és börtön szerepet betöltő Városházáról ide kísérték ki a lefejezendő elítélteket. Jelenleg a Városháza különböző kulturális és közösségi programnak ad otthont, s itt működik a központi Turista Információs Szolgálat is – ha ingyen városi térképre van szüksége az embernek, érdemes itt kezdeni a napot. 

 

A Városházától balra egy feltűnő, rózsaszín-barack színű barokk templom (Šv Kazimiero bažnyčia) áll, amely a szovjet időkben, ironikus módon az Ateizmus Múzeumaként funkcionált. Hmm…nem győzök csodálkozni a szovjetek leleményességén…

Továbbsétálva Didžioji gatvė-n, egy szimpatikus kis kávézóra (Coffee Inn) találtunk, ahol nemcsak, hogy Andi megkaphatta a várva várt „reggeli” kávéadagját, de egy füst alatt elintézhettük pisilős, e-mailnézős dolgainkat.

Ezt követően a város egyik büszkeségéhez, az 1579-ben Báthory István által alapított Vilniusi Egyetemhez (Vilniaus universitetas) látogattunk el, mely az egyik legrégebbi egyetem egész Kelet-Európában. Külön kell belépőjegyet váltani az egyetemi épületegyütteshez, valamint a hozzájuk tartozó Szent János templom harangtornyához – előbbihez a felnőtt belépőjegy 5 Lt-ba, a diákjegy 1 Lt-ba kerül, míg utóbbi esetében a felnőtteknek 8 Lt-t, a diákoknak 5 Lt-t kell fizetni a belépésért.

Ha jobban belegondolunk, már önmagában az kuriózumnak számít, ha egy egyetemi campusba egy barokk templom is bele van integrálva, hát még ha az a templom egy masszív és nem mellesleg 68 méter magas harangtoronnyal is rendelkezik. A belső udvar közepén állva az összkép leginkább egy szigorú egyházi kolostorhoz hasonlít. A harangtorony bejáratánál egy 35 méter magasan kifüggesztett, 34 kilós, ún. Foucault Pendulum inga demonstrálja szemléletesen a Föld forgását. A harangtorony kilátójába lifttel és lépcsőn is fel lehet jutni, mi itt – a reggelit ledolgozandó – a nehezebb utat választottuk. Megérte a fáradtságot, ugyanis onnan fentről fantasztikus kilátás nyílt Vilnius teljes óvárosára!

Ezt követően az egyetemi épületegyüttes főbb helyiségeit és udvarait jártuk végig. A legszebb a reneszánsz, barokk és neoklasszikus jegyeket magán viselő Fő udvar, amelyen magasodik a Szent János templom és harangtornya is, míg körbe-körbe a boltíves kerengő mentén egykori kiváló rektorok, professzorok emléktáblái olvashatók. 

Szintén érdemes kiemelni a Csillagvizsgáló udvarát, mely a Vilniusi Jezsuita Kollégium épületének is otthont adott, valamint Nyelvészeti (filológiai) Központ előcsarnokának lenyűgöző mennyezeti freskóit.

Érdekes módon, az egyetem tőszomszédságában található a Köztársaság elnöki Palota (Lietvos Respublikos Prezidentūra), tehát a hatalom nem esett messze az értelmiségtől. (Bár Magyarországra lenne ez igaz! :) 

 

Innen végre egyenesen az egyik kedvenc vilniusi helyemre, a Katedros aikšė-ra mehettünk, ahol a város legjellegzetesebb épületei sorakoznak egy helyen. 

Mint ahogy tér neve is mutatja, itt áll a neoklasszikus timpanonjával és díszes oszlopcsarnokával leginkább egy múzeumra emlékeztető Vilniusi Katedrális (Vilniaus arkikatedra bazilika), a hozzá tartozó, de különálló Harangtorony, valamint a Katedrálissal majdhogynem egybenőtt Királyi Palota (Žemutinės pilis), mely az egykori litván uralkodónak, nagyhercegeknek volt a fő rezidenciája, s egyben a litván kultúra és politika központja. 

Felmentünk itt is harangtoronyba (a legutóbbi vilniusi látogatásomkor ez kimaradt), ám ár-érték arányban nem feltétlenül éri meg (felnőtt jegy 15 Lt, diákjegy 8 Lt), mivel a legfelső szinten lévő ablakok úgy be voltak rácsozva, hogy még a fényképezőgép objektívje sem fért ki rajta.

Miután lejöttünk, Andinak is megmutattam azt a harangtoronytól néhány méterre a tér közepén mozaiklapot, amely a három balti ország – Litvánia, Lettország és Észtország – polgárai által a 80-as évek végén formált emberláncra („Baltic Way”) emlékezik. Azt tartják, hogy ha háromszor körbefordulsz rajta, akkor a kívánságod valóra válik. 

Azt sajnos nem tudom megerősíteni, hogy működik-e a dolog, már rég elfelejtettem, mit kívántam legutóbb, de az új próbálkozás csak növelheti az esélyeket. Végül mindketten rendkívül rituálészerűen elvégeztük el a tripla pördüléses műveletet – Andit még suttyomban le is videóztam közben. 

Ezt követően a bekukkantottunk a Katedrálisba. Belülről alapvetően elég puritán a templom, ellentétben a túláradóan barokkos díszítésű oldalkápolnájával, ahol a mennyezeti freskók úgy lettek ráfestve a stukkókra, mintha valaki csak odafröccsentette volna őket.

Már mindketten kezdtünk megéhezni, úgyhogy az óváros egyik legrégebbi (sétáló)utcáján, a Pilies gatvė-n kerestünk egy szimpatikus éttermet (Forto Dvaras).

