Grúzia, Örményország

Előzmények

Bevallom, amikor először meghallottam, hogy a Wizz Air a kelet-európai piacszerzés keretében új járat indít Budapestről Kutaiszibe, két gondolat fogalmazódott meg bennem: 1.) Hol a fenében van Kutaiszi?! 2.) Mégis, ki akar majd elrepülni oda?

Alig egy évvel később a második kérdésre is megleltem a választ – hát én!

A kaukázusi utazás ötletét a tavalyi év elején még Peti vetette fel először, ám akkor a közel háromhetesre tervezett út sem pénzben, sem időben nem fért volna bele lehetőségeimbe. Peti végül egy barátjával kiegészülve maga kelt útnak, s Grúzia mellett bejárta Azerbajdzsánt és Örményországot is, s elképesztő élményekkel gazdagodva tért vissza. Lelkesedése a kaukázusi régió iránt hamar átragadt rám is, s mivel Andit is régóta érdekelte ez a rész, kapva kaptunk az egyik aktuális Wizz Air akción és bebiztosítottuk a repülőjegyeinket idén májusra.

Nagyjából ezzel ki is merült az útra való részletes tervezőmunka, mivel a rövidebb krakkói és prágai kiruccanások, a kínai nyelvvizsgára való felkészülés és a sok munka mellett konkrétan semmi időm nem maradt a tervezgetésre. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre jobban frusztrált, hogy egyelőre azt sem tudjuk még, melyik városokba, régiókba akarunk elmenni, átmenjünk-e Örményországba vagy sem, s akkor még a szállásokról, várható költségvetési becslésekről nem is beszéltem. A repjegyen kívül konkrétan semmi sem volt lefixálva – ilyen sem fordult még soha elő velem.

Pár nappal az indulás előtt gyorsan összeültünk Petivel, hogy nagyvonalakban hozzon képbe a régióról, a legfontosabb látnivalókról, majd kölcsönkértem tőle a Lonely Planet-es útikönyvét, amit kaján vigyorral nyújtott át nekem. Tudniillik, nem vagyok igazán az a kimondott Lonely Planet-rajongó (s ő ezt nagyon jól tudja), de ilyen kényszerhelyzetben gondoltam adok a könyvnek egyszer egy esélyt, hátha esetleg, netalántán revideálhatom az eddigi álláspontomat.    

Az utazás előtti hétvége sem a tervezésről szólt, én nyelvvizsgáztam, Andi futóversenyen vett részt, de neki legalább maradt ideje kicsit végiglapozni az útikönyvet, s kigyűjteni néhány érdekesnek tűnő helyet.

Elérkezett aztán az indulás napja…

1. nap – Indulás (2015. május 18.)

A mai nap nemcsak a grúziai út miatt volt megjelölve a naptárunkban, hanem mert Andi ma ünnepli a születésnapját. A munkából hazafelé jövet beugrottam egy szál virágért, amit a már hónapokkal korábban, gondosan kiválasztott ajándékra tűzve kapott meg. Az ünneplés ezúttal rövidre sikeredett, a készülődés közepette nem maradt sok időnk, így 20.40 körül el is kellett jönnünk otthonról.

Kimentünk a tőlünk mindössze két buszmegállóra lévő Zugló vasútállomásra, s Andi rosszalló pillantásait (és a bliccelést) elkerülendő, vettem kiegészítő jegyet a következő gyorsvonatra, amely pár perc múlva meg is érkezett. 

Alighogy megérkeztünk a Ferihegy vasúti megállóhoz, befutott a 2-es terminál felé közlekedő 200E busz is, így rekordidő alatt kiértünk a reptérre.

A check-in pultokkal szemben lévő Wizz Air standot épp akkor öltöztették át a cég megújult imázsának színeibe, amivel a légitársaság a 11. születésnapját ünnepli. Remélem, minél többet tudok még a régi festésű Wizz gépekkel repülni még, az újak nekem egyáltalán nem tetszenek. 

Miután átestünk a biztonsági ellenőrzéseken, még nagyjából egy órát kellett várni, amíg kiírták a beszállókapunk számát. Ezalatt a reptéri ingyenes wifi-re csatlakozás kihívásaival bíbelődtem, de csúfosan elbuktam, míg Andi boldogan netezhetett a telefonján a kényszerű üresjárat alatt.

A gépünk 23.48-kor indult, amellyel a mai nap egyik utolsó, Ferihegyről felszálló járataként búcsúzott a repülőtértől, mígnem a közel háromórás utat követően, helyi idő (GMT+4) szerint hajnali fél 5 körül érkeztünk meg a Kutaiszi Nemzetközi Repülőtérre.

2. nap – Tbiliszi (2015. május 19.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a fárasztó nap után sikerült maradéktalanul kipihennem magam a repülőn – valahogy ezeken az új Wizz Air gépeken sokkal kényelmetlenebbek az ülések, képtelen voltam egy épkézláb pózt találni, amelyben legalább egy félórára békében alhatok.

Az álmosságtól kábultan letámolyogtam a gépről, ahonnan betereltek minket a terminál utasérkeztetési csarnokjába. Csak ott a sorban állva realizálódott bennem, hogy mennyire új és modern maga a Kutaiszi reptér, nem is csoda, hiszen mindössze 2,5 éve esett át egy átfogó felújításon. 

Az útlevél ellenőrzés is meglepően kellemes élménynek bizonyult, míg a mellettem lévő sorban álló többgyerekes családdal 20 percet szívózott az ellenőr, az én esetemben a pecsétes hölgy széles mosollyal és kedves üdvözlettel fogadott („Welcome to Geogrgia, Sir! Ohh…you are from Budapest! Very nice!...Enjoy your time in Georgia!”), majd hezitálás nélkül belevágta a pecsétet az útlevelembe.

Kilépve a kapunk, következett az újabb döbbenet: hajnalok hajnalán nemcsak, hogy nyitva találtuk a Turista Információs pultot, de az angolul kiválóan beszélő személyzet, többnyelvű prospektusok és ingyenes térképek egész tárházát kínálja. Ha ez még nem lett volna elég, 3 méterre innen találtunk működő pénzváltót is, úgyhogy beszereztünk némi grúz larit (GEL, 1 lari ~ 123 Ft). Már csak egyedül a Tbiliszibe jutás maradhatott volna egyedül nyitott kérdés, de ez sem maradt sokáig megválaszolatlan – a Georgian Bus nevű társaság repülőjáratokhoz igazított, közvetlen shuttlejáratot kínál a grúz fővárosba, mindössze fejenként 20 GEL-ért, sőt még kártyával (!) is lehet náluk fizetni. Komolyan, megáll az ember esze! Hova érkeztünk mi, Nyugat-Európába?

Ha esetleg valakinek nem felelne meg a shuttlejárat, a kijáratnál várakozó, s lelkesen fuvart kínáló taxisok közül nyugodtan válogathat, akik éhes hiéna módjára, a terminál üvegablakjaira tapadva pásztázzák a terepet utasjelöltek után. 

Teljesen korrekt, újszerű, 12-15 fő befogadására alkalmas Mercedes kisbusz jött értünk, mely a terminál épület mellől indult. A grúz táj hamar belopta magát a szívünkbe, mivel amerre csak a szem ellát, magas hegyek vették körbe az a síkságot, melyen keresztül a főút haladt. Később ráhajtottunk egy vadonatúj autópályára, amin rajtunk kívül egy lélek sem utazott. (Volt némi kétségem abban, hogy átadták-e már ezt a szakaszt vagy csak a sofőrünk akart így önhatalmúlag rövidíteni az úton.)

Tartottunk egy félórás, technikai szünetet valahol egy hegyi részen, ahol el lehetett menni WC-re. Andiban különösen mély (és nem túl pozitív) nyomokat hagyott az első grúz vécés élmény, amit később az út során többször felemlegetett.

A teljes út nagyjából 4,5-5 órát vehetett igénybe a megállással együtt, de szerencsére menetközben tudtunk aludni egy kis időt. Végül 10 óra körül érkeztünk meg a grúz fővárosba,Tbiliszibe (თბილისი), ahol a város egyik központi részén, a Szabadság téren (თავისუფლების მოედანი;Tavisuplebis moedani) tett ki minket a busz. Ennek a jellegzetes térnek a közepén magasodik egy obeliszk, tetején Szent György aranyozott szobrával, aki épp egy harcias sárkánnyal harcol. Az emlékmű mögött a neo-mór stílusban épült Városháza található. 

A tér északi felén egy kisebb park terül el, ahol a helyi Turista Információs Iroda működik, ahova azonnal be is tértünk. Még Peti tanácsolta, hogy érdemes lenne mielőbb továbbindulni innen Jerevánba, mivel csak minden második napon van vonat, így kissé körülményes eljutni oda, viszont kár lenne kihagyni. Mint kiderült, ma este pont indul vonat az örmény fővárosba, így hamarjában el is döntöttük a kérdést: este irány tovább Jerevánba! Kaptunk itt az információs irodában metrótérképet, illetve hasznos tanácsokat a tbiliszi metró használatáról, majd elsétáltunk a legközelebbi metrómegállóhoz (Tavisuplebis Moedani). 

A Tbiliszi Metró jelenleg két vonallal rendelkezik: az #1 számú Akhmeteli-Varketili vonal (piros) a leghosszabb a maga 20 km-ével és 16 állomásával, míg a #2 számú Saburtalo vonal (zöld) mindössze csak 6 megállóval büszkélkedhet. Az állomások közötti távolság azonban sokkal hosszabb, mint például Pesten, így már egy megállónyi távot is érdemesebb inkább metróval, mintsem gyalog megtenni. 

A metrót és a többi városi tömegközlekedési eszközt az ún. Metromoney Card névre keresztelt univerzális mágneskártyával lehet igénybe venni. Egy ilyen kártya ára 2 GEL, melyre aztán külön lehet feltölteni automatákból, vagy pénztárnál pénzt, amit később le lehet utazni. Egy kártyát többen is használhatnak egyszerre, csak az a lényeg, hogy a metró bejáratainál lévő kapuk érzékelőihez kell érinteni a kártyát, mire az elegendő kredit esetén továbbengedi az utast. Egy metrójegy ezzel együtt röhejesen olcsó, mindössze 0,5 GEL (kb. 60 Ft), amely kész felüdülés a pesti vonaljegy árához képest. Szintén kellemes meglepetés, hogy a metrómegállók nevei latin betűkkel is ki vannak mindenhol írva, sőt angolul is bemondják a megállók neveit, melyek közül a jelentősebbeket még külön angolosítottak is (például a „Tavisuplebis Moedani” = Liberty Square /Szabadág tér/, a „Sadguris Moedani I” = „Station Square” /vasútállomás tere/ ).  

Első körben tehát elmetróztunk a Sadguris Moedani I megállóig, ahol a vasútállomás helyett egy meglehetősen lepukkant piacot találtunk. A taxisok itt is lépten-nyomon ajánlgatták magukat, úgyhogy őket mindig határozott fellépéssel kellett elhajtani, különben azt hihették, hogy sikerrel járhatnak. Egy jó félóráig eltartott mire a sikerült megtalálunk a hotellel, bevásárlóközponttal egybeintegrált pályaudvari komplexumban a vasúti pénztárat, majd ott az egyetlen, angolul beszélő hölgyhöz irányítottak minket. Mint kiderült, a Jerevánba tartó éjszakai vonaton három osztályt különböztetnek meg – köztük mindössze az a különbség, hogy egy kicsiny fülkébe hány ágy van belesuvasztva. Az 1. osztályon (92 GEL/fő) két, a 2. osztályon (79 GEL/fő) négy, míg a harmadosztályon (49 GEL/fő) nyolc (!) ágy osztozik a fülkén, s az árak is ennek megfelelően változnak. Mivel az első osztályú jegy ára sem tűnt vészesnek, úgy döntöttünk, a legutóbbi alvásmentes éjszaka kompenzálására egy kis luxust engedélyezünk magunknak, és egy kétágyas kupét kértünk.

A vonatjegyhez útlevelet kérnek, s a jegyre rányomtatják cirill betűkkel a nevet és az útlevélszámot is.

Ezt követően visszametróztunk a Szabadság térre, majd a város egyik ütőerének számtó Rustaveli sugárút (რუსთაველის გამზირი, Rust'avelis Gamziri) mentén megkezdtük a városnézést. Itt található például a régi Parlament épülete, mely 1953-től 2012-ig adott otthont a grúz törvényhozásnak, amely ezt követően Kutaiszibe költözött. 

A monumentális épület le sem tagadhatná, hogy melyik kor szülötte, annak ellenére, hogy sarló-kalapácsos címert már rég leverték a homlokzat tetejéről. További érdekesség, hogy a 16 oszlopból álló oszlopcsarnok a 16 szovjet tagköztársaságot jelképezi. A parlament előtt éppen filmet forgattak, úgyhogy a háttérből mindig folyamatosan kiterelték a bámészkodókat. 

A parlamenttel szemben, a sugárút túloldalán a Shalva Amiranashvili Szépművészeti Múzeum jelenleg sajnos felújítás alatt álló, felállványozott épületét nézhettük meg, míg mellette a Kashveti-templomot vehettük közelebbről szemügyre. 

A kis grúz ortodox templom neve („Kashveti”) egy régi legendára vezethető vissza, ami szerint egy megbecsült, 6. századi szerzetest megvádolt egy asszony, miszerint a férfi teherbe ejtette őt. A szerzetes azzal védekezett, hogy a szüléskor mindenképpen bebizonyosodik az ártatlansága, mivel a nő mindössze egy követ fog a „világra hozni”. Végül így is lett, így innen ered a templom neve is, mely grúzul „követ szülőt” jelent. 

Alig félórája kezdtük csak el használni a Lonely Planet-et a városnézéshez, már az idegbaj kerülgetett minket – a térképek elnagyoltak, a látnivalókról írt leírások szűkszavúak, a tájékozódás a könyv alapján pedig nagyjából lehetetlen.

