2015. január 11., vasárnap

Sri Lanka


Előzmények


Hihetetlen belegondolni, hogy a családunk több mint 10 éve utazott utoljára együtt külföldre – mégpedig 2004 nyarán, egy remekül sikerült svájci körút alkalmával. Azóta sok minden változott, mi is változtunk, mi több, időközben tovább gyarapodtunk. 
 
Az idei év viszont egy kiváló apropóval szolgált egy újabb közös utazáshoz, ugyanis nővéremék kitalálták, hogy a régóta tervezett esküvőjüket mégsem itthon, hazai környezetben, hanem rendhagyó módon, mindentől távol, egy mesés sri lankai tengerparton tartanák, amit utána egy 4 napos mini-nászúttal toldanának meg a közeli Maldív-szigeteken. A nővéremet ismerve egyáltalán nem lepődtem a döntésükön. A sok meghívott vendég, drága éttermi bérleti díjak, kötelező rokoni és baráti jópofizás és egyéb kötelezettségek mellett gyakorlatilag eltörpül egy kis egyszerű, meghitt, tradicionális sri lankai esküvővel járó gond és költség, melyet így rögtön a nászúttal is egybe lehet kötni. Fiatalos, egyszerű, mégis vagány ötlet!
Gyakorlatilag már a kezdetek kezdetén felvetődött, hogy szüleimmel együtt akár mi is elkísérhetnénk őket, s így személyesen lehetnénk jelen Móni esküvőjén. Hisz’ nem mindennap házasodik meg az ember nővére! Némi mérlegelést követően Anyáékkal egyetértettünk abban, hogy ez mindannyiunk számára egy felejthetetlen, életre szóló élmény lenne, amit kár lenne kihagyni, még ha nem kis terhet is róna a családi költségvetésre. Bár Móniék hívtak minket a Maldív-szigetekre is, az a kezdettől világossá vált a számunkra, hogy az se szüleimnek, se nekem nem fér bele anyagilag, viszont megszavaztuk, hogy akkor legalább mi is töltsünk el még 3 napot Sri Lankán, kéthetesre nyújtva az eredetileg 10 naposra tervezett utat.

A döntés tehát megszületett, s mivel a szállásokat és a teljes programot ezúttal Móni szervezte, nekünk gyakorlatilag csak a repülőjegyet kellett magunknak intézni. Sajnos a népszerű ázsiai desztinációkkal ellentétben, Colombóba nem repül közvetlenül túl sok légitársaság, így érthetően az árak is jóval magasabbak. A leggyakrabban a Sri Lankan Airlines-el vagy az Etihad Airways-el közösen üzemeltett járatokkal lehet számolni, de Budapestről indulva ez a legtöbb esetben legalább két átszállást jelent. 
A járatok között bogarászva a legjobb opciónak – mind árban, mind időben – a Turkish Airlines Isztambulon keresztül vezető, mindössze egy átszállásos járata bizonyult. Május közepén már igencsak itt volt az ideje lefoglalni a repülőjegyet, úgyhogy amikor szembejött egy akciós ajánlat, lecsaptunk rá és bebiztosítottuk a helyünket.

Mivel az utazás-szervezés tekintetében – tőlem szokatlanul – teljes mértékig Mónira bíztam magunkat, nyár végéig nem is izgultam rá különösebben a Sri Lanka-témára. Az út közeledtével azért mégis körülnéztem az útikönyv piacon, ahol örömmel tapasztaltam, hogy most szeptemberben jelenik meg az általam annyira kedvelt Eyewitness Travel könyvsorozatnak a vadonatúj, Sri Lankáról szóló kiadása. Gyakorlatilag a megjelenést követően napokon belül meg is rendeltem a könyvet, amely két hét múlva már az asztalomon figyelt. Rekordgyorsasággal rágtam magam végig rajta, mint kiderült még épp időben, ugyanis így egy sokkal pontosabb képet nyerhettem a sri lankai látnivalókról, s még az utolsó pillanatban kérhettünk alapvető módosításokat a gallei szállásadó által összeállított programcsomagon, amely jó néhány kötelező látnivalót hagyott volna ki az érkezést követő négynapos körútból. 

Kicsit utána néztem a Móni által kinézett és lefoglalt galle-i hotelnek (Lazy Lizard) is, melyet egy kivándorolt magyar hölgy vezet. Nővéremnek rendkívül megtetszett a nő története, mellyel a magyar sajtó is több ízben foglalkozott, miszerint valóra váltotta álmát, s a fiával közösen nyitott egy szállodát a földi paradicsomnak nevezett szigeten, Sri Lankán. Mivel a hölgy a szállás mellé ajánlotta a (már fentebb említett) 4 napos körutat, egy újabb „kedvezményes” fakultatív programcsomagot és az esküvő teljes megszervezését, Móniék számára kézenfekvőnek bizonyult, hogy mindenben őket válasszuk. Ezzel szemben én szeretek minél több forrásból tájékozódni, s mivel az interneten pár kattintással szinte bármilyen hotelről, látnivalóról lekérdezhető, független, más utazók által adott referencia, ezeket tanulmányozva a végén jobb és pontosabb képet kaphatunk az adott témában. Alig 20 perc elég volt, hogy napnál világosabban lássam, hogy az általuk kínált fakultatív programcsomag mely elemei túlárazottak, lehúzóak vagy számunkra tökéletesen érdektelenek – erről hamar sikerült Móniékat is meggyőzni. Ezek után érthető fenntartással viseltettem a szállás iránt is, mely, mint kiderült, sri lankai viszonylatban a tengerparti 4 csillagos szállodákkal van egy árban úgy, hogy a parttól 2 km-re, egy erdő menti rizsföld mellett fekszik. Bár az aggályaimat Móniékkal is megosztottam, a szálláson már nem változtattunk, s valahol még reméltem is, hogy kétségeim alaptalannak bizonyulnak, és remekül érezzük majd magunkat.
Mivel a tavalyi malajziai úthoz már megkaptam a trópusi országok esetében ajánlott Hepatitis A+B és hastífusz elleni védőoltást, az elutazás előtt már csak a vízumot kellett beszereznünk. 2012. január 1. óta ugyanis minden Sri Lankára érkező köteles a vízumnak megfelelő, ún. Elektronikus Utazási Engedélyt (ETA) igényelnie. A vízumot legegyszerűbben online tudjuk igényelni a http://www.eta.gov.lk/slvisa/  honlapon keresztül, így a 30 nap alatt kétszeri beutazásra jogosító turistavízum 30 USD-ba kerül, míg az érkezést követően a helyszínen megváltva 35 USD-t kell fizetni érte. A ETA-t az online fizetést követően e-mailben küldik meg, ki kell nyomtatni, majd az útlevélvizsgálatkor be kell mutatni.

A készülődés és pakolás közben még arra is rájöttünk, hogy Sri Lankán nem a hagyományos európai, brit vagy észak-amerikai elektromos dugót használják, hanem egy semelyikre sem hasonlító, külön háromágú fejet, amely még a mindentudó, szuper világjáró adapterünkön sem szerepel. Na, mindegy, erre külön nem tudtunk felkészülni, reméltük, hogy a szállodákban tudnak majd mindig átalakítót adni.

Gondolom felesleges is említeni, hogy a pakolással mindannyiunk közül ismét én készültem el a legkésőbb, de önmagamhoz képest viszont óriási fejlődést mutatva már előző este összekészítettem mindent.

Aztán elérkezett az indulás napja…


1. nap – Indulás (2014. október 20.)

Családi utazások során – a mi esetünkben – mindig az indulás az egyik legkritikusabb pont. Apa túl lassan készülődik, Anya túl gyorsan készülődik, úgyhogy meglehetősen hamar kiborítják egymást, amire rájön egy lapáttal a rájuk ilyenkor jellemző (és gyógyíthatatlan) aggodalom, hogy itt merjék-e hagyni az üres házat, hiszen mi van, ha betör valaki. Az izgatottság és örömteli várakozás helyett tehát inkább a szorongás jeleit véltem rajtuk felfedezni, különösen Apán – de erre vonatkozó konkrétumot nem lehetett kihúzni belőle.

Első körben bementünk Pestre Móniékhoz kocsival, ott letettünk az autót, majd Zsolti kivitt hármunkat a reptérre. Mivel a repjegyeket később foglaltuk, mint ők, a Budapest-Isztambul viszonylaton eggyel korábbi gépre tudtunk csak kedvezményes jegyet venni. „Találkozunk hamarosan Isztambulban!” – köszöntünk el a parkolóban Zsoltitól, majd irány a terminálépület. Először feladtuk egyesével az otthon nejlonfóliával gondosan körbetekert poggyászainkat, majd átestünk a kötelező biztonsági ellenőrzéseken. Még mielőtt azonban a beszállókapuhoz járultunk volna, Anya egy kis meglepetéssel kedveskedett Apának – meglepte egy vadonatúj Canon fényképezőgéppel. Apa ugyanis imád fotózni és videózni, viszont többnyire mindig Anya vékony és kicsit kompaktgépét nyúlja le (pusztán praktikussági szempontok miatt). Többször kikérte a Zsolti és én véleményemet is, majd hosszas utánajárást követően végül kiválasztott egy fényképezőgépet Apának, amihez még tokot, aksit és SD-kártyát is vett. Apa rendkívül örült a nem várt ajándéknak („Meg sem érdemlem!” – mondta meghatódva) és láthatóan oldott is a kissé feszült hangulatán.

Innen egyenesen a kapukhoz mentünk, ahol szinte azonnal meg is kezdték a beszállítást, annak ellenére, hogy még közel 50 perc volt még hátra az indulásig. Mindig meglepődöm, hogy a fapadosokkal ellentétben a hagyományos légitársaságok mennyire kényelmesre veszik a beszállás folyamatát – hosszas tötymörgés miatt közel háromszor annyi ideig tart az egész boarding, mint amennyit az egész művelet valójában igényelne. Az indulás viszont teljesen pontosra sikeredett – 14.10-kor szállt fel a gépünk.

Ezt követően végre átadhattuk magunkat a repülés élményének, méghozzá egy híresen kiváló légitársaság járatán. A Turkish Airlines által nyújtott szolgáltatásra már amúgy is nagyon kíváncsi voltam, hiszen a török légitársaság zsinórban immár negyedik éve nyerte el az „Európa Legjobb Légitársasága” címet, s világviszonylatban is mindig a legjobbak között emlegetik. Már az első pillanatban látszott, hogy ez más kávéház, mint amihez eddig szoktam. Még el sem értük az utazómagasságot, máris mindenkinek egy-egy falatnyi Turkish Delight-al kedveskedtek, majd elegáns kis menüt kaptunk, amelyen az ebédre felszolgált fogások voltak feltüntetve: előételnek füstölt lazac krumplisalátával, koktélparadicsommal, olívabogyóval és meleg, ropogós kis zsemlével, főételnek csirkehúsos billur kebab, töltött padlizsán rizzsel, majd végül desszertnek sajttorta. Miközben jóízűen falatoztam a finomabbnál finomabb fogásokat, önkéntelenül is a tavalyi Egyptair-es kajaélmények jutottak eszembe, melyhez képest a Turkish a legkiválóbb konyhaművészeti ínyencfalatokat kínálja. Ha ebből indulunk ki, akkor Peti-féle Egyptair szlogent újragondolva, s a Turkish-re vetítve nyugodtan mondatjuk: „Turkish Airlines – not only for gastronomy”.
Az ebéd tehát fenségesre sikeredett, csak azt sajnáltam, hogy nem öblíthettem le a finom ételt egy pohár sörrel, mivel orvosi utasításra másfél hónapnyi szigorú alkoholfogyasztási tilalomra lettem ítélve. Míg én csak vágyakozhattam egy korty jó kis Efes sör után, Anyáék a mögöttem lévő sorban már nagyban a járat borkínálatát tesztelték az ebédhez, majd az út hátralevő részében szóba elegyedtek a mellettük ülő, Tesco-nál menedzserként dolgozó fiatal hölggyel.

A repülőút hamar eltelt, mire feleszméltem, helyi idő szerint (GMT+2) délután 5 óra körül meg is érkeztünk Isztambulba. A török főváros legnagyobb repterének, az Atatürk Nemzetközi Repülőtérnek a méretei már a levegőből nézve is tekintélyt parancsolóak, nem is csoda, hiszen Európa ötödik legforgalmasabb légikikötőjéről beszélünk, mely évi 52 millió fős utasforgalmat bonyolít. 
Reméltem, hogy egy ekkora komplexumban nem lesz lehetetlen küldetés legalább egy ingyenes wifi-pontot találni – mint kiderült, tévedtem. Pedig kezemben az iPad-el lelkiismeretesen bejártam keresztben-hosszában az egész repteret végigszkennelve a jelerősségeket, hátha valahol ingyenes hálózatot találok, majd végül csalódottan visszatértem Anyáékhoz, akik egy relatíve sötétebben, s kevésbé zajos résznél cuccoltak le. A fáradtságtól elcsigázott Apa a párnázott sorüléseken végignyúlva szundított, míg Anya éberen őrködött a csomagok fölött.
Kezdetét vette tehát az izgalmasnak távolról sem ígérkező, több mint hatórás kényszerpihenő! Alig vettem elő a Sri Lankás útkönyvemet, hogy egy kis szemrontó félhomályban olvasással üssem el az időt, leült mellém egy korombeli arab srác.

Valamilyen apropóból megszólított, elkezdtünk beszélgetni. Mint megtudtam, a neve Mazen, 26 éves, Szíriából jött, de jelenleg itt dolgozik Törökországban. A képesítését nézve szoftvermérnök, de ami igazából érdekli az a fotózás, ez az élete, ebben tud igazán kiteljesedni. Mutatta néhány fotóját – döbbenetesen jók, tényleg van érzéke ehhez. Sajnos azonban mindenhol nagyon nehezen kap fotózással kapcsolatos munkát, pedig folyamatosan keresi a lehetőségeket. Igyekeztem segíteni néhány jó tanáccsal, hogyan kéne megismertetni a nevét a szakmával, illetve a közönséggel (weblap, közösségi oldalakon jelenlét, fotóversenyeken részvétel, fotófórumok stb.). Remélem sikerül majd neki és megkapja a lehetőséget az élettől, hogy megmutassa, mit tud, mert valóban tehetséges.
Nagyjából egy órát beszélgethettünk, majd kedvesen elköszönt, mivel indult a gépe Bejrútba, ahonnan továbbrepül majd Szíriába.

Miután a bejrúti gép utasai mind elmentek, néhány „jó munkásember” érkezett a mellettünk lévő, elnéptelenedett beszállókapuhoz. Ekkor még nem is sejtettük, hogy általuk milyen szórakoztató kis produkcióban is lesz részünk. Miután megkapták az utasítást egy főnökszerű, jólöltözött reptéri hölgytől, aki teátrális mozdulatokkal a beszállókapu fölötti szabad falfelület felé mutogatott, hőseink egy emelős munkagép segítségével munkához is láttak. A szofisztikáltabb előkészítő- és mérőmunkát hanyagolva, 10 másodpercnyi mérőszalagozás után nekiláttak 4 méter magasan szétfúrni a gipszkarton-borítású falat. A művelet közepén jött rá az egyik szaki, hogy hoppá, valami nejlont le kéne a földre teríteni, ne borítsa be teljesen a törmelék a padlót. (Sebaj, jobb későn, mint soha!) Ezalatt a társa két 20x20 centis négyzetet fúrt a falba, mely mögött egy jó arasz mélységű lyuk tátongott – ennyivel állt kintebb a gipszkarton fal a betonelemtől. Útközben persze gond nélkül átvágott néhány fém tartóelemet, amiket emiatt külön ki kellett bontani a falból. Miután hősisen megszenvedett a feladattal, fogta a kibányászott fémdarabokat és egy elegáns mozdulattal visszaejtette őket a kivágott lyukon, a gipszkarton mögé. Anyával egyre csak kerekedtek a szemeink. A java azonban csak ezután jött! Ahogy nagyjából 10 percen keresztül, elképesztő bénázások közepette próbálták az emelőkaros munkagépükkel tolatva kimanőverezni magukat a folyosóra, azon már mindketten sírtunk a röhögéstől!
Miután abbamaradt ez az igen szórakoztató mini-komédia, Anya 20 percente elment megnézni, kiírták-e már a beszállókapunkat. Amint ez megtörtént, szedtünk a cuccainkat, megkerestük a 302-es kaput és lestük, hogy Móniék bármelyik pillanatban megérkezzenek.
20 perccel később befutottak ők is, Ádám szó szerint a váróterem túlsó végéből sprintelt oda hozzánk, miközben boldogan kiabálta: „Nagyi!!! Nagypapa!!! JJacóóó!!!”


2. nap – Érkezés Sri Lankára (2014. október 21.)

Végre együtt volt tehát a teljes csapat, következhetett a nagy kaland!
Éjjel 1 óra körül indult a gépünk Male érintésével Colombóba – s csakúgy, mint kanadai és malajziai út esetében, a transzkontinentális útra egy jól megtermett Airbus A330-assal repültünk. A helyválasztásra sem lehetett panasz, ugyanis az utolsó előtti két sorban, ablak mellett, kiváló helyünk volt. Móniék ezzel szemben valahol a szárny közepénél ültek, ahonnan aztán tényleg alig lehet látni bármit is (oda foglalt nekik az utazási ügynökség), s annak ellenére makacs módon kitartottak mellette, hogy a gép közel sem lett tele, lazán átülhettek volna hozzánk hátra.

A kései idő ellenére a felszállást követően azonnal hozták éjjeli vacsorát, amelynek főfogásában ismételten a padlizsán játszott főszerepet. Evést követően elérkezett az alvás ideje, amihez külön kis Turkishes fémdobozos nesszeszert kaptunk csúszásgátló éjszakai zoknival, szemfedővel, füldugóval és mini fogmosó készlettel. Elalvás előtt még bekapcsoltam a repülő aktuális helyzetét mutató kis térképet az előttem lévő ülésbe épített lépernyőn, majd kényelmesen bevackoltam magamat az alváshoz.
Nagyjából hat órát alhattam, s amikor felébredtem, még körülbelül háromnegyed órányi repülőútra lehettünk Malétól. Szinte azonnal hozták is a reggelit, mégpedig egy bizarr állagú, felvert tojáshabos csodát, amely nem aratott túlzott sikert a sorainkban. Evést követően szinte mindannyian az ablakokra tapadtunk, ugyanis a felhők kezdtek felszakadozni az Indiai-óceán felett, s fenséges látvány tárult a szemünk elé, ahogy elhúztunk a Maldív-szigetek több száz szigete fölött. 
A hatalmas kék vízfelületen lévő tintapacához hasonlító, apró szigetecskék, atollok és sekély korallzátonyok ámulatba ejtően szépek voltak.
Helyi idő szerint (GMT+5) délelőtt 11 órakor landoltunk Male repülőterén, kiszálltak a Maldív-szigetekre érkezett utasok (ergo teljesen kiürült a gép), majd egy rövid 50 perces technikai szünet után továbbrepültünk Colombóba. 
Az alig egyórás útra is járt külön ebéd – s ki gondolná, ismételten padlizsános köretet kaptunk a sült marhaszeletekhez.
Alig nyeltük le az utolsó falatokat, már meg is kezdtük az ereszkedést Sri Lanka fölött, s végül hely idő szerint (GMT+5,5) délután 2 körül érkeztünk meg Colombo nemzetközi repülőterére, a Bandaranaike International Airport-ra. A repteret az ország egyik korábbi kiváló politikusasszonyáról, a háromszor miniszterelnökké választott Sirimavo Bandaranaikéről nevezték el, aki többek között arról is híres, hogy alatta nevezték át Ceylont Sri Lankává, s indult meg az ország a demokratizálódás útján. 
A repülőgépből kilépve szó szerint arcba csapott minket a 95%-os páratartalom és a trópusi hőség olyannyira, hogy fél perc alatt már ránk is ragadt a gatya. A hűs terminálépületbe érve Ádám gyorsan összebarátkozott az egyik vámügyi ellenőrrel, aki kedvesen behívta az irodájába és egy szuper kis Emirates-es csomagot ajándékozott neki. Ezzel még nem ért véget a kellemes fogadtatás a helyiek részéről, ugyanis az útlevél-ellenőrzésnél ajándék sri lankai SIM-kártyát kaptunk, amivel egy meghatározott keret erejéig ingyen hívhatunk bármely helyi számot.
Felvettük a táskáinkat, majd kimentünk az előtérbe, ahol egy mosolygós, szingaléz sofőr várt minket egy girbe-gurba betűkkel írt Lazy Lizard-os táblát szorongatva. Gabriella, a gallei hoteltulajdonos, akivel Móni már hónapok óta tartotta a kapcsolatot, a terminálépület előtt várt az egyik segítőjével, Orsival. Alig érkeztünk meg, a kötelező félmondatos kötelező érdeklődést letudva gyorsan beszedte előre a 4 napos szigetkörút árát, majd a különválogatott gallei csomagjainkkal együtt gyorsan elviharzott.

Úgy tűnt, rajtam kívül senkit sem zavart, hogy egy fitying helyi pénzünk sincs, úgyhogy mielőtt még egy métert is megtettünk volna, megkértem az újdonsült sofőrünket, hogy ajánljon egy jó pénzváltót. Megnyugtatott, hogy a következő városban tud egy helyet, ahol sokkal jobb az árfolyam, mint itt a reptéren. Gyorsan elrohant a hatszemélyes furgonjáért, bepakolta a csomagjainkat, s már indultunk is. A család engem szavazott meg hivatalos tolmácsnak az út idejére, mivel a sofőr csak angolul beszélt, úgyhogy én ülhettem mellé, a bal első (anyós)ülésre fordítani. Az első látásra rendkívül szimpatikus, 35 éves, kétgyerekes szingaléz férfit Surangának hívták, s a 4 napos körút erejéig ő volt a mi sofőrünk és idegenvezetőnk is egy személyben.

Első állomásunk a reptértől mindössze 6 km-re lévő Negombo városa volt, amely leginkább híres halásziparáról és hosszú homokos tengerpartjáról híres. Az ország második legnagyobb halpiaca is itt található. A legtöbb turista a reptérhez való közelsége miatt szívesebben választja Negombót a zajos nagyváros, Colombo ellenében. 
Az már az első kilométerek megtétele után átjött, hogy a sri lankai közlekedés leginkább az őskáoszhoz hasonlít. A KRESZ-t hírből sem ismerő autósok, robogósok, buszosok között leginkább a „vigyázz, jövök, menekülj” és az „aki többet dudál, az nyer” elv érvényesül. Jó hír viszont, hogy a permanens életveszély érzése, ami fél percente fennáll, amikor a helyiek úgy mennek bele egy előzési manőverbe, hogy a szembejövő járművel csak centikkel tudják elkerülni egymást, egy idő után egész jól megszokható. Hozzá kell tenni, hogy ezzel együtt remek sofőrt fogtunk ki, aki mindvégig jól és biztonságosan vezetett.
Negombóba érve leparkoltunk az egyik forgalmas utca mentén, s Suranga mutatta az utat a pénzváltóhoz.
-          Ugye nem a Western Union-ba megyünk? Ott általában a legrosszabbak az árfolyamok…” – néztem rá kérdőn, mivel a feltűnően arrafelé haladtunk.
-          Nem, dehogy, nem oda megyünk…hanem egy ékszerüzletbe!” – felelte.
-          Egy ékszerüzletbe megyünk pénzt váltani?!” – értetlenkedtem.
-          Bízz bennem! Itt vannak a legjobb árfolyamok!” – válaszolta mosolyogva.
És igaza lett, itt 129,50 rúpiát (röviden „Rs” vagy „LKR”) adtak egy amerikai dollárért, míg a reptéren csak 127-ért váltották. Zsoltival és Apával fejenként 200-200 dollárnyi értékben váltottunk sri lankai rúpiát (rupee). Kicsivel odébb vettünk családilag 3 db 5 literes ásványvizet (a csapvizet nem ajánlott Sri Lankán fogyasztani), majd északi irányban, Chilaw érintésével Puttalam felé folytattuk az utunkat.