 

Ebéd után a másik kedvenc épületemhez, a gyönyörű, gótikus, vöröstéglából épült Szent Anna templomhoz (Šv. Onos bažnyčia) sétáltunk el. 

Ez a magával ragadó templom rajtam kívül még sokakat bűvölt el eddig, többek közt Napóleont is, akinek állítólag annyira megtetszett, hogy legszívesebben a saját kezében vitte volna Párizsba. Mivel Párizsba vinni nem tudta, így a templomot végül az oroszországi hadjárata során katonai barakknak használták. 

Innen visszakanyarodtunk a Katedrális felé, majd a mellette lévő dombon magasodó Felső várhoz (Aukštutinės pilis) gyalogoltunk fel, ahonnan be lehetett látni egész Vilniust. Itt megpihentünk egy kicsit, kigyönyörködtük magunkat a látványban, majd elindultunk visszafelé az állomás irányába. 

Útközben a Pilies gatvė-n haladva egyszer csak eszembe jutott valami, amit Andinak mindenképpen meg akartam mutatni. Az egyik saroknál letérnünk balra egy keskeny kis sikátorba, Literatų gatvė-ra, melynek 8-as számánál az utcaművészet (street art) egy jópofa helyi példáját (Literatų-fal) csodálhatják meg az arra tévedők. A több kisebb, falba épített elem közül nekem vitathatatlanul a falba épített teljes fogprotézis a személyes kedvencem. 

Innen a szép, ortodox Isten Szentanyja templomig (Skaisčiausios Dievo Motinos Cerkvė) sétáltunk, amely melletti hídnál egy érdekes tábla fogadott minket: „Užupio Res Publika”, azaz az Užupis köztársaság határát jelző kiírás. 

 

Nem vicc, ez a bájos kis kerület Vilnius történelmi óvárosának peremén, a Vilnia-folyó túlpartján, 1997. április 1-én önálló és független köztársasággá kiáltotta ki magát. Saját zászlóval, valutával, alkotmánnyal, himnusszal, elnökkel és egy 11 fős hadsereggel rendelkezik.  A többnyire művészek által lakott kis bájos negyed egyik fő jelképe az alkotói szabadságot szimbolizáló Gabriel arkangyal szobra az Užupio és Paupio gatvė kereszteződésében. 

Tettünk egy rövid sétát a mini köztársaságban, majd innen egyenesen az állomás felé folytattuk az utunkat. Menet közben hirtelen bevillant, hogy jó néhány órája nem is néztem meg a telefonomat, hogy Violeta válaszolt-e. Mint kiderült, megírta közel két órája, hogy este 7-re vár minket haza finom vacsorával. Mivel már ekkor 19.10 körül járt az idő, jelezük neki, hogy késünk egy „kicsit”, majd katonás futólépésben elbaktattunk az állomásra felvenni a cuccainkat a csomagmegőrzőből, majd hazasiettünk Violetához. Bár több mint egy órás késést hoztunk össze, mosolyogva, jókedvűen és szépen kiöltözve fogadott bennünket. Az egyik fő specialitását, rendkívül finom és hűsítő litván hideg levest (Lithuanian cold soup) készítette nekünk, mellyel a négy évvel ezelőtt is előrukkolt. A különleges, ciklámen színű leves cékla, uborka, hagyma, kemény tojás, tejföl és kapor felhasználásával készül és behűtve szolgálják fel. Kiegészítésként még héjában sült krumplit és egyéb zöldségeket (paradicsom, retek, saláta) ettünk hozzá, melyet finom, könnyed, áfonyából készült litván borral öblítettünk le. A kiváló kaja mellé kiváló asztaltársaság is járt – órákon keresztül beszélgettünk Violetával.

Érdekes sztorikat és családi történeteket mesélt – többek között a különböző egzotikus utazásairól, a családról, Linasról – élvezet volt hallgatni. Az egyik kedves történet például egy azeri fiúról szólt, akivel a húszas éveiben, Kaunas-ban találkozott teljesen véletlenül. Körbevezette az idegen fiút a városban, aki aztán később meghívta magához látogatóba Bakuba, Azerbajdzsán fővárosába. Annak ellenére, hogy a másik négy barátnője az utolsó pillanatban visszamondta az utat, Violeta fogta magát és lazán elutazott egyedül a sráchoz. A kellemesen eltöltött, baráti idők után annál kellemetlenebben alakult a harmadik találkozójuk, amikor a srác egyszer csak – teljes famíliával – megjelent Litvániában Violetáéknál, hogy megkérje a fiatal lány kezét. A sztori természetesen nem „happy end”-del zárul, de így is egy vicces sztori. Mesélt még a felejthetetlen afrikai útjáról, amelynek az összes képét elveszíttette a számítógépről, s természetesen alaposan kibeszéltük a Linas-szal kapcsolatos legújabb dolgokat.

Késő éjjelig beszélgettünk, majd amikor már mindenki hosszakat pislogott, készítettünk egy közös képet, majd megágyaztunk a lefekvéshez.   

8. nap: Vilnius és Trakai (2014. május 20.)

Bár nem teljesen így terveztük, de gyakorlatilag fél 10-ig aludtunk. Violeta ébresztett minket, mert mennie kellett munkába, majd miután odaadta a kulcsokat és azzal a lendülettel vissza is zuhantam még lustálkodni egy kicsit, míg Andi az Evernote-ját pötyögte.