A Kashveti-templom mögött elterülő parkban (9 Aprilis Park) a hagyományokhoz híven gyűjtöttem grúz földet egy kis tégelybe, majd elindultunk megkeresni az óváros szélén található rusztikus, ferde Óratornyot. Az ódon építmény valóban olyan hatást kelt, mint ami a következő pillanatban össze akar dőlni, s látszólag igencsak jól jön, hogy egy masszív vasgerendával meg van oldalról támasztva. Ezzel együtt nekem rettentően tetszett, mintha ha csak egy tündérmese díszletébe csöppentünk volna. 

A mellette lévő kávézóban egyébként szintén filmet forgattak, ahol éppen egy rendőr és egy ifjú hölgy közös jelenetét örökítették meg.

Innen mindössze pár méterre található a kicsiny Anchiskhati bazilika (ანჩისხატი), mely Tbiliszi legrégebbi temploma – még a 6. században építette Korgasali király fia, Dachi.

Ezt követően a keskeny, de rendkívül hangulatos Shavteli utcácskán sétálva indultunk el felfedezni Tbiliszi óvárosát. 

Az Erekle II utcára térve hamarosan kijutottunk az impozáns, ultramodern Béke-hídhoz (მშვიდობის ხიდი, Mshvidobis Khidi). A Kura-folyó fölött átívelő, kecses, extravagáns híd az üveg és acél szerkezet érdekes elegyét ötvözi, bár állítólag a helyieket leginkább egy női egészségügyi betétre emlékezteti, amiről a gúnynevét is kapta.  

A hídon megálltunk fotózni egy kicsit, mire egy férfi lépett oda hozzánk, és megkért, hogy készítsek néhány fotót róla és a családjáról. Később ő is viszonozta a kedvességet és lefotózott kettőnket, majd pár perc erejéig szóba elegyedtünk egymással. A férfi Izraelből jött, 23 éve él itt, orosz felesége van, de már büszkén helyinek vallja magát. 

Átkelve a hídon a túlpartra, ahol a város egyik legújabb szabadidős területe, a Rike Park terül el. A Grúzia térképének mintájára kialakított parkban az ország egyes régióit jelképező részeket kis gyalogutak kötik össze, de találunk benne mini amfiteátrumot, zenére komponált szökőkutat és egy óriási, ufóra hasonlító épületet, melynek funkciójára azóta sem sikerült rájönni.

 

Mivel már órák óta az émelyítően durva kánikulában jártuk a várost, semmi másra sem vágytunk, minthogy végre leülni az árnyékba pihenni egyet. A parkban találtunk is egy szimpatikus kis fűzfát, amelynek letelepedtünk a tövébe hűsölni egy kicsit. 

Ezenfelül a vastag és puha pázsit olyan elképesztően kényelmes szőnyegként hatott, hogy Andi rövid időn belül el is aludt ott helyben. Mezítláb hanyatt dőlve, a táskámat magamhoz ölelve én is szundítottam egy keveset.

Egy órát biztos pihenhettünk ott a fa alatt, de úgy kellett ez a kis alvás, mint egy falat kenyér. Mire továbbálltunk a perzselő napsütés is sokat enyhült, a gyomrunk viszont egyre hangosabban jelezte, hogy az ebédidő már jócskán eltelt. 
Az útikönyvből kinéztünk egy közeli éttermet (Restorani Alani), melyhez mindössze át kellett kelnünk a park déli végében lévő Metekhi-hídon. Az étterem – bár a név és a cím stimmelt – semmilyen szinten nem hasonlított a könyvben leírtakra, ezzel együtt nem bántuk meg, hogy itt maradtunk ebédelni.

Ettünk rendkívül ízletes, tárkonyos báránylevest (csakapuli), hússal töltött tésztabatyut (kinkali) és természetesen az első számú nemzeti ételt, a hacsapurit, mely gyakorlatilag a tészta és sajt egymásra rétegezéséből összeállított, körlappá formált, serpenyőben sült gazdag lepénykenyér. A hacsapurinak számos változata létezik – mi ezúttal az adzsari hacsapurit próbáltuk ki, ami helyi sajttal készül, rombusz alakú, és a közepére már a kisütést követően egy nyers tojást ütnek. Nem csoda, hogy a grúzok megvesznek a hacsapuriért, valóban nagyon finom étekről van szó! 

A másik kedvenc, a kínai baozi-re hasonlító kinkali lett, melynek távolról sem olyan egyszerű a szakszerű elfogyasztása, mint amilyennek elsőre tűnik. A főtt batyu húsos töltelék mellett még finom levesszerű folyadékkal is töltve van, amely ha késsel-villával próbálkozik az ember, az első vágáskor kiömlik és eláztatja az egész tányért. 

Mint később rájöttünk, a profik először megfogják kézzel a kinkalit, kiharapják kicsit az oldalát, kiszívják belőle a lét, majd elfogyasztják a maradékot.

A nagyszerű ebédet egy-egy korsó grúz sörrel öblítettük le, majd folytattuk a városnézést.

Kilépve az étteremből egy nagyobb sziklán magasodó Metekhi-templomot (მეტეხი) láthatjuk Vakhtang Gorgasali király lovasszobrával együtt, akinek a palotája ezen a helyen állt az 5. század közepén. A jelenlegi templom 1278 és 1289 között épült, s a 20 laris bankjegy hátoldalán is ez látható. 

Újból átsétáltunk a Metheki-hídon, s beálltunk a Rike Park széléről induló, a túlparton magasodó, 4. században épült Narikala-erődhöz (ნარიყალა) menő kabinos felvonóhoz kígyózó sorba. 

A felvonó igénybe vehető a Metromoney kártyával, viszont az ára irányonként 1 GEL. Néhány kabin alja üvegből van, amivel egészen félelmetes élmény utazni. Mindössze pár perc alatt felértünk az erődön lévő felső állomáshoz, ahonnan fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé. 

Ezzel azonban nem értük be, mivel láttuk néhány embert az erőd legmagasabb bástyának tetején, gondoltuk oda mi is felkapaszkodunk. Kiépített lépcsőn le kellett menni egy hosszú darabon, hogy utána az erőd területére lépve, újból felmásszunk a kiszemelt helyre. Bár mindketten felértünk a csúcsra, Andival megállapítottuk, hogy anyukáink valószínűleg szívrohamot kapnának, ha látnák, hol jöttünk fel. Egészen pontosan egy várromot kell megmászni, amely biztonságügyileg a legkevésbé sem EU-konform – semmi korlát, kapaszkodó, védőkerítés vagy figyelmeztető kiírás nincs kitéve…

A varázslatos kilátásban gyönyörködtünk egy sort, majd visszaindultunk a városba. Útközben megcsodálhattuk a város alapításának 1500. évfordulójára emelt, 20 méter magas Grúz Anya-szobrot (ქართვლის დედა; Kartvlis Deda), amely a grúz nemzeti karaktert hivatott szimbolizálni. A nemzeti ruhába öltöztetett, marcona asszonyszobor bal kezében egy tál bort, jobbjával pedig egy hatalmas kardot tart, előbbit a barátok, utóbbit az ellenségek részére tartogatva.

Miután leértünk a hegyről, filmbe illő, lepukkant sikátorokon jöttünk keresztül, míg végül kijutottunk a Szabadság-térre. 

Itt metróra szálltunk, majd kimentünk a vasútállomásra. Vettünk elegendő vizet és péksütit az útra, majd elindultunk megkeresni a vonatunkat. 

A grúz nyelvű kiírások alapján még a peront sem volt könnyű megtalálni, a jegyen pedig nem volt feltüntetve a vágány. Mivel a váróterem oldalában láttunk egy ingyenesen hívható sárga telefont, mely köré grúzul és angolul az „információ” szó volt festve, gondoltam megér egy próbát, feltárcsázom, hátha onnan megtudok valamit. Némi grúz hablatyolás után feladtam, úgyhogy a pénztárak melletti irodába kopogtatva kérdeztünk utána, ahol végül segítettek.

A vonatunkhoz érve kissé furcsa volt látni, hogy minden vasúti kocsi ajtajánál áll egy ellenőr, aki csak azokat engedi felszállni, akinek az adott kocsiba szól a jegye. 

A mienk rendkívül segítőkésznek bizonyult, még külön a kabinunkat is megmutatta, melyet meglátva a szavunk is elállt.

Aranyszínű sötétítőfüggöny mellé virágos díszítésű, bordó szőnyeg a padlón, s régi, szocreál épületeket ábrázoló képek csüngnek a falról. Nehéz szavakba önteni az élményt. Na, mindegy, ezt a hamisítatlan retro gyönyört legalább csak ketten élvezhetjük!
Nem mintha panaszkodásképpen mondanám, de a komfortérzetünkön sokat dobott volna, ha legalább az ablakot ki tudjuk nyitni, ám valószínűleg az már túl sok lett volna a jóból. Az ülés egyben ágyul is szolgált, amihez még járt egy-egy párna is.

A vonatunk teljesen pontosan, 20.20-kor gördült ki a pályaudvarról, amivel megkezdődött a maratoni, közel 11 órás (!) vonatút az örmény fővárosig, Jerevánig. Ha valaki meghallja a 11 órát, akkor azt hiheti, hogy bizonyára félkontinensnyi távolságot kell leküzdenie a vonatnak, ám távolról sem ez a helyzet. A két főváros mindössze 289 km-re fekszik egymástól, amely 11 órára vetítve egy alig több mint 27 km/órás átlagsebességet feltételez.

Hosszú utunk lesz, annyi biztos…

     

3. nap – Jereván (2015. május 20.)

Éjfél előtt nem sokkal – pont, amikor már készülődtünk volna a lefekvéshez – egyszer csak megállt a vonat. Megérkeztünk a grúz határhoz (Sadakhlo). Sokáig nem történt semmi, majd három határőr nyitott be hozzánk. Átadtuk az útleveleinket, s miután gyorsan végigpörgették a lapokat, ahelyett, hogy visszaadták volna nekünk, sarkon fordultak és elviharzottak – az útleveleinkkel együtt. Andival elkerekedett szemekkel néztünk utánuk – jézusom, mi lesz itt még?!

Jó 40 percbe is beletelt, míg a határőrök visszatértek az okmányainkkal, amelyekben már ott figyelt egy-egy zöld színű grúz pecsét.

A nem várt izgalmak után, a fáradtságtól elcsigázva mindketten eldőltünk, mint egy krumpliszsák, de a pihenés ezúttal sem tartott sokáig. Az örmény határhoz érve ismét meglehetősen mogorva tekintetű, s nem mellesleg szekrény méterű határőrök jelentek az ajtóban, csaholó kábítószer-kereső kutyákkal a sarkukban. Andival döbbent tekintettel néztünk egymásra, amikor az ellenőrök elkezdték rohamléptekkel átkutatni a kabinunkat. Rutinosan már olyan helyekre néztek be először, ahova akár el lehetett volna dugni valamit, mint például a fenti párna és pokróctároló vagy a felnyitható ágyneműtartó, amiről abszolúte nem is sejtettük, hogy nyitható. Miután végeztek, tőlük is megkaptuk a pecsétet, biccentettek, majd távoztak.

Utólag megállapítottuk, hogy elég hülyék voltunk, amiért nem néztünk beszálláskor körül a kupéban, mert eléggé megszívhattuk volna, ha valakinek a csempészcuccát pont nálunk találják meg…

Nagyjából hajnali negyed 4 körül ért véget a határellenőrzési mizéria, amikor végre már tényleg békében aludhattunk is.

A vonat teljesen pontosan, reggel 6.55-re ért Jerevánba (Երևան). A város vasúti pályaudvara igencsak tekintélyt parancsoló épület benyomását keltette – belülről az előcsarnoka leginkább egy bazilikához hasonlít, míg kívülről a város egyik legjellegzetesebb épületének számít. 

Az állomás előtti téren az örmény költészetből ismert nemzeti hősnek Sassoun-i Dávidnak a harcias lovasszobra látható, aki kiűzte az arab megszállókat Örményország területéről. 

Ahhoz képest, hogy egy szerdai nap volt, rajtunk kívül gyakorlatilag egy lélek sem volt a környéken, leszámítva a hiéna taxisokat, akik ilyenkor egyből rácuppannak a hozzánk hasonló „turista kinézetű” egyénekre. Pár perc leforgása alatt 4-5 taxis jött oda hozzánk a „taxi” és „hotel” szavakat non-stop ismételgetve, amely kissé frusztrálóan hatott annak tekintetében, hogy fogalmunk sem volt, merre vagyunk, a Lonely Planetes térképen a pályaudvar környéke sem volt feltüntetve, nem volt egy kanyi helyi pénzünk és szállásfoglalásunk sem, viszont legalább borzasztóan fáradtak és álmosak voltunk…

Mivel gyakorlatilag semmi nincs ilyenkor nyitva – se információs iroda, se pékség, se pénzváltó – így helyi pénz híján nagyjából az a lehetőségünk maradt, hogy gyalog besétáljunk a városközpontba. Az egyik taxis legalább a fő irányokat elmutogatta, úgyhogy elindultunk a legnagyobb örmény uralkodóról, az 1. században a fél Közel-Keletet meghódító Nagy Tigranészról (Tigran Mets) elnevezett sugárúton be a városközpontba. Gyakorlatilag már az első sarkon belebotlottunk egy pénzváltóba, mely bár egy fehérnemű bolton belül üzemelt, de a célnak tökéletesen megfelelt. Beszereztük tehát első örmény dramjainkat (Դրամ, AMD), mely még a forintnál is gyengébb valutának számít – 1 Ft-ért nagyjából 1,71 AMD-t kell adni. Az 1000 AMD-nál kisebb bankjegyeket már bevonták, de elvétve még néhány 500-assal lehet találkozni.

