Prága

Előzmények

Mindig különleges érzés fog el, ha hosszú idő után újra ellátogatok egy olyan helyre, ahol már korábban jártam és kellemes emlékek főznek hozzá. Izgalmas látni, mi minden változott az eltelt idő alatt, de a dolgok változatlansága, állandósága talán még érdekesebb. Az ismerős helyeket járva, lépten-nyomon elönt a nosztalgia, s felidéződnek a legemlékezetesebb élmények. Az egész olyan, mint egy időutazás!

Prága ilyen tekintetben kivételes helynek számít az én esetemben, mivel itt jártam a legtöbbször a külföldi városok közül – összesen négyszer.

Először 2006-ban, szüleimmel, egy buszos körutazás keretében látogattam el a cseh fővárosba, de mindössze fél napot töltöttünk el itt, mielőtt továbbindultunk volna Németországba.

Bő egy évvel később, 2007 szeptemberében már saját szervezésben, Eszterrel és Daniékkal utaztunk Prágába. Négy nap alatt töviről-hegyire bejártuk a várost, így végre hiányérzet nélkül utazhattam haza erről a nagyszerű helyről.

A következő alkalomra még két évet kellett várni, de ez mindössze egy rövid tartózkodást hozott magával, amikor Amszterdamba menet kocsival megálltunk itt egy éjszakára és egy kiadós alvás helyett inkább belevetettük magunkat a város alternatív szórakozóhelyeinek világába.

2015-ös év azonban két új indokot hozott, amiért immáron negyedszer is el akartam látogatni Prágába – az egyik legjobb barátom, Dezső, itt él a családjával, illetve idén tavasszal a cseh főváros ad otthont az „A” csoportos jégkorong-világbajnokságnak!

Dezső már a kezdetekkor is jelezte, hogy bármikor szívesen látnak minket, úgyhogy mindössze a meccsek belépőjegyeit és a vonatjegyet kellett intéznünk, s már indulhattunk is!

1. nap – Indulás (2015. május 8.)

Mivel idén a prágai kiránduláson kívül még Grúziába és Dél-Koreába is el szerettünk volna utazni, a szabikat tekintve igencsak szűknek bizonyultak a lehetőségek, így – csakúgy, mint Krakkó esetében – Prágára is csak egy pénteki napot vettünk ki.

Ugyanakkor maximálisan kihasználandó a rendelkezésre álló időt, a lehető legkorábbi vonatot néztük ki, mely hajnali 5.25-kor indult a Keletiből.

Ez akárhogy is nézzük, csakis fájdalmas korai kelést jelenthetett a számunkra, úgyhogy igyekeztünk előző este mindent összekészíteni (hátizsákot, szendvicseket, reggelit), hogy reggel azonnal indulhassunk.

4.35-kor keltünk, s mindennel együtt alig 20 percre volt szükségünk a készülődéshez. Kiérve a buszmegállóba azonnal felpattantunk egy #112 buszra, amivel 5.10-re ki is értünk a Keletibe. 

A vonatunk már bent állt, úgyhogy megkerestünk a kocsinkat (256) és a helyünket. (Bár nem lett volna kötelező helyjegyet váltani erre a vonatra, némi kényelemért cserébe inkább bevállaltuk ezt a plusz költséget.) Szép, felújított fülkét kaptunk, csak azt sajnáltam, hogy a közvetlenül utánunk érkező fülketársak miatt nem volt alkalmunk kényelmesen elnyúlva aludni. Két 25-30 év körüli srác ült be mellénk, méghozzá egy hatalmas, titokzatos, hosszúkás hűtődobozzal, mellyel – a beszélgetéseik alapján – Drezdába igyekeztek. 

A Dunakeszi-Göd-Vác vonalon haladva, alig 2 és fél óra alatt Pozsonyba értünk, mely alatt egy hatalmasat szundítottam. Rengeteg felszálló ember, zsúfolt folyosó, tülekedés, idegeskedés a köbön – „Huhh, de jó, hogy helyjegyünk van!” – gondoltam magamban, majd visszadőltem aludni. Ekkor azonban benyitottak hozzánk is, s egy fiatal szlovák a jegyét lóbálva, meglehetősen türelmetlenül elkezdett nekünk valamit magyarázni. Mire kitöröltem a szememből az álmosságot, majd két ásítás között előtúrtam a jegyünket, már legalább másfél perce nyomta nekem szlovákul a panaszáradatot. Megmutattam neki a helyjegyünket, majd angolul hozzátettem, hogy igen, ez a 256-os kocsi, és lám, ide is az van írva. A lány hitetlenkedve nézte a saját jegyét, majd megpróbált meggyőzni arról, hogy mi ülünk rossz kocsiban. Erre a két magyar srác is elővette a jegyét, az övéken is „256” szerepelt („Megnyugvás, ezek szerint csak nem vagyunk mindannyian olyan bénák, hogy rossz kocsiba szálljunk!”). A kialakuló vita rendezése végül az éppen ekkor érkező szlovákul és magyarul is beszélő kalauzhölgyre maradt, aki sajátos módon kezdte az igazságtétel:

-          „Nyugodjanak meg, mindenkinek igaza van!” – kezdte a mondandóját. – „Az történt, hogy a magyar kollégák elfelejtették kicserélni a számozást, így Pesten még a régi vagonszám szerepelt az ajtón, majd ezt a szlovákok korrigálták később, ebből jött a kavarodás.”