Violeta készített ki nekünk reggelinek valót, úgyhogy miután ettünk egy keveset, elindultunk be a városba. Sietségre már csak azért sem volt különösebb okunk, mert enyhén szitált az eső és nem tűnt úgy, hogy valami verőfényes napsütésre lenne kilátás. A mai napra mindössze két dolgot terveztem: egy kirándulást Trakai várához és felmászni a város magasodó Három Kereszt Hegyéhez (Trijų kryžųi kalnas), ahonnan kiváló kilátás nyílik Vilnius óvárosára. Utóbbi olyan lehet a helyieknek, mint a Gellért-hegy a budapestieknek, azzal a különbséggel, hogy csúcsán citadella helyett három hatalmas fehér kereszt figyeli a rendet. 

A két „hegy” története is meglehetősen hasonló, hiszen ahogy nálunk a hittérítő Gellért püspököt innen taszították a mélybe a magyar pogányok, litván „kollégáik” hasonlóan jártak el szerencsétlen ferences szerzetesekkel ezen a helyen – az ő emléküket őrzi a három kereszt.

Úton odafelé keresztülsétáltunk a hangulatos Bernátrendi parkon (Bernardinų sodas), melyben babakocsis- és kisgyerekes családok, fiatalok és idősek együtt élvezték a csöndes, nyugodt, békés környezetet és a friss levegőt. Innen aztán átkeltünk a Vilnia-folyó túlpartjára és felmásztunk a keresztekhez. A nagyszerű kilátás önmagáért beszélt, ide mindenképpen megérte feljönni.

A domb túlsó felén jöttünk le, majd Andi kérésére átkeltünk a Neris egyik hídján, s tettünk egy kis kitérőt a város modern felén is. A kíváncsiság hamar elült, mivel a látottak nem bizonyultak különösebben érdekfeszítőnek, így felpattantunk egy buszra és visszajöttünk a vasútállomásra. Sajnos negyedóra híján pont lekéstük a Trakai felé közlekedő vonatot, így a szomszédos buszpályaudvaron kellett próbálkoznunk. Szerencsére Trakai felé sokkal sűrűbben közlekedik busz, mint vonat így minden gond nélkül kaptunk helyet a 14.40-kor induló járatra, ráadásul a jegy mindössze 6 Lt-ba került.

Indulás előtt még beszaladtunk az állomáson lévő MAXIMA-ba venni litván túró rudit (Varškės sūrelis), méghozzá kétféle (natúr és mákos) ízben, majd felszálltunk a buszra.

A buszút Trakai-ra nem több félóránál, viszont a buszmegálló a kicsiny település déli peremén található, innen még 2 km-t kell gyalogolni a legfőbb látványosságig, a Trakai várig. Még félúton is alig jártunk, amikor az egyre fenyegetőbben sötétedő felhőkből az első cseppek elkezdtek hullani. Behúzódtunk a Turista Információs Irodába, s mire kettőt fordultunk és kértünk egy-egy ingyenes térképet, olyan felhőszakadás zúdult a városkára, amilyet ritkán látni. Jó 40 percen keresztül úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, majd – mintha elvágták volna – ugyanolyan hirtelen abba is maradt. A vártalan özönvíz jó néhány autós életét is megkeseríthette, akiknek akár 10 méter hosszú, s 20-25 centi mély pocsolyákon kellett átgázolni a helyi kisgyerekek nagy örömére. (Minél jobban fröcsköltek az autók, nekik annál jobban tetszett.)

Lesétáltuk a maradék távot a Galvė-tó partjáig és szemünk elé tárult a tó közepén, egy kicsiny szigeten álló, Trakai vára (Trakų salos pilis).

A 15. század elején épült, gyönyörű, vöröstéglából épült várkastély a Litván Nagyhercegség egyik legfőbb központjaként funkcionált, majd az évszázadok során Vilnius előretörésével párhuzamosan folyamatosan vesztett jelentőségéből, mígnem az 1655-ös orosz megszállás alkalmával a kozák sereg lerombolta. 

A romantikus romok sok művészt, költőt, írót megihlettek, viszont az átfogó renoválásra a 20. század közepéig várni kellett. Az újjáépítés 1987-re fejeződött be.

Ez az egyik kedvenc helyem egész Litvániában – ahogy a vár barackszínű, tömzsi tornyainak képe tükröződik a csendes tó vízfelszínén, egészen magával ragadó. Elképesztően örülök, hogy még egyszer eljöhettem ide és megmutathattam Andinak is. 

 

Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk csónakot bérelni (mint Zsuzsival négy éve), mivel a heves esőt követően a ladikok jó részének belseje (!) is úszott a vízben. Így inkább a várba váltottunk belépőjegyet (felnőtt 18 Lt, diák 8 Lt), bejártuk az egyes épületszárnyakban berendezett többféle kiállítást, melyek egyrészt a vár történetét és újjáépítésének fázisait mutatták be, másrészt pedig középkori ereklyéket, használati tárgyakat tettek közszemlére.

Mire végigjártuk a tárlatokat, szépen kisütött a nap, így kihasználva a szebb színeket, újfent fotóztunk néhány sorozatot háttérben a várral, majd leültünk egy kicsit pihenni a tó partjára gyönyörködni a látványban. 

A meghitt pillanatot egy kissé bizarr jelenetsor törte meg – tőlünk mindössze kétméternyire, egy kamikaze vadkacsa teljes sebességgel érkezve, elegáns, hidroplánhoz hasonló landolást mutatott be, s alig ért a vízbe, 20 centi megtétele után kiugrott a partra, totyogott egy félkört, majd visszahuppant a vízbe és úszott tovább békésen. Vicces jelenet volt!

A 19.15-ös busszal mentünk vissza Vilniusba. Alighogy megérkeztünk, a lemenő nap fényei közepett eleredt az eső, mely egy hatalmas, csodaszép szivárványt eredményezett – ez feldobott mindkettőnket. Hazaérve, Violeta már finom vacsorával várt minket.