Közel félórás gyaloglást követően értünk ki a Köztársaság térre (Hanrapetu'tyan Hraparak), mely a belváros szívében található. Bár ekkor még sok időnk és energiánk nem volt körülnézni, de a tér jellegéből sejtettük, hogy itt meglehetősen fontos épületek sorakoznak. 

Sebtében kinéztünk egy hostelt az útikönyvből, majd egy megálló erejéig metróra szálltunk. A jereváni metró mindössze egyetlen, 10 állomásból álló vonallal rendelkezik, s a kijevi és minszki rendszerhez hasonlóan itt is metrózsetonokat (tokeneket) kell használni. Egy token 100 AMD-be kerül (kb. 58 Ft) – nem hiszem, hogy is metróztam ennél olcsóbban. 

Egy megállót mentünk, a Yeritasardakan (Երիտասարդական) állomásig, ahonnan 10 perc alatt eljutottunk az általunk kinézett szállásig (Penthouse Hostel). Anno Petiék is itt szálltak meg, úgyhogy reméltem, csak nem fogunk nagyon mellé ezzel. Miután felkapaszkodtunk a társasház ötödik emeletére, egy idősebb hölgy nyitott ajtót, aki amolyan takarító és mindenes minőségben lehetett alkalmazva. Csak pár szót beszélt angolul, de azt megértettük, hogy a tulajt meg kell várni, ő tud a szobák elérhetőségéről bővebb tájékoztatást adni. 15 percet várhattunk (közben majdnem egy ültő helyünkben elaludtunk), amikor egy fiatal, s nagyon csinos, vékony hölgy érkezett és köszöntött minket. Körbemutatta a szabad helyeket, s végül egy nyolcágyas szoba mellett döntöttünk, amely 5500 AMD/fő-be került éjszakánként, reggelivel együtt.

Lepakoltunk, lezuhanyoztunk (két nap után először – kész megváltás volt!), majd elindultunk felfedezni a várost. Visszasétáltunk a Yeritasardakan metrómegállóig, ami egy kifejezetten hangulatos, hosszú, félkörív alakú parksávban fekszik, amely telis-tele van kávézókkal, éttermekkel.

Innen egy kőhajításnyira található a város egyik jellegzetesebb épülete, az Operaház, mely a nemzeti akadémiai koncertterem mellett a balett színháznak is otthont ad. 

Tettünk egy nagyobb kört az opera környékén, majd a Moskovyan körút mentén elsétáltunk a grandiózus, márványból készült és virágágyásokkal, szökőkutakkal díszített lépcsősorig, a Cascade-ig (Kaskad), mely magasan fel a domboldal tetejére fut fel. 

A tikkasztó hőség miatt csak később vállalkoztunk felmászni a legfelső szintjére, viszont az előtte elterülő kis park vicces szobrairól készítettünk néhány fotót. Az egyik legmulatságosabb közülük egy kövér, pucér hölgy hason fekve dohányzó bronzszobra volt. A bizarr műalkotás megihletett és odaültettem Ludwigot a hölgy cigarettát tartó kezére egy fotót erejéig, de amint lenyomtam az exponálógombot, rám szólt az egyik közeli biztonsági őr, hogy ez tiszteletlenség és azonnal vegyem le.

Ekkorra már kezdett olyan meleg lenni, hogy semmi másra nem vágytunk jobban, mintsem hogy beüljünk valahova az árnyékba inni valami frissítőt. Hosszan bejártuk parksávot valami szimpatikus kávézót keresve, majd végül Andi a Café Carrara nevű hely mellett tette le a voksát, melynek hangulatos kerthelyisége és mini szökőkútja minden szempontból megnyerőnek bizonyult. 

Andi hűsítő jegeskávét rendelt, míg én az egyik legismertebb örmény sört, az Ararat-ot próbáltam ki. Innen nem is siettünk gyorsan továbbmenni, jó másfél órát maradhattunk, míg kicsit alább hagyott a meleg.

Ezt követően megmásztuk a Cascade hosszan elnyúló, ötszintes lépcsősorát, melynek tetejéről nagyszerű panoráma nyílt a városra. 

Közelebbről szemügyre vettük az egyes szinteken kialakított, érdekes szökőkutakat és bizarr szobraikat, s csodáltuk, hogy még a legnagyobb hűségben is több tucatnyi munkás gondozza a lépcsőfeljáró két szélén lévő sövénysorokat. 

Miután megjártuk a lépcsőket, az Operától induló, elegáns sétálóutcán, a Hyusisayin Poghotán (Հյուսիսային Պողոտա) jöttünk végig, ahol a város luxuslakásai és legdrágább, márkaboltjai találhatók. Jerevánnak ez a része olyan hatás kelt, mintha Nyugat-Európában lenne az ember, s ezt az árak is egyértelműen tükrözték. 

Az utca végét a „Város Kulcsát” szimbolizáló óriási díszes kulcs zárja le.

Innen már mindössze kétpercnyi sétával kiértünk a város központi főterére, a korábban Leninről elnevezett Köztársaság térre (Հանրապետության հրապարակ; Hanrapetu'tyan Hraparak), amely amellett, hogy Jereván egyik legjellegzetesebb helye, több fontos középület is található itt. A zömök, masszív óratoronnyal rendelkező, vöröstéglás épület a Közlekedésügyi Minisztériumnak és az Örmény Kormányzat Házának ad otthont. 

Vele szemben, a tér túloldalán a Külügyminisztérium kicsit hasonló stílusú székháza látható, mely mellett az előkelő Marriott Hotel a sorrendben a következő. Az ovális alakú tér déli oldalát a Főposta és kereskedelmi bankok uralják, míg a művészetek iránt érdeklődők számára a fő látványosság az ország legnagyobb múzeumaként ismert, az Örmény Nemzeti Galériát (Հայաստանի ազգային պատկերասրահ; Hayastani azgayin patkerasrah) és az Örmény Történeti Múzeumot is magába foglaló grandiózus épület, mely a tér hangulatát alapjaiban meghatározó, szökőkutas medence mögött magasodik.

Ha már erre jártunk betértünk a postára megírni és feladni egy-egy képeslapot Chui-nak és Laurának, majd tettünk egy nagyobb kört a környező részen. Mivel már lassan fél 7 is elmúlt, jócskán benne voltunk a vacsoraidőben, úgyhogy elindultunk megkeresni azt az örmény éttermet (Caucasus Tavern), melyet a hosteltulajdonos csajszi lelkesen ajánlott.  

A kissé turistákra szabott étterem – az ételeket tekintve – nem bizonyult rossz választásnak, bár személyzet nem lopta be magát egyikünk szívébe sem. Egyrészről a leghátsó, eldugott asztalhoz ültettek le minket, a vécé és a pincérpult mellé, ahol folyamatos volt a jövés-menés, másrészről kettőnknek csak egy menüt adtak, s legalább kétszer kellett kérnünk, míg kihozták a másodikat. 

 

Mindketten barbecue-s csirkét ettünk, amihez az egyik népszerű helyi sört, a Gyumri-t fogyasztottunk, melyet megtoldottunk egy kevéske örmény Ararat brandy-vel, amire nagyon kíváncsiak voltunk. 

Desszertválasztásnál már kicsit túlvállaltuk magunkat, mindkét mézes alapú édesség ízlett nekünk, de ilyen mennyiségben túl töménynek bizonyultak.

A vacsorát követően levezetésképpen még elmentünk sétálni egyet. Útközben egy rendkívül kellemes hegedűjátékra lettünk figyelmesek. A zene az egyik parkbéli, szabadtéri kávézóból jött, ahol egy fiatal hegedűművész csodálatos játékkal szórakoztatta a csekély számú nézőközönségét. Egy ideig álltunk ott és hallgattuk a muzsikát, tovább gyalogoltunk egészen a Cascade lépcsősoráig, amely hangulatos éjszakai fényekkel volt megvilágítva. 

Ismét felmentünk nagyjából félig, eltöltöttünk itt egy kis időt, majd szépen lassan visszaindultunk a szállásra.

4. nap – Garni-templom és Geghard monostor (2015. május 21.)

Reggel 7 körül Andi ébresztett, hogy keljek fel mindenképpen megnézni az Araratot. Akármennyire is mély álomból riadtam fel, szó nélkül pattantam ki az ágyból, mivel a legjellegzetesebb jereváni látképhez annyira hozzátartozik a hófödte Ararat-hegynek a látványa, ám a fények miatt csak kora reggel látszik a hegy igazán jól. S valóban, egy pillanatig sem bántam meg a korai ébresztőt, mivel az Ararat pontosan olyan szépen látszott, mint a tipikus jereváni képeslapokon. 

Érdekes belegondolni, hogy bár maga az Ararat-hegy (Արարատ) Törökország területén helyezkedik el, mégis az örmények egyik szent hegyének tartják, mely nagy szerepet játszik az örmény nemzeti kultúrában, sőt még Örményország címerében is helyet kapott. Olyan közmegbecsülésnek örvend a hegy, hogy „Ararat” névvel gyakorlatilag mindent el lehet adni – sört, hotelt, éttermet, brandy-t, kávézót stb.

Az európai és afrikai lemez összetolódásakor keletkezett hegység két fő csúcsból áll – az 5165 méter magas Ararat-csúcsnak van egy 3925 méter magas kistestvére, a Kis-Ararat.

Miután lefotóztuk a hegyet, még visszafeküdtem egy órára aludni, majd 8 körül végleg felkeltem. Az étkezőasztalra a gondnok néni már ki is pakolta nekünk a kissé bizarr kinézetű reggelit, amely vékony cérnametéltből és valamilyen furcsa barna trutyiból állt. Az íze nem volt rossz, bár azóta sem tudtuk beazonosítani, mi lehetett az.  

A reggelihez csatlakozott hozzánk az egyik svájci szobatársuk, Jannis, aki az egyetemi BSC-s diplomát követően egymaga nekivágott egy féléves utazásnak – Svájcból indulva, Ausztrián, Horvátországon, a teljes balkánon, Törökországon át, Grúziáig és Örményországig jutott, ahonnan Iránba, Nepálba és Indiába vezet majd az útja. Rendes srácnak tűnt, úgyhogy örültünk, amikor jelezte, szívesen jönne fel velünk ma a Geghard-monotorhoz vezető úton.

Gyors készülődést követően el is indultunk. Jannis lebeszélte a recepciós csajszival, hogy Abovyan és Koryun utcák kereszteződésénél lévő marsrutka megállóba kell kimennünk, ahonnan a #69 járattal tudunk tovább menni. Nagyjából 20 perce tébláboltunk már a megállóban és gyakorlatilag a #69 számút leszámítva az összes többi marsrutkát láttunk elmenni, mire kezdtük gyanakodni, hogy talán megváltozott járatszám azóta. Andi elővette a kis grúz ABC-s kisokosát, kikereste annak a megállónak a nevét grúz betűkből, ahova menni készültünk, majd felnézve pont kiszúrta az éppen érkező iránytaxi oldalán a megálló nevét. Fél másodperc alatt meghoztuk a döntést és mindhárman felpattantunk erre a #8 számú járatra, és reménykedtünk, hogy Andi nem tévedett. Jannis jelezte, hogy majd egy Mercedes szalon előtt kell leszállnunk (a megálló neve úgysem mondott volna túl sokat). Ez kifejezetten könnyen beazonosítható támpontnak minősült, úgyhogy mindannyian fellélegeztünk, amikor feltűnt a hatalmas Mercedes logó a távolban. Az autószalon mögül indult a következő, immár a Garni-templomhoz közlekedés marsrutka (#284), ráadásul szinte azonnal, miután felszálltunk. Érdekes módon, fizetni itt mindig a leszálláskor kell (250 AMD), ilyekor az utasok a vezető mellé leterített kis szőnyegre dobják a megfelelő összeget.

A Garniba vezető dimbes-dombos hegyi út felért egy modern kori hullámvasutazással, viszont amikor épp nem a kapaszkodással volt felfoglalva az ember, akkor gyönyörködhettünk a szép tájban. 

Miután megérkeztünk, még kb. egy kilométert kellett sétálni híres Garni-templomig, mely csodálatos helyre, egy magas hegy oldalába épült még az 1. század derekán. A Mitra napisten tiszteletére emelt ókori görög templom később az örmény királyok nyári rezidenciájaként funkcionált, melyhez a 7. században hozzáépítettek egy római fürdőt is. 

Maga a templom még elég jó állapotban megmaradt, de valahogy nem tett ránk túl mély benyomást, míg a fürdőmaradványok (és a föléjük emelt épület) egészen kiábrándítónak hatottak. A belépő 1000 AMD, mely, ha a romokért nem is feltétlenül, de környező hegyekre nyíló páratlan kilátás miatt megéri az árát.

A kijáratnál egy népviseletbe öltözött bácsika várta a kis napernyője alatt ülve az újabb turistákat, hogy saját képével díszített népzenés CD-it reklámozza:

„Where are you from? Armenian volk songs! I am the singer.” – ismételte folyamatosan.

Mivel a Geghard-monostorig (Գեղարդ) nem visznek a marsrutkák, viszont a Garnitól még 10 km-re lévő hely túl messze lenne gyalog, fogtunk egy taxit, amely erre az oda-vissza útra, egy órás várakozási idővel 3000 AMD-ért elvitt mindhármunkat.

A 4. században, Világosító Szent Gergely által alapított Geghard-monostort 500 évvel később porig rombolták az arabok, melyet 10-13. század között fokozatosan építettek újjá és bővítettek ki. 

A főtemplomot (Katoghike) 1215-ben építette I. Tamar grúz királynő két hadvezére, a Zakare és Ivane testvérpár, míg nyugati oldalról hozzá csatlakozik az 1215-1225 között épült gavit (vagy narthex). Kőtetejét négy masszív oszlop tartja, középen egy tetőnyílás engedi be a fényt, mely egészen misztikus, spirituális hangulatot kölcsönöz a helynek. Mi sem tudtuk megállni, hogy a többi turistához hasonlóan ne pózoljunk a tömör fénycsóvában állva egy fotó erejéig, a végeredmény így is vicces lett. 