Az abszurd helyzeten végül mindenki csak derült egyet, s leszámítva a tényt, hogy valóban rossz helyen ültünk és szedhettük a sátorfánkat, még jót is szórakoztunk rajta. Megkerestük a tényleges 256-os kocsiban a helyünket, kipateroltunk egy idős szlovák házaspárt (hiába, egy tömött vonaton farkastörvények uralkodnak!), akik meg a mi helyünket „bitorolták”, s folytattuk az utat.

Az út hátralevő része viszonylag eseménytelenül telt – az egyhangúságot csak az törte meg, amikor az egyik magyar srác, nyitott sörös dobozzal a kezében elaludt, kiesett a kezéből, mely eláztatva és átható sörszaggal borítva be a teljes fülkét. A fiú becsületére legyen mondva igyekezett feltisztítani maga után a kiömlött italt a vécéből hozott törlőkendőkkel, miközben viccesen megjegyezte a társának, hogy „rég voltam ilyen neveletlen”.

Mindeközben átértünk Csehországba, melyre csak abból jöttünk rá, hogy innentől minden egyes hátralevő megállót bemondtak három nyelven. Lehet, hogy a fáradtság tette, de Andival remekül szórakoztunk, amikor csehül bemondták, hogy „Hlavní nádrázi”, azaz központi pályaudvar, mely teljesen úgy hangzott, mintha „náddrazsét” emlegettek volna. Tudom, béna poén, de nekünk tetszett!

Fél 1 körül érkeztünk meg Prágába. Dezsővel korábban még azt beszéltük meg, hogy a kijáratnál lévő parkolóban fogunk találkozni, de csak itt, a helyszínen realizálódott bennünk, hogy a pályaudvar hatalmas, ráadásul teljesen egybe van integrálva egy bevásárlóközponttal, melyben kóvályogva enyhén szólva nem tűnt egyértelműnek, melyik kijáratot is kéne választanunk. Telefonos segítséget kérve felhívtuk Dezsőt, és egy könnyen megtalálható referenciaponthoz, egy Hervis bolthoz egyeztettük le a találkozót. Amikor odaértünk a megbeszélt helyre, Dezső felesége, Judit már várt minket, majd együtt kisiettünk a parkolóba. Gyorsan behuppantunk a kocsiba, s mentünk is a városon keresztül haza hozzájuk.

Dezső széles mosollyal fogadott minket. Jó volt újra látni, különösen mivel –mióta kiköltöztek Prágába – évente 1-2 alkalomnál többször nem látjuk egymást. Ezúttal azonban nem csak kettejükkel, hanem immár kiscsaládjuk legfiatalabb tagjával, az egyéves tündéri kislányukkal, Emivel is találkozhatunk, aki hátsó gyerekülésben utazott.

Prága dél-nyugati szélén, egy szép, rendezett lakóövezetben laknak, ahol többnyire újépítésű társasházak sorakoznak. Kocsival érkezve meglehetősen messzinek tűnt a hely, de a kiváló villamos-összeköttetésnek köszönhetően tömegközlekedéssel is 20-25 perc alatt be lehet jutni a belvárosba. Mindenesetre nagyon jó helyük van itt, teljesen családbarát a környezet, sőt a kétszobás bérelt lakáshoz saját mélygarázsos parkolóhely tartozik.

A háziak az érkezést követően egyből nekiláttak az ebéd készítésének, mely a családi diétának megfelelően glutén-, tej-, tojás-, cukor és húsmentes alapanyagokból áll. Ezek hallatán a magamfajta mindenevő csak tágra nyílt szemekkel pislog, miközben arra gondol, a kedvenc ételei egy az egyben kimerítik az itteni tiltott listát. Judit az utóbbi időben eléggé beleásta magát a bioételek világába és igyekezett valamilyen alternatívát találni az étkezésből kivont alapanyagokra.

A különféle egzotikus biosalátáktól, gyümölcsökön és zöldségtálakon át az egyes magvakig sok mindent kipróbáltak és úgy tűnt már vannak bejáratott kombinációk.