Ismét éjszakába nyúló beszélgetés lett belőle, sőt így az utolsó este alkalmából megkínált minket litván likőrkülönlegességgel. A Bobelinė nevű vörösáfonya likőr 35% alkoholtartalmú, édes italt az este folyamán szépen lassan elkortyolgattuk, így láthatóan egyre jobb hangulat kerekedett. Sokat sztoriztunk, nevettünk, szinte sajnálta az ember, hogy közeledik az alvásidő.  

9. nap: Kijev (2014. május 21.)

Hajnali fél ötkor csörgött az ébresztőóránk. A legszörnyűbb az egészben, hogy ismételten nem véletlenül. Mintha az extrém korai kelés és korai indulás a specialitásaink közé tartoznának, pedig távolról sem ez a helyzet. Komolyan!

Gyorsan összekészülődtünk, bepakoltuk a maradék cuccunkat, majd Violeta unszolására („Üres gyomorral nem lehet útnak indulni!”) leültünk reggelizni néhány falatot. Csakúgy, mint legutóbb, most is intézett nekünk taxit, mivel a korai időpont miatt még nem közlekedtek a reptéri buszok.  Amint megérkezett a taxi, eljött a búcsú ideje. Hálásan megköszöntük a csupaszív Violetának a vendéglátást, s megígértem neki, hogy Sri Lankáról hozok majd neki igazi, helyi feketeteát, ugyanis azt szereti a legjobban.

A taxi 16 Lt-ért pár perc alatt kivitt minket a mindössze 3 km-re lévő reptérre. A táv hiába nem nagy, gyalog maximum 40 perc lett volna, de így legalább egy pillanatig sem kellett aggódnunk az idő és az irányok miatt.

Mivel a Vilniusból Kijevbe közlekedő Wizz Air Ukraine járatunkat két hónappal az indulás előtt törölték, így vészmegoldásként az ukrán nemzeti légitársasággal –Ukraine International Airlines (UIA) – kellett repülnünk. A körülbelül 110 utas szállítására alkalmas kis Embraer 190-es gép szinte teljesen megtelt, igaz ehhez az is kellett, hogy a teljes ukrán női ifjúsági futballcsapat is velünk utazzon.

A gépünk 7.10 körül indult és a nagyjából 80 perces repülőutat követően, helyi idő szerint fél 9-kor érkeztünk meg Kijevbe (Київ). Boriszpil Nemzetközi Repülőtéren (Міжнародний аеропорт «Бориспіль») landoltunk, amely az ukrán főváros légi forgalmának oroszlánrészét bonyolítja.

Miután letudtuk az útlevélvizsgálatot és kiértünk az előtérbe, lecsekkoltuk az éppen aktuális kijevi helyzetet – a 3 hónappal ezelőtti, véres polgári forradalmat követően nem akartunk semmit sem kockáztatni. Úgy tűnik, amióta az ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot sikerült megbuktatni és elüldözni, némileg konszolidálódtak a helyzetek Kijevben – nem úgy az oroszbarát szakadárokkal felálló, kelet-ukrajnai térségben.

Andival tehát megszavaztuk, hogy erre a másfél napra maradunk itt Kijevben, úgyhogy Hostelworld-on pár perc alatt foglaltunk is szállást. A hostelárakon alaposan érződött az elmúlt időszak fegyveres összecsapásokkal, tüntetésekkel fűszerezett hatása – egy kétágyas, belvárosi szobáért (Downtown Hostel) mindössze 160 hrivnyát (kb. 3000Ft) kértek el. Ehhez képest az egyedüli reptéri buszlehetőség, mely a belvárostól meglehetősen messze lévő Kijevi Vasúti Pályaudvar déli terminálépületéig terjedő útért fejenként 50 hrivnyás ár kifejezetten drágának mondható. (Főleg, hogy a fapadosokat kiszolgáló Kijev Zhuliany reptérről már 1,50 hriványért eljuthatunk trolin a legközelebbi metróállomásig.)

Miután megérkeztünk a pályaudvar elé, az egy évvel ezelőtti kijevi utamról hozott ingyenes térkép segítségével megpróbáltuk belőni merre lehetünk, majd a szemerkélő esőben elindultunk lesétálni a 3,5 km-es távot. A mai napig érthetetlen számomra, miért nem pattantunk már az elején metróra, ugyanis megspóroltunk volna néhány bőrigázást, egy órás fülledt, meleg, párás időben való fáradtságos baktatást, néhány eltévedést és Andi „mikor érünk már oda, elegem van az egészből” pillantásait. 

A Downtown Hostel elvileg a Bessarabska piactól (Бесарабський ринок) két saroknyira lévő Kropyvnytskogo utca egyik belvárosi társasházában üzemel. Meg is találtuk megfelelő házszámot, csengettünk, beengedtek. A lépcsőház csak úgy zengett ütvefúrógép fülsüketítő zajától. Felvonszoltuk magunkat nagy nehezen az ötödik emeletre, ahova felérve szó szerint leesett az állunk – a hostel bejárati ajtaját sitt- és törmelékhalmok vették körül, s a fülsértő zajok is mind innen jöttek. Nem kellett hozzá nagy logika, hogy belássuk, a szétvert, s masszív felújítás alatt lévő hostelünkben aligha fogunk ma megszállni. Egy erősen hiányos fogazattal rendelkező munkásember sietett elénk, s a kezeivel kalimpálva, néhány ukrán szó közbeiktatásával, de folyamatosan azt hajtogatta, hogy „No hostel! No hostel!”, majd beljebb tessékelt minket.