Innen az 1240-ben kialakított, barlangba vájt sziklatemplomba mehetünk át, melyet egy első látásra bizarr dombormú díszít – egy kosfejhez láncolt két oroszlán alatt egy bárányt elragadó sas látható. 

Ezt követően körbesétáltuk a monostor belső udvarát, s kimentünk a közelben csordogáló patakhoz, majd visszaindultunk a taxihoz. A parkoló mellett helyi árusok kínálták a portékáikat a tűző napon, s mivel volt köztük néhány olyan szárított lekvárkülönlegesség, amivel már régóta szemeztünk, vettünk többfélét – egy natúr meggyeset és egy daráltdióval töltött barackízűt. 

Utóbbit elég hamar elfalatoztuk, úgyhogy mondhatjuk, sikert aratott körünkben az édesség.

A taxi elvitt minket a buszvégállomásra, mely valahol Garni és Geghard között lehetett félúton, majd rövid várakozás után felszálltunk az éppen induló járatra. Jannis nagy lelkesen mesélt az iráni útitervekről, a vízumszerzés nehézségeiről és az előzetes elvárásokról. 

Eddig mindenkitől – aki járt már Iránban – azt hallottuk, hogy milyen határtalan a helyiek vendégszeretete, mivel ott a vendég különösen nagy tisztelettel van kezelve. Jannis mesélt még a korábbi ázsiai és afrikai élményeiről is, s olyan jól elcsevegtünk hárman az utazási tapasztalatainkról, hogy hipp-hopp eltelt az a 20 perces buszút Jerevánig. A már ismerős Mercedes szalonnál szálltunk le, majd miután az út túloldalán egy pékségbe térve vettünk uzsonnának valót, s felpattantunk egy városközpont felé menő marsrutkára, mely pont a hostelünk előtt tett le minket. Elköszöntünk Jannistól, aki még visszament az esti találkozója előtt a szállásra, mi pedig elmajszoltuk a friss péksütinket, majd elindultunk megkeresni a közelünkben lévő Örmény Anya szobrot. 

Nem tudtuk az odavezető utat, többnyire csak az irány sejtettük. A Koryun körúton haladva a széles, 2x3 sávos Masrop Mashtots sugárúton jobbra fordultunk, melynek végében, a domb tetején magasodik a Matedanaran, azaz az ókori kéziratok tárolására szolgáló kutatóintézet és múzeum.   

A világ egyik leggazdagabb középkori írásait és könyveit magába foglaló gyűjteményként emlegetik, melyek között nemcsak örmény nyelvűeket találunk. Az intézetet – csakúgy, mint az odavezető sugárutat – Masrop Mashtots-ról, az örmény ábécé kitalálójáról nevezték el, akinek grandiózus szobra (melyen éppen a nebulókat okítja az új örmény nyelvre) az épület előtt található.

 

A múzeumot sajnos már nem tudtunk megtekinteni, pont az orrunk előtt zárták be. Ha már erről épp lecsúsztunk, akkor legalább az Örmény Anya (Մայր Հայաստան;  Mayr Hayastan) szobrát meg akartuk keresni, de múzeum épületét megkerülve láttuk, hogy nem vezet fel oda innen út, úgyhogy csak távolból tudtuk megcsodálni a 22 méter magas, barátságosnak semmi esetre sem mondható monstrumot. A tbiliszi „nővérkéjével” ellentétben az örmény hölgyemény csak kardot tartott a kezében, ráadásul abból is egy masszívabb fajtát, amit ráadásul két kézzel kell fogni.

Ekkorra Andi már kezdett kicsit nyűgös lenni, s kezdett leesni a vérnyomása (az egész napi kávétalanság megtette a hatását), úgyhogy beültünk az első szembejövő kávézóba (Poplakov) feltöltődni egy kicsit.

Miután Andi visszanyerte az életerejét és én is elkortyolgattam a sörömet, elindultunk bejárni a belváros azon részeit, amik tegnap kimaradtak. Az egyik ezek közül az 1765-ben épült Kék Mecset (Կապույտ Մզկիթ, Kapuyt Mzkit), mely a Köztársaság tértől nagyjából 10 percnyi sétára található a forgalmas Mashtots sugárút mentén. A tömzsi, kék mozaikkal kirakott kupolájáról könnyen felismerhető mecset körül hangulatos belső parkot és rózsakertet találunk.

Innen aztán tettünk egy nagyobb kört, majd visszasétáltunk a Köztársaság térre, ahol már korábban kinéztünk egy szimpatikusnak tűnő, örmény gyorséttermet, a Karast (ԿԱՐԱՍ). Kiváló választásnak bizonyult – olcsó és nagyon finom kaják széles választékából lehet szemezgetni. Andi savanykás, ragulevesre hasonlító, spas levest evett (amikről még napokkal később is ódákat zengett), míg én sült hacsapurit kértem, egy gombás csirkehússal töltött tekercset pedig elfeleztünk. Ital gyanánt pedig maradtunk az eddig jól bevált örmény söröknél, egy-egy korsó Gyumri és Alexander csúszott a vacsorához. 

Mire befejeztük az evést, kint már alaposan besötétedett, így a Köztársaság terének nevezetesebb épületei mind éjszakai fényükben pompáztak. Sőt, ezenfelül megcsodálhattuk immár a működő, zenére komponált, színváltós „táncoló” szökőkutat az Örmény Nemzeti Galéria előterében. 

A magával ragadó látványelemekkel tarkított előadás, valamint a fülbemászó zenék hosszú időre ott marasztaltak minket, s még akkor sem tágítottunk, amikor elkezdett szakadni az eső. Ezzel nem voltunk egyedül, a tér gyakorlatilag végig tele volt emberekkel, akik mind ámuldozva álltak a zenélő szökőkút előtt. Egy-egy kedvenc zenénél Andival még táncra is perdültünk, fütyülve arra, mit gondolhatnak a többiek.

Egészen este 10 óráig tartott a köztéri „előadás”, ezután elindultunk vissza a hostelbe. 

5. nap – Khor Virap (2015. május 22.)

A mai napra extra korai kelés lett betervezve, mivel a török határ közelében található Khor Virap monostorhoz szerettünk volna eljutni. Bár Örményország egyik legjellegzetesebb és legszebb látképével büszkélkedhet a hely, tömegközlekedési szempontból igazi kihívás ide eljutni – mindössze napi két marsrutka (11.00 és 15.30) és busz (9.00 és 14.00) indul Jerevánból ide.

Mi eredetileg a 9 órási buszt néztük ki, de mivel csak 8 körül sikerült felkelnünk, s minden sietség ellenére is jó 40 percbe telt összekészülődni, így végül már nem indultunk útnak.

Ha már így alakult, maradtunk még másfél órát, s legalább megreggeliztünk a hostelban. Ezúttal a tegnapi reggeliből ismert, beazonosíthatatlan trutyit tört, főtt krumplival kaptuk, melyhez ittunk egy csésze forró teát.

A fennmaradó időben a recepciós csajszi hasznos örmény kifejezéseket, köszönési formákat tanított nekünk, és segített a Vanadzor/Alaverdi irányába menő marsrutkákkal kapcsolatban. 

Negyed 11 körül aztán összekészülődtünk, elköszöntünk az innen Iránba továbbinduló Jannistól és a recepciós hölgytől, majd kimentünk a metróhoz. Vettünk egy-egy metrótokent, amiből én egy szépet, Andi pedig jó használtat tett el emlékbe, majd a vasúti pályaudvar megállójáig (Սասունցի Դավիթ, Sasuntsi David) utaztunk, amelynek a túloldaláról indulnak a Khor Virap felé közlekedő marsrutkák.

Nagyon hamar, már fél órával az indulás előtt kiértünk a buszpályaudvarra, s gyorsan sikerült megtalálni a mi kisbuszunkat is. Eleinte nem igazán értettem, hogy a sofőrnek kinéző, a kocsi mellett kolbászoló férfi miért mutatja olyan lelkesen, hogy szálljunk fel minél előbb, hisz’ járgányban fülledt melegben pácolódhatott az ember, s alig néhány hely volt csak foglalt. Ennek ellenére felszálltunk mi is (400 AMD a jegy), s elég gyorsan beláttunk, milyen jó döntés is volt. Egyik pillanatban másfél busznyi ember jelent meg a kisbuszunknál és igyekeztek a fizika törvényeit meghazudtoló módon felpréselődni. Egy lyukas garast sem adtam volna, hogy mindannyian fel tudják gyömöszölni magukat, s bár egymás szájában-gyomrában-beleiben lógtak az utasok, valahogy mégis sikerült becsukni a tolóajtót és elindulni.

Na, ezt követően még legalább öten szálltak fel – és ez nem vicc!

Ilyen körülmények között tettük meg a 40 perces út nagy részét. Ezzel együtt rettentően izgatott voltam, alig vártam, hogy megpillantsam a kopár sziklán magasodó monostort, háttérben az Ararat hófödte csúcsaival. A mellettünk ülő idős hölgy – látva, hogy a tömött kocsin zötykölődve is próbálok néhány képet készíteni a tájról – külön mutatta nekem az Ararat és Kis-Ararat hegycsúcsait, amiket mindenképpen fotózzam le.

A kisbusz aztán egy bekötőúthoz érve megállt, s a sofőr hátraszólt – vélhetően a belőlünk és egy idősebb ázsiai férfiből álló turistakontingensnek, hogy megérkeztünk. Ezen felül kiszállt, a kezünkbe nyomott egy kis vékony sajtcetlire nyomtatott menetrendet, ami a visszafelé közlekedő járatok voltak feltüntetve. Milyen jó fejek, hihetetlen!

Innen még több mint másfél kilométeres gyaloglás következett, mialatt végig gyönyörködhettünk az Ararat-hegység havas csúcsainak és a monostornak a páratlanul festői látképében. Sőt, mindehhez még társaságunk is akadt – egy idősebb ázsiai úr, aki hozzánk hasonlóan lazán, mindössze egy hátizsákkal járja a világot. Rendkívül megörültünk, amikor kiderült, hogy Koreából jött, s rögtön meg is villantottuk a koreai történelmi sorozatokból tanult néhány koreai kifejezést („Aigoo!”), amivel rögtön beloptuk magunkat a férfi szívébe, aki ettől végképp fellelkesült. Előkapott a tárcájából egy névjegykártyát (névvel, címmel, telefonszámmal és emailcímmel) és gyakorlatilag azonnal meg is lettünk hívva a városába, Busan-ba.

A koreai ismertség mindig jól jön – kacsintottunk össze Andival.

Miután felértünk a monostorhoz, a lehető legalaposabban végigfotóztam a teljes Ararat-hegységet, melyhez – az örmény oldalról nézve – itt vagyunk a legközelebb. Még mindig furcsa belegondolni, hogy az örmények legszentebb hegye tulajdonképpen Törökországban van. A lényegen azonban ez nem változtat, a kilátás egészen magával ragadó. 

Míg én fényképeztem, Andi szóba elegyedett néhány Utah államból származó, amerikai misszionáriussal, akik amellett, hogy igyekszenek terjeszteni a hitüket, komoly önkéntes munkát végeznek itt Örményországban, már évek óta. Fő feladatuk az ivóvíztől elzárt régiók megsegítése és jó minőségű ivóvízhez juttatása. Szimpatikus emberek voltak, különösen mivel nem akartak rögtön megtéríteni minket, hanem tényleg a puszta érdeklődés miatt váltottak velünk néhány szót.

Ezután körbenéztünk a monostor területén. Meglepetésünkre – csakúgy mint a Geghardnál – itt sincs semmilyen belépődíj, minden ingyenesen látogatható. A legenda szerint, a pogány (III.) Trdat király 12 éves börtönbüntetés gyanánt itt vetette kútba Megvilágosító Szent Gergelyt, ám amikor a későbbiekben, valaki megátkozta a gonosz királyt, Gergelynek sikerült őt meggyógyítani. A király innentől átváltott a kereszténységre, Gergely pedig az örmény katolikus egyház egyik fő apostola lett. Innen ered a Khor Virap elnevezés is, ami örményül „mély kutat” jelent. A dolog érdekessége, hogy a 7 méter mély kútba még napjainkban is le lehet mászni.

Kútnál sok turista várakozott, úgyhogy mi inkább elindultunk körbejárni a monostor, majd felmásztunk a szomszédos sziklásra, ahonnan páratlan kilátás nyílt az Araratra és az egész környékre. 

Sajnos sokat nem időzhettünk ott fent, délután 1 óra körül elindultunk visszafelé az útkereszteződéshez, ahol kitett minket a marsruktka. Mint kiderült, eléggé szűkre szabtuk az időkeretet, s a ránk jellemző gyors, katonás lépteket csakhamar a futásszerű igyekezet váltotta fel, de így végül sikerült időre (13.20) kiérni a megállóba, ahol koreai útitársunk már mosolyogva várt minket.

Még szusszanni sem maradt időnk, meg is érkezett a marsruktka – feszülésig tömve emberekkel. Egy rövid pillanatig biztos voltam benne, hogy elhajtanak minket a kb. 210%-os telítettségű kisbusztól, de erről szó sem volt, egy zokszó nélkül tűrték a helyiek, hogy mindhárman felpréselődjünk. Andi kezéből – kérés nélkül – kivették a táskát és előreadták a sofőrhöz, hogy ne hátul foglalja az értékes helyet, majd valahogy behúztuk magunk mögött a tolóajtót, s indulás. Alig fél kilométer megtétele után lassított a kisbusz („Talán nem tud ennyi emberrel tovább menni?” – gondoltam magamban.) – azért, hogy még (!) szálljanak fel emberek. Ezt követően joggal állapíthattuk meg: „Teli marsrutka, mint fogalom, valóban nem létezik!”