A mai napi menü kapros köles és fekete szemű babos, lencsés, zöldséges tál volt, amihez desszertnek házilag készített, agava sziruppal édesített mákospohár (egész mákszemekkel teli pohár valamilyen zselés anyaggal összekeverve) járt.   

Délután 4 körül elindultunk be a belvárosba. Dezső adott némi aprót, hogy tudjunk venni villamosjegyet, mivel a közelben lévő villamosvégállomásnál (Sídliště Barrandov) lévő jegyautomata csak érmével működik. Egy 30 perces utazási időtartamra szóló jegy 24 koronába kerül, de ez bőven elég arra, hogy bejussunk a városközpontba. 

A szép új, alacsonypadlós villamossal a Smíchovské nádraží a vonat- és metrómegállóig mentünk. Ahogy aztán kinyíltak a villamos ajtajai, egy egészen sokkoló jelenetnek lehettünk szemtanúi: a villamosmegállóban hömpölygő rengeteg ember szeme láttára egy férfi lazán előkapta a „férfiasságát”, telibe hugyozta a megálló oldalát, majd sietve felhúzta a nadrágját és felpattant arra a villamosra, amivel mi érkeztünk. Teljes döbbenettel néztünk egymásra Andival!

Miután felocsúdtunk az imént látottakból, felszálltunk a sárga (B vonal) metróra, amivel az óváros szélénél lévő megállóig, a Náměstí Republiky-ig mentünk, ahol aztán a városnézést kezdtük. Régi ismerősként üdvözölhettem az egyik legjellegzetesebb prágai épületnek számító Lőportornyot (Prašná Brána), mely nevét a 17. században kapta, amikor valóban lőport tároltak benne. Építése még 1475-ben kezdődött, s gazdag díszítésével a közeli királyi palota fényét volt hivatott emelni. Az építkezés azonban 8 évvel később elakadt, amikor a királynak el kellett menekülnie a városból egy lázadás miatt. Amikor végül 1485-ben visszatért, inkább a folyó túlpartján lévő, biztonságosabb prágai Várat tette meg székhelyéül, így a Lőportorony jelentősége is megkopott. A torony mellett a látható a város egyik legszebb szecessziós épülete, a Prágai Reprezentációs háza (Obecím Dům), mely az egykori királyi palota helyén emelkedik, ahol a 1383 és 1465 között éltek a cseh uralkodók. Később elhanyagolták az épületet, melyet végül lebontottak, s a helyén épült meg a 20. század elején a jelenleg látható kulturális központ, mely kiállítási csarnokoknak, koncerttermeknek, konferenciatermeknek, kávézóknak és vendéglőknek ad otthont. További érdekesség, hogy 1918. október 28-án itt kiáltották ki a Csehszlovák Köztársaságot.

A Lőportorony kapuján áthaladva Prága egyik legrégebbi utcájára (Celetná ulice) jutunk, ahol koronázások alkalmával a fejedelmi vendégek és uralkodók vonultak rendszerint végig. Egy rövid sétát követően kiértünk a fenséges Óvárosi térre (Staroměstské náměstí), a prágai óváros szívébe, ahol minden irányból csodálatos épületek sorakoznak. 

Érdemes kiemelni ezek közül a gazdagon díszített, neoreneszánsz Štorch-házat, a rózsaszín-fehér stukkós homlokzattal rendelkező, rokokó stílusú Kinský-palotát (Palác Kinských), a tér közepén elterülő Husz János szobrot és a jelenleg a Területfejlesztési Minisztériumnak otthont adó, tűzoltó szobrokkal díszített egykori Prágai Városi Biztosító sárga, szecessziós épületét. 

Itt magasodik a jellegzetes duplatornyos Týn előtti Szűz Mária-templom (Kostel Matky Boží Týnem). A gyönyörű, gótikus templom építési munkálatai még 1365-ben kezdődtek, de később az évek során többször is kulcsszerep jutott neki a város történelmében. A reformáció idején Podjebrád György huszita cseh király itt vett részt a kelyhesek úrivacsoráján. 

Vele szemben, a tér túlsó oldalán az 1338-ban épült Óvárosi Városháza (Staroměstská Radnice) áll, melynek 69,5 méter magas óratornyából páratlan kilátás nyílik az óvárosra. 

Mivel a korábbi prágai látogatásaink során egyikünknek sem nyílt alkalma felmenni az óratoronyba, most pótoltuk ezt a hiányosságot. Fejenként 120 koronába kerül a jegy, s lehet választani a lépcsős és liftes feljutás között. Mi az előbbi mellett tettük le a voksunkat (dolgozzunk meg a szép a kilátásért!). Az utolsó, rettentően keskeny kis csigalépcsős részen, a kétirányú „forgalmat” menedzselendő jelzőlámpa mutatta, mikor indulhat fel és le az ember – igazán ötletes megoldás, annyis szent! A nagyszerű kilátásért pedig mindenképpen megérte felszenvednünk magunkat ide – a késő délutáni nap gyönyörű színekben világította meg a környező épületeket. 