Suranga útközben minden érdekességre felhívta a figyelmünket, folyamatosan mesélt valamit. Egyszer aztán kérdezte, hogy szeretjük-e a kókuszdió levét, s mivel eddig sok alkalmunk nem volt kipróbálni, a következő útszéli zöldséges-gyümölcsös bódénál megállt és vett mindannyiunknak ajándékba egy-egy hatalmas királykókuszt (king coconut) meglékelve, szívószállal. 
A hagyományos kókusznál jóval nagyobb és édesebb levű, narancssárga királykókusz igazi sri lankai különlegesség, a helyiek gyakorlatilag ipari mennyiségben fogyasztják napi rendszerességgel, ugyanis állítólag rendkívül egészséges. Kiváló méregtelenítő, tisztítja a vesét (vesebetegeknek napi 2-3 kókusz elfogyasztása ajánlott) és túlhevülés esetén is ajánlott a fogyasztása. Mindezeken felül még ütős, 40-50%-os alkoholtartalmú likőrt is készítenek belőle, ami leginkább a pálinkánkhoz hasonlítható. Vettünk még a gyümölcsárusnál mindössze 60 rúpiáért (kb. 110 Ft) egy hatalmas fürt banánt – méghozzá kisméretű, édes fajtát. Innentől kezdve kisbanán függő lett az egész család, különösen Apa, aki ragaszkodott hozzá, hogy az út teljes időtartama alatt meglegyen a folyamatos banánutánpótlás.

Csakhamar ránk esteledett, sőt egy kellemes zuhét is kaptunk a nyakunkba, ami tovább lassította a menetidőt. Puttalamot elhagyva az A12-es főúton haladtunk tovább Anuradhapura irányába, ahol az első napi szállásunk volt. A városba érve tettünk egy kis kitérőt, mivel a sofőrünknek gyógyszertárba kellett mennie, ugyanis otthon hagyta a vesegyógyszerét. Elmondása szerint az autós idegenvezető túrák alkalmával hajlamos túl kevés folyadékot fogyasztani, amit a veséje meglehetősen nehezményez. Miután második gyógyszertárnál sikerült beszereznie a szükséges orvosságot, egyből a szállásra (Thilaka Holiday Inn) mentünk. Alig érkeztünk meg a bejárathoz a hordárok már fogták is a csomagjainkat és cipelték befele. Ez mindannyiunkat feszélyezett, ráadásul ilyekor mindegyiknek illik adni valami borravalót. A hotel maga alapvetően nem volt egy rossz hely, bár a gyéren megvilágított, zöld falú szobánk kissé nyomasztó hangulatot árasztott. Az persze már a mi bénaságunknak tudható be, hogy lekáromkodtuk az összes aprószentet az égről és mindhárman lefürödtünk hideg vízzel mire rájöttünk, hogy a fürdőszoba lámpakapcsolója mellett külön fel kellett volna kapcsolni a zuhanyhoz tartozó minibojlert.
Vacsorára ízlésesen elkészített sült halat kaptunk, s meghívtuk Surangát is, hogy csatlakozzon hozzánk az asztalunkhoz. Az evés végeztével leegyeztettük vele az utat, ami már csak azért is szükségesnek bizonyult, mert a Gabiék nem látták el túl sok infóval, hogy mi is áll a részletes programban. Igazából ezt nem is bántam túlzottan, ugyanis így tényleg azt tehettük bele a programba, amit mi szerettünk volna, Suranga teljesen rugalmasan állt a dologhoz, sőt rengeteg plusz javaslattal állt elő, amiből még tudtunk válogatni. Összességében a nap végére megnyugodhattam, hogy jó kezekben leszünk ebben a négy napban.         
          

3. nap – Anuradhapura és Dambulla (2014. október 22.)

Hogy minél több program beleférjen a mai napba, meglehetősen korai, reggel fél hetes kelésben állapodtunk meg, így a reggelit is 7-re kértük. Előételnek gyümölcstálat kapunk (mangó, banán, ananász, dinnye), majd a szokásos kontinentális reggeli következett, pirítóssal, hagymás paradicsomos omlettel, lekvárral és teával. 
Evést követően gyorsan összekészülődtünk, s míg lecuccoltunk az előtérbe, Suranga lemosta a kocsit.

A mai napi első látnivalónk Anuradhapura ókori városromjai voltlak, mely egyike Sri Lanka jelenlegi nyolc UNESCO Világörökségi helyszínének. A várost i.e. 4. évszázadban Pandukabhaya király alapította és tette meg az Anuradhapura Királyság fővárosának, melyet az ókori sri lankai kultúra bölcsőjeként is emlegetnek. Egy évszázaddal később az országban először itt terjedt el az Indiából származó buddhizmus, amiért különösen szent helynek tartják. A város közel 1400 éven keresztül szolgált az ország fővárosaként, mely idő alatt virágzott a kultúra és építészet – vezetékes víz, közkórházak elérhető volt mindenki számára.  Erre a helyre előzetesen különösen kíváncsi voltam, mert utólag én tetettem be a programba, mivel az eredetiben valamilyen érthetetlen oknál fogva nem szerepelt.

Az ókori városrész hatalmas területen fekszik, gyalog szinte képtelenség bejárni, ezért aki nem kocsival érkezik, érdemes tuk-tukot fogadni és azzal körbejárni az egyes helyszíneket. A külföldi turistákra szabott belépőjegy nem olcsó, 3250 Rs (kb. 6200 Ft), ráadásul a helyiek csak ennek töredékét fizetik, de megéri az árát. A jegyhez, melyet minden helyszínen külön igazoló pecséttel látnak el, még ajándék DVD is jár, rajta egy három nyelven beszélő, ismeretterjesztő kisfilmmel a szent városról. Jegyet a főbejárattól nem messze, a Régészeti Múzeumnál kell váltani. Mi itt kezdtük a nézelődést is. A régészeti ereklyéket és ókori szerszámokat, edényeket, ékszereket bemutató termekben tilos fotózni. 

Ezt követően a közelben található Jetavanaramaya stupához sétáltunk el, melyet Mahasena király kezdett építtetni még a 3. évszázad vége felé. A stupa (vagy más néven dagoba) hatalmas harangformájú építmény, mely a buddhista hívők legszentebb imahelyéül szolgál. Szó szoros értelmében véve nem templom, hiszen bár lehetnek sírok, szent relikviák elhelyezve bennük, nem lehet bemenni, mint egy épületbe. 
A grandiózus méretű Jetavanaramaya építéskor a világ harmadik legmagasabb építményének számított a gízai piramisok után a maga 122 méterével, s mindemellett napjainkig a világ legnagyobb téglaépítésű létesítményként tartják számon. Építéséhez 27 évre és több mint 9 millió téglára volt szükség, s bár napjainkra jelentősen vesztett méreteiből (71 m magas már csak), monumentális méreteivel így is kiváló háttérként szolgált egy összcsaládi fotóhoz, melyhez Suranga örömmel vállalta magára a fotós szerepét.
Innen már kocsival mentünk tovább a következő helyszínre, Sri Lanka jelenleg legmagasabb stupájához, a Ruwanwelisaya-hoz. A Dutugamunu király által építtetett, 103 méter magasságú, hófehér dagoba valami egészen fenséges látványt nyújt. 
A cipőt még a főbejárat előtt le kell venni, s csak mezítláb lehet belépni az imahely területére. Rengeteg buddhista hívő érkezik ide, s szinte mindegyik visz virágokat a stupa aljában lévő Buddha szoborhoz.
Sőt némi adományért cserébe a hangosbemondóban az imákat folyamatosan prédikáló pap még némi áldás kíséretében be is mondja a nagylelkű adakozók neveit. Márpedig hívők nemre, életkorra való tekintet nélkül érkeznek ide az ország minden pontjáró, hiszem egy kis áldás mindenkinek jól jön. Suranga mutatott például egy ráccsal elkerített részt, amelyre színes ruhadarabokba csomagolt aprópénzek voltak felkötve. 
- „A fehér színű ruhákat diákok kötötték ide, akik sikeres vizsgáért könyörögnek. A sárga színűeket üzletemberek, kereskedők, hogy jobban menjen biznisz.” – magyarázta Suranga.
A stupa árnyékosabbik oldalán egy népes majomsereg hűsölt békésen és kunyerált némi ennivalót a csodálkozó turistáktól. 
Miután körbejártuk ezt a csodaszép építményt, elsétáltunk az innen párszáz méterre lévő szent bódhifa (Jaya Sri Maha Bodhi) köré épült templomkomplexumhoz, melyet Sri Lanka második legszentebb helyeként tartanak számon (a Kandy Fogtemplom után). 
Úgy tartják, hogy ezt a fa annak az eredeti indiai bódhifának az egyik hajtásából lett ültetve, mely alatt Buddha megvilágosodott. A szent ágat i.e. 288-ban, azaz 2302 évvel ezelőtt ültették el itt Anuradhapurában, s őrzik azóta is, mint az egyik legszentebb és legféltettebb buddhista ereklyét. Mindig hatalmas tömeg hömpölyög a fa körüli imahelyek mentén, úgyhogy nem könnyű akár fél percre is megállni fotózni. Érdekesség, hogy több facsemetét is ültettek erről a fáról, s azokat is féltve őrzik, akárcsak az eredetit.
Sajnos a Sri Lankát évtizedeken keresztül megosztó, véres polgárháború még erre a szent helyre sem volt tekintettel – 1985. május 14-én a Tamil Tigrisek névre hallgató tamil terroristacsoport állig felfegyverkezve tüzet nyitott a szent fa körül lévő hívőkre és szerzetesekre, egy hatalmas tömegmészárlást rendezve, aminek 146 szingaléz férfi, nő és gyerek esett áldozatul.
Innen visszasétáltunk a Ruwanwelisaya bejáratához, ahol letettük a cipőinket – jó érzés volt újra lábbelit viselni, ugyanis a tűzforró kövön sétálva már ropogósra sültek a gágogó lúdtalpaim. 
Az öltözés közepette egy buddhista díszmenet jött szembe velünk, pont akkor, amikor rájött Ádámra a pisilhetnék, úgyhogy az utolsó pillanatban Móni ugrott oda, hogy valahogy takarja kisfiának a pucér hátsóját. Vicces jelenet volt!
Visszamentünk a parkolóba, ahol jámbor tehenek békésen sütkéreztek és kóricáltak az autók között. Ezt követően Suranga elvitt minket Sri Lanka legrégebbi stupájához, a Thuparamaya-hoz, melyet az egykori épületegyüttes jellegzetes tartóoszlopai vesznek körül. Itt már nem időztünk sokat, mivel még bőven volt hátra látnivalót. 
A kocsiból még megnéztük a Lankaramaya stupát, majd az egykori királyi palota romjainál látható, híres Holdkövet (Sandakada pahana) kerestük meg. A Holdkő egy félkör alakú, kézzel gazdagon faragott díszkő, mely általában lépcső aljához vagy bejárat elé helyeztek, s az ókori szingaléz építészet egy különlegességének számít. Sri Lankában mindössze két Holdkő található, az egyik itt, a másik Polonnaruwa-ban. 
Ahogy körbefotóztuk a környéket, az egyik rámenős helyi árus teljesen rászállt Apára, s kitartóan próbálta „jutányos áron” rátukmálni a Holdkő egy maga által faragott, fából készült miniatűr példányát. Apa pedig nem volt kezdetben teljesen elutasító, így szegény árus azt hihette, hogy nyélbe ütheti az üzletet, így egészen a kocsiajtóig követte és győzködte Apát – sikertelenül.
Végül egy újabb ókori szingaléz építészeti műremeket, az Ikermedencéket (Kuttam Pokuna) kerestük fel, amelyet elvileg a helyi szerzetesek használtak fürdési célokra.
Ezzel gyakorlatilag be is jártuk Anuradhapura ókori városát, viszont még mielőtt Dambulla felé vettük volna az útirányt, megkértem Surangát, hogy keressük meg az itteni Tissa Wewa tónak azt a partját, amelyről az útikönyvemben lévő csodaszép kép készült. Becsülettel körbeautóztuk a környéket, de végül nem találtuk meg a helyet, így haladtunk tovább Dambulla irányába.

Útközben folyamatosan beszélgettünk Surangával, szinte mindig mesélt valamilyen érdekességet. A helyi távolsági buszközlekedés például mindenképpen megér egy misét. Sri Lanka útjain járva gyakorlatilag percenként találkozhatunk szembe helyközi buszjáratokkal. Nem csoda, hiszen a vonathálózat lefedettsége meglehetősen gyenge, a menetidő lassú, a jegy pedig relatíve drága, ellenben busszal még a legeldugottabb települések is elérhetőek, viszonylag sűrűn közlekednek a járatok. Ezek lennének az előnyök, persze némi apró-cseprő hátrányai is vannak ennek a közlekedési módnak. A kényelem egyetemleges hiánya nem is fejezi ki hűen az állapotot, amikor az alsó hangon 50 éves átlagéletkorú, Indiából importált Lanka Ashok Layland márkájú, matuzsálemi kort megélt járművek, csordulásig tömve emberekkel, kamikaze vezetési stílusban előzgetve, s az utat végigdudálva repesztenek a sri lankai utakon, miközben a sofőr rádiójából üvölt a szingaléz popzene, mely így is alig tudja elnyomni a pöfögések közepette fekete füstöt eregető, kiszolgált motor folytonos erőlködését. Többször láttuk azt is, hogy két busz egymást előzgetve, gyakorlatilag versenyezve közlekedik. Ennek az a magyarázata, hogy az Állami Busztársaság, a SLTB (Sri Lanka Transport Board) bordó színű és a többnyire fehér alapszínű, de színes matricákkal és rajzokkal teleaggatott magántársaságok buszai ugyanazon a viszonylaton párhuzamosan közlekednek, s ráadásul többnyire egyszerre indulnak, s végállomás is megegyezik. Útközben pedig a szó szoros értelmében azon versenyeznek, ki tud több utast felvenni, mivel a sofőrök egy adott utasszám felett jutalékot kapnak.

Délután 2 körül értünk Dambullába, ahol egy újabb UNESCO Világörökség részének nyilvánított szent helyet, Sri Lanka legnagyobb és legjobb állapotban megőrzött barlangtemplomát jöttünk megtekinteni. A belépőjegy itt sem olcsó, 1500 Rs-be kerül, de ami a rosszabb hír, hogy 364 lépcsőt is meg kell mászni a meredek hegyoldalban, mivel a barlangtemplom egy 160 méter magas sziklán található. 
Anya nem lelkesedett különösebben a lépcsőzésért, úgy kellett húzni felfelé és (néha alaptalanul) is nyugtatgatni, hogy „ugyan, nincs már sok hátra”. A végén viszont megérte a szenvedés – a kilátás egészen pazar a hegy tetejéről és a barlangtemplom is egy valóban különleges hely. 
Az öt nagyobb barlangteremben összesen 153 (ülő, meditáló, fekvő és halott) Buddha szobor található, de néhány hindu istennek és sri lankai királynak is jutott szobor emlékbe. 
Külön ki kell emelni a szép falfestményeket és rajzokat, valamint a 15 méter hosszú, sziklából kifaragott fekvő Buddha szobrot. 
 
Miután körbejártuk a barlangtermeket, összeszorított foggal és sovány disznó vágtában iszkoltunk vissza a bejáratnál letett cipőinkhez, mivel tűző naptól az udvarba lerakott gránitlapok úgy égettek, mint az izzó sütőlap. Míg Anya – aki eddig a kint hagyott cipőinkre vigyázott – szintén bement körbenézni, mi Mónival az árnyékul szolgáló bokor ágain csücsülő majmot figyeltük, aki alig várta a pillanatot, hogy elcsenhessen valami kincset a cipőket (pénzért) őrző bácsitól. Persze az öreget sem kellett félteni, ha a szemtelen majmok valami csíntalansággal próbálkoztak, könyörtelenül lecsúzlizta őket.

Miután mindenki visszaért a barlangtemplomtól, visszaindultunk a Surangával megbeszélt találkozási ponthoz. Indulás előtt még megnéztük a sziklatemplomhoz vezető lépcső mellett lévő óriási arany Buddha szobrot, mely a sziklatemplom múzeumának (Golden Temple Buddhist Museum) épületének tetején csücsült. 
Ezután a mai napi utolsó program következhetett, a Suranga által ajánlott jeep-es elefántszafari a Minneriya Nemzeti Parkban, mely szintén nem szerepelt az eredeti programtervben. Egy főre 4160 Rs-be került a részvételi díj, amiért egy 4-kerék meghajtású terepjáróval vittek körbe a hatalmas kiterjedésű nemzeti park területén, mely a sri lankai vadonélő elefántok Mekkájának számít. Miután beszálltunk a járgányba, még közel félórát kellett autóznunk a park bejáratáig, s szafari csak ezután következhetett. Rengeteg cég szervez ilyen jeep-es szafarit (mi a Akila Village & Lake szervezésével jöttünk), viszont a terepen lévő kocsik rádión kommunikálnak egymással, és riasztják egymást, ha az egyik elefántot lát. 
 
A mi esetünkben is így történt, először az erdős részen magányosan kalandozó elefánttal találkoztunk, majd kiautóztunk egy hatalmas kiterjedésű tisztáshoz, ahol a távolban egy legalább 50-60 elefántból álló csorda legelt békésen. 
Óriási élmény volt a hepehupás terepen zötykölődve átszelni a füves pusztán, majd háromszori próbálkozásra jeep-pel keresztülgázolni az utunkban lévő folyón. Ez a művelet különösen emlékezetesre sikerült, ugyanis a sofőr még előzetesen 3-4 külön gázlót is kinézett magának, ahol át lehetne kelni, majd a nyilvánvalóan legmélyebbnél próbálkozott. Az első két alkalommal annak rendje és módja szerint beragadtunk a folyóba, úgyhogy a kocsi minden energiájára szükség volt, hogy hátra ki tudjunk tolatni onnan. Ezután sofőrünk kiszállt, s ruhástul derékig belegázolt a folyóba, lecsekkolni a mélységét és meder alját, majd visszaült a volán mögé.
Harmadikra kicsit nagyobb lendülettel rohantunk neki a folyónak, s ezúttal túllendült a kerék és átjutottunk a túlpartra. Az elefántcsordát 60-80 méternyire lehetett megközelíteni, de így is kiválóan szemügyre lehetett őket venni. 
Minden életkorú egyed képviseltette magát a csordában, az aggastyántól az egészen kicsi bébielefántig. Kismillió képet lőttem róluk, majd folytattuk az utunkat. Visszafelé egy legalább 150 egyedből álló vízibivaly-csorda állta az utunkat, akik pont előttünk kívántak keresztülvonulni a pusztaságon, úgy akárcsak csilingelő vasúti átkelőben a vonatra, itt a békésen ténfergő bivalyokra kellett várni, hogy elvonuljanak.
Bár ekkorra már rég beesteledett, de még egy nagyobb kört mentünk a jeep-pel, át egy másik tisztásra, ahol egy újabb, igaz kisebb elefántcsoportosulást láthattunk. 
Sőt az egyik hímnek vagy másfél méteres agyarai voltak – Suranga szerint igazi ritkaság ilyet látni. Innen már egyenesen a kiindulási helyre mentünk vissza, ahonnan még félórát kellett autózni a következő szállásunkig (Nice Place Hotel), mely – ahogy a neve is mutatja – valóban egy kellemes élménynek bizonyult. A szobák szépek, tiszták, a kaja finom, s ráadásul a szép kültéri medencéje rendkívül hangulatos LED-es világítást kapott.   
A fáradtságos, ám rendkívül élménydús nap után egyikünk sem volt szüksége esti mesére az elalváshoz.


4. nap – Sigiriya és Kandy (2014. október 23.)

A mai nap is korai keléssel indult, reggel 7 órára húztuk az ébresztőórát, hogy egy gyors reggelit követően 8 körül már el tudjunk indulni. Mindezt Suranga javasolta annak érdekében, hogy a fenséges Sigiriya szikla tetejére vezető 1250 lépcsőt ne a déli kánikulában másszuk meg.  
Sigiriya természetesen nemcsak a rengeteg megmászható lépcsője miatt számít évek óta a leglátogatottabb sri lankai látványosságnak. Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított helyen, egy végeláthatatlan erdős síkság közepén, egy hatalmas, 200 méter magas, kopár szikla magasodik az ég felé, melynek tetejéről páratlanul csodás panoráma nyílik a környező vidékre.

Sigiriya története a 3. századig nyúlik vissza, amikor egy trónért vetélkedő testvérpárból (Kasyapa és Moggallana) előbbi jogosulatlanul koronáztatta magát királlyá, míg testvérének kényszerűségből Indiába kellett menekülnie. Kasyapa, félve bátyja bosszújától, a királyság központját Anuradhapurából ide, a sokkal jobban védhető Sigiriyába költöztette, s itt építette fel fényűző palotáját a Sigiriya szikla tetejére. A végzet végül mégis utolérte Kasyapát, aki egy testvérével vívott csatában vesztette életét. Moggallana pedig leromboltatta a sigiriyai palotát, amelynek helyén a következő 800 évre buddhista kolostor működött tovább, mígnem végül a szerzetesek is elhagyták a helyet. 

A hely történeti és turisztikai jelentőssége a belépőjegyek árában is megmutatkozik – egy (külföldi) felnőtt 3900 Rs-t (kb. 7400 Ft vagy 30 USD) fizet egy kombinált jegyért, amely a múzeumba és a fellegvárba is érvényes. Mi elsőként a múzeumot jártuk be, mely bár szemléletesen mutatta be Sigiriya történelmét, az ókori emléktárgyakat, alapvetően gyorsan végig lehet futni. A legmulatságosabb résznek az bizonyult, amikor egy néprajzi részlegnél a tárlatot mutató bácsi felaggatta Mónit néhány retro ókori kiegészítővel – lábára kapott egy pár bőrpapucsot, egyik hóna alá rézköcsögöt, másik kezébe vízhordó kulacsot, míg feje búbjára pedig óvatosan egy szalmakosarat illesztett. 

A mulatságos összképet néhány fotóval díjaztuk, majd elköszöntünk a bácsitól, aki már tartotta volna a markát némi borravalóért. Látszott, hogy még szoknunk kell a helyi szokásokat, mivel még nagyon nem értük, mikor kell, s mikor nem kell extra pénzt adni valakinek. Suranga szerencsére kapcsolt helyettünk is és távozáskor adott a férfinek egy 100 rúpiás bankjegyet.
Ez követően a szikla felé vezető úton először az ókori épületromokat és a vízgyűjtő medencéket néztük meg, majd nekiveselkedtünk a csúcs felé vezető 1250 lépcsőfoknak. 
A meredeken emelkedő, magas lépcsőfokok hamar meggyőzték Anyát, hogy jobban jár, ha Ádámmal inkább lent marad a hegy lábánál és Star Wars-t (!) néz az unokájával a tabletjén, mintsem hogy a hőségben lépcsőzzön egyet egy szikla peremén.
 