Az áldatlan állapotok szerencsére csak 10 percig tartottak, aztán leszálltak annyian, hogy legalább nem lógtunk egymás szájába. Délután kettő körül értünk vissza Jerevánba.

Búcsúzásképpen készítettünk közös képet a koreai barátunkkal, majd valami harapnivaló után néztünk. Nem is mentünk messze, a buszpályaudvaron lévő egyik kis büfébe ültünk be – ettünk húsos lepényt, húsos táskát és húspogácsával töltött, s petrezselymes, ketchupös, majonézes szendvicset. Rég láttam Andit ilyen lelkesen falni egy hatalmas fehér kenyérből készült burgert, valószínűleg félévre elegendő fehér kenyér adagját fogyasztotta el ezzel.

Ezután átmentünk a vasúti pályaudvar túlsó felén található forgalmas Tigran Mets sugárútra, ahol a recepciós csajszi tanácsa szerint megkerestük a rózsaszín elefántos cégérű édességbolt előtti marsrutka megállót. Innen a #11 számú minibusszal a város túlsó felén található Kilikia Központi Buszpályaudvarra igyekeztünk, ahonnan Alaverdibe akartunk továbbutazni. Leszámítva, hogy a délutáni dugóba ragadva háromszor annyi ideig tartott az út, mint kellett volna és hogy a központi pályaudvar a város legszélének a peremén (mellesleg a Budapest utcában) található, egészen zökkenőmentesen sikerült megtalálni a helyet.  

Mielőtt még megnéztük volna a buszmenetrendet, felkerestük az itteni nyilvános vécét. Ezt az élményt csak azért osztom meg mindenkivel, mert több napos örményországi lét után itt bizonyosodtunk meg sokadszorra a tényről, hogy az örmények mennyire tiszták. Komolyan, legyen szó akármilyen éttermi, szállodai vagy nyilvános vécéről, az mindig elképesztően tiszta és rendezett. De ugyanezt elmondhatjuk a lepukkant, külvárosi, bádogelemekből készült kalyibák lakóiról is – lehet, hogy semmijük sincs, de a maguk kis portáját rendben tartják. Itt dőlt meg végleg az a hamis tézis, miszerint a szegénységnek feltétlenül rendetlenséget és mocskot kell eredményeznie.

A dolgunk végeztével első dolgunk volt megkérdezni, mikor megy a következő járat Alaverdibe. A válasz mindkettőnket meglepett: „15 perc múlva.”

Nem győztük áldani a szerencsénket, hisz’ ezzel az egész út egyik legnagyobb bizonytalansága oldódott meg játszi könnyedséggel. Gyorsan vettünk még egy másfél literes vizet az útra, majd felszálltunk a 16.00-kor induló minibuszra.

Az út egészen csodálatos vidéken vitt keresztül – a 4090 méter magas Aragats-hegység hóval borított csúcsait látva csak ámuldoztunk. 

Nagyjából a négyórás út felénél járhattunk, amikor az egyik kisvárosban (Ashtarak) egy rövid technikai szünetet tartott a buszos. Mivel pont egy szupermarket mellett állt meg, szinte minden utas bement vásárolni valamit – leszámítva minket. Pár perccel később egy elképesztően aranyos jelenet játszódott le. Az előttünk ülő két fiatal srác odaállított elénk egy a boltból hozott, lefóliázott dobozzal, benne négy szelet tortával.

-          „Nektek hoztuk. Torta, fogadjátok el.” – mondta kedvesen a magasabbik.

Először Andival fel sem fogtuk a helyzetet, majd a kezdeti visszakozás után végül elfogadtunk egy-egy szeletet, úgyhogy még az indulás előtt gyorsan betortáztunk így mi négyen. Látszott, hogy nem beszélnek túl jól angolul, de viszonozandó a kedvességüket, legalább próbáltunk beszélgetni egy kicsit velük. Megtudtuk róluk, hogy ők is Alaverdibe mennek, mivel egy szomszédos kis hegyi faluból, Haghpatból származnak. Amúgy műszaki egyetemre járnak Jerevánban, így viszonylag ritkán járnak haza.

-          „És Ti miért mentek Alaverdibe?” – kérdezte a magasabbik, angolul jobban tudó srác.

-          „Ott lesz elvileg a szállásunk (amit kb. fél perccel korábban néztem ki az útikönyvből).” – feleltem, mutatva a hostel leírását a könyvben.

-          „Megnézhetem?” – kérdezte a srác, s azzal a lendülettel ki is vette a kezemből a könyvet, s még mielőtt bármit szólhattunk volna, felhívta a hostel telefonszámát. Beszélt a menedzserrel, aki megerősítette, hogy van szabad szoba és még a buszállomásra is kijön értünk, ha nála szállunk meg.

Wow! Teljesen le voltunk nyűgözve. Visszaszállva a kisbuszra, gondoltam kicsit jobban elolvasom annak a környéknek a leírását, ahova igyekeztünk, s végül egy másik szállást néztem ki, egy olyat, amely ráadásul a srácok falujában található, nem messze az egyik hangulatos hegyi monostortól, amit amúgy meg akartunk nézni.

-          „Ó, ez a vendégház az egyik ismerősömé!” – virult fel a magasabbik fiú, s már tárcsázta ezt a számot is. – „Itt is van szabad szoba!” – újságolta boldogan.

Szállás ezzel tehát le is lett zsírozva, így az út hátralevő részén már csak jobbára a tájat figyeltük. A jellegtelen, szürke Vanadzor városát magunk mögött hagyva az út egy magas hegyektől övezett völgyben, a magával ragadó Debed Kanyonban folytatódott. A főút a Debed-folyó mentén kanyargott jobbra-balra, mely leszámítva a szovjet idők rút hagyatékaként ott éktelenkedő, elhagyatott egykori gyártelepeket, csodálatos természeti látképpel szolgált.   

Ahogy közeledtünk Alaverdihez, egyre többen szálltak le a kisbuszról, ergo egyre jobban kellett volna a maradék utasoknak elférnie. Többségünkre ez igaz is volt, kivétel szegény Andi, aki mellett egy alacsony, vékony, de alapjáraton kissé morcos bácsi utazott, aki két ülést átfogó széles terpeszben ült egész végig, s ahogy több hely lett, úgy terjeszkedett ő is tovább, mint anno az ókori Római birodalom.

Alaverdibe (Ալավերդի) érkezve fizettünk az útért (1500 AMD/fő), majd a srácok szóltak, hogy egy taxis ismerősük felvisz mindannyiunkat Haghpatba (Հաղպատ). Ahogy az öreg taxi felkapaszkodott a hegyi szerpentineken, visszanézve az igencsak szomorú látványt nyújtó, elhagyatott, lepukkant rézbányát látva, mely a szovjet időkben a fél régiónak munkát adott, kibukott belőlem a kérdés:

-          „Mikor zárt be ez a bánya?” – érdeklődtem a fiúktól.

-          „Ó, a bánya nem zárt be, nagyon is működik!” – felelte magasabbik legény.

-          „Jézusom, EZ itt még működik?!” – szörnyülködtem magamban.

10 perc alatt felértünk a hegyoldalban fekvő szállásunkra (Hotel Gayane), ahonnan varázslatos kilátás nyílt a Debed Kanyonra. Alig vártuk, hogy másnap majd nappali fényben elinduljunk sétálni egy kicsit a környéken.

Itt aztán mielőtt elköszöntünk volna a srácoktól, bemutatkoztunk nekik (ez valahogy egészen eddig elmaradt) és telefonszámot cseréltünk. Megbeszéltük, hogy holnap hívjuk őket, s ha ráérnek, feljönnek velünk a monostorhoz. 

Maga a szállás kívülről nem sejtetett túl sok jót (egy tető nélküli emeletes kockaházat kell elképzelni), de belülről egy otthonból átalakított, teljesen korrekt hotel/vendégház várt minket, reggelivel együtt mindössze 8000 AMD/fő/éj árért.

Fizetés után jeleztük, hogy vacsorát is kérnénk. Félórával később már fel is szóltak a szobai telefonon, hogy kint az udvari étkezősátorban van tálalva. Igazi terülj-terülj asztalkám várt minket – friss párolt sárga, krumplisaláta, sült cukkini, finom friss kecskesajt, többféle fűszeres mártás, rukkolás salátatál, saslikszerű sült hús, háromféle szeletelt kenyér, ásványvíz és helyi almás üdítő.

Szó szerint fejedelmi lakomát csaptunk, aminek tetejében Andi kapott még egy szál virágot, amit a szomszédos étkezősátorból küldtek neki a helyiek. A háziak macskája valószínűleg úgy gondolta, hogy ennyi kajából neki is leeshet néhány jobb falat, de hiába nyávogott és tekergett körülöttünk, be kellett érnie a hagyományos macskakajával.

A szuper vacsorát követően, teli hassal visszatértünk a szobánkba. Míg Andi fürdött elolvastam a haghpati és sanahini monostor leírását az útikönyvben, majd nyugovóra tértünk.

6. nap – Haghpat és Sanahin monostor (2015. május 23.)

A korai fekvés és a kiadós alvás megtette a hatását – fél 9 körül kelve is már kipihentnek éreztem magam. 9 órakor lementünk az udvari étkezősátorba, ahol már fel volt tálalva a reggelink. Kaptunk finom házi meggy- és baracklekvárt, friss kecskesajtot, főtt tojást, szeletelt lepénykenyeret, s forró teát. 

A reggelit követően kifizettem a tegnapi vacsorát (az nem volt benne a szoba árában), majd felmentünk összecsomagolni. Kicsekkoláskor megpróbáltuk elmagyarázni a háziaknak, hogy felhívhatnánk-e a telefonjukról Vladot (a magasabbik, angolul tudó srácot tegnapról), de nem sikerült megértetnünk magunkat. Mindenesetre búcsúzásképpen készítettünk velük egy-egy közös képet az udvari konyhában, ahol azok a finom ételek készültek, majd útra keltünk. 

Első körben felhívtuk Vladot, aki jelezte, hogy délelőtt szívesen összefut velünk a monostornál, de délután már nem tud velünk jönni. 10 percnyire lakik a monostortól, mi nagyjából 20-30 percnyire saccoltuk magunknak az odavezető utat, úgyhogy megígértük, egy félórán belül odaérünk.

Amit persze nem sikerült tartanunk. A hegyoldalból elbűvölően szép, festői kilátás nyílt a Debed Kanyonra, s a környező hegyekre, úgyhogy útközben több helyen leálltunk fotózni a tájat. 

Másrészről a légvonalban közelinek látszó monostorhoz az egész falun áthaladó, tekergőző, szerpentines út vezetett, négyszeresére nyújtva az eredetileg saccolt távot. Az úton viszont láttunk járókelőket figyelmesen szemlélő malacsereget, egy Zsiguli elől menekülő juhcsapatot, kerítésen lógva integető helyi gyerekeket, mígnem masszív késéssel, de felértünk a Haghpati monostorhoz (Հաղպատավանք). 

Vlad és barátja is perceken belül befutott, s körbevezettek a 976-ban alapított, ódon hangulatú, középkori monostor udvarán. Itt külön érdemes megfigyelni a 13. században épített, különálló, háromszintes harangtornyot, mely még rusztikusabb hangulatot kölcsönöz a komplexumnak. Vlad lelkesen mutatta, hogy a legjobb fotókat a monostor kőkerítésének tetejéről lehet készíteni, ahova külön akrobatamutatvány felmászni. Ő maga játszi könnyedséggel pattant fel a kerítésre, míg én némi bénázás közepette épphogy csak el tudtam kerülni a túllendülést, de végül én is felszenvedtem magamat. A mászásos jelenet ezzel együtt megérte, valóban kiváló rálátást biztosított a monostorra. 

Az már csak hab a tortán, hogy ekkor vettük észre, teljesen fölöslegesen másztunk a kerítésre belülről, mivel az udvar hátsó kapuja nem volt bezárva, így az utcafrontról sokkal alacsonyabb, mászást sem igénylő módon fel tudtunk volna állni a kőkerítésre. Sebaj, visszafele legalább a könnyebb utat választottuk, amit Andiék leplezetlen mosollyal díjaztak. 

Ezután bementünk belülről megnézni az ódon templomi részt, ahol Vlad átszellemülten énekelt nekünk egy autentikus örmény egyházi éneket, mely, bár egyikünk sem vallásos, mégis rendkívül megható élmény volt.

Miután körbejártuk az egész monostort, a srácok hívtak nekünk taxit (a tegnapi bácsit, aki Alaverdiből felhozott minket), s lebeszélték vele előre az árat, amiért átvisz minket a szomszédos hegyen lévő Sanahin monostorhoz. Itt is készítettük velük közös képet, majd elbúcsúztunk tőlük.

A taxis nem beszélt egyáltalán angolul, így vele menetközben nem tudtunk sokat értekezni – betett egy régi kazettát a lejátszóba, melyen három szám ismétlődött az egész út alatt. Az egyetlen érzelmi reakció akkor láttuk az arcán, amikor Alaverdinél befutottunk egy út közepén vonuló tehéncsordába, akiket nagyjából hidegen hagytak a dudáló autók.

Nagyjából 20 perc alatt felértünk a – haghpatihoz hasonlóan – az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Sanahin monostorhoz (Սանահին վանք). A 10. század közepén épült középkori komplexum gazdag történelmet tudhat magáénak, melynek legrégibb része 928-ban épült. Maga a Sanahin név jelentése („régebbi, mint a másik”) épp a szomszédos, valamivel később épült haghpati párjára utal.

Körbejártuk a belső termeket, melyek díszes, kereszteket szimbolizáló faragványokkal, tágas imacsarnokokkal és sírokkal vannak tele. A sírkövek méretéből és a felszínükre karcolt kisember rajzból ítélve, jó néhányuk még csak gyermek lehetett. 