Öt perccel hat óra előtt aztán lesiettünk a lent gyülekező tömegbe, ahol mindenki árgus szemekkel figyelte a városháza oldalába épített, híres csillagászati órát, hogy pontban hatkor, a harangszó hallatára kinyíljon az óra fölötti két kis ablak és elvonuljon a csodálkozó tekintetektől övezve a 12 apostol figurája. 

Mindössze pár másodpercig tartott az egész, de mégis több száz ember préselődött össze arra a kis helyre, hogy láthassa mindezt. Bár jó volt egyszer végre látni, mit vár mindig az a rengeteg ember itt városháza mellett, nem lett volna különösebb hiányérzetem, ha kimarad ez az élmény. Ha valami, akkor nekem inkább maga a csillagászati óra tetszett inkább, mely a Nap és Hold pályájának bemutatása mellett még további három különböző időt jelez. A külső gyűrű arab számai a régi cseh időszámítás óráit mutatják, a római számok gyűrűje a mi időnket, míg 12 részre osztott kék sáv a napfényes órákat jelképezi. A legenda szerint a csodálatos, egyedi óraművet készítő órásmestert a prágai tanácsurak később megvakítatták, hogy később másnak ne készítsen ehhez hasonló remekművet. A díszes óramű mellett még két oldalt a halált jelképező Csontváz, a fejét csóváló Török, a kapzsiságot megtestesítő, pénzes Zsidó és magát tükörben bámuló Hiúság szobrát fedezhetjük fel. 

A városháza épületén, a csillagászati órán kívül is érdemes még további apró részletet megfigyelni – az oldalsó, díszes erkélykápolnát, a gyönyörűen faragott, gótikus fakaput és a város 1784 óta használt címerét (rajta a „Prága, a királyság fővárosa”) felirattal.

Ezt követően sétálni indultunk az óváros utcáin és élveztük Prága egészen egyedi hangulatát. 

Útközben nagy örömömre megtaláltuk a Betlémské Nám‎ěstí és a Husova sarkánál, az utcaszint fölött „lógó Lenint”. Bizarrul hangzik, de nem vicc – egy ház tetejéhez rögzített rúd végéről maga Lenin csüng alá, lazán, félig zsebre tett kézzel. Állítólag az egyik helyi művész tette ki még évekkel ezelőtt, aztán végül kint maradt végleg. 

Sétálgattunk még a környező utcácskákban, majd a híres Károly híd (Karlův most) felé vettük az útirányt. Mindig meglepődöm, hogy a Moldva fölött átívelő, 516 méter hosszú és közel 10 méter széles kőhídon milyen mennyiségű embertömeg hömpölyög – évszaktól és időjárástól függetlenül. A híd a maga nemében valóban különleges, hiszen az egyik legrégebbi egész Európában – építésének idén volt a 613. évfordulója. 

Átverekedtük magunkat a tömegen a Moldva túlpartjára, a Kisoldal (Malá Strana) névre keresztelt kerületbe, mely az Óvároshoz hasonlóan megőrizte egyedi, romantikus hangulatát. 

A városrész középpontjának a Malostranské náměstí számít – ide beszéltük meg Dezsőékkel az esti találkozót. Itt még a 13. században piactér terült el, ahol később helyet kapott az akasztófa és a pellengér is. 

A házak többségét még a középkorban építették, majd a reneszánsz és barokk korban újították fel. A tér képét ezzel együtt a csodálatos késő barokk stílusú Szent Miklós-templom (Kostel sv. Mikuláše) uralja.  

Fél 8 körül megérkeztek Dezsőék is a Kicsivel együtt, majd közösen elindultunk éttermet nézni. Judit meglehetősen szkeptikusnak mutatkozott a prágai éttermekkel kapcsolatban („Én még nem voltam Prágában jó étteremben!”), úgyhogy valahol reméltem, ezúttal tudunk olyat választani, ami rácáfol az állításaira. 

Sok ötletünk nem volt, hova üljünk be, de aztán eszembe jutott, hogy amikor 7,5 éve itt jártunk Eszterrel, a Várból lefelé jövet valahol itt vacsoráztunk, egy kifejezetten jó helyen. Csak nagyjából emlékeztem, merre lehet, de végül, még így sok év távlatából is, sikerült megtalálnom. Mivel a többieknek sem volt jobb ötletük, beültünk ide.

Szerencsére ismételten kiváló választásnak bizonyult, mindenki tetszését elnyerte az étterem, még Judit is elismerően nyilatkozott róla, pedig az nagy szó. Andi füstölt sonkás, én sült disznóhúsos knédlit választottam káposztával, míg Dezső lazacot, Judit pedig valamilyen másik halat rendelt. Míg mi jóízűen vacsoráztunk és beszélgettünk, Emi a söralátétekkel játszott nagy boldogan. 