A kitartóak azonban már csúcsig vezető úton is több érdekességet láthatnak. Fél távnál, a sziklafal oldalában például (vélhetően) Kasyapa király gömbölyded idomokkal megáldott feleségeit ábrázoló falfestményeket tekinthetjük meg, míg kicsivel odébb a finomra polírozott különleges Tükörfal húzódik, mely előtt állva a király egykor saját tükörképében bájologhatott. 
 
Innen továbbhaladva az Oroszlános Kapuhoz jutunk. Bár az egykori grandiózus oroszlánból mára már csak a két hatalmas mancs maradt meg, a méretek így is magukért beszélnek.
Ezt követően már csak 10-15 percnyi lépcsőzés hiányzott a csúcsig – rendesen kiizzadtunk mire felértünk. A kilátás azonban mindenért kárpótolt! A hajdani királyi palota romjain sétálva kiválóan be lehetett látni a környéket, a közeli erdőségeket és távoli hegyvonulatokat. 

Ezt a helyet találtam a legméltóbbnak földgyűjtésre, úgyhogy a megszokott kis vaníliaaromás tégelybe innen hoztam egy kis sri lankai földet.
 
Miután minden irányból körbefotóztuk a környéket és fellegvár romjait, visszaindultunk Anyáékhoz, majd Surangával kiegészülve a parkoló felé vettük az útirányt. Távozáskor kértem a sofőrünket, hogy majd álljon meg kocsival egy olyan helyen, ahonnan jó látszik a szépséges Sigiriya szikla és nem süt szembe a nap, hogy néhány jó képet készíthessek. Suranga ennek a kérésnek maradéktalanul eleget tett, kiváló fotóhelyet talált nekem, úgyhogy hiányérzet nélkül jöhettünk el innen. 
Délután fél 1 körül, azaz az iskolaidő vége felé járhattunk, ugyanis az út mentén nyakkendős, egyenruhás diákok tucatjával igyekeztek hazafelé a perzselő napsütésben.
 
Ezt követően két fűszerkertet (Oak-Ray Isiwara Ayurvedic Village) látogattunk meg, ahol megismerkedhettünk a fahéj-, currykészítés fortélyaival és a jellegzetes sri lankai fűszerekkel, megkóstolhattuk a helyi kakaóbabból készült banánsziruppal ízesített kakaót, s tájékozódhattunk az egyes természetes készítmények kedvező élettani hatásairól. Ajánlottak például szert Apának fülzúgásra, nekem hajhullásra, a lányoknak pedig bőrápolásra. A látogatás persze a mintaboltban vásárlással zárult.
Folytattuk az utunkat, a következő megálló Matale városa volt, ahol egy pazar díszítésű hindu templomot (Sri Muthumariamman Thevasanam) látogattunk meg. 
Mivel éppen tartott a szertartás, ezért magába a templomba nem lehetett belépni, csak a nyitott ajtókon kukucskálhattunk be. Érdekesség, hogy a hindu templomokat díszítő, ezer színben pompázó faragott figurák között nemcsak a megszokott kék-zöld-lila hindu istenségeket, teheneket, de még Elvis „hindusított” változatát is felfedezheti a figyelmes szemlélődő.
Mataléból továbbindulva legközelebb már csak az egykori fővárosban, Kandy-ben álltunk meg legközelebb. Kandy az ország második legnagyobb városa Colombo után, s vitathatatlanul Sri Lanka kulturális központjának számít, melyet az UNESCO Világörökség részének nyilvánítottak 1988-ban. A gazdag történelmi múltra visszatekintő település az 1469-1815 között fennálló Kandy Királyság fővárosa volt.  A portugál inváziót követően az utolsó független királyságként sokáig ellenállt a gyarmatosító európaiaknak, mígnem 19. század elején a britek kényszeríttették térre a helyieket, akiknek el kellett ismerniük a britek fennhatóságát a terület fölött.

Délután 5 óra körül érkeztünk meg Kandy-be, s mivel sűrű, fekete gomolyfelhők gyülekeztek a várost körülvevő hegyek fölött, Suranga egyből a település legfontosabb látnivalójához vitt minket – a híres Szent Fog Templomához (Sri Dalada Maligawa). Az egykori királyi palotaegyüttes területén található templom nemcsak Sri Lanka, de az egész Buddhista világközösség egyik legszentebb helye, mivel egy különösen ritka ereklyét, Buddha egyik fogát őrzik itt. 
A Szent Fog eredetileg a 4. században került Sri Lankára, s kezdetben a királyság akkori fővárosában, Anuradhapurában helyezték el. Évekkel később végül az ereklye Kandybe került, ahol minden év július-augusztusában megtartják a rendkívül látványos Szent Fog körmenetet (Esela Perahera), amely során pompás díszekbe öltöztetett elefántok hátán hordozzák körbe a szent ereklyét, s a felvonulást táncosok, zenészek és tűztáncosok kísérik.

A Fogtemplomba a belépőjegy 1000 Rs-be kerül, mely a palotakomplexum többi épületébe is érvényes. A cipőket le kell adni a bejáratnál, csak ezután léphetünk a Mahawahalkada-n, azaz a főbejáraton keresztül be a templomba. Alighogy betettük a lábunkat a szent helyre, hatalmas felhőszakadás zúdult a városra, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék – micsoda időzítés, gondoltuk magunkban. 
A Szent Fogat a bejárattal szemben található díszes, lepellel takart, emeletes főszentély felső szintjén őrzik. Suranga előre figyelmeztetett minket, hogy nem szabad fotózkodnunk az ereklyével (vagy bármilyen Buddha-szoborral) úgy, hogy a hátát mutatja az ember a szent tárgy felé, úgyhogy be is tartottuk a szabályokat. Szintén érdekesnek találtuk, hogy a félig nyitott templomkomplexumba hiába ömlött be a zuhatagszerűen a heves esőzés hatására rengeteg víz, a templomba olyan kiváló kis vízelnyelő csatornák voltak építve, hogy még a legdurvább felhőszakadáskor sem ázott el semmi. 
Az emeletre vezető lépcsőfordulóban egy mini stupát és a Szent Fog szállítására alkalmas, kis ezüsttárolót lehet megtekinteni, melyet az erre a célra kijelölt elefánt szállít körbe. Az emeleten pedig a díszes, aranyozott ajtók mögött őrzik magát az Szent Fogat. 
A szentély mögötti épületbe (Alut Maligawa) is átmentünk körülnézni, itt a világ több pontjáról származó Buddha-szobrok tekinthetőek meg, míg egy remekbe szabott festménysorozat annak a történetét meséli el, hogyan került a Szent Fog ide Kandybe.  
Végezetül megszavaztuk, hogy a továbbra is rendületlenül szakadó eső ellenére átfutunk a szomszédos Raja Múzeumba, mely annak hazájában rendkívül népszerű, Raja nevű elefántnak állít emléket, aki több mint fél évszázadon keresztül vitte a hátán a Szent Fogat az évenkénti körmenet (Esala Perahera) alkalmával. A kiváló állat végül súlyos bőrbetegséget kapott, melyet a gondos ápolás és orvosi segítség ellenére sem tudott leküzdeni, így 1988 nyarán, 75 éves korában elpusztult. Emlékére hozták létre a róla elnevezett Raja Múzeumot, ahol az elefánt életnagyságú (kitömött) valójában megtekinthető.
Ezt követően még akár átmehettünk volna a szomszédos, egykori Kandy Királyi Palota épületében berendezett Kandy Nemzeti Múzeumba körülnézni, de a fárasztó nap után ez már meglehetősen elvetélt ötletnek tűnt. Az esőkabátokat magunkra terítve visszarohantunk a cipőtárolóhoz a lábbelijeinkért, majd mezítláb száguldottunk vissza a közelben parkoló autónkhoz.

Mielőtt még a hotel felé vettük volna az útirányt, útba ejtettük a vasútállomást, hogy megkérdezzük, meg lehet-e venni előre a holnapi vonatjegyet innen Ellába. Végül nem jártunk sikerrel, helyjegyet már nem lehetett kapni, viszont ez cseppet sem keserített el minket, mivel a tervezett vonatút egy részét így kocsival tehetjük meg, s több látnivalót iktathatunk majd közbe. Innen már egyenesen a szállásunk (Change Hotel) igyekeztünk volna, de a városban uralkodó szokásos esti dugó és közlekedési káosz kicsit hosszabbra nyújtotta az odavezető utat. Végül a városi forgatagot magunk mögött hagyva, sötét, meredek, hegyi földutakon haladva nagy nehezen megérkeztünk a hotelhez.
Különösebben nem nőtt a szívünkhöz ez a szálloda. A rossz légkondi távirányító, az alig langyos fürdővíz, a gyenge wifi mellett a legzavaróbb tényezőnek a franciaágy előtt húzódó üvegfal bizonyult, melyet mindössze egy áttetsző függöny választott el attól, hogy a folyosón bárki elhaladó bekukucskáljon, amikor például öltözködünk. De ami még ezen is túltett, az a minősíthetetlenül pocsék vacsora volt, amit kaptunk. Már a leves sem volt egy világbajnok remekmű, de a második fogás mindent alulmúlt, olyannyira, hogy a kifejezetten büdös hússzagú sült csirkéből Anyával egy falatnál nem tudtunk többet enni. A saláta valamilyen undorító, keserű ecettel készült, úgyhogy egyedül a sült krumpli lett volna emberi fogyasztásra alkalmas. A húst Surangával is megszagoltattuk, számára sem volt túl meggyőző, úgyhogy kikértük a pincért, visszavitettük vele a kettőnk ételét (a többieknek megfelelt) és némi vitatkozás után ingyen hoztak helyette egy sri lankai rizses curryt, amely úgy-ahogy megmentette az estét.

   
5. nap – Kandy és a teaültetvények (2014. október 24.)

Anyával különösebben nem hullajtottunk krokodilkönnyeket, amikor másnap reggel elhagytuk ezt a „remek” szállást. Az már csak hab a tortán, hogy a hotel meredek, hegyi útján a teli kocsi képtelen lett volna felkapaszkodni, úgyhogy Suranga kért, hogy a tömeget mérséklendő, inkább csak a dombtetőn szálljak be. Na mindegy, ezen már tényleg csak röhögtem.
A mai nap első felére városnézést és kézműves műhelylátogatásokat terveztünk itt Kandyben, majd a dombvidék csodálatos teaültetvényein keresztül Nuwara Eliya-ig megyünk kocsival, ahol átszállunk az Ella felé közlekedő, festői tájakon haladó vonatra.

Suranga elsőként egy nagyszerű kilátóhoz vitt fel minket, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt Kandy városára. Remekül rá lehetett látni az óváros közepén elterülő Bogambara-tó környékére, a Szent Fog Templomára és a környező hegyekre. 
Az út mentén, ahol megálltunk rámenős árusok kínálgatták portékáikat – Ádámnak különösen egy meglehetősen idegtépő frekvencián szóló kobrabűvölő furulya tetszett meg, s egy kisebb hisztit vágott le a megszerzése érdekében. Becsületére szóljon, szó szerint minden követ megmozgatott, s ha szüleinél látszott, hiába próbálkozik, a nagyszülőket próbálta puhítani:
-          De Ádám, mégis mire használnál otthon egy kobrafurulyát?” – kérdezte Anya remélve, hogy a gyerek nem kér hozzá egyből egy egész kobrát is.
-          Hát, hát…ezzel hívnám a Kefirt!” – vágta rá egyből.
-          Kefirt, aki a biciklicsengő és jelződuda hangjától is kikészül?! Nem hiszem, hogy túlságosan örülne neki!” – mondtam neki nevetve.
A kilátótól nem messze egy kicsiny batikoló üzemnél (Gunatilake Batiks) álltunk meg, ahol megismerkedhettünk a tradicionális ruhafestés fortélyaival és bemutatták a körülményes műhelymunka lépéseit. 
A gyönyörű munkáikat látva elhatároztam, hogy Andinak viszek innen valamit ajándékba, úgyhogy a mintaboltban választottam neki egy szép, elefántos képet.
A következő megálló egy fafaragó műhely (Oak Ray Woodcarvings) volt a belváros szélén, melynek bejáratánál véletlenül belefutottunk egy hagyományos sri lankai esküvőbe. A vőlegény és férficsapat tradicionális, aranyhímzésű, díszes, bordó bársonyruhát viselt, s olyan csörgőruhás népviseletbe öltözött táncosok kísérték őket be a ceremónia helyszínére, amilyenek Móniék esküvőjén is lesznek. 
Ezt követően lementünk a fafaragó műhelybe, ahol először egy férfi bemutatta az általuk használt fafajtákat a legkeményebb fekete ébenfától a legpuhábbig, a természetes színezési eljárásokat és a jellegzetes sri lankai faragott, festett maszkok jelentését. 
Ezt követően itt is a mintaboltot néztük végig, ahol óriási választék fogadott minket. Gyönyörű ágas-bogas gyökérasztaloktól és fabútoroktól, a minden méretben és színben kapható Buddha és elefántszobrokon keresztül a faragott képekig volt itt minden. 
Kicsi, faragott elefántot mindannyian akartunk venni, úgyhogy a szokásos Hunyadi-családra jellemző, alapos minőségellenőrzési szempontok mentén egy egész polcnyi elefántot megvizsgáltunk, hogy olyat válasszunk, aminek szép a szeme, jól van megmunkálva, egyformák az agyarai stb. Mondanom sem kell, nem kevés időt pepecseltünk el ezzel. Végül mindenki megtalálta a számára legszebb maszkot, buddhát, elefántot, s újabb kiváló ereklyével gazdagodhattunk. 
Alig indultunk el, Apa diszkréten felhívta a figyelmünket, hogy a családi banánkészletek már a végét járják, s feltétlenül álljunk majd egy út menti gyümölcsösnél venni egy újabb adagot. Suranga eleget is tett a kérésnek, sőt ezúttal a megszokott, kicsi, édes banánfürt mellé ajánlott még néhány különlegesebb fajtát is: vettünk zöld banánt, piros (!) banánt, kövér sárga banánt, s mindegyiknek más volt az íze. Még az egyenként 30-35 centisre nőtt óriásbanánnal is szemeztünk, de abból egy darab került volna annyiba, mint a maradék többi összesen. Ádámnak bezzeg egyik sem felelt meg, ő kizárólag „magyar banánt” volt hajlandó enni, s Móni hiába próbálkozott időről időre valami trükkel elhitetni, hogy „ez pont olyan, mint a magyar banán”, az 5 és fél éves kisfia sem most jött le a falvédőről.
Mielőtt még elhagytuk volna Kandy-t, a Suranga kérésére beugrottunk még a szüleihez, ahol felesége a kisfiával éppen látogatóban voltak. Kijött elénk az egész család, s mosolyogva integettek nekünk. Suranga kipattant a kocsiból, hozott némi pénzt az asszonynak, kapott cserébe egy kis elemózsiát, majd indultunk is tovább. Suranga kisfia volt a legédesebb – a kisfiú szemei gyakorlatilag kiragyogtak, ahogy meglátta közeledni az apját és legalább annyira kétségbeesett sírásban tört ki, amikor elment. 
Ezután mesélt egy kicsit a családjáról. Kiderült, hogy ő idevalósi Kandy-be, csak pár éve költöztek feleségével Galléba. Mint mondja, még mindig nem szokta meg teljesen a fülledt, tengerparti időjárást, hisz’ itt Kandy közeli hegyvidéken sokkal kellemesebb az éghajlat. Mesélt az iraki munkájáról, ahol az ENSZ-nek dolgozott sofőrként és az egyéni vállalkozói ambícióiról. Azt már ugyanis korábban is többször említette, hogy minél előbb szeretné beindítani a saját turisztikai vállalkozását, s önálló idegenvezetői irodát nyitni.

Innen már egyenesen a teaültetvények felé vettük az útirányt. Az út ezen részét legalább annyira vártam, mint a malajziai út esetében, s ahogy akkor, most sem kellett csalódnom. A csodálatosan szép és valószínűtlenül zöld, dimbes-dombos teaültetvények megnyugtató békességet árasztanak magukból, ahogy körbenézek ezen a mesés tájon, egyszerűen jó érzés a lelkemnek. Úgy gondolom, ez a vidék mindannyiunkat megérintett! 
Sajnos nem gyönyörködhettünk sokat a látottakban, mivel utolért minket egy csúnya sötét esőfelhő és a kiadós trópusi záport kaptuk a nyakunkba.
Suranga ezután az egyik neves helyi teaültetvényhez (Blue Field Tea Gardens) vitt el minket, ahol részt vehettünk egy gyárlátogatáson is. Egy bűbájos szingaléz hölgy vezetett körbe minket, s elmagyarázta a teafeldolgozás egyes lépéseit. 

Bár szabadnap lévén a gyárban ma senki sem dolgozott, s a gépek álltak, így is jól be tudta mutatni a teakészítés folyamatát. Az első lépés a frissen szedett tealevelek szárítása, mely hosszú lyukacsos tárolóban történik, ahova alulról óriási ventillátorokkal meleg levegőt fújnak. Így a tealevelek elvesztik nedvességtartalmuk 50%-át.  A következő lépésben ledobják a leveleket egy másik géphez, ahol összetörik a leveleket, a nagy darabokat kiválogatják, s egy harmadik géppel újból összetörik, majd kiterítik fermentálni egy napra, mígnem rézvörösre változik a színe. 

Ezt követően teljesen kiszárítják, hogy elveszítse a maradék nedvességtartalmát is, majd egy különleges mágnes segítségével szétválasztják a szárakat a levelektől. Ezután méret szerint válogatják, darálják, s csomagolják a teákat. Így készül tehát a feketetea. Megtudtuk azt is, hogy ugyanazt a tealevelet használják a zöld és fehér tea előállításához is, annyi különbséggel, hogy a zöld tea esetében a leveleket összecsavarják, szárítják, de nem törik össze. A rendkívül drága fehér teához pedig csak a teabimbót használják fel, s mindössze a napon kell szárítani néhány napig. A fehér tea fogyasztása jótékonyan hat a szív- és érrendszeri betegségben szenvedők szervezetére, viszont szó szerint aranyárban mérik, korábban például kizárólag a császárok, uralkodók kiváltsága volt ilyet fogyasztani.
A vezetett túra végén a hölgy megmutatta a főbb méret szerinti teaosztályokat – pekoe és OP (leveles teák), BOP és BOPF (törmelék teák) – majd egy ingyenes teakóstolóra invitált minket.
A mintaboltban alaposan bevásároltunk teákból, majd jóízűen elfogyasztottunk egy csésze BOP (tört, viszont intenzív, karakteres ízű) feketeteát.

Időközben az eső is elállt, úgyhogy miután tovább indultunk, ismét gyönyörködhettünk a meseszép tájban. Egy fotó erejéig megálltunk az egyik legnagyobb helyi teatermelő cég, a Mackwoods központjánál is, amellyel szembeni hegyoldal tetejéről a „Hollywood” tábla mintájára a „MACKWOODS” óriási fehér betűi díszelegtek. 
 
Folytattuk az utunkat a 1868 méter magasan fekvő, festői kis település, Nuwara Eliya felé. A városka vitathatatlanul a sri lankai teaipar központjának tekinthető, mely kellemes, hűs éghajlatával kiváló pihenőhelyül szolgál a trópusi hőség elől menekülő helyiek számára. 
Nuwara Eliyát látva szinte teljes egészében a 19. századi brit építészet köszön vissza, „mini-Angliaként” is szokták emlegetni. 
A kocsival elhaladtunk a hangulatos Victoria Park és a település közepén elterülő Gregory-tó mellett, majd a következő kis falu (Nanuoya) vasútállomására siettünk, hogy még időben elcsípjük a 15 órakor Ellába induló vonatot. 
Bár időben kiértünk az állomásra, az 1. osztályra (1000 Rs/fő/helyjegy) már csak három szabad hely maradt. Választhattunk, hogy mindannyian a szintén helyjegyköteles 2. osztályra váltunk jegyet fejenként 600 Rs-ért, vagy kettéválik a csapat, hárman Ádámmal mennek az első osztályra, ketten pedig a másodosztályra. Suranga által az esetleges harmadik opcióként megemlített, már-már aggasztóan olcsó, mindössze 110 Rs-be (kb. 200 Ft-ba) kerülő, 3. osztályú jegyért fogalmunk sem volt mit kaphattunk volna egy 4 (!) órás úton cserébe, úgyhogy ez nem mertük bevállalni. Végül maradt a második opció – Anya, Zsolti, Móni az első, mi Apával pedig a másodosztályra vettünk jegyet. Itt meg kell jegyeznem, hogy a Sri Lankai Vasúttársaság sem tartozik a tudatos környezetvédelmi szemlélettel megáldott, csökkentett papírfogyasztást szorgalmazó cégek táborába, elnézve az A5-ös méretű, leporellóra nyomtatott, hatalmas vonatjegyeiket. 
Maga az állomás is meglehetősen múlt század eleji állapotokat tükröz – például digitális kijelző helyett egy szép, barna színre pácolt fatábla mutatja a legközelebb induló vonatokat. Annyira retró, hogy az már tetszik!
A szebb napokat is látott peronon pedig olyan érdekességeket fedezhettünk fel, mint az enyhén szegregált, külföldieket elkülönítő mosdóhelyiség (Foreigner’s washroom), melyet azóta sem tudok érdemben értelmezni.
Hamarosan arra is fény derült, miért olyan olcsó a harmadosztályra szóló jegy. A másik vágányra érkezett ugyanis egy vonat, s a peronon várakozó tengernyi ember mind csak a két középső, lepukkant bordó kocsit rohamozta meg, az összes többibe csak néhány kósza lélek szállt fel. Végül szó szerint fürtökben lógtak az emberek a két fullra tömött vagonból, még a vonat fellépő lépcsőjén is többen osztozkodtak - s így indult el a vonat. Miután döbbent tekinteteinktől övezve kigördült a vonat az állomásra, megállapítottunk, hogy „ejj, mégiscsak jó lesz nekünk az a burzsuj első/másodosztály!”
A mi vonatunk negyvenperces késéssel futott be, úgyhogy elköszöntünk Surangától, aki megnyugtatott, hogy az ellai vasútállomáson fog várni minket.
A vonat finoman szólva is mérsékelt tempóban, viszont valóban gyönyörű vidéken haladt keresztül – a zöldellő teaültetvények, őserdővel borított hegyek-völgyek, kicsiny magángazdaságok mentén zakatoltunk. 

 
Sajnos félóra elteltével ismét durva felhőszakadásba futottunk bele, amely nem is akart csöppet sem enyhülni az út során. Mi legalább időként le tudtunk húzni az ablakot egy-egy fotó erejéig, Móniék vagonjában még erre sem volt lehetőség. Mivel a két kocsi közötti is le volt zárva, így az egész út erejéig Apával maradtunk ketten. Kifejezetten örültem, hogy így alakult, az utóbbi időben amúgy is kevés alkalmunk volt négyszemközt beszélgetni.
Az idő viszont kezdett egyre aggasztóbbá válni. Olyan mennyiségű csapadék hullott, hogy több helyen félelmetes, a meredek hegyoldalról lezúduló, saras átfolyások verdesték a vonat oldalát. 