Andival döbbent tekintettel néztünk egymásra – mi a fene folyik itt? A munkás próbálta menteni a menthetőt, az egyik poros, sittes helyiségben gyorsan kezével leporolgatta az egyik koszos szövetszéket, s hellyel, sörrel, illetve cigarettával kínált minket. Csuklóból mindent visszautasítottunk, Andi megfáradtan bámult maga elé, míg az én szemeim szikrákat hánytak.

-          „Nem, nem ülünk le, nem kell se sör, se cigi!!!…hívja a hostel főnökét, AZONNAL!!!” – mindenféle udvariasságot nélkülözve.

-          „[Gyészit minut, gyészit minut]” – próbált nyugtatgatni a férfi, de ettől csak jobban felment az agyvizem.

-          „NO gyészit minut!!!...hívd az átkozott főnöködet!...TELEFON!” – mondtam neki a mobiljára mutatva.

Hívott valakit, de nem érte el, úgyhogy újabb adag „gyészit minut”-tal próbálkozott. Amikor látta, hogy nem oldja a feszültséget, bontott magának egy sört, majd kiment. Pár perc múlva visszatért, mire újból rászóltam, hogy telefonáljon. Ezúttal elérte az illetőt, akivel pár percig beszélt, majd odaadta nekem a készüléket. Az a valaki végre beszélt angolul, és kérte, hogy várjunk még 15 percet, eljön értünk és átkísér egy másik hostelbe.

További félóra várakozás után, de végül így is lett, megjelent egy tangapapucsos lány, aki elvitt minket egy innen 10 perc sétára lévő, másik hostelbe (Really Central Hostel), ahol ugyanazért az árért, a kifizetett kétágyas szoba helyett kaptunk ketten egy négyágyast.

Miután végre lepakoltunk és feldolgoztuk a kissé körülményesen induló, első kijevi órákat, elindultunk felfedezni a várost. Az első utunk a Bessarabska piac mögött lévő Puzátá Hátá-ba (Пузата Хата) vezetett, mely jellegzetes, ukrán ételeket kínáló, önkiszolgáló étteremlánc, ahol olcsón lehet jókat enni és kipróbálni a helyi ízeket. (Olyan, mint a LIDO Minszkben.) Az egyébként rendkívül hangulatosan berendezett étteremben most sem kellett csalódnunk – mindössze 84 hrivnyából (1600 Ft) kiadósan bekajáltunk. 

Ezt követően immár ténylegesen belevethettük magunkat a kijevi városnézésbe!

Első körben a már említett Bessarabska piacot (Бесарабський ринок) néztük meg, immár belülről, ahogy még sosem láttam. 

Úgy tűnt, az áruk jó minőségűek és széles a választék, ám néhány árus nem lelkesedett az ötletért, hogy a fejük belelógott az általam komponált képbe, s ez hangos kiáltásokkal a tudtomra is adták.

Innen a Kijev leghíresebb sugárútja, a Khreshchatyk (Хрещатик) mentén indultunk el sétálni. Alig kellett megtenni pár métert, rögtön egy olyan ellentmondásos összképet láthattunk, amely remekül szimbolizálja a jelenkori kijevi helyzetet. Jobbról egy grandiózus, sztálinista stílusú lakóház uralja a látképet úgy, hogy csúcsán a korábbi rendszerből itt ragadt vörös csillag csücsül, míg az elegáns fő út és gyalogosjárda felszedett köveiből és autógumi-abroncsokból épített barikádokon vígan lobog egymás tőszomszédságában az ukrán és EU-s zászló.

Szomorú volt végignézni innentől kezdve a Khreshchatyk úttestén a mai napig álló katonai sátrakon, a legkülönbözőbb fahulladékokból eszkábált kis kerítéseken, a házilag tákolt kazánokon, s többnyire terepszínű ruhában üldögélő tüntetőkön. „Ez a sugárút milyen szép lehetne!” – gondoltam magamban. Kár érte.

Szépen lassan elsétáltunk a Majdanra (Maidan Nezalezhnosti, Майдан Незалежності), azaz a Függetlenség terére, ahol idén februárban a legvéresebb összecsapások voltak. A tüntetések azután törtek ki, hogy az ukrán elnök, Viktor Janukovics mégsem írta alá az Európai Unióval való társulási szerződést és nyíltan inkább az oroszokkal kívánt szorosabb kapcsolatot kiépíteni. Ennek hatására tömegtüntetések törtek ki országszerte, melyeknek fő gócpontja a főváros, Kijev volt, azon belül is a Majdan. A békésnek induló tüntetések végül véres összecsapásokba torkolltak, melynek folytán 80-nál is több, fegyvertelen tüntető halt meg és ezrek sebesültek meg. Janukovics hatalmát végül sikerült megdönteni, a letaszított elnök pedig menekülni kényszerült.

Körbenézve ezen a szebb napokat is látott, egykor fenséges szépségű téren, a látvány egyszerre volt szomorú, komor és ugyanakkor felemelő. 

Egyrészről az ideiglenesnek induló, de lassan állandósuló katonai sátrak, s immár életvitelszerűen ott élő lakóik, a tüntetések áldozatainak képei körül elhelyezett, töménytelen mennyiségű mécses és virág, a Szakszervezeti Központ kiégett, komor épülete önmagáért beszél. 

Ugyanakkor a tér közepén álló, eredetileg karácsonyfa alakú Újév Fa szerkezetére aggatott rengeteg ukrán és EU-s zászló, forradalmi plakát és kiírás, valamint a nemzeti és európai motívumok folytonos hangsúlyozása jó mutatja az ukránok elhivatottságát és áldozatvállalását azért, hogy végre Európához tartozhassanak – ezért pedig minden tiszteletet megérdemelnek.