Miután végeztünk, Dezsőék innen egyenesen hazavillamosoztak, mi pedig Andival még egy kis éjszakai sétára indulunk az esti fényekben pompázó városban. 

Átkelve a Mánesů hídon a nagyszerűen megvilágított Rudolfinum épületét csodálhattuk meg, amely jelenleg a cseh filharmonikusok otthonaként szolgál, de korábban működött itt Nemzeti Galéria, Iparművészeti Múzeum, sőt 1918 és 1938 között a csehszlovák parlament is. 

Ezután az Óvárosi térre sétáltunk, ismét körbefotóztuk minden irányból, majd a Lőportorony felé haladva a Náměstí Republiky metrómegálló fel vettük az útirányt.

 

 

Végül jó későn, éjjel háromnegyed 11-re értünk vissza Dezsőékhez. Emi már javában aludt, úgyhogy beszélgettünk még egy kicsit a szülőkkel, majd mindannyian nyugovóra tértünk.

2. nap – A prágai Vár és a hokimeccs (2015. május 9.)

Rendkívül jót aludtunk, a tegnapi fárasztó nap után frissen és kipihenten ébredtünk. Dezsőék reggelire salátát készítettek, amihez mi még megettük a tegnapról maradt péksütiket. Kaptunk még zöldség-gyümölcs turmixot, amely rettentő színe ellenére finom és rendkívül egészséges volt.

Az evést követően ejtőztünk egy kicsit. Dezső a teraszon buborékfújással szórakoztatta Emit, aki szemmel láthatóan élvezte a rögtönzött show-t.

Fél 12 felé Andival bementünk a városba. Ezúttal a városnézést a várnegyedben akartuk kezdeni, ezért a Malostranské náměstí-ig villamosoztunk. Körbesétáltuk a magasztos Szent Miklós-templomot, majd a Nerudován elindultunk fel a Várba. 

 

Útközben lépten-nyomon kürtőskalács árusító boltokba botlottunk, amelyek tradicionális cseh különlegességként tüntették fel a tisztán magyar (erdélyi) eredetű finomságot. Ez minden magyar számára kész szentségtörésnek számít, s Andinak is annyira szúrta a szemét, hogy legyőzte magában a kürtőskalács iránti imádatát és nem kért a „hamis” cseh verzióból.

Felérve a prágai Várba (Pražský Hrad) a város történelmének újabb fejezeteibe nyerhettünk betekintést. A várat még a 9. században építette Borivoj fejedelem, mely kiváló fekvésének köszönhetően később a Přemysl-család birodalmának központja lett. Fénykorát II. Rudolf alatt élte, aki az utolsó Habsburg uralkodó volt, aki innen irányította a birodalmat. A pusztító tűzvészek miatt többször át kellett építeni a várnegyedet, mígnem 1918-ban a csehszlovák elnökök rezidenciává tették a helyet. Azóta is itt van a Cseh Köztársaság elnökének az irodája.

Körbesétáltuk a Hradčanské náměstí-t, melyet híresebbnél híresebb paloták vesznek körül. Itt található a Nemzeti Galériának otthont adó, fenséges Sternberg-palota (Šternberský Palác), a szögletes, gyémánt mintákkal díszített Schwarzenberg-palota (Schwarzenberský palác) és az Érseki palota, melyben 1562 óta laknak a prágai érsekek. 

Innen a várudvaron keresztül a magasztos Szent Vitus-székesegyházhoz (Katedrála svatého Víta, Václava a Vojtĕcha) igyekeztünk. A csodálatos, gótikus katedrálist még Luxemburg János parancsára kezdték el építeni 1344-ben, de a későbbi huszita háború jelentős károkat tett az épülőfélben lévő templomban, melyet 1542-ben egy tűzvész részben el is pusztította. A 19. század közepéig kellett várni, hogy a félkész katedrális építéséhez szükséges anyagi feltételeket biztosítsák. Végül – közel 600 évvel az építkezés megkezdése után – 1929-ben fejezték be és szentelték fel a templomot. Jelenleg a templom a cseh uralkodók, köztük Szent Vencel király végső nyughelyéül szolgál, s itt őrzik a cseh koronaékszereket is. 

Magába a templomba ingyenes a belépés, ám legalább 50-60 méter hosszan kígyózó sort kell végigállni a bejutáshoz. A királyi kriptába és a koronázási ékszerekhez viszont csak külön jegy megváltásával lehet belépni, amit pedig csak a templom bejáratával szemben lévő jegypénztárnál lehet beszerezni. 