Már útközben is egy masszív késést szedhettünk össze, de két megállóval Ella előtt, Bandarawelánál már olyan sokat álltunk, hogy már az is kétségesnek tűnt, hogy innen valaha továbbindulunk. Mindenesetre mi jól elvoltunk Apával, figyeltük, ahogy a kocsi plafonjáról csöngő, gyengécske pókhálóba egyre-másra ragadnak be nagyobbnál-nagyobb szitakötők, miközben a házigazdaként fel-alá futkározó pókocska alig győzte körbetekerni a kapálódzó vendégsereget. A végére már öt jól megtermett szitakötő lengedezett gúzsba kötve a mozgó ventilátorok által keltett szélben.

Már közel másfél órája várhattunk itt az állomáson, amikor egyszer csak kivágódik a kocsi ajtaja, s csodák csodájára Suranga csörtet be rajta. Szólt, hogy szálljunk le, autóval megyünk tovább, majd átrohant Anyáék vagonjába. A vonat furcsamód már nem az állomás peronjánál állt, hanem kint a sínpálya közepén. Úgyhogy sietve lemásztunk a vonatról, majd a síneken átkelve felmásztunk a magasított peronra. Miután visszaértünk a kocsihoz, Suranga elmesélte mi történt. Már egy órája várt ránk Ellában, amikor kiderült, hogy a hegyoldal ráomlott a sínekre nem messze Bandarawelától. Elhatározta, hogy eljön értünk ide az állomásra, viszont egyikünk száma sem volt meg neki. Így azért, nehogy mégis elkerüljük egymást, megkérte az ellai állomáson dolgozókat, hogy ha mégis befutna a vonat, és látnának egy amolyan „magyar kinézetű hatfős családot” szóljanak nekik, hogy várják meg őt itt. Végül Bandarawelába érve még ott találta a vonatot, s vele együtt szerencsére minket is.

A kalandos napnak azonban ezzel nem volt vége. Az 1083 méteren fekvő Ellába vezető keskeny, kanyargós hegyi utakra is több helyen ráomlott a hegyoldal, sőt néhol minibusz nagyságú sziklák hevertek az út közepén. Ezen csak tovább rontott a minden irányból az útra ömlő vízátfolyás, aminek köszönhetően úgy tűnt, mintha egy sárfolyón haladnánk. Az már csak hab volt a tortán, hogy szembeforgalomként időnként egy-egy távolsági busz is feltűnt, amely azt jelentette, hogy vészjóslóan közel kellett haladnunk a szakadék széléhez (ahol jól gondolod, nincs szalagkorlát, sem semmi más!), ahonnan a megáradó folyó zúgolódó robaja szűrődik fel.
Érdekes módon, annak ellenére, hogy ilyen rettenetes körülmények között és csak lépésben haladtunk, a helyiek a végletekig türelmesnek és segítőkésznek mutatkoztak. Ahelyett, hogy idegesek lettek volna és anyázták volna egymást, mindenki tette a dolgát (utat takarított, forgalmat irányított, vezetett), sőt mosolyogtak, s segítő szándékkal informálták egymást. A kivezényelt katonák nagyban vágták az útra dőlt fákat, de sok helybéli is beállt nekik segíteni – mint több, mezítláb, a saras, murvás úton. Ez tényleg egy teljesen más világ!

Nagy nehezen sikerült eljutnunk a szállásra (Hotel Mount Heaven). Suranga megnyugtatott minket, hogy aggódjunk a vacsora miatt, itt az egyik jó barátja a szakács, s direkt megkérte, hogy majd valami finomat készítsen nekünk, feledtetve a tegnapi kulináris borzalmat. 
Nos, jelentem, a barátja valóban kitett magáért – rendkívül gazdag, változatos, s eredeti sri lankai vacsorát varázsolt nekünk. Az első fogás gombás és édes kukoricás leves volt, amit vékony, zöldséges metélttészta követett rizzsel, csípős szószos halétellel, chips golyóval, fűszeres padlizsánnal. Desszertnek pedig gyümölcstálat kaptunk.
Jóllakva és hullafáradtan tértünk vissza a szobánkba.


6. nap – Yala Nemzeti Park (2014. október 25.)

A mai reggel is a többihez hasonlóan indult – korán. Hajnali 6-kor csörögtek először az ébresztőóráink, amit Anya egy, én három szundival nyomtam ki. Fél 7-re mindannyian kikászálódtunk az ágyból, s a szobából kilépve a teraszról varázslatosan szép kilátás nyílt a környező hegyekre.
Az étterembe érve már lázasan folyt a készülődés a délelőtti esküvőre, már szinte az egész terem fel volt díszítve. Leültünk az egyik szélső asztalhoz, majd hamarosan érkezett a reggeli. Erre sem lehetett különösebb panaszunk – kaptunk gofrit, zöldséges omlettet, rotit (helyi kenyér), mangó- és eperlekvárt, mézet, kávét, teát és finom frissen csavart papajalét.
Evés után visszamentünk fotózni a teraszra – természetesen megint Apa maradt a legtovább, úgyhogy már mindenki lecuccolt az autóhoz, mire ő befutott.
A mai napi első látnivaló a kiváló magaslati kilátó, a Lipton’s Seat lett volna, ahonnan állítólag magával ragadó kilátás nyílik a teaföldekkel tarkított hegyvidékre, viszont Suranga a tegnapi földcsuszamlás miatt határozottan nem javasolta az odavezető hegyi utat, úgyhogy ehelyett inkább a közelben található Little Adam’s Peak-et (Kis Ádám-csúcs) választottuk. Ezzel némileg Ádámot is lehetett motiválni, hogy a kora reggeli Star Wars nézés helyett inkább próbálja meg megmászni a „róla elnevezett hegyet”. 
A csúcstól nagyjából egy kilométerre tettük le az autót, ahonnan a teaültetvények között haladó úton elsétáltunk a csúcshoz vezető lépcsőig. Itt a lányok Surangával lepihentek egy fa árnyékában, a fiúk pedig elindultak meghódítani a csúcsot. 
Felérve a hegy tetejére, az elénk táruló panoráma valósággal ámulatba ejtett minket. Miután körbefotóztam a környező hegyeket, felültettem Ludwigot egy száraz, kiálló faágra egy fotó erejéig. 

Ez aztán akkora sikert aratott a hegyre érkező kínai lányok körében, hogy gyakorlatilag sorba álltak, hogy lefotózhassák a plüss szarvasomat. 
Apával is készítettünk itt néhány közös képet, majd Ádámmal együtt elindultam lefelé, míg Zsoltiék elindultak megnézni a csúcs túlsó oldalát. Ádám mindvégig rendesen fogta a kezem, s kapaszkodott, ha a nehéz terep miatt felvettem, viszont amint Móniék közelébe értünk, azonnal kérte, hogy tegyem le. Biztos mutatni akarta anyukájának, hogy egyedül mászta meg az Ádám-hegyet!

Újfent megérte Surangára hallgatni, a hely valóban meseszép volt. Visszafelé menet szedtem néhány tealevelet emlékbe. 
Ahogy jöttünk lefelé a hegyről, nem messze Ellától, megálltunk a 25 méter magasból lezúduló, csodaszép Ravana-vízesés mellett fényképezni, majd folytattuk az utunkat a Yala Nemzeti Park irányába.
Suranga azonban még egy extra látnivalót be akart csempészni a mai napba, s nem is akarta elárulni előre hova lesz a kitérő. Egyszer csak letért a főútról, és mezőgazdasági földek mentén, egy elhagyatott mellékúton haladtunk tovább. Végül kiderült, hogy ókori buddhista templomhoz (Buduruvagala) hozott minket, mely hét óriási, sziklába faragott Buddha-szoborból áll. A legnagyobb közülük 16 méter magas, amivel Sri Lanka legnagyobb álló Buddha-szobrának számít.
Innen már tényleg egyenesen Yala felé mentünk tovább. Szundítottam egy kicsit útközben, s mire felébredtem gyakorlatilag meg is érkeztünk. Először befizettük a szafari árát (5160 Rs/fő), átültünk egy emeletes, bőrüléses, szuperkényelmes jeep-be, majd a nemzeti park melletti városkában vettünk néhány tojásos-virslis bucit éhenhalás ellen, s jöhetett az újabb szafari Sri Lanka egyik legnagyobb nemzeti parkjában. 
A hatalmas, 130.000 hektáros terület 5 blokkra van felosztva, s ebből csak kettő látogatható, azok is csak szigorú szabályok betartása mellett.
Félórát kellett autózni a park bejáratáig. Egy fiatal srácot kaptunk jeep sofőrnek, aki ifjú kora ellenére, finoman fogalmazva is dinamikusan vezetett. Amikor aztán telefonon kapta a füles, hogy merre láttak leopárdot, előtört belőle a (nem is olyan mélyen szunnyadó) rally-versenyző énje, és nyomta a gázt, mint a meszes.
Meg is lett az eredménye – alig 10 perc elteltével már láthattuk is a park egyik legfőbb látványosságát, a leopárdot. A fenséges ragadozó egy tisztás közepén üldögélt, miközben a tőle 100 méterre békésen legelésző szarvascsordát szemlélte. 


Az őzikék sem vették le a szemüket egy pillanatra sem az ellenségükről, aki végül megunta a kitüntetett figyelmet és továbbállt. Egyik társa (a 2. számú leopárd) ott maradt a közelben őrszemnek, de a mindenki által várt zsákmányszerző hajsza elmaradt. 
 
Láttunk ezenkívül még vaddisznó családot kismalacokkal, krokodilokat, bivalyokat, gyönyörű dallamokat csicsergő zöld madarat, sasféleséget, ugrándozó szürke majmokat, „gonosz szemű nyulat”, és legalább 3-4 elefántot, melyből egyik olyan közel jött a jeepünkhöz, hogy a teleobjektívval le sem tudtam fotózni. 
Ezt követően tettünk egy kis kitérőt a part felé, ahol megpillanthattuk az Indiai-óceánt! Különleges pillanat volt, s úgy tűnt, Anyával pont ugyanazt juttatta eszünkbe: a 3 évvel ezelőtti kanadai utat, amikor a Csendes-óceán partján sirattuk szegény Ilonka mamát…mindketten elérzékenyültünk most is.
-          Gondoltad volna egyszer, hogy mindhárom óceánhoz el fogsz jutni?” – kérdeztem Anyát.
-          Nem. Soha…” – felelte a könnyeivel küzdve.
Készítettünk néhány közös, családi fotót a szép, késődélutáni nap által megvilágított óceános háttérben, majd visszamentünk a jeephez. Csak ekkor vettem észre, hogy a 2004-es, pusztító cunami emlékműve mellé parkoltunk le. A romboló szökőár hatalmas károkat okozott Sri Lanka partjai mentén, s a legnagyobb ütést pont a Yala Nemzeti Park partszakasza szenvedte el. Érdekes módon, csak emberek estek áldozatául az árnak, az állatok még időben elvonultak innen, mintha megérezték volna a cunami közeledtét.

Folytattuk a szafaritúrát, mely során további szarvascsordák, kövér, sütkérező krokodilok, madarak, s elefántok keresztezték az utunkat. Apa kedvéért megörökítettem egy nagyobb termeszvárat is. 
Már gyakorlatilag teljesen besötétedett, mire elhagytuk a nemzeti park területét és visszavittek minket minibuszunkhoz.
Mivel még jó 3-4 órányi autózásra voltunk Gallétól, Suranga felhívta Gabit, a magyar hoteltulajdonost, hogy későn fogunk érkezni, ma már ne készüljenek vacsorával. Helyette – mivel már mindenki farkaséhes volt – beülünk itt egy hamisítatlanul helyi étterembe, s kipróbáltuk a Suranga által javasolt sri lankai fogásokat. Már este 8 óra is elmúlt, mire elindultunk.      
Útközben több településen is keresztül jöttünk, melynek főutcáját fehér szalagokkal díszítették fel:
-          Halotti tor.” – magyarázta Suranga. – „Ha valaki meghal, az elhunyt családja 3 (!) napos gyászszertartást szervez, ami alatt reggelivel, ebéddel és vacsorával várják a látogatókat, akik még egyszer el szeretnének köszönni a halottól.
-          Ez azt jelenti, hogy a hulla 3 teljes napon át itt marad a házban? Ez elég morbid. Ebben a hőségben…hogy is kérdezzem…nem indul oszlásnak?” – tettem fel a kissé bizarr kérdésemet.
-          Nem, kap valami speciális injekciót, ami meggátolja mindezt. De ez csak a buddhistáknál és a keresztényeknél jellemző, a muszlimoknál 24 órán belül el kell temetni a halottat”. – tudtuk meg a további temetkezési részleteket.

A mai nap utolsó programjaként a sziget déli partszakaszán található, Rekawa Beach-re szerettünk volna eljutni, mely az egyik legjelentősebb teknőstojás rakóhely egész Sri Lankán. Mivel a főút mentén sehol sem volt kitáblázva, hol kell letérni, Suranga megkérdezett egy gyümölcsárus nénit, aki örömmel segített az irányokkal kapcsolatban. Cserébe vettünk a nénitől 100 Rs-ért egy zacskónyi faalmát (wood apple). A kőkemény gyümölcs egy helyi almafajta, melyet ledarálva, turmixolva fogyasztanak, állítólag nagyon egészséges.
A néni segítsége ellenére is még eltartott egy ideig, míg nagy nehezen megtaláltuk a Rekawa Beachet és a központot, ahonnan a teknős figyelő túrák indulnak.

Szerencsére éppen azzal fogadtak minket, hogy két zöld teknős is kint van a parton. Befizettük a fejenként 1000 Rs belépőt, majd a szuroksötétben kimentünk egy vezetővel a partra, aki elmagyarázta a teknősökkel kapcsolatos legfőbb tudnivalókat és a látogatás menetét. A lényeg, hogy a vakus fényképezés és saját, fehér fényű lámpa használata szigorúan tilos, mivel zavarja és elriasztja a teknősöket. Akkor visznek közel a teknőshöz, miután kiásta a vermet és elkezdte a tojások lerakását. Mindvégig kizárólag piros fénnyel lehet megvilágítani őket, mert ezt a teknősök nem érzékelik. 
A mi teknősünk jó sokáig ásta a saját vermét – ezalatt mi gyönyörködhettünk a csillagos égboltban, majd miután egy sötét felhő eltakarta az egészet, eleredt az eső. Kissé bizarr élmény volt éjjel fél 11 körül az Indiai-óceán partján félórája az esőben ülve és ázva arra várni, hogy a teknősünk végre elkezdje lerakni a tojásait. 

Végül valamiért, tojásrakás nélkül betemette a gödröt és visszaindult a tengerbe. Ekkor szóltak, hogy közelebb mehetünk megnézni. Még szerencse, hogy Apa fejlámpáján is volt piros fény, így sokkal jobban lehetett látni a hatalmas, legalább 100-120 centiméter hosszú állatot. Szegény teknősnek sérült volt jobb első úszója, így csak nagy nehézség árán tudta visszaküzdeni magát szépen lassan a vízbe. 
Mindent megpróbáltam, hogy valahogy lencsevégre kapjam az állatot, de túl kevés fény miatt nem tudott fókuszálni a gép, s csak piros, homályos paca lett belőle. Sebaj, mi úgyis tudjuk, hogy az egy teknős!
Ezután az ázott csapat visszaindult a kocsihoz, majd leautóztuk a maradék távot a szállásig, ahova bőven éjjel 1 után érkeztünk meg. Bár ezzel a Suranga vezette körút véget ért, megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, mivel a hátralévő napokra is vélhetően kérjük majd a segítségét. 




7. nap – Unawatuna Beach (2014. október 26.) 

Tegnap este a fáradtságtól elcsigázva fel se nagyon fogtam milyen szállásra érkeztünk, gyors fürdést követően bezuhantam az ágyba.

Most reggel jobban szemügyre vehettem az egész helyet. A hotel neve Lazy Lizard, mely egy félreeső, forgalomtól viszonylag messze lévő részen, egy rizsföld mentén fekszik, mindössze egy keskeny földút vezet ide a főútról. Sri Lanka déli régiójának legjelentősebb városától, Gallétól alig 3-4 km-re található, viszont a legközelebbi tengerparthoz is minimum 2-2,5 km-t kell megtenni. Mivel a közelben szó szerint nincs semmi, így hacsak az ember nem azért jött, hogy a szálloda medencéjében töltse minden idejét, nem túl sok mindent lehet itt csinálni.

A hotel alapvetően hangulatosan van berendezve.  Két 2 szobás lakrész áll a vendégek rendelkezésére, a medence tiszta és kifejezetten kellemes hőmérsékletű. A szobák mögötti épületrészben található a konyha és az ebédlő, ahol a szingaléz alkalmazottak minden nap valami különleges helyi specialitást készítenek vacsorára. Ezeket mind felsorolva elég meggyőzőnek tűnhet a hely, úgyhogy akár enyhülhetett is volna a kezdeti ellenérzésem velük kapcsolatban (amiért a környező, tengerparti hotelokhoz képest indokolatlanul túlárazottnak találtam), de jó néhány idegesítő apróságnak köszönhetően ez inkább még jobban felerősödött.


Egyrészről rettentően gáznak tartom, hogy a sri lankai viszonyokhoz képest ilyen magas árfekvésű helyen nincs a szobákban wifi – kizárólag a kert egy bizonyos pontjáról fogható valamennyire egy kis gyenge jel. Ez már csak azért is kellemetlen, mert este (amikor az embernek lenne ideje netezni) kint az udvaron fél perc alatt megzabálnak a szúnyogok.
-          Ó, sajnos ilyen gyenge a helyi internetszolgáltató. Ha esik az eső, van, hogy az egész szigeten nincs wifi. Ez Sri Lanka.” – mondta mosolyogva Orsi, a szálloda magyar mindenese, amikor elpanaszoltam neki a dolgot.
Erről a gyenge kifogásról csak annyit, hogy 1100 méteren, a hegyekben, az ellai szálláson, a legnagyobb felhőszakadás közepette is kiváló minőségű volt a wifi.
Ehhez valamennyire kapcsolódik, hogy ha már kizárólag a kerti napernyős asztal alatti helyen lehet fogni az internetet, igazán tehettek volna ki kérés nélkül egy kis égetős, spirál szúnyogriasztót, mivel szürkület után kisebb hadosztálynyi szúnyog támadja meg szerencsétlen, gyanútlan internetezőt. Naponta legalább 4-5-ször kértem tőlük, de az egy hét alatt mindössze csak kétszer kaptam. 

Szintén idegesítő volt, hogy a szobánknak az ajtaját csak úgy lehetett kinyitni, hogy a zárba teszed és elfordítod a kulcsot, s ezzel egy időben még lenyomod a magát kilincset is. Sőt, nem lehet úgy becsukni az ajtót, hogy ne záródjon rá a nyelv, így mindig csak kulccsal lehet visszamenni – tiszta hülyeség. Mondanom se kell, a másik apartmannál rendesen működött az ajtó.

-          Ó, még senki sem panaszkodott emiatt. Majd szólok a fiúknak (a személyzetnek) hogy nézzék meg.” – nyugtatta meg Apát Orsi, de persze ezzel sem történt semmi.

És akkor még nem is említettem a kritikán aluli alvóhelyemet (merthogy ágynak az aligha nevezhető), mely az apartman egykori konyhahelyiségében, a kőpultra applikálva emeletes ágynak volt álcázva. Egészen addig fel sem tűnt a dolog, amíg át nem mentem Zsoltiék apartmanjába, ahol az enyémhez hasonló helyiség még konyhaként funkcionált. Kész röhej – ez egy olcsó hostelben még elmegy, de egy ilyen exkluzív és drága helyen egyszerűen szánalmas. Főleg, hogy háromágyas szobának adják el, felháborító.

10 óra körül reggeliztünk, majd a hotel tulajdonosa, Gabi jött hozzánk egyeztetni. Az egész Suranga által vezetett 5 napos szigettúrából csak a szállások érdekelték.

-          Hogyan értékelnétek egy 1-től 5-ig terjedő skálán?...Na, és panorámás volt?!...Igen, az jó, ha panorámás!”

Őszintén szólva, nem igazán értettem, miért az a legizgalmasabb információ a szállásokkal kapcsolatban, hogy panorámás-e vagy sem, ha amúgy is mindig este, sötétben érkezünk és kora reggel indulunk tovább. Maga az út, az eredeti programhoz képest kért változtatások, javaslatok, vagy Suranga idegenvezetéséről történő visszajelzések teljes mértékig hidegen hagyták, úgyhogy sürgős elintéznivalókra hivatkozva hamar el is köszönt.

Ezután lubickoltunk egy kicsit a medencében, majd mielőtt még elindultunk volna a tengerpartra, írtam e-mailt az egyik (interneten kinézett) mirissa-i bálnanéző túrákat szervező cégnek, s időpontot egyeztettem velük a holnap reggel 7 órási hajóra. Móni telefonjáról felhívtam Surangát, hogy ki tudna-e vinni minket holnap kora reggel Mirissába. Suranga külön kérte, hogy „magyar hölgy” (Gabi) előtt mindenképpen tartsuk titokban, hogy privátban is megbízásokat adunk neki, mert ha kitudódik, komoly bajba kerülhet a saját főnöke előtt, akit a Gabi jól ismer. Ezt megígértük neki, sőt innentől fogva egymás között is csak „Lajos” és „Lali” beceneveken emlegettük. Felhívtam tehát „Lalit”, aki egyből afelől érdeklődött, mennyibe kerül majd nekünk a holnapi bálnanéző túra.
-          6000 rúpia a felnőttjegy, Ádám 5 éves kor alatt ingyen jöhet.” – feleltem.
-          Tudok egy olcsóbbat. 4500 Rs/fő, a gyerek ingyen. Ugyanolyan hajó, ugyanonnan indul, csak másik társaság.”
Megbíztunk benne, úgyhogy látatlanban is örömmel elfogadtuk az ajánlatot, majd előkészültünk a strandoláshoz. Móniék a tengerpart előtt még tettek egy kitérőt a helyi anyakönyvvezetőnél, míg én Anyáékkal egyenesen az Unawatuna Beach-re mentem. Tuktukkal, azaz szigeten rendkívül népszerű, háromkerekű járgánnyal, 10 perc alatt leértünk, bár a sofőrünk nem siette el a dolgot, néha olyan iramban száguldott, hogy az út mentén kérődző tehenek is leelőztek volna minket. Angolul nem beszélt, de olyan kedvesen mosolygott, hogy mindezt megbocsátottuk neki.

Unawatuna Beach méltán az egyik legnépszerűbb üdülőövezet egész Sri Lankán. A part mentén egymást érik a szállodák, viszont a hely így is megőrizte eredeti báját. A tengerpart szép, homokos, s Anyáék legnagyobb örömére nem is nagyon hullámos. 
Leszámítva egy keskeny, korallos-kagylós sávot, mely a vízbe menetelkor szúr és vág egy kicsit, szinte tökéletes hely. A strand túlsó felén kevesebb a kagyló, úgyhogy néha átmentem fürdeni arra a részre is. Anya gyakorlatilag egész végig ki sem jött a vízből – az érkezés után egyből bement és csak a legvégén jött ki. Örültem neki, hisz tudom, milyen jót tesz a sós víz az ízületeinek.
Építettünk még Ádámmal várat, fotózgattam a többieket, megörökítettem Ludwigot is egy koralldarabra ültetve, s élveztük a tengerparti pihenést.

Este 6 körül indultunk vissza. A tuktukost az előre megbeszélt helyen vártuk, de a hotelben tartózkodó másik magyar család enyhén pofátlanul beelőzött minket, úgyhogy várhattunk még plusz félórát. 