Miután körbejártuk a helyet, Andival vettünk emlékekbe egy-egy kis szütyőt, melynek oldalára az örmény ábécé volt hímezve, majd a visszamentünk a taxihoz. A hegyről lefelé jövet egy helyen szóltunk a sofőrünknek, hogy hadd álljunk meg fotózni, mivel nagyszerűen be lehetett látni a lenti kanyonban elterülő Alaverdi városát. Teljességgel érthetetlen, hogy az alapvetően gyéren beépített településre miért kellett ronda nagy paneleket húzni, amikor kertes házaknak is lett volna bőven hely a festői környezetben. 

A taxis a megbeszéltek szerint visszavitt minket Alaverdi buszmegállójába, ahol a következő, igencsak fogós kérdéssel kellett szembenéznünk – innen hogyan tovább?

Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy a közeljövőben egyetlen menetrendszerinti, grúz határhoz közlekedő busz sem fog erre jönni, de megerősítés gyanánt felhívtuk Vladot. Ő sem volt teljesen képben a menetrendekkel, egyedül egy délelőtti 10 órási busz rémlett neki. Valahol számítottunk erre, sebaj, jöhetett a „B” terv:

-          „Vlad, meg tudnád kérdezni a taxist, mennyiért vinne el minket a grúz határig?” – érdeklődtünk, majd odaadtuk a bácsinak a telefont.

Az öreg némi gondolkodás után fogta a telefonját, beírta, hogy 3000, jelezve, hogy a 2000 AMD Haghpat-Sanahin-Alaverdi díjon felül kettőnket további háromezerért (kb. 1750 Ft) elvinne a 37 km-re lévő határig, azonnal rávágtuk, hogy IGEN, megyünk! Ennyi pénzért, naná!

Maradtunk tehát a taxiban, sőt még egyet szundítottunk is, amíg elértünk a Bagratashen nevű határvároshoz.

Megérkezést követően fizettünk, majd nemes egyszerűséggel átsétáltunk a határon. Az örmény oldalán mindössze annyit kérdeztek, hogy „tourist?”, majd nyomták is a pecsétet. A határőrt pedig az örmény köszönéssel végképp kenyérre kentük, mosolyogva biccentett egyet a távozáskor.

Ezután átkeltünk a két országot elválasztó Debed-folyó fölött átívelő hídon a grúz oldalra. Még az útlevélvizsgálat előtt gondoltam beváltom az összes maradék eurónkat és dramunkat grúz larira, amikor észrevettem, hogy rajtunk kívül még három, erősen turistának kinéző fiatal érkezett az ellenőrzőpontra.

-          „Andi, kérdezd meg légyszi őket, hogy milyen járművel vannak, és merre mennek, hátha szerencsénk van, és el tudnak vinni valameddig.” – szóltam oda Andinak, aki odament hozzájuk, míg én a pénzváltással voltam elfoglalva.

-          „Tbiliszibe mennek, saját sofőrrel, de szerintük van még a kocsiban két hely, csak a sofőrt kell megkérdezni.” – újságolta Andi.

Miután megkaptuk a grúz pecsétet is, kifelé menet én is szóba elegyedtem az egyikükkel, akinek a szőke haját, fehér bőrét, s rövidnadrágos, tangapapucsos megjelenését látva biztosra vettem, hogy skandináv. Nem is lőttem mellé – Søren Dániából jött, és egyéves önkéntes programban vesz rész Örményországban. Mivel a német barátnője hasonló módon van kint Tbilisziben, elég gyakran jár át Grúziába (gyakorlatilag minden hétvégén).

Kiérve a kocsihoz nem kellett sokat győzködni a sofőrt, hogy némi plusz pénzhez jusson általunk, fejenként 10 GEL-ért elvitt minket Tbiliszibe. Megvártuk még a kiscsapat maradék két tagját, egy amerikai párt (Courtney és Jerod), majd irány Tbiliszi!

Az út során, hacsak nem akartam, hogy non-stop halálfélelmem legyen az 50 km/órás táblánál 120-al száguldó autóban, inkább nem néztem előre, hanem Andival hátrafordulva inkább a többiekkel igyekeztünk beszédbe elegyedni. Megtudtuk például, hogy Courtney-ék San Francisco-ból jöttek, miután nevetségesnek mondható 200$-os retúrjegyet vettek az Ethiad-nál (ennyiért bárhova elrepülnének). Amúgy egy Amerikába érkező emigránsok menekültstátuszát elbíráló irodában ismerkedtek meg, s nagyjából egy éve vannak együtt.

Az idő nagy részében a láthatóan nagydumás Søren sztorizgatott a meglehetősen vicces kaukázusi élményeiről, így viszonylag fel sem tűnt, milyen gyorsan elrepült ez a másfél óra. Persze ehhez az is kellett, hogy a valószínűleg gyerekkorában Need for Speed-en és Forma-1-en nevelkedett sofőrünk padlógázzal nyomja végig az utat.

Visszaérve Tbiliszibe, szerencsére elég központi részen, a Metekhi-híd mellett tett ki minket a taxis. Mivel mindannyian éhesek voltunk már, megbeszéltük, hogy a Peti által agyondicsért, „nénis” étterembe (Racha) megyünk ebédelni. Jerodék még előtte elmentek becsekkolni a hosteljükbe, míg mi hárman elindultunk megkeresni a helyet.

Mit ne mondjak, nem könnyű megtalálni, legalább kétszer simán elmentünk mellette, mire észrevettük. A Larmontov és Dadiani sarkán, egy alapvetően jellegtelen pincelejáróról van szó, amelynél csak grúz nyelven van feltüntetve az étterem neve.

Lent egy régi pincehelyiségben berendezett kis kifőzdét találtunk, ahol idősebb nénikék főzték a finomabbnál finomabb helyi fogásokat. Az angol nyelvű kiírásokat helyből el lehetett felejteni, s azt sem volt túl könnyű eldönteni, mi micsoda, vagy mi mennyibe kerül. A választás leginkább tapasztalati úton ment, rámutattál egy szimpatikusnak tűnő kajára egy üveglap mögött, majd amikor frissen elkészült, kihozták neked.

Első körben egy hatalmas adag hacsapurit, hat kinkalit, egy tálnyi kissé bizarr kinézetű pkhali-t (őrölt dióval kevert fűszeres spenótkrém), illetve egy citromos aromájú, fahéjjal megszórt pudingot rendeltünk hárman. Mivel Sørennél gyakorlatilag nem volt grúz pénz, helyette is mi fizettünk, aminek a tényét nagyvonalúan elfelejtette. (Sebaj, megyünk mi még hozzá látogatóba Koppenhágába! :)

Az étel valóban telitalálat volt, finom és röhejesen olcsó. A fent említettekért mindössze 18 GEL-t fizettünk (Søren kólájával együtt) és hárman jóllaktunk belőle. Nem sokkal később befutottak az amerikaiak is, és ők is berendelték a maguk hacsapuri és pkhali adagját, majd egy-egy sör mellett beszélgettünk jóízűen. 
Az este közeledtével mindannyinknak valami dolga akadt, úgyhogy elérhetőséget cseréltünk, majd elköszöntünk egymástól.

Andival mindenekelőtt szállást kellett néznünk. Søren javasolt egy hostelt a Rustavelin, de túl lusták voltunk megkeresni pusztán név alapján azon a hosszú sugárúton, így inkább az útikönyvből néztünk egy másikat. A Kashveti-templomtől két saroknyira találtunk egy, a leírása alapján szimpatikus hostelt (Why Not? Tbilisi Legend Hostel), amely bár kívülről egy lerobbant, összeomlás előtti putri benyomását keltette, belülről kifejezetten hangulatosnak és barátságosnak tűnt. 

Ezzel együtt először megnéztük a szobákat, mielőtt kivettünk volna bármit is – 2/6/8/20 ágyas szobák rendre 25/23/20/18 GEL-be kerültek. Egy nyolcágyas teljesen megfelelt nekünk, úgyhogy ezzel a lendülettel fizettünk és be is csekkoltunk. A recepciós csajszi nagyon kedves volt, sok tippet mondott a holnapra tervezett Kazbegis kirándulással és a vidéki látnivalókkal kapcsolatban. Kiderült róla, hogy valójában nem is grúz, hanem ukrán (egészen pontosan beregszászi) és tudott néhány magyar szót is.

Miután fizettünk, lepakoltuk a cuccunkat, majd bementünk sétálni a városba. Szépen lassan beesteledett, úgyhogy Tbiliszi eddig általunk ismeretlen részeit éjszakai fényeknél járhattuk be. Különösen a Kote Abkhazi és Sioni utca környékén zsongott az éjszakai élet. 

Éttermek, kávézók, bárok egymást érték, ahogy néztük, többnyire már kifejezetten nyugati árszínvonalakat ütötték meg. A keskeny kis Bamibis Rigi és Rkinis Rigi utcácskákra koncentrálódott a leginkább turistákat célzó szórakozó negyed, mely már nem is tetszett nekünk különösebben. Helyette inkább átsétáltunk a gyönyörűen kivilágított Béke-hídon a Rike Parkba, s figyeltük, ahogy égi lámpásokat eregetnek a park túloldaláról, majd kabinos felvonóval felmentünk a nagyszerűen kivilágított Narikala-erődhöz. 

A pompás éjszakai panoráma méltó lezárás volt a mai eseménydús napnak, innen már egyesesen visszatértünk a hostelbe. 

7. nap – Kazbegi (2015. május 24.)

Mivel eddig Grúziából Tbiliszin kívül nem sok mindent láttunk, elérkezettnek láttuk az időt egy kis vidéki kiránduláshoz. Már csak két teljes nap állt a rendelkezésünkre, így jól meg kellett gondolnunk mit szeretnénk megnézni. A toplistánk élén vitathatatlanul Kazbegi állt, mely egy alig 2000 fős városka az észak-grúziai hegyvidékben. Itt a legfőbb látványosság a szomszédos hegyre épített monostor, mely mögött egy még hatalmasabb, több ezer méter magas hegység magasodik.

Annak még előző nap utána kérdeztünk, hogy Kazbegibe délelőtt 10 órától óránként indulnak marsrutkák a Didube (დიდუბე) metrómegálló mellett lévő buszpályaudvarról.

Így hát miután megreggeliztünk, elhagytuk a hostelt és kimetróztunk a buszállomásra. Nem is kellett nagyon keresni Kazbegire menő kisbuszt, gyakorlatilag ahogy kitettük a lábunkat a felújítás alatt lévő pályaudvarra, temérdek privát marsrutkasofőr rohant le minket, s egytől egyig ajánlgatni kezdték a maguk szolgáltatását. Az egyikük elég rámenősnek bizonyult, Kazbegit 15 GEL-ért hirdette nekünk, azonnali indulással, amire végül rábólintottunk.

A tempóra ezúttal sem lehetett panasz, sőt, sokszor mit meg nem adtam volna, ha 30-40 km/órával kevesebbel szeljük az utakat.

Ennek ellenére nemcsak Kazbegi, hanem az odáig vezető út is érdekesnek ígérkezett, ugyanis a Tbiliszitól egészen az oroszországi Vlagyikavkazig érő, híres Grúz Hadiúton (საქართველოს სამხედრო გზა) jöttünk végig. A Kaukázus magas hegyeit átszelő út történelmi jelentősége mellett elképesztő természeti látképeiről is nevezetes.

Az első megállóra a Tbiliszitől 66 km-re északra fekvő, festői Ananuri (ანანური) erődnél került sor, ahol kiszállhattunk 20 perc erejéig körbejárni a masszív, 13. századi építményt. 

Mindenképpen megérte itt megállni, egészen megkapó látványt nyújt az Aragvi-folyó partján magasodó erőd. A Lonely Planettel utazók számára egyből ismerős lehet a hely, mivel a könyv 2012-es kiadásának borítóján is ez a vár szerepel. 

Folytatva az utunkat a Grúz Hadiúton rendkívül változatos tájakon autóztunk keresztül – érintetlen, zöld erdőségeken, több száz birkával teli völgyeken, majd a magasság emelkedésével egyre kopárabb és téliesebb hegyi vidék fogadott minket. 

Az út Jvari Pass-hoz érve éri el legmagasabb pontját (2379 m), ahol egy rettentően ronda, szocreál díszítésű kilátóból lehet megszemlélni a környező hegyvonulatokat. Sajnos a köd és az enyhén szitáló eső miatt nem lehetett sok mindent látni, de a látvány így is magáért beszélt.  

 

Délután kettő körül érkeztünk meg az 1740 méter magasságban fekvő, kis hegyi városkába, Kazbegibe (ყაზბეგი). A kevesebb, mint kétezer lelket számláló település napjainkban hivatalosan Stepantsminda (სტეფანწმინდა) néven fut, mivel 2006-ban lecserélték a szovjet idők alatt kapott Kazbegi nevet. 

A sofőrünk először egy velünk utazó oroszt párt vitte el az előre foglalt szállásukra, majd – jobb ötletünk nem lévén – kértük, hogy ahhoz a vendégházhoz vigyen minket, amit még Søren javasolt.

Már kívülről is elég riasztónak hatott a hely, s meglátva csakis azért nem fordultunk azonnal sarkon, mivel az eddigi út során már többször bizonyosodtuk meg arról, hogy az első, rossz benyomás nem mindig feltétlenül megalapozott. A rettentően lepukkant vityilló erkélyén álltak a háziak, akik mosolyogva beinvitáltak, s bár egy kukkot nem értettünk a mondandójukból, nem is volt rá nagy szükség, egyből hátravittek megmutatni a „lyukat”, akarom mondani a szobát. A hátsó udvarról megközelíthető, ablaktalan pinceszoba volt berendezve a vendégek részére – ergo teleszórva ágyakkal. Extra szolgáltatásként a szoba mellett lévő helyiségből egy közepesen mocskos pottyantós vécé figyelt, de az összképen már ez sem tudott volna sokat rontani – menjünk innen, de minél előbb! Mindezért ráadásul fejenként 30 GEL-t kellett volna fizetni (még mit nem!), úgyhogy Andival kedvesen mosolyogva, de kezdtünk kihátrálni a helyről. A háziak arcáról lefagyott a mosoly, s random angol szavakkal teletűzdelt orosz nyelvű kampányba kezdtek, hogy maradásra bírjanak, mind hiába, minket már igáslovakkal sem lehetett volna visszatartani.