Körbenéztünk a templomban – különösen a szép, színes üvegablakok tetszettek nekünk –, majd vettünk jegyet a különálló harangtoronyba (150 Kč). 287 lépcsőt kellett leküzdenünk míg felértünk a tetejére, de megérte, páratlan kilátásban lett részünk. Sajnos a felső szint egy részét tatarozták, így a kilátó fele le volt zárva. 

Dezsőék épp akkor telefonáltak, amikor a harangtoronyban voltunk, s megbeszéltük, hogy 10 perc múlva a kijáratnál találkozunk.

Mire leértünk, már vártak minket a Királyi Palota (Královský Palác) mellett. Emi nagyon elemében volt, rendkívül élvezte, hogy immár két lábon indulhat felfedezni a világot, s azt sem szegte a kedvét, ha néha a túlzott lelkesedéstől egyensúlyát vesztve fenékre ült. 
Innen aztán közösen a Jiřskán haladva végigsétáltunk a várnegyed keleti részén. Megnéztük kívülről a Szent György-kolostort (Klášter    sv. Jiří), majd elhaladtunk a Játékmúzeum előtt, melynek udvarán egy pucér, vézna fiú szobra állt. Ebben nem lenne semmi érdekes, ha nem 20 méterről is látszó, rikítóan fényesre polírozott kukival meredne a távolba.

Az Aranyművesek utcájába végül nem tértünk be, mivel továbbra is indokolatlanul sokba kerül a belépő, úgyhogy a keleti kapun keresztül kijöttünk a várból. 

Dezső javaslatára egy bortermelő részen keresztül sétáltunk le a várdombról, miközben megfelelő távolságból igyekeztem hármukról minél több képet készíteni – gondoltam biztos kevés kép készül róluk így együtt. 

Mivel még volt egy kis időnk, mielőtt el kellett volna indulnunk az arénához, Dezsőék mutattak egy rendkívül hangulatos parkot, amely a korábbi látogatásaim során mindannyiszor elkerülte a figyelmemet. A Wallenstein-palotát (Valdštejnský Palác) és a hozzá tartozó parkot a legendás hadvezér, Albrecht von Wallenstein építtette, a 30 éves háborúban szerzett érdemeit követően. A vagyon és a hírnév elég hamar túlzottan is elbizakodottá tette, s már-már uralkodói babérokra kezdett törni, mígnem végül császári zsoldosok megölték 1634-ben. Palotája jelenleg a cseh szenátusnak, a Parlament felsőházának ad otthont, míg a csodaszép kertjét ingyen lehet látogatni. 

A bejárattal szemben egy kis mesterséges tó terül el, mely körül pávák sétálgattak békésen a járókelők között. Az egyik ráadásul hófehér színű, albínó páva volt – nem is láttam korábban ilyet! 

Körbejártuk még az itteni szoborparkot, megnéztük kívülről a palotát és a domboldalba épített, mesterséges cseppkőbarlangot. 

Lassan viszont indulnunk kellett, ha időben oda akartunk érni a hokimeccsre. Odaadtam Dezsőnek a fényképezőgépemet megőrzésre (a meccsre tuti nem engedik bevinni), majd felszálltunk a közeli Malostranská megállónál („A” vonal) a metróra.

Viszonylag hamar kiértünk a jégkorong világbajnokság helyszínére, az O2 Arénához, mely a közvetlenül a Českomoravská metrómegálló mellett található. A 2009-es zürichi, 2011-es kassai és a tavalyi minszki VB után immár negyedik alkalommal járok „A” csoportos világbajnokságon. Bár idén „csak” két kiscsapat, Ausztria és Lettország meccsére tudtunk vállalható áron jegyet venni, de is legalább annyira vártam, mint egy Kanada-Oroszország VB-döntőt. 

A szurkolói falu bejáratánál le akarták velünk adatni velem a táskámat azzal az indokkal, hogy túl nagy, s nem fér majd bele majd az átvilágító szkennerbe, de végül addig győzködtem őket, míg így is beengedtek. A szurkolói falu a csarnok körül, hatalmas területen lett kialakítva – rengeteg sörsátor étellel-itallal, a támogatók promós sátraival, no és persze a hivatalos szuvenírbolttal, ahova az első utunk vezetett. Már tradíciónak számít, hogy minden jégkorongos világeseményről hozok egy emlékkorongot és – ha aranyos, akkor – a VB hivatalos kabalafigurájának a miniatűr plüss változatát. Az idei prágai VB-nek a régi csehszlovák meséből ismert két nyúl, Bob és Bobek volt a kabalája, ráadásul a jégkorongos adaptációjuk is annyira szerethetőre sikeredett, hogy Andi is elgondolkozott, hogy kér magának egyet. 