Visszaérve a szállásra, jött az újabb „kellemes” meglepetés a hotel részéről, amitől padlót fogtunk. Móni emlékeztette az éppen arra járó Orsit, hogy akkor a délelőtt megbeszéltek szerint, holnap kora reggel háromnegyed ötre és elvitelre kérnénk reggelit.

-          Ó, jaj, hát miért nem szóltunk előbb! Most már túl késő, nincs friss kenyér, azt mindig reggel szoktak hozni a fiúk!” – sajnálkozott Orsi.

-          De, hát szóltunk még délelőtt…” – jegyezte meg Móni.

Anya teljesen ideges lett ettől, őt amúgy is különösen dühíti az igazságtalanság, főleg mivel mindenki füle hallatára jelezte Móni a korai reggelit, most pedig teljesen nyilvánvalóan meghazudtoltak minket.



Vacsorára curry-s halat kaptunk barnarizzsel és krumplihoz hasonló állagú, szintén curry-s sültbanánnal és céklával. Nem beszélhettünk egy átütő kulináris élményről, de nem volt rossz. Ennek ellenére Anya teljesen rosszul lett a főtt hal szagától, nem is nagyon tudott enni belőle.
Az evés végeztével odajött hozzánk Orsi, s közölte a jó hírt, hogy sikerült kenyeret szerezni, úgyhogy holnap 5.45-kor várni fog minket az elvitelre készített reggeli.  

Este még Surangával (akarom mondani „Lajossal”) megbeszéltük holnap reggel 5-re a találkát a kapu előtt, majd lefeküdtünk aludni.   

  
8. nap – Bálnanéző túra és Mirissa Beach (2014. október 27.)

Nem egészen úgy indult a reggel, ahogy azt előzetesen elterveztük. 4.15-kor kellett volna kelnünk, ehelyett háromnegyed 5 is elmúlt, amikor hirtelen arra ébredtünk, hogy Móniék dörömbölnek az ajtónkon. Nagy rohanás, kapkodás közepette, csodával határos módon sikerült 10 perc alatt elkészülnünk, viszont a beígért reggelit hiába kerestük. A személyzetből egy lélek sem volt ébren, a hűtőszekrény üresen tátongott, s mivel a másik magyar család (akik szintén a bálnanéző túra miatt kértek korai reggelit) is hiába keresték az ételt, szomorúan konstatálhattuk, hogy itt legalább nem diszkrimináltak minket, a vendégsereg úgy kollektíven el lett felejtve. .

Suranga a kaputól biztonságos, 20 méteres távolságban várt minket a kocsijával, gyorsan behuppantunk, majd irány Mirissa!

Nagy szerencsénkre, a Midigama és Weligama közötti partszakasz mentén láthattunk igazi, póznán ülő horgászokat, akik napjainkra Sri Lanka egyik legjellegzetesebb jelképévé váltak. 
A horgászok közül sokan azért választják még manapság is ezt a régi, tradicionális módot, mivel a hálós halászattal szemben, így nem zavarják el közben a halakat, ellenben egész végig egy babuszrúdon kell egyensúlyozniuk. 
Suranga mesélte, hogy igazi póznás horgászokat csakis ilyen kora hajnali órán, vagy szürkület után lehet látni, akik viszont napközben és főleg a part széli póznákon ücsörögnek, szinte kizárólag a turisták kedvéért vannak kint, és pénzt kérnek a fotózásért.   
Mielőtt a mirissai kikötő felé vettük volna az irányt, Suranga keresett az út mentén pékséget, de még semmi sem volt nyitva. A kikötőbe érve a visszaérkező halászhajókról éppen a nagyban pakolták ki az éjszakai fogást, s lassan beindult a reggeli halpiaci forgatag. Az árusok nagyban alkudoztak a frissen fogott halakra, majd beszerzett egyedeket a tuktukjaikra, robogóikra pakolva indultak az árusítópontok felé. 
A bálnanéző túrák hajói a kikötő túlsó feléből indultak, egészen odáig kivitt minket Suranga kocsival. 
Lebeszélte az ismerősével az árakat, majd kifizettük neki az árát (összesen 15.000 Rs-t, mivel nem volt aprónk). Suranga halkan megjegyezte, hogy minden helyről jönnek ide vendégek, s távolról sem fizet mindenki ugyanolyan árat. 
-          Azok az oroszok például fejenként 8000-9000 Rs-t fizetnek, s vannak, akik csak 4-5000 ezret.” – magyarázta a helyi árdifferenciálási szokásokat.
Ahogy egyre többen jöttek a hajóhoz, elköszöntünk a búvárbázisra igyekvő Móniéktól, Suranga megnyugtatott minket, hogy itt fog várni ránk, majd felszálltunk a hajóra. 
Még rajtunk kívül 20 utas lehetett a hajón – többnyire oroszok, kínaiak. Indulást (7.00) követően azonnal hoztak reggelit, méghozzá meglehetősen gazdagnak mondható, omlettes, hagymás, paradicsomos, salátás szendvicset, hozzá pedig félliteres palackos vizet, kicsivel később pedig papajás iszikát kaptunk.

Nagyjából 1-1,5 órát tartott az út be a nyílt víz felé, amikor egyszer csak a legénység felkiáltott: „Whale! Whale!”. Már több kilométeres távolságból is lehetett látni a bálnák által kifújt többméteres vízoszlopot. 
Az izgatottság közepette is nagyon vigyáztunk Ádámra, néztünk, hogy mindig jól kapaszkodjon, de szerencsére a legénység is kiemelt figyelemmel volt iránta. 
Ahogy közeledtünk, kiderült, hogy 3-4 kékbálna is van a csoportban. Amikor 100 méterre megközelítettük őket, a kapitány lekapcsolta a motorokat, nehogy megzavarja a hatalmas állatokat. Szerencsénkre azok nemhogy elúsztak volna, hanem egyre közelebb merészkedtek, sőt néha még a farokúszójukat is kiemelték a vízből. 

Mondanom sem kell mekkora élmény volt gyermekkorom egyik kedvenc állatát (amely mellesleg a világ legnagyobb élőlénye is egyben) élőben látni! 
Kismillió képet lőttem el félelmetesen rövid idő alatt, de megérte, s életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak. Jó sokat elidőztünk itt a bálnákkal, majd elindultunk visszafelé. Az út során, egészen hihetetlen módon újabb három kékbálna tűnt fel, sőt partszakasz közelében egy vidáman ugrándozó delfincsapat is csatlakozott hozzánk.
Páratlan szerencsével és rengeteg élménnyel zárul a hajótúra, nem csoda, hogy a jókedvű legénység a visszafele úton dalra fakadt, s vidám dobolás közepette énekelgettek. 

A tervezetthez képest meglehetősen korán, délelőtt 10 óra körül érkeztünk vissza, Suranga még nem volt sehol. Jobb híján elkezdtünk visszasétálni a mólóról, hogy keressünk valami árnyékos helyet. 
Anya teljesen rosszul volt a kikötőben terjengő halszagtól (úgy tűnt a tegnapi vacsora mély nyomokat hagyott benne), már konkrétan a hányinger kerülgette, amikor egy tuktukos férfi lépett oda hozzánk és a háromkerekűjét ajánlgatta nekünk. Zsigerből elhajtottuk, mire azzal folytatta, hogy valaki beküldte őt értünk, kint vár a kikötő bejáratánál, szálljunk be. Ez már igencsak elgondolkodtatott, majd odaadta a mobilját, amelyből Suranga hangja szűrődött ki. Kiderült, hogy Gabi, azaz a „terrible Hungarian lady” ahogy Suranga nevezte, szintén itt van a kikötőben, ugyanis a másik magyar családot várta, akik szintén bálnanéző túrán vettek részt. Szerencsére nem vette észre őt, viszont jobbnak látta, inkább a kocsival kint a kikötő bejáratánál várakozni, viszont hogy a hőségben ne kelljen végiggyalogolnunk az egész kikötőn, egy tuktukot küldött értünk.
A bejáratnál végül találkoztunk vele, majd átvitt minket a szomszédos Mirissa Beach-en lévő privát strandrészre, amely szerinte sokkal biztonságosabb, kevesebb az ember, s ha az itteni bárban fogyasztunk valamit, nyugodtan itt maradhatunk ingyen. Kértünk két adag sült krumplit, Anyáék pedig elfelezte egy Lion sört, majd lecuccoltunk a napozóágyakhoz.


Személy szerint nekem ez volt a kedvenc tengerpartom egész Sri Lankán. Hosszú, homokos partszakasz, tele pálmafával, hatalmas, akár 2-3 méteres hullámok – egyszerűen imádtam! Fáradhatatlanul ugráltam a hullámokba, melyek néhány alkalommal alaposan odébb tettek – végre, erre vártam már mióta! Amikor már kiáztam a sok vízben léttől, kimentem a partra Ádámmal homokvárat építeni, majd kifeküdtem a napozóágyra szundítani egyet.

Móniék délután 2 körül futottak be, őket is Suranga hozta el ide. Nagyon élvezték a búvárkodást, de azért alaposan kifáradtak benne.

Egy kis pihengetés után újból bementünk fürdeni, sőt Zsolti hozta a búvártokos fényképezőgépét, és készítettünk néhány vizes akciófotót egymásról, amikor beterít minket a hullám. Egy idő után aztán egyre sötétebb felhők kezdtek el gyülekezni a fejünk fölött, majd óriási villámlások közepette megérkezett egy kis kellemes trópusi vihar. Behúzódtunk a bár fedett részébe, s megvártuk, hogy elálljon a felhőszakadás.

A vihar elmúltával, Apáékkal még berohantunk egy gyorsat fürdeni, majd elindultunk autóval vissza a hotelba.

Útközben Suranga kérdezte, hogy be akarunk-e menni az egyik teknősfarmra – bár Ádámon kívül senkit sem villanyozott fel a téma, nyitva hagytuk a kérdést, amíg odaérünk. Szerencsére Ádám bealudt, mire megérkeztünk volna, úgyhogy hanyagoltuk a mai napi teknősös programot. 

Útközben Suranga felvetette, hogy szívesen meghívna mindannyiunkat vacsorára a családjához, s mivel örömmel elfogadtuk a kedves meghívást, rögtön meg is állt az egyik halárus bódénál (Anya nagyot sóhajtott, s titkon remélte, hogy inkább valami csirkehússal tér vissza). Nem így történt, sőt, nemcsak halat, hanem egy méretes polipot is vett a lelkes sofőrünk (Anya egyre kétségbeesetten pislogott fel-alá): „Még sosem készítettem polipot, remélem ízleni fog Nektek!” – mondta mosolyogva Suranga.

Amikor már azt hittük volna, hogy a rövid út hátralévő része eseménytelenül fog telni, újfent tévedtünk – a hotelhez vezető úton véletlenül belefutottunk Gabiékba, ráadásul ők is észrevettek minket. A frász jött Surangára, gyorsan felvette a napszemüvegét, majd rálépett gázra és elhajtott onnan. Mivel azonban így túlment azon a kereszteződésen, ahol le kellett volna térni, gyorsan megfordult, majd a kocsival utánunk induló Gabiék mellett elhúzva gyorsan visszavitt minket a hotel bejáratához, majd mielőtt a „terrible Hungarian Lady” utolérhetett volna minket, elpucolt a színről. Utólag visszagondolva elég mulatságos volt az egész jelenet.

Egy kis pihenőt követően következhetett a vacsora. Kaptunk levest, majd másodiknak furán felvágott csontos csirkehúst, bundás krumplival és vegyes salátával, desszertnek kókuszos-fahéjas palacsintát. Végezetül kérésünkre, a Surangával közösen vett, faalmából facsart lét is felszolgálták, de ez család jó része leplezetlen undorral fogadta. Nemcsak visszataszító, barnás (nem is mondom mire hasonlító) színe, hanem állaga és rendkívül bizarr, savanyú íze minden szinten gyomorforgatónak hatott. Mivel állítólag rendkívül egészséges, én hősiesen kiittam a sajátomat, de erre rajtam kívül senki sem volt képest – többet-kevesebben mindenki ott hagyott belőle.

Az este hátralevő része nyugalomban telt, a tartalmas nap után alaposan rászolgáltunk a pihenésre.


9. nap – Jungle Beach (2014. október 28.)

Végre rendesen kialudhattuk magunkat, reggel 9 után ébredtünk csak fel. Móniék még 8 körül elmentek búvárkodni, Ádámot pedig a gondjainkra bízták.
Reggelire curry-s lencsét kaptunk banánshake-kel, amely meglepő módon az összes eddigi itteni ételből a legjobban ízlett Anyának. Ez az utóbbi pár nap fényében kifejezetten pozitív fejleménynek tudható be.
Evést követően pihengettünk egy kicsit, Apáék a medencében áztatták magukat, én pedig az október 31. utáni programokat tervezgettem. Aznap hagyjuk el ugyanis ezt a szállást – Móniék innen egyből a reptérre, majd pedig a Maldív-szigetekre utaznak, míg nekünk marad még négy napunk itt Sri Lankán. Utána olvastam az eddig kimaradt főbb látnivalóknak, végignéztem a visszajelzéseket róluk TripAdvisor-on, s számolgattam, mi fér bele a megmaradt költségvetésünkbe. Szerencsére Suranga jelezte, hogy szívesen áll a rendelkezésünkre, sőt ő is küldött néhány programtervet és árajánlatot.
Miután Móniék visszaértek, kicsit félretettem a költségoptimalizálást, majd két tuktukkal mindannyian lementünk a közeli Jungle Beachre. Ezúttal is a zöld tuktukos srác vitt minket, aki a tegnapi konstans csigatempó után egy sokkal szélsőségesebb stílust vett föl – az egyenes szakaszokon még a korábbinál is lassabban ment, míg a keskeny, dimbes-dombos, kanyargós utakon pedig nyomta, mint egy eszelős. Az egyik ilyen kanyarban alaposan ki is faroltunk, s miután feleszméltünk az instant szívrohamból, tudtára adtuk, ebből azért vegyen vissza. Út közben igyekeztünk megjegyezni az útvonalat – Apa még viccelődött is, hogy „egyszerű az egész, hisz’ a barna kutyánál jobbra, majd…stb”. Tekintve, hogy Sri Lankán 98%-ban csak közepes méretű, zsemlebarna színű kutyákat látni, ez nem ígérkezett túl nagy segítségnek.

A kicsiny, de rendkívül hangulatos Jungle Beach – ahogy neve is mutatja – a forgalmas unawatunai strandtól távolabb, egy őserdei részen fekszik. Egy meredek, köves földúton kell lesétálni a parthoz, a tuktuk nem is tud végig lejönni. 
A pici és keskeny parton mindössze egy büfé-étterem üzemel, s egy elég kultúrált vécéhelyiséget és néhány napágyat leszámítva nincs is itt más. Ideális hely volt mindenki számára, Anyáék nyugodtan ringathattak a hullámoktól védett kis öbölben, Zsolti pihenhetett a napágyon, mi pedig Ádámmal újfent homokvár-építkezésbe fogtunk. 
Móni idővel csatlakozott hozzánk, s a projekt is változott – Ádám kérésére inkább egy hatalmas vulkánt kezdtünk el építeni.  

Este 6-ra kértük a tuktukot, de Anyáék már 17.20-kor elindultak visszafelé, míg Apa tüntetőleg („Minek ilyen korán elindulni?”) visszament fürdeni. Hogy ne maradjon mégis egyedül, megvártam, majd együtt sétáltunk fel a Rumasalla-domboldal tetején magasodó, fehér stupához (Japán Békepagoda), ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az öbölre és a Gallei Erődre. Ide érkeztek a tuktukok is, amik visszavittek minket a szállásra. 
Vacsorára valamilyen tésztás sültcsirkét kaptunk, amely zseniálisan volt elkészítve, s elfogyott az utolsó szemig. Desszertnek egy helyi specialitást, zselés, pörköltmagos fagyit kaptunk, amely szintén finomra sikerült.  


10. nap – Galle Fort (2014. október 29.)

Reggel 7 óra körül, miközben félálomban egyik oldalamról a másikra fordultam, fura állathang szűrődött be kintről. Mivel annyira fáradt voltam, hogy azt se tudtam eldönteni, álmodom-e még, vagy ez már a valóság, békés visszaaludtam. Felkelés után kiderült, tényleg nem hallucináltam – hajnalban valamilyen állat szétrágta Ádám teraszasztalon hagyott (búvár)pipáját, megcsócsálta Apa egyik pólóját és ellopta Móni egyik műanyag papucsát. Orsiék szerint mongúz lehetett, mivel a környező fákon ugráló majmok sosem rágják meg a műanyag dolgokat, s bár előfordult, hogy el-elcsentek dolgokat, de ilyen rongálást nem művelnek.
Szegény Ádám különösen dühös volt a mongúzra, s ezt maga aranyos, gyermeki módján időről-időre tudtunkra is adta:
-          Szeretném, ha lapos lenne! Megérdemelné! Nagyon haragszom rá!” – mondta a szemöldökét ráncolja, miközben a Papával Móni papucsát keresték a kert túlsó felében.
Miután lenyugodtak a mongúz látogatásával kapcsolatos kedélyek, leültünk reggelizni. A jó illatok felkeltették két kismókus figyelmét is, akik a szomszédos épület tetejéről pásztázták a terepet, hátha leesik nekik egy kis harapnivaló. Jól gondolták, Sampath, a szakács megszánta őket, és dobott nekik valami kis eledelt.
A mai nap sem telt azonban a szállással kapcsolatos kellemetlenség nélkül – Gabi jött egyeztetni Móniékhoz a reggeli után az esküvővel kapcsolatban, és ismételten nem hazudtolták magukat:
-          Igen, remekül haladnak az előkészületek…blabla…igen, szóval, akkor tehát az esküvő holnap délután 3-kor lenne…” – folytatta volna a mondókáját, ha Móni és Anya nem szólt volna azonnal közbe.
-          Félreértés, délután 2 órában állapodtunk meg. Ez többször le is lett egyeztetve.” – mondta Móni.
-          Nem, bizonyára rosszul emlékeztek, délután 3 órát beszéltünk meg.” – erősködött Gabi.
Két napon belül másodszor hazudtoltak meg minket, de ezúttal is kiderült a turpisság. Megtudtuk ugyanis, hogy a másik magyar családból az ifjú hölgy – aki igazi celebnek számít állítólag odahaza – szintén holnap készült házasodni, viszont az elmúlt napok délutáni esőzései fényében féltek, hogy az eredetileg délután 4-re tervezett esküvőjüket elmossa az eső, így előbbre kérték magukat a Gabinál, aki a mi kárunkra, szó nélkül megcserélte az esküvőket, s ezután még velünk akarta elhitetni, hogy rosszul emlékezünk az időpontra. Hiába, pénz beszél, kutya ugat, de ettől függetlenül rendkívül szánalmas!

Legalább annyit sikerült elérni, hogy az időpont kérdése újra nyitva maradt, továbbra is ment az egyezkedés. Móniék mindenesetre elmentek mai is búvárkodni egyet, én pedig szüleimmel és Ádámmal ismételten a Jungle Beach mellett döntöttünk. Ma sem úsztam meg vulkánépítés nélkül, Ádám addig nem hagyott békén, amíg be nem álltam újra szorgos építőmunkásnak. Pihenésképpen a Móniéktól kölcsönkapott búvárszemüveggel kipróbáltam a snorkelinget.

Fél kettő körül visszasétáltunk a stupához, ahova ismét értünk jött a Lizard-os tuktuk. Visszaérve a szállásra, lefürödtünk, majd miután Móniék is megérkeztek, levitettünk magunkat tuktukkal Galle-ba. Kompenzációként a tegnap elmaradt reggeliért, egy ingyenes gallei városnézést kaptunk ajándékba – bár mivel Gabinak halaszthatatlan dolga akadt délután, mire megjött volna, már gyakorlatilag meg is nézünk mindent.

Nekem mindenesetre nem hiányzott, kifejezetten örültem, hogy nincs ott, így az útikönyvvel a kézben én játszottam az idegenvezető szerepét. A tuktukok az óvárosnak tekinthető Galle Fort, azaz a Gallei Erőd szívében raktak ki minket. Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított erődöt még anno a holland gyarmatosítók építették ezen a helyen, miután 1640-ben megszállták az itteni virágzó, portugál fennhatóság alatt működő kikötőt. Az irányítást 1796-tól a britek vették át, akik valamelyest módosítottak az erődítményen, viszont alapvető jellege azóta sem változott. Sőt, még a 2004 karácsonyán pusztító cunami sem tudott komolyabb kárt tenni magában az erődben, ellentétben Galle új negyedeivel, melyeket szó szerint a földdel tett egyenlővé a gyilkos áradat.
A városnézést a Queens Street és a Church Street sarkán kezdtük. Itt áll egy szép anglikán templom a 19. századból (Mindenszentek temploma) és egy lapos, hosszú sárga postaépület, ahonnan küldtem Laurának képeslapot. 
A postával szemben az út túloldalán egy régi holland harangtorony látható, míg mögötte az egykori holland raktárépületben működő Nemzeti Tengerészeti Régészeti Múzeum húzódik. 
Akárhova nézünk szinte minden épület az európai és főleg a holland gyarmati kor hangulatát árasztja. A posta tőszomszédságában a jellegzetes németalföldi homlokzatú, fehér Holland Református templom látható, míg mellette az egykori holland kormányzó részére 1684-ben építetett épület, melyet későbbiekben elegáns hotellé alakítottak át – jelenleg Amangalla Hotel néven fut, s egyike Galle legnépszerűbb szállodáinak. 
Továbbhaladva a Chruch Streeten a Főkapu (Main Gate) felé, megláthatjuk a Galle Fort jellegzetes jelképét az 1882-ben épült Óratornyot, ahova fel is lehet sétálni. 
Az erőd masszív falain sétálva jobban átérzi az ember, milyen elképesztően erősek lehetnek, ha 10-15 méter magas cumani hullámainak is ellen tudtak állni. 
Innen aztán a hangulatos Lighthouse Street-en haladva a Zászlós Szikláig (Flag Rock) sétáltunk el, ahonnan az 1938-ból származó, Point Utrecht Bastion fehér világítótornyát is láthatjuk magasodni. 
Mellette egy szemrevaló, rikítóan fehér épület áll, mely első látásra akár templomnak vagy luxusszállónak is tűnhet, pedig valójában egy arab mecsetről (Meeran Jumma Mosque) van szó. 
Innen aztán a Hospital Streeten jöttünk végig, mely nevét az egykoron itt működő portugál és holland kórházakról kapta. 
Miután visszaértünk a kiinduló pontra, telefonáltunk Surangának, aki ma estére hívott meg minket vacsorára magukhoz.
Eljött értünk kocsival, majd elvitt a házukhoz, mely a tengerparttól nem messze, egy rendkívül szűk kis zsákutcában található. Döbbenetesen szerény otthonát látva, még inkább értékeltük azt a határtalan és önzetlen vendégszeretetet, amivel mindannyiunkat ott fogadtak.  
Ahogy leültünk, az előszoba/étkező falán egy fürge gekkó iszkolt át gyorsan, s tágra nyílt, csodálkozó szemeinket látva Suranga mondta, hogy a gekkó jelenléte szerencsét hoz, nem kell félni tőle. „Welcome drink” gyanánt mindenki kapott egy-egy frissen lékelt királykókuszt, amit szürcsölgetve egy újabb szívet melengető jelentet játszódott le, amikor Suranga alig 3 éves kisfia kihozta kedvenc játékait, hogy megossza azokat Ádámmal. Bár Ádám nem mutatott túl nagy hajlandóságot a kisautókkal való játékhoz, mindenki mást elbűvölt a kissrác aranyos önzetlen, gyermeki gesztusa.
Most találkoztunk először az iskoláskorú kislányával is, aki bámulatosan szépen beszélt angolul. Suranga és felesége csak úgy sürgött-forgott az asztal körül és nem sokkal később elkezdték felszolgálni a fogásokat.
A vacsora pompásra sikerült, csak azt hiányoltuk, hogy a háziak nem ültek le velünk együtt enni. Suranga mondta, hogy emiatt ne aggódjunk, Sri Lankán ez a szokás, ha vendéget fogad az ember, számukra ez a természetes. 
A fejedelmi lakomát követően egyeztettünk a 4 napos programcsomagról, megbeszéltük a részleteket, a tervezett költségvetést, majd búcsúzás előtt készítettünk egy közös képet – együtt a két család. 
Elköszöntünk Suranga feleségétől és gyerekeitől, majd beszálltunk az minibuszba, melyet elővigyázatosságból ezúttal a szomszédjuk vezetett. A Lizard felé vezető úton Suranga mesélt a Gallét ért cunamiról: először egy kisebb árhullám érkezett, amely után a tenger százmétereket húzódott vissza, s sok ember rohant be a kiszáradt részekre összeszedni az ottmaradt halakat. Ekkor jött a második, igazán hatalmas cunami, ami aztán tényleg elsöpört mindent és mindenkit…

Miután visszaértünk a szállodához, Suranga végleg elköszönt Zsoltiéktól, sok boldogságot kívánt nekik a házassághoz, mi pedig megegyeztünk hol és miként lesz majd két nap múlva a találkozó.