A tér közepén magasodó, díszes oszlop tetejéről a szlávok női védőszentjének, Berehyniának a szobra figyeli a várost – az utóbbi időben láthatott itt cifra dolgokat. Furcsa belegondolni, de legutóbb, amikor a Majdanon jártam 80 centi hó borította a teret, most pedig forradalom utáni állapotok uralkodnak itt. Kíváncsi vagyok, amikor legközelebb ide jövök, melyik arcát mutatja majd a tér…

Nehéz egyszerre befogadni ennek a Majdannak a látványát, főleg ha fentebb leírtakon túl, például a Madagaszkár című rajzfilm hőseinek a jelmezébe bújt fiatalok szólítanak le fotózkodni. A ránk jellemző tipikus magyar bizalmatlanság oltárán végül kedvesen, de elhajtottuk őket, mivel látva kezdeti hezitálásunkat, egyre kétségbeesetten próbáltak befűzni minket. Legnagyobb valószínűséggel a két (zebra és panda jelmezbe öltözött) fiú pusztán csak egy kis zsebpénzt akart keresni, de most nem akartunk egy „utólag ki tudja mennyit kell ezért fizetni” játékba benevezni.

Tettünk egy kört, majd mivel gyülekeztek a fejünk fölött a vészjóslóan sötét viharfelhők, jobbnak láttuk besietni a kedvenc „libás éttermembe” (Két Liba, Два гуся) mielőtt elered az eső. Alig értünk be, szó szerint leszakadt az ég és elkezdett ömleni az eső. Míg vártuk az eső végét, Andi elszürcsölt egy adag kávét, én meg a könyökömre dőlve szundítottam egy jót. Közel háromnegyed órát vártunk, míg folytathattuk az utunkat. Ezt követően elsétáltunk a kicsit feljebb található Khreschatyk Parkba, ahol a jelenlegi ukrán-orosz hadi feszültség közepette kicsit furcsának tűnő, 50 méter átmérőjű, titániumból készült Nemzetek Barátsága Boltív látható, mely az ukrán és orosz nép jó viszonyának hivatott emléket állítani. 

Innen az úttest túloldalán folytatódó parkon keresztül sétáltunk tovább, egészen a fenséges, aranykupolás Szent Mihály-székesegyházig (Михайлівський золотоверхий монастир).
A freskókkal gazdagon díszített, nyolcoszlopos, keresztkupolás templomot még Vszevolod fejedelem építtette 1070 és 1088 között, de alaposan megszenvedte az azóta eltelt időt.  350 évvel később például a templom fele a közeli Dnyeperbe rogyott, s hiába építették újjá újabb 300 évvel később, a 20. században a szovjetek (a folyóval ellentétben) nem végeztek félmunkát, földig rombolták az egész templomot. 

Végül jelenlegi állapotát csak Ukrajna 1991-es függetlenedését követő újjáépítésnek köszönheti. Állítólag az idén februári forradalom során a templom átmenetileg kórházként funkcionált.

Továbbsétáltunk a Volodimirszkij úton (Володимирський пр) következő fontosabb látnivalóig, a Szent Szófia-székesegyházig (Собор святої Софії).   

Az UNESCO világörökség részének nyilvánított csodálatos székesegyház az ukránok egyik legszentebb helyének számít, melyet még a híres kijevi rusz fejedelem, I. Bölcs Jaroszláv kezdett építtetni a XI. század elején, annak emlékére, hogy a kijeviek győzelmes csatát vívtak ezen, az akkor még városfalakon kívül eső helyen, a rájuk támadó besenyőkkel. Legutóbb az extrém hóesés miatt találtuk zárva a templomot, most pedig éppen terelték kifelé a népet, így ismét meghiúsult az ide tervezett látogatás. Jobb híján készítettünk néhány képet magunkról és az Andi által vicces pózokba állított Ludwigról, majd Volodymyrskán folytattuk az utunkat.

Éppen arról elmélkedünk, milyen lenne az ideális vacsora, amikor csodák csodájára mibe botlottunk – egy Stolle pékségbe! Mmm…ennél aligha találhattunk volna jobb alternatívát! Ismételten választottunk egy isteni húsos pirogot (mely bármennyire is hihetetlen, de többe került, mint kettőnk Puzátá Hátás ebédje összesen – 98 hrivnya), s jóízűen befalatoztuk.

Egy kis emésztési pihenőt követően elgyalogoltunk a csodaszép, harmonikus kecsességű, türkizkék és fehér színekben pompázó Szent András-templomhoz (Андріївська церква), melyet sokat Kijev egyik legszebb műemlékének tartanak. A domb tetején magasodó templom megkapó látványa valóban önmagáért beszél!

 

Mellette indul lefelé a város egyik legnépszerűbb sétálóutcája, az András-lejtő (Андріївський узвіз), mely mentén számtalan gyönyörű műemléképület sorakozik – többek között az Oroszlánszívű Richárd Vára névre hallgató kúria (15-ös szám), az utcácska történetét és a hozzá kapcsoló emléktárgyakat bemutató One Street Museum (43-as szám), valamint Andi egyik kedvenc írójának, Mihail Bulgakovnak a háza (13-as szám) is itt található.

Andit teljesen felvidította a tudat, hogy eljutott az általa annyira kedvelt Bulgakov házához (melyet a róla szóló múzeummá alakítottak át), s lelkesen pózolt az író szobrával. 