Miután beszereztük a nyulat és a korongot, ebéd gyanánt beültünk az egyik sörsátorba bratwurstozni, ahol a különböző nemzetiségű szurkolóknak köszönhetően már kiváló hangulat uralkodott. A legnagyobb békességben igyekeztek a saját csapatukat éltetve túlskandálni a többieket, amire még lelkesebb szurkolás volt mindig a válasz.

Félórával a kezdés előtt bementünk a csarnokba. A bejáratnál a biztonsági őrök elég lazán és mosolyogva ellenőrizték és engedték be a népet, így a táskámmal kapcsolatos aggodalom is teljesen alaptalannak bizonyult.

Megkerestük a helyünket ebben a hatalmas arénában, mely a legfelső szinten a lett kapu mögötti karéjban volt. Egészen eddig nem is realizálódott bennem, hogy Európa második legnagyobb befogadóképességű (17.360 fő) hokistadionjában vagyok. 

Nem sokkal később elkezdődött a mérkőzés! Annak ellenére, hogy a kiesés elkerüléséért ment a harc, meglepően lagymatag és alacsony színvonalú meccs lett belőle, ráadásul kevés góllal. 

Akármennyire is Lettországnak szurkoltam, Ausztria vitathatatlanul jobban játszott, rászolgáltak, hogy az első harmad vége felé megszerezzék a vezetést (0-1). A letteknek a 33. percig kellett várni az egyenlítő gólra, melyet Darzins kotort be (1-1). Az eredménytől függetlenül az osztrákok sokkal ötletesebben és erőszakosabban játszottak, de végül hosszabbításba torkolt a mérkőzés. 

 nyomást végül a nagyobb tapasztalattal rendelkező lettek bírták jobban, s az NHL-t is megjárt Kaspars Daugavins lőtt bombagólt egy szép ellentámadás révén (2-1), rendkívül fontos győzelmet szerezve Lettországnak. 

Ezzel együtt remek élmény volt az egész, különösen a kiváló szervezésnek, valamint a nézőteret járó és hangulatot keltő Bob és Bobek kabalafiguráknak, akik fáradhatatlanul buzdították a nézősereget. 

A meccs végeztével, ahogy jöttünk ki a csarnokból, Andi bejelentette, hogy ő is szeretne egy plüss Bobeket, de olyat, aminek pontszeme van. Végül tehát két nyúllal távoztunk a szurkolói faluból.

Elmetróztunk a Můstek megállóig, ahol tettünk egy sétát a nagy múltú Vencel téren. Az egykori lópiac számos történelmi jelentőségű esemény színteréül szolgált az évszázadok alatt. 1989-ben innen indult a „bársonyos forradalom”, amely a kommunizmus bukásához vezetett. A tér mentén napjainkban több híres szálloda, épület és étterem sorakozik, ilyen például a szecessziós homlokzatú Európa Szálló, a Korona-palota, a Generali Biztosító Társaság épülete, valamint a tér két legfőbb nevezetessége, Szent Vencel lovas szobra és a Nemzeti Múzeum. 

Innen aztán továbbsétáltunk, ám egyre többször kezdtünk a kajáról beszélgetni. Az egyik sarkon aztán Andi elcsábult, és unszolására be kellett térni a rendkívül hívogató Captain Candy boltba, ahonnan egy zacskónyi, összeválogatott édességgel távoztunk. (Mint később utánaszámoltunk, röhejesen drága kilóárral számoltak, így nem érte meg különösebben a vásár a mi szempontunkból.) Ezzel együtt csak pár szemet engedélyeztem magunknak így vacsora előtt, úgyhogy sürgősen valami jó étterem után kellett néznünk.

Először megkerestük az Arany Tigrist (amit úgy emlékeztem Dezső kifejezetten dicsért), ám ott egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyira tele volt. Végül kitaláltuk, hogy menjünk el a híres U Fleků sörözőbe! Az 1499-ben alapított vendéglő a legrégebbi egész Prágában, ahol 516 éves története alatt szinte mindvégig főztek saját készítésű, jellegzetes, sötét sört. Rendkívül örültem, amikor némi keresést követően megláttam a söröző, ódon régi órát szimbolizáló cégérét, melyet már messziről könnyedén fel lehet ismerni. 

Szerencsénkre a kerthelyiségben rengeteg hely volt, sőt saját asztalt kaptunk. Először rendeltünk egy-egy korsó házi, barna sört, majd átbogarásztuk az étlapot. 

Végül én olyan füstölt húsos knédlit ettem, amit Andi tegnap, míg ő – engedve a kíváncsiságnak – kipróbálta a cseh „goulash”-t (ez nem egyenlő a mi gulyásunkkal, leginkább a pörkölthöz hasonlít). 

 

Szuper este volt, nagyon finom volt a kaja, rendesen degeszre ettük magunkat. Az evés végeztével – ledolgozandó a vacsorát – lesétáltunk néhány villamosmegállónyi távot, mielőtt végül felszálltunk az egyik hazafelé közlekedő járatra.