11. nap – Az esküvő (2014. október 30.)

Elérkezett tehát a nagy nap – az esküvő napja!
Mivel az elmúlt nap során a legtöbb aggódás és izgalom az időpont és az időjárás körül volt, úgy tűnt, a természet egyszerűen megoldja a problémát – egy egész napos esővel. Így aztán tök mindegy, hogy 2-kor, 3-kor vagy 4-kor tartják-e az esküvőt, a házasulandók és a násznép ázni fog és kész!
Meg sem lepődtem, a délelőtti szomorú, borongós, szemerkélős eső közepette újból átengedték Móniéknak a délután 2 órási időpontot, sőt a másik családtól olyan megjegyzéseket is hallottunk, hogy ha esik, lemondják a mai esküvőt. Az időjárás-előrejelzés sem kecsegtetett sok jóval, szinte mindegyik online oldal 80% és afölötti valószínűségre tette a kora délutáni esőt itt Unawatuna körzetében.  
Mónit azonban egy szinten túl egyáltalán nem zavarta:
-          Ha esik az eső az esküvő alatt, én utána esküszöm, ruhástul berohanok az óceánba!” – mondta mosolyogva.
Ennek a könnyelmű kijelentésnek a fényében majdhogynem el is bizonytalanodtam, hogy mit látnék szívesebben: a világéletében visszafogott nővérkémet menyasszonyruhában beszáguldani az Indiai-óceánba vagy egy tökéletes, napsütéses esküvői ceremóniát. Bár nagy volt a kísértés, de mégis inkább az utóbbiért szorítottam.
Reggeli után Zsolti lepihent egy kicsit, míg Móni eltuktukozott a fodrászhoz. Miután nővérem vadonatúj frizurával visszatért, délben kaptunk ebédet a tegnap lemondott vacsora helyett. Viszonylag gyorsan be kellett termelni a vegyes, pirított rizses, szójaszószos ételt, mivel fél egykor már indultunk is az esküvő helyszínére.
Természetesen – mint mindig – Apa készült el utoljára, már mindenki indulásra készen Gabi kocsijában ült, míg Apa még javában bent a szobában készülődött. Berohantam egy kicsit siettetni, majd miután befutott ő is, elindultunk a Gabi által legnagyobb titokban tartott esküvői helyszínre. Alapból nem értettem, mi értelme van így titkolózni, mitől fél, hogy majd előre világgá kürtöljük, melyik tengerpartra szokott esküvőket szervezni, vagy rontjuk a bizniszt? A dolog jó oldalát feltételezve, meggyőztem magamat, hogy biztos cserébe egy valóban fantasztikus és különleges part lesz, mígnem nagyjából 20 perc autózás után végül a tegnapelőtt Suranga által ajánlott teknősfarm bejárata előtt parkoltunk le.
-          Megjöttünk.” – mondta Gabi.
-          Egy teknősfarmon lesz az esküvő? Jézusom.” – gondoltam magamban.
S valóban, a teknősfarmhoz tartozó, fürdőzőktől elzárt partszakaszra szervezték a ceremóniát. A nagy sietség ellenére azonban még nem végeztek az előkészületekkel, úgyhogy addig bent nézegethettük a különböző fejlődési stádiumban lévő teknősöket, a homokba temetett, kikelésre váró tojásoktól, a cikázva úszó, aranyos, gyufás skatulya méretűeken át a kifejlett, félméteres nagyságú példányokig. Félóra várakozás után kezdtük unni a teknősöket, meg hát végül is esküvőre jöttünk, miért vagyunk ide bezárva egy hátsó kertbe, legalább a partra kimehetnénk. Végül renitens módon kinyitottam a teknősfarm tenger felé nyíló kapuját, s kimentünk a homokos tengerpartra. A távolban már állt a fehér virágokkal feldíszített oltár, készülődtek a díszes népviseletbe öltözött, dobos táncosok, s érkezett az esküvő egyik legfontosabb „kelléke” – az elefánt is! 
Míg vártunk az instrukciókra, készítettem néhány beállított képet az ifjú párról. Mint kiderült, késve kezdték el felállítani az eső idejére szánt sátrat, s bár jelenleg nem esett, alaposan lógott az eső lába, várni kellett, amíg összerakják, ezért jött össze a csúszás. 
Ezzel együtt rettentően zavart, hogy továbbra sem mondott senki semmit, mi lesz a szertartás menete. Anyáékkal aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a táncosok dobolás és rituálészerű tánc közepette elindulnak az oltár felé Zsoltival, aki elsőre szintén nem értette, mi történik, most neki is mennie kell? És ha igen, mit kell csinálnia? Táncolni, vagy csak haladni? Mire mi is feleszméltünk, hogy tulajdonképpen elkezdődött a szertartás, gyorsan előkaptuk a gépeket.
Gabi persze tökéletesen beállt a táncosok kísértében az oltár felé haladó Zsolti mögé, alaposan belerondítva a képbe, így magamban szitkozódva addig kellett forgolódni, hogy megmaradjon a fotótéma és le tudjam hagyni a képről az oda nem kívánatos nőszemélyt is. 
Miután Zsolti megérkezett az oltárhoz, hasonló módon Mónit is bekísérték a táncosok, méghozzá az időközben díszes ruhába felöltöztetett elefánttal együtt. 
Miután ő is megérkezett, a táncosok ugrottak néhány menő szaltót, majd a szertartásvezető kezdett bele a maga kis mondókájába – mindezt szingalézül. 
Az ifjú pár természetesen egy árva kukkot sem értett az egész szónoklatból. A felvezető beszéd után aztán a férfi a kezükbe nyomott egy-egy marék zöld levelet, mire Móniék nagy szemekkel, s kérdőn néztek vissza rá – no jó, és akkor ezekkel most mihez kezdjünk? A férfi mutatta, hogy csak az égbe kell dobni őket, ők szófogadóan így is tettek, bár a mai napig nem tudjuk, mit is jelképez mindez. 
Ezután egy számunkra is érhetőbb, szép, szimbolikus rész következett, amikor egy kis fehér szalaggal összekötötte a pár kisujját egy fehér szalaggal, majd egy áldást énekelve szentelt vizet locsolt rá egy kis aranyozott kancsóból. 
A lánykórus énekét követően pedig eljött a várva várt pillanat – az ifjú pár felhúzta egymás ujjára a gyűrűt. 
A szertartásnak ezzel korántsem volt még vége, a szertartásvezető folytatta szingaléz „hattaramattarázást”, bár úgy tűnt, mintha egy kicsit már unná a dolgot, mivel időnként meglehetősen feltűnően (senkitől sem zavartatva) meg-megnézte az időt a karóráján. Anyáékkal próbáltuk elfojtani a röhögésünket, szinte potyogtak a könnyeink, de Móniék is már mosolyogtak a látottakon.
Ezután a férfi fogott egy barna, szőrös kókuszdiót, a mondókája közepette néhány kört írt le vele a levegőben, majd az egyik táncosnak adta, aki előkapott egy macsétát és lecsapta a kókusz végét, aminek így kicsurgott a maradék leve. 
Ezt követően igazított rajta a homokban, majd egy jól irányzott mozdulattal pontosan kettészelte a kókuszdiót. (Mint később megtudtuk, ha két egyenlő részre sikerül vágni a kókuszt, az azt jelenti, hogy a pár tagjai a házasságban is egyenrangú felek lesznek.) A kettévágott kókusz nagyon tetszett Móniéknak, nem tudták megállni, hogy egy kis harapás erejéig ne kóstoljanak bele. 
Ezzel véget ért a hagyományos szingaléz esküvői szertartás, jöhetett a megbízott anyakönyvvezető által vezetett, hivatalos rész. Szegény anyakönyvvezető hölgy nem beszélt túl jól angolul, látszott, hogy a rövid kis beszédét és a megismétlendő esküszöveget is előre megírta fonetikusan. El lehet képzelni, hogy a tengerparti zúgó hullámzás közepette Zsoltiéknak mennyire kellett koncentrálni, hogy megértsék és még el is ismételjék a hölgy által elmondottakat. 
Még ha ilyen szokatlan körülmények között is, de letették egymás előtt a házastársi esküt, melynek értelmében – a sri lankai törvények szerint – házastársakká lettek nyilvánítva. 
Amióta csak az eszemet tudom, ragaszkodtam hozzá, hogy ha a nővérem valaha férjhez menne, én szeretnék a tanúja lenni. Ez a kívánságom most valóra vált, s büszkén írhattam a nevemet a félig angol, félig szingaléz kukacbetűkkel írt házassági okmányra. A másik tanú szerepét Anya töltötte be.
Időközben Móni megkapta a menyasszonyi csokrot is, amit Gabiék kint hagytak véletlenül az autóban és csak a szertartás vége felé, Anya külön felszólítására hozatták be. A hagyományos csokordobás elég erőltetettre sikerült – csak Gabi és Orsi állt be elkapni, ráadásul elsőre a földre esett a virág.   

Végezetül jöhetett az esküvő egyik fénypontja – az elefántolás! Ahhoz azonban, hogy valaki megüljön egy hatalmas elefántot, valahogy fel kell jutni a hátára – ám ez a művelet hosszú menyasszonyruhában még inkább nagyobb kihívásnak ígérkezik. Sebaj, fél perc alatt kerített a stáb egy alumíniumlétrát, amelyen egyensúlyozva Móni lelkesen próbálta magát felküzdeni az elefánt hátára! Zseniális kép – amíg élek nem fogom elfelejteni! 
Amikor Móni elhelyezkedett fent a magasban, az újdonsült férj következett, majd az elefánt őrzőjének vezetésével tettek néhány kört a parton. 
Móni – Gabi tiltakozása ellenére – felvette Ádámot is magukhoz, így hármasban elefántolhattak a parton, miközben egy kismillió képet lőttem róluk minden irányból. 
 
Amikor lejárt az idő, még gyorsan csináltunk néhány képet az oltárnál is, majd el kellett jönnünk onnan, mivel érkezett a másik házasulandó pár. 
A másik menyasszony – bár én még sosem hallottam róla – igazi híresség odahaza: rúdtánc-világbajnok, s nem mellesleg ismert pornósztár. A forgatókönyv ugyanaz volt nekik is, mint Móniéknak, leszámítva az elefántolást.

Elsétáltunk a tengerparton egy kicsit odébb, hogy készíthessünk még néhány közös képet Zsoltiékról, úgyhogy kiélhettem minden paparazzis hajlamomat. 
Úgyis olyan kevés képen van rajta a teljes család, most mindenképpen ki akartam használni a kínálkozó alkalmat. Csak Ádám unta már nagyon ezt az egész esküvős témát, alig lehetett rábírni, hogy normális képet vágjon egy-egy fotóhoz. 
A tengerparti esküvős élmény záróakkordjaként még egy jót kacaghattunk, amikor Anya az egyik hatalmas elefántlábnyomba lépve elesett és seggre ült. 

Ezt követően Orsiékkal visszatértünk a hotelbe, ahol az ifjú párt egy apró meglepetés várta a szobájukban – a személyzet szépen feldíszítette az ágyukat, hattyúkat hajtottak a törülközőkből, s virágszirmokból kiraktak egy szívet, valamint a „Happy Life”, azaz „boldog élet” feliratot. Ezt nagyon kedves gesztus volt a részükről, s ahogy hallottuk, Sampath fia csinálta az egészet. 
Átöltöztünk, majd Móni ügyes technikával kibelezte a házassági kókuszukat, s mindannyian megkóstolhattuk a finom (alapvetően főzéshez használt) gyümölcs húsát. Amikor a másik pár is visszaérkezett, Gabi szó szerint körülugrálta őket, koktéllal lettek fogadva – hallgatni sem bírtam őket. Amikor abbahagyták koktélpartit, Gabi odajött hozzánk és Móniéknak egy diplomatikus kézfogással gratulált a házasságukhoz, majd ment a dolgára. Látszott, hogy amihez nem fűződik extra, jövőbeli érdek, abba ő sem fektet túl sok energiát.
Az este hátralévő része békésen telt, azt leszámítva, hogy röfögéshez hasonlító hangok keretében Mónival láttuk a mongúzt keresztülosonni a kerten. Lefixáltuk a holnapot „Lajossal”, majd összepakoltuk a cuccaink nagy részét.




12. nap – Külön utakon, tovább Sinharaja felé (2014. október 31.)

Az utolsó, együtt töltött reggelünk borús, esős idővel fogadott minket. Akárcsak a korábbi napokon, Zsoltiék és Anya már jóval előttem felkeltek és elkezdtek készülődni. 8 órakor mentünk reggelizni, ahol finom, felturbózott Sampath-féle omlettet kaptunk – méghozzá Anyának hagyma nélkül készítették el, amely egy külön figyelmességnek számít a kiváló szakács részéről.
Evést követően nem maradt már sok idő, eljött a búcsú ideje – Móniék fél 9 körül elköszöntek, mivel ők innen egyből a reptérre, onnan pedig egyenesen a Maldív-szigetekre mentek tovább. Gabi vitte ki őket, aki annak ellenére nem jött elköszönni tőlünk, hogy jól tudta, velünk sem fog már találkozni, amikor visszatér. Mindegy, benne ezúttal sem kellett csalódni.

Mi 10 óra körül hagytuk el a szállást, s bevitettük tuktukkal magunkat Galle buszpályaudvaráig – én kivételesen Sampath új járgányával mentem, Anyáék a szokásos zölddel. Felkészültem előre, bárkinek, aki kérdezi, azt mondom majd, hogy busszal akarunk Amparába menni, hogy a sziget keleti partját is felfedezzük, mivel arra nem nagyon jártunk eddig. 20 perc alatt leértünk a buszállomásra, Sampathék a colomboi buszokkal szembeni híd alatt tettek ki minket. Gyorsan körberohantam az emberekkel telezsúfolt pályaudvaron, hátha látom Surangát, majd visszamentem Anyáékhoz. A sofőrünk pár perc késéssel meg is érkezett, száján széles vigyorral már messziről integetett. 

Bepakoltuk a kocsijába a csomagokat, elrohantunk pénzt váltani, majd kifizettünk neki a négynapos csomag árát, mely hármunknak szállásostul, mindenestül 62.880 Rs volt. Ezen felül már csak egészen minimális mennyiségű készpénz maradt nálunk, jeleztük is többször Surangának, hogy ennyi az össz költségvetés, amiből gazdálkodni tudunk. „No problem, sir! Don’t have to worry about that!” – mondta megnyugtatóan.
Alig tettünk meg 200 métert, a pénz egy részét tovább is adta egy hölgynek, aki hikkaduwai szállásunkat intézte. Mint mondta, mivel még nem indította be a saját vállalkozását és nem ismerik még az ő nevét a szakmában, a szállásokon sem tud jutányos árat, kedvezményeket kialkudni, így néhány ismerősétől kért segítséget. Mesélt egy másik gallei magyar nőről is, aki Gabihoz hasonlóan szintén nem örvend túl nagy népszerűségnek a helyiek körében, s sokan nem is szeretnek vele üzletelni emiatt. Apa javasolta Surangának, hogy ha saját vállalkozáson töri a fejét, szervezzen ő is esküvőket külföldi pároknak, mert sokkal jobban, több odafigyeléssel és kevésbé lehúzósan is ki tudná hozni, mint a Gabihoz hasonló bevándorlók.

Miután elhagytuk Gallét, a Sinharaja Nemzeti Park felé vettük az útirányt. Útközben a kérésemre Suranga elmagyarázta a kókuszfák és pálmafák körüli tipikus félreértéseket, s megmutatta a legjellegzetesebb pálmafafajtákat. Az alaptézis, hogy minden kókuszfa pálma, de nem minden pálma kókuszfa. Pálmafából márpedig rengeteg létezik – díszpálma, olajpálma (amelyből kinyert olaj Sri Lanka egyik fő exportcikkének számít), de van például olyan is, aminek a félig szárított termését megcsócsálva elűzhetjük a kellemetlen szájszagot. A főként indiaiak és idősebb helyiek sokszor fogmosás helyett is ezt használják, mely a dohányfüstöt is kiválóan semlegesíti. (Parányi mellékhatásnak tudható be, hogy ezután órákig nem érzünk semmilyen ízt, de hát valamit valamiért.) Kókuszokból is sokfajtát különböztethetünk meg: van a normál kókusz (zöldes-sárgás), királykókusz (nagy narancssárga), főzőkókusz (szőrös barna, amilyen az esküvőn is volt) és még ki tudja hányféle.   
Útközben vettünk egy hatalmas fürt banánt (Apa legnagyobb örömére) mindössze 200 Rs-ért, és uzsonna gyanánt egy-egy tojásos szendvicset. Az egyik kanyarban Suranga újból hirtelen megállt, ezúttal egy kis helyi rizsbolt előtt. Megmutatta a különbséget az egyes rizsfajták között, s mire kell figyelni a vásárlásnál. Mivel itt nagyon jó minőségűnek tűnt az áru, végül vettünk egy-egy kilónyi vörösrizst, amely az egyik legfinomabb az összes közül. 
A mai napi első programpont egy – Suranga szavaival szólva – „igazi” teagyár megtekintése lett volna, amely a kicsi, tradicionálisabb, s főként a turistákra koncentráló Blue Field Tea Gardennel ellentétben a nagyüzemi teagyártást mutatná be. Sajnos az ilyen helyekre nem igazán szeretnek turistákat beengedni, s az első helyen, ahol próbálkoztunk, nem is jártunk sikerrel.
Útközben keresztülhaladtunk több kaucsukültetvényen is, melyek Sri Lanka másik fő exportcikkét, a gumit adják. Az egyik hangulatos gumifaerdő mentén megálltunk uzsonnázni, majd közelebbről szemügyre vettük ezeket a különleges fákat. Fentről lefelé bevágják a kérgüket, melyen végigfolyik a fehér kaucsuknedv, egészen a törzsre erősítette tálkába. Állítólag naponta kétszer végigjárják az egész erdőt, és kétszer ürítik az összes tálat. 
Hoztunk egy kis darab gumit emlékbe, majd folytattuk az utunkat. Nagyjából már benne járhattunk az ebédidőben, az egyenruhás iskolások már csapatokba verődve, a főút mentén bandukoltak hazafelé. 
Egyes helyeken vannak ugyan privát iskolabuszok, de általánosságban – járda hiányában – a gyerekek a forgalmas utak mentén kénytelenek megtenni az otthon és az iskola közötti utat. Suranga mesélte, hogy 10 éves korig engedélyezett a rövidnadrág, utána már hosszúszárút kötelező viselni. 
A Sinharaja Nemzeti Park közelében fekvő, Deniyaya nevű településre érkezve egy nagyobb politikai kampánygyűlésbe futottunk bele. Az, hogy hónapok óta kőkemény kampány folyik a szigetországban, aligha okozott nekünk meglepetést, mivel anno már a repülőtérről kilépve is az éppen hatalmon lévő elnök vigyorgó arca nézett vissza egy őt méltató kampányplakátról. 

http://www.mohsl.gov.lk/web/images/stories/content/mahinda_rajapaksa.jpgNem is csoda, hogy a Sri Lankát 2005 óta irányító, Mahinda Radzsapaksza nem akar semmit a véletlenre bízni a közelgő 2015. januári elnökválasztás előtt. Ugyanakkor nincs sok félnivalója, hiszen az elmúlt évek alatt szépen lassan ellehetetlenítette a politikai ellenfeleit, s mellőzendő a demokratikus módszereket egyre inkább autoriter módon bánik a hatalmával. Kezdte mindezt azzal, hogy kihasználva pártja kétharmados többségét a parlamentben, átíratta az alkotmányt, s gyorsan kitöröltette azt a passzust, mely csak két ciklust engedélyez az elnöknek, így akárhányszor elindulhat a választásokon. Továbbá most már azt is megjátszhatja, hogy néhány populista intézkedést követően, kihasználandó a kedvező népszerűségi mutatókat, előrehozott választásokat ír ki, amit így magabiztosan meg tud nyerni, átmentve hatalmát a következő ciklusra. Idén is pontosan így járt el, amúgy nem most lennének a választások, hanem másfél év múlva. Populista, népszerűségnövelő látszatintézkedésekből pedig nincs hiány – például legutóbb drasztikusan (-25%) csökkentette az energiaköltségeket (ergo „Éljen a rezsicsökkentés! Sri Lanka jobban teljesít!”). Ugyanakkor az adófizetők pénzéből a szülőfaluja mellé, a semmi közepére, potom 210 millió amerikai dollárért nemzetközi repteret épített, amit szerényen saját magáról nevezett el (Mattala Rajapaksa International Airport). a Colombótól és főbb városoktól való távolság miatt azóta is alig használnak a légitársaságok. Van, aki stadiont épít, van, aki repteret – ízlések és pofonok.
Mindemellett erős személyi kultuszt igyekezett kialakítani a közmédiumok kőkemény kontrolljával, cenzúrájával – az állami csatornán állítólag egy órában többször is megszakítják a műsort, hogy bemutassák, hogy az Elnök úr éppen mit adott át, milyen jótettet hajtott végre a népe jóléte érdekében. Mindenhonnan, még a csapból is ő folyik – s ha kimegy az ember az utcára, képtelenség 100 métert megtenni anélkül, hogy ne ütköznénk az ő arcképébe. Minden buszmegálló, villanypózna, hirdetőoszlop, elhagyott falfelület az ő plakátjaival van teletapétázva, de láthatunk életnagyságú egészalakos, és óriásplakát verziót is.
Az ember szinte csodálkozik, hogy egyáltalán a kihívójának van-e ilyen körülmények között bármilyen esélye…
A dolog szépsége, hogy bár szó szerint minden érv mellette szólt, semmi sem lehet garancia a végső sikerre. És világ láss csodát, a januári elnökválasztáson döbbenetes eredmény született - Mahinda Radzsapaksza vesztett! Méghozzá egy olyan ellenféllel szemben, aki mindössze két hónappal korábban tűnt fel a színen!
Vicces dolgokat produkál néha a politika – remélem nekünk nem kell egy ilyen féldiktatórikus rendszerbe eljutni (ha még nem lennénk ott teljesen), ahhoz, hogy az emberek végre átlássanak a populista frázisokon és látszatintézkedéseken, és merjenek változtatni…
  