Ezt követően kiértünk a számomra oly’ ismerős térre, a Kontraktova Ploshchára (Контрактова площа). Amikor legutóbb Anitával Kijevben jártam, a hostelünk itt volt innen néhány utcányira, úgyhogy naponta többször megfordultam ezen a téren.

Tettünk itt egy kört, majd kerestünk kis boltot, ahol vettünk estére egy üveg ukrán sört, vizet és szirokot (édes túró). Vicces bevásárlókosár lehetett, nemde?

Innen egyesen elmetróztunk a Teatralna (Театральна) megállóig – a metrótoken 2 hrivnyába került. Visszaérve a hostelbe, eliszogattuk az ukrán sörszerzeményünket (Persha Pryvatna Brovarnya Bochkove), desszertként elfogyasztottuk a szirokot, majd lefeküdtünk kipihenni ezt a fárasztó, eseménydús napot.

 

10. nap: Indulás haza (2014. május 22.)

Az utazás zárónapjára az eddigieknél egy kicsit több pihenést engedélyeztünk magunknak – reggel 9 körül keltünk. A mai napra mindössze egy könnyed, levezető sétát terveztünk az Egyetem körül, illetve lehetőség szerint a Lavrát mutattam volna még meg Andinak, legalább kívülről.

Miután összepakoltunk és elhagytunk a hostelt, a Vladimirskaya és a Bogdana Khmelnitskogo sarkán lévő kis palacsintás (блины) bódénél vettünk hússal, gombával töltött palacsintát és 5 hrivnyáért próbaképp egy pohárnyi ismeretlen helyi italkülönlegességet, amelyet még a legnagyobb jóindulattal is csak förtelmes ízűként aposztrofálhatunk.

Itt található egyébként a Tarasz Sevcsenkoról elnevezett, csodálatosan szép, Ukrán Nemzeti Operaház (Національна опера України). 

De nem ez az egyetlen dolog, amit a híres ukrán festőről, költőről elneveztek a környéken – innen például egy háztömbnyire a Tarasz Sevcsenko sugárút (Тараса Шевченка бул) fut végig a kerületen, többek között a rendkívül hangulatos Tarasz Sevcsenko Park (Парк Тараса Шевченка) mentén, közrefogva a Kijevi Tarasz Sevcsenko Egyetem (Київський національний університет імені Тараса Шевченка) valószínűtlenül bordó épületét.

Már tavalyi út során, a 80 centis hó ellenére sejteni lehetett, hogy ennek a parknak és egyetemnek a környéke jó időben elképesztően meghitt és hangulatos, és nem is kellett csalódnom.

Parkban tanulgató egyetemisták, andalgó idősek, önfeledten játszó gyerekek – egészen idilli kép. Maga az egyetem pedig egészen egyedi megjelenéssel bír azáltal, hogy meglehetősen szokatlan, mélybordó színben pompázik. Ezután már meg sem lepődik az ember a narancssárga könyvári épületszárnyat látva.   

Mivel még pont annyi időnk volt hátra, hogy egy gyors kitérőt tegyünk a Lavra felé, úgyhogy innen metróval elmentünk a piros vonal Arsenalna (Арсенальна) megállójához, mely jelenleg a világ legmélyebben (105,5 méter) fekvő metróállomása. Két – már egyenként is rendkívül hosszú – mozgólépcsőn lehet feljutni, s bár az ember elunja az életét, amíg felér a tetejére, valóban érdekes élmény! :)

A metrókijárattól a forgalmas Sichnevoho Povstannya mentén sétáltunk a Vichnoyi Slavy Parkig, ahol egy meglehetősen szomorú hangulatú emlékmű látható, melyet 1932-33-as Nagy Éhínség milliónyi áldozatára emlékére állítottak. Az égő gyertyát formázó alkotás oldalát aranyozott darvak díszítik, melyek hiába szállnának az ég felé, a szárnyaik vaskos sziklába van fogva. Az emlékműtől nagyszerű kilátás nyílik a Dnyeper partszakaszára, valamint a Vichnoyi Slavy Park szélén magasodó 27 méter magas gránit obeliszkre, mely egy örökmécsessel a tövében annak a rengeteg, háborúban elesett katonának emléket állít emléket, akiket nem tudtak méltóképpen eltemetni.

Innen már tényleg csak párszáz métert kellett megtenni a Lavra bejáratáig. Teljes nevén a Kijevi Pecserszka Lavrát (Києво-Печерська лавра), azaz magyarul a Kijevi Barlangkolostort még 1051-ben alapította (Szent) Antal szerzetes, aki az általa kivájt barlangban élt remete-életet, imádkozott, vezekelt és virrasztott, tanította a hozzá csatlakozó remetéket, későbbi szerzeteseket. Egyik tanítványa, (Szent) Teodóz fektette le a szerzetesi közösség alapjait, kezdte kiépíteni az „anyamonostort”, a Pecserszka Lavrát, mely a keleti-ortodox kereszténység legfőbb keleti központjává nőtte ki magát. A kolostor két jól elkülöníthető részből áll: Alsó- és Felső Lavrából. Reméltem, hogy a Felső-Lavra kertjébe ingyen be tudunk menni (a múzeumokra és a templomokra amúgy sem lett volna időnk), de sajnos túlságosan is turista-kinézetűek lehettünk, mivel a díszes Szent Kapunál ülő két néni a sok elhaladó emberből csak tőlünk kérte a belépőjegyet. 

 

Abban viszont biztos voltam, hogy az Alsó-Lavrának a területére be lehet lépni jegy nélkül, ezért hátrasietve inkább ott próbálkoztunk. Egészen a barlangkolostor bejáratáig el lehetett ingyen gyalogolni, ahol az egykori szerzetesek sírjaihoz és a katakombákhoz kell lemenni. 