3. nap – Indulás haza (2015. május 10.)

Mire fél 10 körül felébredtem, a többiek már rég fent voltak. Utolsóként kikászálódtam az ágyból, majd miután kicsit összekaptam magamat, következhetett a reggeli. Juditék aszalt gyümölcsös köleskását, salátamixet és gyümölcsturmixot készítettek. A reggelit elnyújtottuk egy kis beszélgetéssel, majd elkezdtük összepakolni a cuccainkat.

Dezsőék jelezték, hogy szívesen kikísérnek minket az állomásra, úgyhogy fél 12 körül mindannyian bevillamosoztunk a belvárosba. A Malostranské náměstí megállónál szálltunk le, ahonnan a Károly híd felé vettük az útirányt. 

Kihasználandó a felhők közül előbukkanó napot, összeálltunk egy közös képre, háttérben a csodálatos prágai várnegyeddel. 

Mivel az óváros leginkább frekventáltabb részein továbbra is hatalmas tömeg hömpölygött, úgyhogy védve Emit, inkább a Károly híd végénél letértünk balra a kisebb utcák felé. 

A Moldvával párhuzamosan futó, forgalmas Smetanovo nábřeží-n leülünk egy kis parkban pihenni, Judit megetette Emit, mi pedig megcsodáltuk a park közepén álló Kranner-szökőkutat, mely leginkább egy gótikus templom csipkés tornyára hasonlított. 

Innen kis utcácskákon haladva elsétáltunk a Vencel térre, ahol Dezsőék mutattak nekünk egy rendkívül hangulatos kis passzázst, mely a Štěpánská és Vodičkova utcák között lévő, szecessziós stílusú Lucerna Palotában (Lucerna Palác) található. Az árkádokkal díszített kis bevásárlóközpont folyosón boltok, éttermek és kávézók követik sorra egymást, de a legérdekesebb látványosságnak kétségtelenül az egyik kis belső tér mennyezetéről csüngő, bizarr lovasszobor bizonyul. David Cerny alkotásához az ihletet valószínűleg a Vencel téren látható, Szent Vencel lovasszobra adta, amit a művész egy kissé groteszk módon gondolt újra. A lábainál fogva fellógatott, lógó nyelvű, döglött lovat fordítva, a hasán megülő lovag szobra egyfajta fricska a klasszikus cseh történelmi szimbólumokra, de kétségtelenül érdekes, eredeti műalkotás.

Ezután a következő megálló a Vencel tér túloldaláról nyíló utcában (Jindřišská) található (és vasárnap is nyitva lévő) Főposta volt, ahol feladtam a Laurának és Chuinak írt képeslapokat, majd innen kisétáltunk a közeli főpályaudvarra. 

Mivel a vonatunk indulásáig még bő 80 perc volt hátra, kicsit még sétálgattunk a környéken Dezsőékkel mielőtt elköszöntünk volna, majd visszamentünk a vonatállomásra. 

Vettünk egy BILLA-ban péksütit, csokit és vizet az útra, majd ebéd gyanánt kértünk egy-egy Whoppert az ottani Burger Kingből, s felmentünk a vágányokhoz. A vonatunk már bent állt, de zsúfolásig volt tömve emberekkel, úgyhogy megint ki kellett túrnunk a helyünket bitorló utasokat.

Az út hátralevő része különösebb érdekesség nélkül telt, az egyetlen kihívásnak a vécére kijutás ígérkezett, amikor a zsúfolt kocsiban a folyosón ülő embereket kellett valahogy átevickélni a mosdóig.

Végül teljesen pontosan, este háromnegyed 11-kor érkeztünk meg a Keletibe.

Kifejezetten örülök, hogy az idei tavasz két olyan hosszú hétvégés kirándulási lehetőséget (Krakkó és Prága) hozott, melynek bár az alapötletét egy jégkorongos világesemény adta, de ezáltal külföldön élő barátaimmal is újra találkozhattam.

Jó volt viszontlátni az egyik legjobb barátomat, Dezsőt, aki immár családfői minőségben is megállja a helyét a hétköznapokban. Megnyugtató látni, hogy bár az élet jelenleg távolabb sodort minket egymástól, de ez a barátságunkon mit sem változtatott, sőt még talán erősebbé is tette azt.

Andival pedig egy újabb, élménydús közös úttal gazdagodott egyre gyarapodó repertoárunk. Csak a hab a tortán, hogy jelen esetben ez egy olyan bámulatosan szép és hangulatos várost jelentett, mint Prága, amelyet hiába láttam már negyedszer, egy igazi megunhatatlan klasszikus, egy olyan sláger, amelyet bármennyiszer képes vagy meghallgatni.