Ahogy a kocsival bekanyarodtunk ebben a kis utcába, emlékeztem, hogy egy olyan vendégház kiírását is láttam, mely a Lonley Planetben és a tbiliszi hostelünkben is ajánlva volt, így bepróbálkoztunk azzal. Mindössze 100 métert kellett odébb sétálnunk az első hallásra kissé bizarr és félreérthető hangzású Nazi Chkareuli vendégházba, mely angolra fordítva „náci vendégházat” jelent. Kívülről ítélve itt is egy átalakított család házzal volt dolgunk, de senkit sem találtunk az udvaron, úgyhogy bekopogtunk az ajtón. Egy pöttöm, kopasz, idős bácsika nyitott ajtót, s meglehetősen morcos ábrázattal kérdezte, hogy mit akarunk. Angolul csak a legfontosabb szavakat ismerte, s általában egyesével tőmondatban használta őket. Ő is körbemutatta a szobákat – az egyik 16 ágyasban mindössze egy ázsiai fiú lakott, de voltak privátszobák is ugyanazért az árért (35 GEL/fő/éj vacsorával és reggelivel), így mi végül az utóbbit választottuk.

Míg mi lepakoltuk a cuccunkat, s összekészültünk egy kis délutáni hegymászáshoz fel a monostorhoz, a bácsi visszaült az előszobában lévő foteljába nézni az aktuális TV-műsort. Amikor eljöttünk, az ujját felemelve, tömören ennyit mondott:

„Dinner! 7 o’clock!” – de mindezt olyan szigorúan, mint ahogy a seregben adják ki a kadétoknak a parancsot. Andival rögtön tudtunk, hogy nincs itt kecmec, a 7 óra, az 7 óra! Vissza kell érni időben vacsorára, különben a bácsi keresztben lenyel mindkettőnket.

Viszonylag későn, délután fél körül indultunk útnak, ráadásul erősen lógott az eső lába. Mivel az időjárás-jelentés konstans esőt mondott erre a térségre másfél hétre előre, gondoltuk, inkább felmászunk ma a templomhoz, hátha holnapra még rosszabbra fordul az idő.

A szállásunkat elhagyva, nem kellett sokat gondolkozni a helyes irányon – balra fordultunk az első utcánál, s onnantól kezdve pedig egyenesen fel a hegyre! 

Az első 300 méteren a hegyi lankákon legelésző tehenek elkerítésére szolgáló szöges dróton kellett átmásznunk, majd egy meredek erdei ösvényen kellett felkapaszkodnunk. 

A kezdeti lendület viszont hamar elfogyott, kezdett érződni rajtunk, hogy a hosteles reggeli óta nem ettünk semmit, eléggé erőtlennek éreztük magunkat. Egy idő után inkább a hosszabb, viszont lankásabb, szerpentines földúton folytattuk az utunkat, ahol az autók is haladtak. Amikor az út háromnegyedénél – a hűvös hegyi szél mellé – még az eső is elkezdett esni, már kezdtünk igazán nyűgösek lenni.

A végére már minden lépés megerőltetőnek tűnt, ezért kisebb megváltásnak éreztük, amikor az egyik utolsó meredek, havas, sáros emelkedőt megmászva a szemünk elé tárult a zöld, lankás dombon magasodó Tsminda Sameba templom (წმინდა სამება) lenyűgöző látképe. 

Az 2170 méter magasságban épült, 14. századi templomot Gergeti Szentháromság-templomként is szokták emlegetni, mely mögött az 5047 méter magas, hóval borított Kazbek-hegy (ყაზბეგის მყინვარწვერი) tornyosul. Bár a hegyóriás csúcsa felhőbe burkolózott, a templom és a hegy együttes látványa így is elfeledtette az elmúlt másfél óra szenvedéseit. 

Szerencsére pár perccel később alább hagyott az eső, így tudtunk néhány jó képet készíteni mielőtt felmentünk volna a templomhoz. Fentről aztán valóban lélegzetelállító kilátás nyílt a völgyre – a lent elterülő városka házai olyan miniatűrnek tűntek, mintha csak repülőgépből néztük volna őket.

 

Sajnos nem tudtunk sokáig a látványban gyönyörködni, az eső hamar visszatért, sőt masszív felhőszakadássá erősödött. Többedmagunkkal behúzódtunk egy fedett kis kápolnás részbe, ahol egy amerikai hölgy éppen hangosan nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy a templomba nem léphetnek be nők csak szoknyában. Ez a szabály a legtöbb grúz templomra igaz, s szinte mindenhol – így itt is – adnak külön leplet, amit a nők maguk köré tudnak csavarni. Én nem láttam ebben semmilyen negatív diszkriminációt, de a hölgy felháborodásán ez mit sem változtatott.

Mivel 10-15 perc elteltével sem látszott enyhülni az eső, átrohantunk a templomi részbe, ahol csodák csodájára kellemes meleg fogadott minket.

Nahát, kályhával fűtenek egy templomban! Ennél kellemesebb meglepetés nem is érhetett volna minket. Körbeálltuk nagy boldogan, s ahogy száradtuk és átmelegedtünk, úgy tért vissza belénk az élet.

Legszívesebben ki sem léptünk volna többet az előfűtött templomból, de ha arra gondoltunk, hogy „Dinner! 7 o’clock!”, tudtuk, nem maradhatunk itt tovább, különben nem érünk vissza vacsorára.

Ha egészen őszinték akartunk volna lenni önmagunkhoz, legszívesebben levitettük volna magunkat egy autóval, így amikor a templom előtt parkoló marsrutkákból kiszóltak nekünk, hogy 20 GEL-ért levisznek mindkettőnket, nem gondolkoztunk sokat. A ravasz sofőr pedig szintén jól járt, ugyanis a teli autójába eladott még két extra helyet – erre akkor jöttünk rá, amikor a társaság tagjai visszatértek, akiket idefele hozott fel. Mindegy, benyomorogtunk így is, de vicces volt.

Így hát, kényelmesen visszazötykölődtünk Stepantsminda buszmegállójába, vettünk egy útmenti büfében egy-egy üveg Kazbegi sört, majd visszasétáltunk a szállásra.

A bácsi már nagyban sürgött-forgott a konyhában, de még így is volt bőven annyi időnk, hogy mindketten gyorsan lefürödjünk.

Hét órakor aztán ismét hangzott a vacsorára invitáló „DINNER!” felhívás. Úgyhogy kibattyogtunk a konyhába, ahol már terített asztal várt minket. Pár perccel később az ázsiai srác is befutott, úgyhogy nekiláthattunk a rendkívül guszta, kétfogásos lakomának. Rendkívül ízletes tojáslevessel kezdtünk, melyet tejszínes, krumplis szaftos főtt csirke és finom gombatál követett – az ízek tökéletes harmóniáját alkotva.

A kiváló ételek mellé pedig nagyszerű asztaltársaságot is kaptunk – az ázsiai srác (홍영석) személyében. Egészen hihetetlen, de ő is Dél-Koreából jött, így az út során másodszor is elkápráztathattunk valakit a koreai tudásunkkal. Egy roppant szimpatikus, érdeklődő, nyitott, 29 éves fiatalembernek ismertük meg, aki néhány hónappal ezelőtt gondolt egy merészet, felmondott a munkahelyén, és úgy vágott neki egy közel egyéves világkörüli útnak, hogy egészen addig egyszer sem járt külföldön. Korea-Kína-Mongólia-India-Pakisztán-Irán-Örményország-Gúzia – eddig ezeket az országokat sikerült bejárnia.

Érdekes egy figura, nagyon élveztük a társaságát, fel sem tűnt, hogy közel éjfélig maradtunk ott vele beszélgetni. Közben hármasban elkortyolgattuk a Kazbegi söröket, elcsócsáltuk hozzá a Jerevánban vásárolt, szárított csirke- és marhahúsfalatkákat (népszerű örmény sörkorcsolya).

Kellemes hangulatban telt tehát az este, viszont amint bedőltünk az ágyba, a fáradtságtól elalélva, szinte perceken belül elaludtunk.    

8. nap – Mtskheta és Tbiliszi (2015. május 25.)

Rég aludtam ilyet kellemeset, mint ebben a masszív, tömörfából készült ágyban, melyhez arasznyi vastag, kifejezetten nehéz paplan tartozott.  Mire fél 9 körül felébredtem, Andi szokásához híven már rég felkelt, a bácsi pedig a konyhában sürgött-forgott, s készítette a reggelit.

Kilenc óra előtt öt perccel aztán beordított nekünk – „BREAKFAST!” – úgyhogy abbahagyva a pakolást, eldobva csapot-papot mentünk a konyhába, ahol immár öt teríték figyelt az asztalon.  

Ezt elsőre nem tudtuk mire vélni, aztán a bácsi a maga sajátságos módján elmagyarázta, hogy éjjel 2 körül beesett két orosz vendég, akiket – mivel a két nagyszoba már foglalt volt – lent az alsó szinten kellett elszállásolnia. Miután befutott a két új jövevény is, nekiláttunk a reggelinek, mely hasonlóan a tegnapi vacsorához, istenire sikerült. Felturbózott rántotta mellé zöldségsalátát, kompótot, lekvárt, kecskesajtot, friss kenyeret és kávét, teát kaptunk.

Ezúttal a bácsi is ott maradt a körünkben az étkezés idejére, kihasználva az alkalmat, hogy az oroszokkal végre könnyen tud társalogni, s nem kell az angollal szenvedni. A beszédüket hallgatva összemosolyogtunk a koreai társunkkal, hogy a helységneveket leszámítva egy kukkot sem értünk belőle. Andi kifejezetten menőnek számított, mivel legalább a számokat hellyel-közzel megértette. 

A két novoszibirszki orosz férfi érdekes jelenségnek számított – az egyikük rövid hajú, kerek fejű, mosolygós, jókedélyű fiatalember volt, míg a testvére már reggelihez is élére vasalt ingben és elegáns fekete bőrcipőben érkezett, melyhez a hátrazselézett haj, divatosan nyírt szakáll és a drága karóra csak hab volt a tortán. Nem kifejezetten az a hegymászó öltözék, előbb néztem volna ki belőle, hogy a reggelit követően egy nagyvállalati értekezletre igyekszik, mintsem felkapaszkodni a meredek hegyoldalban lévő monostorhoz. Pedig – mint kiderült – a mai napra az utóbbit tervezték, persze mindezt kényelmesen, kocsival. Becsületükre legyen mondva, azonnal felajánlották mindhármunknak, hogy felvisznek minket a hegyre. A koreai srác azonnal be is jelentkezett náluk, mint potyautas, de minket is alaposan elgondolkodtatott az ajánlat, mivel a tegnapihoz képes összehasonlíthatatlanul szebb, naposabb volt a mai idő, ám egy esetleges újabb hegyi kiruccanással kérdésessé vált volna, hogy el tudunk-e még ma jutni Mtskheta-ba. Végül némi töprengést követően mégsem éltünk a kínálkozó lehetőséggel, úgyhogy a reggelit követően összepakoltunk és elköszöntünk a többiektől. Búcsúzásul a koreai sráccal és a bácsival összeálltunk egy kép erejéig, melynek ötletét még utóbbi is mosolyogva fogadta.

Teljesen furcsa volt a Kazbegi körüli hegyeket ilyen szép, napos időben látni, teljesen más arcát mutatta a vidék, mint tegnap, úgyhogy nagyjából tízméterenként megálltunk fotózni. 

Útban a városka központjába, lelassított mellettünk egy fehér színű Honda, s kiszólt nekünk a sofőrje tömör angolsággal: „Tbilisi, Ten lari?” – Egymásra néztünk Andival, 10 GEL nagyon jó ár egy Tbiliszibe menő fuvarért, s még olcsóbb is, mint idefelé jövet, úgyhogy rövid hezitálás után megkockáztattuk a dolgot és beültünk hátulra. Annyit még elmotyogott angolul a sofőr, hogy még két turistát felvesz az egyik vendégháznál, majd utána irány Tbiliszi. A vendégháznál azonban nem találta az előre beígért utasokat, így visszakanyarodott a városközpontba újabb turisták után nézni. A jó idő hatására azonban az emberek inkább jöttek, mintsem mentek innen, így még jó 40 percig keringtünk a település utcáin mire többszöri halogatás és nyugtatás („Még 10 perc! Még 5 perc!”) megelégeltem az időhúzást és kijelentettem, hogy ha most azonnal nem indul el, mi is kiszállunk. Látszott, hogy sofőrünk is percről percre frusztráltabb, de már én is elértem azt a pontot, amikor már elfogyott minden türelmem és jóindulatom. Épp ekkor jött szembe velünk egy másik ázsiai fiú, akit gyorsan megkérdeztem, hogy Tbiliszibe akar-e menni. Bólintott, így eggyel többen lettünk, de a sofőr ezzel sem elégedett meg, még tovább akarta húzni az időt, de ekkor már ő is érezte, nem lehet tovább feszíteni a húrt, s dühösen becsapta maga után az ajtót és elindultuk a főváros felé.