Megnéztük kívülről a szép, aranykupolás épületet, szusszantunk egyet az árnyékban, majd visszaindultunk a metróhoz. A szokatlanul meleg, tikkasztó idő nyomán csak úgy fojt rólunk a víz, ráadásul Andi hátizsákja egyszer csak megadta magát és leszakadt a pántja. Ő maga mulatott a legjobban a jelenten („Hát, úgy tűnik mindenemet leamortizálom az út végére!” – mondta nevetve.), miközben megpróbáltuk mindenféle csomókkal ideiglenesen rögzíteni a táskát.

Metróval már egyenesen a Shuliavska megállóhoz mentünk, ahonnan a #22 trolibusz egyenesen a Kijev Zhulyany reptér felé közlekedik. Feledtetve a kimaradt ebédet, benyomtunk fejenként egy-egy hot-dogot, majd felszálltunk a jó 20 perc múlva érkező trolira. A jegy mindössze – még kimondani is röhejes – 1,50 hrivnya (29 Ft), amit nemcsak az út menti bódékban és kioszkokban, de a fedélzeten (felármentesen) is megvehet az ember.

Ismételten beragadtunk egy kisebb dugóba, de a kezdeti ijedtséget leszámítva jól jöttünk egész végig. Azt is megtanultuk, hogy miután először feltűnik a repülőtéri terminál épülete, viszont a troli mégsem áll meg, nem kell azonnal pánikba esni, egy rövid kitérőt követően visszakanyarodik a jármű és pontosan a reptér előtti megállóhoz áll be. Végül tehát teljesen pontosan értünk ki a reptérre, úgyhogy az igazi izgalmak szerencsére elmaradtak.

A hátralévő idő meglehetősen eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy a bizonysági ellenőrzéseknél az illetékes hölgy kétszer átszkenneltette, majd teljesen kipakoltatta a táskámat, mígnem izgatottan, fáradságos munkával előbányászta az általam eltitkolt, emberölésre is alkalmas, veszélyes, tiltott tárgyat – egy kis zacskónyi biztosítótűt.

-          „Ez most komoly? Öt szem közepes méretű biztosítótű veszélyes fegyvernek minősül?! Az iPad-em villásdugóját vagy a fogkefémet nem akarja esetleg elvenni, azokkal legalább olyan sérülést lehet okozni…” – hangzott az enyhén cinikus megjegyzésem miközben éppen a villásdugóval való szíven szúrás komolyságát mutattam be neki magától értetődő komolysággal.

-          „Ezt el kell vennem sajnos, Uram.” – hangzott angolul a gépies, vitába nem bocsátkozó válasza a hölgynek miközben elsüllyesztette a szemetesbe a szegény, ártatlan kis biztosítótűimet.

A gépünk 15.20-kor indult, s az időeltolódás miatt már 16.20-ra Ferihegyre értünk. Igazi meglepetésként Andi szülei vártak minket a kijáratnál, sőt egészen hazáig vittek minket. Az már csak hab a tortán, hogy ennek következtében végül szüleink is találkoztak egymással, így valóban rendhagyó módon zárult az utazás…

Ezzel a véget ért ez a felejthetetlen 10 napos út. Hihetetlen belegondolni, hogy minden különösebb nehézség nélkül sikerült eljutnunk Fehéroroszországba és közelről, a saját szemünkkel láthattunk egy sokszínű, de igencsak ellentmondásos nemzetet, melynek sorsa jó néhány esetben intő példa lehet Magyarországnak is – jó és rossz értelemben is. Elvitathatatlan tény, hogy Minszk az eddigi legtisztább és legbiztonságosabb város, ahol valaha jártam (még Szingapúrt is maga mögé utasítva), ahol minden adott ahhoz, hogy – ha az embernek nincsenek nagy igényei és forradalmi ambíciói – egy jó, békés és tisztességes életet lehet élni. A belarusz emberek kedvessége, udvariassága és segítőkészsége a keleti (orosz) és déli (ukrán) szomszédokhoz képest egészen szokatlan és kiemelkedő, amely kifejezetten szerethetővé teszi a fehéroroszokat. Mindezen túl, azt is érdemes látni, milyen árnyoldalai és feszültségforrásai vannak egy ilyen központosított, teljes mértékben Oroszországnak kiszolgáltatott, pártállami berendezkedésnek. Számunkra Minszk egy igazi időutazással ért fel, mely jól szemlélteti, milyen lehetett itthon az élet 50 éve – s szeretném remélni, hogy ennek okán nem egy „Vissza a jövőbe” típusú időutazásról kell beszélnünk, és azért számunkra a jövő ennél jobbat tartogat.

Rendkívül érdekes volt megfigyelni a kontrasztot a fegyelmezett, makulátlan, katonás Minszk, a káoszos, forradalmi hangulatú, saját árnyékán túllépni igyekvő Kijev és csendes, nyugodt, békés, európai Vilnius között. Úgy hiszem, mindhárom hely komoly tanulságokkal szolgált nekünk, s külön örülök annak, hogy mindezt Andival közösen élhettem meg. Ráadásul nemcsak, hogy ízelítőt kaphatott egy tipikus „Lacós” utazásból, de kivétel nélkül mindent bevállalt, amit csak a repertoár felmutathat: kistáskás fapados repülést, CouchSurfinges szállásokat, jégkorongmeccset, kevés pihenést, sokat gyalogolós, nézelődős napokat, extrém korai keléseket – s ráadásul még élvezte is, ahogy én is! Ez a minszki út örökké emlékezetes marad mindkettőnknek!