Suranga ma estére két szálláshelyet is kinézett nekünk – ebből az egyik itt, a városka szélén található, kívülről szépnek tűnő épületkomplexumban volt. Ketten bementünk körülnézni, ám mivel maguk a szobák és belső környezet már távolról sem tűntek bizalomgerjesztőnek, ráadásul egy bár fölött lett volna a hálórészünk, Surangával mérlegelés nélkül sarkon is fordultunk, s mentünk tovább a következő helyre. 
A másik szállás messze a város zajától, fent a hegyekben, az esőerdő peremén feküdt. Kocsival nem is közelíthető meg, úgyhogy át kellett szállnunk az összes cuccunkkal két tuktukba. 
A java csak ezután jött, mivel a tuktukok sem tudnak elmenni egészen a hostelig, mivel épp akkor betonozták az odavezető utat, így az utolsó 500 métert gyalog, az összes csomagunkat cipelve kellett megtenni. Ha ez még nem volna elég, az utolsó 100 méteren még egy meredek domboldalt is megmászhattunk, így mire felértünk a domboldalban lévő szállásra, úgy érezhettük magunkat, mint a Himalájára csomagokkal felkapaszkodó szegény serpák. A látvány ugyanakkor gyorsan kárpótolt minket a cipekedésért, a szerény, egyszerű, ám makulátlan tisztaságú kis szállás (Sinharaja View Guest) lenyűgözően szép környezetben fekszik – egy teaültetvény domboldalában, mindössze 10 percnyi sétára a Sinharaja Nemzeti Park egyik bejáratától. Suranga sógorának régi iskolatársa, egy szimpatikus, fiatal, alig 30 éves srác bérli a helyet, és ő alakította ki ezt a hangulatos hostelt.
Elfoglaltuk a szobáinkat, majd Suranga rendelt nekünk egy kancsó finom helyi teát, melyet szépen-lassan elszürcsölgetve gyönyörködtünk a csodálatos tájban. A hely olyan messze fekszik mindentől, hogy nemcsak internet nincs itt, még mobilhálózat is csak a terasz egy adott pontján elérhető – csináltak is oda egy jópofa kis mobiltartót. 
Miután szusszantunk egy kicsit, Surangával elmentünk sétálni a környéken. Láttunk mangófát, kesudiófát, s Suranga mutatott olyan növényt, melyet ha megérintesz, összehúzza a leveleit. Tettünk egy órás sétát a közeli rizsföldek mellett, majd visszamentünk a szállásra. 
A terasz előtti lépcső fölött egy hatalmas, legalább 10 centis nőstény pók figyelt a hálójából, mely enyhén szólva is hátborzongató látványt nyújtott. Szörnyülködő tekinteteinket látva a szállásadó srác mosolyogva megnyugtatott minket, hogy nem kell félni tőle, nem bánt. Régóta ott van, estére mindig előjön, s mint valami házőrző kutya, figyeli a betolakodókat. Apropó kutyák, itt nem igazán örvendenek nagy népszerűségnek a kóbor ebek, mivel sokszor harapják meg a járókelőket, így sötétedés után a legtöbben nagy kavicsokkal felszerelkezve közlekednek. Az egyik motorra közlekedő helybéli fiatal viszont nem volt túl elővigyázatos, alighogy elindult innen a hostelből, alaposan megmarta az egyik eb, hozták is vissza a barátai, hogy ellássák csúnyán vérző sebét. A kóbor kutyákkal tehát vigyázni kell, s lehetőleg kerülni kell őket. 
A vacsoraidő közeledtével kiültünk a teraszra négyen beszélgetni, s míg vártuk a fogásokat, jóízűen beszélgettünk. Suranga mesélt egy-két vicces sztorit, majd megmutattuk neki a Móniék esküvőjéről készült képeket. Mondtuk neki, hogy mindenki milyen jót mulatott azon, hogy a ceremóniára érkező (hím) elefántnak „öt lába” volt, mely ugyanúgy a tengerpart homokját súrolta, mint az ormánya. Suranga aztán felvilágosított minket, hogy elég nagy felelőtlenség ilyen „állapotban” lévő elefántbikát emberek közé vinni, mivel a megnövekedett párzókedv következtében igencsak megvadulhatnak az állatok. Mesélt egy történetet, amikor még parkőrként dolgozott a Yala Nemzeti Parkban, s egy jókedvű német csoporttal kempingezett le a park területén. Csengővel körbekerítették az egész tábort, hogy jelezzen, amikor valamilyen állat közeleg, de ahogy az éjszaka folyamán fogyott az alkohol, s berúgott az egész csapat, az utolsó pillanatig fel sem tűnt nekik, hogy hívatlan vendégük érkezett. Egy megvadult elefántfántbika jött be a táborba, tört-zúzott. A betintázott társaságban volt annyi lélekjelenlét, hogy gyorsan felmásszanak egy nagyobb fára – csak egyvalaki maradt lent: Suranga, akinek egy sérülés miatt fájt a lába, így nem tudott felkapaszkodni a többiek mellé. Jobb híján elbújt a fa mögé, mely alig volt szélesebb, mint ő maga, s mindössze méterek választották el a nőhiányban szenvedő, megvadult elefántbikától. Végül megúszta egy karcolás nélkül, de az élete egy hajszálon múlott.
A vacsora finom volt, bár nekem csak később esett le, hogy az általam választott fogás (chicken deville) szándékosan a csirkecsont végéből készül, s bár valóban ízletes, sok hús nincs rajta. Ellenben Apa rendkívül finom, vastag, sült halhúst kapott, amely tömör állagú volt, mintha marhahús lett volna.
Evést követően beszélgettünk még egy kicsit, majd visszavonultunk a szobákba. Mivel csak Apáék fürdőjében volt melegvíz, átmentem lezuhanyozni, majd mivel másnap kora hajnalban kell kelni a dzsungeltúra miatt, lefeküdtünk aludni.


13. nap – Sinharaja Nemzeti Park és Tangalla (2014. november 1.)

A mai napra egy kisebb dzsungeltúrát terveztünk az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Sinharaja Nemzeti Parkban, s mivel Suranga szerint kora reggel és késő este legélénkebb az élővilág és lehet a legtöbb és legkülönlegesebb madarakat látni, ehhez meglehetősen korán, hajnali 6-kor kellett kelnünk. Gyors készülődést követően, fél 7-re kértünk egy kis reggeli teát, majd miután megérkezett a túravezetőnk, irány a dzsungel!
A friss, reggeli levegőt szinte harapni lehetett, s ahogy az első napsugarak megvilágították a szállásunk mellett húzódó teaültetvény zöldellő bokrait, az valóban ámulatba ejtően szép volt. 
A park egyik bejárata alig 10 perc sétára található a szállástól, viszont a pénztáros még nem ült a helyén, így a belépőjegyet csak visszafelé tudtuk megvenni. A piócák elleni védekezésül mindannyiunk cipőjére sót szórt a túravezető. Mivel Anya nem hozott rendes túracipőt, s a vezetőnkhöz és Surangához hasonlóan csak egy műanyagpapucsban vágott neki az útnak, ő a puszta lábfejére kapta a kötelező sómennyiséget.  
A terep első része alapvetően könnyű és kellemesnek mondható, s madarakat leszámítva mindenféle érdekes állatot láthattunk, például kaméleont, leguánt, a tegnapinál is nagyobb pókokat, óriás (macskaméretű) fekete mókust, majmokat, valamint egy ártalmatlan, kis zöld kígyót, melyet a túravezető a kezünkre tett, ahol vidáman tekergett tovább. 

Az út utolsó harmadához közeledve egyre nehezebb lett a terep – Peti Malajziában az ehhez hasonló túraútvonalra már azt mondta: „Na végre!” – viszont Anya hősiesen tartotta magát és bár egyre többször kezdte kérdezgetni, mennyi van még hátra, becsületesen végigjött mindenhol, méghozzá határozottan nem dzsungeltúrára tervezett, csúszós műanyagpapucsban. 
A kitűzött cél egy szép vízesés elérése volt, de mivel az utolsó 200 métert már tényleg nehéz körülmények között kellett megtenni, Anya inkább Surangával egy folyóparti sziklánál maradt. 
 
Mi hárman elmentünk megnézni a vízesést, készítettünk néhány képet, majd visszafordultuk Anyáékhoz.
Egy rövid szusszanást követően visszaindultunk a szállásra. Furcsamódon, annak ellenére alig láttunk madarakat, hogy pont miattuk jöttünk ilyen korán. Lehet, hogy az a közeli faluból érkező, sok motoros keltette zaj riasztotta el őket, akik kihasználva az alkalmat, hogy nincs a bejáratnál parkőr vagy pénztáros, rövidebb úton, a parkon keresztül mentek inkább a szomszéd városba.
Mire elértünk a bejárathoz a pénztáros is megérkezett, úgyhogy kifizettük a parkbelépő árát (560 RS/fő), sőt két külön könyvbe is felvezették a nevünket. 
Alaposan elfáradtunk mire visszaértünk a szállásra, rendkívül jól esett végre leülni pihenni egy kicsit, inni egy pohár meleg teát, s megreggelizni. 
Ezt követően összepakoltunk, lezuhanyoztunk, majd lecipekedtünk a tuktukokohoz, amelyek visszavittek ahhoz a házhoz, ahol Suranga megőrzésre hagyta az autóját. Külön adott egy százast az öreg bácsinak, aki vigyázott a járgányra, majd leegyeztette az egyik közeli teagyárba tervezett látogatásról.

Szerencsére itt jelezték, hogy szívesen látnak minket, úgyhogy a következő megálló a Lumbini Tea Factory volt. Rögtön megértettük mire gondolt Suranga, amikor „igazi teagyárként” emlegette a helyet. Itt a legszigorúbb minőségügyi előírásoknak megfelelő, ipari méretű, nagyüzemi teafeldolgozás folyik, nem pedig kirakat termelés, s egyáltalán nem is szoktak turistákat fogadni. 

Nincs belépő, viszont értelemszerűen fotózni sem szabad. Először egy külön bemutató szobába kísértek minket, ahol csak úgy sorakoztak a legkülönbözőbb nemzetközi díjak és minőségügyi oklevelek. A szigorú tisztasági előírások betartása érdekében kaptunk védőköpenyt, hajfogó sapkát, védőszemüveget és cipőre húzható, eldobható papucsot, majd egy termelésvezető felügyelete mellett irány a gyár!
A fiatal férfi nagyon akkurátusan bemutatta nekünk a teakészítés folyamatát, s mivel minden gép működött, ezúttal ténylegesen végigkövethettük a tea útját a levélgyűjtő tárolótól egészen a csomagolásig. Első lépésben összegyűjtik a leveleket, minden fajta teához ugyanazokat a bokrokat használják. Itt szinte kizárólag feketeteát gyártanak, bár van egy minimális fehértea termelés is. Utóbbi rendkívül drága, mivel csak a teabimbót használják, így 250 kg tealevélből csak 1 kg-ot tudnak hasznosítani, melyet utána már csak napon kell szárítani, s csomagolható is.
A feketetea gyártás lépései megegyeznek a Blue Field teagyárban látottakkal, bár itt sokkal nagyobb, modernebb és kifinomultabb gépek állnak rendelkezésre. Az esténként összegyűjtött tealevelek reggelre már egy hosszú hervasztó gépbe helyezik, ahol kinyerik belőle a folyadéktartalom 40%-át, így 10000 kg levél súlya 6000 kg-re csökken. A második lépésben összetörik (nem pedig vágják) a leveleket egy másik géppel, amely során eltérő méretűek és alakúak lesznek. A harmadik lépésben leválogatják méret szerint, a nagyobb darabok mennek vissza a törőgépbe. Ezt követően szárítják, majd szortírozzák méret szerint négy fő kategóriába, amelyeken belül van 4-5 további variáció, így legalább 20-féle teát tudnak készíteni. Végül a csomagolás következik.
A vezetett túra az újonnan kialakított mintaboltjukban ért véget, ahol ismételten bevásároltunk a jobbnál jobb teákból.
Innen már egyenesen a sziget déli végében található, mesés tengerpartjairól híres Tangalla felé indultunk tovább.
A reggeli túra óta folyamatosan figyeltem Anyát, aki határozottan kókadtabbnak tűnt a megszokottnál. Többször nyaggatásra aztán maga is bevallotta, hogy nem érzi jól magát, de nem tudja elmondani, mi a baj, összességében a gyomra és a közérzete nem túl jó. Megálltunk venni neki kólát, amely segített egy kicsit, de ételre továbbra sem tudott még gondolni sem.
Suranga eközben a lehető legrövidebb útvonalon akart eljutni Tangallába, úgyhogy egy rövidebb szakasz erejéig egy borzalmasan rossz minőségű, hepehupás, kátyús úton jöttünk végig, amivel viszont megspóroltunk legalább 30 km-t.

Tangallába érkezve az első dolog, ami megmaradt a városból a forgalmas belvárosi körforgalom közepén békésen pihengető tehenek látványa volt. 
A szállásunkat (Rocky Point Beach Bungalows) eltartott egy ideig, míg megtaláltunk, mivel még Suranga sem járt itt korábban. Ezzel együtt megérte a keresgélést, ugyanis a hely elragadó környezetben, a tengerpart melletti domboldalban helyezkedett el. 
A több kisebb vendégházhoz tartozott saját étterem, sőt saját elkerített, homokos strand is, hullámoktól védett öböllel. Leírhatatlanul idilli és békés környezet egyszerűen önmagáért beszélt – kiváló választás volt Suranga részéről. 
Nem is teketóriáztunk sokat, elfoglaltuk a szobáinkat, átöltöztünk, majd lementünk a partra fürdeni. Sofőrünk ismét otthon hagyta a fürdőnadrágját, úgyhogy adtam neki egyet kölcsön, hogy legalább most ne maradjon ki a jóból. Egészen szürkületig kis sem jöttünk a vízből.
Vacsorára hatalmas adag curry-s rizses csirkét (chicken rice and curry) kaptunk, amelyet Apával ketten kellett legyűrnünk, mivel Anya továbbra sem volt képes egy falatot sem enni. Evést követően ottmaradtam az étteremben wifizni egy kicsit, majd este 10 körül visszamentem a szobámba. 
Egyedül kaptam egy terebélyes franciaágyat, melyet végig finom szúnyogháló ölelt körbe. Érdekes hangulata volt ilyen helyen aludni, főleg miután az is eltartott egy kis ideig, amíg megtaláltam a rajta a bejáratot.  


14. nap – Tangalla és Hikkaduwa (2014. november 2.)

Mire fél kilenc körül felkeltem, Anyáék már rég ébren voltak. Megvártuk Surangát, majd együtt négyen lementünk az étterembe reggelizni. Erős chilivel készült omlettet kaptunk (én szépen kiszedegettem belőle a csípős paprikadarabokat), desszertnek pedig hosszú, uszályformájú papaját és mézédes ananászdarabokat adtak. Anya eltette a papajamagokat (hátha otthon majd kihajt belőle a házi papajaültetvény), majd evést követően Apával még lementünk a partra fotózni egy kicsit, valamint megörökítettünk a hangulatos kertet is. 

 
Ezután visszamentünk összepakolni és készülődni az indulásra. A kedves, mosolygós hoteltulajdonos hölgy külön kijött elköszönni tőlünk, sőt még buddhista módon meg is áldott minket és sok szerencsét kívánt. Anyának különösen jól esett ez a gesztus – amihez foghatót semelyik másik szállástulajdonostól nem kaptunk meg.

Mielőtt Hikkaduwa felé vettük volna az útirányt, kértem Surangát, hogy próbáljuk megkeresni a közeli Marakolliya Beach-et, mivel teljesen beleszerettem az egyik ott készült, útikönyvemben lévő képbe, szerettem volna élőben is látni. Végül hosszas tekergés során kijutottunk egy hosszú, egyenes gyakorlatilag érintetlen tengerparthoz, amely bár nem egyezett meg a könyvben látottal, de minden kétséget kizáróan a Marakolliya Beach volt. 

Látszott, hogy ez nem az a kimondottan csendes, fürdőövezet, mint ahol korábban jártunk – ha a partszakaszt nyaldosó, vadul zúgó hullámok nem lettek volna meggyőzőek, a víz sötét színéből ítélve a gyorsan mélyülő és sziklás part valóban tűnt nem túl fürdőzőbarátnak. Ha már a fürdés nem jött össze itt, legalább az egyik magasabb homokdombon állva körbefotóztam a partszakaszt, amikor egyszer csak hirtelen az egyik nagyobb hullám felcsapott egészen a homokdűne tetejéig, teljesen eláztatva engem és a gatyámat. 
Mindezek tetejében az eső is elkezdett csöpörögni, úgyhogy minden égi jel arra mutatott, hogy ideje távozni innen.

Ahogy a főúton haladva eljöttünk a Tangalla Bay szélén álló, elsőre bástyához hasonlító cunami emlékmű mellett, egyszeriben ráismertem arra a partszakaszra, melyet a könyvben láttam. Bár itt külön már nem álltunk meg, de ez némi elégtétellel szolgált, hogy mégis ráismertem egy nem várt helyen.  

Útközben megálltunk egy rövid időre a Talalla Beach mellett, ahol Suranga egyik barátjának van étterme, s nem mellesleg maga a partszakasz is említésre méltó szépségű. Készítettünk néhány képet, ám mivel már délután 2 körül járhattunk és folyamatosan lógott az eső lába, inkább megszavaztuk, hogy menjünk tovább Hikkaduwára. 
Mivel maga az odáig vezető út nem különösebben érdekfeszítő, Suranga igyekezett pénztárcakímélő vagy ingyenes, ugyanakkor érdekes látnivalókat belecsempészni a mai napba. Egyik ilyen látványosság a Matara városában található Weherahena Buddhista templom, mely nemcsak azért különleges, mert a templom egy része a föld alá épült alagutakból áll, hanem mert egy 39 méteres Buddha szobor csücsül az épület falához dőlve.
Suranga kifizette nekünk (a csomag részének nyilvánított) fejenként 200 Rs belépőjegyet, majd egy idősebb férfi körbevezetett minket. Először a földbe vájt alagutakat mutatta meg, melyek falait egész végig Buddha életéről szóló freskók és festmények díszítettek. 
Az idegenvezető férfi sok érdekességet mesélt Buddháról – tőle tudjuk, honnan lehet egy fekvő szoborról eldönteni, hogy alvó vagy halott Buddhát jelképez-e, mesélt Buddha megvilágosodásához vezető útjáról, majd ő is megragadta az alkalmat, hogy egy buddhista imát elmormolva mindannyiunkat megáldjon. Az áldáshoz kaptunk a csuklónkra egy fehér cérnából kötött karkötőt, amely amíg fent hagyjuk, szerencsét hoz és megvéd minden bajtól. Ezt követően felmentünk a 39 méteres Buddha szobor tetejére, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a közeli erdőségre. 

Végül lejöttünk körbenézni az udvaron is, készítettünk képet a monumentális Buddhával – szigorúan oldalt állva, nehogy a hátunkat mutassuk a szent szobornak. 
A túra végeztél megköszöntük a bácsinak az idegenvezetést, aki roppant kedvesen felhívta a figyelmünket, hogy a belépővel csak a templomot támogatjuk, de ha esetleg az ő munkáját is szeretnénk honorálni, akkor akár adhatunk neki is egy kis borravalót. Az egyik utolsó 100 rúpiás bankjegyünket odaadtuk neki, amely bár nem tűnhetett egy hatalmas adománynak, de tekintve, hogy a maradék készpénzünkért már lassan egy ballon vizet se nagyon tudtunk volna venni, így is jelentősnek mondható. 
Innen aztán felhajtottunk a Galléig menő autópályára (E01), amely egyike Sri Lanka jelenlegi három fizetős sztrádájának. Bár ez a szakasz számít a leghosszabbnak (128 km) és legrégebbinek (2011-ben adták át), azt könnyen megállapíthatjuk, hogy Sri Lanka nem éppen egy autópálya-nagyhatalom. A jelenlegi sztrádáikat is a kínai állam építette és finanszírozta, amiért cserébe hosszú évtizedeken át ők szedhetik be a díjakat. Az utak minősége is hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis már egy kis eső esetén is megáll a víz az út közepén, így előzés esetén alaposan összefröcskölik egymást az autósok. Ezenfelül ügyelnie kell az embernek az úttesten andalgó pávákra is, amelyre bár felhívja a figyelmet az elsőre igencsak mulatságos, PÁVAVESZÉLY („Danger! Peacocks ahead!”) tábla, de csak akkor vagyunk hajlamosak komolyan venni a figyelmeztetést, amikor ténylegesen kitámolyog a kocsi elé egy megtermett madár.

A következő megálló Galle volt, ahol még két dolgot akart megmutatni nekünk Suranga – egy drágakőcsiszoló illetve egy selyemkészítő műhelyt. Megnyugtatott minket, hogy mindkettő teljesen ingyenes, nem kell vásárolnunk semmit. Először a drágakő és ékszerüzlet műhelyébe mentünk, de vasárnap lévén nem dolgozott ott senki. Érdekesség kedvéért bekukkantottunk a boltjukba, ahol nyájas fogadtatás mellett, mindenképpen el akartak adni nekünk valamit. Szinte már komikusnak mondható kis jelenet volt, ahogy az elegáns eladó eleinte a legdrágább ékszereket kezdte promótálni, majd ahogy fokozatosan belátta, hogy nem éppen a legvagyonosabb kliensekkel van dolga, haladt az árban és minőségben is lefelé, mígnem már a különböző színes kavicsokat próbálta ránk sózni mindenféle jutányos áron (20-50 dollárért darabját), amiket a hálószobába kell tenni.  
Innen egyenesen a selyembolthoz mentünk, ahol bemutatták, hogyan készül a selyemhernyó gubójából selyemfonal. Egészen felfoghatatlan, hogy egy gubóból 1 km fonalat lehet lefejteni, mely egész végig egyetlen szál marad. 
A továbbindulás előtt még összefutottunk Suranga feleségével, aki éppen a kisfiukat hozta el a bölcsödéből. A kissrác arca csak úgy virult, amikor meglátta az apját, ám távozáskor újfent keserves sírásban tört ki. Hiába, apa csak egy van!