Ha volt eddig kétségem afelől, hogy a korábbi grúz sofőröknél senki sem vezet őrültebben, most viharos gyorsasággal dőlt volna meg ez a tézis. A jobbkormányos, elegáns, bőrüléses (vélhetően Japánból importált) Honda még a félelmetes hegyi szerpentineken is minimum a megengedett legnagyobb sebesség másfél-kétszeresével ment, de volt olyan útszakasz, ahol 50-es táblánál 140-el hasítottunk. Ha mindez nem nyugtalanított volna már minket eléggé, az egyik kanyarban kisodródott és orrával a földbe fúródott kamion látványa megtette a magáét.

A japán srácot sem ez, sem a lenyűgöző kilátás nem izgatta túlságosan, egész végig csak zenét hallgatva meredt maga elé és nem szólt egy árva kukkot sem. Külön kérésünkre megálltunk ismét a félkörív alakú kilátónál Jvari Pass mellett készíteni néhány képet – de a japán fiú még körülnézni sem szállt ki. 

Az út közepe táján aztán végül olyat láthattunk, melyre még ő is felkapta a fejét – hirtelen egy kanyart követően egy úton vonuló, több száz birkából álló csorda kellős közepén találtuk magunkat, míg körülöttünk ameddig a szem ellát, végeláthatatlan birkatenger hömpölygött, egy-egy kecskével karöltve. A jámbor állatkákat nem különösebben zavarta a szembeforgalom, a KRESZ tökéletes figyelmen kívül hagyásával vonultak a serényen kolompoló hajtók után. 
Az egyik nagydarab juhászkutya igencsak nehezményezte az izgága sofőrünk folyamatos dudálgatását, s szemrehányó, hangos ugatást követően dühösen bebámult a kocsiablakon. 4-5 percbe biztosan telt, míg a birkasereg nagy része elvonult mellettünk, így a sofőr újból beletaposhatott a gázba. 

Útközben beszéltünk Andival, hogy mivel a főút eleve Mtskheta mellett halad el, lehet, több értelme lenne odafele kitetetni magunkat ott, ahelyett, hogy elbumlizunk Tbiliszibe, majd visszabuszozunk Mtskhetába. Az autópálya-lehajtó előtt nem sokkal jeleztük a sofőrnek, hogy változott a terv és már inkább Mtskhetában kiszállnánk, aki kérdés nélkül beiktatta a kért kitérőt.

Miután kiszálltunk, rögtön megkörnyékeztek a helyi taxisok, akik jól megszokott nyomulós módon ajánlgatták a szemben lévő hegyen magasodó Jvari-templomhoz menő fuvarokat.  

Először azonban mindenképpen magát Mtskhetát szerettük volna felfedezni. A városka i.e. 3. századtól i.sz. 5. századig Grúzia fővárosaként funkcionált, mígnem Gorgasali király végleg Tbiliszibe költöztette az ország központját. A grúzok számára mind a mai napig különleges spirituális jelentőséggel bír a hely, mivel először itt, i.sz. 327-ben terjedt el a kereszténység. A városnézést az 1130-as években épült Szamtavro-templomnál kezdtük, mely Mtskheta földesurainak volt egykoron a palotatemploma. Jelenleg egy apácazárda részeként üzemel. 

Innen a régi óváros felé vettük az irányt, amelyet a település legfontosabb látnivalója, az impozáns Szvetichoveli-székesegyház magasodik, amely vitathatatlanul a grúz ortodox egyház központja és egyben az ország második legnagyobb egyházi épülete a nemrég elkészült tbiliszi Szameba után. 

Ez a grandiózus katedrális a grúz templomi építészet fénykorából, a 11. századból származik, s a legenda szerint azon a helyen áll, ahol egykor Krisztus köntösét eltemették. A 18. század vége felé masszív védőfalat húztak a székesegyház köré, kissé erődszerű jelleget kölcsönözve a helynek. Miután megnéztük és körbejártuk a templomot, a környező kis óvárosias hangulatú utcácskákban sétálgattunk, mely tele volt szuvenírárusokkal. Közben belefutottunk egy idős magyar házaspárba, akik magyar szót hallva kedvesen odaköszöntek nekünk. 

Itt is próbálkoztak nálunk a taxisok, de ezúttal már nekünk is kapóra jött a fuvar, így az egyik szimpatikusabb sofőrrel 15 GEL-ért felvitettük magunkat a folyó túlpartján magasodó hegyre épült Dvari-monostorhoz (ჯვრის მონასტერი). 

Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított templom gyönyörűen szép, festői környezetben fekszik, ahonnan lebilincselő kilátás nyílik a Mtkvari és Aragvi folyók találkozásánál elterülő Mtskheta városára. 

 

Nem sokkal utánunk ért fel a templomhoz egy vélhetően ballagásra készülődő középiskolai diáksereg, akik mindannyian fehér színű, ám tollal és filccel összefirkált, kidekorált emlékinget viseltek.

Miután körbefotóztuk a templom és a környékét, visszamentünk a taxihoz, mely elvileg visszavitt volna innen Mtskhetába. Ehelyett leegyeztettük a taxissal, mennyiért vinne el minket inkább Tbiliszibe, s mivel ez mindössze +7 GEL-t jelentett volna, örömmel elfogadtuk az ajánlatot.   

Ezzel a húzással ismét egy jó adag pénzt és időt spóroltunk, s alig 20 perccel később meg is érkeztünk a fővárosba. A Didibe metrómegálló mellett tett ki minket a taxis, ahol beültünk egy kis útszéli büfébe enni egy hacsapurit, majd bemetróztunk a Szabadság térig.

Bebiztosítandó a helyünket az este induló reptéri shuttlebuszra, megkerestük a tér csücskénél lévő kis Warsawa bárt, ahol a busztársaság szórólapja szerint lehet előre jegyet váltani a buszra. Mint kiderült, jegyvételre mégsincs jelenleg lehetőség, de megnyugtattak minket, hogy mindenkit elvisznek, aki adott időben megjelenik, ha kell, több buszt állítanak szolgálatba. Innentől már csak egy dologra kellett figyelnünk, éjjel háromnegyed 10-re mindenképpen visszaérjünk ide.

Mostanra már csak hely maradt Tbilisziben, amit még meg szerettünk volna nézni – a hangulatos Mtatsminda Parkot, ahová sikló vezet fel, valamint a magasztos Tsminda Sameba-székesegyházat (თბილისის წმინდა სამების საკათედრო ტაძარი), melyet grúz ortodox egyház legjelentősebb katedrálisaként tartanak számon.

A nézelődést az utóbbinál kezdtük. Kimentünk a Baratashvili út menti forgalmas busz- és marsrutkamegállókhoz, megvártuk a #46 számú járatot, ami átvitt minket a túlparton lévő Avlabari térig, ahonnan 10 percnyi sétára található a hatalmas templom. 

Közelebb érve láthattuk igazán a grandiózus méreteit, mely méltán számít a világ harmadik legmagasabb keleti-ortodox katedrálisának. A „grúz nemzeti és spirituális megújulás” szimbólumának szánt templom korát tekintve igencsak fiatal, építését csak 2004-ben fejezték be. A körülötte kialakított teret azonban még a mai napig alakítják, díszítik – például a templomhoz vezető, keresztes kőoszlopokat akkor ott előttünk faragták. 

Körbefotóztuk kívülről-belülről a templomot, felvettük videóra Ádámnak a harangjátékot, majd elindultunk visszafelé.

Kissé körülményesen, de visszajutottunk a Szabadság téri metrómegállóig, ahonnan elgyalogoltunk az onnan kb. 700 méterre található siklóállomáshoz.  

A Mtatsminda-hegyre felkapszkodó siklót pontosan 110 éve (1905. március 27-én) adták át, mely az akkor még kopár hegytetőre szállította az utasokat. A város fölé magasodó Mtatsminda-hegyet azóta népszerű parkká és közösségi térré alakították, s az oda közlekedő sikló is többször modernizálásra került. Legutolsó felújításra 2012-ben került sor, amikor a teljesen átépített vasúti pályán kívül, új, modern vonatokat kapott a sikló. 

A Chonkadze utcáról nyíló, eredeti stílusában rekonstruált alsó állomásépületnél lehet jegyet váltani – egy retúrjegy 4 GEL-be kerül. Sajnos a siklóra nem érvényes a Metromoney kártya, sőt további 2 GEL-ért ki kell váltani a saját „siklókártyát” is. A vonatok nagyjából 20 percenként indulnak, mely bőven elegendő idő ahhoz, hogy zsúfolódásig megteljenek a kocsik, különösen a mienk, ahova kétségtelenül a legtöbben préselődtek be.

Az út nem tart 5 percnél tovább, viszont fentről bámulatosan szép kilátás nyílik a városra. A siklós felső állomása ezenfelül egybe van építve egy luxusétteremmel és konferenciaközponttal, ahol jöttek-mentek az öltönyös üzletemberek, akik ide hozzák fel a partnereiket tárgyalni, hogy nyélbe üssék a bizniszt. 

Tettünk egy sétát a rendkívül hangulatos Mtatsminda Parkban, ahol ingyen wifi mellett még andalító zene is járt a látogatóknak.

Este fél nyolc felé Andin kezdtem a visszafogott aggodalom első jeleit felfedezni („Nehogy lekéssük a buszt! Nincs már sok időnk!”), bár még temérdek idő állt rendelkezésünkre, elindultunk visszafelé. A vacsorát sem akartuk kihagyni, úgyhogy az útikönyvből kinéztünk egy közelben lévő, olcsónak tűnő éttermet. A Lonely Planet azonban a félreérthető térképleírásaival ismét megtréfált minket, s egy felsőkategóriás, luxusétteremhez kalauzolt minket, amit látva úgy felment bennünk a pumpa, hogy az első vállalható helyre beülünk, ami szembejött.

Ettünk krumplis, gombás és húsos kinkalit, egy-egy adag, kissé száraz barbeque csirkét, majd elsétáltunk az egyik környező élelmiszerboltba venni az útra vizet és Andinak „egészségügyi” étcsokit.

A Georgian Bus shuttlejáratai Szabadság-tér mögötti kis Puskin-térről indultak, s mivel néhány kisbusz már bent állt amikor odaértünk, megkérdeztük az ott gyülekezőktől, melyik van kijelölve a budapesti járathoz. Találkoztunk itt két másik magyarral, Tamással és Csongorral, akik egy hosszú hétvégére jöttek Grúziába.

A kisbusz negyedórás késéssel, 22.15-kor indult el Kutaiszi felé. Bár Andival mindketten rettentően fáradtak voltunk, az út legnagyobb részében Tamásékkal beszélgettünk, akik rendkívül érdekes embernek mutatkoztak. Tamás egy multinacionális cégnél dolgozik, míg az unokatestvére, Csongor történelem-földrajz tanár egy pesti iskolában. Tök jó sztorikat meséltek, s annak ellenére élveztük a társaságukat, hogy konkrétan leragadt a szemünk az álmosságtól.

9. nap – Érkezés haza (2015. május 26.)

Hajnali negyed 4-re értünk a Kutaiszi reptérre. A kisbuszban világító kék LED-fény nem tett túl jót a fáradt szememnek – úgy bevörösödött, hogy alig láttam ki rajta. Az érkezést követően csöpögtettem a szemembe, majd beálltunk a check-in pulthoz kígyózó sorba. Arra nem sikerült rájöttünk, miért kell külön becsekkolnunk, ha már előzetesen interneten már ezt megtettük, de senki sem igyekezett ott erre magyarázatot adni.    

A gépünk hajnali negyed 6-kor indult, s az időeltolódás miatt, helyi idő szerint negyed 7-re értünk Budapestre.

Élve a korai érkezés és a „home office” adta lehetőséggel, valamint spórolandó a szabival, egyikünk sem vette ki a mai napot, úgyhogy visszaérve a zuglói lakásba, egy gyors zuhanyt követően beizzítottuk a laptopjainkat, s nekiláttunk a munkának…

Utólag visszagondolva szinte minden valószínűtlenül tökéletesen alakult ezen az úton, különösen, ha belegondolunk, hogy mindenféle előzetes tervezés és utánajárás nélkül vágtunk bele ebbe a kaukázusi kalandba. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szintű spontaneitásra is képes vagyok, s azt főleg nem, hogy ennyire fogom élvezni. Egy pillanatig nem frusztrált, hogy nem tudom előre, aznap melyik hostelben, melyik városban, vagy melyik országban fogjuk tölteni az éjszakát, hanem teljes mértékig a megérzéseinkre és az út során kapott impulzusokra hagyatkozva alakítottuk a programot.

Grúzia és Örményország rendkívül kellemes csalódásnak bizonyult, mivel mindkét ország tartogatott olyan nem várt meglepetéseket, ami plusz ízt adott az egész útnak. A rendkívül finom és olcsó helyi ételkülönlegességek mellett a lenyűgöző kaukázusi hegyvidék és az ezer évesnél is régebbi hegyi monostorok hangulata fogott meg minket igazán és akkor még nem is szóltunk azokról az élményekről, amelyet a zsúfolásig tömött marsrutkán zötykölődés, a szélben-esőben hegyet mászás, az őrülten vezető sofőrökkel autózás nyújtott. Táncoltunk az esőben a jereváni főtéren a zenélő szökőkút dallamaira, tortáztunk komplett idegenekkel egy buszút során, a saját szemünkkel láttuk a Khor Virap monostor mögött magasodó Ararat-hegyet, Tbilisziben felmásztunk a Narikala-erőd tetejére, és lenyomtuk a klasszikusnak mondható, 11 órás Tbiliszi-Jereván vonatutat.

Bár továbbra sem tudom, hogy hivatalosan Grúzia és Örményország Európához vagy Ázsiához tartozik-e – de tulajdonképpen lényegtelen is a kérdés. Ez a két kis lesajnált, posztszovjet ország a világ bármely tájáról érkező turistát el tudja varázsolni – legyen az svájci, koreai, amerikai, dán vagy magyar. Aki még nem járt itt, kár lenne kihagynia…