A következő állomásunk most már tényleg Hikkaduwa volt. Sri Lanka egy legkiválóbb szörf- és búvárparadicsomaként emlegetett kis település nagyszerű strandjáról és ritka gazdaságú korallzátonyáról híres, melyet 2002-ben védett területté és nemzeti parkká nyilvánítottak. Bár a hírnévvel megnövekvő érdeklődést követően érkező sok látogató, valamint a 2004-es cunami pusztításai sok kárt tettek az értékes korallokban, az utóbbi években újra lassan kezdte visszanyerni régi szépségét. 
Suranga újfent nagyszerű szállást szerzett nekünk, a tengerparttól mindössze 2 perc sétatávra. Az erkélyről a kilátás akár frenetikus, tengerre néző is lehetett volna – ha nem számoljuk a félkész, csupasz betonelemekből álló épületet, a koszos csatornát és a szomszédos koszos, igénytelen putri látványát. A szobánk ugyanakkor tiszta és takaros volt, és az egész hotel korrektül rendben volt tartva. Miután lepakoltunk, lementünk fürdeni a partra. 
A cuccainkat egy ötcsillagos szálloda strandján, egy csónak mellett pakoltuk le. Amíg még szépen sütött a nap, átsétáltam a szálloda túlsó felére fotózni a meseszép partszakaszt, majd visszamentem arra a részre, ahol Anyáék fürödtek. 
Ők nagyon élvezték a helyet, mivel a környező sziklák sokat tompítottak a vad hullámokon, úgyhogy szinte csak kellemes ringatózássá enyhültek, míg elértek a fürdőzőkig. Nekem meglehetősen unalmas volt ez így, úgyhogy amikor három orosz férfit a 100 méterrel beljebb lévő mélyvíz közepén kialakult sekély homokpad önfeledten szórakozni a hullámokkal, én is követtem őket. Időnként integettem Anyáéknak, hogy ne aggódjanak (tudtam, hogy folyamatosan azt lesik, megvagyok-e még), de teljesen biztonságos volt az egész. 
Amikor mindannyian kiáztunk, visszasétáltunk a szállásra és lefürödtünk. Suranga jelezte, hogy a ma esti, s egyben utolsó sri lankai vacsorára szeretne meghívni minket, pontosabban ismételten főzni nekünk. 
Az előre megbeszélt időpontra, este 7 órára meg is érkezett. Megterítettünk a teraszon lévő asztalra, s feltálalta a felesége által készített háromféle rizst, szószos zöldséget és egy bivalyerős chilimártást.
-          Suranga, ez elképesztő! Hogyan sikerült ezt mind elkészíteni? Nem is mentél haza!” – kérdeztük csodálkozva.
-          Az igazat megvallva, a feleségem készítette őket, majd becsomagolva feladta a Galléból induló expressz buszra, majd leadták nekem itt a hikkaduwai megállóban.” – mesélte.
-          Hihetetlen, hogy ez itt működik!” – ámuldoztunk.
Ez az utolsó vacsora minden tekintetben fejedelmire sikerült, s nagyszerűen foglalta keretbe a Surangától az elmúlt két hétben kapott megannyi önzetlen kedvességet. 
Jóízűen elbeszélgettünk míg elfogyott a három tálnyi finom rizs oroszlánrésze, majd hű sofőrünk még az otthoni titkos rejtekhelyről előszedett kókuszlikőrjéből is megkínálta Anyáékat. Kedves este volt – az utolsó, amit Sri Lankán töltöttünk!


15. nap – Colombo, indulás haza (2014. november 3.)

Surangával reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót, s a reggelit is ekkorra kértük. A mosolygós hoteltulajdonos nénitől kaptunk pirítóst, lekvárt, omlettet és egy kis banánt, sőt a tegnapi Suranga-féle vacsoráról maradt fehér rizst is becsülettel lenyomtuk – mivel a sri lankaiak számára az az igazi elismerés, ha a vendég mindent megeszik, amit feltálalnak neki. Anyával éppen a jópofa kancsó tetőleszorító kis szerkezetet nézegettük, amikor a kerten átbaktatott egy mongúz. Mire felocsúdtunk, már el is tűnt a szemünk elől.
Evést követően átöltöztünk, majd Apával gyorsan lementünk a partra utoljára fürdeni egyet az Indiai-óceánban. Nem sokkal később Anya is lejött Surangával, s bár ők nem jöttek már be a vízbe, integettek, hogy maradjunk nyugodtan. Kihasználva az alkalmat, még egyszer utoljára beúsztam a homokpadhoz ugrálni a nagy hullámokba.
Anya mindeközben kinézett az egyik üzletben egy fából faragott, boton ülő halászt, amit mindenképpen meg akart venni emlékbe. Még pont volt 1000 Rs készpénzünk, úgyhogy miután visszamentünk a szállásra, lefürödtünk és összekészültünk az induláshoz, még beugrottunk a boltba a kis faragványért, majd irány Colombo!

Megszavaztuk, hogy az autópálya helyett inkább a part mentén autózzunk, így többet látunk a tájból és a városokból. 
Sajnos még a mai napig sok helyen látni a 10 évvel ezelőtti cunami pusztítása után elhagyatott, romos épületeket. A tragédiára emlékező emlékművek közül a főút mentén, egy kisebb tó szélén magasodó Buddha-szobor, a Tsunami Honganji Vihara a leglátványosabb, mely azon a helyen áll, ahol a gyilkos szökőár elmosott egy egész vonatot tele utasokkal. 
Nem sokkal Kalutara előtt befutottunk egy félelmetes felhőszakadásba, úgyhogy nem szálltunk ki megnézni a városka legfőbb látványosságát, a Gangatilaka Vihara templomkomplexumot, mely területén egy óriási fehér stupa magasodik, amely egy másik, kisebb stupát rejt magában. Az eső miatt alaposan be is dugult a forgalom, így Suranga a főúttal párhuzamos mellékúton próbálkozott, nem sok sikerrel. Annyira lassan tudtunk csak araszolni, hogy útközben még arra is maradt ideje, hogy az egyik boltostól vegyen puak-ot – egy különleges termése az egyik pálmafajtának, melyet félig szárítva, dohánnyal együtt levélbe csavarva árulnak, s melyet megrágva elveszi a kellemetlen szájszagot. 
Suranga is előszeretettel használja, ha nem akarja, hogy felesége érezze rajta, ha dohányzott vagy felhajtott egy kis italt. Igaz, hogy mindemellett ízeket sem fog egy ideig érezni az ember, de hát valamit valamiért.

Végül délután negyed 3 körül értünk fel Colombóba. Különösen kíváncsi voltan erre a városra, mivel a legtöbb Sri Lankára érkező turista előszeretettel hagyja ki Colombót a látnivalók sorából. Bár tény, hogy az ország több látványosságával aligha veheti fel a versenyt, de azért itt is érdemes eltölteni egy kis időt.
Az egyik leggyakoribb tévhit a várossal kapcsolatban, hogy Colombo Sri Lanka fővárosa. Valószínűleg 10-ből 9 ember csuklóból rávágná ezt a választ egy televíziós vetélkedőben, pedig hivatalosan 1982 óta a kimondhatatlan nevű, Sri Jayawardenepura Kotte az ország adminisztratív fővárosa. Ettől függetlenül elvitathatatlan tény, hogy Colombo messze a legnépesebb város és Sri Lanka kereskedelmi, gazdasági központja is egyben, viszont a fővárosi címet csak 1982-ig mondhatta magáénak. Sokan ugyanakkor a mai napig, fővárosként hivatkoznak rá, amelynek egyfajta magyarázata lehet – a hiányos földrajztudáson kívül – az, hogy Sri Jayawardenepura Kotte tulajdonképpen Colombo agglomerációs vonzáskörzetében lévő település, amolyan szatellit-város.
Colombo gazdag történelme egészen a 7. századig nyúlik vissza, amikor először érkeztek ide az arab kereskedők. A kikötői funkciónak köszönhetően hamar fejlődésnek indult, s később a gyarmatosító portugálok, hollandok és britek is fontos regionális kereskedelmi központot alakítottak ki. Napjainkban a legnagyobb sri lankai vállalatok központja is mind itt található, de jó néhány kulturális látnivalóval is büszkélkedhet.

A város egyik legjellegzetesebb helyén, a forgalmas Galle Face Centre Road mentén elterülő, hatalmas füves sétány, a Galle Face Green mellett álltunk meg először. Itt a brit gyarmati időkben lóversenyeket tartottak, manapság utcai ételárusok, sárkányröptetők kedvelt helye.
Innen egyenesen a Colombo Fort-on, a város kereskedelmi központján keresztül haladtunk tovább, mely nevét még a portugálok által épített erődről kapta. Jelenleg a kerület látképét az 1997-ben épített, 152 méter magas Világkereskedelmi Központ uralja, míg előtte az 1930-as években a britek által épített Régi Parlament épülete áll, mely 1983-ig szolgált országházként. 
Az autóból nézelődve láthattuk a Chatham Street és a Janadhipathi Mawatha kereszteződésénél magasodó, napjainkra már csak egyszerű óratoronyként funkcionáló Régi Világítótornyot, az éttermeknek, boltoknak és kávézóknak otthont adó, Colombo egyik legrégebbi épületének tartott, Régi Holland Kórházat, vagy a brit gyarmati építészeti stílust mutató, jellegzetes, piros-fehér Cargills bevásárlóközpontot. Keresztülvágtunk a többnyire muszlimok és tamilok által lakott, hangulatos Pettah városrészen, ahol a város fő vasúti és buszpályaudvara is található.
Vicces belegondolni, hogy bár útközben megnézhettünk Colombo legjellegzetesebb részeit, mégis az első utunk a helyi rendőrörsre vezetett. No jó, tudom, ez némi magyarázatra szolgál. Lényeg, hogy Suranga hetekkel korábban elkövetett valami kisebb kihágást, amiért bevonták a jogsiját és csak ideiglenes jogosítvánnyal vezethetett. Mivel megígérte, hogy nem tart sokáig, viszont neki nagy könnyebbség, ha nem kell még egyszer csak ezért felautóznia Galléből, rábólintottunk a kis kitérőre. Míg Suranga felvette az okmányt, mi elmentünk vécére, majd kértük, hogy vigyen minket valami olyan helyre (pl. McDonalds-ba), ahol van ingyen wifi, hogy az iPad-emről meg tudjuk csinálni az online check-int az esti járatra. Kóvályogtunk egy ideig a városban, de nem találtunk alkalmas helyet, parkolni pedig szinte képtelenség a belvárosban, így inkább a városnézést szavaztuk meg. 

Ekkor azonban az egyik kereszteződés közepén hirtelen elszállt a kuplung és/vagy a váltó, viszont a maradék kis lendületünknek köszönhetően még épphogy be tudtunk valahogy csorogni az út szélén lévő buszmegállóba. Suranga gyorsan telefonált a sógorának, aki többet szokta ezt az autót használni, hogy megkérdezze, mi ilyenkor a teendő, majd előkapott a csomagtartóból egy olajos flakont, s mindent, ami benne volt beletöltötte a kormány mögötti rejtett tankba. Ettől feltámadt a kocsi, de csak pár métert tudtunk vele menni, majd megint megadta magát. Suranga benézett a kocsi alá, ahonnan folyamatosan csöpögött az olaj. Világossá vált, hogy nemcsak új flakon olajat, de egy autószerelőt is sürgősen keríteni kell, különben mindannyian itt ragadunk. Suranga fogott egy tuktuk-ot és elrohant szerelőt keríteni, míg mi vigyáztunk az autóra.
Szerencsére legalább egy egész szép helyen, a Beira-tó partájánál robbantunk le, mely közepén van egy kis sziget, ahova a san franciscoi Golden Gate hídra emlékeztető, kis függőhíd vezet. 
Apával elsétáltunk arra, majd a szintén a vízre épült, hangulatos kis meditációs templomot, a Seema Malaka-t akartam közelebbről megnézni, de a roppant barátságtalan jegyszedő bácsi még egy képet sem engedett belépőjegy nélkül készíteni róla. 
A jegy hiába került mindössze 200 Rs-be, már gyakorlatilag egy fitying készpénzünk sem maradt. Így jobb híján, a bácsit (még) melegebb éghajlatra küldve, igyekeztem oldalról megörökíteni a kis templomot.


Közben telt-múlt az idő, Suranga még sehol, ráadásul a közelben járőröző rendőrök figyelmét is felkeltettük, s amint a sofőrünk visszatért, finoman szólva a tudtára adták, hogy tilosban parkol. Szerencsére elég egyértelmű volt a számukra is, hogy mennénk mi innen, ha tudnánk, úgyhogy nem kötözködtek tovább, helyette a távolból szemlélték az eseményeket. Suranga közben hozott egy autószerelőt, aki be is feküdt a jármű alá, és fél perc alatt nyakig olajos lett.
Amikor már két és fél órája vesztegeltünk ott, Anya kezdett egyre feszültebb lenni, úgyhogy kértük Surangát, hogy hívjon egy másik autót, hogy biztosan kiérjünk a reptérre. Miután az első és második ötperces haladék után sem működött a járgány, Suranga telefonon kért egy taxit nekünk. 
Ekkor azonban csoda történt, az utolsó utáni pillanatban, mégis csak sikerült megjavítani a kocsit, pedig ekkor már egy lyukas garast sem tettem volna erre.

Nem is késlekedtünk egy percet sem, irány a reptér! Szegény Anyának még ez sem volt túl megnyugtató, hiszen a délutáni csúcsforgalom miatt bedugult az egész város, így megmondhatatlannak tűnt, hogy a 20 perces reptéri út milyen hosszúra nyúlik majd. A valóságos közlekedési szuperkáosz közepette, oldandó a feszültséget, fogadtam vele, hogy este 6 órára (azaz félórán belül) kiérünk a reptérre. (Valljuk be, ez akkor valóban elég valószínűtlennek tűnt.)
Végül sem a dugó, sem a később ránk zúduló felhőszakadás nem tudott érdemben késleltetni minket, s 18.02-kor sikeresen begördültünk a reptéri terminál elé.
-          Vesztettél! 2 perccel elmúlt hat óra!” – mondta Anya mosolyogva. 

Gyorsan lepakoltuk a csomagjainkat, majd eljött a búcsú ideje, el kellett köszönnünk a hűséges sofőrünktől. Tökéletes befejezése és méltó lezárása volt ez ennek a fantasztikus útnak, s külön örültünk, hogy az utolsó, mai napi megpróbáltatást Suranga képes volt megoldani, s ő tudott kihozni minket a reptérre – oda, ahol két héttel ezelőtt minden elkezdődött. Ezzel nagyszerűen keretbe foglalta ezt a felejthetetlen, Sri Lankán töltött 14 napot. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert egy nagyszerű embert ismertünk meg a személyében, aki oroszlánrészt vállalt abban, hogy jobban megismerjük és megértsük Sri Lankát és élvezzük az itt töltött időt. Anya kézzel-lábbal elmutogatta neki, hogy megnyitotta a saját „company”-t, akkor jöjjön el a „wife”-al meglátogatni minket „Hungary”-ra.
Hosszas búcsúzkodásra nem volt lehetőség, viszont megvártuk, amíg ki nem gördül a kocsijával a terminál előteréből.

Meglepő módon, itt a colombo-i reptéren különösen szigorúan vették a biztonsági ellenőrzéseket. Először közvetlenül a bejárat után át kellett menni egy fémdetektoros kapun, amin áthaladva bejutottunk magába az épületbe. Mielőtt a check-in pulthoz járulhattuk volna, még egy ellenőrzésen át kellett esni – itt az összes csomagot világították át, s minden jóváhagyott táska, bőröd matricát kapott. Ezután jöhetett a check-in, ahol minden igyekezetem ellenére sem tudtam egymás mellé foglaltatni a helyet szüleimmel. Ezt követően a vámmentes boltokban próbáltam olyan kókuszlikőrt (Old Arrack) venni, amilyet Suranga hozott a tegnap esti vacsorára, de érthetetlen módon egyik italboltban sem lehetett semmilyen sri lankai alkoholt vásárolni, mivel külön (állami) likőrboltja lesz a helyi márkáknak (a többieknek pedig megtiltották a forgalmazását), viszont az még nem nyitott meg, s nem is tudja senki, mikor lesz majd.
Anyáék még ettek pár falatot az egyik gyorsétteremben, majd elindultunk megkeresni a beszállókapunkat. Ekkor estünk át sorrendben a harmadik biztonsági ellenőrzésen, ahol mind az utasokat, mind a csomagjaikat átvilágították.
Végül a gépünk pontosan 21.20-kor szállt fel Male irányába, ahol ismételten egy gyors technikai megálló következett, majd felszálló új utasokkal indultunk tovább Isztambulba. 
Mellém egy szimpatikus, Sri Lankáról származó kanadai srác ült le, akivel hamar szóba elegyedtünk. Toronto-ban él, szereti a hokit – a közös téma tehát adott volt. Gyerekkorában költöztek ki Kanadába, s most is csak egy hét erejéig, egyik rokonának az esküvőjére látogatott haza. Mint mondja, meglepődött, hogy a közlekedési helyzet mennyit fejlődött Sri Lankán.
-          Fejlődött? Jézusom, milyen lehetett akkor korábban?” – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel.
-           Ó, most már vannak több helyen útfelfestések, sávok, akár még közlekedési lámpák is! Korábban mindenki ott és úgy ment, ahol csak akart…” – emlékezett vissza.
Miután elértük az utazómagasságot, megkaptuk a szokásos éjféli vacsit, hogy ha esetleg mégis tudnánk aludni, garantáltan oroszlánokkal álmodjunk. A fárasztó nap után ennek ellenére nem kell dédelgetni, egy ültő helyemben is hamar elnyomott az álom…


16. nap – Érkezés haza (2014. november 4.)

Meglehetősen sokat, közel hat órát sikerült aludnom, s nem sokkal azelőtt ébredtem, hogy hozták volna a reggelit. Mondjuk kár is lett volna csak ezért felébredni, ugyanis a Turkish színvonalát mélyen alulmúló tojáshabos csodát sikerült tovább rontaniuk a salátának szánt rengeteg kígyóuborka-szelettel, úgyhogy csak a desszertnek kapott brownie mentette meg a szememben a légitársaság jó hírét.
Anyáék elújságolták, hogy milyen szédületesen jól nézett ki az éjszakai fényekben úszó Omán a levegőből – látszott, hogy bennük is erős a nosztalgia a korábbi utazások iránt.

Helyi idő szerint hajnali 5 órakor érkeztünk meg Isztambulba. Mivel sajnos szüleimmel nem sikerült ugyanarra a budapesti gépre foglalnunk jegyet, ők másfél óra múlva már repülhettek is haza, míg nekem még közel négy órával többet kellett eltöltenem itt a reptéren. Ezalatt az iPademen unaloműző gyanánt megnéztem a Star Wars harmadik részét, majd lebandukoltam a beszállókapuhoz.
A közel kétórás repülőút különösebb érdekesség nélkül telt, valamivel délután 1 óra után érkeztünk meg Budapestre.   

A hazaérkezést követő, jól eső érzést átmenetileg elhomályosította, hogy még be kellett mennem egyeztetni a munkahelyemre. Szerencsére Anyáék kijöttek elém kocsival, hazavittek, ahonnan autóval gyorsan beértem az irodába és hamar elintéztem, amit el kellett.


A szokatlan, munkahelyi záróakkord sem tudta a kedvemet szegni az utazással kapcsolatban, hiszen a két hét alatt annyi élményben volt részünk, hogy felsorolni is nehéz. Sri Lanka egyedülálló természeti kincsei, zöldellő teaültetvényei, mesés homokos tengerpartjai, érintetlen esőerdői és gazdag élővilágáról híres nemzeti parkjai megérintik az ember lelkét, s nem győz csodálkozni, hogy mindez megvan itt, ezen a kicsiny szigeten. Az élmény nem lehetett volna ilyen teljes egy olyan kiváló sofőr/idegenvezető nélkül, mint Suranga, aki őszinte küldetésének tekinti, hogy utasainak megmutassa az igazi Sri Lankát. Önzetlensége és segítőkészsége elvarázsolt valamennyiünket, s csak tiszta szívből remélni tudjuk, hogy ezzel az attitűddel sikeres lesz és befut a saját vállalkozásával.
Elképesztően örülök, hogy 10 év után ismételten együtt utazott a teljes család, s közösen fedezhettük fel ezt a különleges, s maga nemében páratlan kis országot, ahova valószínűleg saját elhatározásból nem utaztam volna el. Most már látom, milyen kár is lett volna mindezt kihagyni! Hatalmas ötlet volt Móniék részéről az otthontól távol, ilyen egzotikus helyen tartani az esküvőt, mely pont azoktól a kötelező pontoktól volt mentes, melyek mindig is feszélyezik az ifjú párokat. Látszott rajtuk, hogy a gyenge szervezés ellenére végig önfeledten élvezik az egészet, így egy méltó mérföldköve lehet a közös életüknek. Büszkeséggel tölt el, hogy én lehettem a nővérem tanúja ezen a jeles napon, s remélem egy nap, majd felcserélődnek a szerepek.
Külön örömmel tölt el, hogy szüleim hosszú idő után végre megengedtek maguknak egy kis luxust ezzel az úttal, mert már nagyon rászolgáltak a pihenésre. Ezzel együtt sokkal többet kaptak Sri Lankától egy egyszerű nyaralásnál – Anya szinte mindig elpityeredik az örömtől, ha eszébe jut ez a közös út a kis családjával és Apa olyan lelkesedéssel tudja a mai napig mutogatni a Sri Lankáról szóló cikkeket, amely az ő szintjén többet ér minden ki mondott szónál.
Remélem még sok más egzotikus helyet lesz alkalmunk felfedezni – így közösen, együtt…


5 megjegyzés:

terlasz írta...

Kár volt megvennem a Marco Polo-t, amikor ilyen remek úti beszámolókat lehet olvasni. Köszönjük!

200 Bakony írta...

Nagyon köszönöm az igen részletes útleírást. Ilyet én nem tudok. Sok helyen voltam már, de másoknak leírni sose tudtam. Két fiammal (5-7 évesek) és feleségemmel tervezzük az utat. A helyi magyar szervezővel elég hamar megszakítottam a kapcsolatot a 800ezer feletti 14 nap költsége miatt. Hasonló a mi tervezett útvonalunk, de a kicsik miatt nem nézünk meg ennyi mindent.

Lacó írta...

A 800ezret nem fejenkénti árnak mondták, ugye?! :) Azt érdemes tudni, hogy Sri Lanka alapvetően olcsó - elég széles a skála, van minden, a drága luxustól a középkategórián át az egészen olcsóig. Viszont nekem úgy tűnik, hogy az itthoni utazási irodák már-már röhejesen nagy felárral dolgoznak Sri Lanka esetében. Mivel Ti is családosan mentek, gyerekekkel, nagyjából azonos időtartamra, mint mi, szerintem mindenestül (beleértve repjegy, szállás, költőpénz etc.) 450/főből ki lehet hozni egy ilyen utat. Néhány javaslat, amin elég sokat meg lehet spórolni:
- repjegyet magának veszi az ember (Turkish, Emirates, Qatar rendszeresen promózza a colomboi járatokat, érdemes feliratkozni a hírleveleikre, és egy jó ajánlatra lecsapni. 160 alatti már szerintem jó árnak számít.)
- érdemes megbízható sofőrt/guide-t szerezni, aki valamennyire személyre tudja szabni a programcsomagot (mi Surangát nagyon jó szívvel ajánljuk! Nem tudom jelenleg milyen árakon dolgozik, de szerintem nyugodtan írjatok neki, kérjetek ajánlatot, egy próbát megér. HONLAPJA --> www.srilanka-lanka.com )

Remélem tudtam segíteni! :)

Kazamér Anita írta...

Szia Hunylac!

Suranga elérhetősége nincs esetleg meg Neked? A link nem működik, nem találom. Januárban megyünk mi is! :)

Köszönöm!
Anita

Lacó írta...

Szia Anita!

Persze, szívesen megadom az elérhetőségét, ahogy láttam, most átmenetileg nem működik a honlapja valamiért, úgyhogy az alábbi módon tudod felvenni vele a kapcsolatot:
- e-mail: lathiksuranga@yahoo.com vagy Amshi2005105@gmail.com
- telefon/Viber/Whatsup: +94719715961
- Facebook: https://www.facebook.com/lathiknanayakkara

Mindenhol lehet keresni! ;)